2011. december 16., péntek

Húsz év múlva

Szóval, a múltkor olvastam A három testőrt (akik valójában négyen vannak :-D ), és meséltem, micsoda hiányosságaim voltak e történetet tekintve. Aztán úgy hozta a sors, hogy a trilógia második részét is a kezembe kellett vennem. Elárulom, hogy mivel az első rész nem igazán nyerte el tetszésemet - vagyis hát tetszett, csak nem annyira, mint vártam - na, szóval ezért nem ugráltam örömömben, hogy el kell olvasnom rögtön a második részt is. Ám a Húsz év múlva esetében megtörtént az a csoda, amit az első résztől vártam: rajongva szerettem olvasni ezt a könyvet, és csak egy hajszál választott el attól, hogy rögtöndemostazonnal be ne iratkozzak valami vívó tanfolyamra (halál komolyan gondolkodtam rajta), de aztán végül maradtam a lustább és kevésbé megerőltető megoldásnál: megnéztem a három testőr-filmeket meg még valami sorozatot is. (Amikről reményeim szerint lesz majd valami összefoglaló posztféleség. Mindenesetre tervben van.)

Szóval, az első rész tiszta hepienddel zárult, mindenki örült és boldog volt - kivéve Miladyt (pfff). A három plusz egy testőrt tehát a teljes mámor közepette hagytuk hátra: konfettieső, fanfár, a boldog főcímdal meg ilyenek. Azóta eltelt húsz év, és sok minden változott: XVIII. Lajos azóta eltávozott az élők sorából, akárcsak Richelieu bíboros. XIV. Lajos, akit a későbbi korok majd Napkirályként is emlegetnek, kiskorú, tehát még nem uralkodhat. Helyette édesanyja, Anna királyné és Mazarin bíboros kormányozza az országot. Utóbbi nem valami kedvelt a nép körében, hogy finoman fogalmazzak, legalábbis erre enged következtetni az utcákra özönlő nép, akik "Le Mazarinnal!"-típusú kiabálásokkal tömegnyomorognak a palota előtt.
Athos, Porthos és Aramis már nem szolgálnak a királyi testőrségben, mindannyian szétszéledtek: ki erre, ki arra. Egyedül D'Artagnan maradt a régi posztján, régi barátairól csak hébe-hóba értesül, már nem igazán tartják a kapcsolatot. Mazarin viszont támogatókat, hű szolgákat szeretne maga mellett tudni, és (többek között) D'Artagnan -ra esik a választása, mert értesült húsz évvel ezelőtti kiváló és vakmerő kalandjairól. Új és fontos feladattal szeretné megbízni, ám ezt D'Artagnan csak akkor válallja (ha kap érte szép anyagi juttatásokat) ha régi bajtársai is csatlakozhatnak a küldetéshez. Mazarin természetesen beleegyezik, így D'Artagnan régi levelek és egyéb nyomok segítségével elindul barátai felkutatására, hogy ismét összeálljon a (szuper)csapat.

Igazából, a kalandos epizódokkal most sem fukarkodott Dumas: csupa ármány, rajtaütés, menekülés meg izgalom. Egy félmondatnyit sem unatkoztam a téglaméretű könyv olvasása alatt - ahogy az előző kötetnél sem - , ám valamiben ez mégis más, mégis jobb volt, mint az első rész. Az eltelt húsz év úgy vélem, nagyon jót tett a szereplőknek: kissé komolyabbak, kevésbé idealisták lettek, egyszóval már egész emberszerűek. Kicsit kiábrándultak a világból: nem teljesen gondtalanok már, nem annyira önfeledtek. A könyv egészén végigvonul egy kis keserédes nosztalgia a régi időkkel kapcsolatban - persze, megnyugtatásul közlöm, hogy ezektől még nem lesz egy spleennel teli szomorkás regény. A vidámság, a vicces kalamajkák továbbra is uralják a történetet, mégis: ezzel a kis komolykodással úgy érzem, maga a történet is komolyabban vehető.

A Milady-vel történtek miatt is sokat bánkódnak, különösen Athos. Folyton megkérdőjelezi tettük helyességét, mélységes bűntudatot érez miatta - ám nem csupán a lelkiismeret gyötri őket... ugyanis felbukkan Mordaunt, Milady fia, aki bosszút esküdött, szóval még egy dolog, amiért izgulni lehet. Mordaunt nem is hazudtolja meg származását: ő is ugyanolyan nagy hanta-művész, akárcsak az anyja. Kiválóan álcázza magát (nem bokorként :-D), és észrevétlenül és mesterien képes sarokba szorítani kedvenc testőreinket.

Azért persze voltak apró negatívumok is számomra, amiket egy kicsit fájlaltam. Ilyen volt az, hogy igazából, két szereplőben is csalódtam ebben a részben, akiket előzőleg a szimpatikus szereplők közé soroltam. Nekik egyáltalán nem tett jót az eltelt húsz év. Az egyik maga Anna királyné, aki először szégyenlős, érzékeny fiatal hölgyként bukkant fel, amolyan ártatlan naivaként. Húsz évvel később azonban egy könnyen megvezethető, szeszélyes, hálátlan asszonnyá vált, aki könnyen elfelejti kik álltak mellette a bajban...
A másik pedig Aramis lenne, aki szerintem elég önző és képmutató emberré vált... Akárcsak D'Artagnan -nak, nekem se lett szimpatikus.

Mindenesetre csudajó kis kalandokat éltem át Dumas -nak hála. Fantasztikus volt az egész könyv, igazán élveztem olvasni - most egyébként pont azon agyalok, hogy kedvenc könyv lett -e. Meglehet. Ezt a könyvet bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmet, a kalandokat és az izgalmakat - mert itt egyikből sincs hiány.

Alexandre Dumas: Húsz év múlva
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
Kiadó: Európa
Oldalszám: 888
Eredeti ár: 5400 Ft

képek forrásai: 1. könyvillusztráció: commons.wikimedia. org
2. franciaorszag.network.hu

Vélemények:

2 hozzászólás:

Andiamo írta...

Most nagyon felcsigáztál. A következő Európás akcióban, ha összejön, tuti, megveszem ;).

Heloise írta...

:-)) örülök! Szerintem nagyon megéri, én legalábbis rajongva élveztem :-)

Related Posts with Thumbnails