2011. december 31., szombat

2011 utolsó napján

Lassan megint egy évet hagyunk magunk mögött, amiről így 2011 utolsó napján elmondhatom, hogy elég vegyes felvágott volt számomra mindenféle szempontból. Voltak köztük kiemelkedően jó és boldog pillanatok, de pocsék helyzetek is előfordultak most szép számmal. Mindenesetre remélem, hogy a következő év ennél jobb lesz.

No, de a blogról és rólam, mint olvasóról és az olvasmányairól író hölgyeményről... szóval mit is műveltem én itt ebben az évben? Hát, először is februárban hozzácsapódtam, mint forró olaj a konyhai csempéhez az ekultura.hu stábjához, és nagy komolysággal szólva: állandó munkatárs lettem (vagy mi a szösz). Pár írásom megjelent a honlapon, amelynek nagy részét itt a blogban is közöltem pár napos (olykor hetes) csúszással. Aztán márciusban III. helyezést értem el az Olvasóterem recenzióíró pályázatán, valamikor tavasszal pedig megjelent a Jumurdzsák gyűrűjéről írt bejegyzésem a Könyvfutár elnevezésű, debreceni ingyenes kulturális lap hasábjain (köszönöm, Bridge még egyszer! ).
Aztán most októberben, illetve decemberben is egy kicsit komolyabb vizeken is kipróbáltam magam, két írásom is megjelent az Irodalmi Jelen online magazinjában. Hát, érdekes és tanulságos volt mindenképp ez a kis bepillantás ebbe a világba - ahogy Hugh Grant mondaná: "hihetetlen, de élmény volt". És ez tök igaz, ennél jobban el sem tudnám mesélni :-)
Ja, és még a blogról annyit, hogy idén nyáron lett kétéves a szentem, szóval már egészen úgy tűnik, és bátran kijelenthetem, hogy van egy állandó hobbim az olvasás mellett :-) Nagyon szépen szeretném megköszönni mindenkinek az állandó vagy éppen rapszodikus, illetve az egyszeri olvasásokat, esetleges véletlen idekattintásokat, kommenteléseket, molyos kedvenceléseket - mindennek hihetetlenül örülök és jól esik, és tényleg köszönöm, hogy velem tartottatok ebben az évben (is)!

Részt vettem két molytalálkozón is Szegeden, csupa kedves mollyal és sütikkel körülvéve; meglátogatott a nyáron egy tőlem messzire élő, és számomra nagyon kedves barátnő/könyvesblogger/moly - szerintem csudaszép napot töltöttünk együtt, és valamikor tavasszal még egy másik, szintén messzire élő, kedvelt barátnővel/mollyal ülhettem be egy limonádéra a híres neves Hatos Rétesbe - és mielőtt téves konklúziót vonnátok le, a tőlem levő távolság és a kedveltségi faktor nem feltétlen egyenesen arányos :-D ; többekkel állandó levelezésbe kerültem vagy maradtam, illetve egyéb, az internet adta lehetőségekkel élve tartjuk a kapcsolatot - aminek szintén nagyon örülök, és őszintén remélem, hogy a következő évben is így lesz, mert úgy vélem, jó és kedves barátokat, közeli ismerősöket mondhatok magaménak :-) Így mindezekre visszatekintve, tisztára szociálisnak nyilvánítom most magam.


(kép forrása: http://girl-dictionary.tumblr.com/ )

Aztán... mi van még? Ja! Szóval, az idén kereken 100, azaz száz könyvet olvastam el, ami huszonhárommal kevesebb, mint tavaly. Sebaj, szép kerek szám ez a száz - nagyon szimpatikus. Igazából, az államvizsga, szakdolgozatírás, a dögmeleg és kibírhatatlan nyár az oka szerintem ennek a csökkenésnek - no meg azt is tegyük még hozzá, hogy idén jó pár tégla méretű könyv is becsúszott az olvasmányaim közé (pl. Nyomorultak, Passuth, Elfújta a szél, illetve a legutóbbi két Dumas könyv).
Most elnéztem az olvasmányaim listáját, és megállapítottam idén sokkal több szépirodalmat, illetve klasszikust fogyasztottam, mint tavaly - aminek nagyon örülök, szeretném is folytatni ezt a tendenciát, amellett természetesen, hogy a pop irodalom is megmarad.

És *dobpergés* elkezdtem ismerkedni a kortárs magyar szépirodalommal is, és eddig csupa pozitív csalódásom volt - mármint a könyveket tekintve. Az angol nyelven olvasás is egész jól megy, de több ilyen könyv is lecsúszhatott volna a torkomon... a három darab Harry Potter és a Funke: Reckless könyv elég szánalmas mennyiség ahhoz képest, hogy tavaly azt mondtam, hogy "fúdemostmárigazánbelehúzok" . Persze, nem csupán ez a fogadalmam lett füstbe ment terv - nem is én lennék, ha másképp lenne. Valami pillanatnyi elmebaj megszállt engem tavaly decemberben, amit szerintem magam se gondoltam komolyan, még pedig, hogy 2011 januárjától májusig nem veszek könyvet. Hát persze, hogy nem bírtam ki - mondjuk, azt azért hozzátenném, hogy ez év augusztusa és novembere között tényleg alig vettem könyvet, szinte egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyit, szóval végül is mégse buktam meg benne annyira.
Elhatároztam még azt is, hogy készítek egy A hónap írója sorozatot, ami egy darabig ment is, de elég sok utánanézés szükségeltetett hozzá, meg valamikor dönteni se tudtam, így ez is kudarcba fulladt - de még nem adom fel, jövőre jobban igyekezni fogok.

Nem maradhattam ki a molyon futó kihívás-dömpingből sem, amiből idén kilencet teljesítettem. Ezek pedig: az Olvassunk Szerb Antaltól!, Űzzük el a rossz időt Wodehouse segítségével, Olvassunk romantikus könyveket, Karácsonyvárás moly módra, Karácsonyi hangulatidéző, Olvasók Viadala, Elfújta a szél-kihívás, Húzzunk kékharisnyát! és a Könyv a filmben nevezetűek. A Húzzunk kékharisnyát! az egyik kedvenc kihívásommá avanzsált, hiába teljesítettem, még jó pár kékharisnya könyv tervben van továbbra is :-)
Amibe viszont belebuktam: nagy szívfájdalmaim ezek, mert nagyon szerettem volna őket teljesíteni, de mégsem sikerült. Az egyik a Csökkentsd a várólistádat - 2011! : a tizenkét könyvből összesen hatot sikerült magamévá tennem, a másik pedig: a 2011 az Anna Karenina éve - most olvasom a regényt, de még csak a felénél tartok, és szerintem már nem igazán valószínű, hogy éjfélig menni fog a maradék ötszáz oldal. De legyünk pozitívak! :-)



(kép forrása: http://theofficialbiellacassidy.tumblr.com/post/14969492477 )


Tervek a jövőre nézve? Háááát, nem is tudom, hogy ezek után merjek-e bármit is írni, mert úgyse mennek nekem ezek az év végi fogadalmak. De azért próbáljuk meg: A hónap írója-sorozatom folyatódik, igyekszem teljesíteni a 2012-re bevállalt kihívásaimat, tervezem még, hogy indítok egy filmadaptációkkal foglalkozó bejegyzés-sorozatot... többet nem merek ígérni :-) Lehet, még ezek is meghaladják a képességeimet.

És most már teljesen kibeszéltem magam - fellélegezhettek végre :-) vagy már le is léptetek? - , szóval most jöhet az immár szinte hagyománynak nevezhető szubjektív díjkiosztás....
Az első lenne az Év Könyve kategória, aminél totálisan nehéz helyzetben vagyok, mert iszonyat sok jó könyvhöz volt szerencsém az idén, de azért próbálkozzunk:

1. L. M. Montgomery: Anne -sorozata (igen, kicsit csaltam :-) ): mert Anne világa varázslatos, és ő lett az én drága papír-barátnőm. Imádom!

2. Margaret Mitchell: Elfújta a szél : mert érdekes és izgalmas, és nem utolsó sorban Rhett Buttler miatt. Aztán meg a végére azért Scarlettet is megkedveltem. Lehet, hogy a következő olvasásnál már az elején is fogom.

illetve

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! : mert annyira ártatlan hangú, ugyanakkor mégis annyira sokrétű könyv... nehéz róla röviden beszélni.

3. Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány : csipetnyi mágia és varázslat összemosva a mindennapokkal, gyönyörűséges szavakba csomagolva.

Az Év Felfedezettje kategória nyertese pedig nem más, mint teljesen meglepő módon Kosáryné Réz Lola kisasszony, aki regényeivel teljesen levett a lábamról, ám azt hiszem, a legtöbbet mégis az mondja el, hogy egyetlen év alatt négy könyvét is olvastam - pedig ilyet nem nagyon szoktam, ha nem sorozatról van szó. Egyszóval: bravó! Jövő évben tovább mélyítjük az ismertségünk, ígérem! (vagyis nem ígérem, mert nem ígérgetek)

Az Év Sorozata kategóriánál bevallom egy picit bajban vagyok, mert idén három sorozat is fej-fej mellett haladt nálam ennek a címnek az elnyeréséért. Végül úgy döntöttem, hogy a díjat megkapja...... Suzanne Collins Éhezők viadala-trilógiája, mert vagány, elgondolkodtató, tömény izgalommal teli és teljesen kiszámíthatatlan. Kerstin Gier trilógiájának üzenem, hogy ne szomorkodjon, mivel még nem jelent meg magyarul a sorozat befejező kötete, ezért jövőre is indulhat a díjkiosztón.

A Legötletesebb Történet díját pedig átveheti.... nézzük csak azt a borítékot! Cornelia Funke Reckless című könyve! Mert egyszerűen mesés - minden értelemben :-)

És hát itt van ez a Citrom díj is, ami a legpocsékabb könyvet illeti ebben az évben - szinte látom is az ijedt tekinteteket a könyvek szemében. Hát, akkor essünk túl rajta, tépjük le mint a ragtapaszt szokás... ez a díj egyértelműen Mario Reading: Nostradamus próféciái című, szinte az égetni való kategóriát súroló könyve nyerte el. Tömény marhaság és borzalom!

Minden résztvevőnek gratulálok, s akik nem nyertek, ne búsuljanak, lehet hogy más blogon jobb babér termett nekik! És tudjátok, hogy nem a győzelem, nem a részvétel, hanem a fontos...
Köszönöm minden egyes könyvnek a részvételt, örülök hogy a kezembe vehettelek titeket (kivéve akinél nem), és díszítitek a polcaimat!
- balra el! Taps!


Kedves Olvasók, Idetévedők! Most már csak annyi maradt hátra, hogy elénekeljek Nektek egy dalt..... de nyugi, inkább megkímélnélek titeket, mert énekelni nem tudok. De ha van olyan, aki a dalt annyira hiányolja befejezésül, ITT meghallgathatja mit énekeltem volna :-DD

Szóval, visszatérve:
Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Nektek, rengeteg sok (könyv)élménnyel, és a következő év hozzon számotokra sok boldogságot és örömteli pillanatot!

Üdvözöl Titeket,
Heloise


2011. december 30., péntek

Egy hordó bor

Sötét, hűvös pincében pókhálókkal körbeszőtt hordó áll. Csendesen vár a felbontásra, nem hallatszik le rejtekébe a fenti kocsma cigarettafüstös-duhajkodós zsivaja. Csak áll, és érlelődik évek óta; arra vár, hogy egyszer megnyíljon ismét a pince ajtaja, és végigszaladjon sietve a beszabadult fénycsík a pince sötét folyosóján. Ártatlan borocska ez, finom, édes és zamatos. Pont pohárba való. Többször is. Aztán egyszer csak fejbe kólint, és már csak azt veszed észre, hogy szédelegve-émelyegve botorkálsz hazafelé a szokatlanul kacskaringós úton. Elesel a saját lábadban, arccal bele a sárba... Már nincs olyan zamata a bornak. Csak mocsok és szégyen íze.

Kosáryné Réz Lola újabb regényének központi témája az a betegség, ami – időtlen idők óta, mióta az emberek alkoholt fogyasztanak – maga körül életeket, álmokat, szerelmet, családot apró darabokra zúz. Amiről annyiszor hallunk, amitől óva intik az embert, s mégis: valahogy nem vesszük komolyan. Legalábbis nem annyira, mint kellene. Számos szakkönyv foglalkozik az alkoholizmussal, és annak fizikai, illetve mentális egészségre tett hatásával, és a kortárs irodalmakban is megjelenik, mint a világból és az életből kiábrándult, minden iránt közönyös nagyvárosi ember szenvedélybetegsége. Ám mondjuk Carver novellái és Bukowski regényei mellett azért érdemes egy pillantást vetnünk Kosáryné szóban forgó regényére.

Az Egy hordó bor című regény korántsem rezignáltan mutatja be a kocsmából hazafelé üvöltő, tántorgó részegeket. Szót emel. De nem a bárpulton egész éjszaka könyöklő vagy utcán hányó emberekért, hanem az otthon veréstől reszkető asszonyokért, az éhező, megszeppent gyermekekért, a semmibe tűnt otthonért; az alkohol okozta nyomorért, a boldogtalanságért, a reménytelen jövőért. Női regény ez, ám nem a megszokott Kosáryné-módon: fájdalmas, szívbe markoló-marcangoló.

A mű felépítése sem az írónőtől eddig megszokott: hiányzik a lineáris irányú történet, és tulajdonképpen kimondott főszereplők sem léteznek. Minden a hordónyi bor körül forog, amit a könyv elején felbontottak. Minden embert, aki e borból ivott, vagy más úton-módon köze volt hozzá, elkísérjük egy darabig: a nyomorúságos otthonába, az árokpartra, olykor pedig a halálba. Rövid, komor történetek nyílnak meg előttünk, melyek hol összetalálkoznak, hol nem: ám mindegyikben közös, hogy az alkohol mérgezett meg mindent bennük.



Az írónő kegyetlenül realistán mutatja be történetről történetre a kisiklott életutakat, a mardosó szégyent és az értelmetlen erőszakot. Bár a könyv kétszáz oldal sincs, mégis... idő kell, hogy megemészthessük ezeket a józan ésszel fel nem fogható dolgokat. De az is lehet, hogy erre bármennyi idő is túl kevés.

Kosáryné Réz Lola: Egy hordó bor
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Oldalszám: 192
Eredeti ár: 1800 Ft

2011. december 29., csütörtök

Az öreg December


A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdő...

Fekete István könyve nemcsak igazi karácsonyidéző olvasmány volt számomra, hanem igazi téli olvasmány is. Lapról lapra olyan gyönyörűen, kifejezően jelenítette meg a téli tájat, hogy szinte magam is elhittem, ha kinézek az ablakunkon ugyanez a látvány köszön vissza. Természetesen tévedtem. A hó most valahogy elkerülte ezt a várost, néha ugyan próbálkozott egy kicsit, igyekezett beszitálni az utakat, a fákat és a háztetőket, de ezek a csodák csak pár óráig, vagy még addig sem tartottak, legnagyobb sajnálatomra. Helyette volt eső, köd és szürkeség. De tudjátok, most valahogy mégsem bántam, mert Fekete István könyvének olvasása közben mégis havat láttam magam előtt.

Régen, utoljára általános iskolás koromban olvastam tőle, és már el is felejtettem, hogy mennyire szépen ír. Tényleg, már az első oldalaktól kezdve rácsodálkoztam, hogy mennyire érzékletesen tudja lefesteni a puha hótakaró alá bújt természetet. Szinte hógolyót gyúrtam a szavaiból, és emlékeztem a régi-régi télre...

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ottmaradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és a tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és a ködöt megcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozódó hátukra

Ám szentimentalizmus ide, szentimentalizmus oda, akármennyire is jól forgatta Fekete István a pennát, azért mégsem voltam vele maradéktalanul megelégedve. Tudom, hogy sokan kedvelik ezt a kötetet, de én mégis azt mondom, hogy számomra már túlságosan is giccses volt - annak ellenére, hogy karácsony előtt, illetve alatt teljesen átadtam magam az ünnep már-már émelyítően szirupos hangulatának, szóval még ennek ellenére is túlontúl giccsesnek találtam egy némely történetet. Ennek ékes példája volt például a Roráté címet viselő történet, ami az égből lenéző Szent Péterrel és a vele beszélgető pufók angyalkával együtt, valljuk be őszintén, egy tipikus ponyvába való klisé, és őszintén szólva az ilyen elemek úgy esnek nekem, mint egy arcul csapás. Igyekeztem magam ezek túltenni, mondván kerüljünk meghitt hangulatba, de nem ment. Mármint, hogy túltegyem magam ezeken.




Igazából, szerintem ezért is nehéz karácsonyos történeteket írni, mert ez tipikusan olyan ünnep, a tömény szeretettel, meg a "jobb adni, mint kapni" -érzéssel, hogy könnyen átlendülhet az író a ló túloldalára, és ahelyett, hogy megragadná az ünnep lényegét, átcsap a kibírhatatlan és tömény giccsbe.

Persze, azért voltak igazán figyelemre méltó és teljes mértékben élvezhető novellák is, így például a Régi karácsony I. vagy az Éjféli világosság, amely nem csupán a felebaráti szeretet fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem az ártatlan állatok irántira is. Hiszen a szeretet ünnepe csak úgy lehet igazán a szereteté, ha mellőzünk ekkor minden kegyetlenkedést...

Szóval, nem mondanám, hogy csak a szép leírások miatt volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, a történetek nagy része tetszett, valószínű jövő karácsonykor is elő fogom venni. S még ha nem is az egész kötetet olvasom el, de azokat a részeket, amelyek különösen tetszettek, biztos újrázom majd. Fekete István történetei nem a tipikus novellák közé sorolhatók, nem hordoznak igazi csattanókat - inkább csak amolyan életképek ezek a régi -régi vidéki karácsonyokról... S hát jók is voltak ezek! Hódunyhába burkolózott téli táj, ropogó tűz a kályhában, korcsolyázás a tavon, szánkázás a domboldalon, kucsmák, szűrök, betlehemezés... Egy csipetnyi megidézés, hogy lám, régen hogyan is teltek szüleink, nagyszüleink karácsonyai.

Fekete István: Régi karácsony
Kiadó: Új Ember Kiadó
Oldalszám: 169 oldal
Eredeti ár: 1200 Ft

(a bejegyzésben található kép forrása: http://mdugk.deviantart.com/favourites/42538226/d2dui4q )

2011. december 28., szerda

Vén diák

Kosáryné Réz Lola műveinek újbóli megjelentetését már a Könyvhét óta üdvözítem, amikor is a Kráter Műhely Egyesület az életmű-sorozat első darabjaiként megjelentette a Porszem a napsugárban és a Különös ismertetőjele nincs című regényeket. Az őszi hónapokban pedig az írónőnek újabb két regénye került a boltokba. A vén diák című könyve egyébként a sokadik kiadással büszkélkedhet – s eddig minden alkalommal megnyerte magának az olvasóközönséget.

A regény valahol Selmecbánya környékén játszódik, ott, ahol az írónő a gyermekkorát töltötte. A magyarok, németek és tótok lakta vidéken, a hegyekkel körülölelt városkában réges-régi történetek keringenek egy vén diákról, s annak fiatalkori kalandjairól. Mert ugye minden vén diák volt valaha fiatal...

Poros a csizmája, nadrágja, az utcákat járva csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog a szélben. Fekete diákzubbonyán még nincs más dísz, csupán egy rojt. Egy igazi bányász zubbonya telis-tele van foltokkal, hiszen minden egyes folt a mélységben átélt veszedelmekre emlékezteti viselőjét. A diák kalandjai azonban nem a hegy gyomrának feneketlen mélységeiben történnek, a veszélyek nem a sötét, fojtogató tárnákban rejlenek. A diák veszedelme a szerelem maga, s zubbonyára ennek bizonyságául bársonyfoltokat varrat a szépséges lányok és asszonyok fürge ujjaival. A regény elején diákunk kabátja még üres. Ám az évek múltával azért kerül rá később egy-két bársonyfolt. A diák neve egyébként Bereczky Józsi, avagy ismertebb nevén: Garabonciás. S ez a regény zubbonya bársonyfoltjainak történetét meséli el.

Az írónő ebben a regényében ismét új oldalát mutatta, hiszen – bár a szerelem áll a történet középpontjában, akárcsak a Porszem a napsugárban című regényében –, ám a témát ezúttal más szemszögből közelíti meg, más a hangulat, és más a végkicsengés. A korábbi két Kosáryné regényben a női alakok abszolút dominanciát élveztek, a férfiak inkább meghúzódtak a háttérben, mint valami idegen, érthetetlen figurák. Itt már eltűnik ez az éles határ a két nem között, a férfiak olykor a reflektorfénybe kerülnek, levetve az ismeretlenség és a teljes érthetetlenség álarcát. Olykor bepillantást nyerhetünk a gondolataikba, érzéseikbe – számomra mégsem tűntek hiteles alakoknak. Olvasás közben végig azt éreztem, hogy Kosáryné hiába próbál belekukucskálni a másik nem fejébe, egyszerűen nem megy. Idealizált, túlontúl egyszerű, kidolgozatlan alakok maradnak. Ellentétben a finoman árnyalt női szereplőivel, akik az idő múlásával jellembeli változásokra is képesnek bizonyultak.


(kép forrása:http://rdvn2.diary.ru/p124423445.htm )

Azonban nem csupán szereplőit, hanem hangulatát tekintve is különbözik A vén diák a korábban megismert két regényétől: itt nincs báj és bohóság. A szereplők szeretetre éheznek, gyengédségre és pár jó szóra, ám ahonnan legjobban vágyják ezeket megkapni, csak közönybe és durva elutasításba ütköznek – nincs boldog házasság. Garabonciás az asszonyok és vénlányok szemében a szívdobogásos-szerenádos-kipirult arcú régen látott romantikát testesíti meg: ő az éjjeli szerenád az ablak alatt, ő a boltból hozott csokor virág, ő a simulékony tánc, ő az álmatlan éjszaka... Azonban a regény hangulata bármennyire is keserédes, azért a kedves humor sem hiányozhat a lapokról, helyzetkomikumok sora színesíti az önmagában kissé komor történetet.

Bár a Különös ismertetőjele nincs varázsát megítélésem szerint nem képes túlszárnyalni Garabonciás története, mindenesetre a Kosáryné-rajongók polcán feltétlenül ott a helye.

Kosáryné Réz Lola: Vén diák
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Oldalszám: 256
Eredeti ár: 1900 Ft

2011. december 25., vasárnap

Előre a múltba

Annyira vártam már ezt a könyvet, hogy amint frissen, melegében kirakták a könyvesboltok polcaira, már rohantam is megvenni. (És nem, nem vagyok fanatikus egy kicsit sem.) Vagyis pontosítok: még ki se volt rakva a polcra, amikor betévedtem tök véletlenül és számomra is meglepő módon a legközelebbi könyvesboltba. Végigjártam az egész újdonsággal kirakott polcot, de sehol se találtam, így kénytelen voltam grabancon ragadni egy eladót, hogy számon kérhessem rajta kellő vehemenciával, hogy a Zafírkékkel mi újság? Mire ő riadtan hátrasietett a raktárba, gondolom az eszelős tekintetemtől egy kissé megrémülten, majd mikor megláttam, hogy a Zafírkékkel a kezében jön vissza, képtelen voltam nem sikítani örömömben - persze, csak amolyan szolidan, úrilány módjára. (de inkább ne nézzétek meg a biztonsági kamera felvételét...)

És oké, így visszagondolva ez tiszta égő, hogy így viselkedtem, de valamiért iszonyatosan szeretem ezt a sorozatot. Ha most a komoly énem szólna, azt mondaná, hogy igazából semmi extra nincs ebben a trilógiában: könnyed kikapcsolódásra való, és kezit csókolom. De tudjátok, közben pedig ott van az az énem is (igen, köszönjük egyébként, mindannyian jól vagyunk ebben a testben), aki - mint fentebb részleteztem - tinilány módjára rajong; aki bejelöli a határidőnaplójába a megjelenés dátumát, és számolja vissza a napokat; aki képes hajnalig is olvasni ezt a könyvet, hiába tudja, hogy másnap korán kell kelnie; és akit ha megkérdeznétek, hogy mégis mit mondana erről a könyvről, nemes egyszerűséggel, és kellő eleganciával csak annyit mondana, hogy (szó szerinti idézet) "Víííí!" De szerintem, inkább ne kérdezzétek...

Igazából, hogy könnyed kikapcsolódásra való könyv - ez tényleg minden túlzás nélkül állítható. Ez tényleg az, ami: egy igazán szórakoztató ifjúsági regény, s hozzátenném nem is kívánkozik valami negédes, vagy éppen véresen komoly szerelmi dráma lenni - mint ahogy sok kortárs ifjúsági regénynél megfigyelhető mostanában. S pont emiatt élvezhető számomra annyira...

Van természetesen benne egy kis szerelmi huzavona, egy ügyetlen főhősnő és egy ügyeletes szépfiú - s bár igaz, hogy ezek is szinte állandó kellékei lettek az unásig nyomatott divatos ifjúsági regényeknek, de az írónő ezt az egészet kicsit máshogy tálalja. Igazából, leginkább a Zafírkék olvasása közben éreztem azt, mintha Gier olykor tudatosan rájátszana arra, hogy a könyv műfaját kifigurázza. Úgy értem, behozza a megszokott klisés jeleneteket, és vagy szó szerint szinte az arcunkba vágja Gwendolyn szavain keresztül, hogy "igen, jesszus - ez gyomorforgatóan klisés" vagy pedig a más regények magasztos, zsebkendő itatós, szerelmesen sóhajtozós jeleneteit a legváratlanabb pillanatokban elüti valamilyen poénnal, ismét érzékeltetve, hogy "nem, ezt nem kell komolyan venni". S talán pont ezek azok a momentumok, amelyek miatt üdítő színfoltnak tartom a szinte receptre írt urban fantasy/ifjúsági regények palettáján.

És a könyv humora -úgy általánosságban - is fantasztikus, nem egyszer visítva nevettem fel a poénokon, és még most is néha, ha eszembe jutnak. Persze, akadtak néhol erőltetettek, de szerintem elég elenyésző volt... És most vagy én voltam túl fáradt a Rubinvörös olvasása közben, vagy már ennyire nem emlékszem megint semmire, de mintha a Zafírkék még az előzőnél is felszabadultabb lenne - de mondom, tévedés persze előfordulhat.

"7:00 Cartrell novícius, aki nem jelent meg az éjszakai Ariadné-vizsgán, hét óra késéssel érkezik meg a feljáróhoz. Enyhén támolyog és alkohol szaga van, amiből arra következtetünk, hogy bár nem ment át a vizsgán, de a rég elfeledett borospincét megtalálta. Kivételesen beengedem az előző napi jelszóval.
Különben nem történt semmi említésre méltó.
Feljegyezte: J. Smith, novícius, délelőtti őrség"


Igazából, a történetről nem szeretnék írni, mert nehéz is lenne - ugye az egyéni spoilerérzékenység miatt - , másrészt meg, aki olvasta az első részt, ezt úgyis el szeretné olvasni, aki meg nem, annak meg úgyis az első résszel kell kezdenie :-). Így inkább a cselekményvezetésről csak apró impressziókat írnék, néhány képzeletbeli széljegyzetet. Szerintem maga a fővonal ismét az első részhez hasonló felépítést követ - persze, nem teljes ismétlésről van itt szó, csak magára az ívre értem, és ez nem minősítő megjegyzés akart lenni, ez csak egy amolyan megállapítás. S persze, itt is előfordultak ilyen "nagy titkok", amikre valójában szinte rögtön rá lehet jönni - de ezt most megsúgom nektek, engem a cselekmény érdekel a legkevésbé ebből a trilógiából. Egyszerűen csak szeretek ezekkel a szereplőkkel, ebben a világban és a különböző időkben kalandozni, és mert szeretek nevetni velük vagy éppen rajtuk...

S mivel kicsit elfogult vagyok - mint látható - , ezért bevallom őszintén, hogy igazából én nem éreztem nagy minőségbeli különbséget az első és a második rész között - talán, a Zafírkék egy picit jobban sikerült, de az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert ezt olvastam a legutóbb.

És most hogy elolvastam, várok a piros tollal a kezemben, hogy melyik napot preparáljam ki a jövő évi naptáramban, amikor meg fog jelenni a trilógia befejező része...

Kirstin Gier: Zafírkék
Eredeti cím: Saphirblau
Fordította: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 358
Eredeti ár: 2999 Ft

2011. december 24., szombat

Szenteste

Elérkezett végre a várva várt Szenteste. Nem tudom most mi tört rám, de valahogy ebben az évben sokkal jobban vártam ezt a napot, mint egyébként szoktam...

Biztos már mindenki feldíszítette a karácsonyfáját, meghitten pislákolnak rajta a fények, és csillognak a gyönyörűséges üveggömbök, és ki tudja, talán már az ajándékok is ott kuksolnak a fa alatt. Ezt látva bennem mindig valami olyasmi gondolat fogalmazódik meg, mint amiről Márai is írt: "Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."

Hát szerintem sem.



És ha már ellátogattál ide, kedves Olvasó, szeretnék Neked nagyon-nagyon boldog, könyvekben gazdag karácsonyt kívánni! De ne feledd el a nagy sürgés-forgás közepette, hogy a legfontosabb mégis az, hogy:

"Ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen karácsony!"
(Szilágyi Domokos)

Áldott karácsonyt kívánva üdvözöl téged,
Heloise

2011. december 19., hétfő

Karácsonyi varázsok

Már csak pár nap, és itt van a várva várt karácsony. Sajnos, a napsütéses vagy éppen ködös, esős idő nem igazán segít rá, hogy teljes mértékben átadjam magam a karácsonyvárás hangulatának. Ennek ellenére tegnap mégis sikerült pár órára éreznem azt a varázst, ami kicsi korom óta mindig hatalmába kerít az ünnepeket megelőző napokban, hetekben. Bögréinkben illatozott a narancsos-fahéjas Karácsonyi meglepetés névre keresztelt tea; csomagolópapírok, masnik és szalagok hevertek szanaszét az asztalon, néhány megírandó karácsonyi képeslap társaságában. Enya szólt a rádióból, halkan suttogva a Silent night című dalt. És valahogy ezekben a pillanatokban éreztem azt a vágyva vágyott kedves érzést, amit annyira szeretek. Talán a karácsonynál is jobban.

Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a régi karácsonyok, amikor még megvolt az a titokzatos, mágikusnak mondható hangulat: amikor még hittem, hogy az ajándékot a Jézuska teszi a fa alá, amikor biztos voltam benne, hogy az elalvás előtt, halkan elsuttogott karácsonyi kívánságaimat valaki hallja odafentről... Mint minden gyermek, én is epedve vártam a Szentestét, és hatalmas örömujjongásban törtem ki, mikor az adventi koszorún végre meggyújthattuk a negyedik gyertyát is. Ezután már minden reggel úgy keltem, hogy a karácsony bármikor betoppanhat az ajtónkon.

Így visszagondolva azt mondom, hogy a karácsonyt már akkor sem az ajándékok miatt vártam leginkább. Persze, az is csodálatos volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem téptem cafatokra a csomagolópapírokat az ajándékok sikítós, vagy éppen lélegzet visszafojtós kibontása közben, de már ekkor sem ez volt a lényeg (bár lehet, ha megkérdeznénk ötéves énemet, ő mást mondana erről). Az egész karácsony volt a lényeg: a gyönyörű karácsonyfa felállítása a nappalinkban, a közös díszítés (amikor húgommal olykor hajba kaptunk, hogy melyik díszt hova tegyük stb), a konyhában rotyogó halászlé illata, a diós és mákos bejgli, és az, hogy ezen a napon mindannyian együtt voltunk. Mármint úgy igazából.

A legtisztábban, és legszívesebben mégis azokra a pillanatokra emlékszem, amikor apával és húgommal visszavonultunk Szenteste a gyerekszobába, mert a nappaliban anya fogadta a Jézuskát. Ezek a félórák voltak a karácsonyi mágikus hangulat tetőpontjai, amikor biztos voltam benne, hogy a szomszéd szobában most csoda történik. Pedig tévedtem. Az egész otthonunkban volt a csoda azon az estén.

Ilyenkor apával körbeültünk a gyerekszoba padlójára, én pedig előkerestem a legkedvencebb Karácsonyi daloskönyvemet, mely tele volt csudaszép rajzokkal és kedves dalocskákkal. Ezt a könyvet már nem is emlékszem, hogy mikor és kitől kaptam. Amióta csak az eszemet tudom, megvolt ez a könyv (bár, most, hogy rákerestem a borítójára, látom, hogy 1990-es kiadású, szval hároméves koromnál előbb nem kaphattam). Rövid kis könyvecske volt, puha borítású, és Szegedi Katalin rajzai díszítették oldalról oldalra. Ebből tanultam minden általam ismert karácsonyi dalt. Nagyon szerettem, és sokáig nagy becsben tartottam, hiszen szerves része volt a karácsonyainknak.

Szóval, miután elővettem a daloskönyvet, apa is előkeresett valamilyen hangszert, általában szájharmonikát vagy furulyát. És aztán húgommal nekiveselkedtünk az éneklésnek, apa pedig hangszeren kísért minket. Nem volt meghatározott sorrend a választott dalok között, de ha jól emlékszem mindig a "Mennyből az angyal"-lal kezdtük a sort. Ez volt az a dal, amivel a Jézuskát hívtuk, hogy látogasson be a mi otthonunkba is. De a repertoárunk közt szerepelt még a "Pásztorok, pásztorok..." kezdetű nóta is. De a kedvenceim általában a vidám, ritmusos dalok voltak, mint például a "Jaj, de pompás fa, a karácsony fa" vagy "A zöld fenyőfán...". Miközben énekeltünk, elképzeltem, ahogy Jézuska beröppen az ablakon, elbeszélget anyával, és miközben lerakja a szépen becsomagolt ajándékokat a fa alá, elismerőn megjegyzi, hogy milyen csodálatosan is éneklünk, és hogy szeret idejönni.
Majd miután a Jézuska integetve kiröppent az ablakon és elindult, hogy más gyerekeket is meglátogasson, anya átkopogott a gyerekszobába, és leült közénk, hogy együtt elénekeljük a Jézuska búcsúztató dalát, a Csendes éjt. Ez volt és maradt is, minden kedvenc dalom között a legkedvencebb. Talán mert egyszerű, és csodálatos. Ám az is lehet, hogy azért, mert ezt mindannyian együtt énekeltük Szentesténként...

Csendes éj, drága szent éj.
Mindenek álma mély.
Nincs fönn más csak a drága szent pár,
Várja gyermeke alszik-e már.
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!

Csendes éj, drága szent éj.
Örvendj szív, bízva élj!
Isten gyermeke áldva néz rád.
Hív az óra, mely víg reményt ád.
Jézus a földre leszállt,
Jézus a földre leszállt.

Csendes éj, drága szent éj.
Pásztor nép gyorsan kélj!
Halld az angyali halleluját,
Száll itt zengve s a távolon át.
Üdvhozó Jézusunk él!
Üdvhozó Jézusunk él!

Figyelem! Felnőtt tartalom következik: Hogy nem létezik Jézuska, arra ötéves koromban jöttem rá. Azon az estén már éppen a karácsonyi dalokkal várásos tetőponton tartottunk, amikor megszomjaztam, és kikéredzkedtem a konyhába. Semmi hátsó szándékom nem volt akkor, ám apa mégis a lelkemre kötötte, hogy csak abban az esetben mehetek ki, ha nem kukucskálok be a nappali ajtaján. Nos, azelőtt eszembe se volt, ám ezzel a figyelmeztető mondattal már nagyon is. Szóval, naná, hogy belestem - és megláttam anyát, ahogy dúdolgatva csomagolja be az ajándékainkat. Nem szóltam senkinek eme nagyszerű felfedezésemről, úgy tettem, mintha nem tudnék semmit sem. Aztán a téli szünet után elmeséltem az oviban a csoportnak: persze, senki sem hitt nekem, mindenki azt mondta, hogy hazudok. Néhányan mintha sírva is fakadtak volna, és aztán az óvónéni elbeszélgetett velem, hogy ilyet nem szabad mondani a gyerekeknek. Teljesen magamba roskadtam, hogy még az óvónéni sem állt ki mellettem, és mindenki hazudósnak gondolt emiatt. Ám egy lány mégis odajött hozzám nagy búslakodásomban, és megfogta a kezemet, és halkan belesúgta a fülembe, hogy "Én hiszek neked!". Ez nagyon jól esett akkor, és a kislánnyal azután barátok lettünk. Azt hiszem, anya pedig az óvónénivel való elbeszélgetés során tudta meg, hogy én már nem hiszek a Jézuskában. (se a Mikulásban, se a húsvéti nyusziban meg ilyenekben)

S bár igaz, hogy ezután a felfedezésem után a karácsony mágikus varázsából valamicske elillant számomra, ám nem foglalkoztam vele. Már inkább az kötött le, hogy húgomnak viszont még tovább kitartson, mint nekem. Sok éven keresztül úgy tettem előtte, mintha én is még mindig hinnék benne, és különféle csodás történetet találtam ki a Jézuskáról (hogy néz ki, hol készíti az ajándékokat, hogy hozza el az otthonokba stb), elmeséltem neki azokat a dolgokat, ahogy én régebben hittem bennük. Ezek a történetek voltak az első, általam adott karácsonyi ajándékok.

Karácsonyra a játékok mellett rengeteg könyvet is kaptam. Ám az egyik legemlékezetesebb az apától kapott Usborne Az élővilág kisenciklopédiája volt. Imádtam az állatokat már akkor is, ám ezelőtt egy könyvem se volt róluk, ami ennyire szép és érdekes lett volna. Amint megkaptam, rögtön bele is merültem. Csodálatos érzés volt lapozgatni, és emlékszem, hogy milyen jó illata volt ennek a könyvnek. Hónapokig hordoztam magammal ide -oda, volt olyan fejezet, amit többször is elolvastam. Nagyon szerettem, és sokáig a legkedvencebb könyvem volt.

Aztán a másik ilyen emlékezetes könyvajándék, a Harry Potter sorozat első négy része volt, de erről most nem mesélek, mert már nyáron megtettem az Olvasás 7 hete keretében, és nem akarom ismételgetni magam. Pár karácsonnyal később viszont megkaptam Jane Austen: A klastrom titka című könyvet anyától. Ez volt az első Jane Austen könyvem, és még azon a karácsonyon el is olvastam. Azelőtt még sose hallottam az írónőről, bár anya nem régen mesélte, hogy anno nagyon ajánlgatta nekem Austen regényeit, csak én nem akartam őket elolvasni. Ezen a karácsonyon következett be a pálfordulásom, mert direkt ezt a könyvet kértem anyától. Emlékszem, hogy ekkoriban nagy Tudás Fája olvasó voltam, és a gótikus regényekkel foglalkozó cikkükben megemlítették ezt a regényt, mint gótikus regény-paródiát, és emiatt érdekelni kezdett. Igaz, nem tett rám akkora benyomást, mint a később megismert Büszkeség és balítélet, de ettől függetlenül nagyon szerettem. Emlékszem, ahogy bekucorodtam vele az ágyamba, éjjeliszekrényemen szaloncukrokkal és forró teával, miközben kint ugyanilyen szürke idő volt, mint most. Ha jól emlékszem (már nagyon régen olvastam), ebben a könyvben sem volt sokkal szebb idő. Csak szürkeség és latyak - de az is lehet, hogy csak rávetítettem, nem tudom. Ennek ellenére, mindenesetre ez a könyv számomra elválaszthatatlanul összekapcsolódott a karácsonnyal és a téllel. Percek alatt elmerültem az angol vidéki életben, és a félelmetesnek hitt kastélyban. S mire hajnalban végeztem az elolvasásával, és kinéztem az ablakon, csoda történt: hó szállingózott hatalmas pelyhekben, és mindent beborított a fehérség...Hát, ezért volt számomra annyira emlékezetes ez a könyv. Lehet, hogy megint el kéne olvasnom? Most kinéztem egyébként az ablakon - és hihetetlen, de megtörtént megint a csoda: hull a hó!

2011. december 16., péntek

Húsz év múlva

Szóval, a múltkor olvastam A három testőrt (akik valójában négyen vannak :-D ), és meséltem, micsoda hiányosságaim voltak e történetet tekintve. Aztán úgy hozta a sors, hogy a trilógia második részét is a kezembe kellett vennem. Elárulom, hogy mivel az első rész nem igazán nyerte el tetszésemet - vagyis hát tetszett, csak nem annyira, mint vártam - na, szóval ezért nem ugráltam örömömben, hogy el kell olvasnom rögtön a második részt is. Ám a Húsz év múlva esetében megtörtént az a csoda, amit az első résztől vártam: rajongva szerettem olvasni ezt a könyvet, és csak egy hajszál választott el attól, hogy rögtöndemostazonnal be ne iratkozzak valami vívó tanfolyamra (halál komolyan gondolkodtam rajta), de aztán végül maradtam a lustább és kevésbé megerőltető megoldásnál: megnéztem a három testőr-filmeket meg még valami sorozatot is. (Amikről reményeim szerint lesz majd valami összefoglaló posztféleség. Mindenesetre tervben van.)

Szóval, az első rész tiszta hepienddel zárult, mindenki örült és boldog volt - kivéve Miladyt (pfff). A három plusz egy testőrt tehát a teljes mámor közepette hagytuk hátra: konfettieső, fanfár, a boldog főcímdal meg ilyenek. Azóta eltelt húsz év, és sok minden változott: XVIII. Lajos azóta eltávozott az élők sorából, akárcsak Richelieu bíboros. XIV. Lajos, akit a későbbi korok majd Napkirályként is emlegetnek, kiskorú, tehát még nem uralkodhat. Helyette édesanyja, Anna királyné és Mazarin bíboros kormányozza az országot. Utóbbi nem valami kedvelt a nép körében, hogy finoman fogalmazzak, legalábbis erre enged következtetni az utcákra özönlő nép, akik "Le Mazarinnal!"-típusú kiabálásokkal tömegnyomorognak a palota előtt.
Athos, Porthos és Aramis már nem szolgálnak a királyi testőrségben, mindannyian szétszéledtek: ki erre, ki arra. Egyedül D'Artagnan maradt a régi posztján, régi barátairól csak hébe-hóba értesül, már nem igazán tartják a kapcsolatot. Mazarin viszont támogatókat, hű szolgákat szeretne maga mellett tudni, és (többek között) D'Artagnan -ra esik a választása, mert értesült húsz évvel ezelőtti kiváló és vakmerő kalandjairól. Új és fontos feladattal szeretné megbízni, ám ezt D'Artagnan csak akkor válallja (ha kap érte szép anyagi juttatásokat) ha régi bajtársai is csatlakozhatnak a küldetéshez. Mazarin természetesen beleegyezik, így D'Artagnan régi levelek és egyéb nyomok segítségével elindul barátai felkutatására, hogy ismét összeálljon a (szuper)csapat.

Igazából, a kalandos epizódokkal most sem fukarkodott Dumas: csupa ármány, rajtaütés, menekülés meg izgalom. Egy félmondatnyit sem unatkoztam a téglaméretű könyv olvasása alatt - ahogy az előző kötetnél sem - , ám valamiben ez mégis más, mégis jobb volt, mint az első rész. Az eltelt húsz év úgy vélem, nagyon jót tett a szereplőknek: kissé komolyabbak, kevésbé idealisták lettek, egyszóval már egész emberszerűek. Kicsit kiábrándultak a világból: nem teljesen gondtalanok már, nem annyira önfeledtek. A könyv egészén végigvonul egy kis keserédes nosztalgia a régi időkkel kapcsolatban - persze, megnyugtatásul közlöm, hogy ezektől még nem lesz egy spleennel teli szomorkás regény. A vidámság, a vicces kalamajkák továbbra is uralják a történetet, mégis: ezzel a kis komolykodással úgy érzem, maga a történet is komolyabban vehető.

A Milady-vel történtek miatt is sokat bánkódnak, különösen Athos. Folyton megkérdőjelezi tettük helyességét, mélységes bűntudatot érez miatta - ám nem csupán a lelkiismeret gyötri őket... ugyanis felbukkan Mordaunt, Milady fia, aki bosszút esküdött, szóval még egy dolog, amiért izgulni lehet. Mordaunt nem is hazudtolja meg származását: ő is ugyanolyan nagy hanta-művész, akárcsak az anyja. Kiválóan álcázza magát (nem bokorként :-D), és észrevétlenül és mesterien képes sarokba szorítani kedvenc testőreinket.

Azért persze voltak apró negatívumok is számomra, amiket egy kicsit fájlaltam. Ilyen volt az, hogy igazából, két szereplőben is csalódtam ebben a részben, akiket előzőleg a szimpatikus szereplők közé soroltam. Nekik egyáltalán nem tett jót az eltelt húsz év. Az egyik maga Anna királyné, aki először szégyenlős, érzékeny fiatal hölgyként bukkant fel, amolyan ártatlan naivaként. Húsz évvel később azonban egy könnyen megvezethető, szeszélyes, hálátlan asszonnyá vált, aki könnyen elfelejti kik álltak mellette a bajban...
A másik pedig Aramis lenne, aki szerintem elég önző és képmutató emberré vált... Akárcsak D'Artagnan -nak, nekem se lett szimpatikus.

Mindenesetre csudajó kis kalandokat éltem át Dumas -nak hála. Fantasztikus volt az egész könyv, igazán élveztem olvasni - most egyébként pont azon agyalok, hogy kedvenc könyv lett -e. Meglehet. Ezt a könyvet bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmet, a kalandokat és az izgalmakat - mert itt egyikből sincs hiány.

Alexandre Dumas: Húsz év múlva
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
Kiadó: Európa
Oldalszám: 888
Eredeti ár: 5400 Ft

képek forrásai: 1. könyvillusztráció: commons.wikimedia. org
2. franciaorszag.network.hu

2011. december 15., csütörtök

Lámpagyújtás

Nézz be a lámpa alá, mert ajándékok várnak!

Hogy mi is ez? Most hétvégén kerül megrendezésre a Lámpagyújtás nevezetű esemény, azaz Karácsonyi Könyvszalon és Első KönyvmolyCON.

Hat kiadó fogja magát az eseményen képviseltetni, könyveikből 20% kedvezménnyel lehet vásárolni, és az előzetesen regisztrált látogatókat különféle ajándékokkal várják. De lesz még itt dedikálás is, könyves akadályverseny és még ki tudja mi minden. Szerintem mindenféleképp érdemes bekukkantania annak, aki teheti.


És hogy hol és mikor lesz?
Az esemény most pénteken, azaz december 16.-án veszi kezdetét a WestEnd City Centerben, és vasárnapig, azaz december 18. -ig tart.

Regisztrációért, vagy további információkért látogass el az alábbi weboldalra:
http://lampagyujtas.hu/

Aztán majd meséljetek, milyen volt! :-)

(a bejegyzésben található kép csak illusztráció! Forrás: http://eusape.tumblr.com/ )

2011. december 13., kedd

Három Agatha Christie-könyv

Történt ugyanis, hogy nem mindegyik általam olvasott Agatha Christie krimiről született bejegyzés a blogomban - vagy azért mert lusta voltam (igen, leginkább ezért), vagy pedig azért, mert úgy gondoltam, hogy nyúlfarknyi hosszúságú bejegyzést én már pedig nem fogok írni (ezt a kifogást csak a lustaságom leplezése miatt találtam ki, hogy őszinte legyek), mert akadt bizony olyan könyv, amiről a molyos értékelésemnél hosszabban nem tudtam volna írni. Persze, így hogy három kötetről egy bejegyzés keretein belül szólok, így talán meglesz ez három rénszarvas orrnyi is. (csakhogy ünnepi hasonlatot alkalmazzak)



Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában

Ebbe a könyvbe már korábban is belekezdtem, cirka négy vagy öt évvel ezelőtt, de alig húsz oldal után abba is hagytam. Igazából ez lett volna az első könyvem a krimikirálynőtől, és azon nyomban el is riasztott. Végtelenül unalmasnak találtam.
Most a molyos kihíváson felbuzdulva újra nekirugaszkodtam ennek a könyvnek, hátha most nagyobb sikere lesz nálam. S bizony, most végre sikerült teljesen elolvasnom.
Itt nem csak a gyilkos kiléte volt kérdéses, hanem kezdetben az is, hogy vajon ki lehetett az az ismeretlen fiatal lány, akinek a holttestét megtalálták egy öreg házaspár könyvtárszobájában. A kezdés egészen jó volt, aztán valahogy ellaposodott a történet, majdnem ugyanolyan unalmasnak találtam, mint pár évvel ezelőtt. Nem mindig tudott kellően lekötni, sokszor ásítoztam, sőt: néhányszor el is aludtam a lapok fölött - azért ez egy kriminél nem éppen a legjobb reakció..
A rejtélyes ügy megoldására itt tényleg egyedül Ms. Marple volt képes. Azt hiszem, kellő információ hiányában az Olvasók itt tényleg csak találgathatnak.
Gyakran túl sok a mellébeszélés, de a megoldás meglepő.





Agatha Christie: Három vak egér

Emlékszem, ezt valamikor a nyár elején vettem ki a könyvtárból, mert a címét tök viccesnek találtam valamiért (ne is mondjátok, tudom, hogy néha elég idióta humorérzékem van). Aztán elolvastam a fülszöveget: hóvihar, civilizációtól elzárt fogadó, marék ember plusz egy gyilkos - hú, rögtön borsózni kezdett a hátam!
Agatha ismét egy jó kis krimit hozott össze, amiben már az első pár oldalon nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik, és mégis…. mégis bedőltem a csapdájába. Hiába sugallta, hogy az előítéletek, az első benyomásokból levont következtetések hamisak is lehetnek, én mégsem voltam képes a látszat mögé látni – pedig sokszor azt hittem, hogy sikerült.
Rövid, ali
g két óra alatt elolvasható krimi - de annál ütősebb! Még a kis belga se hiányzott.






Agatha Christie: ABC- gyilkosságok


avagy:
Bűntett rendelésre.
Nézzük csak az étlapot. Betörés? Hamisítás? Áh, ez mind vegetáriánusoknak való! Egy gyilkosságot szeretnék, némi körítéssel.
Tudja mit? Inkább nem is egyet, hanem egy egész sorozatot kérek!
(elfogyasztása után)
Ez igazán ízletes volt, az elejétől a végéig. Tetszett az első pár oldalnál Hastings kapitány és Poirot eszmefuttatása a zaftos gyilkosság mibenlétéről. A (későbbi oldalakon felbukkanó) kriminálpszichológiáról szóló gondolatokat, kérdéseket is érdekesnek találtam: milyen apró, árulkodó jelek utalhatnak egy személyiség körvonalaira? S vajon ilyen apró jelek alapján megtalálhatjuk-e a tűt a szénakazalban? Rájöhetünk-e egy bomlott elme belső törvényszerűségeire? Vagy felfedezhetjük-e az ennek ellentmondó cselekedeteket?
Érdekes, és (nem utolsó sorban ) izgalmas krimi – Poirot méltó ellenfélre akadt.

Ebben az évben még mindenképpen tervben van az írónőtől a Karácsonyi puding című könyve, mert hát miért ne, meg egyébként is. Tulajdonképpen már olvasom is, bár nem folyamatosan, mert akkor már rég' végeztem volna vele.
Gondolom, arról majd írok ide a blogba is, de lehet, hogy megint lusta leszek. Mert azt említettem már, hogy mostanában lusta vagyok?

2011. december 9., péntek

Jane Austen elveszett portréja?

Ezt a képet bizonyosan sokan ismeritek. Igen, ő Jane Austen néni, és ezt a képet testvére, Cassandra készítette vízfestékkel még 1810-ben.

Hát, nem egy Monet pingálta az egyszer biztos, de jobban sikerült, mintha én csináltam volna. Mindenesetre nem rossz kép ez, de hát mégis csak ez az egy darab úgymond autentikus portréja létezik...(illetve ennek még egy 1870-es átdolgozása)

Aztán a napokban olvastam a Guardian oldalán, hogy Jane Austen egyik életrajzírója, nevezetesen Dr. Paula Byrne egy árverésen mégis ráakadt egy új Jane Austen portréra. Pontosabban nem ő, hanem a férje lepte meg őt ezzel a kis ajándékkal. Eredetileg "Jane Austen képzeletbeli portréja"-ként volt aposztrofálva, és egy magángyűjtemény darabjaként került árverésre, a kép hátoldalán pedig az alábbi felirat volt olvasható: "Miss Jane Austin". Ám Dr. Byrne mikor megpillantotta, rögtön felismerte a jellegzetes Austen-i orrot. Véleménye szerint ez egy teljesen hiteles portré, hiszen a családjára jellemző arcvonások mind megtalálhatóak - s úgy véli, hogy ez egy úgymond "képzeletből festett" arckép esetében nem igazán lenne valószínű (habár, szerintem miért ne lenne? ). A grafitrajzot egyébként 1815 körülre datálja.

Persze, most folyik a vita más szakértőkkel, hogy ez most tényleg ő vagy mégsem? Mondjuk, én továbbra se tudom, hogy mit gondoljak erről a képről, pedig már jó ideje ezen járatom az agyam. Mindenesetre, ha ez mégis ő, akkor (ahogy ezt Dr. Byrne is megjegyezte) ez a kép valóban egy teljesen más Jane Austen-t tár elénk... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire jutnak majd a kutatók.


És íme a kép:


(Jane Austen as pictured in the portrait discovered by Dr Paula Byrne. Image: Courtesy Dr Paula Byrne)

2011. december 7., szerda

A lány, aki lángra lobbant

A Futótűz elolvasása után alig vártam, hogy a kezembe vehessem a sorozat befejező részét. Annyi kérdés tolongott a fejemben, annyi lehetséges véget végiggondoltam, de bevallom, erre és így, nem számítottam...

Magától értetődően, aki nem olvasta a sorozat második részét, de szerepel a tervei között, kérem, ne olvassa el az alábbi bejegyzést, de lehet, még annak se kéne elolvasnia, aki bár olvasta a második részt, de a harmadikat még nem (de szeretné), mert óhatatlanul is elárulok itt olyan dolgokat, amiket inkább jobb a saját felfedezésünkre hagyni. Cselekményt egyébként nem írok, csak pár gondolatot, amik az olvasás közben keringtek a fejemben. És igen, ezek a gondolatok akár spoileresek is lehetnek.

A kiválasztott már az első oldalain meglepett, mert a Tizenharmadik körzet, ahová Katniss került, és ami az ellenállás központja lett, korántsem olyan idilli, mint ahogy én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy a Kapitóliumtól levált körzet egy teljesen más, jobb hely lesz, és teljes szívemből szurkolhatok nekik, hogy megnyerjék a háborút. De már az első fejezet elolvasása után leesett a dolog: egyáltalán nem különbözik semmi lényegesben a Kapitóliumtól, sőt! Véleményem szerint a Tizenharmadik körzet sokkal inkább kontrollálja az embereket, hiszen életük minden egyes percét a vezetőség irányítja, és a kegyetlenkedés sem áll tőlük távol. Te jó ég, ki mellé álltak Katnissék? - kérdeztem magamtól nem is egyszer olvasás közben. Itt semmi se jobb: ugyanúgy irányítják, manipulálják a népet, Katniss továbbra is egy eladható termék marad, és itt még annyi boldogság sincs, mint a Kapitólium által irányított Tizenkettedik körzetben volt. A napok monotonságban telnek, nincs szórakozás, se vidámság, se színek... csak a föld fojtogató mélye, és az állandó kontroll.

Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon egy igazán szép és jó rendszer, ahol minden tökéletes, valóban szembeszállt volna a Kapitóliummal? Egy olyan világ, ahol az emberek valóban szabad akarattal rendelkeznek, ahol a boldogság mindenki számára elérhető, ahol a kegyetlenkedés ismeretlen fogalom, szóval egy ilyen világ valóban véres háborúba kezdett volna egy másik hatalommal? Hát nem. Egyáltalán nem. Éldegéltek volna szépen tovább a maguk boldogságában, és kész.
Elnyomó hatalommal csak egy másik elnyomó hatalom képes birokra kelni, egy idilli rendszer nem lett volna képes elviselni a háború borzalmait - rögtön vesztettek volna. Tehát a Kapitólium versenytársa csak és kizárólag egy ahhoz hasonlatos hatalom lehet. Voltak egyébként erre utaló jelek már az előző részben is, amikor Katniss tudtán és akaratán kívül a forradalom jelképévé vált, egy olyan forradalomévá, amihez Katniss csupán az arcát adta, beleszólása nem igen volt. De ezeket a jeleket, bevallom, akkor még nem vettem észre, csak a harmadik könyv elolvasásával világosodott meg minden előttem.

És aztán azon is gondolkodni kezdtem, hogy az ellenállás, a forradalom mikor csapott át demagógiába? Már a kezdet kezdetén az volt? Katniss is ellenálló volt vajon? Az utolsó kérdésre szerintem igen a válasz. Katniss valóban ellenálló lett már az első könyv végén, amikor új szabályokat erőltetett rá a viadalra. Ám Katniss ezt nem az egyetemes jó érdekében tette, vagy nem az elnyomottaknak akart ezzel üzenni: ő csak magára és Peeta-ra gondolt. Nem volt benne semmi magasztos, társadalmat jobbá tevő gondolat - ő csak élni akart. S ebben, illetve a további tetteiben sok más ember is megtalálta a saját élni akarását: nem a társadalomét, a sajátját. S a sok ember közös akarata végül egy nagy masszává alakult, amit egy másik hatalom igyekezett meglovagolni - és valahol itt kezdődött szerintem az egész... Mert amint valami egyetemessé, közösségé alakul, óhatatlanul elveszik benne az egyén - beleértve az egyéni vágyakat, célokat, akaratot - , és ha az egyén elveszik, amikor már nem számít, hogy én mit akarok, vagy te és te meg te mit akarsz, hanem "mi mit akarunk" lesz belőle, akkor az már nem ugyanaz. Első pillantásra egyszerű összeadásnak tűnik az egész egyenlet, de vigyázzatok, mert csalnak! Az egyenletben nagyon apró, szabad szemmel alig látható számokkal még is le van írva, hogy milyen óriási kivonások történnek az egyéni célokból, hogy az egyenlőségjel másik végén ott díszeleghessen a "mi célunk"...

Egy háború sosem hozhat megnyugvást, nem hozhat magával boldogságot, sem felszabadulást. A háborúknak mindig lesznek vesztesei, köztük ártatlanok is, akik már soha nem élhetik nyugodtan az életüket, akik a győztesek felől mindig atrocitásoknak, kegyetlenkedéseknek lesznek kitéve - és vagy alkalmazkodnak, vagy meghalnak. S ez az egyetemes cél, aminek eredménye a háború, az egyénre is visszahat. Ami ellen Peeta még az első részben foggal, körömmel küzdött az éhezők viadalának előestéjén, hogy az arénában is ugyanaz maradjon, aki most, hogy megmaradjon embernek...
Nos, ez nem mindig és nem mindenkinek sikerült.

Igaz, hogy nagyon szomorú voltam A kiválasztott olvasása közben, és végig csak sajnálkoztam és dühös voltam a kialakult helyzetre, és teljes mértékben kiütött, mikor elolvastam az utolsó oldalakat is, de! Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ez a legzseniálisabb befejezés, ami történhetett volna. Így Collins sorozata már egyértelműen és magasan kiemelkedik a tucat ifjúsági regények közül. Ez azoknál sokkal több.
Zseniális!

Suzanne Collins: A kiválasztott
Eredeti cím: Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 352
Kiadó: Agave
Eredeti ár: 2980 Ft

2011. december 5., hétfő

Titkos társaság, próféciák, blablabla


Rögtön a lényegre térek: marhára dühös vagyok erre a könyvre. Nagyon ritkán mondok ilyet, mert szerencsére az általam ennyire rossznak ítélt könyvek legtöbbször messzire elkerülnek engem, vagy csak elvétve akadnak utamba. Én képtelen vagyok röhögni az ilyen élményeken, mert az ilyen könyveknél folyton az jár a fejemben, hogy az író hülyére veszi az olvasóit, és én ettől csak bedühödök: összeüt valami bevált recept alapján egy kis könyvecskét, és már mehet is a boltokba - ám most számomra kiderült, hogy a recept alapján írt könyvekhez is szükségeltetik valami aprócska írói hajlam. Mert ha az sincs, akkor aztán tényleg nincs olyan dolog, ami megmentené a regényt (meg az én idegeimet). Persze, a hosszútávú terveim között szerepel az is, hogy megtanuljam a vicces oldalát nézni az ilyen helyzeteknek, de egyelőre még nem megy.
Ja, ezzel a posztommal nem szeretnék senkit se megbántani, én teljesen elfogadom, ha valakinek ez a könyv elnyerte tetszését, és a véleményemmel egyáltalán nem áll szándékomban ezen olvasókat minősíteni. Ezt gondoltam, még az elején tisztázom.

Igazából, nem vártam sokat ettől a könyvtől már az olvasása előtt sem. Tudtam, hogy nem egy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó remekmű lesz; és tudtam azt is, hogy nem egy szépirodalmi igényességgel megfogalmazott könyvet fogok olvasni. De most nem is volt rá igényem. Az elvárásom csupán annyi volt, hogy izgalmas legyen, és kikapcsoljon pár órára. Nos, a könyv tényleg felspannolt, de ez korántsem az akciódús cselekményének köszönhető, hanem a rengeteg blődségnek, ami a lapokon felbukkant. Komolyan, a hajamat téptem.

A kedvenc jeleneteim közé tartozott, mikor a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő már az első oldalakon elkapta a Nostradamus papírjaival seftelő csávót, és jól megkínozta abban a reményben, hogy sikerül kiszednie belőle, hogy hol vannak azok a bizonyos papírok. A seftelő csávó felismerte, hogy ez a gonosz és kegyetlen szereplő bizony addig fogja kínozni, míg el nem mondja neki a dolgot, ezért úgy döntött öngyilkos lesz. Ám van egy kis probléma: nincs a kezében se kés, se bármilyen szúrásra alkalmas tárgy, a lőfegyver meg aztán abszolút felejtős. Plusz kikötözte a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő, szóval a kezeit se tudja használni. De sebaj, a seftelős csávó így is megoldja! Figyelem, drámai pillanat következik: mélyen belenéz a gonosz és kegyetlen szereplő szemébe, majd a fejét gyorsan jobbra fordítja, és hoppá! Eltörik a nyaka. Na, basszus! Ha esetleg kimentek a Forma1-re, csak óvatosan kövessétek az előttetek elsuhanó autókat, mert még a végén eltörik a nyakcsigolyátok....

Aztán a másik kedvenc jelenet, amikor a fentebb említett gonosz és kegyetlen szereplő üldözőbe vette a Nostradamus-rejtélyt megfejtésén ügyködő kis csapatot, akik a nagy megfejtés közepette éppen megálltak valami réten, hogy szedjenek maguknak valami gazt (nem emlékszem pontosan mit is, de valami növényt). Szóval, tiszta idill: rét, gazok meg minden – az egyik szereplő annyira átadta magát ennek az érzésnek, hogy a szedés közben kicsit levált a csapattól, és az ott csordogáló folyó partján folytatta a gyűjtést. Ekkor a gonosz és kegyetlen szereplőnk jól letámadta hátulról, és hogy a gazokat gyűjtő csaj ne tudjon sikoltozni miközben jól megfenyegeti, befogja az orrát (!!).....Úgy látszik, hogy ebben a fiktív világban az emberek csupán az orrukon képesek a levegővételre...

De persze, oké. A fentebb említett jelenetek miatt még nem lesz egy könyv rossz (annyira) – bárkivel megeshet, hogy az írás hevében olyan dolgokat leír, amikbe igazából bele se gondol, és az a szerkesztés után is véletlenül ott marad. De a sok tévedéshez még hozzácsapódik az is, hogy borzalmas írói megoldásokat használ. Az teljesen rendben van, hogy a szerző, a fülszöveg szerint legalábbis, a Nostradamus-próféciák nemzetközileg elismert kutatója, és ezért nyilvánvalóan elég sok mindent tud a szóban forgó személyről, illetve gondolom a történelmi tudásnak sincs hiányában. De ezeket az érdekességeket úgy tárja az olvasók elé, hogy a szereplőpárosok közül az egyik karakter folyton értetlenkedik, erre a másik folyton tudálékoskodik. Ez a gagyi megoldások leggagyibbja. Az ilyen párosítások közül a kedvencem a két rendőr volt: az egyik szellemileg teljesen zokni, még a legalapvetőbb dolgokkal sincs tisztában, a másik viszont a két lábon járó wikipédia, aki pontos évszámokkal meg nevekkel dobálózik folyton, hogy a csökött agyú társa megérthesse a dolgokat. A párbeszédeikből folyton műveltségi vetélkedőt szervez, szegény buta rendőr csak áll bambán, igyekszik nyomon követni az eseményeket, erre az okos rendőr folyton behoz a társalgásba olyan fogalmakat (a társa szövegétől teljesen független), hogy a butácska rákérdezhessen. Tudjátok, kábé olyan szinten, mint a tanulós gyerekműsorokban.

Mi az a Stockholm-szindróma?
Calque elhúzta a száját. - Bocsásson meg nekem, Macron, de néha elfelejtem, hogy maga még olyan fiatal. (…) Nos. Ezt a szakkifejezést Nils Bejerot svéd kriminológus alkotta meg 1973-ban. Akkor Stockholm egyik kerületében, Norrmalmstorgnam félresikerült egy bankrablás, és a rablók egy csomó tússzal együtt bezárkóztak egy épületbe. S hat nap elteltével a túszok egy része már jobban rokonszenvezett a gengszterekkel, a saját rabtartóikkal, mint a kiszabadításukon fáradozó rendőrökkel.” (97.o.-98.o.)

Ez a párbeszéd aztán tök életszerű, nem? Főleg, hogy szegény kis csökött agyúkám nem a terminus eredetére kérdezett rá, hanem arra, hogy mit jelent. De aztán figyeljétek a következő (!!) sort:

[csökött agyú mondja]: „Ah.
[erre az okoska] : „Maga tehát azt képzeli, hogy ez a nagy ravasz Sabir valahogy meg tudta bűvölni vagy babonázni az egész cigánytábort, és lelkes-önkéntes cinkosává varázsolta annak minden lakóját?” (98.o.)

És akkor most mi van? Hát hogy a fészkes fenébe képzelhetné azt a csökött agyú, ha eddig magával a fogalommal se volt tisztában? Vagy ez az „Ah.” ilyen sok rejtett jelentést hordozna magában? Ez az egész jelenet egy Lassie-paródiára emlékeztet... Tudjátok, amikor a kutya odaszaladt a gazdájához, és kettőt vakkantott neki, erre a gazdája ránézett, és izgatottan ezt mondta: „ Lassie! Azt akarod ezzel mondani, hogy két kisfiú pár perccel ezelőtt beleesett a tóba, és segítségért kiáltanak?”
Hát, naná.
Ah.

Aztán ott vannak még a hiányos, illetve egyszerű mondatok, amikkel semmi gond nincs – egy bizonyos mennyiségig. Például:
Az illető késett, természetesen. És már messziről lerítt róla az elesettség, a csóróság. Az az 1950-es évekből visszamaradt, ódivatú Zorro-bajusz. A clignancourt-i bolhapiacon ötven euróért vásárolt, fényesre kopott bőrdzseki. Az átlátszóvá ritkult vörös zokni. A walesi herceg valamikor hordott sárga inge, a túlméretezett, lelógó, hegyes gallérral. A hamis arany medalion Szent Sára képével.” (17.o.) És így tovább...

De mind közül a kedvenc-kedvencem mégis az volt, mikor rábukkantam az írói lustaság ékes bizonyítékaira. Elég sok ugyanolyan, vagy nagyjából hasonló mondat itt-ott felbukkant a regény során, szinte alig pár oldallal arrébb. (Nem is értem, hogy ezeket a szerkesztő hogy volt képes ott hagyni?)
Például:
57.o. „De Sabir annyira óvatlan volt, annyira amatőr, hogy gyerekjáték volt követni és szemmel tartani. Egyelőre tehát őt fölösleges likvidálni. A lány viszont már nehezebb dió lesz. Ő egy világosan körülhatárolt és zárt társadalom tagja, amely egy bizonyos határon túl nem szívesen érintkezik a külvilággal és a kívülállókkal.

Aztán:

69.o. „Egy ilyen beszari alakot [vagyis Sabirt] könnyű manipulálni és eszközként használni. Csak maradjon életben... A lány viszont problémákat okozhat. Ő egy mereven körülhatárolt kultúrának a tagja, mereven rögzült szokásokkal.

És még volt pár ehhez hasonló, egyforma mondatos baki, csak ott már nem írtam fel az oldalszámokat. Azért ez ultragáz, nem?

És még ha a tévedések, a gyerekes írói megoldások garmadája nem lenne elég, még ott van az is, hogy Mr. Reading (bár, szerintem ez inkább a fordító sara....) az írásjelek közül csak a pontot, a kérdőjelt, és nagy ritkán a vesszőt ismeri. Felkiáltójel csak elvétve fordul elő a szövegben, pedig a felszólító mondatok bőven jelen vannak. Az első felkiáltójellel valahol a hetvenedik vagy nyolcvanadik oldal környékén találkoztam (azt hiszem, a főszereplő állandó jelleggel felbukkanó, meglepetést kifejező mondatánál. Idézem: „Jézus Mária!” Hát, itt... ). Persze, tisztában vagyok vele, hogy az angolok ezt az írásjelet valóban csak a legritkább esetben használják, de a fordító erre igazán odafigyelhetett volna... Mondjuk, ez alapjáraton nem idegesítene, viszont ennél az írói hibáktól hemzsegő borzalmas könyvnél ez már az utolsó csepp volt a pohárban.

Ennyi. Tovább ragozni nem szeretném, mert egyre jobban felhúzom magam. Higgyétek el nekem, csupa ilyen hibákkal van teli a könyv. Viszont én nem hittem, hogy valaha leírom ezt a blogomba, de nincs rá más szó: szerintem ez egy fostalicska! Soha többé ilyet.

Mario Reading: Nostradamus próféciái
Eredeti cím: Nostradamus Phropecies
Kiadó: Partvonal
Fordító: Kállai Tibor
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3490 Ft

2011. november 30., szerda

Színezd újra!

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Szóval az úgy volt, hogy megjött a könyvrendelésem (illetve könyvrendelésünk, mert húgom megkért rá, hogy rendeljem meg neki az ő könyveit is). Hatalmas kupac könyv, csodaszép borítókkal - egyszerűen jó volt rájuk nézni. És ott volt Alessandro D'Avenia könyve is ezzel a nagyon furcsa címmel. Már olvasgattam korábban a fülszövegét, de valahogy nem vonzott, annak ellenére, hogy a molyon nagyon sok jót mondtak róla. Gondoltam, csak belelesek, mégis milyen könyv ez, és aztán.... Aztán ott ragadtam, és csak arra eszméltem föl, hogy már szinte a könyv közepén járok.

"Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál..." - valahogy így kezdődik ez az ide-odacsapódó gondolatfolyam. Leo, a regény főhőse és egyben elbeszélője színnel szeretné megtölteni élete fehérségét, de még maga se tudja miképpen. Egy nap egy helyettestanár érkezik az iskolába, az Álmodozó, aki a tananyag bemagoltatása helyett azon van, hogy diákjainak megmutassa milyen fontosak is az álmok. Mert ezek azok a színek, amelyekkel megtölthetjük a fehér papírlapunkat.
Igazából ennyi a történet, és mégsem. De ezt már inkább rátok hagyom.

Leo gondolatainak nagy része tetszett, különösen ez az igazán nem mindennapi gondolkodásmódja, hogy egy-egy érzéshez, élethelyzethez, érzelemhez, személyekhez színeket társított, s így a történetben felbukkanó valódi színek szimbólumokként kezdtek működni, érdekes adalékokként értelmezve a történet egészéhez. Továbbá számos irodalmi utalás is felbukkant a sorok között, köztük egyértelműek (pl. Dante, Beatrice miatt), illetve kissé átalakított, de még így is felismerhető idézetek (pl. egy híres Arkhimédész idézet), de voltak olyan utalások is, amelyek kevésbé voltak felismerhetők - de itt a szerkesztő a segítségünkre siet a lábjegyzetben.

Leo gondolatai lassan hömpölyögtek - stílusát eleinte mosolyra fakasztónak találtam, kicsit talán filozofikusnak meg csöppet olykor melankolikusnak. Úgy lubickoltam benne, mint egy kádnyi kellemesen meleg vízben, tele illatos habbal, fejem felett szálltak a színes szappanbuborékok. Aztán a közepefele oda lett a derű. Kipukkadtak a játékosan röpködő buborékok, a hab leapadt. Eltűnt a könnyedség, a fájdalom és a lemondás vette át a helyét, és számomra olvasni is egyre nehezebbé vált. Nem azért, mert rossz volt, egyszerűen csak túl sokszor került már ekkor gombóc a torkomba.


Egyébként nem tudom, lehet ha kicsit kevésbé szentimentális hangulatomban talált volna meg, akkor talán túl soknak találtam volna, hogy minden oldalon felbukkan valami bölcsesség, és hogy a szereplők között szinte minden bevezetés nélkül nagyon mély értelmű beszélgetés alakul ki. De mivel pont jó időben talált meg, így nem zavartak az ilyen dolgok.

Viszont a leendő olvasóknak azt tanácsolom, hogy csak akkor kezdjék el olvasni, ha meggyőződtek arról, hogy semmi nem fogja megzavarni az olvasás folyamatát, és lesz arra idejük, hogy egyben elolvassák a könyvet, minimális megszakításokkal. Szerintem legalábbis így lehet igazán élvezni ezt a könyvet, mert amikor olyan földi dolgok miatt, mint a vacsora meg fürdés, félre kellett raknom egy rövid időre a történetet, és utána újra elővettem, éreztem, hogy vissza kell rázódnom a stílusába, hogy újra belefeledkezhessek. S el nem tudom képzelni, hogy alakult volna a viszonyunk, ha egy vagy több napra is félre kellett volna raknom, nem csupán fél órákra. Szóval, én inkább az egy huzamban való olvasást tanácsolnám.

Többet nem nagyon szeretnék írni erről a könyvről, no nem azért mert lusta vagyok, csak szerintem minél több mindent mondok el róla, annál inkább elveszik a könyv varázsa. Meg igazából, nehéz erről a könyvről írni - nemcsak arról, hogy miről is szól, hanem arról is, hogy mit éreztem, gondoltam olvasás közben. Képtelen lennék leírni mindezt, mert magam sem tudom pontosan.
De annyiban biztos vagyok, hogy szép emlék marad ez a könyv. Örülök, hogy azon a délutánon belelapoztam.

Eredeti cím: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Fordító: Gál Judit
kiadó: Európa
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3000 Ft

2011. november 28., hétfő

Angyalok háborúja


Danielle Trussoni: Angelology - Az átok

Danielle Trussoni meghódította az Egyesült Államokat ezzel a regényével, azonban az írónő neve az amerikaiak körében már korábban is ismert volt: Falling Through the Earth című könyvét a New York Times a 2006-os év tíz legjobb könyve közé választotta. Az Angelology is hasonló elismerésekben részesült a kritikusok részéről, és bizonyosan az amerikai olvasók részéről is – bár az Amazonon található vélemények azért mindössze erős közepesre értékelték. Hát, már most az elején elárulom, hogy én is az amazonos átlaggal értek egyet.

Mint azt a címből és a borítóból sejteni lehet, a regény középpontjában az angyalok állnak. Pontosabban, a bukott angyalok. Bevallom őszintén, sokáig csodálkoztam, hogy a mostani vámpír-, tündér-, démon- és vérfarkasdömpingből hogy maradhattak ki az angyalok? Persze, ott volt a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett Csitt, csitt című young adult-urban fantasy regény, amiben a főszereplő tinilányka nem a csillogó testű vámpírba, hanem a szárnyas angyalkába lett szerelmes, de tudomásom szerint a bukott angyal téma itt ki is fújt. De nem kell megijedni ettől a hasonlítástól, azért az Angelology témájában, szerkezetében komolyabb és kicsit bonyolultabb, mint Becca Fritzpatrick könyve, és stílusában is érettebb. Csak az angyalos téma a közös pont bennük.

Tegyük fel, hogy a bukott angyalok nagyon is léteznek, és leszármazottaik, a nefilimek köztünk élnek. Amivel persze nem lenne semmi gond – bár nagy lenne a csodálkozás –, csakhogy a nefilimek nem valami kedves lények. Nem csupán vagyonosak, hanem kegyetlenek, erőszakosak, és csak a hatalom megszerzése jár a fejükben. Az ő megsemmisítésükre jött létre nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt az Angelológiai Társaság. De persze, nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a nefilimek nemcsak befolyásosak, hanem emberfeletti erőkkel rendelkeznek. Az angelológusok évszázadok óta tanulmányozzák őket, hogy rájöhessenek gyenge pontjukra. Evangeline nővérnek, a Szent Róza kolostor egyik lakójának is újdonságként hat ez a sok, hihetetlennek tűnő információ, ám olyan dolgok történnek körülötte mostanában, hogy kénytelen elhinni: ez mind igaz.

A regény szerkezete igazán figyelemre méltó, nem nevezhető szokványosnak a szórakoztató irodalom, pontosabban a bestsellerek körében. Különböző idősíkok és nézőpontok váltakoznak a fejezeteken keresztül, több vagy éppen kevesebb információt hozzátoldva a nagy egészhez – valóban, akárcsak egy kirakós. Tetszett ez a forma, hogy nem egy snassz lineáris irányú cselekménnyel dolgozott a szerző, hanem csavart egyet rajta. Ha ez nem lett volna, akkor számomra még annyira semmilyen könyv lett volna.
Amit hiányoltam viszont - pont a nézőpontok váltakozásából adódóan - hogy semmiféle egyedi jegy, stílus vagy gondolkodásmód nem bukkant fel a lapokon. Egyszerűen nem lehet különbséget tenni egy angelológus, egy apáca vagy egy férfi elbeszélése között, annyira egyformák.

S igazából a szereplők sem kerülnek közelebb az olvasókhoz. Nem hús-vér emberként tűnnek fel előttünk, reakciók teljesen általánosak, korántsem egyéniek. Tekintetünk elsiklik felettük, csupán a kirakós egy-egy részeként értelmezzük őket, nem pedig szereplőkként. Egyedül Gabriella és Grigori figurája menthetné meg a regényt a papírmasé szereplők tömkelegétől, viszont ők ketten kevesek ahhoz, hogy az egészet elcipeljék a hátukon.

Ami viszont számomra kérdéses maradt még a regény elolvasása után is: hogy vajon a nefilimek tényleg gonosz lények lennének? Hogy őszinte legyek, erről nem sikerült meggyőznie a könyvnek – leginkább Grigori miatt. A nefilimek tetteit csupán az angelológusok elmondásából ismerjük meg, és szerintem ebben a könyvben ez egy elég részrehajló nézőpont. Azonban akárhányszor belekukkantottam Grigori szemével a nefilimek világába, egészen emberinek találtam őket. De az is lehet, hogy pont ez a gond velük.

Szóval, talán lenne a történetben némi fantázia, de megmarad mégis egy "egy kaptafára írt történetnek". Talán pont ezért semmi indulatot vagy más érzelmet nem váltott ki belőlem, hozzátenném még csak nem is idegesített - nagy valószínűséggel pár hét vagy hónap múlva már azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán elolvastam ezt a könyvet.
Szerintem ez egyszer olvasós, felejthető történet. Ha esetleg lesz folytatása, azt köszi, inkább kihagyom.

Eredeti cím: Angelology
Fordította: Illés Róbert
Kiadó: Kelly
Eredeti ár: 3480 Ft
Oldalszám: 448

képek forrásai:
1. terri0729.wordpress.com
2. thisburningfire.blogspot.com

2011. november 21., hétfő

Egy mindenkiért!


Alexandre Dumas: A három testőr


Ezt már a múltkor meséltem nektek, hogy bizony Dumas regényei teljesen kimaradtak a gyermekkoromból, így elhatároztam, hogy nem maradhatok tovább ilyen tudatlanságban, meg kell velük ismerkednem. Igaz, a Monte Cristo grófját terveztem elolvasni A fekete tulipán után, de aztán másképp alakult a dolog, így A három testőr -trilógia került az olvasnivalók listájára. És most jöhet a teljes meglepődés, mert bevallom, hogy én biza' ezt a történetet egyáltalán nem ismertem. Mármint persze, tisztában voltam, hogy itt van az Athos-Porthos-Aramis hármas, meg ÁFA-ként hozzájuk csapódott D'Artagnan, és ismertem a mára szállóigévé vált szlogenjüket, az "Egy mindenkiért, mindenki Egyért!" -et, de itt a tudásom ki is fújt. Azt is tudtam, hogy megfilmesítették a történetet, amit a tévében körülbelül annyiszor adnak le egy évben, mint a Reszkessetek betörők!-et, de ilyenkor mindig módszeresen elkapcsoltam. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, csak mert igen.

Szóval, a könyvről...
A három testőr című regényének legfőbb szereplője D'Artagnan, a kissé heves vérmérsékletű, bátor gascogne-i fiatalember, aki elhagyva szülőföldjét Párizsba megy, hogy tagja lehessen a király testőreinek, ám ez korántsem olyan egyszerű dolog. A francia fővárosban összebarátkozik Athos, Porthos és Aramis nevezetű testőrökkel, majd egy kis kalamajka után tagja lesz a Királyi Gárdának.
A regény három intrikával teli évet ölel fel, melyben nagy szerepet játszik Richelieu bíboros, Buckingham hercege, a királyné és XIII. Lajos király, és mintha ez még nem lenne elég a cselszövéshez, egy bizonyos Milady is alaposan összekuszálja a szálakat....

Dumas egyáltalán nem hagyott unatkozni ebben a féltégla-méretű regényében, folyton volt miért izgulnom. Ám mégis azt mondom, hogy a regény közepét kicsit időhúzásnak éreztem, az valamiért nem nyerte el maximálisan a tetszésemet. Hogy most ott valóban leült kicsit az izgalom, vagy már nagyon untam a további csűrést-csavarást, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nem élveztem annyira. S ebből kifolyólag egyre jobban idegesített. Mert amint alábbhagyott az izgalom részemről, a könyv "hibái" egyre jobban kiélesedtek.

A "hibáit" azért tettem idézőjelbe, mert ezek igazából nem is hibák, a szó valódi értelmében (meg ezek tök szubjektív dolgok), sőt valószínűleg ezek, a számomra idegesítő részek a könyv elején és végén is szintén megtalálhatóak, csak ott annyira lekötött a történet, hogy észre se vettem őket, vagy csak nem foglalkoztam velük. És tudom, most sokan dühödten fogják becsukni a böngészőt, én meg a nap hátralevő részében csuklani fogok, de a regény közepénél (de csak ott!) engem legjobban a három testőr és D'Artagnan idegesített. Egyáltalán nem tűntek felnőttnek, a viselkedésüket leginkább a nyolcéves kisfiúkhoz tudnám hasonlítani. Továbbá tékozlóak, felelőtlenek, komolytalanok és sokszor nagyképűek voltak; sőt megkockáztatom, hogy olykor a butaság sem állt messze tőlük.
De persze, azért nem szeretnék velük ennyire szigorú lenni, elvégre Dumas -nak a szórakoztatás volt a célja, és talán, ha más tulajdonsággal vértezi fel őket, nem lett volna ennyire izgalmas a könyv. És ezt azért szeretném még egyszer leszögezni, hogy a fentebb említett dolgok tényleg csupán a könyv közepénél zavartak, a többi oldalon tényleg kedveltem őket. Meg szerintem ebben az is közrejátszott, hogy már kiestem a megfelelő korosztályból. Talán, hamarabb kellett volna kezdenem az ismerkedést.

S persze, az is zavart egy kicsit, hogy a szereplők terén Dumas csak végletekben tud gondolkodni. Valaki vagy teljesen jó, vagy teljesen rossz. S ha az előbbi, akkor akármilyen szörnyűséget is kövessen el az illető, akármilyen hibás döntést is hoz, nem változtatja meg a megítélést róla, jótékonyan fátylat borít a kisiklásokra. Ám a gonosz szereplők tettei - ha csupán apró kis dologról is van szó - rögtön ékes bizonyítékai mohóságuknak, rosszindulatúságuknak. Egyébként az én kedvenc szereplőm Milady volt, szerintem ő volt a legötletesebb, legrátermettebb karakter ebben a regényben: okos, fantáziadús, ravasz és a manipulálás nagymestere. Sokkal életrevalóbb, mint a többi halovány, naiv, gyenge nőalak; sőt: szerintem még az itteni férfikaraktereket is simán lehagyja.

D'Artagnan a kor furcsa szokását követve azt vallotta, hogy aki Párizsba jut, ütközetbe jut, majdnem ugyanúgy, mintha Flandriában volna: ott a spanyolok az ellenség, itt a nő. Itt is, ott is verekedni, sarcolni kell


Most hogy egy kicsit kipanaszkodtam magam, azért elárulom, hogy tetszett a könyv, és élveztem olvasni. Egyszerűen csak nem tudtam szó nélkül elmenni a fentebb emlegetett (szubjektíven megállapított) hibái mellett. Izgalmas volt, és szerettem, hogy sose tudhattam milyen fejleményeket hoz a következő fejezet, milyen újabb bonyodalmakkal kell szembesülniük hőseinknek. Tényleg jó kis kalandregény, és biztos vagyok benne, ha minimum tizenöt évvel korábban olvastam volna, akkor fakanállal a kezemben, és törülközővel a hátamon rohangáltam volna, hangosan kiáltva a jelmondatot: "Mindenki egyért, egy mindenkiért!". De az is lehet, hogy már akkor is a fondorlatosan ravasz Milady szerettem volna lenni... ez már örökre titok marad.




A regényről még annyit, hogy 1844-ben jelent meg folytatásokban az egyik francia folyóiratban. A regény előszavában Dumas azt állítja, hogy ezt a történetet egy, a könyvtárban felfedezett kézirat alapján írta - persze, ahogy gondoljuk, ez az egész csupán fikció. Ám a Wikipédiáról megtudtam, hogy később bebizonyosodott, hogy Dumas valóban más munkából merített a regény megírásához, mégpedig a Mémoires de Monsieur d’Artagnan, capitaine lieutenant de la première compagnie des Mousquetaires du Roi (D’Artagnan úrnak, az első Királyi Testőrszázad hadnagyának emlékiratai) -ból, melyet 1700 körül adtak ki Gatien de Courtilz de Sandras neve alatt. És a vicces rész most jön: a könyvet a Marseilles-i könyvtárból kölcsönözték ki, és máig nem vitték vissza. Dumas -nak bizonyára annyira megtetszett a könyv, hogy úgy gondolta, megtartja magának :-) Ejnye!

A bejegyzésben található illusztrációk forrása:
http://www.cadytech.com/dumas/galerie.php



Eredeti cím: Trois Mousquetaires
Fordította: Rónay György, Csatlós János
Kiadó: Európa
Eredeti ár: 3800 Ft
Oldalszám: 688 oldal

Related Posts with Thumbnails