Pages

Fogadalmak, összegzés, tervek és egyebek

2010. december 31., péntek


Nos, az idei évre igazán nem lehet panaszom, hiszen könyvekben, olvasmányélményekben és úgy egyáltalán, élményekben gazdag volt. Ahogy néztem a molyon, az idén 123 könyvet sikerült elolvasnom - persze, ezek közt akad 3-4 befejezetlen könyv is, de a nagy részét azért mégis magamévá tettem. Ennek fele az egyetemi tanulmányaimnak köszönhető, a másik fele pedig passzió. De nem mindegyik könyvről sikerült bejegyzést írnom a blogomba, nagyrészt, mert jócskán voltak köztük tanulmánykötetek is, és hát sokszor az idő is szűkmarkú volt velem. Végül 87 könyvről sikerült írnom bejegyzést, s ha azt nézzük, ez tényleg nem rossz arány.

Azért, ha az évi olvasási mennyiségemet nézzük, büszke vagyok magamra, és egyáltalán nem tartom gáz dolognak, hogy ilyen sok könyv becsúszott - ahogyan azt se tartanám problémának, ha ebben az évben csupán huszonakárhány könyvet olvastam volna ki. Úgy gondolom, nem a mennyiség határozza meg azt, hogy ki milyen olvasó - s az ezen való problémázást is feleslegesnek tartom. Ez mindenkinek egyéni szokásainak, idejének, lehetőségeinek függvénye. Amíg az olvasásban élvezetet talál az illető, édes mindegy milyen mennyiségű könyvet olvas - s én a mai napig élvezem.

Most jöjjön egy kis blogos statisztika: mivel, a blogspoton csak május óta van fent ez az opció, ezért sajnos nem tudok teljes évi adatokkal szolgálni - mivel a korábban használt statisztikai bigyóimat a sabloncseréléssel eltüntettem a blogomról. Szóval, nézzük mi újság május óta nálam: 18 456 ot számlál látogatószámlálóm, aminek hihetetlenül örülök! Köszönöm szépen a kattintásokat, illetve a rendszeres látogatásokat is :-) És köszönettel tartozom a kommentelőknek, illetve a csillagozóknak is - mindegyik hihetetlenül jól esik és örülök neki :-)

Leglátogatottabb bejegyzéseim közt Agatha Christie: Tragédia három felvonásban, Danilo Kis: A halál történetei és Sarah Dunant: Szöktetés a zárdából című könyve szerepel. Ott van még a dobogó közelében Meyer Eclipse -e, a Crowfield-átok és Michael Ende Momo -ja. Danilo Kis és Meyer könyve nem igazán nyerte el tetszésemet, de a többit szívből ajánlom :-)

Az év egyik sikerélményeként könyvelem el, hogy újra (igaz, nem olyan régen) elkezdtem angolul olvasni. Már régóta csodálattal néztem Pupilla és Bridge posztjait az angolnyelvű könyvekről, s néha picit irigykedtem, mikor valami hihetetlenül jó könyvet olvastak és nem lehetett kapni magyarul. Mondjuk végül nem csupán saját akaratomból, hanem az egyetem "nagyszerű" elhatározásának köszönhetően, miszerint júniusra össze kell kaparjak egy felsőfokú nyelvvizsgát, kezdtem újra angol nyelven írt könyveket a kezembe venni. Ezt a nyelvvizsga után is tartani szeretném, nem akarom, hogy még egyszer elfelejtsem a nyelvet.

És akkor jöjjenek az újévi fogadalmaim, amiket igyekszek betartani. Először is: májusig nem veszek könyvet - részben anyagi megfontolásból, részben azért, mert rengeteg csudijó könyvem van itthon, és szegénykék olvasatlanok. Szóval, májusig csak a saját könyvtáramból fogok olvasni, ellenállok egy darabig a "hihetetlenül jó könyv" bejegyzéseknek - de persze, azért a "majd még be kell szerezni" listát továbbra is írogatni fogom :-) Többek közt ezért is csatlakoztam Lobo fantasztikus kezdeményezéséhez, melynek az a célja, hogy a már régóta (legalább 6 hónapja) elolvasásra váró könyveidet magadévá tedd a következő évben. Én mindent megteszek, hogy ez sikerüljön. Jövő évre vonatkozólag még csatlakoztam két eseményhez a molyon: méghozzá az Andiamo által kitörpölt "olvassunk együtt Anna Kareninát" fantasztikus ötlethez - azt a könyvet is már mióta szerettem volna elolvasni. Plusz, még beneveztem az "Olvassuk el Agatha Christie életművét" - amit csak júniusban fogok elkezdeni, ugyanis ugye addig tiltott a könyvtár és a könyvvásárlás bármilyen formája. Itthon meg nincs AC könyvem. Kíváncsi vagyok, majd mennyit sikerül belőle teljesíteni. De ameddig élvezem a krimi királynőt olvasni, addig csinálni fogom - aztán ha elmúlik a varázs, kiszállok.

A bloggal kapcsolatosan annyit találtam ki a következő évre, hogy minden hónapban lesz egy "A hónap írója" című sorozatom, amibe az előző havi olvasmányaim alapján válogatom be a delikvenseket, s pár gondolatot fogok közölni a stílusáról, könyveiről, életrajzáról ezekben a bejegyzésekben. Ezekkel még nem tudom pontosan mikor fogok jelentkezni, de majd találok valami állandó időpontot a számukra. Tervezem még, hogy majd valamikor nyár elején - mikor kicsit több időm lesz, mert ha minden igaz, végzek az egyetemmel- indítok egy olyan sorozatot is, amiben különböző irodalmi stílusokat, irányzatokat fogok bemutatni, s megpróbálom az olvasmányaimat is majd ennek jegyében válogatni. Majd kiderül, hogy lesz-e belőle valami, messze van még a nyár. De én nagyon szeretném.

Szóval, eme "rövidke" kis bevezető után, a tavalyi szokásomhoz híven ismét jön egy kis szubjektív díjkiosztás. Szóval:
Az Év Könyve kategória első három helyezettje:

1. Gárdonyi Géza: Ida regénye "...egyszerűen (...) fantasztikus, vicces és elképesztően romantikus (...). Hihetetlenül el tudtam rajta szórakozni, s úgy belemerültem, hogy észre se vettem az idő múlását. Én végig csak Idával és Csabával éltem, s nem is akartam, hogy ennek vége legyen. De sajnos, mint minden könyv, ez is végesnek bizonyult."

2. Louisa May Alcott: Kisasszonyok "...a Kisasszonyok belopta magát a szívembe minden egyszerűségével, néhol kissé klisészerű üzenetével együtt. Bár, az elején aggódtam, hogy talán mégse nekem való ez a könyv vagy nem ennyi idősen kellett volna olvasnom, de amikor az első " nem-akarom-letenni" érzés elkapott, vagy amikor az első könnycsepp legördült az arcomon, akkor tudtam: ez mégis az én könyvem."

3. Hász Róbert: A künde "...tényleg, kevés regény van, ami ennyire megérint, és ennyire magához vonz! Nem bántam meg, hogy végül a kezembe vettem, sőt egyenesen rajongásig beleszerettem ebbe a könyvbe."
illetve
William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja " Maugham egy zseni (...) Csodálatos könyv volt, finoman árnyalt humorral, gyönyörű leírásokkal, elgondolkodtató mondatokkal az emberekről, a kapcsolatokról, a művészetről, s az alkotásról. Tetszett, hogy nem csupán a festészetre vonatkoztak a gondolatok, hanem Maugham úgy fogalmazott, hogy tényleg bármelyik művészeti ágnál megállják a helyüket."

Következik az Év Felfedezettje kategória: Szerb Antal illetve W. S. Maugham az, aki kiérdemelné nálam ezt a díjat. Szívesen olvasnék még tőlük más regényeket is, s remélem, a következő évben lesz rá alkalmam. Rajtam nem fog múlni :-)

Éééés következik a Citrom Díj, amit átadok............................................. Stephanie Meyer kisasszonynak a Breaking Dawn című regényéért. Igen, magának! Kérem, fáradjon fel a pódiumra, ne szégyenlősködjön! Azt hiszem, ezt nem kell részleteznem miért kapja. Esetleg, Meyer kisasszony valami védőbeszédet vagy köszöntőt nem akar mondani? Nem? Hát, jól van.

Akkor nézzük a következő kategóriát: Legötletesebb Történet Díjat kapja...........Nocsak, úgy tűnik holtverseny alakult ki.... Szóval, Christopher Moore Biff evangéliuma kapja és osztozik vele a díjon még....... Elizabetta Gnone Fairy Oak trilógiája! Nagy tapsot nekik!

Minden résztvevőnek gratulálok, s akik nem nyertek, ne búsuljanak, lehet hogy más blogon jobb babér termett nekik! Köszönöm minden egyes könyvnek a részvételt, örülök hogy a kezembe vehettelek titeket, s díszítitek a szép polcaimat!
- balra el! Taps!


Kedves Olvasók, Idetévedők! Most már csak annyi maradt hátra, hogy elénekeljek Nektek egy dalt..... ja, nem! Bocs. Szóval, már csak annyi maradt hátra, hogy mindenkinek Nagyon Boldog Új Évet Kívánjak, rengeteg sok élménnyel (ez lehet könyv vagy bármi más), s a következő év hozzon számotokra sikereket minden téren, s közelebb kerüljetek álmaitok megvalósulásához!

Üdvözöl Titeket,
Heloise

A szörnyek nagy ébresztőórája - izé, Ébredésének Órája


Rick Riordan: A Titán átka - Precy Jackson és az olimposziak III.
kiolvastam: 2010. december 30.

Hihetetlenül vártam már, hogy mikor jelenik meg a sorozat harmadik része, kíváncsi voltam hogyan folytatódnak az ifjú félisten és szatír barátjának kalandjai. A megjelenés a vártnál kicsit tovább csúszott, de végül karácsony előtt pár nappal már a kezemben tarthattam, s alig vártam, hogy belekezdhessek. Riordan úr apait-anyait beleadott ebbe a részbe, az összes korábbinál izgalmasabb, viccesebb, kalandosabb kötetet engedett ki kezei alól - s én ezt mint olvasó, örömmel fogadtam.

Természetesen, nehéz úgy beszélni erről a részről, hogy esetleg azok előtt, akik nem olvasták az előző részeket, de egyszer bele szeretnének vágni a sorozatba, ne lőjek le semmiféle poént a korábbi kötetek cselekményét illetően. Ezért, akik a fentebb csoportba tartoznak, kérem, ne olvassák tovább a posztot, mert óhatatlanul elmondhatok egy-két dolgot a korábbi kötetekről.

Szóval, Percy, Posszeidón fia, Thália, Zeusz lánya és Annabeth, Athéné gyermeke és persze az elmaradhatatlan patás pajtás, Groover azt a feladatot kapja, hogy keressen meg két félisten porontyot, s hozza el a biztonságot nyújtó Félvér Táborba. Hogy melyik isten gyermekei, pontosan nem tudni, de egyenlőre nem is ez a lényeg, inkább a félelmetes, legyőzhetetlennek tűnő mantikórral akadnak némi problémák, aki a félvér porontyok elszállítását nem nézi valami jó szemmel. Végül hatalmas mázliknak és persze Artemisz Vadászainak köszönhetően mégis sikerül véghez vinni a tervet, ám egy "apró" hiba csúszik a tervbe: Annabeth eltűnt, s nem sokkal utána Artemisznek is nyoma vész. Nagy valószínűséggel az Ellenség kézre kerítette őket, így egy öt főből álló csapat indul a megmentésükre....

– Ez olyan sirály! – ugrált Nico az első ülésen. – Ez tényleg a Nap? Azt hittem, hogy Héliosz és Szeléné a nap és a hold istene. Hogy van az, hogy néha ők, néha meg ön és Artemisz töltik be a tisztet?
– Meg
szorító intézkedések, nadrágszíj összehúzás – felelte Apollón. – A rómaiak miatt van az egész. Nem győzték a templomi áldozatokat, erre elbocsátották Hélioszt és Szelénét, és a munkakörüket átadták nekünk. Hugi kapta a holdat, én a Napot. Először elég zavaró volt, de legalább adták hozzá ezt a szuper szolgálati verdát.


Azt hiszem, ebből a rövidebb cselekményvázolásból lehet, látni, hogy izgalmakban ebben a kötetben sem lesz hiány, szinte minden fejezetben akadnak kisebb-nagyobb összecsapások, felbukkannak újabb és újabb titkok, meglepetések: például felbukkan a nemeai oroszlán, pegazusok, Szkítiai Dracénák, az Erümanthoszi Vadkan is megjelenik egy hószánkázás erejéig és persze még sorolhatnám az érdekesebbnél érdekesebb, mitológiaibbnál mitológiaibb lényeket. Persze, aki már egy kicsit is járatos a görög mitológiában, annak nem lesz olyan sok meglepetésben része, mint akinek lövése sincs az Olimposzról meg az istenekről. De ez elsősorban ifjúsági regény, szóval ezzel a szemmel kell rátekinteni: s én úgy gondolom, hogy bőven megállja helyét a műfajában, hiszen nem csupán arról van szó, hogy leköti a gyermek figyelmét, hanem még ráadásul szórakozva tanulhat is belőle - s ez piros pontot érdemel, ismételten.

S nagyon jó dolognak tartom azt is ebben a sorozatban, hogy "uniszex" ifjúsági regény, fiúk és lányok is egyaránt élvezettel vehetik kezükbe - hiszen nincsenek benne csöpögős jelenetek, amik a fiúk idegeire mennének, de ellenben azért a harcok, összecsapások nem kizárólagosak a cselekményben, ami mondjuk egy lányt lehet, hogy elrettentene az olvasástól, hanem vannak egészen hétköznapinak nevezhető, érzelmi problémák is, például a barátság tekintetében vagy szülő-gyermek viszonyában.

Riordan humora már az első kötetben se volt semmi, de ezt minden egyes további kötetnél egyre inkább fokozza: míg a Villámtolvajnál kb. fejezetenként egyszer ha felnevettem, addig itt már sokkal, de sokkal gyakrabban - ez köszönhető a narrátornak és az ő meghökkentő hasonlatainak, illetve az istenek haláli szövegeinek.
– Hová-hová? – tudakolta Mr. D. Lába a levegőben lebegett, vállával a házfalnak támaszkodott. Leopárdmintás melegítője és fekete haja lebegett a szélben. Isten-veszély! Ez a borvirágos ürge! Mr. D. felsóhajtott, szemmel láthatóan zokon vette az eposzi jelzőt: – A következő ember vagy ló, aki borvirágos ürgének mer hívni, egy üveg Merlot-ban végzi.


Szóval, ha jól akarod magad érzeni egy-két délután erejéig, s valami könnyedre vágysz, akkor ajánlom figyelmedbe ismételten Percy Jackson kalandjait. És most várom a következő részt! Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: The Titan's Curse
Fordította: Acsai Roland - szöveget gondozta: Garamvölgyi Ildikó
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 286 oldal
ISBN: 978 963 245 331 6

A jövő kezdete

2010. december 28., kedd


Jude Deveraux: Madame Zoya, a lélek doktora


kiolvastam: 2010. december 27.

Már mielőtt belekezdenék a bejegyzésembe, rögtön egy lényeges kijelentést szeretnék tenni: még nem olvastam olyan igazán vérbeli csajos regényt. Soha. Azt hiszem... - most egy kicsit elbizonytalanodtam, ahogy általában szoktam, mikor leszögezek valamit... Ja, de! Most mégis eszembe jutott egy: Candace Bushnell -től a Szex és New Yorkot valaha, valamilyen igen távoli időben és talán egy másik dimenzióban, vagy csak egy másik életben én is elolvastam - bár, mivel nem vagyok tájékozott a csajos könyvek palettáján, nem tudom mennyire fedi le az a könyv a "vérbeli csajos regény" fogalmát.

Igazából, ezt a comingout -olást azért tartottam fontosnak, hogy tudjátok: igazából Deveraux regényét ezért nem igazán tudom mihez viszonyítani saját műfaján belül, vagyis a többihez képest szerintem mennyire jó vagy rossz - nem ismerem az ilyesfajta könyvek sémáit, a témáit meg inkább csak elképzelni tudom. Szóval, ezt a könyvet mindenféle támpont nélkül fogom értékelni - ezt fontosnak tartottam leszögezni itt az elején.

Szóval, a kezdőszituációban adva van nekünk három nő: Amy, a családanya, aki elé végülis nyugodtan rakhatnánk a boldog jelzőt is, bár ez a vetélése következtében fellépő depressziója miatt mégse lenne teljesen helytálló. A másik hölgy neve Faith, aki szintén nem boldog, hiszen férje nem régen hunyt el súlyos betegség következtében, s az anyósával azelőtt se, de azóta meg végképp nem valami felhőtlen a viszonya - hogy finoman fogalmazzak. S végül ott van a harmadik hölgy, Zoe - aki amnéziában szenved, jó pár év kiesett az emlékezetéből, s persze ezzel együtt olyan fontos információk is, mint például, hogy miért is haragszik rá az egész város. Hát, ők lennének azok, akiket Jeanne, a pszichoterapeuta egybegyűjt maine - i nyaralójában, hogy hátha segítenek egymásnak megnyílni, s átlendülnek együtt problémákon. S persze, előbb-utóbb felbukkan Madame Zoya, aki olyan csodálatos képességek birtokában van, hogy képes visszarepíteni a problémákkal küzdő embereket múltjuknak ahhoz a pontjához, ahol minden baj kezdődött...

A könyv egyébként a Madam Zoya látogatóinak folytatása, bár az előző rész ismerete nélkül is tökéletesen érthető ez a könyv - ahogy olvastam az első részről írt véleményeket, tulajdonképpen csak Madam Zoya személye kapcsolja össze a két részt, de ezt leszámítva teljesen önálló történetnek tekinthetők. Igazából, a hangsúly a három nő egészen "hétköznapinak" nevezhető problémáin van, illetve ezek feldolgozásán, maga Madam Zoya -nak csak egy egészen piciny szerep jut, amivel egy kis misztikumot csempész a mindennapokba.

A könyv első része talán ezért is nem tudott lekötni annyira - rájöttem, hogy ezek a csajos-romantikus vonalat követő regények nem az én műfajomba tartoznak. Amíg a három nő a maine - i nyaralóban tartózkodva próbálta megismerni egymást, s kitalálni vajon ki miért is van itt, egy szikrányi érdeklődést sem mutattam a könyv irányába. Talán, egyedül Zoe története volt ami valamennyire mégis csak érdekelt, kíváncsi voltam vajon mit tehetett, hogy minden régi ismerőse utálja. És persze tudom, hogy a hiba az én készülékemben lehet, ezért is írtam a bejegyzés elején, hogy nincs tapasztalatom az ilyen típusú könyvek terén, s pont az érdeklődésem hiánya miatt alakulhatott ki ez a helyzet.

De aztán végre eljött a várva várt időutazás, aminek segítségével mindhárom nő visszarepült a XVIII. századba, hogy Amy későbbi sorsát megváltoztassák, de végül mindhármuk számára hasznosnak bizonyul. Itt már nem mondhatom, hogy teljesen mindenféle érdeklődés híján voltam, hiszen mégis csak egy régebbi korba csöppentünk, de az volt a baj, hogy ezek a nők hiába "időutaznak" bárhova is, azért mégis csak vérbeli modern nők maradnak, ugyanazzal a látásmóddal, s így maga a történet se lett több számomra, pedig őszintén szerettem volna.

Idegesítettek azok a nyelvbotlásaik, amik folyton a modern korra hivatkoztak - mintha csak direktbe sugallni szerették volna a többi XVIII. századi szereplőknek, hogy ők egy másik időből jöttek. Hát ki mondana olyat egy 1700-as évekbeli festőnek, hogy úgy dolgozik, mint egy kamera? - meg úgy egyébként is.... Persze, ezek a nyelvbotlások nem játszanak főszerepet a történetben, sőt elég mellékesen vannak jelen, de engem ezek igenis zavartak.

Továbbá még volt egy dolog, ami nagyon a bögyömben volt, de ez inkább narratológiai szintű: nem tetszett az a megoldás, hogy a narrátor jópárszor elmondta az egyik szereplő gondolatait a másikról, vagy hogy szerinte a másik mit gondol róla, s erre pár sorral lejjebb az a bizonyos másik szereplő tényleg kimondta ugyanazokkal a szavakkal azt a dolgot vagy gondolatot, amit az előbb a narrátor említett. Ez se igazán az én ízlésemnek való - bár megjegyezném, hogy ez nem sokszor fordult elő, s lehet, hogy másnak, aki nem hepciás ezekre a dolgokra, nem haragudna értük.

De az elégedetlenkedésem igazából tényleg abból fakadhat, hogy nem nekem valók az ilyen típusú könyvek. De aki kedveli a könnyed, romantikus olvasmányokat, azoknak jószívvel ajánlom figyelmébe ezt, nekik biztosan elnyeri a tetszésüket, és valóban érdekelni fogja őket a három nő sorsának alakulása, ami azért bőven szolgál meglepetésekkel. S természetesen, ami még egy hatalmas piros pontot érdemel tőlem az a csodálatos borító, ami egyből felkelti az érdeklődését az embernek.

Az értékelésemben 4 pontot ért el.

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Return to Summerhouse
Fordította: Berta Ádám
Eredeti ár: 2990 Ft
Oldalszám: 367 oldal
ISBN: 978 963 293 074 9

Fülszöveg:

Három nő az élet keresztútján, akiket súlyos veszteségek gyötörnek. Amy nem tudja feldolgozni, hogy elveszítette kisbabáját, Faith pedig, a fiatal özvegyasszony, hosszú éveket töltött el beteg férjét ápolva, kiszolgáltatva anyósa kegyetlenkedéseinek. A legkülönösebb mégis Zoë sorsa, aki egy autóbalesetben elveszítette az emlékezetét, és magához térve csak annyit érzékel, hogy az egész város heves gyűlölettel fordul felé.
A pszichoterapeutájuk javaslatára utaznak el Maine államba, hogy találkozzanak a titokzatos Madame Zoyával és húgával, Primrose-zal, akik képesek visszarepíteni őket az időben, hogy újraírhassák múltjukat. A trió azonban nem a hatvanas évekbe, hanem egyenesen 1797-be utazik. Mintha csak három modern és öntudatos nő csöppenne egy Jane Austen-regénybe: azért vannak most itt, hogy újrarajzolják Amy családfáját… de vajon mi történik, ha két évszázaddal korábban találják meg az igaz szerelmet?



Képek forrása: weheartit.com

Karácsonyi köszöntő

2010. december 24., péntek


Lehalkul a város zaja

karácsony estére.

Melengeti a lelkünket

a kis gyertyák fénye.

Megszületett a szeretet

lelkünkben e napon.

Hogy a fáradt embereknek

hitet, reményt adjon.


Kedves Olvasóim, Bloggertársak, Molyok és mindenki, aki csak erre téved!

Nagyon-nagyon boldog, könyvekben gazdag karácsonyt kívánok Nektek, legyen meghitt a Szentestétek, és sok-sok szeretet vegyen mindenkit körbe ezekben a napokban (is, és mindig)!

Üdvözöl Titeket,

Heloise


Képek forrása: weheartit.com

The boy who lived | Harry Potter and the Philosopher's Stone


Mint oly' sokaknak, így nekem is a tinédzserkorom egyik meghatározó élménye volt ez a varázsvilág, s nem igazán telt el olyan év, amikor ne vettem volna kezembe Rowling könyveit - sőt, volt olyan is, hogy egy év alatt többször is. S akárhányszor kinyitottam a Bölcsek kövét, akárhányszor felszálltam Harryvel a Roxfort Expresszre, mindig eszembe jutott az a bizonyos legelső alkalom, amikor izgalommal és vágyakozással telve nyitottam ki a karácsonyfa mellett, s elolvastam az első mondatot. Mert már akkor tudtam, hogy én ezt imádni fogom. S ebbe a bizonyos első mondatba, még a mai napig beleborzongok.

Mr. and Mrs. Dursley, of number four, Privet Drive, were proud to say that they were perfectly normal, thank you very much. They were the last people you'd expect to be involved in anything strange or mysterious, because thes just didn't hold with such a nonsense.



S hogy mit szeretek ebben a sorozatban annyira? Igazából, ezt nehéz megfogalmazni, de talán a legjobban maga a varázsvilág fogott meg, de korántsem azért, mert tele van fantasztikummal, mert ezt elég sok könyv elmondhatja magáról - főleg, mostanában, amikor az urban fantasyk virágkorát éljük. Rowling világa úgy hiszem, valami pluszt is belecsempészett, ami magasan a többi kortárs ifjúsági regény fölé emeli. Ez a világ nem csupán furcsa és érdekes, hanem hihetetlenül vicces is egyben: ezek a varázslók, akik a muglik elől rejtőzködve élnek, olyanok mint a nagy gyerekek, s így az egész varázslattal teli tér is egy hatalmas játszótérre hasonlít, aminek csak a fantáziánk szabhat határt.

“Ah, music,” he said, wiping his eyes. “A magic beyond all we do here!"


S hát, persze ott van az ellenkező oldal: amit Dursley-ék képviselnek, akik hihetetlen jó paródiái a fantáziátlan, nyárspolgár embereknek. Ők azok az emberek, akik annyira két lábbal a földön járnak, hogy egy icipici elrugaszkodás is a való élettől számukra megengedhetetlen és megbocsáthatatlan. Talán, mi is találkoztunk már életünk során egy-egy igazi Dursley-vel, s talán ők is legalább annyira idegenkedtek tőlünk, mint Vernon és Petunia Harry-től és az egész varázsvilágtól....

It does not do to dwell on dreams and forget to live, remember that.


Az egyik tanárunk egyébként egy hihetetlenül érdekes olvasatot adott a sorozatról, amit persze nem feltétlen kell elfogadni, de szerintem érdemes talán egyszer így is olvasni: mi van akkor, ha ez az egész varázsvilág csak Harry fejében létezik? És a valóvilágban - mármint a könyv valóvilágában- nincs Roxfort, nincs repülő seprű, se sárkányok? Csak Harry van és az ő végtelen fantáziája.

De persze, maradhatunk az eredeti koncepciónál, hiszen akárhogyan is olvassuk, mindenféleképp izgalmas és varázslatos. A sokadik újraolvasás is mindig tartogat meglepetéseket - legalábbis számomra mindig- : kereshetjük a későbbi könyvekre tett rejtett utalásokat, a logikai bakikat, vagy sokadjára is rácsodálkozhatunk hogyan is építi fel az írónő ezt a csodálatos világot, hogyan hoz létre egy mesteri krimit - mert bizony, a Bölcsek köve szerintem az.

Már első olvasásra is szívembe zártam minden egyes szereplőt, s mikor már többedjére találkozom velük, már régi ismerősként, barátként üdvözlöm mindet. Talán, Harry az egyedül, akit nem sikerült teljes mértékben megszeretnem - néha kicsit idegesítőnek tartom, s nem értem, hogy ha ott van az a hatalmas könyvtár, tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel, miért nem olvassa őket önszántából? Én biztosan birtokba vettem volna már első nap, sőt a Czikornyai&Patzában felvásároltam volna legalább a fele készletet :-) Harry és én túl sok mindenben különbözünk ahhoz, hogy igazán jól kijöjjünk egymással, de szerencsére ezért a többi szereplő bőven kárpótol. Igazából, hogy kik lennének ezek, kiemelni képtelen vagyok, hiszen mindegyik szereplő valamiért kedvenc. Persze, értem én - vagy érteni vélem-, hogy Rowling tulajdonképpen mit is akart üzenni ezzel a tanulni nem szerető főhőssel: hogy igazából a valóéletben nem a lexikális tudás a lényeg, nem azzal tud érvényesülni az ember, hanem hogy a megszerzett tudását - legyen ez bármilyen alapfokú- hogyan tudja hasznosítani. S ez a lényeg: Harry ezért tud győzni a csatákban, ezért lesz az, aki.

“There are all kinds of courage,” said Dumbledore, smiling. “It takes a great deal of bravery to stand up to our enemies, but just as much to stand up to our friends.

Most olvastam életemben másodjára angolul ezt a könyvet, s ismét egy (siker)élménnyel lettem gazdagabb általa. Tegnap, mikor én is leszálltam a Roxfort Expresszről, és visszacsöppentem a muglik közé, éreztem, akárcsak Harry, hogy mennyivel másabb lett a világ, mennyire másként tekintek rá. Hamarosan újra ott fogok állni a 9 és 3/4-ik vágányon, s várom, hogy Rowling újra elvarázsoljon.

Értékelésemben, természetesen 10 pontot ért el!

A könyvet angolul kiadja: Bloomsbury Publishing Plc

Többszörösen tükröződve

2010. december 14., kedd

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

kiolvastam: 2010. december 13.

Niffenegger, az előző könyvéhez képest egy merőben más történettel jelentkezett, amely mind hangulatában, mind műfajában eltér Az időutazó feleségétől. Igazából, összehasonlíthatatlan a kettő, ezért nem is tudom megmondani, hogy vajon melyik könyve sikerült jobban.

A Highgate temető ikrei, mint a címből is sejthető egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából; az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

Számomra maga a történet nem okozott katarzist, de még azt se mondhatnám, hogy lebilincselően érdekes volt. Az indítása jó volt, de aztán valahogy megrekedt azon a ponton, nem építette fel azt a szép ívet, amit a kezdés ígért. Bár, egyáltalán nem volt unalmasnak nevezhető, s még azt se mondanám rá, hogy semmitmondó történet, mert nem az. Ez inkább az én szubjektív véleményem, s talán azért alakult ez ki, mert másra számítottam - hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.


Talán, Elspeth - a nagynéni- alakja volt az, aki miatt egy kicsit visszás érzéseim keletkeztek olvasás közben. Hiszen egy olyan dolgot megteremteni a könyv lapjain, amit igazából még senki se tapasztalt, de mindenkinek van erről az egészről egyéni elképzelése, a legnehezebb dolog, mert könnyen csalódást okozhatunk az egyes olvasóknak. Igazából, nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen azt se tudom szavakba önteni, hogy mi az elképzelésem a szellemvilágról, s hogy egyáltalán: hiszek-e az itt ragadt lelkek mítoszában. Ezt az egészet megfogalmazni nem tudom, csak viszonyítani vagyok képes: leírnak valamit, s erre én vagy azt mondom, hogy "igen, én is így képzeltem" vagy " nem, ez valahogy nem az igazi". S számomra most az utóbbi volt.


Aki rémtörténetre vágyik, az azonban csalódhat Niffenegger könyvében, mert annak ellenére, hogy egy szellem kísért a lakásban, egyáltalán nem erről szól. Inkább a gyász feldolgozása, szeretteink elengedése s ezek nehézségei a könyv főtémája. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. Tetszett, ahogy megrajzolta őket, még akkor is, ha ezek közül kevés szereplőt tartottam igazán érdekesnek.

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett.


Aki a legjobban felkeltette kíváncsiságomat, az a felső szomszéd, Martin volt. Valami nagyon, nagyon halvány sejtésem lehet róla, hogy milyen lehet kényszerbetegként élni - hiszen, nekem is megvannak a saját babonáim, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek, de nekem igenis fontosak (pl. ha vizsgázni megyek, mindig az ötös trolira szállok fel, vagy mielőtt elmegyek itthonról, kétszer megyek körbe a lakásban, hogy leellenőrizzem mindent elzártam, eloltottam, becsuktam stb). Úgy gondolom, ezzel nem csak én vagyok egyedül, hiszen bárkinek lehetnek ilyen fontos apróságai az életében. Bár, egy igazi kényszerbeteg élete sokkal többről szól, mint pár apró babona - az ő életüket már tényleg megnehezítik a kényszercselekvések, szinte mindenben csak akadályt jelentenek a számukra, s nem tudnak sehogy se megszabadulni ezektől segítség nélkül. S az ezzel a betegséggel járó problémákat Niffenegger nagyon jól érzékelteti velünk Martin alakján keresztül, s pont emiatt lesz ő számomra a legérdekesebb szereplő mind közül.

Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjű ikrek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek (...) Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.


Persze, érdekes volt még a két iker, Valentina és Julia kapcsolata is. Nekem csak testvéreim vannak, s közülük a két idősebbel a legszorosabb a kapcsolatom, bár ez még mindig meg sem közelíti Valentina és Julia egymás iránti ragaszkodását. Mi, a legjobb barátnőkként gondolunk egymásra, ők viszont úgy érzik, egyek. Egyetlen lélek két testben. Érdekes dolog, hogy az ikrek mennyiben másként viszonyulnak egymáshoz, mint a sima testvérek: mennyivel zártabb, kisajátítóbb a kapcsolatuk, mennyire másként gondolkodnak a másikról, s önmagukról is. Azért én úgy gondolom, hogy ikerként -főleg egypetéjűként- élni jóval nehezebb (bármennyire is gyönyörű és sokszor irigylésre méltó két ikertestvér kapcsolata), hiszen az identitáskeresés útja számukra sokkal rögösebb és hosszabb is, ha ugyan rá mernek lépni erre az útra.

Igazából, a regény legnagyobb erősségét az atmoszférájában látom. Niffenegger egyszerűen olyan hangulatot teremtett - már megint-, ami egyszerűen beszippantja az embert: megszűnik számára a külvilág, és csak a regényben él. Képtelen vagyok rájönni, hogy ezt hogyan képes elérni, de tényleg már-már szuggesztívnak nevezhető ez az egész stílus, amit megjelenít. Engem már az első oldalaktól megfogott, hiába nem tetszett később a történet, de a hangulata még mindig fogságban tartott, és nem engedett egy kicsit sem a szorításából. Egyszerűen a markába kerültem.

Szóval, Niffenegger ismét egy remek könyvet hozott össze, amit nem feltétlen neveznék tökéletesnek, de mindenféleképpen egy jó regénynek mondanám, amely valamilyen módon mégis képes megfogni az olvasót. Remélem, azért az egy-két szubjektív "problémám" ellenére kitűnt Nektek, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Fordította: Gálvölgyi Judit
Oldalszám: 417 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978-963-293-076-3

Kérdés-felelet

2010. december 10., péntek

Játszani hívtak ismét, amit nagyon szépen köszönök Pupillának és Könyvmolynak :-)

01 – A múlt év legjobb könyve:
Emily Bronte: Üvöltő szelek

02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad:
J.R.R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

J.K. Rowling: Harry Potter sorozata

03 – Kedvenc könyvsorozat:
A 02-es kérdés válaszai, plusz: Philip Pullman: Az Úr sötét anyagai trilógia


04 – A sorozat kedvenc része:

(Hát, csak a Pullman trilógiát tudom rangsorolni, a többi sorozatnál mindegyik részt egyformán szeretem.) A titokzatos kés

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől:
Christopher Moore: Biff evangéliuma

06 – Szomorúvá tesz:
N. H. Kleinbaum: A Holt Költők Társasága

07 – Leginkább alulértékelt könyv:

Ian McEwan: Vágy és vezeklés


08 – Túlértékelt könyv:

C. Zafón: A szél árnyéka


09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis: (és még mennyire...)
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

10 – Kedvenc klasszikus:

Puskin: Anyegin
Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Emily Bronte: Üvöltő szelek

11 – Ami nagyon nem tetszett:
Bret Easton Ellis: Glamoráma
Benedek István Gábor: Varázs
Stephanie Meyer: Twilight

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem:
Coelho könyvei - gimis koromban olvastam őket először, akkor tetszettek. Mikor egy vagy két éve elővettem újra az egyik, egyáltalán nem fogott meg.


13 – Kedvenc író:
J.R.R. Tolkien, J.K. Rowling, J. Austen, Bronte - nővérek - talán, ők azok, akiknek a könyveit gondolkodás nélkül hajlandó vagyok megvenni. (ha ez kimeríti a "kedvenc író" fogalmát, akkor ők azok. Egyébként, passz...)

14 – Kedvenc könyv az írótól:
GYU, HP - sorozat, Büszkeség és balítélet, Üvöltő szelek


15 – Kedvenc férfi karakter:
Mr. Darcy

16 – Kedvenc női karakter:
Hermione Granger

17 – Kedvenc idézet a könyvből:
"Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe.
" (Szerb Antal: A Pendragon-legenda)

18 – Csalódtál benne:
Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger, Girard: Hamilkár, a sivatag oroszlánja

19 – Legjobb adaptáció:
Gyűrűk Ura :-) és a BBC-s Büszkeség és balítélet

20 – Kedvenc romantikus:
Gárdonyi Géza: Ida regénye, Niffenegger: Az időutazó felesége


21 – Gyerekkori kedvenc:

Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül
Roald Dahl: Boszorkányok


22 – Kedvenc saját könyved:
Minden kedvenc könyvem saját tulajdonú, így a válaszom: az összes kedvenc könyvvel kapcsolatos kérdés válaszai. De úgy kedvenc, hogy sokat jelent nekem: akkor a Kishableány - a Disney-féle - , azt kaptam Apától a nyolcéves születésnapomra, s az első lapjára olyan dolgokat írt nekem, amik máig sokat jelentenek számomra, s az egyik legféltettebb kincsemmé teszi.

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra:
Tolsztoj: Háború és béke
Victor Hugo: A nyomorultak

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának:
Inkább azt mondanám: bárcsak többen olvasnának könyveket... :-)

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni:
Ez még máig kutatás tárgya számomra. Nem tudom.

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben:
A rengeteg elméleti szöveg - rájöttem, hogy mégse szeretem őket :-D
Egyébként nem tudom, de biztosan volt valami.
Legutoljára a Kisasszonyok volt, de voltak még páran előtte, csak nem jutnak eszembe....

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben:
Ian McEwan: Vágy és vezeklés

28 – Kedvenc könyvcím:
Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
Talált Tárgyak Országa

29 – Mindenki utálta, kivéve te:
Még gimiben A Mester és Margarita és az Odüsszeia. Mostanában pedig mindig találok legalább egy embert, aki egyetért velem :-)

30 – Abszolút kedvenc könyv:
ŐŐőőő... hát nem tudom. Abszolút kedvenc nincs.

Huh, hát jól elszaladt az idő, mire összeírogattam mindent. :-) Van, amikre nem sikerült válaszolnom, sajnálom. Akiknek továbbadom:

Amilgade, Amrita (bár, tudom, h már kitöltötte, de akkor is odaadom :-) ) és Anidoki. Remélem, még nem kaptátok meg :-)

Zarándokok

2010. december 6., hétfő

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

kiolvastam: 2010. december 4.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én általában igyekszem jónak lenni - s nem, most ezt nem a közeledő karácsony miatt mondom :-) . Bár, nagyon sokszor - sőt, az esetek nagy százalékában- csak az igyekvésem van meg, eredmény nem igazán. Mert bármit is mondanak, igazán jónak lenni nehéz dolog, talán nincs is ennél nehezebb. Bár, vannak "fogódzók" - ami bármi lehet a vallás, vagy egy anyai jótanács - , amik sok kis millió apró gyertyaként világíthatják meg előttünk az ösvényt, amin haladnunk kéne, de ennek ellenére nem mindig azon az úton haladunk. Talán, mert rögös? Mert meredek vagy fárasztó? Vagy mindez egyszerre.

Én sokszor csak szemlélem ezt az ösvényt, de rálépni nincs merszem. Néha teszek felé egy-egy óvatos lépést, talán már egyszer-kétszer tapostam is a köveit, de tartósan nem mertem vagy tudtam rajtamaradni. Azt hiszem, könnyebb szemlélni, s rácsodálkozni a nehézségekben megbúvó gyönyörűségre.

A Kisasszonyok olvasása közben is csupán szemlélő voltam. Valahogy úgy, ahogy Laurie, aki az egyik jelenetnél egy bokor mögül leste meg az árnyas lugasban szorgosan dolgozgató kisasszonyokat, miközben körülöttük ugrándoztak a napsugarak és az árnyékok, s az illatos szélfuvallatok néha bele-belekaptak a hajukba. Látom magam előtt, ahogy Meg, a legidősebb nővér, a párnáján ülve komoly arccal varrogat valamit, miközben csodaszép bálokról és hintókról álmodozik. Beth egy kicsit távolabb a többiektől épp' tobozokat gyűjtöget, miközben halkan dalolászik egy bájos kis dalt, amivel mindenkit felvidít maga körül. Amy biztosan valami csodaszépet rajzolhat - talán a testvéreit? vagy a gyönyörű tájat? vagy valami képzeletében felröppent dolgot? - , miközben Jo Meg mellett varrogat, s előtte hever egy könyv - biztosan egy kalandregény- amiből a vicces vagy az izgalmas részeket felolvassa testvéreinek. Ez a kép szerintem mindig előttem lesz, ha visszagondolok a Kisasszonyokra.

Legyen meg az ideje a munkának és a játéknak is, tegyetek minden napot hasznossá és kellemessé, s bizonyítsátok be, hogy ismeritek az idő értékét, mert okosan használjátok ki. És akkor fiatalságotok örömteli lesz, öregségetek elégedett, életetek pedig minden szegénység ellenére sikeres.


Ám, Laurie-hoz hasonlóan, én is egyre vágytam ott lenni köztük, kimozdulni a szemlélésből, a tétlenségből, végre hosszú hónapok után én is tenni akartam valamit. Nem, nem... azért nem alapítottam egy új szeretetszolgálatot vagy ilyesmit. Egyszerűen csak annyi, hogy végre én is nekiálltam a dolgaimnak, most már tényleg, és véresen komolyan. Nem lustálkodom, nem heverészem, elkezdtem én is tenni a dolgom - s azt hiszem, most már a kedvem is jobb, és egyre jobban megnyugszom.

Mint ebből a hosszabb-rövidebb agymenésemből is láthattátok, a Kisasszonyok belopta magát a szívembe minden egyszerűségével, néhol kissé klisészerű üzenetével együtt. Bár, az elején aggódtam, hogy talán mégse nekem való ez a könyv vagy nem ennyi idősen kellett volna olvasnom, de amikor az első " nem-akarom-letenni" érzés elkapott, vagy amikor az első könnycsepp legördült az arcomon, akkor tudtam: ez mégis az én könyvem.

Az előttünk álló úton mindannyian terheket cipelünk, és a bajainkon meg a hibáinkon a jó és boldogság utáni vágyaink segítenek át bennünket, hogy eljussunk a békességig


A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, s a March család egy évét meséli el nekünk. A négy gyermekével otthon maradt Mrs. March, miközben várja haza férjét a frontról, nagy nélkülözések közepette él, de ennek ellenére mindig segít másokon, akik rászorulnak - hol anyagi, hol lelki támogatásra. A négy lány (Meg, Jo, Beth és Amy) nehezen viseli a szegénységet és olykor nagyon gyerekesen viselkednek, de édesanyjuk útmutatása és az élet megpróbáltatásai segítségével végül mégis sikerül rálépniük arra a bizonyos ösvényre, amit a bejegyzésem elején emlegettem.

Jó volt ismét egy olyan korról olvasni, amiben a mai világra annyira jellemző elidegenedés, nem egymásra figyelés még nem létezett, bátran számíthatott az ember a másikra, és a családtagok tényleg ismerték egymást, nem csupán felszínesen - nem mondom, hogy ez a felszínes ismertség minden mai családnál előfordul, de sajnos egyre gyakoribb jelenség.

A Kisasszonyok egy valódi tanmese a hibákról, a jóra való törekvésről, a szeretetről és az otthon melegéről. Szerettem olvasni, még hozzá annyira, hogy úgy érzem, kedvencet avattam ismét. Az értékelésemben 10 pontot ért el! Kicsit sajnáltam, hogy a könyvben rengeteg elütést találtam, ez néha kicsit rontott az élményen....

Kiadó: Ulpius -ház
Eredeti cím: Little Women
Fordította: Barta Judit
Oldalszám: 317 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 978 9 632524 138 9

Kezdők a szerelemben

2010. december 4., szombat


Raymond Carver: Kezdők

kiolvastam: 2010. december 3.

Raymond Carver nevéről már korábban is hallottam, bár eddig még nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Talán, ez annak is betudható, hogy magyarul eddig még csak egyetlen válogatáskötete jelent meg. Most a Magvető Kiadó úgy döntött, hogy megjelenteti a magyar közönség előtt Carver életmű-sorozatát, méghozzá három kötetben. A Kezdők ezt hivatott bevezetni.

Bár, az itt közölt novellák már egyszer napvilágot láttak -bár, azt hiszem magyarul még nem- , mikor 1981-ben kiadták Carver novelláskötetét, a What we talk about when we talk about love címmel, melyet szerkesztője Gordon Lish alaposan lerövidített. A Kezdőkben ezek a novellák mindenféle vágás illetve átdolgozás nélkül jelennek meg, eredeti formájukban tárva őket a nagyérdemű felé.

Carver stílusa alapvetően minimalista, s ennek az irányzatnak az egyik legjelesebb képviselőjeként tartják számon. Az irodalmi minimalizmust új-realizmusként is szokták emlegetni az irodalmárok, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy ismerősként, sőt, valósként mutassa be az aktuális világot, s minél pontosabban, élesebben akarják láttatni ezek a szövegek a jelent, s ha lehetséges, a jövőt is. Általános jellemzőjük, hogy nagy szerepet kap bennük a kommercializmus - ld: Bret Easton Ellis: Glamoráma- , a szövegek általában lecsupaszítottak, s a pontosságra törekszenek - vagyis kevés szóval igyekeznek a lehető legtöbbet mondani. Carver, az egyik interjújában a következőket mondta az átlagos élethelyzetek és a pontos nyelv összekapcsolódásáról: " Egy versben vagy egy novellában írhatunk köznapi dolgokról és tárgyakról közhelyes, de pontos nyelven, úgy hogy jelentőséggel, vagy éppen félelmetes erővel ruházzuk fel azokat - egy széket, egy függönyt, egy villát, egy követ, egy női fülbevalót. Le lehet írni pár sornyit látszólag ártalmatlan dialógust úgy, hogy az olvasó beleborzongjon - ez a művészeti gyönyör forrása, melynek Nabokov a birtokában volt. Számomra ez a legizgalmasabb írásmód. "

És akkor jöttem rá, hogy az életem halványan sem hasonlít arra, amilyennek fiatalon elképzeltem, amikor még vártam tőle valamit. Azt már nem tudtam felidézni, mit is akartam kezdeni az életemmel azokban az években, de mint mindenki másnak, nekem is voltak terveim.


Említettem, hogy még sosem olvastam Carver -t. Ez a hiányosságom, úgy érzem, az első egy-két novellánál éreztette hatását - vagy lehet, hogy azok tényleg gyengébbek voltak, nem tudom -, ugyanis nem nagyon értettem, hogy ezeket a történeteket miért is volt annyira szükséges írásba foglalni, hiszen semmi csattanót vagy érdekességet nem tartalmazott. Legalábbis én nem találtam. Aztán, ahogy elkezdtem kicsit jobban belemerülni a többibe, felfedeztem, hogy igenis ott van a csattanó, igenis sok mindent mond számomra a történet, mégsem annyira laposak, mint ahogy gondoltam eleinte. Hagyni kell egy kis időt magunknak, hogy beleszokjunk, hogy sikerüljön ráérezni az ízükre, hogy megtaláljuk, mire is kell figyelni olvasás közben.

A novellák alapvető jellemzője, hogy már mielőtt a történet elkezdődött egy nagyon-nagyon fontos dolog történt a szereplőkkel, s mi csupán ennek a lecsengését olvashatjuk. Van, amikor kiderül, hogy mi is volt ez a nagyon-nagyon fontos dolog, valamikor csak sejtésünk lehet róla - de tulajdonképpen nem is ez a lényeges, inkább azok a lelki folyamatok, amik a szereplőkben játszódnak le, s ezeket Carver nagyon finoman, olykor szinte láthatatlanul érzékelteti. Tényleg, sehol sincs egyetlen felesleges szó vagy kifejezés - minden jelentőségteljes, s ezért oda kell rájuk figyelni, mert különben könnyen elsiklunk valami fontos dolog felett. Nem is tudom, hogy nézhetnek ki azok a novellák, amelyeket szerkesztője alaposan lerövidített... Azok már tényleg nagyon csupaszak lehetnek.

De volt idő, mikor úgy éreztem, jobban szeretem az első feleségemet az életemnél is. Aztán jöttek a gyerekek. Most meg utálom az első feleségemet mint a szart. Komolyan. Hát ehhez mit tetszenek szólni? Hová tűnt az a szerelem? Valaki letörölte a nagy tábláról, mintha ott se lett volna, mintha meg se történt volna? Mi lett vele, én csak erre vagyok kíváncsi.


Az első pár novella olvasása közben nekem rögtön Bukowski neve ugrott be, aki szintén előszeretettel írt alkoholista emberekről. De aztán rájöttem, hogy Carver azért egészen más: nála a kiüresedettség, a minden mindegy hozzáállás valahogy másként jelenik meg. Itt is szerves része a történeteknek, de a szereplői - burkoltan vagy éppen nyíltan- azért mégis vágynak az otthon melegére, a boldogabb életre. Bár, tudjuk hogy erre nem sok esélyük van, de a vágy ott van bennük, s ez szerintem azért mégis pozitívabb s jobb erről olvasni, mint az olyan szereplőkről, akikben már a vágy is meghalt, s teljesen elvesztek a kiüresedettség örvényében, ahonnan immár nincs menekvés.

Carver novelláit nem igazán ajánlanám a lazán kikapcsolódni vágyóknak, mert itt nem igazán engedhető meg az elkalandozás, hiszen a szövegek teljes odafigyelést igényelnek. De akik szeretik kutatni a jelentést, és szeretnének elgondolkodni korunk emberi kapcsolatain, s mindezt ráadásul egy elismert amerikai novellista és költő tollából, azoknak bátran ajánlom a kötetet, szerintem nem fognak csalódni.

S akiket behatóbban érdekel a minimalizmus, azoknak ajánlom a Helikon című folyóirat 2003/2-3. számát, amely teljes egészében ezzel a stílusirányzattal foglalkozik. Találhatunk benne elméleti írásokat, interjúkat, minimalista írók, költők vallomásait az írásról.
A könyv az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Magvető Kiadó
Eredeti cím: Beginners
Fordította: Barabás András
Oldalszám: 311 oldal
Eredeti Ár: 2990 Ft
ISBN: 9 789631 427530

Csacsogjunk!

2010. december 1., szerda

Még vagy ezer évvel ezelőtt (na, jó... nem ezer évvel ezelőtt, csupán egy hete. De ez sokkal drámaiabban hangzik :-) ) Amadea és Bridge volt olyan kedves, hogy megkérdezték tőlem :

Melyik íróval/költővel ülnél le beszélgetni legszívesebben?

Gondolkodtam, gondolkodtam, de végül azoknál az embereknél lyukadtam ki végül, akik elsőre beugrottak. Szóval, az első mindenféleképpen J. R. R. Tolkien úr lenne, akivel legszívesebben többek közt az általa kitalált fantáziavilágról beszélnék - bár, gondolom ezért a témáért valószínű nem lenne oda, biztosan sokan megkérdezték már tőle életében, s szegénykét még halálában is ezzel zaklatják:-S -, s kíváncsi lennék rá, hogy vajon ő meg lenne -e elégedve a Peter Jackson által rendezett filmmel? Meg hát beszélgetnénk még az irodalomról, a nyelvészetről, s az ő köpönyegéből kibújt fantasy írókról. S arra is kíváncsi volnék, hogy mit szólna ahhoz, hogy manapság ennyire népszerű lett a fantasy műfaj.

A másik egy hölgy, még hozzá -mily' hatalmas meglepetés- J.K. Rowling lenne. Tudom, tudom ez is egy elég kiszámítható válasz részemről, de hát tényleg szívesen ülnék le vele beszélgetni :-) . Szívesen meghallgatnám az újságok és a tévéműsorok által százszor vagy ezerszer is leközölt történetet, ahogy megszületett a fejében Harry Potter alakja és a varázslók csodálatos világa. És persze megkérném, hogy írjon még történeteket - nem Harry Potter főszereplésével, de a varázslók világában játszódót. Mondjuk írja meg Harry szüleinek a történetét.

És végül, de nem utolsósorban, Karinthy és Kosztolányi kettősével is szívesen elbohókáznék valami vicces rendezvényen vagy csak úgy az utcán. Biztosan sokat nevetnénk :-) (ez most nagyon rám férne)


Igazából, van egy olyan sejtésem, hogy ezt már mindenki megkapta. Ha esetleg mégsem így lenne, akkor vedd úgy, hogy felszólítottalak a játékra :-)

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS