2010. április 7., szerda

Nekem nem varázsolt


Benedek István Gábor: Varázs

letettem: 2010. március 28.

Újévi fogadalmam között szerepelt, hogy kicsit jobban megismerkedek a kortárs magyar irodalommal, s kijelöltem magam számára tizenkét könyvet erre az évre. Ebből már egyet teljesítettem Hász Róbert A künde című regénye kapcsán, ami azóta az egyik legkedvesebb könyvemmé vált. S íme, itt a következő: Benedek István Gábor könyve. Előre leszögezem, hogy elég nagy csalódás volt részemről, így most egy panaszkodós poszt következik!

Fülszöveg:

A regény cselekménye 1800-ben játszódik. Egyik hőse párizsi pénzember, Napóleon bizalmasa, a másik egy fiatal karaita zsidó, aki Odesszában megöli kenyéradóját, ezért családjával együtt menekülnie kell. A nagy ívű történet két vezérszála Moldván és Erdélyen keresztül Magyarországra, Tiszahajósra vezet, hogy majd itt dőljön el: vállalják-e a Magyarországon már megtelepedett, megállapodott, jövőt alapozó zsidó családok, hogy Szardínia szigetén, a császár tervének megfelelően zsidó államot hozzanak létre.

Sajnálom, én tényleg igazán mindent megpróbáltam. Igyekeztem, hogy élvezzem, hogy befogadjam, de nem és nem. Sőt, még csak végig se tudtam olvasni. Ezt igazán sajnálom, és bűntudatom is van miatta, mert én igazán akartam szeretni ezt a könyvet.

S hogy miért?

  1. Annyi, de annyi mindent igyekszik elmondani a korabeli helyzetről (1800-as évek és a zsidóság helyzete), hogy számomra az egész egy óriási adathalmazzá válik, ahol csak kapkodom a fejem, próbálom megjegyezni a ki kivel, mikor és hol dolgokat, de sikertelenül, mert egy gigantikus ívet igyekszik felépíteni. S ez a történelem könyvekben igen jó dolog, de egy regény esetén szerintem nem annyira szerencsés.

  1. A narrátor annyira el van távolodva a szereplőkkel történt eseményektől, mintha valaki a Plútóról tudosítana egy csajágaröcsögei focimérkőzésről. Minden egyes cselekedetet nagytotálban látunk, s nem érezzük a szereplőket a történetben.

  1. A 2.-es pont folyománya: minden valamirevaló regénynél (legalábbis amiket eddig én olvastam) a szereplőkhöz egy idő (illetve oldal) eltelte után valamiféle jellemvonásokat párosíthatunk, s kialakul a hozzájuk való viszonyunk. Nos, itt 200 oldal után sem tudtam, hogy ez vagy az a szereplő kedves-e, akaratos-e vagy úgy egyáltalán szimpatikus-e. Fogalmam sincs! Nem engedett betekintést a fejükbe, nem olvastam indulatokat se semmiféle szenvedélyt. Például amikor Jona Ekmek, az egyik főszereplő elkövetett egy gyilkosságot, semmit nem éreztem. Nem éreztem a bűn súlyát, se a bűntudatot, de még azt se, hogy az áldozat megérdemelte.... semmit! S a szerelem érzése is teljesen elmarad a lapokon, pedig az olvasó egy leánykérésnek is a tanúja lehet! Ja, itt egy valamit éreztem: az értetlenséget... olvasom, olvasom a fejezetet, már 40 oldal óta húzza meg magát Jona az ismerősénél a gyilkosság miatt, s amikor búcsúzkodni készül, mert tovább kell állnia a lány anyja odaszól neki, hogy mellesleg a lányom beléd szeretett és majd a feleséged akar lenni. Körülbelül én is olyan meglepődéssel fogadtam, mint Jona, mert a lány azt hiszem csak egy oldalnyit szerepelt, s ott meg volt róla jegyezve: milyen csinos. És itt ki is fújt. Persze, akkor itt azt várná az ember, hogy kicsit nyissunk Jona felé, nézzünk bele egy picit a szívébe, érezzük át, amit ő érez. De nem. Jona vállat ránt, és azt mondja: jó, majd az lesz. És megy tovább.

  1. Még mindig a szereplőknél maradva: mikor a regényekben feltűnnek új alakok, akkor némely narrátorok tudósítják az olvasót az előéletükről. Nos, ebben itt nincs hiány: sőt, hogy őszinte legyek erről szól az egész. Jön egy szereplő és vagy 30 oldalt regél a narrátor róla: túl sok egyszerre ennyi információ! Legalábbis nekem az volt.

De egyébként egyáltalán nem lassú folyású a cselekménye ennek a regénynek: sőt! Két-három oldal alatt rengeteg minden történik: gyilkosság- menekülés- titkos tervezgetések- küldetés stb stb, de valahogy elvesznek ezek a főbb vonalak a háttérinformációk óriási méretű halmaza alatt. Az egész történet, a szereplők mind-mind megfoghatatlanokká válnak, mondhatni: anyagtalanok.

Összegzés:

Hát, nagyon szégyellem magam, főleg mert egy irodalmi körökben elismert regényről van szó, amit ráadásul Izraelben is bemutattak. Pedig igyekeztem! Most nem is tudom, hogy dühös vagyok-e vagy letört, de a két érzés közül az egyiket most tuti birtoklom. Egy biztos: ezzel a könyvvel nem lettünk barátok. Aki esetleg az írótól olvasott már valamit, igazán megmondhatná, hogy a többi regénye is ilyen stílusú, vagy csak ez lett ennyire gigantikus témájú? S ha a többi nem ilyen, akkor valami tanácsot igazán adhatnátok, hogy melyik könyvével érdemes először megismerkedni? Hát, sajnálom, de az értékelésemben csupán 2 pontot adhatok neki.

Vélemények:

2 hozzászólás:

Miestas írta...

A 2.es pont különösen tetszett :-))DD

Heloise írta...

:-) akkor kellően érzékeltettem az eltávolodottságot :-D
(kicsit erős hasonlat volt, de nem tudom ennél jobban leírni)

Related Posts with Thumbnails