Pages

Pillangóvadászat

2010. augusztus 31., kedd


Kate Morton: Felszáll a köd

kiolvastam: 2010. augusztus 31.

"Cikáznak a gondolataim. Gyorsan, erőteljesen támadnak, de mielőtt megragadhatnám őket, tovaszállnak. Mintha pillangóra vadásznék."

Grace, már nagyon idős hölgy. Egészen pontosan 98 éves. Sok mindent megélt, átélt, s élete során olyan dolgoknak is a tanúja volt, amit ma már a legtöbb ember csak a történelemkönyvek lapjairól ismer. De tudjuk, egészen más olvasni a régmúlt időkről, mint benne élni, hiszen a lejegyzéskor sok dolog kimaradhatott, pár esemény felett elsiklottak, s volt, ami így titokzatos homályba burkolózott vagy akár teljesen feledésbe merült. Elvégre ki tudja, hogy milyen szempontok irányítják a kezét annak, aki eldöntötte, hogy papírra veti a régmúltat? S mi lesz a kimaradt jelenetekkel?

Egy nap egy fiatal rendező kopogtat be Grace-hez, aki az egyik költő öngyilkosságát akarja filmre vinni, ami 1924-ben történt az ún. Riverton-házban. De miért is érdekes számára Grace? Nos, a hölgy tizennégy éves kora óta a Riverton udvarházban szolgált, s azon a végzetes éjszakán is ott tartózkodott. Ursula, a filmrendező, arra kéri Grace-t, hogy elevenítse fel a kor hangulatát, meséljen egy kicsit a családról, hogy filmje minél hitelesebbnek hasson. S Grace mesélni kezd... Igaz, inkább magának - Ursulának alig-alig mond valamit -, a múlt újra lejátszódik Grace fejében, bár már mióta menekült előle. De az út végén azért érdemes visszanézni, hogy lássuk mit is hagyunk magunk mögött.

"Egyszer azt mondtad, minden történetben van egy pont, ahonnan nincs visszaút. Amikor valamennyi központi szereplő a színre lépett már, és itt az idő, hogy a dráma kibontakozzon. A mesemondó kiengedi a kezéből az irányítást, a szereplők a mag
uk erejéből mozognak."


Az idős hölgynek köszönhetően ősrégi jelenetek, szellemek kelnek életre a könyv lapjain, s ezek számunkra épp annyira valóságosnak tűnnek, mint Grace jelene. Ott érezzük magunkat az abroncsos szoknyák, a komornyikok és szobalányok korában, érezzük a háború veszteségeit, és hogy mennyire más embert faragott a hazatérő katonákból, majd együtt üdvözöljük ezekkel a szellemalakokkal a beköszöntő átmeneti békeidőt, a tollas fejdíszek és a foxtrott éveit. Nagy változások kora volt ez: olyan dolgok estek meg pár évtized alatt, amik inkább évszázadot igényeltek volna. Rohamléptékűvé vált a fejlődés, s az eddig fennálló társadalmi rendszer haldoklott, s innen nem volt visszaút. Az egyes emberek is megváltoztak: más lett az erkölcsük, más lett a szabadság fogalmuk, mint az előző generációknak.

A könyv nagyon szépen és hitelesen festi le ezt a korszakot, s minden keserűsége és csalódottsága ellenére, én szerettem itt élni. Bár, lehet, hogy csak a mi korunktól való különbözősége vonzott. Nem is tudom. De a lényeg, hogy magával ragadott!

A regény elejétől kezdve érezzük, hogy Grace emlékezetében valamiféle titok lappang, s nem szeretné, ha ez vele együtt a sírba szállna. Így hát, mindent elkezd az elején: a legeslegelején, amikor ő Rivertonba került cselédként. A főtitok a könyv végén derül ki, s közben számos apróbb is felbukkan az elbeszélés folyamából. Bár, szerintem azok eléggé átláthatók voltak... A könyv közepetájától sokszor éreztem azt, hogy talán kicsit túl van írva, kicsit túlságosan is kibontotta a történetet, s ezt Grace legfőbb titka talán nem is bírja a hátán cipelni, talán nem is okoz akkora katarzist. Én úgy gondolom, hogy igazam volt - mármint így, a vége tudatában.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv, sőt! Legalábbis annak semmiképp, aki szeret kalandozni a régi, régi emlékek világában, aki kíváncsi arra, hogy milyen is az életre kelt történelem, mert az garantáltan jól fogja érezni magát olvasás közben. Az értékelésemben 8 pontot adok neki!

És hadd emeljem ki a borítót! Szerintem gyönyörűre sikeredett, bár megjegyezném, hogy élőben még ennél is szebb.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: The Shifting fog
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 598 oldal
Eredeti ár: 3499 Ft
ISBN: 9 789632 450926

Fülszöveg:

1924, nyár:

Az előkelő társaság tündöklő estélyén, egy elegáns angol udvarház parkjában, a tóparton egy fiatal költő kioltja életét. A tragédiának két tanúja van: két nővér, Hannah és Emmeline Hartford, akik ettől fogva soha többet nem beszélnek egymással.

1999, tél:

A 98 esztendős Grace Bradleyt, Riverton udvarház hajdani szolgálóját felkeresi egy fiatal rendező, aki filmre akarja vinni a költő öngyilkosságát. A Grace lelkének sötét zugaiba száműzött szellemek és emlékek előbújnak a réseken.
Döbbenetes titok merül fel; valami, amiről a történelem elfelejtkezett, de amit Grace nem feledhet soha.

Az első világháború sebeit viselő nyáron, és az utána következő dekadens húszas években játszódó Felszáll a köd borzongató rejtély és lenyűgöző szerelmi történet elegye.


Akik előttem olvasták:

Csenga

Mérgeknek kertje

2010. augusztus 26., csütörtök



Maryrose Wood: Méregnaplók


kiolvastam: 2010. augusztus 26.

A XVIII. században járunk, Angliának egy kis eldugott szegletében, ahol zavartalan a csend, csak a szél játékát lehet olykor hallani. Itt él főszereplőnk, a tizenhat éves Jassemine is, édesapjával, s magányosan tengetik napjaikat ennek az eldugott szegletnek a még eldugottabb részében. Édesapja élvezi ezt az életet, hiszen így zavartalanul szeretett növényeinek szentelheti munkáját, hiszen ő saját bevallása szerint kertész - bár, a patikárius szerepét is betölti. Szabadidejében - amiből valljuk be, eléggé sok van- pedig a növények titkait kutatja, melyek segítségével beteg embereken segíthet. Jassemine viszont kevésbé örül ennek a szeparált életnek, hiszen jóformán beszélgetőtársa sincs. Ám egy nap különös idegen pottyan be életükbe, akinek nemcsak a neve a furcsa. Ő Gyom, aki körül egészen érdekes dolgok zajlottak a múltban, s csupán annyit sejtenek róla, hogy ért a növényekhez, még hozzá nem is akárhogyan. Míg a lány édesapját a fiú ezen titka foglalkoztatja leginkább, addig Jassemine - t maga a srác érdekli, először mint puszta beszélgetőtárs, majd szépen lassan kölcsönös vonzalom alakul ki kettejük közt.

Eddig nagyjából egész mindennapi történetnek hangzik, persze nem a való világ, hanem a könyvek szintjén. Ami igazán különlegessé teszi ezt az egészet, az Jassemine édesapjának a kertje, amit hatalmas lakat zár el a kíváncsi szemek elől, s nem is ok nélkül! A kert tele van a ritkábbnál ritkább, mérgezőbbnél mérgezőbb növények tömkelegével, melyek veszélyt jelentenek a hozzá nem értő emberek számára, s legtöbbjének a helyes felhasználását még maga Jassemine apja sem tudja.

Kíváncsi voltam, hogy milyen történet lesz ebből. Úgy értem, hogy oké, hogy gyógynövények meg minden, meg hogy ez érdekes, de fogalmam nem volt arról, hogy hogyan is lehetne ebből egy olyan történetet kihozni, ami izgalmas és képes magához láncolni olvasóját. Hát, Mrs. Wood tényleg megoldotta, ezt bizonyítja az a tény is, hogy egy délután alatt elolvastam, s egy sornyit sem unatkoztam. Az írónő egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét, bár ez nem a regény akciódússágának köszönhető, hanem a folyton sorok között lebegő titoknak és rejtett feszültségeknek a számlájára írható, amik az első pillantásra nyugodtnak tűnő felszín alatt húzódnak meg.

Szerettem, hogy a regénynek olyan sajátos atmoszférája van. Ha le lehetne festeni ezt az érzést, akkor a képzeletbeli vásznam a zöld minden árnyalatában pompázna, mellé kevernék egy pici barnát és némi sötétlilát, amit körülölelne a természet, annak minden szépségével és kegyetlenségével együtt. Mert itt bizony kegyetlenségek is vannak, s nem is akármilyenek! Ezek a legveszélyesebb fajtából valók, amik a "cél szentesíti az eszközt" jelmondatot tűzték zászlajukra, s ezzel igyekszenek legitimizálni magukat, mindig egy magasabb cél érdekében. Hiszen ki az, aki eldöntheti, hogy ki érdemel halált és ki méltó az életre?

Igazából, számomra nehéz szavakba önteni azt, hogy mi fogott meg ebben a könyvben. Talán az, hogy itt a betondzsungel közepén is éreztem a friss levegő illatát, elképzeltem, ahogy mezítláb taposom a dús, harmatos füvet és körülöttem nem sziréna szól, hanem madárcsicsergés? Ez, és még ennél sokkal több. Szerintem ez egy nagyon jó ifjúsági könyv, érdekes és szerethető karakterekkel, tele borzongással és titkokkal, amik csak arra várnak, hogy feltáruljanak. Kíváncsian várom majd a folytatást is, ami előre láthatóan 2011 nyarán fog megjelenni.

Az értékelésemben 9 pontot kap!

Megjelenés: 2010. szeptember

Hálás köszönet a Lybrum Kiadónak és Bridge -nek, akik felajánlották számomra az előolvasás lehetőségét!

Kiadó: Lybrum Kiadó
Eredeti cím: Poison Diaries - Based on the concept by the Duchess of Thumberland
Fordító: Hudácskó Brigitta

Ó, a Balaton, régi nyarakon


Ingo Schulze: Adam és Evelyn

kiolvastam: 2010. augusztus 22.

Schulze könyvét jó volt előkapni a hosszú-hosszú autóúton, miközben gyorsan futottak mellettem az idegen városok, falvak képei, jó volt arról olvasni, hogy nemcsak én utazom ilyen hosszan, hanem a könyv szereplői is. Vicces volt látni azt a kontrasztot, hogy mennyire megváltoztak az emberek utazási szokásai alig húsz év alatt: míg mi a GPS tanácsaira hallgattunk (s ezt hol jól, hol rosszul tettük), addig főhősünk Adam szépen megállt egy útszéli parkolóban, kibontotta hatalmas térképét, amit motorháztetőjén hajtogatott szét, és a kávés termoszával rögzítette oda, hogy a szél el ne fújja, s úgy kereste ki merre is legyen tovább. Persze, kávés termoszunk nekünk is volt, de nem álltunk meg az útmenti kajáldáknál mustáros virslit és kompótot enni, mint ahogy azt Adam tette... De hát ebbe valószínű az is benne volt, hogy már nem lehet arrafele mustáros virslit kapni. És kompótot sem.

Igaz, én 1989-ben még csak páréves voltam, így azokra az időkre nem igazán emlékszem, csak szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből tudok ezt-azt, de arra még mindig emlékszem, hogy milyen volt egy ócska autóval nekivágni egy hosszú-hosszú útnak, milyen volt egy stoppost felszedni - mert akkor még senki nem félt-, s milyen volt telefonfülkéből telefonálni az otthoniaknak, hogy megérkeztünk épen és egészségesen.

De hogy keveredett bele Adam ebbe a hosszú utazásba? Hát, ott kezdődik a történet, hogy Adam és Evelyn Kelet-Németországban élnek, s ezzel egyikük meg van elégedve - vagyis inkább úgy mondom: mindegy neki - míg a másikuk változtatni akar. Ez az utóbbi, Evelyn, aki már régóta győzködi élettársát, hogy menjenek nyaralni egyet Magyarországra, a Balatonra. Ám Adam hajthatatlan, neki jó itt, és ideje sincs nyaralni, de egyszer Evelyn rajtakapja a párját egy nővel, a saját lakásukban. Evelynnek ez az utolsó csepp: fogja a cuccát, és úgy dönt: akkor Adam nélkül megy el, egyik barátnője és annak nyugati-német unokatestvérének társaságában. De mivel Adam nem akarja, hogy szétmenjen ez a kapcsolat, így bepakol ősrégi Wartburgjába, s Elfi, az ékszerteknős társaságában elindul Evelynék után. Az út hosszú, s tele van kalandokkal, miközben az embert elönti a nosztalgia, és átélheti vagy újra megtapasztalhatja a határnyitás örömmámoros hangulatát, mikor az emberek újra dönthettek arról, hogy hol is szeretnének élni.

A cím hajazása Ádám és Éva bibliai történetére nem véletlen, hiszen szorosan összekapcsolódnak. Igaz, az utalások nem nyíltan vannak jelen, de ha figyel az ember, s kicsit hajlandó mögé látni a történetnek, elkaphat egy-egy momentumot. Ez a nyomozás igazán érdekes, s jó, hogy ezáltal többrétegű lesz ez az első pillantásra könnyed kis utazós történet.

A regény középpontjába a Paradicsomból való kiűzetés kerül, de vajon mi is lehet ez a Paradicsom? Sokan egyértelműen a Nyugatot jelölnék meg, hiszen Evelyn és Katja (ő egy Adam által felszedett stoppos) mind-mind oda akarnak menekülni, hogy újrakezdhessenek mindent. Ám Adam jól érzi magát Keleten, ő nem akar onnan elmenni, számára az a Paradicsom - bár, nem politikai indíttatásból, pusztán kényelemből, megszokásból. Erre a kérdésre maga az író adott egy nagyon szép választ: "a Paradicsom nem más, mint egy valamelyest időben is behatárolt dolog, néhány nap, néhány hét a Balatonnál, amikor úgy érezhetik, kezükben a döntés; szuverén módon határozhatnak sorsukról. De az sem kizárt, hogy a Paradicsom nem más, mint az a remény, amelyet Evelyn ápol; jelesül, hogy ezután minden másképp lesz, hogy az egész világ meg fog változni. "

Schulze könyve pergő párbeszédekkel tarkított, s ahogy haladunk előrébb a történetben, egyre kevesebb leírással találkozunk, s a végére a szöveg jobban hasonlít egy drámához, mint egy regényhez. Vagyis az első lapokon az író elővette a rég elfeledett sufni hátsó traktusából a benzinkannákat, a termoszokat, a hordozható rádiót, a piros útlevelet, kitolta onnan a régen jobb napokat is látott Wartburgot, s előbb-utóbb ránk hagyta, hadd kalandozzunk ezek között a tárgyak között, hadd keltsük őket megint életre, lássuk őket hogy milyenek voltak akkor, mikor kezdett leáldozni az idejük.

A helyszínek nagyon hitelesen vannak megfestve, ami nem is csoda, hiszen az író a regény megírása idején fogta magát, beült egy autóba és bejárta azokat a helyeket, amiket Adamék is. Így lesz a Balaton és Budapest igazán életteli, s nem papírmasészerű: valóban érezzük a környéket betöltő fokhagymás lángos illatát, s látjuk magunk előtt a lebukni készülő Nap által épített Aranyhidat a Balaton nyugodt víztükrén.

Én tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, fantasztikus könyv, ami jó kikapcsolódásra, elmélkedésre, nosztalgiázásra egyaránt, s egy délután alatt simán elolvasható. Az értékelésemben 7 pontot kap!

Aki kíváncsi rá, ITT beleolvashat.

Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: Adam und Evelyn
Fordító: Nádori Lídia
Oldalszám: 294 oldal
Eredeti ár: 3400 Ft
ISBN: 9 789630 788359


Fülszöveg:

Kelet-Berlinben 1989 augusztusában dögletes a hőség. A női szabó Adamnak mégsem sürgős a nagy nehezen megszervezett balatoni nyaralás, mert a kuncsaftjaitól nem bír elszakadni. Hogy mennyire nem, arról párja, a gyönyörű Evelyn, aki már nagyon türelmetlen, sajnos tulajdon szemével győződik meg. Adam hiába könyörög élete asszonyának, hogy bocsássa meg vétkét, Evelyn nyomban faképnél hagyja, más kísérőt keres magának az útra. Adam erre özönvíz előtti Wartburgjába vágja magát, és a nyomukba ered. Kalandos utazás a felbolydult béketáboron át, és a végállomás bizony nem Badacsony: a honfitársak a közelgő ősszel dacolva sátoroznak a zugligeti plébániakertben, aztán páneurópai piknik, majd fölemelkedik az osztrák határsorompó… Adam, noha megvan a véleménye az NDK-ról, nem vágyik Nyugatra, de szereti Evelynt, ezért elfogadja tőle a jó és gonosz tudásának fájáról szakajtott almát. Miért is nem maradtak otthon, hősök lehettek volna, a fal lebontói…

A német újraegyesítés huszadik évfordulójáról emlékezünk meg a Magyarországon helyismeretéért is közkedvelt szerző élvezetesen frivol, vonzóan fanyar regényével.


Akik előttem olvasták:

Ilweran

Richard Csodaországban

2010. augusztus 25., szerda


Neil Gaiman: Sosehol

kiolvastam: 2010. augusztus 20.

Gaiman egy újabb fantasztikus mesével állt elő, bár ez már nem olyan értelemben mese, mint a Csillagpor. A Sosehol sokkal sötétebb, kegyetlenebb, izgalmasabb, viccesebb, titokzatosabb. Mikor elolvastam a fülszöveget, rögtön Gaál Viktor regénye jutott eszembe, a Varázserdő. Itt is ugyanaz a fenti vs. lenti világ, melynek különbségei nagyon is érezhetők: a lenti valahogy sokkal mágikusabb, s teljesen más törvények uralkodnak ott, más lények népesítik be az egészet. Hát, Gaiman -nál is ugyanez volt, ám mégis kíváncsi voltam, hogy ő vajon mit tud kihozni ebből a mintából.


„-Hosszú út vár magára... - kezdte homlokráncolva.
- London – bólintott Richard.
Nem csak London. - az öregasszony hallgatott egy kicsit – Nem az a London, amit én ismerek – szemerkélni kezdett az eső. - Sajnálom – sóhajtott – Ajtókkal kezdődik.
- Ajtókkal?
Az öregasszony bólintott. Az eső máris nekilendült, hangosan kopogott a tetőkön és az aszfalton. - A maga helyiben vigyáznék az ajtókkal”



A szerző utószava szerint ez a könyv úgy született meg, hogy felkérte őt a BBC egy sorozat megírására, s azokat az ötleteit, amiket a rendező nem engedélyezett ott, illetve azokat az elképzeléseit, amiket máshogy valósítottak meg a vásznon, lejegyezte egy papírra, s végül megszületett a Sosehol könyvváltozata. Gaiman olyan könyvet akart írni, ami az Alice Csodaországban, a Narnia-könyvek és az Óz, a nagy varázsló meséjéhez hasonlít, ami olyan érzéseket ébreszt olvasóban, mint anno ezek a történetek. S szerintem Gaiman jó munkát végzett: érezni lehetett, hogy ezeknek a jól ismert történeteknek az elemeit, milyen jól beleillesztette a regényébe, méghozzá úgy, hogy bár felismerhetők maradtak, de az olvasó mégse érezte azt, legalábbis én nem, hogy lemásolta volna őket, aztán jól összekatyvasztotta. Nem. Akárcsak a Csillagpor esetében, Gaiman itt is ugyanúgy felhasznál bizonyos elemeket, amiket aztán mégis saját képére formál, s igazán gaimanossá teszi. Egyébként, ezekre a történetekre, főként az Óz, a nagy varázslóra, rengeteg utalás történik, leginkább a szereplők szájából.


„Richard átért az aluljárón, majd felment a lépcsőn, s egy kis füves domb tetején találta magát(...) Valahogy tudta, hogy még mindig Londonban van, csak épp a háromezer évvel ezelőtti Londonban, vagy még korábban, még mielőtt az első emberi település alapjait lerakták volna(...) Az ég már kezdett világosodni, bár a fény furcsa volt. Valahogy fiatalabb, mint amihez szokott, talán tisztább „


Gaiman azokról az emberekről kerített egy fantasztikus történetet, akik ott vannak nap, mint nap az utcákon, ám mégse látjuk már őket. Ők azok, akiket sok ember nem vesz észre, még a közvetlen közelében sem. Akik ott ülnek melegben, hidegben a koszos aluljáróban, szatyornyi vagy még annál is kevesebb vagyonukkal, s akik néha odalépnek a jól öltözött emberekhez, s azok csak keresztülnéznek rajtuk. Ahogy Gaiman mondaná, ők azok, akik kihullottak a réseken, elfeledkeztek róluk, s ezért már ők Lenti London hivatalos lakói a többi emlékfoszlánnyal, elfeledett tárggyal együtt.

Richard Mayhew, könyvünk főhőse is egy olyan jól öltözött ember, aki azt hiszi magáról, hogy boldog életet él, de mi onnan fentről, a sorok közöttpásztázva, tudjuk, hogy nem hogy nem boldog, de igazából élete sincs. Csak belecsöppen a forgatagba, tapossa a mókuskereket, s hagyja, hogy sodorja magával az ár. Így lesz egy tuti jó állása Londonban, egy szép, de borzasztóan anyagias és sznob menyasszonya, s persze ott vannak a munkahelyi „barátok”, akik csak a munkahelyen azok, vagy még ott sem. S egyszer megtörténik a csoda: Richard már nem sodortatja magát tovább az eseményekkel, egy este ő dönt: egy sebesült lány kér tőle segítséget, aki ott hever egy hatalmas vértócsában az utca közepén, s szinte mindenki átlépdel rajta. Richard fogja a lányt, és hazaviszi, menyasszonya hisztije dacára, akinek a többfogásos vacsora fontosabb, mint egy sebesült senkiházi. De Richard, mint mondtam, döntött. Ez volt az első önálló cselekedete, s ennek az lett a vége, hogy a Fenti London kivetette magából. Másnap, ahogy felébredt, már senki se látta, a lakását kiadták egy fiatal házaspárnak, s ő mintha, nem is létezett volna. Kiesett a résen, ahogy oly' sok minden az idők folyamán. Richard véresebbnél véresebb, izgalmasnál izgalmasabb, titokzatosnál titokzatosabb kalandokba keveredik ezen az elfeledett helyen, miközben igyekszik az olvasóval együtt kiismerni ennek a világnak a törvényeit, miértjeit.

A szereplők hihetetlen jól meg vannak rajzolva, s mindig okozhatnak meglepetéseket. Szerintem mindegyik nagyon jól el van találva, s Gaiman olyan mesterien mozgatja őket, mint a sakkfigurákat. A történet humora is fergeteges, én sokkal többet nevettem itt, mint a Csillagpor alatt, s ez leginkább a két gonosz alaknak köszönhető, Mr. Croupnak és Mr. Vandemarnak. Ők a történet igazi sztárjai, minden kegyetlenségük és vérszomjuk dacára.

„ A külső szemlélőnek négy egyszerű jegy segít megkülönböztetni Mr. Croupot Mr. Vandermartól: az első, hogy Mr. Vandemar két és fél fejjel magasabb; a második, hogy Mr. Croup szeme fakókék, akár a napszítta porcelán, míg társáé barna, a harmadik, hogy Mr. Vandemar jobb keze ujjain viselt gyűrűket négy holló koponyájából készítette, míg kollégája nem szenvedheti az ékszereket; a negyedik, hogy Mr. Croup imád beszélni, míg Mr. Vandemar inkább enni. Ja, és hogy egy cseppet sem hasonlítanak.”

Gaiman szerint nem kizárt, hogy lesz majd egyszer folytatása a történetnek, vagyis ő mindenképp szeretne egyszer visszatérni Lenti London világába. Hát, kíváncsian várom, főleg mert még jó pár titkot hagyott hátra a történet. Az értékelésemben 10 pontot ért el!

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím: Neverwhere
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 267 oldal
Eredeti ár: 2480 Ft
ISBN. 978 963 986 807 6

Fülszöveg: A világ és ami alatta van Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja. A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?

Akik előttem olvasták:

Lobo
Nima
Amadea
Norin
Ilweran

Waiting for a star to fall


Neil Gaiman: Csillagpor
kiolvastam: 2010. augusztus 17.

Gaiman világa egyszerűen varázslatos volt, s teljesen elbűvölt. Volt, hogy izgultam, rácsodálkoztam, belefeledkeztem, s nem is egyszer dicsértem az író fantáziáját, stílusát. Ugye, ezt már korábban beszéltük, hogy milyen nehéz is igazán jó mesét írni a gyerekeknek. De a felnőtteknek szóló mesék megírása még nehezebb lehet. Mert hát, bármilyen komolyak, elfoglaltak is, azért nekik/ nekünk is kell olykor egy-egy történet, ami elrepít minket egy csodálatos fantáziavilágba, ahol levethetjük a hétköznapi robot során ránk ragadt szürkeséget, elhagyhatjuk a város szmogos levegőjét, a minket állandóan körülölelő betondzsungelt, hogy belevethessük magunkat az erdő sűrűjébe, ami tele van mágiával, kalanddal, s ahol bárkiből lehet hős.


"A kalandoknak megvan a maguk helye és ideje, vélte, de sok minden szól a rendszeres étkezés és fájdalommentes élet mellett."



Tristran Thorn, aki mit sem tud félig tünde származásáról, egy nap olyasmit ígér az egyik lánynak, ami örökre megváltoztatja az életét: elhozza neki az imént látott hullócsillagot, egy csókért cserébe. Ilyet, gondolom már sokunknak ígértek, de valószínű csak igen kevesen kapták meg a megígért csillagot. De Tristran nem csak ígérget, ő bizony el is indul. De azt a lehullott csillagot nem csak ő szeretné megkaparintani, s azokat az embereket nem ilyen ártatlan célok vezérlik, mint egy cserébe kapott csók. Így hát, megkezdődik a hajsza a csillag után, persze a versenyzők sokáig mit sem tudnak egymás létezéséről. S hogy végül Tristran el tudja-e vinni a csillagot a lánynak, s hogy egyáltalán a csillag akarja-e ezt az egészet – hát, ez mind kiderül Gaiman regényéből. Vigyázat, a csillagok olykor elég hisztisek tudnak lenni, főleg ha olyan nagyot zuhantak az égből – ezt csak a csillagot ígérgetőknek mondom.

Gaiman regénye gyermekien egyszerű nyelvezetben íródott, ami egyeseknek idegesítő lehet, főleg akik elszoktak a meséktől, de nekem kifejezetten tetszett, s szerintem pont ez illett a történethez. Nem is lett volna jó másként, hiszen akkor már el is veszik mesei varázsa, s akkor hova menekülünk? Mert persze, a tündérek, unikornisok attól még ugyanúgy ott lennének a szövegben, de már mégse az a mesevilág lenne, ami néha kicsit idegen tőlünk, de mégis annyira hiányzik olykor. Mert a mese mindig kell.

Természetesen, mint minden valamire való mesében, itt is megtalálhatók azok a jól ismert népmesei elemek, de Gaiman valahogy máshogy rakja össze őket, egyáltalán nem klisészerűen használva azokat, s így az eredmény egy ismerős, de mégis teljesen más történet, ami meglepetésekkel szolgál még a meseveteránok számára is.

"Hébe-hóba halljuk, hogy éppolyan könnyű nem észrevenni azt, ami nagy és nyilvánvaló, mint ami kicsi és jelentéktelen, és hogy az észre nem vett nagy dolgok gyakran okoznak problémát."

Igazából, a belőle készült filmmel nem igazán tudom összehasonlítani, mert elég sok idő telt el nálam a két dolog között, azt hiszem majd' két év. Sokan mondják, hogy teljesen más a kettő, így természetesen akadnak filmpártiak, illetve könyvpártiak is. Hát, én egyik mellett se akarom elkötelezni magam, mert a film és a könyv egyaránt hatalmas élményt nyújtott, s örülök, hogy megengedte Gaiman bácsi, hogy Tristrannal együtt belevethessen magam ebbe a mágikus erdőbe, s átélhessem ezeket a nagyszerű kalandokat hősünk oldalán.

Mindenféleképpen felnőtteknek ajánlanám, nem gyerekeknek, mert vannak benne olyan elemek, amit nem értenének meg teljesen vagy egyszerűen nem nekik való. A felnőttek közül pedig azoknak ajánlanám, akik még mindig olvasnak meséket, s tudni szeretnék milyen egy hullócsillag nyomába eredni. Kicsit sajnálom, hogy a magyar kiadás mellőzi Charles Vess fantasztikus illusztrációit. Azzal valahogy igazán meséssé lehetett volna tenni. A könyv az értékelésemben 9 pontot kap!

Aki kíváncsi rá, az ITT bele is olvashat.

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím: Stardust
Fordító: Pék Zoltán
Teljes ár: 2480 Ft
Oldal: 211 oldal
ISBN: 9 789637 118784

Fülszöveg:


Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.

Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított.


Akik előttem olvasták:

Amadea

Lobo

Joeymano

Pupilla

Ilweran

Egy szoknya, egy nadrág

2010. augusztus 15., vasárnap


Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése

kiolvastam: 2010. augusztus 15.

Gondolkoztál már azon, hogy miért vannak egyáltalán nemek? Miért nem osztódással szaporodunk? Vagy hogy van-e jelentős különbség a női agy és a férfiagy között? És ez vajon hogyan függhet össze a kommunikációs képességeinkkel? És egyáltalán mi az a rendszerező agy és az empatikus agy, és kinek van ilyenje?

És hallottál már arról, ha a kismama sokat idegeskedik a terhessége alatt, akkor megnő a tesztoszteronszint, akkor nagyobb valószínűséggel lesz a baba balkezes? És azt tudtad-e , hogy a balkezességgel gyakran jár együtt az allergiára és asztmára való hajlam?

"Az ember receptje: végy egy majomagyat, préselj bele még egy kis tudatosságot, adj a kezébe egy bankkártyát. Ecce homo."



Nem? Hát, Szendi Gábor könyvében ezek a kérdések és az ezekre adott lehetséges válaszok mind megtalálhatók. És még ennél sokkal több is! A könyv tizenkilenc fejezeten át tárgyalja a nő-férfi különbségeket (miért alakultak ki, mire jók és miért maradtak még ma is meg), az emberi kapcsolatokat, legyen az hetero-vagy épp homoszexuális. Szó van még benne a divatról, a parfümökről, a természetes illatról és annak varázsáról, a szépség fogalmáról: mitől szép a szép, illetve párkapcsolat szempontjából valóban olyan jó-e elképzelhetetlenül gyönyörűnek lenni? (A nem photoshoppal készített műbarbie-knak megsúgom: bizony, nem valami jó dolog!)

Az író ezeket a dolgokat mind az evolúciós pszichológia segítségével járja körül, s ezzel igyekszik magyarázatot találni a furábbnál furább kérdésekre, még hozzá nagyon élvezetes stílusban. Szendi Gábor nagyon közvetlen írásmódja, és a konyhanyelven megmagyarázott szakszavak használata a szövegben, nemcsak hogy megkönnyíti az olvasást, hanem élvezetessé is teszi. Ám a kicsit tudálékosabb olvasók kedvéért hivatkozások is jócskán találhatók benne. A fejezetek nem hosszúak, s azok is még alfejezetekre vannak osztva, amiket egy-két perc alatt átfuthat az ember, akár a buszra várás közben is vagy két megálló között.

"A szerelem az a gyógyíthatatlan elmebetegség, amelynek egyetlen gyógyszere a kiválasztott Másik."




Na, hát ennyi volt a pozitívum részemről! Nem vagyok én nagy tudós meg ilyenek, de elég sok ellentmondásba (vagy számomra nem elfogadható kijelentésre) bukkantam olvasás során, amiket vagy józan paraszti ésszel következtettem ki vagy pont saját magának mondott ellent a szöveg pár sorral lejjebb. Így számomra az egész könyv hiteltelenné vált, mert hát ki tudja hogy még hány olyan dolog bukkan még fel benne, ami nem teljesen úgy van, csak az én picinyke tudásom miatt nem vettem észre... Szóval, én ezt az egészet inkább fenntartásokkal kezelem, bár tisztelet az írónak!

A másik dolog, amiért kicsit felment bennem a pumpa, hogy a nők itt úgy szerepelnek, mint valami szülőgép, akiknek az az életcéljuk, hogy minél több és egészségesebb gyereket hozzanak a világra. Értem én, hogy evolúciós pszichológia meg minden, de ez azért nekem nem okés. És hogy a tudományok, az irodalom megszületését úgy állítja (vagy állítják?) be, mint a férfiak által létrehozott kreálmányokat, amik csak a nők megszerzése céljából jöttek létre? Hát, ez azért na! És hogy ezeket olyan adatokkal igyekszik alátámasztani, hogy mennyivel több férfiíró meg tudós van/volt? Hát, de azért kérem szépen, nézzük már meg, hogy a nőket mikor engedték oda az iskolapadhoz, vagy mikor engedélyezték azt, hogy a nők részt vehessenek az egyetemi oktatásban? Mikor hagyták nekik azt, hogy egyáltalán könyvet írjanak? Hát, így persze, hogy több a férfi, mint a nő...

Sajnálom, így számomra ez a könyv csupán 3 pontot kap!

A könyvért köszönettel tartozom a Jaffa Kiadónak!
És hálás köszönet illeti a Freeblogot és Lobo-t is!

Akik előttem írtak róla:
ilweran
Natasha

Kiadó: Jaffa Kiadó
oldalszám: 344 oldal
ár: 2940 Ft
ISBN: 978 963 9971 07 3

Fülszöveg:


Miért vannak nemek? Miért hal ki tízmillió év múlva a férfi? Mi a női szépség és mit vár a nő a férfitől? Mire jó az orgazmus? Jó-e meddőség ellen az orális szex? Miről árulkodik mutató- és gyűrűsujj-arányunk?

Szendi Gábor A nő felemelkedése és tündöklése című könyvében ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ, miközben az evolúciós pszichológia nézőpontjából vizsgálja Nő és Férfi kapcsolatát. Lebilincselően izgalmas gondolatmenetei bizonyítják, hogy ebben a férfiközpontúnak hitt világban valójában a Nő a titkos mozgató! A Nő a szervezője és egyben a fődíja annak a férfiak közt dúló, vérre menő viadalnak, amely érte folyik… Miközben a Nő gyengének tűnik, az Erő vele van, ő az evolúció titkos favoritja!

Világok harca

2010. augusztus 11., szerda



Cassandra Clare: Csontváros

kiolvastam: 2010. augusztus 11.

Tegnap tanácstalanul álltam a könyvespolcaim előtt, hogy na mégis mit olvassak, s mikor megpillantottam ezt a könyvet egyre jobban felkeltette a kíváncsiságom, s pár perc után egyértelmű lett számomra, hogy nekem most ezt kell olvasnom. Annyira vágytam már egy kis könnyed, izgalmas történetre, hogy ma reggel sikeresen be is fejeztem. Szintevégig faltam az oldalakat, és nem tudtam letenni a kezemből! Régen éreztem már így egy könyvvel kapcsolatban! De ne szaladjunk ennyire előre! Kezdjük magával a könyvvel és a témájával! (Figyelem, lehet enyhén rajongó poszt következik)

"Vetett egy gyors pillantást Jace-re, aki néhány lépéssel előttük baktatott, és a jelek szerint a macskával társalgott. Clary kíváncsi lett volna rá, miről beszélgetnek. Politikáról? Operáról? A tonhal áráról?"

Igazából, a könyv címe nem mond valami sokat. Legalábbis, én amikor jó pár hónapja találkoztam ezzel a felirattal, nem mozgatott meg bennem semmit se. Valami thrilleres könyvre számítottam, aztán jó nagyot koppantam, mikor elolvastam a fülszövegét...

A Csontváros című regény, mint oly' sok urban fantasy esetében, egy egész hétköznapi képpel indul: egyedül élő anyuka, aki tinédzser lányát igyekszik nevelni, miközben a művészetnek is él. Clary, a fentebb említett tinédzser lány, nem tartozik annyira a problémás egyedek közé - bár, mint minden anya-lánya (vagy gyerek-szülő) kapcsolatban, itt is akadnak olykor összetűzések. Például olyan esetben, ha az ember lánya elmegy szórakozni egy diszkóba, s későn jön haza. Ugye milyen hétköznapi helyzet?

Hát, igen az lenne, ha azon a szórakozóhelyen Clary nem lenne egy igen furcsa gyilkosság szemtanúja: egy különös, kékhajú srácot a szeme láttára szúrnak le titokzatos alakok a diszkó hátsó részében, de ahelyett hogy ezt egy hulla és egy tekintélyes méretű vértócsa bizonyítaná, nem marad semmi. Clary szeme láttára válik semmivé a kékhajú srác, s egy vércsepp nem sok, de még annyi se marad utána. S ráadásul az is eléggé furcsa, hogy a gyilkosokat csak ő látja... a többi ember számára, mintha láthatatlanok lennének. Na, ez már nem történik meg mindenkivel a sarki zöldségesnél, ugye?

S pár jelenettel később Clary belecsöppen ebbe a furcsa világnak a kellős közepébe: megtudja, hogy azok a gyilkosok tulajdonképpen Árnyvadászok voltak, akik a démonok elpusztítására vannak specializálódva. Sőt, ez még nem minden! Megtudja azt is, hogy igenis léteznek tündérek, vámpírok, boszorkánymesterek, vérfarkasok meg csupa-csupa olyan varázslatos lény, akiket eddig csupán mesealakokként vagy mitológiai lényként ismert.


"– Vannak démonok a Fehér Házban?
– Vicceltem – mondta Jace. – Illetve azt hiszem. – Elgondolkodva vonta meg a vállát. – Valaki biztosan említette volna."


Az írónő nagyon jól felépíti a hétköznapi élet mellett húzódó varázslatos világot! Saját történelmet is alkot hozzá: megtudjuk mi a különbség egy démon és egy Alvilági közt, honnan jönnek egyáltalán a démonok, kik az Árnyvadászok, hogyan jöttek létre, stb stb. Ez az egész annyira lenyűgözött, s annyira rabul ejtett, hogy csak na! Maga a világ tényleg varázslatos!

A regény alaptörténete sem rossz, egyébként, bár amit kicsit nehezményeztem, hogy annyira kiszámítható volt az egész. Maga a végkifejlet és a közben felfedezett "titkok" nem okoztak olyan meglepetést, mert elég könnyen rá lehetett jönni hogyan csavarja a szálakat az írónő, s a szereplőket meg sokszor tartottam agyalágyultnak, hogy a legalapvetőbb dolgokra se jöttek rá. Szóval, a krimi vonalat tényleg nem ajánlom az írónőnek!


"– Jézusom! – kiáltott fel Luke. – Á, igazából csak én vagyok – mondta Simon. – Bár már többen mondták, hogy elképesztő, mennyire hasonlítunk. "

De persze, ez ne vegye senki kedvét, mert attól, hogy kiszámítható, még jó történet (de még mennyire)! A szereplők is elnyerték a tetszésemet: mert bár igaz, hogy a várva várt fordulatokra, a nem is olyan nagy titkokra nem jöttek rá, de ettől független mindegyikben volt valami, ami miatt megkedveltem. S ami meglepő, még a női főszereplő is szimpatikus volt! És hát Jace.... hát ő Jace!

Vicces is, izgalmas is, lenyűgöző, borzongató és varázslatos is! Ezek a jelzők jutnak most eszembe a Csontvárosról. S még az is, hogy vissza akarok térni ebbe a világba, minél hamarabb!

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: The Mortal Instruments Book One- City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 469 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 978 963 245 0957


Fülszöveg: Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék… Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.

Kreatív díj

2010. augusztus 10., kedd

Ismét egy díjat kaptam, amit nagyon szépen köszönök Amadeának és Pupillának :-* Aranyosak vagytok! :-)

És akkor meg kéne neveznem öt embert, akinek továbbadnám... Hát ez nehéz! De azért mégis megpróbálom.
Akiknek most továbbadom: Joeymano, Norin, Bridge, Tessa és Amilgade. Ha nincs kedvetek játszani, nem gond :-)

A lélek rejtett bugyrai


Caleb Carr: A halál angyala


kiolvastam: 2010. augusztus 10.

Számozott utcák, lovaskocsik tömkelege, rengeteg bevándorló, akik az újvilág ígéretei és az újrakezdés reménye miatt jöttek erre a földre, hátrahagyva hazájukat -hát, ez lenne New York a századforduló környékén, ahol a történet játszódik.

Mint a hatalmas városoknál általában, így itt is, azt tapasztalhatjuk, hogy nagyon sok és nagyon különböző arcai vannak New York-nak: egyfelől ott van az a rész, ami miatt ezrével érkeznek ide a bevándorlók, hogy ők is haraphassanak egyet az amerikai álom finom és krémes süteményéből, s másfelől ott van az a világ is, ahová végül csalódottan kerülnek: pénz nélkül és nincstelenül. Itt a nyomor uralkodik és a prostitúció, s a rendőrség nem igazán felügyel errefele a közbiztonságra, így szabadon garázdálkodhatnak a tolvajok és a gyilkosok is.

Ám egyszer csak különösen kegyetlen gyilkosságokra lesznek itt figyelmesek: tizenéves prostituált fiúk megcsonkított tetemeit fedezik fel a város különböző helyein. Ezek Dr. Laszló Kreizler, a szakmai körökben kétes hírnévre szert tett, ámde nagyszerű pszichiáter, figyelmét is felkeltik, s végül nyomozásba kezd segítőivel együtt.

A rendőrségnek nincs gyanúsítottja, s még csak elképzelni se tudják, hogy vajon ki vihette véghez ezeket a borzalmakat. Kreizler a pszichológia bevonásával igyekszik képet alkotni a lehetséges elkövetőről, ami ebben az időszakban nem csak hogy újdonságnak, de szakmai körökben egyenesen humbugnak számított, akárcsak az ujjlenyomat vétel.

Ám Kreizlernek és segítőinek nemcsak a gyilkos kiderítésével kell megküzdeniük, hanem olyan hatalmakkal is, akik nem feltétlen preferálják a sorozatgyilkos kilétének megoldását. Őrült hajsza kezdődik New York utcáin keresztül, nehogy a hatalmas fogdmegek megakadályozzák munkájukat, s felderíthessenek minden lehetséges nyomot, miközben még az idővel is versenyt kell futniuk, hogy a következő szörnyű gyilkosságot megakadályozhassák.

Igazán érdekes volt olvasni ezt a könyvet, jó volt bepillantani a modern kriminológia megszületésébe, s együtt találgatni Kreizler -rel vajon milyen ember is lehet ez a gyilkos. Nagyon sok, ma már alapvető, de akkoriban még újdonságnak vagy hiteltelennek vallott technikát alkalmaztak a nyomozás során, alaposan megmagyarázva ezek lényegét és eredetét is. Az ilyen részek a kedvenceim közé tartoztak.

Tetszett az is, hogy ilyen nagy hangsúlyt fektetett a pszichológiára, ami általában a legtöbb kriminél ki szokott maradni: ott csak így-úgy következtetnek azok a zseniális nyomozók, s emiatt számomra nem eléggé hitelesek. Nem úgy, mint Carr regénye! Ezt én tényleg el tudnám képzelni akár a való világban is: a következtetések, a találgatások, a mellékvágányok mind-mind hozzátartoznak a nyomozáshoz, s olykor persze a kudarcok is. Egyszerűen tényleg azt tudom rá mondani, hogy ez egy mesterien felépített krimi, ami ugyanúgy járatja az olvasó agyát is a megoldáson.

Carr regényében szinte minden a nyomozás körül forog. Mármint nem feltétlen a gyilkossággal kapcsolatos nyomozáson, hanem a szereplők jellemének, múltjának, egymással való érzelmi kapcsolatainak felderítését is beleértve. Szóval, ez a könyv tényleg egy vérbeli krimi, minden mondatával egyetemben.

Tetszett a korhű környezet - legalábbis, amennyire én meg tudom ítélni, az író nagyon odafigyelt a részletekre. És hát, hogy Boas - neves etnológus- is felbukkant a regényben egy kisebb jelenet erejéig, hát az csúcs volt!

Ez a vaskosra megírt krimi igazán jó olvasmánynak bizonyult, és nem éreztem túlírtnak, nagyon jól adagolta a feszültséget is. Hogy gyengébb idegzetű olvasóknak ajánlanám-e? Ez kicsit nehéz kérdés, mert elméletileg én is ebbe a csoportba tartozom, ám olvasás közben mégse volt semmi bajom. Bár, azt nem tagadom van egy-két véres részlet... sőt!

Szerintem nagyon jó krimi volt, bár nem a legjobb hangulatomban talált meg, így a pontozása kicsit megissza ennek a levét. Az értékelésemben 8 pontot ért el!


A könyvért köszönettel tartozom az Agave Kiadónak!
És hálás köszönet illeti a közreműködésért a Freeblogot és Lobot is!

Kiadja: Agave Kiadó
Eredeti cím: Caleb Carr: The Alienist
Fordította: Falvay Dóra
Eredeti ár: 2980 Ft
Oldalszám: 519 oldal
ISBN: 978 963 711 870 8

Mit (t)akar a férfi?

2010. augusztus 5., csütörtök


Dr. Csernus Imre: A férfi


kiolvastam: 2010. augusztus 5.

Azt hiszem elég nehéz kérdés megválaszolni, hogy mitől lesz egy férfi valóban férfi... miben rejtőzik a férfiasság fogalma? Persze, tudunk bizonyos attribútumokat, amikről úgy hisszük, hogy egy férfinak rendelkeznie kell. Ilyen az is, hogy erős legyen - mind fizikai, mind lelki értelemben, bátor, megvédje a gyengébbeket, megteremtse a családja számára a megfelelő egzisztenciát... Csernus könyvéig ezeket egyszerű kérdéseknek tartottam, bár soha nem tettem fel magamban ezeket, de tudtam, hogy van erről egy képem és tudom, hogy ez az egész mit takar. Hát, rájöttem, hogy ez mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik...

Az, hogy ennyire lebagatellizáljuk ezt a kérdést, már ha egyáltalán valaha is feltesszük magunkban vagy csak simán azt hisszük, hogy tudjuk miből áll a válasz, nagyrészt a kulturális beidegződéseknek köszönhetjük: hiszen mindenki életében, születésétől fogva, felbukkan egy férfimodell, aki bizonyos viselkedésmintákat mutat - aztán lehet, hogy kicsit mellékvágányra tereli a férfiasság mibenlétéről vallott felfogásunkat, mert azt hisszük, hogy ez az, pedig valójában csak a pp mibenlétét tapasztaljuk meg...

És hát nem mellesleg ott a média, ami belegyömöszöli az emberekbe azt a felfogást, hogy az a király csávó, akinek minimum egy Porsche-ja van és egy Playmate szeretője, felelősséget vállalni nem kell neki semmiért, azt majd az asszony úgyis megoldja, neki csak kocsikázgatni kell, meg hát azt a sok pénzt hazahozni, mert ő ilyen irtó fontos ember, és nem mellesleg egy király csávó - pedig, ha tudná, hogy valójában csak egy pp...

"Hallottam olyan pasiról is, aki azt mondta, azért szeretne sok pénzt, mert a gazdagsága azt a fajta szabadságfokot jelentené számára, hogy mezítláb járhat, szakadt gatyában, felteheti a lábát az asztalra, és nincs szüksége mobiltelefonra(...) Ez az álom arról szól, hogy valaki azért akar dolgozni és meggazdagodni, hogy szabad legyen"

Az az igazság, hogy ez a fogyasztói társadalom, ami csak a lehető legjobb profit elérésére van berendezkedve, kicsit elviszi az ember szekerét egy tök másik irányba: egy olyan felszínes és anyagias álomvilágot teremt az emberek számára, akik így azt hiszik, hogy csak így lehetnek boldogok. Keress sok-sok pénzt, minél többet, és el ne felejts vásárolni. Sokat. Vagy még annál is többet.

De persze, emiatt nem csupán a média okolható, félre ne értsétek, de azért elég nagy szerepe van benne...

" Szerintem a különbözőségek abból fakadnak, hogy bizonyos szempontból a nők és a férfiak másra vannak megtanítva és kondicionálva. Az érzelmi intelligencia fejelsztésével nem a kudarcokat nyírjuk ki az életünkből, csupán gyorsabban tudatosul az a felismerés, hogy negatív irányba haladok, és milyen gyorsan tudok ebből kilépni, hogy ne erre haladjak. "

És hát aztán ott vannak azok a kulturális berögződések is, amik megszabják, hogy hogyan is viselkedhet egy férfi: ők nem sírhatnak, nem analizálhatják az érzéseiket és saját magukat, mert az milyen puhány dolog már... És hát, az ilyen elfojtások miatt jönnek aztán a problémák, és egy nap felkel az ember, és észreveszi, hogy mennyire üres az élete és nem boldog. De hát miért? Ott a Porsche, a Playmate és sok-sok pénzt keres. Akkor mi a probléma??

"Ezek szerint, ha egy pasinak nincsen pénze, akkor nem is érezheti magát férfinak? Egyelőre ez a világ üzenete."

Igazából, csak szembe kéne nézni önmagunkkal, és nem a folytonos megalkuvásokat kéne keresni az életben, hanem igenis kitartani a vágyaink mellett. És ne feledkezzünk meg útközben arról sem, hogy a párkapcsolat nem magától működik, azt életben kell tartani - olykor igen kemény munka árán. S azt hiszem, ez az üzenet nem csak a férfiaknak, hanem a nőknek is ugyanúgy szól.

Csernussal való első találkozásom után nagyjából ezeket szűrtem le, s remélem nem siklottam el egyéb fontos dolgok fölött. Igazából, mikor a kezembe vettem a könyvet, úgy voltam vele, hogy "na, ebből mindent meg fogok érteni" - hát, igazából nem így lett, bár a megoldáshoz kicsit közelebb kerültem és sok új kérdés tolong azóta a fejemben, amik eddig soha nem fogalmazódtak meg bennem. Voltak olyan elképzelései, amikkel totálisan egyet tudtam érteni, de voltak olyanok is, amiket elképzelni sem tudtam, hogy ez tényleg így van és ezért és ezért.

S igazából, amit furcsálltam, hogy ez nem egyértelműen a férfiakról szólt - ahogy a cím sugallta, hanem úgy általában az emberről, vagyis a magyar emberről. Párkapcsolat, családi háttér, munkahely, emberi kapcsolatok - mind-mind terítékre került, de nem csupán a férfi szempontjából. Ez persze, nem feltétlenül baj - hiszen jó hipochonder módjára, így magamat is analizálhattam.

"A probléma akkor keletkezik, amikor valaki a párkapcsolatában is hazudik. Mert annál súlyosabb önátkúrás nincs. Ebben az álszent világban nagyon sokszor nem lehet őszintének lenni. de ott kint a túlélésről van szó. Azonban otthon ez megbocsáthatatlan bűn. "

Tetszett ez a személyes hangvétel, ami teljesen azt az érzetet adta, mintha Csernussal egy kávé mellett beszélgetnénk a férfiakról, az emberi kapcsolatokról vagy úgy magáról az életről. Hát, jó kis beszélgetés volt! Imádtam azt a képiséget, amit egy-egy probléma leírásánál vagy a vele való szembesítésnél alkalmazott - annyira jól adta vissza az egészet, miközben ennek a komolyságát vagy a súlyosságát tényleg jól érzékeltette. Szinte sokkolta vele az embert.

Találkozásunk Csernus bácsival 7 pontosra sikeredett.

A könyvért köszönettel tartozom a Jaffa Kiadónak!
Továbbá a közreműködésért még hálás köszönet illeti a freeblogot és Lobo -t is!

Ami átsejlik a csipkén

2010. augusztus 3., kedd


Brunonia Barry: A csipkeolvasó


kiolvastam: 2010. augusztus 3.

A csipkét én világéletemben titokzatos anyagnak gondoltam: hiszen áttetsző, de közben mégsem teljesen az. És közben annyi mindent kifejezhet: lehet szexi, elegáns, ünnepi, de egy biztos, a csipkét nem lehet hétköznapinak nevezni. S amikor kezébe veszi az ember, akkor még a gondolatba is beleszédül, hogy hogyan is képes bárki létrehozni egy ilyen különös és egyben gyönyörű anyagot?

Brunonia Barry regényéből nos, ezt nem tudhatjuk meg. De viszont gondoltunk-e már arra, hogy a csipkét nem csak terítőként vagy menyasszonyi fátyolként használhatjuk, hanem a jövőt is kiolvashatjuk belőle? Persze, ehhez egy kis tehetség sem árt, no meg némi útmutató.

"A csipke megtisztítója: az öröm. Az olvasóé: az elmélkedés vagy az ima. A keresőé: csak a lélegzet."

A regény főszereplője Towner Whitney-ként mutatkozik be az Olvasó előtt az első lapokon, bár ezt rögtön meg is cáfolja, mondván, hogy az ő valódi neve Sophya, s a szavának nem érdemes hitelt adni. A regény kezdetén Towner-t vagyis Sophya-t Los Angelesben találjuk, ahol már sok éve éldegél, s egyszer csak egy üzenetet kap, amiben az áll, hogy szeretett nagynénje eltűnt. Hősnőnk Salembe utazik, gyermekkora városába, s igen ez ugyanaz a Salem, ami a hajdan volt boszorkányüldözéseitől kapta hírnevét, s ma már a turizmusa erre épít elsősorban, hiszen az emberek özönlenek erre a helyre, hogy egy-egy megrendezett boszorkánypert láthassanak, vagy megtudjanak egy-két szaftos részletet a városnak ebből az időszakából. Ám nemcsak turisták látogatják ezt a helyet, hanem mondvacsinált vagy éppen igazi boszorkányok mekkája is ez a hely. Úton-útfélen jósdák teremnek az utcákon, fekete ruhába öltözött nők szelik át a várost, miközben a turisták vakui villannak százával, hogy aztán otthon mutogathassák a családnak, barátoknak a salemi boszorkány fotóját. Hát, ilyen hely ez a Salem mostanában.

De kicsit elkalandoztam.... Szóval, ott tartottam, hogy hősnőnk visszatér szülővárosába nagynénjének eltűnésének a hírére. Egyébként máskülönben nem biztos, hogy betette volna ide a lábát, hiszen egy itt történt tragédia miatt menekült el Los Angelesbe: ikertestvére és egyben legjobb barátnője tengerbe fulladt, s ezt csak pszichiátriai kezelésekkel tudta úgy ahogy kiheverni. De itt maradni már képtelen volt.

Visszatérésével életének régi szereplői is elbújnak, s így újra találkozik édesanyjával, aki egy szigeten él elzárkózva a többi ember elől, hajdan volt szerelmével, aki szakításukat még mindig nem tudta kiheverni, így az alkoholhoz menekült, eszelős nagybátyjával Cal-lal, aki régebben a családi erőszaktól sem irtózott, s most jelenleg egy vallási szektának a vezetője, ahol egészen fura dolgok történnek....

" A várost és Eva házát néztem. Az egyetlen helyet, ahova mehetek. Innen olyan távolinak tűnik, hogy talán sose érek oda. Ha odaérek, telefonálok, és elmenekülök Kaliforniába. Azt teszem, amit már megtettem egyszer. Olyan messzire megyek innen, amilyen messzire csak mehetek úgy, hogy ne essek le a Földről."

A történetnek nagyon sajátos hangulata van, s a különböző idősíkok finoman sejlenek át a regény időszövetén: múlt, jelen és jövő a szemünk láttára mosódik egymásba, úgy ahogy a képzelet és a valóság is. S akárcsak a narrátor, mi sem tudjuk mindig jól elkülöníteni ezeket egymástól. Különböző sorsok fonódnak össze a szemünk láttára vagy éppen elszakadnak egymástól, de a múlt minden szereplőt kísért, mindenkinél felsejlik itt-ott, s hozzáad a történetünkhöz egy kis darabot.

Az írónő nagyon jól megteremtette a kisvárosi milliőt, szinte érezni lehetett a tenger sós levegőjét és a kertekben nyíló virágok illatát, amik az utcákat szegélyező kedves kis házak előtt termettek. Jól láttatta azt a piciny sürgés-forgást, ami csak a kisvárosokra jellemző, azt a bizonyos "mindenki tud mindent"-érzést.

Bevallom, az elején teljesen más típusú regényre számítottam, s néha, csak kapkodtam a fejem, hogy mit hogyan és mikor, aztán a közepe fele egyre jobban megtetszett, és hát az utolsó oldalak után pedig teljesen beleszerettem. Azt hiszem, így a végének a tudatában, újra el kell majd olvasnom valamikor. Kíváncsi vagyok, hogy így mit fog adni. Az írónő, most már így utólag, szerintem mesterien adagolta a dolgokat, fogalmam se volt, hogy ebből mi fog majd kisülni. Hát, meg is lepődtem!

S hát köszönettel tartozom Amadeának, akinek a posztja vitt rá a könyv elolvasására!
Az értékelésemben 8 pontot kap! (de csak azért, mert az eleje annyira nem jött be)

Üvegvilág

2010. augusztus 2., hétfő


Jodi Picoult: Törékeny

kiolvastam: 2010. augusztus 1.


Belegondoltunk-e már, hogy mennyi minden lehet törékeny körülöttünk? És nem, most nemcsak a poharakra, az ablaküvegre, a tányérokra vagy más ilyesféle dologra gondolok, hanem az emberi kapcsolatokra is. Bármilyen erős is egy barátság vagy szerelem, mégis tud olyat tenni vagy mondani az ember, hogy elpattintson valamit azon, az egyébként mindig sziklaszilárdan álló, erős falon, amely eddig mindig körülfogott minket és védett. Egy apró kavics pattan a gyenge ponton és már el is indul az a megállíthatatlan hajszálrepedés, ami szépen lassan pókhálóként fonja körbe a már nem is olyan erős falat. S innen már nincs visszaút, előbb-utóbb rommá válik minden.

Vajon mikor és miért lenne hajlandó bárki is eltörni egy köteléket, ami egy másik emberhez fűz minket? Egy olyan emberhez, aki sokat jelent nekünk? Erre sokszor csak legyint az ember, hogy ez vele nem történhet meg. Pedig az élet sokszor szolgál meglepetésekkel, s olyan helyzeteket teremthet, ahol az ember már csak a végén veszi észre, hogy csupán romok maradtak körülötte.

Charlotte és Piper nemcsak jóbarátnők, hanem a legjobbak. Mindent megosztanak egymással, s ha baj van vagy csak beszélgetni szeretnének az éjszaka kellős közepén, mindig számíthatnak egymásra. Mint például akkor, mikor Charlotte és férje régóta próbálkoztak összehozni egy közös gyermeket, de az csak nem akart sikerülni. Piper elvállalta, hogy Charlotte nőgyógyásza lesz és segít a házaspárnak megoldani a gyermekvállalás kérdését. De még mielőtt elkezdte volna szedetni barátnőjével a termékenységfokozókat, Charlotte megfogant. Ám pár hét múlva kiderült, hogy ez a hihetetlen örömhír problémákat is hoz magával: ugyanis a magzat egy igen súlyos és ritka betegségben szenved, amit Osteogenesis imperfectaként, másnéven csonttörékenységként ismerünk.

A kislány a Willow nevet kapja születésekor, ami fűzfát jelent. A névválasztás nem véletlen: hiszen a fűzfa hihetetlen hajlékonysága sokszor megóvja a fát a törésektől – ez a név lesz a kislány amulettje, s reménykednek, hátha megvédi őt a betegsége következményeitől, bár erre elég kicsi az esély. Ahogy a kislány cseperedik, egyre több törést szenved, egyre többször kell menni vele a kórházba. De nemcsak ebből áll az élete: egy nagyon bájos kislánnyá fejlődik, akinek a lexikális tudása nemhogy a kórtársaiét, de sok felnőttét is meghaladja.

Ám Charlotte, az anyuka egyszer csak hat év után úgy dönt, hogy ez így nem jó. Perelni fog, méghozzá Willow miatt: kártérítést követel. S az alperes nem lesz más, mint legjobb barátnője és egyben nőgyógyásza: Piper.

„Az ember mindig más családot akar. A lényeg, hogy ne olyan legyen, mint a meglevő. Tökéletes gyereket, rajongva szerető férjet, foggal-körömmel ragaszkodó anyát szeretnénk. Éldegélünk felnőtt babaházainkban, és nem is sejtjük, hogy életünk megszokott díszletei egyik pillanatról a másikra átrendeződhetnek.” (249.o.)

A nővérem húga c. regényéhez képest ezt sokkal, de sokkal depresszívebbnek találtam. Ez az az atmoszféra, amiért Picoult-tól eddig nem mertem olvasni semmit se. Tényleg, az egész egyszerűen úgy rám telepedett, hogy már tényleg fojtogatott, még akkor is, mikor nem volt a kezemben a könyv. Itt már eltűnt a báj, a jókedv: mindenkinél volt valami probléma, mindenki elveszített valamit, barátnőjét, férjét, önbizalmát, boldogságát, önfeledtségét vagy a helyét a világban. A per mindenki helyzetét fenekestül felforgatta, s általában nem a legjobb irányba.

Komolyan, Chalotte-ot egyszerűen nem tudtam megérteni: miért kellett ezt az egészet végigcsinálnia? Hiszen Willow nagyszerű kislány, aki soha, egyetlen szóval sem panaszkodott az életkörülményeire, s egészen a perig boldog volt. Bár, nekem nemhogy fogyatékkal élő gyermekem, de egészséges gyermekem sincs, így tényleg el sem tudom képzelni mennyi nehézséggel járhat ez az egész, de annyit biztosan tudok, hogy soha, semennyi pénzért nem volnék hajlandó nemhogy kimondani, de még gondolni se, hogy kár volt a gyermekemnek megszületnie. Ezt a világ legnagyobb kegyetlenségének gondolom. S igazából, most a történethez visszakanyarodva, a pernek az okát sem értem. Hiszen a regény elején én egy boldog családot láttam. Igaz, voltak problémák, de alapvetően boldogok voltak. Akkor meg mire volt ez az egész jó? Hiszen, ahogy elindult a per, csőstül jöttek a problémák: s nemcsak Willow sérült meg benne, hanem szinte mindenki. Hát, ennyit megért az a pénz? Én ezt nem igazán hiszem, még most sem...

Charlotte számomra annyira ellenszenves szereplő volt, hogy rányomta az egész regényre a bélyegét. Nemcsak a perről van szó, hanem ahogy Willow-hoz hozzáállt: ő mindig csak egy beteg gyereket látott benne, akivel problémák vannak. Pedig ha nem így fogja fel a dolgot, akkor nem egy csonttörékeny gyereke lett volna, hanem egy hihetetlenül okos és bájos kislánya, akire a kelleténél jobban kell vigyázni. De Charlotte inkább a mártírszerep mellett döntött, s közben azt észre se vette vagy nem is érdekelte, hogy hány emberen gázol át, s mindeközben legnagyobb lánya, Amelia bulimiás lesz, és vagdosni kezdi magát, mert nem kapja meg anyjától a kellő odafigyelést. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon emiatt kit fog majd beperelni? Hiszen a lelki betegségek is rengeteg pluszköltséggel járhatnak...

„Ó, mennyien lehetünk! Összetört gyerekek anyukái, akik soha több nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha nem hagyják szenvedni a kicsiket. Azok az anyukák, akik elengedték őket, soha nem látott kisbabáikat vélik fölfedezni a mi összetört gyerekeinkben.” (209.o.)

A regény, az abortusz problémáját is alaposan körbejárja, különböző nézeteket ütköztet egymással, s szerintem érdekes végkövetkeztetésekre juthatunk. Persze, nekem megvolt eddig is a véleményem ebben a témában, én egyértelműen abortuszellenes vagyok, de itt szerintem nem is az a lényeg, hogy most ez a regény bármiről is meggyőzze az embert, hanem gondolatokat közvetít erről-arról az oldalról, s így ezen a kérdéskörön kicsit jobban járathatjuk az agyunkat, kicsit jobban belegondolhatunk ebbe az egész problémába.

„Itt nincs jó döntés. Vagy meghagyod, és egész életedben nyögsz a fájdalom alatt, vagy elveteted, de akkor belül marad meg ugyanaz az örökös fájdalom. Nem döntöttem rosszul, de jól se.” (208.o.)


Picoult regénye ismét alaposan elgondolkodtatott, bár az előző regényéhez képest sokkal nagyobb indulatokat váltott ki belőlem, egy-egy szereplőre jóval szélsőségesebben reagáltam. Most valahogy a mellékszál se okozott felüdülést, az egész regényből sütött a reménytelenség, a depresszió és a meg nem elégedés. Jó regény, szerintem, bár rangsort, az általam eddig olvasott Picoult regények közt, még nem tudnék állítani, mert mindkettő jó volt, bár különböző okokból. Az értékelésemben 7 pontot kap, de csak azért, mert majdnem depresszióba taszított.

A könyvért köszönettel tartozom az Athenaeum Kiadónak!
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS