Pages

Regény a jövőből

2010. október 29., péntek


(Görgey Etelka) Raana Raas: Csodaidők - tetralógia


Kiolvastam: 2010. október 28.

A science fiction -ök nem igazán tartoznak az olvasmányaim közé - valahogy nem vágnak a profilomba. Habár, még sose próbálkoztam eggyel sem, de valahol érzem, hogy nem lenne nekem való. A robotok, űrutazás, idegen lények és csodakütyük világa egyáltalán nem vonzott soha, egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz az emberiséggel nem tudom hány százezer év múlva, s milyen bolygót fogunk benépesíteni akkor, ha már a Földet végérvényesen tönkretettük. Ez az egész hidegen hagy.

Aztán pár hónapja (de lehet, hogy volt már egy éve is), hallottam innen-onnan, hogy Raana Raas, meg hogy Csodaidők és hogy mindez egy magyar írónő tollából. Kicsit értetlenkedtem még akkoriban azon, hogy de miért változtatta Raana Raas -ra vagy mire a nevét... ez megjegyezhetetlen! Aztán, persze mikor elkezdtem olvasni, megtudtam az okát, s már egyáltalán nem találtam megjegyezhetetlennek, sőt! Dallamos, ritmusos név. Megtetszett.

Döntéseink mutatják meg, kik vagyunk. Amennyiben ez a mutató csalóka lenne, döntéseinkhez való viszonyunk árulkodik rólunk. Aki saját döntései mellett képtelen kiállni, életét vesztegeti el, álmait szórja a szélbe.


De ne szaladjunk ennyire előre! Szóval, még mikor először olvastam a Csodaidőkről, nem igazán fogott meg: nem éreztem azt, hogy nekem most rohannom kell ezért a boltba. Erről szó sem volt. Aztán egyre több molyos értékelés és blogbejegyzés született a Csodaidőkkel kapcsolatban, s mind-mind áradozva mesélte el, hogy ez mennyire, de mennyire jó, s igazából akkor kezdtem felfigyelni rá, amikor a saját bevallásuk szerint nem sci-fi párti olvasók is pozitívan nyilatkoztak róla. Na, ekkor már elkezdtem gondolkodni azon, hogy lehet, mégis nekem való. Végül hosszas szemezgetés után megkaptam mind a négy kötetet.

Norin, aki nagy rajongója a sorozatnak, azt tanácsolta nekem, hogy ne hagyjak szünetet a könyvek közt, úgy olvassam mind a négy kötetet, mint egy hatalmas regényt. Még jó, hogy megfogadtam a tanácsát, mert az első kötet után nem valószínű, hogy kezembe vettem volna a másodikat. Nem, félre ne értsétek, nem azért mert nem tetszett: inkább arról van szó, hogy nagyon idegen világ volt ez nekem, sokszor kevertem a szereplőket "Most akkor ez kicsoda?" , nem igazán láttam át ennek az egész rendszernek a struktúráját. Nem mondanám azt, hogy katyvasz volt az egész, de elég sok homályos rész volt benne. Persze, a legfontosabb dolgokat megértettem, hogy van a külsős világ (ami tulajdonképpen nem sokban különbözik a mienktől), van a Kaven világa (ennek nagyon fontos alapegysége a család, mindenkinek van helye és feladata, s a család akarata szent és sérthetetlen), s persze ott vannak a Kiszakadtak, akik a Kaven világát hátrahagyva maguk mögött, a külsős világba menekültek. A Kiszakadtak nagy része még fiatalon mondott búcsút a Kaven világának, mert fiatalos lázongásuk nem bírta a kötöttségeket. Ezek a Kiszakadtak egy olyan sajátos közösséget alkotnak, akik mindenhol idegenek maradnak: a külsős világnak ők túl kaveniek, a kavenieknek pedig külsősök.

Az egész tetralógiában három elbeszélő meséjéből ismerjük meg a történetet: ezek a szálak hol összeérnek, hol teljesen távol kerülnek egymástól, s egymáshoz való viszonyuk is sokszor változik a regény során.

Judy, az első narrátor története a külsős világban kezdődik. Édesanyja árvaházba adja, mert nem képes róla rendesen gondoskodni. A kislány folyton arról álmodozik, hogy majd egyszer eljön érte ismeretlen édesapja, és magával viszi innen, s boldogan élnek, míg meg nem halnak. Természetes gyermeki vágyak ezek, amik hamarosan valóra válnak: Giin Raasról, a híres és megbecsült Giin Raasról kiderül, hogy ő az apja Judynak. Bár, ez a tény eléggé hazavágja politikai karrierjét, de mégis magához veszi a kislányt. Judy így a külsős világból bekerül a Kavenbe, s a mi a legfontosabb, egy igazi családba. A kislány gyorsan alkalmazkodik, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, hiszen teljesült leghőbb vágya: nem árva többé, hanem egy hús-vér, igazi családnak a tagja.

A második elbeszélőnk Giin, Judy apja. Giin igen jelentős személyiség, nemcsak családjában, de a Kavenen belül is: kivételes szónoki és vezetői képességekkel bír, s harcol a Kiszakadtak ügyéért, hogy a Kaven ne zárkózzon el a visszafogadásuktól. Céljai sok embernek nem tetszenek, igyekeznek félreállítani. Az ő története inkább a politikai ügyek körül forog.

Végül, a harmadik elbeszélőnk neve Yaan, aki a Raas család elsőszülöttje, s majdani vezetője, egy zsarnoki apával megáldva. Yaan nem akar megfelelni a Kaven szigorú törvényeinek, ő szabad akar lenni, saját maga akar dönteni sorsa felől. Végül, felnőtté avatásakor úgy dönt, hogy kiszakad, s új életet kezd a külsős világban.

– Egyszer talán belátja ő is, hogy Isten mégiscsak megmutatkozik a történelemben, és mégiscsak gondot visel ránk.
– Mire gondolsz? – fogalmazta meg a többiek kérdését Shoon.
– Az időkre. Azaz nem is az időkre, hanem a véletlenekre, az éppen egy azonos időben bekövetkező apró csodákra. Ezek a csodaidők azok, amikor úgy érzem, magából Istenből látok meg valamit.


Mind három elbeszélő más és más történetet mesél el: Judy a folytonos újrakezdő, Giin a mindig küzdő, aki hol szavakkal, hol tettekkel harcol, Yaan története pedig a magunkra találás története, ahogy félve nekiindulunk azon az úton, amely során rádöbbenünk, hogy kik is vagyunk valójában.

Kezdetben Judy története volt az, ami igazán érdekelt, szerintem az ő vágyai azok, amik a legközelebb állnak minden emberhez, ő az, akit a legkönnyebb megérteni. Majd a második könyvtől Giin története is nagyon érdekelt, hiszen ahogy egyre jobban kiigazodtam ebben a világban, egyre jobban értettem, hogy miért is küzd Giin, mit is akar elérni pontosan. Yaan története sokáig nem tudott megfogni, nem igazán találtam meg vele a közös hangot. Aztán a harmadik-negyedik kötetnél már az ő részeit is legalább olyan szívesen olvastam, mint Giin-ét vagy Judy-ét. Egészen megkedveltem.

S valahogy így voltam ezzel a tetralógiával is: az első rész egészen jó volt, de nem igazán sarkallt a tovább olvasásra, nem éreztem, hogy feltétlenül szükségem van arra, hogy folytassam. De ahogy belekezdtem a második kötetbe, már örömmel vettem észre, hogy az idegenség eltűnt, egészen otthonosan mozgok ebben a világban, nagyjából már tudom ki-kicsoda, s ez olyan boldogsággal töltött el, hogy alig két nap alatt elolvastam, s utána már nem tudtam abbahagyni, nyúlnom kellett a következő kötetért.

Azért, itt megjegyzem, hogy nem állok a fanatikus rajongás szintjén, bármennyire is jó ez a történet, mert voltak dolgok, amikkel problémáim akadtak olvasás közben. Például nagyon, de nagyon hiányoltam a tájleírásokat: tudom, tudom ez nem annyira lényeges, de én, aki szereti magát odaképzelni ezekbe a képzeletbeli világokba, annak ez igenis létkérdés. Szerettem volna jobban megismerni, jobban elképzelni ezeket a tájakat, de tájleírás híján erre nem volt lehetőségem, s a pörgő események miatt még időm sem. A másik problémám a párbeszédekkel voltak. Nem mindig, de néha nem tudtam követni, hogy most pontosan ki mondja ezt.

De ezektől, az apró hibáktól függetlenül, nagyon élveztem itt kalandozni. Érdekes volt, hogy a társadalmi, politikai helyzetre milyen nagy hangsúlyt fektetett a könyv, és a jellemábrázolások szerintem hihetetlenül jól sikerültek (bár az idősebb Yaan szerintem is túlságosan antifigurára sikeredett, a gonoszsága kicsit el lett túlozva), s a történetben előforduló csavarok, titkok mindig a megfelelő helyen, megfelelő időben bukkantak fel, olykor meglepetésszerűen támadva.

Már csak arra lennék kíváncsi a háború kapcsán, hogy a hadműveletek, manőverek valamelyik igazi háborúból lettek átültetve ebbe a világba, vagy ez mind az írónő fejéből pattant ki? Csak mert tényleg annyira valóságosnak tűntek, annyira logikusnak... S még arra is kíváncsi lennék, hogy valóban megállja az az állítás a helyét, hogy ez a regény a második világháborúról lett mintázva? Vagy ez is csak ugyanolyan háború, mint a többi, ami volt vagy lesz, s tulajdonképpen csak azért akarjuk annyira ahhoz kötni, mert az a legközelebbi nagyméretű háborús élménye az embereknek?

Mikor megtudtam, hogy az írónő foglalkozása valójában lelkész, kicsit megijedtem, hogy valami vallásos regényfolyamot fogok olvasni, aminek a középpontjában Isten-Jézus és az emberek állnak, de nem erről van szó (erről már korábban meggyőztek mások, akik szintén ettől tartottak). Persze, előfordulnak benne vallásos gondolatok, de azokat mindig helyénvalónak érezzük, és sosem szájbarágós, elcsépelt klisékről van itt szó, hanem tényleg fájdalmasan igaz és gyönyörű gondolatokról, amik nem csupán a Csodaidők szereplőinek szólnak, hanem hozzánk is - akár vallásos valaki, akár nem.

Sok csodálatos és szívszorító kép maradt meg bennem a könyvek elolvasása után, amikre mindig jószívvel fogok emlékezni. A legmélyebben talán az a jelenet marad meg bennem, ahol kénytelen voltam zsebkendőt is elővenni. Érdekes módon, ez nem egy központi, a cselekmény szempontjából lényeges jelenet, ami valamelyik főszereplőhöz köthető, ez csak egy helyzet, amit mi is annyiszor láthatunk vagy láthattunk a tévében, de mégis megható volt számomra: ez az a jelenet, amikor a Kiszakadtak csendes tüntetéssel a külsősök egyik székházához (azt hiszem, székházához) vonulnak, a külsős katonák körbeveszik őket, mert attól tartanak, hogy rendbontás lesz, de ők csak csöndesen eléneklik a niesi himnuszt, majd lerakják transzparenseiket, s hazaszállingóznak:

Elmerült messze a láthatár,
feketén fonja be a semmi.
Valaki talán még hazavár,
de nem tudunk többé üzenni:
Hiába ragyognak fölöttünk a csillagok,
Hazafelé irányt nem mutatnak többé.
Hiába ragyognak fölöttünk csillagok,
ösvényeiken eltévedtünk örökké.


A Csodaidők úgy gondolom, hogy pompás színfoltja a kortárs magyar irodalomnak, hiszen élvezhető, olvasható, üzenete is van. Görgey Etelka, akihez volt egyszer szerencsém egy író-olvasó találkozón, egy igazán fantasztikus, vicces ember, egy igazi showman, s elárulta, hogy vannak tervei a jövőre nézve, már csak időt kell rá szakítani.
A tetralógia az értékelésemben 7 pontot ért el (az első kötet miatt)!

A tetralógia részei (sorrendben):
Az ogfák vöröse
Kiszakadtak
Árulás
Hazatérők

Akik esetleg még nem ismerték ezt a tetralógiát, de szeretnék megvenni, azoknak azt ajánlom, hogy ne könyvesboltokban tegyék, hiszen az írónő honlapján sokkal, de sokkal olcsóbban lehet hozzájutni, s így ráadásul közvetlenül Etelkához jut el a pénz, nem szakítanak le belőle nagy százalékot a boltok, nagykereskedők. A Csodaidők honlapja ITT elérhető.

A művészet démona

2010. október 28., csütörtök


William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

kiolvastam: 2010. október 26.

Már húsz perce itt ülök a monitor előtt, s azon gondolkodom, hogyan is kezdhetnék hozzá ehhez a bejegyzéshez. Azt hiszem, ez az igazán jó könyv védjegye, mert olyankor mindig bajban vagyok a bejegyzés elkezdésével: csak halogatom, halogatom, próbálok innen-onnan közelíteni felé, de egyik megoldást sem tartom igazán tökéletesnek. Persze, ilyenkor nem arról van szó, hogy nem gondolok semmit ezzel a regénnyel kapcsolatban, hanem pont az, hogy annyi, de annyi minden cikázik a fejemben, hogy nem tudok egyetlen egy apró kis gondolatszikrát kiragadni, hogy "na, már pedig te fogsz a többiek élére állni". Ha igazán jó könyvet olvasok, akkor ezt nem tudom megtenni.
Talán, akkor most próbáljunk meg belevágni a közepébe:

Maugham regénye, ahogy a fülszövegből megtudjuk, Paul Gauguin életrajzát hivatott elmesélni, akit ha másról nem is, de Tahitin készült csodálatos és meseszerű festményei miatt biztosan ismerjük. Maugham regénye nem igazán ragaszkodik a tényekhez: számára nem az a lényeg, hogy hitelesen és pontosan elmesélje hogyan is élt Gauguin, hanem az, hogy milyen ember is volt. S Maugham ebben iszonyatosan nagyot alkotott! Úgy értem: elég nehéz színre vinni az igazi emberi reakciókat, mert mi van akkor, ha azok nem lesznek szimpatikusak az olvasó számára? Ilyenkor a legtöbb író szépítget, igyekszik megértetni az olvasóval, hogy miért is történt ez vagy miért is mondta. De Maugham nem. Ő nem próbálja hősét mentegetni, még egy kicsit sem. Sokszor mondja, hogy megtehetné, de nem akarja. Ő ilyen és kész, ez van. S ennek ellenére mégsem érezzük azt, hogy le kell tennünk a könyvet, mert nem bírjuk elviselni a főhőst: inkább olvassuk tovább, s elmerülünk a regény világában, és élvezzük azt, hogy itt lehetünk.

A mesék, mondák iránti hajlandóság vele született tulajdonsága az emberiségnek. Mohón csap le mindazokra a csodálatos vagy titokzatos eseményekre, amelyek az embertársaik közül valamilyen okból kimagasló egyének pályafutását tarkítják, ezek köré aztán legendákat sző, amelyekben fanatikusan hisz. Ez a regényesség küzdelme az élet hétköznapisága ellen. A legenda epizódjaiból lesz aztán az az útlevél, amelynek segítségével a hős legbiztosabban éri el a halhatatlanságot.


S Maugham regénye ezért is nyerte el a tetszésemet, mert mindig is úgy gondoltam, hogy szimpatikus főhős nélkül nem lehet jó a regény, nem lesz annyira magával ragadó. Úgy látszik tévedtem: tényleg nem muszáj szimpatikusnak lennie, csak ne legyen buta! Szerencsére, Gauguin esetében butaságról korántsem beszélhetünk: persze, lehet hogy műveletlen, de nem ostoba. Maugham Gauguin alakján keresztül mutatja be számunkra a zseniség mibenlétét, hogy vajon mit jelent az, ha valaki zseni? S milyen lehet egy igazi zseni?

Furcsa módon, én mindig azt gondoltam, hogy a zseniket kiveti magából a társadalom, mert egy egészen természetes emberi reakció folytán, nem képesek elviselni, ha valaki sokkal okosabb, tehetségesebb valamiben, mint az átlag. Persze, erre is számtalan példa van, de az író nem egy ilyen zsenit állít regénye középpontjába, hanem egy olyat, aki saját maga dönt úgy, hogy neki nincs szüksége a társadalomra, mindenki hagyja békén, mert csak nyűgöt jelent számára, ő csak és kizárólag alkotni akar, a többi dolog nem érdekli. Hidegen hagyják a társadalmi konvenciók, az együttérzés, a részvét, a szeretet, s minden olyan emberi érzés, amit nemesnek, szépnek hiszünk. Az elbeszélő többször is úgy beszél a festőről, mint akit valami ősi démon kerített hatalmába, s nem ereszti: talán a művészet iránti igazi elhivatottság tényleg azt követeli meg az embertől, hogy kivonuljon a civilizációból és csak az alkotásnak éljen? Hogy a cél lebegjen mindig a szeme előtt, s ne érdekelje más emberek véleménye?

Érdekes volt az is, ahogy színre vitte a festőnek az életrajzát: nem a kezdet kezdetétől kezdte mesélni, hanem valamikor negyvenéves korától. Az elbeszélő még nyárspolgárként ismerte meg őt, mikor nem volt több egy egyszerű, szürke tőzsdeügynöknél. S meglepődünk narrátorunkkal együtt, mikor ezt az unalmas, csöndes emberkét legközelebb már Párizsban találjuk, ebben a színes kavalkádban, ahová azért jött, hogy végre teljesüljön élete legnagyobb vágya: festhessen. Elbeszélőnk még pár évig nyomon követi Gauguin (a regényben Strickland néven szerepel) életét, majd elvesztik egymást szem elől. A festő utolsó éveit már mások elbeszéléséből rakja össze, akik Marseille -ben és Tahitin találkoztak vele.

Felnéztem és megláttam a sziget körvonalait. Rögtön tudtam, hogy ez az a hely, amit egész életemben kerestem. Amint közelebb értünk, úgyszólván emlékezni kezdtem rá. Most, mikor itt kóborlok, minden olyan ismerősnek tűnik. Meg mernék esküdni, hogy én már éltem itt egyszer.



A regény legszebb részei kétségkívül az egzotikus Tahitin játszódnak: mind cselekményben, mind leírásokban gazdagabbak, megkapóbbak. Ahogy rákerestem a Google -n pár Tahitin készül fényképre, a lélegzetem is elakadt! Az a hely, tényleg maga a Paradicsom! A hófehérben játszó homokos tengerpart, a kristálytiszta, világítóan kék tengervíz egy olyan hihetetlen világot jelenít meg, ami számomra tényleg csak a fényképekről létezhet. S Gauguin bárhogyan is élt itt, azért mégis csak irigylem: hiszen egy ilyen helyen lakni, ahol bár nyüzsöghetnek a turisták, de azért mindig marad olyan része, ami a Nyugalom Szigete marad, tényleg mesébe illő. S korábban tényleg el se tudtam képzelni az ottani tájat, de Maugham leírásai annyira magával ragadóak voltak, hogy olyan érzésem volt, mintha én is ott teremtem volna ezen a csodálatos tengerparton.

Sehogy sem tudok igazat adni azoknak a festőknek, akik dölyfösen kijelentik, hogy a laikusnak sejtelme sem lehet a festészetről, tehát műveik iránt érzett megbecsülését azzal mutatja leginkább, hogy befogja a száját, és előveszi a csekk-könyvét. Ez nevetséges félreértés; eszerint a művészet nem más, mint olyan ügyeskedés, melyet teljesen csak a szakmabeliek érthetnek meg. Holott a művészet az érzések megnyilatkozása, márpedig az érzések olyan nyelven beszélnek, amelyet mindenki megérthet.



Csodálatos könyv volt, finoman árnyalt humorral, gyönyörű leírásokkal, elgondolkodtató mondatokkal az emberekről, a kapcsolatokról, a művészetről, s az alkotásról. Tetszett, hogy nem csupán a festészetre vonatkoztak a gondolatok, hanem Maugham úgy fogalmazott, hogy tényleg bármelyik művészeti ágnál megállja a helyét. Maugham -től az első regényem volt, de biztosan nem az utolsó! Ez a pasas tényleg egy zseni! Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Kulturtrade Kiadó
Eredeti cím: The Moon and the sixpence
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Eredeti ár: 299 - Ft
ISBN: 963 7826 10 6

Fülszöveg:

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, de Maugham nem művészbiográfiát akart írni, hanem egy sajátos emberi magatartást s az úgynevezett „zseni-típust” bemutatni; Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált. A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, az ízetlen, műveletlen tőzsdés 40 éves korában rövidke levelet ír feleségének, melyben közli, hogy örökre elhagyja. A szerző utána megy, hogy visszahozza, s felfedezi a józan polgárok számára hihetetlen valóságot: azért hagyta el biztos megélhetését, kényelmes életét, hogy festő lehessen. Strickland Párizsban öngyilkosságba kerget egy nőt, tönkreteszi a férjét, majd több évi nyomor és éhezés után Tahitiba megy, ahol végre megtalálja, amit keresett: igazi hazáját, a buja tájat, a nyugalmat, a magányt, itt végre elfogadják olyannak amilyen, s bár félbolondnak nézik, dolgozni hagyják. Itt festi meg legnagyobb műveit.

Egy kankalin a kardvirágok közt

2010. október 23., szombat



Anne Brontë: Agnes Grey

kiolvastam: 2010. október 22.

Anne -nel még nem sikerült megismerkednem, ami talán amiatt volt, hogy a Brontë nővérek közül ő az, aki a leginkább a háttérbe szorult - persze, lehet, hogy nem így van, de nekem az a tapasztalatom, s ebben a moly is megerősített, hogy Charlotte mindenki által annyira kedvelt Jane Eyre -ét, s más műveit sokkal, de sokkal többen veszik a kezükbe, mint Anne műveit, s ugyanez mondható el Emily regényéről is, ami bár eléggé megosztja az olvasóközönség véleményét - vagy végtelenül szeretik vagy utálják -, de ennek ellenére azért elég sok ember olvasta, olvassa vagy majd fogja.

Persze, ezzel a kis bevezetővel nem akarok dorgálni vagy könnyek közt vergődve kiáltani egy hatalmas "miért?" -et, hiszen még én sem olvastam korábban Anne -től semmit. Ezt csupán érdekes dolognak tartottam, hogy mennyire lemaradt testvérei mögött népszerűség tekintetében. Nővére, Charlotte nem igazán kedvelte Anne írói stílusát: állítólag Jane Austen -hoz hasonlította, amit persze vehetnénk egy végtelenül kedves bóknak, de Charlotte nem annak szánta. Ő nem igazán zárta szívébe Austen kisasszonyt.

Hogy Anne szerintem mennyire Austen-os vagy mennyire nem, illetve hogy jó-e, igazából ezt még nem akarom megítélni, hiszen, ahogy láttam, tőle inkább a Wildfell asszonyát dicsérte mindenki - s így ez természetesen, majd nem maradhat ki jövendőbeli olvasmányaimból. Annyit azért megelőlegeznék, így az Agnes Grey olvasása után, hogy szerintem eléggé jól áll stílus tekintetében a hölgy: megkapóak voltak a tájleírások, s a gyötrődéseket is elég jól ábrázolta. Azonban, én tényleg hiányoltam valamit ebből a regényből... Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt az, de éreztem, hogy nem volt képes annyira magával ragadni, mint Jane Eyre vagy Catherine Earnshaw története. Persze, sajnáltam szegény Agnes -t is, együttéreztem vele, de valahogy ezek az érzések nem kerítettek hatalmukba olyan elementális erővel, mint a fentebb említett regények esetében. Valami hiányzott...

A regény egyébként önéletrajzi ihletésű, hiszen Anne, akárcsak a főszereplő Agnes Grey is nevelőnőként dolgozott különböző családoknál, s az ott szerzett tapasztalatait, s a saját életére vonatkozó vágyait vetette papírra. Agnes egy lelkész széltől is óvott legkisebb lánya, aki a család anyagi gondjai miatt úgy határoz, hogy segít valamicskét hozzáadni a családi kasszához: nevelőnőnek áll be egy előkelő családhoz. Ám, nem igazán úgy történnek a dolgok, ahogy azt ő korábban elképzelte: a gyermekek neveletlenek, erőszakosak, akaratosak és elkényeztetettek, s Agnes -nek, mint nevelőnőnek egy fikarcnyi tekintélye sincs a szemükben. Hiába próbálkozik különböző módszerekkel javulást elérni a gyerekeknél, képtelen rá. Kilenc hónap után egy másik családhoz kerül, ahol reméli, most már, hogy tapasztalatokban is gazdagabb és reményei szerint rátermettebb, talán nagyobb sikerrel jár.

…eltöprengtem rajta, miért jut oly sok szépség azoknak, akik rosszra használják, s miért tagadtatik meg azoktól, akik a maguk és másik javára tudnák fordítani.



A nevelőnők nehézségei kerülnek itt középpontba: milyen problémákkal szembesülnek az előkelő családok gyerekeinél, milyen kudarcokat kell megélniük, s szembe kell nézniük azzal a ténnyel is, hogy műveltségük vajmi keveset ér a gazdagok szemében, hiszen ha nincs tisztességes vagyon a hátuk mögött, akkor a szemükben ők semmivel se többek, mint a kertészek vagy a cselédek.

S talán Agnes-nek pont ezt a legnehezebb elviselni: nem azért, mert annyival többre tartaná magát másoknál - ez a dolog tőle igen távol áll. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem képes beleolvadni ennek az előkelő világnak a felszínességébe, anyagiasságába, rosszindulatúságába: ő csupán Agnes, egy szegény lelkész egyszerű kislánya, aki igyekszik megőrizni mindvégig méltóságát és tartását olyan emberek között, akik az általa közvetített eszméket nem képesek befogadni - s így őt sem. Ő az egyszerű kis kankalin a fenségesen pompázó kardvirágok között.

Az értékelésemben 5 pontot ért el!

Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: Agnes Grey
Fordító: Gy. Horváth László (1984)
Oldalszám: 202 oldal
Eredeti ár: -
ISBN: -

Fülszöveg: „Grey kisasszony különös teremtés; sohasem hízeleg, sohasem dicsér nagyon; de ha kedvezően szól róluk vagy bármilyen tulajdonságukról, akkor biztosak lehetnek benne, hogy helyeslése őszinte. Többnyire nagyon engedékeny, csöndes és békés természet, de bizonyos dolgok kihozzák a sodrából: ők persze ezzel sem igen törődnek, de jobb nem felingerelni; ha ugyanis jókedvű, akkor szívesen beszélget velük, kedvesen, és néha, a maga módján, szórakoztatóan is viselkedik… Minden témáról megvan a véleménye, és ehhez szilárdan ragaszkodik – véleménye gyakran nagyon unalmas; ugyanis mindig azon jár az esze, hogy mi a jó és mi a rossz; furcsa tisztelettel viseltetik a vallási dolgok iránt, és érthetetlen módon kedveli a jó embereket” – így vélekednek Agnes Greyről, a fiatal nevelőnőjükről, az elkényeztetett úrfiak és kisasszonyok.

Világok harca vol. 2

2010. október 20., szerda


Cassandra Clare: Hamuváros


kiolvastam: 2010. október 19.

Akik rendszeresen olvasnak, azok tudják, hogy milyen az ízlésem a könyvek terén... Remélem, Ti is úgy látjátok, hogy szívesen olvasok szórakoztató irodalmat és klasszikust is egyaránt. Mindkettőnek van létjogosultsága nálam, hiszen mindkét fajta irodalom képes számomra olyat adni, amire szükségem van. Ám azt viszont nem szeretem annyira, ha az olvasmányaim kezdenek egyfelé orientálódni, hiszen abba is bele lehet szürkülni - legalábbis én biztosan.

Egyfelől ott van a szórakoztató irodalom, ami tényleg arra van kitalálva, hogy szórakoztassa az embert, hogy feledje e világi gondjait, s valami ismeretlen tájon, képzeletszülte világban kalandozzon, s rácsodálkozzon az ismeretlen lényekre és a varázsra, ami megtölti azt. Ilyenkor az ember kilép ebből a szürke kis világból, mindent maga mögött hagy, s nem gondol semmivel, ami a valóéletben nyomasztja.

Ám néha azért arra is szükségünk van, hogy elgondolkodjunk, hogy igenis szembenézzünk a problémákkal - nem feltétlen a mieinkkel, inkább úgy az emberek/emberiség problémáival. Arra is szükség van, hogy az ember rácsodálkozzon egy-egy gyönyörűen megfogalmazott mondatra, amit aztán perceken keresztül ízlelgetünk magunkban, hogy végre azt érezzük, hogy a nyelv igenis képes pontosan közölni a gondolatainkat.

S jó, ha ezt váltogatja az ember - vagyis nekem biztosan jó- , hiszen így aztán tényleg mindent megkapunk a könyvektől, amit csak adhatnak nekünk. Szeretem azt is, ha valami csak szórakoztat, de azért gondolkodni is szeretek, s ezt csak úgy tudom maradéktalanul kiélvezni, ha nem ragadok le egyetlen fajta könyvnél.

Igazából, ennek semmi köze nincs a Hamuvároshoz, ez csak úgy kikívánkozott belőlem, még hozzá azon apropóból, hogy az utóbbi három olvasmányom szigorúan szórakoztató volt, s most úgy érzem, ezek után tényleg szükségem van valamire, ami egy picit komolyabb, ami valamennyire elgondolkoztat, hogy aztán újult erővel visszatérhessek egy varázslatos birodalomba, s képes legyek arra őszintén rácsodálkozni.

Vigyázat, a bejegyzés spoilerelemeket tartalmaz azok számára, akik nem olvasták az előző részt!

Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy az ember akkor kezd felnőni, amikor visszanézve azt kívánja, bárcsak megváltoztathatna dolgokat. Gondolom ez azt jelenti, hogy felnőttem.


Szóval, az előző rész (Csontváros) végén mindenkit letaglózott az a tény, hogy Clare és Jace mégsem lehetnek egymáséi, mert rokoni kapcsolatok fűzik őket egymáshoz. Természetesen, ebben a részben ezt a problémát továbbra sem tekinthetjük megoldottnak, hiszen a szerelem nem múlhat el csak úgy egy csettintésre, bármennyire bizarr is a helyzet. Mindketten próbálják feldolgozni ezt az egészet, de ez rendesen rányomja a bélyegét a kapcsolatukra: ahelyett, hogy jó testvérként viselkednének, kerülik egymást, nemcsak személyesen, de még a telefonban is.

Közben, persze az az elvarratlan szál sem tűnhet el nyomtalanul, hogy kiderült mindenki számára, hogy Jace nem más, mint Valentine (ő a főgonosz) fia. A felháborodás természetesen hatalmas, méghozzá annyira, hogy a Klávé egy inkvizítort küld, hogy kihallgassa Jace-t. Persze, ez a személy nem éppen a kedvességéről híres, sőt, igazán hű a szakmája nevéhez. Jace -nek meg kell győznie őt arról, hogy nem került apja befolyása alá, s még mindig a Klávé mellett áll.

Közben, az ezidáig halottnak hitt főgonosz, Valentine egyre inkább mozgolódik, sőt egy igazán ördögi tervet eszelt ki, hogy hogyan is ragadhatná magához a hatalmat. Szóval, van min izgulni ebben a részben is.
-Viszont kell, hogy legyen valamid, ami minden Árnyvadásznak van. -Undok és bunkó modor?-érdeklődött Simon.

Persze, az írónő itt is pedzeget olyan titkokat, amiről csak sejtésünk lehet, gondolom majd az utolsó részben hullik le róluk a lepel. Ezt a részt egyébként sokkal kiforrottabbnak éreztem, mint a Csontvárost. Ott ugye, ha emlékeztek (ha nem, elmondom) panaszkodtam arról, hogy eléggé kiszámítható volt a történet, nem igazán okoztak meglepetést az írónő fordulatai. Nos, szerintem itt már valamivel jobban oldotta meg a dolgokat, bár tény, hogy itt kevesebb titok lepleződött le. Ez a rész, inkább az előző lecsengése volt, illetve előkészítette az Üvegváros számára a terepet. Amolyan kiváló átvezető könyvként szolgált.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem volt benne izgalom. Abból tényleg nem volt hiány: minden egyes fejezet valami új akcióval szolgált - ami, bevallom, néha túl sok is volt. Jó lett volna, ha legalább egy-egy fejezetben megpihennek a szereplők, s velük együtt én is.

– Hogy csinálod, hogy sosem sározod össze magad? Isabelle mindentudó mosollyal rántott egyet a vállán. – Tiszta a szívem. Taszítja a koszt.



De a sok izgalom mellett azért továbbra is jót szórakoztam, hiszen az írónőnek remek humora van továbbra is! Jace és Magnus beszólásai tényleg mindig telitalálatok, s megnevettetik az embert. Viszont Simon most már tényleg egyre kevésbé szimpatikus szereplő számomra... Már az első részben se volt kedvenc, de itt már tényleg az agyamra ment. Azt a sok hisztériát még egy lány is megirigyelné...

Egyszóval, kiváló kikapcsolódást ígérő könyv került ki ismét Cassandra Clare kezei közül, s remélem, hogy az Üvegváros még ennél is kiforrottabb lesz, s majd ott magyarázatot kapunk most már mindenre, s nem maradnak megválaszolatlan kérdések.
Kalandokkal teli, humoros könyv, s egy csodálatos világ - ez lenne hát a Hamuváros.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: City of Ashes
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 416 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN szám: 97 89632 452722

Hivatalos fülszöveg:
Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Téli mese

2010. október 17., vasárnap

Pat Walsh: A Crowfield átok

kiolvastam: 2010. október 16.

Ahogy a tájba lassan, óvatosan és csendesen bekúszik a hófehér köd, s a napfény egyre tompább lesz, tudjuk és érezzük, hogy a nyár most már véglegesen elmúlt, s a tél, a hideg és fagyos tél megállíthatatlanul közeledik. Ilyenkor én már nem szeretek nyaralós, napfénnyel teli történeteket elővenni, mert ha ilyeneket olvasnék, sose várnám a hóesést.

Pat Walsh könyve mind hangulatában, mind helyszínében a közelgő zimankóra készíti fel az embert, ám varázslatos lényeivel teletűzdelt története azért mégis kiváló lélekmelengetőként szolgálhat...

1347: főhősünk, William a Crowfield apátságba került szolgálóként, miután szülei elhunytak egy hatalmas tűzvészt követően. Első látásra egy mindennapi fiúval és egy egészen hétköznapi apátsággal találjuk szembe magunkat, ahol semmi érdekes nem történik: monotonitásba fulladt hétköznapok folydogálnak egymás után, s talán így menne ez az idők végezetéig, hacsak William egy erdei útja során rá nem találna egy apró és sebesült tündérlényre. Persze, ha azt gondoljátok hogy egy alig pár centis, pillangószárnyú kislányról van szó, hát akkor nagyot tévedtek! A hob - mert hogy így nevezi meg a fajtáját- leginkább egy szőrös kisállathoz hasonlít, s csak az láthatja őt, aki magának mondhatja a Látás - így, nagybetűvel- képességét. William-nek megesik a szíve rajta, így hazaviszi az apátságba, mert reméli, hogy szeretett jóbarátja, Csiga testvér, majd tud rajta segíteni.

Ám ezt a piciny varázslatot még egyre több és több követi a történet folyamán, mígnem az egész apátság és annak környéke egy olyan mágikus helyszínné válik, amely tele van tündérekkel, angyalokkal, ősi istenségekkel és egy borzalmas, ijesztő és nagyon nagy titokkal... Ezt a titkot jött felkutatni a titokzatos, arcát egy maszk alá rejtő Bone úr, s szolgája Shadlok, aki szintén nem egy első látásra szimpatikus ember... S hogy mi is lenne ez a nagy titok, aminek a felkutatására ez a két messzi vidékről jött úr vállalkozott? Több éve keresték, kutatták, hogy hol lehet eltemetve az egyik angyal, s igen, jól gondolod kedves Olvasó, a helyszín Crowfield közelében van valahol. Már csak az a kérdés, hogy pontosan hol? S persze az is, hogy ez vajon miért is érdekes Bone úr és Shadlok számára? S hogy kerül bele a képbe William? No, és mi van a hobbal?

Szerintem ebből a pár sornyi felvázolásból is érezhető, hogy egy izgalmas, titkokkal teli ifjúsági regényről van szó, amelyből a varázslat sem hiányzik, így az ifjú olvasókat bizonyosan elbűvöli majd. És a mostanában kezdődő angyal-lázhoz is illeszkedik tematikájában, bár, azt meg kell jegyeznem, hogy szerintem nem egy tucat ifjúsági regényről beszélünk A Crowfield átok kapcsán. Már azzal kiemelkedik társai közül, hogy olyan kérdéseket vet fel, amik a Biztost, a mindenki által vallott/hitt igazságot kérdőjelezik meg. Vagy ha nem is megkérdőjelezik, legalább olyan kérdéseket vet fel, amik gondolkodásra ösztönzik az embereket.

Tetszett benne az is, hogy a Jót és a Rosszat nem olyan könnyű elkülöníteni egymástól: legalábbis nekem nem volt első látásra teljesen egyértelmű, hogy most pontosan ki is az, akitől tartani kell és kiben lehet megbízni, ha egyáltalán van olyan. Mindenki gyanús volt, s úgy tűnt, hogy senkinek sem tiszták a szándékai.

Pat Walsh olyan mesterien adagolta a feszültséget oldalról oldalra, hogy letehetetlennek bizonyult a regény: mindig egy újabb és újabb titok, amikhez aztán egyre közelebb és közelebb kerülünk, bár a végével korántsem oldódott meg minden: a következő rész is biztosan szolgál majd meglepetésekkel.

Ahogy a végére értem, tökéletesen téli hangulatba kerültem, hiszen, ha könyvön keresztül is, már éreztem ahogy a csizmám alatt ropog a hó, s pirosra csípi az arcom a hideg levegő. Bár, sajnálatos módon valószínűsíthetem, hogy hobbal nem fogok ezen a télen sem összeakadni, de azért reménykedni még szabad: elvégre, William se hitte, hogy ez megtörténhet vele.

Várható megjelenés: 2010. november

Értékelésemben 8 pontot ért el!

Az előolvasás lehetőségét nagyon szépen köszönöm a kiadónak és Bridge-nek is!

Kiadó: Lybrum Kiadó
Eredeti cím: The Crowfield Curse
Fordító: Hudácskó Brigitta
Eredeti ár: 2680 Ft (puhafedeles)

Fülszöveg:

1347 telén járunk. Will tizennégy éves, és a Crowfield-apátságban él és dolgozik, miután az egész családja meghalt egy tűzesetben. Egy nap, miközben tűzifát gyűjt az erdőben, Will furcsa nyöszörgésre lesz figyelmes: egy csapdában egy addig soha nem látott, sérült jószágot talál, amit visszavisz az apátságba, hátha a hajlott hátú Csiga testvér tud segíteni az állatkán – amiről kiderül, hogy nem is állat, hanem hob, azaz a tündérfélék egy fajtája.
Ám nem a hob az egyetlen látogató Crowfieldben. Néhány napon belül különös vendégek érkeznek a szörnyű titkot rejtegető Bone úr és nyomasztó megjelenésű szolgája, Shadlok személyében, akik busás ajándékok fejében határozatlan ideig és céllal az apátságban szándékoznak időzni… Mindeközben pedig Will fülébe eljut a szóbeszéd, hogy a szerzetesek egyszer, régen egy halott angyalt találtak az erdőben. No de hogy létezik, hogy egy angyal csak úgy meghal? És ha mégis így van, hová temették? És miért éppen most kezd érdekelni valakit ez a régi történet? Megannyi rejtély…

"Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő, furcsa álom"

2010. október 12., kedd


Libba Bray: Lázadó angyalok

kiolvastam: 2010. október 8.

A sorozat első részét még nyár közepén olvastam el, s ami belőle megmaradt bennem hát az egy elég nagy katyvasz volt. Tudtam, hogy van valami varázslatos világ, ahova utazgatnak a szereplők meg hogy 19. századi Angliában játszódik plusz van egy leányiskola, de körülbelül ennyi. Mikor megláttam a könyvtárban, hogy bent van a sorozat második része, egy picit elgondolkodtam, hogy vajon kivegyem-e, mert féltem attól, hogy nem fogok belőle semmit se megérteni. Szerencsére nem így lett, kb. a huszadik-harmincadik oldal után már tisztában voltam mindennel, kezdtem emlékezni az első rész cselekményére, s így már nem ezzel kellett törődnöm, hanem csak azzal, hogy élvezzem a regényt.

Néha azt keressük, aminek megtalálására még nem állunk készen. Az igaz út nagyon fárasztó. Csak akkor vehetjük észre, ha hajlandóak vagyunk levetni a jelenlegi bőrünket, akár egy kígyó. Készen kell állnunk, hogy elengedjük, ami drága nekünk…


S bevallom, nekem ez a rész sokkal, de sokkal jobban tetszett, mint az előző. Végre, kezdtem megérteni, hogy mi is ez a Birodalom, amiben a lányok el-elmerülnek, hogy elfeledtessék magukkal az e világi gondokat. Bár legyen ez a hely bármilyen csodálatos és varázslatos, azért még itt is akadnak problémák: az előző rész végén ugyanis Gemma tett valami olyasmit, ami káros hatással lett erre a varázsvilágra, s most ezt a problémát igyekeznek orvosolni, miközben folyik a nyomozás Kirké személye után.

S persze, mindeközben bepillantást nyerhetünk a nagyvárosi életbe is, hiszen a lányok a téli szünetre hazautaznak a Spence-ből, s előkelő lányok módjára ilyen-olyan bálokon, rendezvényeken vesznek részt, amit egy helyes és előkelő fiú még szebbé varázsol Gemma számára. Főszereplőnk élete most már jobban kitágul előttünk: Gemma már nem csupán a Birodalom őrzője és a Spence diákja, hanem egy fiatal hölgy is, aki igyekszik megfelelni a társadalom szigorú elvárásainak, szerelmi bonyodalmak színesítik életét, s az otthoni gondok közt is helyt kell állnia. S bizony, még a szegény származású Ann is ott lehet köztük az előkelő urak és hölgyek Londonában - bár, ez Felicity hazugságának köszönhető, amiből természetesen később még további bonyodalmak származnak.

Felicity és Ann szemében a birodalmakba jutás eszköze vagyok.
Nagymamának olyasvalaki, akit alakítani kell.
Tom szemében a húg, akit el kell viselni.
Apának jó kislány, akit mindig csak egy lépés választ el attól, hogy csalódást okozzon.
Simon számára egy megfejtésre váró rejtély.
Kartik számára végrehajtandó feladat.
A tükörképem visszanéz rám, és bemutatásra vár.
Szervusz, te tükörben látható lány! Gemma Doyle a neved, de fogalmam sincs, valójában
ki vagy.


Szóval, látható, hogy nincs híján az ilyen-olyan problémáknak a könyv, van min izgulni a lapokon. Az elején kicsit megijedtem az oldalszámoktól, hiszen most nem igazán van időm a hosszú könyvekre, s aggódtam, hogy nem tudom elolvasni a kölcsönzés lejártáig. De, mint a hét folyamán kiderült, fölösleges volt ezen aggódnom, hiszen a könyv olvastatta magát - észre se vettem, és már a közepén tartottam. Bár, megjegyzendő, hogy ebbe biztos beleszámított az is, hogy viszonylag nagy sorközökkel került ki a nyomdából, s a fejezetek is elég rövidek benne. Szóval, ne tartson vissza senkit a hosszúsága!

Bár, problémáim még mindig akadtak a könyvvel: például az, hogy számomra tényleg nincs egyetlen szimpatikus szereplő sem. Gemma barátnői az idegeimre mentek, s utáltam, hogy így kihasználják őt. Azt hiszem, ha Gemmának nem lenne meg a képessége, hogy átvihesse őket abba a varázsvilágba, nem is állnának szóba vele. Bár, Ann-nek volt egy-két pillanata most már, amikor egész szimpatikus volt, de aztán pár oldal után mégis sikerült lerombolnia bennem ezt az egészet. S még idegesített benne az is, hogy a szereplők egy teljesen nyilvánvaló és átlátható titkot nem tudnak megfejteni, csak mikor már úgyis mindegy. Ez is egy picit rontott az élményemen.

De ne higgyétek a fenti bekezdés alapján azt, hogy nem élveztem a könyvet, mert ez hazugság lenne. Nem így van. A hangulata ennek is rabul ejtő volt, s az izgalom is mindvégig megvolt. Tényleg, határozottan jobb, mint az első rész, s most már nagyon kíváncsi vagyok a következőre, ami, ha minden igaz, november végén jelenik meg, ugyancsak a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Édes, távoli dolog címmel - megjegyzem, szerintem a címe kicsit idegenül hangzik magyarul, jobb lett volna valami mást adni neki. Szerintem.

Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Rebel Angels
Fordító: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám:508 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 9789632 450704

Fülszöveg:
Gemma Doyle alig várja, hogy elutazzon a Spence Akadémiáról a karácsonyi szünetre, a barátnőivel töltse az időt Londonban, elegáns bálokra járjon, és ami már nem akkora mulatság, a betegeskedő apját ápolja. Miközben az 1896-os év szilveszterére készül, egy jóképű fiatalember, Lord Denby szeme akad meg Gemmán, vagy csak úgy tűnik? Mégis, a nagyvárosi forgatagban is egyre erőteljesebbek Gemma látomásai három fehérbe öltözött lányról, akikkel valami szörnyűség történt, amit csak a birodalmak tudnak megmagyarázni. Ellenállhatatlan a csábítás, és nemsokára Gemma, Felicity és Ann pillangóvá varázsolják a virágokat a birodalmak igéző világában, ahova csak Gemma révén juthatnak el. A lányok nagy örömére szeretett Pippájuk is itt várja őket, hogy teljessé tegye baráti körüket. De a birodalmakon belül és kívül is viharfelhők gyűlnek. Ismét megjelenik a rejtélyes Kartik, és meghagyja Gemmának, hogy meg kell keresnie a Templomot, és meg kell kötnie a varázslatot, különben rettenetes csapás éri. Gemma hajlandó eleget tenni Kartik tolakodó parancsának, jóllehet ez veszélyekkel jár, mert kalandjai során találkoznia kell az anyja legjobb barátnőjével, és jelenlegi ellenfelével, Kirkével.
Amíg Kirkét el nem pusztítja, Gemma nem töltheti be a sorsát. De Kirké megtalálása mind közül a legveszélyesebb feladat.

Akik előttem írtak róla:1
Christina
Ilweran
Joeymano

De jó volna...

2010. október 7., csütörtök

... ha ez a könyv magyarul is volna

A napokban nézegettem az Amazont és pár külföldi könyvesblogot, s igencsak megakadt a szemem pár olyan könyvön, amit szívesen elolvasnék magyarul -mivel angoltudásomra még mindig nem számíthatok eléggé egy regényolvasás során (de majd remélem, eljön az a pillanat is). S bár, tudom, hogy mostanában nem igen panaszkodhatunk a megjelenések szűkösségére, de azért gondoltam megosztom veletek ezeket is!

Szóval, bóklászásaim közben az alábbi könyveket néztem ki:



Y.S. Lee: The Agency trilógiája

A viktoriánus kori Londonban járunk. Főszereplője Mary Quinn, egy árvaságra jutott lány, akit tolvajlásért ítélnek el tizenkét éves korában , ám a bitófától mégis megmenekül. Megmentője egy intézetbe küldi a kislányt, Miss Scrimshaw Leányiskolájába, ahol megtanulja a jómodort és az etikettet. Ám ez az iskola nemcsak egy ártatlan leányiskola. Itt egy szupertitkos társaság is működik, ami női nyomozókból áll - s Mary tizenhét éves korában csatlakozik hozzájuk.
Titkokra, fokozott izgalmakra számítanék e könyv kapcsán, s persze kíváncsi lennék arra is, hogy miért vannak tőle annyira elájulva a külföldi kollégáink? Tetszik a kor, amelyben játszódik, tetszik a bentlakásos iskola is (legalábbis ebből mindig jó történetek szoktak kisülni), s a nyomozások miatt is érdekelne. Eddig két része jelent meg angolul: The spy in the House, és The Body at the Tower. Nagyon dicsérték benne a karakterábrázolásokat, s a hangulatát is, amely sokakat Dickens és Doyle regényeire emlékeztette.




Marisa de los Santos: Belong to me

Az És besétált a szerelem című regényébe teljesen beleszerettem, annyira elvarázsolt a stílusa, annak ellenére, hogy a végét nem éreztem valami jónak. Ám ekkor Lobo felvilágosított, hogy ennek bizony van folytatása, csak még nem adták ki magyarul! Hát, kérem szépen, kinek kell azért könyörögni, hogy megjelenjen magyarul is? Mert én megteszem, bizony! Kíváncsi vagyok Cornelia és Clare kapcsolatának további alakulására, s igenis olvasni szeretnék még az írónőtől! Varázsoljon el mégegyszer!








Beth Patillo: Mr. Darcy broke my heart


Azt hiszem, már a címéből is sejthetjük, hogy milyen regényről lehet itt szó, s aki ismer, azt is sejtheti, hogy vajon miért is akadt meg a szemem a könyvön, a borítóján kívül. Bizony, Mr. Darcy nevével sok mindent el lehet nekem adni -de gondolom, még sokaknak is :-). Szóval, adott itt a főszereplő, akit Claire-nek hívnak, s részt vesz Oxfordban egy Austen-szemináriumon, ahol egy csomó olyan lánnyal találja magát szemben, akik saját, valódi életükben is keresik a maguk Mr. Darcy-ját. Claire nem igazán tartozik közéjük, hiszen már van egy barátja, Neil személyében. Ám természetesen, egyszer egy napon egy magas, jóképű idegennel találkozik össze, aki feltűnően hasonlít Mr. Darcy-ra. S hát, erre kinek a szíve ne dobogna meg!
Amit én ettől a könyvtől várnék, az a visszafogott, bájos romantika, Austen utalások tömkelege, s egy modern Mr. Darcy.
Azt hiszem, ez érdekes könyv lehet, s ha még a borítót is megtartanák, az maga lenne a katarzis!

Felnőtté válni

2010. október 5., kedd


Patrick Süskind: Sommer úr története


kiolvastam: 2010. október 4.

Kicsit nehéz még magam számára is, nem hogy másoknak megfogalmazni, hogy milyen volt is számomra ez a könyv. Hiszen azzal, hogy bármit is írok ezzel kapcsolatban, lényegében a saját gyermekkori élményeimnek illetve az ahhoz való viszonyomnak lesz valamilyen szinten a kivetülése ez az egész. Mert igen, ahogy azt már jópáran előttem (és gondolom még utánam is) megfogalmazták, Süskind vékonyka könyvecskéje az ember fiatalkorát és annak ártatlanságát idézi fel: amikor fára másztunk, állva bicikliztünk le a dombtetőről, s amikor mindenre képesek voltunk rácsodálkozni...

Azt hiszem, minden nehézségem ellenére, azt mondhatom, hogy azért mégis boldog gyerekkorom volt, hiszen megvolt minden olyasfajta élményem, ami ehhez szükséges, s így visszagondolva, végülis ez a lényeg az egészben. Én is ugrándoztam a város széli szántóföld szalmakazlainak tetején, próbáltam versenyt futni a széllel (mert Benedek Elek Szélike királykisasszony meséje óta biztos voltam benne, hogy képes lehet rá az ember), hófehér szoknyácskámban előszeretettel gurultam le a füves dombról (ami igazából nem is domb, mert alig volt két méter magas...), télen szerettem a többi gyerekkel az útról ellapátolt hóbuckákból hókunyhót építeni... és még sorolhatnám a képeket, amik beugranak, ha fiatal éveimre gondolok. Sok-sok élményt szereztem ekkor (ahogy mindenki más is), s mikor felvillannak előttem ezek a dolgok, akkor valami furcsa, meghatározhatatlan űrt is érzek valahol mélyen. Egy olyan űrt, ami mindenkiben akkor keletkezik, mikor rájön, hogy a gondtalan, szabad és ártatlan gyerekkor már soha nem tér vissza.
Szép álmok voltak – nem panaszkodhatom –, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.


Süskind történetének főhőse a címmel ellentétben nem Sommer úr, hanem egy olyan kisfiú, aki lassan kilép a felhőtlen gyermekkor időszakából. A kisregényben pont ezt a mozzanatot követhetjük nyomon: az életében először tapasztalt csalódások jó nagy pofonokat adnak neki, ahogy ez hajdan mindannyiunkkal is megesett. Míg végül meg nem tanulja ezeket feldolgozni, s rájön, hogy a csalódások az élet velejárói - kemény lecke ez, sajnos! S az író mindezt a valójában igen komoly, s keserű momentumot hihetetlen kacagtató jelenetekkel vetíti elénk.
Csak hát nem gomboltam ki a kabátom, nem is repültem fel igazán magasra. Most nem azért, mintha féltem volna a repüléstől, hanem csak mert nem tudtam, hogyan és hol fogok majd így leereszkedni, s egyáltalán, le fogok-e. Házunk előtt a terasz túl kemény volt hozzá, a tó vize túl hideg. Felszállni, az nem volt gond. De leszállni hogyan lehet aztán?


Sommer úr végig a történet hátterében marad: ő folyton igyekvő, mindig valahová siető, soha meg nem álló úr, aki végigrohan az egész történeten, ám sose észrevétlen. Sétapálcájának szüntelen kopogása mindig kihallatszik a szövegből. Takk-takk: akár az óra ketyegése, amely megállíthatatlanul jelzi, hogy múlik az idő, s ezzel együtt egy olyan kor is, amely mindenkinek csak egyszer és viszonylag rövid ideig adatott meg. Legalábbis Sommer úr alakja számomra ezt jelentette.

Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Partvonal Kiadó
Eredeti cím: Die Gescichte von Herrn Sommer
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti ár: 2690 Ft
Oldalszám: 135 oldal
ISBN: 9 789639 910300

Fülszöveg: A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a "Summer"-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: "Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz." Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)


Akik előttem írtak róla:
Ilweran
Natasha

Havasalföld hírhedt vajdája

2010. október 3., vasárnap


Bram Stoker: Drakula


kiolvastam: 2010. október 1.

Drakula neve ismerősen cseng azok számára is, akik nem olvasták a könyvet, hiszen neve az idők során véglegesen és elválaszthatatlanul összeforrt a vámpírokkal és a rémregényekkel. Bram Stoker a regényében egy olyan alakot teremtett, akitől immár cirka száz éve rettegnek az emberek. Igen, igen: bármennyire is divatos még manapság is ennek a hírhedt erdélyi vámpírnak a története, mégsem mai termés. A regény az 1800-as évek végén íródott, de ennek ellenére, vagy éppen ezért, kiváló és igazán élvezetes olvasmány a mai kor olvasójának is.

Van ott valami a szél megett, aminek olyan az íze és a szaga, és úgy néz ki, mint a halál. Benne van a levegőbe; érzem, hogy jön.

Stoker regénye mentes mindenféle olyan elemtől, ami bizonyos mai vámpírregényeknek olyan sajátossága, amitől elég sok ember irtózik manapság: így a vegavámpírok csoportja, vagy a már-már pornóregénybe hajló részek, az akciómentesség vagy éppen a hatásvadász vérfröccsenés minden második sorban. Ez a regény, ami elindította anno a vámpírlázat, igenis egy mestermunka, amit nehéz fölülmúlni. Szépen, fokozatosan, ám korántsem unalmasan bontakozik ki előttünk lapról lapra Drakula hátborzongató története: már az első oldalaktól kezdve ott van a feszültség, ami csodálatosan megkomponálva egyre csak fokozódik, ahogy haladunk egyre beljebb a történetbe. Úgy gondolom, hogy ez tényleg egy olyan rémregény, ami megérdemli a dicséretet!

Persze, az már megint más kérdés, hogy én, mint magyar ember mennyit nevettem a regényben ábrázolt Magyarország és Erdély történelmével kapcsolatban! Ez az Erdély, korántsem az, amit mi ismerünk: igazából, köze nincs hozzá. Egy nagyon egzotikus helyszínt teremt meg itt az író, ahol a rémregények megelevenednek, s kísértik az ott lakókat; s az egész országot egy teljesen más történelemmel, népi összetétellel ruházza fel, ami idegenként hat a számunkra (már ha ragaszkodunk a valós Erdély helyszínéhez). De persze, gondolom, ez egy mai nyugati olvasónak sem igazán tűnne fel ( s ne is beszéljünk a régi idők embereiről) : nekik Erdély megmaradt a hatalmas, ködös Kárpátok által körülölelt terület, s valószínű elhihetik azt is, hogy a székelyeknek közük van a vikingekhez. De persze, ezt nem szabad Stoker hibái közé sorolni, hiszen ő csak egy rémregény (s nem útikönyv) tökéletes helyszínét kereste: s Erdély épp ideális választásnak tűnt (messze van, nyugati ember számára biztosan egzotikus, s hát itt is éltek biza' szörnyű emberek, akik különféle kegyetlenkedéseket vittek véghez), amit aztán nyugodtan formálhatott, alakítgathatott úgy, hogy belepasszoljon az elképzelésébe.

… az élet végül is csak várakozás valamire, ami más, mint amit most csinálunk, és a halál az egyetlen, ami biztos.


A gondosan kigondolt fikcióhoz még hozzátartozik az is, hogy több narrátor elmeséléséből ismerjük meg a történetet, s ezek az elbeszélők nem közvetlenül a regényből szólnak, hanem "hiteles" dokumentumokból: így levelekből, naplókból, orvosi feljegyzésekből, fonográfra rögzített beszámolókból. Stoker célja ezzel kétségkívül az volt, hogy minél valóságosabbnak tüntesse fel Drakulát és ő rémtetteit: hiszen "nem" az író szólal meg, hanem "szemtanúk", s ráadásul nem is egy, hanem több, méghozzá különféle dokumentumokon keresztül, melyek összeillesztésének eredménye ez az ízig-vérig vámpírregény.

Bár, bevallom, hogy ez a manapság tomboló vámpírláz, ami az utóbbi időkben a vízcsapból is folyt, kicsit rányomta a bélyegét az olvasásélményemre. Nem, félre ne értsetek, nagyon tetszett a könyv, de a vámpíroktól rettegés nem tudott lázba hozni.

Óh, a mi tudományunk öreg hibája, hogy szeretne mindent megmagyarázni, s ha nem bír valamit megmagyarázni, annak létét is letagadja.

Szerintem van az a fajta népszerűség, ami jót tesz egy műnek, de van olyan is, ami árt neki. S ez szerintem a tömeghisztéria, amiből Drakula is kapott jócskán az utóbbi évtizedekben. Ezt bizonyítja szerintem az is, hogy mekkora giccsparádéval egybekötött turistalátványosságot csináltak Vlad Tepes egykori várában, ami szerintem már jóval túlvan a jóízlés határán, s akkor még ne is beszéljünk, hogy valamelyik román reklámban például Vlad egy pezsgőfürdős kádat tesztel, miközben a háttérben látható mezőn álló nagyszámú, jól felismerhetően karóba húzott emberek látványában gyönyörködik.

Persze, ez az egész jelenség nem a könyv hibája, de viszont ez az egész hatással lehet Stoker történetére: gondolom, nem csak én vagyok így, aki már megcsömörlött a sok vérszívótól, s ennek a valódi Drakula issza meg a levét egy bizonyos szinten. Pedig kár, mert nem ezt érdemelné. Így az értékelésemben 7 pontot tudok neki adni- bár, pár év múlva újból előveszem, remélem, addigra kimennek a vámpírok a divatból.

Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: Dracula
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti ár: 3200 Ft
Oldalszám: 389 oldal
ISBN: 9 789630 789448

Fülszöveg:

Harker, a fiatal angol ügyvéd azért utazik a Kárpátok közé, a hátborzongató várkastélyba, hogy nyélbe üsse Drakula London melletti ingatlanvásárlását. Nem is sejti, miféle szörnyűséget szabadít ezzel a világra: a vámpír gróf ebben a nyugati metropolisban akar újabb áldozatokat szedni, újabb – élőhalott – segítőtársakat toborozni. Miközben Harker a romos várban senyvedve tervezi reménytelennek tűnő menekülését, Drakula kísértethajója máris Anglia felé közeleg, ahol két ártatlan fiatal nő készül a boldog házaséletre. Az egyik éppen Mina, Harker menyasszonya… Barátaiknak, egy ifjú angol és egy idős holland orvosdoktornak, egy angol főnemesnek és egy amerikai kalandornak minden bátorságukra és leleményességükre szükségük lesz, hogy elháríthassák ezt a pokoli támadást.

Akik előttem olvasták:
Amadea
Katherine
Pável
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS