Karácsonyi varázsok

2011. december 19., hétfő

Már csak pár nap, és itt van a várva várt karácsony. Sajnos, a napsütéses vagy éppen ködös, esős idő nem igazán segít rá, hogy teljes mértékben átadjam magam a karácsonyvárás hangulatának. Ennek ellenére tegnap mégis sikerült pár órára éreznem azt a varázst, ami kicsi korom óta mindig hatalmába kerít az ünnepeket megelőző napokban, hetekben. Bögréinkben illatozott a narancsos-fahéjas Karácsonyi meglepetés névre keresztelt tea; csomagolópapírok, masnik és szalagok hevertek szanaszét az asztalon, néhány megírandó karácsonyi képeslap társaságában. Enya szólt a rádióból, halkan suttogva a Silent night című dalt. És valahogy ezekben a pillanatokban éreztem azt a vágyva vágyott kedves érzést, amit annyira szeretek. Talán a karácsonynál is jobban.

Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a régi karácsonyok, amikor még megvolt az a titokzatos, mágikusnak mondható hangulat: amikor még hittem, hogy az ajándékot a Jézuska teszi a fa alá, amikor biztos voltam benne, hogy az elalvás előtt, halkan elsuttogott karácsonyi kívánságaimat valaki hallja odafentről... Mint minden gyermek, én is epedve vártam a Szentestét, és hatalmas örömujjongásban törtem ki, mikor az adventi koszorún végre meggyújthattuk a negyedik gyertyát is. Ezután már minden reggel úgy keltem, hogy a karácsony bármikor betoppanhat az ajtónkon.

Így visszagondolva azt mondom, hogy a karácsonyt már akkor sem az ajándékok miatt vártam leginkább. Persze, az is csodálatos volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem téptem cafatokra a csomagolópapírokat az ajándékok sikítós, vagy éppen lélegzet visszafojtós kibontása közben, de már ekkor sem ez volt a lényeg (bár lehet, ha megkérdeznénk ötéves énemet, ő mást mondana erről). Az egész karácsony volt a lényeg: a gyönyörű karácsonyfa felállítása a nappalinkban, a közös díszítés (amikor húgommal olykor hajba kaptunk, hogy melyik díszt hova tegyük stb), a konyhában rotyogó halászlé illata, a diós és mákos bejgli, és az, hogy ezen a napon mindannyian együtt voltunk. Mármint úgy igazából.

A legtisztábban, és legszívesebben mégis azokra a pillanatokra emlékszem, amikor apával és húgommal visszavonultunk Szenteste a gyerekszobába, mert a nappaliban anya fogadta a Jézuskát. Ezek a félórák voltak a karácsonyi mágikus hangulat tetőpontjai, amikor biztos voltam benne, hogy a szomszéd szobában most csoda történik. Pedig tévedtem. Az egész otthonunkban volt a csoda azon az estén.

Ilyenkor apával körbeültünk a gyerekszoba padlójára, én pedig előkerestem a legkedvencebb Karácsonyi daloskönyvemet, mely tele volt csudaszép rajzokkal és kedves dalocskákkal. Ezt a könyvet már nem is emlékszem, hogy mikor és kitől kaptam. Amióta csak az eszemet tudom, megvolt ez a könyv (bár, most, hogy rákerestem a borítójára, látom, hogy 1990-es kiadású, szval hároméves koromnál előbb nem kaphattam). Rövid kis könyvecske volt, puha borítású, és Szegedi Katalin rajzai díszítették oldalról oldalra. Ebből tanultam minden általam ismert karácsonyi dalt. Nagyon szerettem, és sokáig nagy becsben tartottam, hiszen szerves része volt a karácsonyainknak.

Szóval, miután elővettem a daloskönyvet, apa is előkeresett valamilyen hangszert, általában szájharmonikát vagy furulyát. És aztán húgommal nekiveselkedtünk az éneklésnek, apa pedig hangszeren kísért minket. Nem volt meghatározott sorrend a választott dalok között, de ha jól emlékszem mindig a "Mennyből az angyal"-lal kezdtük a sort. Ez volt az a dal, amivel a Jézuskát hívtuk, hogy látogasson be a mi otthonunkba is. De a repertoárunk közt szerepelt még a "Pásztorok, pásztorok..." kezdetű nóta is. De a kedvenceim általában a vidám, ritmusos dalok voltak, mint például a "Jaj, de pompás fa, a karácsony fa" vagy "A zöld fenyőfán...". Miközben énekeltünk, elképzeltem, ahogy Jézuska beröppen az ablakon, elbeszélget anyával, és miközben lerakja a szépen becsomagolt ajándékokat a fa alá, elismerőn megjegyzi, hogy milyen csodálatosan is éneklünk, és hogy szeret idejönni.
Majd miután a Jézuska integetve kiröppent az ablakon és elindult, hogy más gyerekeket is meglátogasson, anya átkopogott a gyerekszobába, és leült közénk, hogy együtt elénekeljük a Jézuska búcsúztató dalát, a Csendes éjt. Ez volt és maradt is, minden kedvenc dalom között a legkedvencebb. Talán mert egyszerű, és csodálatos. Ám az is lehet, hogy azért, mert ezt mindannyian együtt énekeltük Szentesténként...

Csendes éj, drága szent éj.
Mindenek álma mély.
Nincs fönn más csak a drága szent pár,
Várja gyermeke alszik-e már.
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!

Csendes éj, drága szent éj.
Örvendj szív, bízva élj!
Isten gyermeke áldva néz rád.
Hív az óra, mely víg reményt ád.
Jézus a földre leszállt,
Jézus a földre leszállt.

Csendes éj, drága szent éj.
Pásztor nép gyorsan kélj!
Halld az angyali halleluját,
Száll itt zengve s a távolon át.
Üdvhozó Jézusunk él!
Üdvhozó Jézusunk él!

Figyelem! Felnőtt tartalom következik: Hogy nem létezik Jézuska, arra ötéves koromban jöttem rá. Azon az estén már éppen a karácsonyi dalokkal várásos tetőponton tartottunk, amikor megszomjaztam, és kikéredzkedtem a konyhába. Semmi hátsó szándékom nem volt akkor, ám apa mégis a lelkemre kötötte, hogy csak abban az esetben mehetek ki, ha nem kukucskálok be a nappali ajtaján. Nos, azelőtt eszembe se volt, ám ezzel a figyelmeztető mondattal már nagyon is. Szóval, naná, hogy belestem - és megláttam anyát, ahogy dúdolgatva csomagolja be az ajándékainkat. Nem szóltam senkinek eme nagyszerű felfedezésemről, úgy tettem, mintha nem tudnék semmit sem. Aztán a téli szünet után elmeséltem az oviban a csoportnak: persze, senki sem hitt nekem, mindenki azt mondta, hogy hazudok. Néhányan mintha sírva is fakadtak volna, és aztán az óvónéni elbeszélgetett velem, hogy ilyet nem szabad mondani a gyerekeknek. Teljesen magamba roskadtam, hogy még az óvónéni sem állt ki mellettem, és mindenki hazudósnak gondolt emiatt. Ám egy lány mégis odajött hozzám nagy búslakodásomban, és megfogta a kezemet, és halkan belesúgta a fülembe, hogy "Én hiszek neked!". Ez nagyon jól esett akkor, és a kislánnyal azután barátok lettünk. Azt hiszem, anya pedig az óvónénivel való elbeszélgetés során tudta meg, hogy én már nem hiszek a Jézuskában. (se a Mikulásban, se a húsvéti nyusziban meg ilyenekben)

S bár igaz, hogy ezután a felfedezésem után a karácsony mágikus varázsából valamicske elillant számomra, ám nem foglalkoztam vele. Már inkább az kötött le, hogy húgomnak viszont még tovább kitartson, mint nekem. Sok éven keresztül úgy tettem előtte, mintha én is még mindig hinnék benne, és különféle csodás történetet találtam ki a Jézuskáról (hogy néz ki, hol készíti az ajándékokat, hogy hozza el az otthonokba stb), elmeséltem neki azokat a dolgokat, ahogy én régebben hittem bennük. Ezek a történetek voltak az első, általam adott karácsonyi ajándékok.

Karácsonyra a játékok mellett rengeteg könyvet is kaptam. Ám az egyik legemlékezetesebb az apától kapott Usborne Az élővilág kisenciklopédiája volt. Imádtam az állatokat már akkor is, ám ezelőtt egy könyvem se volt róluk, ami ennyire szép és érdekes lett volna. Amint megkaptam, rögtön bele is merültem. Csodálatos érzés volt lapozgatni, és emlékszem, hogy milyen jó illata volt ennek a könyvnek. Hónapokig hordoztam magammal ide -oda, volt olyan fejezet, amit többször is elolvastam. Nagyon szerettem, és sokáig a legkedvencebb könyvem volt.

Aztán a másik ilyen emlékezetes könyvajándék, a Harry Potter sorozat első négy része volt, de erről most nem mesélek, mert már nyáron megtettem az Olvasás 7 hete keretében, és nem akarom ismételgetni magam. Pár karácsonnyal később viszont megkaptam Jane Austen: A klastrom titka című könyvet anyától. Ez volt az első Jane Austen könyvem, és még azon a karácsonyon el is olvastam. Azelőtt még sose hallottam az írónőről, bár anya nem régen mesélte, hogy anno nagyon ajánlgatta nekem Austen regényeit, csak én nem akartam őket elolvasni. Ezen a karácsonyon következett be a pálfordulásom, mert direkt ezt a könyvet kértem anyától. Emlékszem, hogy ekkoriban nagy Tudás Fája olvasó voltam, és a gótikus regényekkel foglalkozó cikkükben megemlítették ezt a regényt, mint gótikus regény-paródiát, és emiatt érdekelni kezdett. Igaz, nem tett rám akkora benyomást, mint a később megismert Büszkeség és balítélet, de ettől függetlenül nagyon szerettem. Emlékszem, ahogy bekucorodtam vele az ágyamba, éjjeliszekrényemen szaloncukrokkal és forró teával, miközben kint ugyanilyen szürke idő volt, mint most. Ha jól emlékszem (már nagyon régen olvastam), ebben a könyvben sem volt sokkal szebb idő. Csak szürkeség és latyak - de az is lehet, hogy csak rávetítettem, nem tudom. Ennek ellenére, mindenesetre ez a könyv számomra elválaszthatatlanul összekapcsolódott a karácsonnyal és a téllel. Percek alatt elmerültem az angol vidéki életben, és a félelmetesnek hitt kastélyban. S mire hajnalban végeztem az elolvasásával, és kinéztem az ablakon, csoda történt: hó szállingózott hatalmas pelyhekben, és mindent beborított a fehérség...Hát, ezért volt számomra annyira emlékezetes ez a könyv. Lehet, hogy megint el kéne olvasnom? Most kinéztem egyébként az ablakon - és hihetetlen, de megtörtént megint a csoda: hull a hó!

3 hozzászólás:

Grey Katherine írta...

Máskor, máshogy - de mégis nagyon megtalált ez a bejegyzés, sok saját boldogságot felidézett!
Köszönöm!
Katherine

Zenka írta...

Jajj, ez nagyon jó poszt lett. Nekünk kimaradt a közös énekelgetés, és ezt úgy bánom. Boldog karácsonyt :)!

Heloise írta...

Katherine, nagyon szépen köszönöm, hogy ezt megosztottad - nagyon jól esett, és örülök neki :-) Én vasárnap óta ilyen nosztalgiázós hangulatba kerültem, remélem kitart karácsonyig.

Zenka, köszi! Sajnos már nekünk sincs (bár, lehet hogy így jobban járunk, mert a gyermeki énekhangom már a múlté). Neked is boldogat! :-)

Related Posts with Thumbnails