Pages

Bertie kézbe veszi a dolgokat

2011. március 30., szerda

P. G. Wodehouse: Megőrült, Jeeves?

kiolvastam: 2011. március 28.

"Pí dzsí wudhausz" úrhoz még nem volt szerencsém eddig, mulasztásom súlyosságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg rá nem akadtam erre a kötetre a könyvtár egyik polcán. A fülszöveg tökéletesen meggyőzött arról, hogy nekem most erre van szükségem. Így hát, miután boldogan hazabattyogtam a könyvtárból, rögtön neki is estem. És ahogy elolvastam az első belekezdést, teljesen beleszerettem a könyvbe: imádtam és imádtam!

Imádtam ezt az ügyefogyott, kissé beképzelt Bertie Wooster -t, aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud és gond nélkül képes a legproblémásabb esetek megoldására - persze, ez mind nyilvánvalóan nem igaz. Olykor kissé fölényeskedő, de mégis meg kell mondjam, hogy kiváló narrátor: tudja hogyan kell odaszegezni az olvasót a könyvhöz, hogy szinte kínnak érezze a letételét. Nem csupán mesélőkéje kiváló, hanem a humora is: olyan hamisíthatatlan angolos.

És persze, hogy még jobban szórakozhassunk, ott van nagyszerű kontrasztként az izgága Bertie mellett a kiváló és visszafogott inasa, Jeeves. Hogy valójában melyikük hordja a nadrágot kettejük közül, azt hiszem nyilvánvaló - legalábbis nekünk, olvasók számára. Ám Bertie -nek elég sokszor nem esik le a tantusz.

Wodehouse stílusáról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azok a meghökkentő szóképek, bizonyos kifejezések... mind-mind annyira jópofák és humorosak, hogy az ember legszívesebben megjegyezné magának mindet, hogy az unalmassá váló, ellaposodott társalgásokba egyszer csak bedobja valamelyik kifejezést vagy mondatot, és biztos vagyok benne, hogy máris gördülékenyebben folytatódna a dolog. És még ráadásul milyen jópofának néznének...

Sietve le kell szögeznem, hogy nem a szépsége bénított meg. A maga bolondos, szőke, borjúszemű módján helyes volt, de nem az a lélegzetelállító bombázó.
Nem, a máskor oly gördülékeny nemek közti eszmecserét a lány gondolkodásmódja zavarta meg. Senkit nem akarok megtéveszteni, ezért nem állítom, hogy költő volt, de ahogy beszélt, az időnként komoly aggodalmat ébresztett bennem. Úgy értem, ha egy lány minden előzmény nélkül azt kérdezi, szoktad-e úgy érezni, hogy a csillagok Isten virágkoszorúja, akkor azért gondolkodóba esik az ember.


Egyébként ez a könyv, Wodehouse Jeeves-sorozatának a negyedik kötete volt, de igazából mindenféle gond nélkül olvastam, sőt fel se tűnt, hogy ez talán egy későbbi rész lenne - ez csak a molyon való wodehouse-os kutakodásaim közben derült ki számomra. Szóval, ebből következtettem ki azt (remélem, helyesen), hogy ez a sorozat tulajdonképpen nem úgy sorozat, ahogy mi gondoljuk, hanem igazából csak Jeeves és Bertie valamint pár mellékszereplő személye kapcsolja össze őket. Szóval, külön-külön is tökéletesen érthetőek, bár, gondolom azért mégis egyben és egymás után az igazi.
Ebben a kötetben minden benne van, ami egy igazán jó komédiához kell: civakodó szerelmesek, sértődős főszakács, egy kissé retardált, gőtemániás régi ismerős, egy morcos és lerázhatatlan nagynéni, játékkacsák a fürdőkádban és Bertie tervei a megoldáshoz...

Szóval, rajongásom Wodehouse és az ő Bertie -je iránt az egekbe szökött, szinte már-már tomboló méreteket öltött. Bevallom, igyekszem ebből kicsit visszafogni a bejegyzés írása közben, de ahogy visszaolvasom a dolgokat, rájövök, hogy mennyire nem sikerült. De ezt az imádatot teljesen jogosnak érzem, hiszen ilyen kiváló helyzetkomikummal és humoros főszereplővel ritkán találkozom, és persze Jeeves-t se felejtsük ki. El is határoztam, hogy megszerzem magamnak Wodehouse könyveit, hogy pótoljam ezt a borzalmas mulasztásomat irányában, és bármikor, amikor csak kedvem szottyan, levehessem a polcról és imádhassam a történeteit.
Addig is megnézem a Majd a komornyik című sorozatot, amikor nem annyira P. G. Wodehouse -ért, hanem Hugh Laurie -ért rajonghatok.
Az értékelésemben 10 pontot ért el a könyv - de ez nem is lehetett kérdés.

Eredeti cím: Right Ho, Jeeves?
Fordította: Kövesdi Miklós Gábor
Kiadó: Ciceró Kiadó
Eredeti ár: 1890 Ft
Oldalszám: 265 oldal

TOP Könyvek 2011

Éves bontásban:

2011 könyvei, szerintem:

Ha szót kell ejtenem arról, hogy melyek voltak 2011 legmeghatározóbb könyvei számomra, attól tartok, elég hosszú lesz a lista - mert a 2011 -es év szinte csak jó könyvekben bővelkedett. Itt van mindjárt az év első könyve, Cornelia Funke regénye, ami félelmetes jelenetekkel és kegyetlen mesékkel volt tele, és tiszta izgalom volt az egész, emlékszem, ahogy hajnalokig olvasgattam a fotelemben kucorodva. Teljesen elvarázsolt Funke mesevilága. Az év végi összegző posztomban meg is kapta az Év Legötletesebb Történet-díját.

Aztán jött Hardy és az ő tiszta nője. Teljesen a falhoz kent ez a könyv. Utáltam szinte minden szereplőt - ám ennek ellenére mégis tetszett. Falhoz kent, de tetszett. Hardy pedig gyönyörűen ír, imádtam olvasni a tájleírásait - jól ellensúlyozta a szinte idiótának nevezhető szereplőit.

Aztán összefutottam Austen Emma nevezetű hősnőjével, nagyon angolosan elteázgattunk a szalonban, miközben vagy jó 500 oldalon át kibeszéltük a társaság többi tagját. Különösen Mrs Elton -on köszörültük sokat a nyelvünket, és meg kell mondjam, roppant módon jól esett.

Ezután nem sokkal pedig megismerhettem Anne Shirley történetét, és rögtön beleszerettem. Ha jól emlékszem még vizsgaidőszak volt, és teljesen kivoltam idegileg, és akkor jött ez a cserfes, vörös hajú kislány, én pedig csak azt vettem észre, hogy széles mosoly terül szét az arcomon olvasás közben. És rájöttem, hogy Avonlea -ba akarok költözni! Az év további részében folytattam Anne -nel az ismerkedést, jelenleg a negyedik részig jutottam, a sorozat befejezését a 2012-es évre hagyom.

Februárban Sandy Shortt -tal elindultam a Talált tárgyak országának keresésére, jelentem: meg is találtuk. Szívesen időztem volna még egy kicsit arrafelé, de sajnos véget ért a könyv - nem volt más hátra, mint arra az elhatározásra jutni, hogy meg kell ismernem alaposabban ezt a Cecelia Ahern -t. Mert egyszerűen imádtam ennek a könyvnek a stílusát, és reméltem is, hogy a többi könyvére jellemző. Hát, az U.i.: Szeretlek című könyvében mélységesen csalódtam... de még nem adom fel az ismerkedést.

Természetesen, Victor Hugo: A nyomorultak című könyve is az egyik meghatározó olvasmányaim közé tartozik. Nem csupán azért, mert elég tisztességes méretekkel büszkélkedhet oldalszámilag, hanem mert nemes egyszerűséggel szólva: jó könyv. Tényleg. Szerintem bőven megérte az olvasásába fektetett időt, komolyan, még a hosszú, leíró részek is tetszettek. Jean Valjean pedig egy teljesen szerethető figura, annak ellenére, hogy szinte maga a tökély. Ebben a könyvben még ez sem zavart.

Aztán márciusban szembejött velem a Rubinvörös-trilógia első része, és én azon nyomban beleszerettem. Hát mert ezt nem lehet nem imádni! Gideontól teljesen elaléltam, akárhányszor felbukkant a lapokon, gyorsabban kellett legyezgetnem magam, és a szempilláim is csábosan rebegni kezdtek.. És annak ellenére, hogy Gwendolyn is beleesett Gideonba, nagylelkűen megbocsátottam neki. Mert az az igazság, hogy Gwent is megkedveltem.

Sarah Addison Allen könyve a csipetnyi mágiájával a sorok között, pedig teljesen beszippantott. Még mindig tavaszváró könyvként él bennem: virágillattal és napsütéssel. Sürgősen szereztem is magamnak egy házilag készített levendulaszappant - a levendulaillatról mindig ez a könyv fog eszembe jutni.

És még mindig a márciusi meghatározó olvasmányaimnál tartunk, amikor is történt, hogy megismerkedtem P. G. Wodehouse -zal. Ilyen imádnivalóan vicces könyv rég' akadt a kezembe, rögtön a szívembe zártam, és elkezdtem gyűjteni a Bertie - Jeeves -es könyveit. Mert rosszul érezném magam, ha nem lenne meg az egész sorozat. Egyszerűen kell. Mert kacagni jó.

Vámos Miklóstól kicsit tartottam. Oké, bevallom - nem kicsit, hanem nagyon is. De teljesen alaptalan volt, mint kiderült - mert az Apák könyve teljesen magával ragadt, és könnyekig sikerült meghatódnom. Az első fejezet kicsit nyögvenyelősen ment, de aztán beszippantott. Örülök, hogy megismerhettem ezt a könyvet - azóta megvettem az írótól még a Csillagok világát is, remélem, az is lesz olyan jó, mint ez.

Aztán kezembe akadt Theresa Révay könyve, amelyben ott csillogtak Párizs fehér fényei. Szintén egy megrázó könyvélmény volt - annak ellenére, hogy a lektűr címkét akasztották rá erre a regényre. Napokig nem tudtam magam túltenni ezen az élményen - csak bámultam magam elé, és próbáltam kitörölni a fejemből azokat a borzalmas képeket, amik a fejembe furakodtak olvasás közben. De elárulom, még mostanáig sem sikerült teljesen megszabadulnom tőlük.

Alice Hoffman -nal már egy kicsit könnyebb vizekre eveztünk, és nagyon örültem neki. Igazi felüdülést jelentett ez a regény, és a Waverley-kerthez hasonló élményt váltott ki belőlem. Szívembe zártam a Sparrow-családot, és boldogan szippantottam egyet az amerikai kisváros mágikus levegőjéből.

A nagy nyári meleg kezdetén egy csöppnyi jéghideg borzongást hozott Agatha Christie kissé rendhagyó krimije, a Tíz kicsi néger. Hát, mit ne mondjak, volt para és sikítás szép számmal - volt, hogy elaludni sem mertem. Tudom, tudom - gyengék az idegeim. De akkor is zseniális krimi volt! Legkedvencebb Agatha Christie!

Aztán az egyik molyos kihívás szavaival élve: kihalásztam egy Margitot. Tőle is legalább annyira tartottam, mint Vámos Miklóstól anno. Aztán ismét rájöttem, hogy tévedtem. Halász Margit gyönyörűen ír, élvezet volt belefeledkezni a szavaiba. És most, hogy olvasom az Anna Kareninát, egy csomószor eszembe jut az Éneklő folyó.... lehet, majd megint újraolvasom valamikor.

Aztán kék harisnyát húztam a lábamra, és megismerkedtem Kosáryné Réz Lolával, aki személyes kedvencemmé vált. Bájos, és nagyon női - ugyanakkor minden regénye más, és más. Két utóbbi regényénél rendesen meglepődtem, hogy mennyire más...

Aztán Emily Dickinson lírája szólította meg a szívemet. Amíg nálam volt a könyv - mert könyvtárból vettem ki - , nem pihenhetett nyugodtan az éjjeliszekrényemen. Talán, az örökkévalóságig is el tudtam volna olvasgatni ezeket a verseket. Mert olyan volt mind, egytől egyig...

Aztán itt volt Victoria Clayton könyve, ami elég fura élmény volt. Még a mai napig nem tudom hova tenni ezt a könyvet, még csak azt sem tudom eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem. Szóval, mindenféleképp az év meghatározó olvasmányai közt van a helye.

Aztán egyszer csak jött Philippa Gregory, látott és győzött. Annyira megtetszett a regény, hogy egyszerűen képtelen voltam belenyugodni abba, hogy vissza kell vinnem a könyvtárba. Így vettem egy saját példányt. Néha kicsit ponyvás volt - de szerencsére a nekem tetsző részek túlsúlyban voltak. Ez is egy olyan könyv volt, amit hajnalokon keresztül olvastam. Megérte a majdnem két vagy három éves várakozást.

Margaret Mitchell regényét időtlen idők óta nagy hiányosságomnak tartottam, és végre 2011-ben bepótoltam ezt a lemaradásomat. A könyv minden várakozásomat felülmúlta: imádtam! Azt az 1000 oldalt, mintha csak a szél fújta volna - olyan hamar vége lett. Biztosan újraolvasós könyv lesz, szeretnék még Rhett Buttler -rel és Scarlett-tel is találkozni.

Aztán egy teljesen más világba csöppentem Dan Simmons -nak hála. A Hyperion című sci-fi regénye is mindenféleképp az év meghatározó könyvei közé kell sorolnom. Először is, mert sci-fi (nem igazán az én műfajom), aztán: ennek ellenére nagyon is kedveltem, és végül: elég fura élmény volt olvasni, és később a Hyperion bukása csak rátett még egy lapáttal. Na, az aztán tényleg fura könyv a javából - mármint jó értelemben. Ezeket annyiszor lehetne újraolvasni, és elemezgetni, hogy hi-he-tet-len - és szerintem sose jutnánk a végére, mert mindig és mindig egy újabb kérdés vetődne fel. Na, hát ilyen ez a Hyperioni világ...

Aztán, még mindig egy tőlem kicsit idegen műfajnál maradva - nevezetesen a disztópiánál: megismerkedtem az év legfotelbeszegezősebb könyvével, pontosabban könyvsorozatával: Suzanne Collins: Éhezők viadala -trilógiájával. Októberben húgomtól kölcsönkaptam az első részt, és aztán nem volt megállás. Egyszer csak azt vettem észre, hogy képtelen vagyok bármi másra gondolni - csak a könyv, csak a könyv. Ahogy befejeztem, abban a minutumban nyúltam is a folytatásért, és aztán heteken keresztül húgomat zaklattam telefonon, hogy "de beszéljük meg, mi lehet majd a befejező kötetben" - aztán decemberben mikor megszereztük, és az elolvasása után konstatáltuk, hogy erre és így nem számítottunk. Ez is a falhoz kent...

Miután szinte köpni-nyelni nem tudtam heteken keresztül, szóval ezután megint az amerikai Délre kalandoztam, de nem Scarlettéket mentem meglátogatni, hanem Scout-ot és Atticus Finch -et. Harper Lee regénye bájosan egyszerű és naiv stílusával szinte melengette és dédelgette lelkemet, miközben iszonyat fontos társadalmi problémákra hívta fel a figyelmet, és az emberi gonoszság is terítékre került... miután elolvastam, megint mennem kellett a molyra, hogy egy újabb kedvenc könyvet rendeljek hozzá az adatlapomhoz.

Stílusában szerintem kicsit hasonló (de csak nagyon picit), a sokak által olasz Holden Cauldfield -nek keresztelt Leo története, aki szinte rám parancsolt a sorok közül, hogy én se engedjem kifehéríteni az életem - ragadjak színes ceruzákat, és töltsem meg sok-sok pirossal és kékkel... hát, én azóta is csak színezek.

És végül: Dumas három testőrről szóló történetei eleinte nem fogtak meg annyira, mint vártam. Aztán elérkeztünk a második részhez, a Húsz év múlva -hoz, ami teljesen magába szippantott - kardoztam, bujkáltam, intrikáztam. Egy élmény volt! Az az igazság, hogy magamban már éppen kezdtem lemondani Dumas -ról, hogy túl későn vettem kézbe a könyveit, de ez totálisan meggyőzött, hogy mégsem késő.

Hát ilyen meghatározó könyveket hozott számomra a 2011-es év. Akadtak utamba ezeken kívül még jó könyvek, de igazán mély nyomot ők hagytak bennem - rájuk szívesen, és több év múlva is bizonyosan emlékezni fogok.

"Amelyben hősünk elképesztő tökéletességre viszi a nagyságot"

2011. március 29., kedd


Henry Fielding: A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete

kiolvastam: 2011. március 27.

Joanthan Wild nagy ember volt. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami az igazi nagy embereknél szokás: lopott, csalt, hazudott, ám nagy közmegbecsülésnek mégsem örvendett, mert nem volt se politikus, se hadvezér. Ő csak egy zsivány volt, még hozzá milyen! Henry Fielding regénye az ő élettörténetét meséli el egészen születésétől kezdve haláláig, kitérve minden olyan apró mozzanatra, amiben felcsillan Jonathan Wild nagysága, miközben erről-arról moralizál egy-egy kitérőben.

" Hősünkbe e hitványságból az emberileg lehető legkisebb adag szorult, ezért merészeltük őt NAGYságnak nevezni, és olvasóink, nem kételkedünk benne, történetének átolvasása után egyetért majd velünk abban, hogy őt erre a rangra érdemesnek ítéletük"


Fielding az egész történetet dokumentarista stílusban írta, legalábbis ennek a látszatát igyekszik kelteni: a regény elején felrajzolja Jonathan Wild családfáját, kiemelve belőlük az igazán nagy embereket egy-egy anekdota erejéig; bizonyos információkat úgy állít be, mintha valami nagyon fontos forrásból merített volna; néha megjegyzi, hogy egy-egy időszakról hiányosak az ismeretei és így tovább. Egyébként ezek a megoldások nagyon sokszor mulattatóan hatnak, legalábbis nekem nagyon tetszettek.

S persze ott van az irónia is, amit lehetetlen nem észrevenni már az első oldalaktól kezdve, és képtelenség enélkül olvasni a könyvet. Az egész, általunk ismert és elfogadott értékrend visszájára fordul itt: a jóságból, a szeretetből alávaló dolog lesz, vagy fordítva: ami a mi eszünkben megvetendő, az itt csodálatra méltó. A szűzies Laetitia, Wild úr kiszemeltje, pedig éppen minden, csak nem szűzies (ezt akár csúnyábban is megfogalmazhattam volna) . Egyszóval, itt minden a feje tetejére áll. Nem szabad egyből minden egyértelműnek tűnő fogalmat készpénznek venni, utána kell járnunk, hogy vajon a regény világában milyen értékek vannak hozzárendelve, mert különben nagyokat pisloghatunk.
A kedvencem az egészben, az a nyelvben megmutatkozó irónia: Wild és a többi zsivány párbeszédei, monológjai mind igazán fennkölt és retorikus stílusban vannak megírva, választékos szókinccsel - ám néha azért kibújik a szög a zsákból, mert olykor-olykor előbukkannak alpári kifejezések, amik szerintem igazán mulattatóan hatnak a sok finomkodás között- , ám a regény közepén egyszer csak belehelyez egy levelet, amit Wild írt, és persze a narrátor elöljáróban egekig magasztalja stílusát, helyesírását stb , ám amikor elolvastam a levelet, jól meglepődtem ( a nevetés mellett): természetesen, annyira tele volt durva helyesírási hibákkal, hogy akár már azt mondhatnám, hogy a levél olvashatatlanná vált, vagy legalábbis nagyon nehezen olvashatóvá.

"Mivel igen-igen helytelennek tartanók, hogy bárminemű felfedezésünket elhallgassuk olvasóink elől, (...) némileg elkalandoztunk itt e tárgyunktól azért, hogy az együgyű és a jóra hajlandó embereket a következő kis leckében részeltethessük: keresztényi kötelesség ugyan, s mi is azt tanácsoljuk, hogy bocsáss meg ellenségednek, de soha se bízz meg olyan emberben, akiről okod van feltételezni, hogy sejti: te tudod, hogy ő ártott neked"


Érdekesek voltak még a párhuzamok a zsiványok és a politikusok, hadvezérek közt, ez elég sokszor feljött a szövegben. Igazából Fielding nem tesz különbséget köztük jellemben, bár azt mondja, hogy szerinte a tömegek élén álló zsiványok - azaz a politikusok, hadvezérek stb - sokkal rosszabbak, mert azok több embert károsítanak meg, és nem egyszer súlyosabban és ráadásul több ideig, mint a tolvajok, rablógyilkosok.

Nem mondanám, hogy könnyű olvasmány, mert nem az. Akik pedig szeretnek egy regényben kizárólag a cselekményre koncentrálni, azokat el kell szomorítanom ezzel kapcsolatban, ugyanis az olvasót nem érhetik meglepetések, mert a fejezetek elején mindig van egy apró összefoglaló az adott rész tartalmát illetően, és ennél fogva nem érezhetjük azt a "húha!" -érzést. De ennek ellenére viszont nem tagadhatom - habár miért is tenném - hogy eszméletlen szórakoztató könyv volt, sokat nevettem rajta. Meg is fogadtam, hogy egyszer belevágok a Tom Jones -ba is. Egyszer.
Az értékelésemben 5 pontot ért el!

Monsieur 6!

2011. március 25., péntek

Georges Simenon: Maigret nyaralni megy

kiolvastam: 2011. március 15.

Egy főfelügyelőnek is kell néhanapján a pihenés: elővenni a hatalmas utazótáskákat, jól megtömni őket ruhákkal, fogni a feleséget és elmenni valami csendes kisvárosba, ami aztán biztosan mentes minden stressztől és gondtól; ahol az ember csak a pihenésnek él. Legalábbis így nézne ki minden bizonnyal egy ideális nyaralás. Azonban a valóság már nem ilyen egyszerű: közbejöhet a hőn szeretett feleségnek egy durva vakbélgyulladás, aminek folyománya a férjnél jelentkező unalom vagy..... nos, igen: vagy a főfelügyelőként tevékenykedő férjnek a fülébe juthat ilyenkor éppen egy rejtélyes baleset híre, ami akár gyilkosság is lehetett volna. Bár, kezdetben Maigret kicsit húzódozik az ügy felgöngyölítésétől, de nem tagadhatja meg nyomozói mivoltát, és persze az unalom is nagy úr ilyenkor. Szóval, főszereplőnk szépen-lassan mégis csak hozzáfog az ügy megoldásához, miközben a felesége a kórházban pihen. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet egy nyomozó nyaralása :-)

Be kell vallanom - szégyen, nem szégyen - én bizony sose hallottam még ezelőtt Maigret felügyelőről és az ő nyomozásairól. Ennek az okát valószínűleg ott kereshetjük, hogy nem állok nagy krimifaló hírében, sőt, ha már itt tartunk, azt is elmondhatom, hogy elég nagy hiányosságaim vannak ebben a műfajban. Szóval, ismételten leszögezem, hogy pont ebből kiindulva nem igazán voltak elvárásaim a regénnyel kapcsolatban: persze, azért gyilkosság legyen benne - ha már krimi-, és a folytonos agyalgatást se tartottam volna hátrányosnak. Szóval, inkább mint krimiregénnyel szemben voltak vele elvárásaim, és nem pedig egy újabb híres Maigret történettel szemben.

A regény tökéletesen teljesítette eme feladatait, sőt még annál többet is. Tetszett a stílus, Maigret alakja is elég szórakoztató volt - de nem annyira, mint Popine -, és persze az agytekervények megmozgatása sem hiányzott olvasás közben. Szóval, tökéletes kis krimi volt, a maga 165 oldalával, és nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott.
Természetesen, én sem mehetek el szó nélkül a borító mellett: a világítótorony, az enyhén felhős ég és a tengerpart látványa, tényleg szinte kiált érte, hogy szánjunk rá egy kis időt a fülszöveg elolvasására.

Szóval, röviden: igényes, szép kiadás és egy kellemes kis krimi - mi kellhet még?
Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Les Vacances de Maigret
Fordította: Bánki Ágnes
Oldalszám: 165 oldal
Eredeti ár: 2280 Ft

Különös kisvárosi történet

2011. március 19., szombat

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

kiolvastam: 2011. március 14.

Ahogy kinyitottam regényt, és olvasni kezdtem, szinte rögtön megcsapott a levendula és az ibolya illata, szinte láttam magam előtt a virágok színes kavalkádját. Emlékszem, ahogy ekkor a nap bekukucskált az ablakomon, olyan fényességbe borítva a szobát, ahogy régóta nem – és ekkor, ebben a pillanatban éreztem igazán először ebben az évben, hogy beköszöntött a tavasz.

Sarah Addison Allen regénye tényleg olyan, mint a tavaszi napsugár vagy a szebbnél szebb virágokkal beborított mező. Hihetetlen milyen atmoszférája van, ami már az első oldalaktól képes elbűvölni az olvasót! Miután kiolvastam a könyvet, el is határoztam, hogy egy virágos kertet szeretnék itthonra, amit gondozhatok, amiben gyönyörködhetek. Persze, ez meg sem fogja közelíteni a Waverley -kert szépségét, nem csak azért, mert nagy valószínűséggel nekem nem lesznek mágikus növényeim, hanem azért is, mert sajnos nincs kertem. Így számomra az egyetlen alternatíva e tekintetben, hogy valamelyik szoba sarkában rendezem be – persze, nem lesznek fák, se dús, puha fű. De úgy vagyok vele, legalább szép virágaim legyenek.

Azonban nem csupán ezért a kissé misztikus hangulatért érdemes a kezünkbe venni a regényt. Engem már a karakterábrázolása is levett a lábamról. Kedvenc szereplőm talán a kissé beforduló, bármilyen változástól szinte már betegesen rettegő Claire volt. Szerettem, ahogy tanúi lehetünk lassú változásának, ahogy láthattuk, hogy egyre jobban és jobban beengedi magához a külvilágot, és Sydney- t, a testvérét is.

A könyv valamilyen szinten, legalábbis úgy gondolom, tényleg krónikája az életünknek – bárki életéé, nem csak a Waverley-lányoké. Hiszen mi is rengetegszer őrlődünk, hozunk rossz döntéseket, amiket aztán vagy igyekszünk elfelejteni, vagy inkább próbáljuk kijavítani – ez talán inkább a hiba súlyosságától függ, meg persze, hogy mennyi idő is telt el azóta. S persze, a mi életünkben sem annyira egyszerű a szerelem – nem csupán a kezdeti tétova lépésekről beszélek, hanem a már megszokott, több éven keresztül tartó szerelemről is. Mindig merülhetnek fel bennünk kételyek, elbizonytalanodhatunk önmagunkkal vagy a párunkkal szemben is, talán problémákat találhatunk ott, ahol valójában nincs is – s talán egyszer ráébredünk, hogy az ilyen jellegű problémáknak a forrásai tulajdonképpen mi vagyunk. Vagy nem sikerül.

Érdekes volt a könyv lapjain megjelenő fatalista hozzáállás, vagyis, hogy a városban tulajdonképpen a kezdetek óta minden családnak megvan a maga szerepköre, és az is, hogy mihez értenek a legjobban. Vannak olyan családok, amelynek a nő tagjai kitűnő feleségek, akik az ágyban olyan élményt nyújtanak férjeiknek, hogy teljesen magukba bolondítják őket. Vannak olyan családok, ahol a férfiak mindig idősebb feleséget választanak maguknak, és vannak olyanok is, akik bármit tesznek, mindig különcök maradnak. Ez számukra egy eleve elrendelt szerep, amiből ugyan megpróbálhatnak kilépni, talán az illúzióját sikerül is elérniük, de hamar ráébrednek, hogy bármennyire is igyekeznek, bármennyire is szeretnék, ettől nem lehet szabadulni, bárhova is veti az embert a sors. S talán, ez is így van nálunk is – csak nem ennyire kisarkítva. Lehet, hogy mi is próbálkozunk kilépni a családunk szokásaiból, viselkedéséből – de teljesen sose tudjuk őket levetkőzni. Mindig, ha csak ellenpéldaként is, de ott motoszkálnak a fejünkben.

Igazából, a történetről direkt nem írtam – csak pár impressziót -, úgy gondolom, fedezze fel mindenki maga a Waverley-kert titkát. Nem világmegváltó könyv, ezt előre leszögezem, de szerintem feledhetetlen kikapcsolódást nyújt, és a regény atmoszférája biztosan nem fog elengedni magától napokon keresztül. Legalábbis velem ez volt.
Örülök, hogy kerek történetet olvashattam, ami nem folytatásos. Ez így, egy kötetben jó. Viszont, az írónő regényeit ezentúl feltétlen keresni fogom!
Az értékelésemben végül 10 pontot ért el!

S így a végén egy kis recept a kandírozott virágszirmokról: (még sose ettem ilyet, el sem tudom képzelni milyen ízük lehet)

Hozzávalók: 1 tojásfehérje, 20 dkg ehető virág (A legnépszerűbb a rózsa, de ehető virág még a mimóza, az ibolya, a kankalin és az árvácska is ) vagy levél, 8 dkg nádcukor
Enyhén verd fel a tojásfehérjét, majd egy apró ecset segítségével kend be az összes virág és levél felületét, vigyázva, nehogy eláztasd őket. Helyezd zsírpapírra valamennyit, és szitálj rájuk egyenletes réteg cukrot. Meleg helyen hagyd megszárazni. Így megcukrozva a szirmok hosszú ideig tökéletesen elállnak.
Forrás: mindmegette.hu

(képek forrása: weheartit.com)

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Garden Spells
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám:300 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft

A hónap írója - Cecelia Ahern

2011. március 18., péntek

Cecelia Ahern könyvei egyértelműen a szórakoztató irodalom műfajába sorolhatók. Vannak köztük jobbak, rosszabbak – ahogy az általában lenni szokott. Nekem eddig csupán a Talált tárgyak országához volt szerencsém -és még ha nem is egyezik meg sokakkal a véleményünk ezzel a könyvvel kapcsolatban – engem mindenféleképpen elvarázsolt. Ezért is szerettem volna kicsit jobban utánajárni az írónőjének.

Cecelia Ahern alig volt 21 éves, amikor megírta az U.i.: Szeretlek című könyvét és ezzel be is robbant a köztudatba: tizenkilenc héten át állt Írország, az Egyesült Királyság, Németország, Hollandia és az Egyesült Államok bestseller listáinak élén, és több mint negyven országban került kiadásra, köztük piciny hazánkban is (nálunk a Tericum Kiadó gondozásában jelent meg, a többi könyve pedig az Athenaeum Kiadónál)– azért ez már valami, nem? Úgy értem ez egy elsőkönyves szerzőtől tényleg nem rossz teljesítmény. Aztán, ahogy a sikerkönyveknél általában lenni szokott, meg is filmesítették2007-ben - Hillary Swank és Gerard Buttler főszereplésével, és a Jóbarátokból megismert Lisa Kudrow is szerepelt benne.

A következő könyve, az Ahol a szivárvány véget ér szintén egész jól szerepelt a sikerlistákon -bár, az elsőt nem tudta felülmúlni, legalábbis a sikerlisták szerint -, és elnyerte vele a CORINE -díjat is. A moly.hu -n is az előbb említett könyve után ennek a legmagasabb az átlaga, és csupa olyan értékelés született róla, ami miatt egyre jobban várom, hogy végre én is a kezembe vehessem. Rövid novellái is napvilágot láttak egy-egy antológiában, amiknek a bevételét különböző alapítványok számára ajánlotta fel.

Ahern könyvei igazi felnőtt tündérmesék, amik ugyan sokszor könnyfakasztóak, mégsem komoly hangnemben íródtak, hanem mesés elemekkel átszőve, igazán szerethető stílussal. Ám ettől még nem lesznek bugyuta történetek, hiszen minden mese mögött ott lakozik a valóság is. S talán, pont ez a titka: a könnyed, olykor bájos stílus nem takar el semmit, de mégis elviselhetőbbé teszi az olyan dolgokat, helyzeteket, amikkel egyébként nem biztos, hogy elsőre szembe tudnánk nézni.
Pupillával múltkor beszéltük, hogy őt is – akárcsak engem – az első elolvasott Ahern könyv (Bárcsak láthatnál) fogta meg igazán. Bár, én még a többiről nem nyilatkozhatok -de ami késik nem múlik- , de aztán ahogy utánanéztem még pár molyos értékelésnek, a legtöbbeknél is ezt a tendenciát láttam: az első, tőle olvasott könyv elbájolja az olvasóit, rengeteg embert megérint. Talán, mégis szükségünk van olykor a tündérmesékre.

A nem régen megjelent könyvének a címe: The Book of Tomorrow, amit reméljük, hogy hamarosan az Athenaeum Kiadó hazánkban is megjelentet.
Cecelia az alábbi interjúban beszél erről a könyvéről:



A moly.hu -n a két legjobban értékelt könyvének a fülszövegét be is másolom:

U.i. : Szeretlek (4.25 - re értékelte 140 olvasó)

Holly összetörten, magába roskadva él férje halála óta, sokszor ahhoz sincs kedve, hogy kikeljen az ágyból és ennivalót készítsen magának. Úgy érzi, élete értelmetlen Gerry nélkül. Azonban egy nap minden megváltozik, amikor egy csomagot kap, benne több borítékkal.

Holly ezentúl izgatottan várja minden hónap első napját, ugyanis akkor bonthatja fel az újabb borítékot és olvashatja el Gerry soron következő üzenetét a feladatot az előtte álló hónapra. A feladatok teljesítésével Holly lassan újra megtalálja az utat az élethez. Visszatalál családjához, régi barátaihoz, új barátságokat köt. Dolgozni kezd, és életében először élvezi a munkáját, majd végül megnyitja szívét egy új szerelem lehetősége előtt.

Holly újra megtanul élni.


Ahol a szivárvány véget ér (4.23 -ra értékelte 86 olvasó)

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?



Érdekességek, mazsolázgatásra:

1. Az ír neve: Cecelia Ní hEachthairn
2. A Samantha Who? című sorozat szövegkönyv-írója és producere is volt
3. Újságíró és médiakommuikációs végzettsége van
4. 2000-ben egy popegyüttes tagja volt, ami a Shimma névre hallgatott. Az Eurovíziós dalfesztivál Ír Nemzeti döntőjében harmadik helyezést értek el. A youtube -on az alábbi linken nézhetitek meg: ITT
5. Nem tudom ki emlékszik még a '90-es évek egyik sikeres fiúcsapatára, a Westlife -ra... Na, abból az egyik „szépfiú” Nick Byrne, a sógora.
6. 2009-ben megszületett első kislánya, Robin
7. Cecelia tündérmesébe illő életének egyik megkoronázása volt, amikor 2010 nyarán férjhez ment David Keoghan -hoz. Az esküvőről teljesen kizárták a médiát -bár, pár esküvői képet azért szép összegekért mégis kiadtak később.

A poszt megírásában nagy segítséget nyújtott Pupilla, szóval köszönet érte!

Az örökösök

2011. március 13., vasárnap

Agatha Christie: Temetni veszélyes

kiolvastam: 2011. március 11.

Egy jó kis krimiben egy gazdag vállalkozó hirtelen halála nemcsak hogy mindig jól jön a pénzre áhítozó örökösöknek, de vélhetően felbukkan előbb-utóbb a gyanú is, hogy esetleg nem is volt olyan véletlen. Így történt ez is Agatha Christie könyvében, amiben a Coral Tyúkszemtapasz- és Lábápolószergyár gazdag tulajdonosának a temetésén az elhunytnak a húga váratlanul feltesz egy igen furcsa kérdést: " De hiszen megölték, nem?" Hát, ha a vállalkozó halála kérdéses is volt, az övé már biztos nem. Ugyanis a rákövetkező napra agyonverik egy baltával...
Van-e összefüggés a két haláleset között? És ki lehet a gyilkos? Gyanúsított akad egy pár, hiszen az örökösök közül szinte mindenkinek ordítóan szüksége volt a pénzre. Na, de ki az, aki még ölni is képes lett volna érte? Hercule Poirot ezekre a kérdésekre keresi a választ...

Agatha Christie ismét egy igazán mesteri krimivel állt elő. Folyton gyanúsítgattam, sokszor biztos voltam a dolgomban, aztán nem, majd mintha mégis, de aztán újból nem. Mindenki gyanús volt, ki ezért, ki azért, és hiába próbáltam kikerülni az írónő "csapdáit" a gyilkos kilétével kapcsolatban, sose sikerült. Mikor a végén már teljes bizonytalanságban voltam a legfontosabb kérdéssel kapcsolatban, akkor lelepleződött... na, persze nem előttem, hanem a zseniális Poirot előtt. Én nem találtam el, az írónő megint átvágott, ahogy az a legtöbbször lenni szokott. Zseniális!

"_ Ön életművész, Poirot. Egy franciában mindig lehet bízni.
- Belga vagyok, ha megengedi. De egyébként igaza van. Az én koromban a legfőbb élvezet, ami még megmaradt, a terített asztal öröme. Áldás és szerencse, hogy a gyomrom még jó."

Belga barátunk furcsaságaiból és különcségéből megint kapunk egy kis ízelítőt, s azt hiszem itt ezek jobban ki voltak hangsúlyozva, mint a többi, általam olvasott regényében. Persze, már előtte tudtam, hogy a nagy sétákhoz is ragaszkodik a lakkcipőhöz meg szereti a likőröket... Viszont sajnáltam, hogy a korábbi könyvekhez képest jóval később bukkan fel a regény lapjain, és jó sokáig nem is kap olyan nagy szerepet. Persze, aztán a megoldásnál és annak az előkészítésénél már övé a főszerep, szóval ott már nagyobb adagban élvezhetjük különcségeit és éles logikáját.

Természetesen, a humor oldalát nem csupán Poirot képviseli furcsaságaival. Gilchrist kisasszony - a baltával agyonvert nő társalkodónője - jelenetei szintén megmosolyogtattak. Őt valamiképp egy rózsaszín cukormázzal bevont idős hölgynek tudom elképzelni, aki sose tudja mit mondjon - de a "Fűzfához" nevezetű teázójával órákig képes untatni a nem éppen lelkes közönségét.

Szóval, mint mondottam az elején, egy nagyon jó krimivel volt dolgom ismételten: izgalmas, találgatós, szórakoztató könyv volt, ami tökéletesen megfelelt egy péntek esti olvasmánynak. Várom a következő pénteket, hogy ismét megpróbálkozzak túljárni a krimikirálynő eszén. Azért néha sikerülni szokott.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Európa
Eredeti cím: After the Funeral
Fordította: Kovács György
Eredeti ár: 2200 Ft
Oldalszám: 328

Szőnyegből szőtt álmok

2011. március 12., szombat

Anita Amirrezvani: A virágok vére

kiolvastam: 2011. március 3.

Minden egy szőnyeggel kezdődött. Ha nem lett volna egy bizonyos perzsaszőnyeg, ez a regény talán meg sem született volna. Állítólag ugyanis az írónő tizenhét éves korában az édesapjától egy gyönyörű perzsaszőnyeget kapott ajándékba, amely később A virágok vére történetét ihlette. A szőnyeg láttán alakok, történetek kezdtek kibontakozni a fejében, s egyszer csak hopp, kész is volt a szőnyegszövő leány meséje...

A XVII. századi Iránban játszódó regényünk névtelen főhősnője és egyben narrátora a felnőtté válás küszöbén áll, ami azt jelenti, hogy hamarosan férjet kell keresni számára. Ám egy tragikus véletlen következtében édesapja váratlanul elhunyt, ezáltal a család nem csupán egy nagyon szeretett családtagot veszített el, hanem a megélhetésük egyetlen forrását is. Anya és lánya éhezés és nélkülözés közepette arra az elhatározásra jutnak, hogy felkeresik az elhunyt gazdag féltestvérét Iszfahánban, hátha hajlandó gondoskodni róluk.
Nagy Abbász, a sah által nagyra becsült szőnyegtervező végül befogadja szegény vidéki rokonait, ám felesége jóvoltából nem sok jóra számíthatnak: nem rokonokként, hanem szolgálóként kell élniük abban a hatalmas házban, éjt nappallá téve kell dolgozniuk, s olykor a legalantasabb munkára is rákényszerülnek.
Főhősnőnk mindemellett sem mond le az álmáról, hogy jól kitanulja a szőnyegtervező mesterséget – Nagy Abbász bár eleinte ódzkodik ettől a merész ötlettől, de aztán felfigyel a lány tehetségére, s végül hajlandó elvállalni a kitaníttatását. Közben a lány szigára – azaz egy előre meghatározott időtartamra szóló házasságra – kényszerül, s végül válaszút elé kerül: vagy örökösen a férje kedvére tenni, minden parancsát teljesíteni, s elviselni a szigából származó szégyent mások előtt, vagy követni azt az álmot, ami már régóta a szeme előtt lebeg. A választás első hallásra nem tűnhet nehéznek, de egy sor olyan körülmény nehezíti meg a döntését, ami fájdalmas veszteségekhez vezethet.

Talán, a történet főbb vonalai nem tűnnek valami meggyőzőnek: kicsit sablonos, kicsit közhelyes – ezer meg ezer ilyen történetet találhatunk a könyvesboltok „romantikus olvasmányok” polcain, ahol adott egy nő, aki a céltalan, ámde mégis valamiféle biztonságot jelentő élete és a megvalósításra váró álmai között őrlődik. S valóban igaz, a történet ennél nem több, szóval, aki kicsit komolyabb, mondhatni úttörő könyvet vár ebben a témában, az csalódni fog. Én előre szóltam.

De mégis miben különbözik ez attól a tengernyi könyvtől? Mi az, ami miatt mégis érdemes kezünkbe venni ezt a kötetet? Szerintem már maga a helyszín és a könyvben fontos szerepet játszó iráni kultúrkör is nagyon jó érv a fenti kérdésekre.
Érdekes dolog ennyire más szemmel nézni a világra, vagyis inkább azt mondom, érdekes ennyire más világra tekinteni, ami sokban különbözik a mienktől: mások a hagyományok, az életmód, a vallás, a társadalmi berendezkedés és még annyi, de annyi minden, hogy a végtelenségig sorolhatnánk. S mégis: mindezen különbségek ellenére a hasonlóságokat is felfedezhetjük: az emberi reakciók, a gyűlölet, a gyász, a szeretet és a szerelem mindig és mindenhol ugyanazok, sohasem változnak – bármennyire mások is vagyunk.

A könyv további érdekességei a narrációba bele-beleszőtt népmesék, amik olykor megszakítják a történések fonalát. Természetesen nem funkciótlanul kerültek bele a szövegbe: ezek a mesék saját nyelvükön, saját belső törvényszerűségeiken keresztül reflektálnak főhősnőnk történetére, érzelmeire. Ahogy az a népmeséknél lenni szokott, ezek is olykor kegyetlenek vagy éppen szomorúak – de mindig csodálatosak. Igazán érdekes hatást keltenek a szövegben olvasás közben, szóval ez is egyértelműen a meggyőző érvek csoportjába sorolandó.

Viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy a könyvben fellelhető erotikus jelenetek miatt – amelyek nem csupán utalás szinten vannak jelen, hanem elég részletesen és alaposan leírt részekről beszélünk – egyértelműen az érett olvasóknak ajánlanám.
Személyes véleményem szerint az írónő bizonyos pontokon már túlzásba vitte: a történet pár fejezet erejéig kisiklott és valahogy átsétált az erotikus regény műfajába. Amivel nem lenne semmi gond, ha az ember direkt ilyen könyvet emelt volna le a polcról – de mivel nem ez történt, ezért számomra igenis zavarónak hatott. Azonban szerencsére hamar túllendültünk ezeken a részeken, és a történet folytatódhatott a megszokott kerékvágásban, ismét gyönyörű mesékkel átszőve.
A virágok vére leginkább hölgyolvasóknak ajánlott. Könnyed, mondhatni egzotikus kikapcsolódást nyújthat a lapok közt megbúvó mesékkel, szőnyegekkel és álmokkal.

Az összegzésnél kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert bár tetszett a könyv, de a kisiklások miatt gondban vagyok. Azt hiszem, 5 pontra értékelem.



Kiadó: Geopen
Fordító: Bíró Júlia
Eredeti cím: The Blood of Flowers
Oldalszám: 358
Ára: 2990 Ft

(Képek forrása: weheartit.com)

A kizökkent idő

2011. március 10., csütörtök

A Könyvesbloggerek Krónikái
2011. március 10.

A héten érkezett hozzám Kirstin Gier trilógiájának első része 2010-ből. Sok jót hallottam már róla, s most, hogy kicsit közelebbi kapcsolatba kerültünk, úgy érzem, nem voltak alaptalanok a hozzá írt dicsérő posztok. Bárcsak én is időutazó lennék, hogy hamarabb a kezembe vehessem a következő kötetet! E képességem hiányában sajnos ki kell várnom türelmesen a megjelenést.

(Feljegyezte: Heloise, a Könyvekkel suttogó blog tulajdonosa)


Kirstin Gier: Rubinvörös

kiolvastam: 2011. március 9.



Rengeteg dicsérő vélemény, bejegyzés; gyönyörű borító, érdekes fülszöveg, időutazás - ez mind a könyv mellett szól, és rávett arra, hogy ezt nekem bizony olvasnom kell. Bár, hogy őszinte legyek, mielőtt nekikezdtem volna, kicsit féltem tőle. Pont a sok dicséret miatt - mert mi van akkor, ha túl magasra teszem neki a lécet, és nem tudja megugrani? Nos, ez a félelemem, körülbelül az első fejezet után elpárolgott: egyszerűen imádtam! Azt hiszem, ezt az is bizonyítja, hogy még a szakdolgozatomat is hajlandó voltam félretenni miatta erre az egy napra - néha ugyan a lelkiismeretem megnyugtatására próbáltam írogatni, de nem ment. Egyszerűen hívott magához a regény, hiába dugtam el a másik szobába, hogy ne is lássam, hogy legalább pár oldalt tudjak írni. De nem. Hívogatott, én meg engedtem a csábításnak. De nem bántam meg, sokkal jobban szórakoztam így.

Odalentről zene hallatszott fel. Hegedűszó és emberi hangok egyvelege.
Elég sok ember lehetett a földszinten.
A Saint Lennox Gimnázium második emeleti folyosójára alig ismertem rá. megpróbáltam felidézni, melyik tanterem hol helyezkedik el. A mögöttem nyíló ajtó a mi termünkbe vezetett, a szemközti helyiségben Mrs. Counter éppen földrajzórát tartott a hatodikosoknak. A mellette levő ajtó a szertárba nyílt. Ha ott rejtőznék el, akkor legalább senki nem látna meg, amikor visszatérek
.



Szóval, adott egy nagyon fura család egy régi házban, titkokkal és különös hagyományokkal. Ja, és persze ki ne felejtsük, hogy a család női ágán öröklődik az időutazásért felelős gén. Matematikailag pontosan kiszámították a múltban, hogy ezek az örökösök melyik év melyik napján fognak megszületni, így az erre való felkészítés már egészen kisgyermekkorban megkezdődik, de a gén majd csak a delikvens 16. vagy 17. életévében aktiválódik. Charlotte, a a család nagy reménysége, pont elérkezett a kritikus korhoz. Bármelyik pillanatban utazhat, ezért fokozottan ellenőrzik, hogy az elsőnél minden rendben menjen. Eltelik jó pár nap, de Charlotte még egy fél másodpercet sem ugrott hátra. Ellenben Gwendolyn, regényünk főhősnője igen. Sőt, két nap alatt háromszor is sikerült neki. Csak egy a bökkenő: erre bizony nem számítottak. Gwendolyn nem lett felkészítve: a történelemről csak annyi ismerettel rendelkezik, amennyit a gimiben tanítottak neki, fogalma sincs erről az időutazós mizériáról, csupán szedett-vedett információk állnak a rendelkezésére. És ráadásul még egy nagyképű, arrogáns srácot kap útitársul, Gideont. akinek gyönyörű zöld szemei vannak, tud vívni, hegedülni, tisztában van a régi korok etikettjével és egy csomó idegen nyelven beszél... de akkor is arrogáns.


Rákóczy csalódottnak tűnt. Talán mégis jobb lett volna, ha hazudok neki.
Erdélyt Dracula fejedelem kormányozza, már kétszáz éve. Az egész terület rezervátumként működik egyébként már kihalt denevérfajok számára. A kurucok a legboldogabb emberek Európában.
Ez valószínűleg jobban tetszett volna neki.




A szereplők nagyon szimpatikusak voltak, nem volt nyavalygás, logikátlan baklövések - legalábbis nekem nem tűnt fel - , szeretlek-nem szeretlek huzavona, idegesítő kliséhalmozás. Végre egy tényleg igényes és szórakoztató ifjúsági regényt tarthattam a kezemben, aminek tegnap óta a rajongója vagyok. Azt hiszem, régen fordult már elő velem olyan, hogy tűkön ülve várjam a következő rész megjelenését - pedig most ez van.

Szerettem a titkokat, a bizonytalanságot (hogy most akkor kiben kell bízni, és kiben nem), az abroncsos szoknyákat, a parókákat, a hintókat, az izgalmat és egyszerűen mindent! Azt hiszem, imádnék időutazó lenni - ezt olvasás közben többször is megállapítottam magamban.
A stílusa is említést érdemel: szerintem a mostani ifjúsági regényekhez képest igazán igényes, vicces- egyszóval üdítő volt olvasni. Kellemesen kikapcsolt arra a napra, s ezzel szerintem tökéletesen teljesítette minden feladatát.

Szóval, én is csatlakozom az előttem szólókhoz: bátran ajánlom mindenkinek - ifjabbaknak és nem ifjabbaknak - , szerintem nem fognak csalódni.
Az értékelésemben 10 pontot ért el.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Rubinrot
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám: 334
Eredeti ár: 2999 Ft

(képek forrása: weheartit. com)

Egy igaz ember

2011. március 8., kedd

Victor Hugo: A nyomorultak

kiolvastam: 2011. március 8.

Van valami félelmetes abban, mikor belevágunk egy hatalmas lélegzetvételű regénybe. Legalábbis én mindig így érzek, hiszen tudom, hogy össze leszek kötve vele több hétre, vagy akár hónapokra. A nyomorultaktól is emiatt tartottam, hiszen a maga 1484 oldalával egy egészen tisztességes méretű regénynek számít, ami egy igazán hosszú elköteleződést ígért. S valóban: majdnem pontosan kerek egy hónapig kalandoztam Hugo regényének világában, és most, hogy elolvastam ennek a rengeteg oldalnak az utolsó sorát is, átbogarásztam a könyvek végén található jegyzeteket, elégedetten csuktam be az utolsó könyvet, majd kissé szomorúan utoljára megsimogattam a könyv fedelét. Négy hétig társam volt ez a regény: minden este ott várt engem a párnám alatt, hogy végre ismét kézbe vegyem, kinyissam újra és újra, több éjszakát is átvirrasszak felette vagy éppen pár oldal elolvasása után fáradtan ismét visszategyem a helyére. Viszonyunkban akadtak ugyan hullámvölgyek, de azért mégis azt mondom, hogy jó társam volt ez a könyv.

S ez mindenekelőtt Hugo érdeme. Azt hiszem, kevés író mondhatja el magáról, hogy képes fenntartani olvasója érdeklődését a nem szorosan a cselekményhez tartozó gondolatokkal, történésekkel. Bevallom, néha én is időhúzásnak éreztem ezeket a részeket, néha haragudtam is rá emiatt, mert sokszor pont a legizgalmasabb részbe szúrt bele egy-egy ilyen elmélkedést. De ahogy túltettem magam ezen, Hugo ismét elvarázsolt: rengeteg érdekes kérdés, eszmefuttatás bukkan fel a lapokon, és el tudom képzelni, hogy ez a korabeli olvasóknak mennyivel érdekesebb lehetett - mert sokkal többet megértettek belőle. Persze, az író sok mindent megmagyaráz, így a lényeget én is felfogtam belőlük, de mivel tudom, hogy mennyire hiányos a francia műveltségem, ezért gondolom, hogy a sorok között még jóval több gondolat, kérdés rejtőzik. Ezek megfejtésében sok segítséget nyújthatott volna a könyvek végén található jegyzet, de őszinte leszek: akkor lusta voltam a végére lapozgatni (főleg, mivel nem is jelölték, ha valamihez tartozott lábjegyzet), így ezt az elolvasás utánra halasztottam - ami persze nem ugyanaz, mintha akkor jöttem volna tisztába mindennel, de már mindegy.

Sokszor bánkódtam amiatt is, hogy nem Hugo korának Franciaországában élek: jó lett volna elzarándokolni azokra a helyekre, amelyeket a regényében is megemlít; jó lett volna látni saját szememmel is azokat a dolgokat, helyszíneket, amik vagy valódi történetükkel vagy az író által köré képzelt fikciójukkal bekerültek a regénybe épp' csak pár sor erejéig, vagy fontos, visszatérő helyszínként.

A regény felépítése, a szálak össze-visszacsavargatása, a történet ritmusa mind-mind őszinte csodálatot és tiszteletet váltott ki belőlem. Ez egy igazi nagyregény -bár, tudom nem mondok ezzel új dolgot, hiszen sok hozzáértő ember már megénekelte előttem, de azért gondoltam, én is leírom -, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A nyomorultak nem csupán egy egyszerű történet egy fegyenc erkölcsi felemelkedéséről, hanem vélemény a társadalomról, a törvényekről és a jogról, Párizsról és a francia történelem közelmúlt eseményeiről is. Hugo ebben a regényében sok olyan dolgot mondott ki és olyan kérdéseket tett fel, amiket akkoriban legszívesebben a szőnyeg alá söpörtek volna - nem is csodálkozhatunk, hogy első megjelenésével óriási társadalmi visszhangot keltett, és még a Francia Népgyűlés is napirendre vette a leírtakat.

"Hugo igazán alapos" - emlékszem, ezt egyszer Andiamo jegyezte meg nekem még régebben. Akkor még nem tudtam pontosan mire gondol - bár, voltak sejtéseim. Most, hogy elolvastam ezt a könyvét, azt hiszem én se jellemezhetném jobban az író mindent leíró, gondosan részletező stílusát: tényleg alapos. Például ha a főhőst egy szobában látjuk viszont, akkor annak a szobának minden zegzugát megismerjük a székektől egészen a sarokban lógó pókhálóig - s lehet, hogy még az ott gubbasztó pók történetét is megismerjük. Ez persze, lehetséges hogy ijesztően hat egyesek számára, de higgyétek el, hogy csak az első pár ilyen okozhat nehézséget. Ahogy haladunk az oldalakkal, mi is lelassulunk az elbeszélés ritmusára, és megtanuljuk, hogy mindent ki kell várni. És higgyétek el: megéri!


Na de, hogy ne csak dicsérgessem Hugo bácsit, azért azt is el szeretném mondani, hogy a szereplőkkel nem voltam teljesen kibékülve. Túl szélsőségesek, túlságosan egy eszmének vannak alárendelve. Néha Jean Valjean -ban felcsillan ugyan néha olyan érzés is, ami nem illene a karakteréhez, de cselekedni sose cselekszik máshogy: csak olyan jean valjean-osan.
De a legidegesítőbb mégis Cosette volt a számomra - ó, tudom: szentségtörés. bocsi érte- : ő egyszerűen egy olyan szereplő volt végig, akit csak sodort az ár; fogalma nem volt, hogy mi folyik körülötte, de nem is volt rá kíváncsi; alig cselekedett magától mindenféle külső behatás nélkül. Cosette olyan volt mint a Catherine nevezetű babája: mindenki csodálja, kézbe venné, és ha lerakják a földre, egyszerűen ott marad. De ennyi erővel bárhova tehetnék, mindenhol ott maradna. Mert ő csupán egy baba. Cosette is az volt, szerintem.

Szóval, mindent összevetve Hugo regényét igazán megszerettem, örülök, hogy elolvashattam. Azt hiszem, ha nem lett volna ez a Várólista csökkentés, még mindig olvasatlanul a polcomon lenne, és felháborodva követné minden mozdulatomat, mikor éppen a következő olvasmányomat választanám ki magamnak.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Les Miserables
Fordította: Lányi Viktor, Révay József, Szekeres György
Oldalszám: 1484 oldal
Eredeti ár: 100 Ft (1967-es kiadásról van szó)

Egy igazi tanító kisasszony

2011. március 6., vasárnap

L. M. Montgomery: Anne az élet iskolájában
kiolvastam: 2011. február 20

Nehéz dolog elhagyni az iskolapadot, hogy aztán belevághassunk az Életbe. Meg kell felelnünk saját magunknak, a munkánknak, egyre nehezebb és nehezebb próbatételek elé állunk nap mint nap, és nem mindig segít minket a korábbi éveink alatt megszerzett tudás. Az Élet Iskoláját is meg kell szoknunk, ami első látásra félelmetesnek és idegennek tűnhet, de ha belerázódunk, rájövünk, hogy ez a legtanulságosabb iskola mind közül. S ha kellően optimistán viszonyulunk hozzá és a humorérzékünket se felejtjük otthon, akkor még igazán szórakoztató is lehet.

Anne, ez a vörös hajú, folyton fecsegő kislány, akit az előző kötetből (Anne otthonra talál) megismertünk már vonzó fiatal hölggyé lett, és Avonlea iskolájában okítja diákjait, ahol néhány évvel ezelőtt ő maga is tanult. Tanúi lehetünk Anne első tanítási napja izgalmainak; megismerkedhetünk egy különc és kissé mogorva szomszéddal, Mr. Harrison -nal és a szókimondó papagájával, Rozsdával; láthatjuk milyen szorgalmasan dolgozik a Faluszépítők Társasága, hogy Avonlea még csodálatosabb legyen – bár ez a szándék néha balul sül el; Anne új barátnőre lel „Levendula” kisasszony személyében, és majd' elfelejtettem: két kisgyermek is lakója lesz a Zöldmanzárdos háznak.
Amint láthatjuk, kalandokban ismét nincs hiány, és főhősnőnk, bár már tizenhat éves, de álmodozásából, optimista életszemléletéből mit sem veszített, és a helyszín továbbra is a gyönyörűséges Avonlea – egyszóval L. M. Montgomery ismét garantáltan elbűvöli olvasóit.

Anne születésénél fogva a fény gyermeke volt; egy mosolya, kedves szava – ha csak egy pillanatra is – az életet reménytelibbé, széppé és tisztává varázsolta a körülötte lévők számára.


Kicsit féltem, hogy ebben a kötetben Anne éveinek múlásával elveszik az az ártatlanság és bűbáj, amit az első kötetben annyira megszerettem. Szerencsére nem így történt, és a komikus helyzetek, vicces félreértések továbbra is tömkelegével megtalálhatók ebben a történetben: Anne mellett még Davy-nek , ennek a kíváncsi, eleven kisfiúnak a csínytevései is alaposan megnevettetik az olvasót. Davy is igazi színfolt ebben a regényben, akinek gyermekien egyszerű kérdései és elképzelései a Jóról és a Rosszról, Istenről és a Mennyországról azt hiszem, még a legmogorvább embert is megmosolyogtatnának.

Anne születésnapja volt az egyik legkedvesebb epizódom ebben a kötetben, hiszen itt főhősnőnk és barátnői fantáziája újra szárnyalhatott: a sok gyönyörű, mások által még fel nem fedezett vagy éppen elfeledett rétek, erdőségek, melyekben elhagyatott házak őrzik régi gazdáik emlékét, és apró tavacskák rengeteg fenséges és különös nevet ihlettek - Anne és társai legnagyobb örömére.
S valóban, most kezdek csak rájönni, hogy a nevek mennyire fontosak! Hiszen mennyivel másként tekintünk egy dologra, ha annak valami különleges és gyönyörű hangzású neve van – maga a nevezett is megszépül ezáltal, és a lelkünknek is jól eshet, ha például nem csupán egy fotelbe, hanem a Tündérek Fenséges Trónjába ülhetünk bele egy hosszú és fáradt nap végén. Ugye milyen más érzés? Bár, ez egy elég prózai példa volt, azt hiszem Anne nem lenne megelégedve a névválasztásommal.

„Levendula” kisasszony története mellett is képtelen vagyok szó nélkül elmenni: ez a kötet igazi tündérmeséje, szomorú szívszerelmes története egy hóbortos vénlánnyal, egy takaros kis kőházzal az erdő egy eldugott szegletében, amit Lavendar (vagyis „Levendula”) kisasszony csak Visszhang Kunyhónak hív, s persze ne feledkezzünk meg hűséges szolgálólányáról, Negyedik Charlotta -ról sem, akinek különleges neve ismét egy igazán humoros történetet takar. Anne nem hiába mondja a Visszhang Kunyhó úrnőjéről, hogy rokon lélek – ő is álmodozások és ábrándozások között él, rengeteg furcsa és igen szórakoztató hóborttal. Nekünk, Olvasóknak is mindenképp érdemes megismerkednünk vele, ki tudja, talán mi is rokon lélekre lelünk benne.

Ezen a világon nincs más dolgunk, mint a legjobbat remélni, a legrosszabbra felkészülni, és közben elfogadni, amit Isten ránk mér.


Az Anne-sorozat második kötete egyáltalán nem okozott csalódást, és garantáltan más Anne-kedvelőknek sem fog. A problémák ugyan kicsit komolyabbak, összetettebbek, felnőttesebbek, de a bűbáj és a derű továbbra is megmaradt, ahogy Anne optimizmusa is. Az első kötet után mindenképp olvasásra ajánlott!
Számomra ez is 10 pontos regény lett!

Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Anne of Avonlea
Oldalszám: 292
Ára: 2299 Ft


(a legalsó képen található patchwork az etsy.com -ról származik)

Druzsba abszurd kalandja

2011. március 1., kedd

Mikszáth Kálmán: A sipsirica

kiolvastam: 2011. február 26.

A helyszín Buda, s annak is egy aprócska vendéglője a Fehér Páva, melynek tulajdonosa Jahodovska asszonyság, aki mindent megtesz azért, hogy csak a törzsvendégei járjanak hozzá, a néha betévedőket hűvös fogadtatásban részesíti, hogy eszükbe se jusson visszatérni. A törzsvendégek közé tartozik Druzsba tanár úr is, aki a vendéglősné lányának, Sipsiricának a keresztapja. A lány hihetetlenül ártatlan és tisztalelkű teremtés, aki mindennap ott sertepertél a vendégek között, egy nap se szó, se beszéd eltűnik - Jahodovska asszonyság elmagyarázza a lányát hiányoló vendégeknek, hogy elküldte egy kis időre Krakkóba a nagynénjéhez. Hamarosan Druzsba tanár urat is elszólítják a kötelességei: Magyarország egy eldugott szegletébe kell elmennie, felmérni az ottani iskolai birtokok helyzetét. Ám ott valami igen furcsa, szinte hihetetlen és erkölcstelen dologra bukkan...

Mikszáth-tól ez merőben szokatlan kisregény volt számomra, bár lehetséges, hogy még nem olvastam az írótól eleget. Az eleje mondhatni, meglehetősen mikszáthian indult , ám a regény második felétől, Druzsba tanár úr útra kelésétől valami hihetetlen abszurd (szó szerint, ugyanis Druzsba nevének anagrammája maga az abszurd szó) és különös történésekbe csap át az egész.

A szöveg maga tele van előre- és hátramutató intertextuális utalásokkal: Poe szövegeinek a jelenléte elég egyértelmű, Balázs Béla Kékszakállú herceg vára is eszünkbe juthat olvasás közben, ahogy Gogol vagy Csehov művei is, amelyekben egy-egy neurotikus figura marginalizálódását meséli el a történet. Illetve magán a Mikszáth életművön belül is találhatunk megfeleléseket a szövegben: eszünkbe juthat A fekete város illetve a Beszterce ostroma is. Persze, ez számomra kérdéses maradt, hogy ezek az intertextusok mennyiben segítik a végével kapcsolatos hatalmas kérdésemnek a megválaszolását - ugyanis mikor becsuktam a kötetet egy hatalmas kérdőjel jelent meg előttem: vajon mennyit kell ebből elhinnem? Vagy pontosabban fogalmazva: melyik állítást kell elhinnem ebből?

Persze mondhatnánk, hogy a teljesen egyértelmű mi történt - de ahogy nálam ez lenni szokott ha bármiféle szellemi devianciáról van szó (ami esetemben tök mindegy, hogy kitalált-e vagy sem), számomra mindig megkérdőjeleződik a regény valósága: hogy tulajdonképpen melyiket kell igaznak tekintenünk? S igazából úgy érzem, hogy jelen esetben még az sem segít a megoldásban, ha a kétféle végkimenetel üzenetét nézem: hiszen mindkettővel ugyanoda jutunk (legalábbis szerintem).

Amit még érdekesnek tartok megjegyezni, s ami másik szokatlan dolog volt Mikszáth-tól, az a kisregény nyelvezete: talán a szétbomló jelző illik rá legjobban. A narrátor és a szereplők mondandóját is meg-megszakítják az olvasóhoz intézett kiszólások, de ott vannak még a nagyon érdekes, olykor komikus analogikus ismétlések is a szereplők monológja közben - nagyon érdekes hatást keltenek olvasáskor, szinte azt is mondhatnám, hogy kiesnek a szövegből.

Egyszóval, ahogy az elején említettem egy igazán szokatlan Mikszáth regényhez volt szerencsém. Ami a tetszési-faktort illeti, nálam a Beszterce ostroma és a Noszty fiú még mindig megelőzi, de nem mondanám rossz regénynek, annál is inkább, mert tényleg sokat gondolkodtam rajta, és úgy érzem, még mindig nem találtam megnyugtató megoldást. Újraolvasás-gyanús.
Az értékelésemben: 5 pontot ért el - azért Mikszáth más regényei sokkal jobban tetszettek.

Kiadó: Unikornis Kiadó
Oldalszám: 108 oldal
Eredeti ár: 172 Ft
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS