2012. augusztus 19., vasárnap

A tengerpart örök foglyaiként

Képzelj el egy apró angol kisvárost valahol a tengerpart mentén... Az oda vezető dombok oly meredekek, hogy a kocsik képtelenek rajtuk lefelé közlekedni: az utasok kénytelenek így kiszállni, és taligákon viszik le őket. A keskeny út levezet a partra, aztán hirtelen hátat fordít a tengernek, majd újra dombnak felfelé vezet, mintha épp csak egy pillantást akarna vetni a hullámokra, mielőtt megszökne. A város szívéből kiindulva a házak szétszórtan állnak a part mentén - itt semmi sem terv szerint épült. Az utcák hol erre, hol arra kanyarodnak, mintha menekülni próbálnának a domboktól, a tengertől, de mindhiába.

Ebben a kusza kisvárosban élt Mary Anning, akibe egyszer belecsapott a villám. Bár akkor még fogalma sem volt róla - hiszen alig pár hónapos csecsemő volt - hogy pár évvel később minden napját a tengerparton fogja tölteni fosszíliákra vadászva, és hogy az utókor az első női paleontológusként fogja emlegetni...

Elizabeth Philpot - korának felfogása szerint - vénkisasszonyként érkezett ebbe a dél-angliai kisvárosba, ami szinte fel sem érhetett London porcelánfinom eleganciájához és folyton zsizsegő nyüzsgéséhez. Ám mikor először vet pillantást a parton őrt álló meredek sziklafalból kikandikáló ezernyi, sőt milliónyi ammonitára, biztos benne, hogy jó helyre jött. Hamarosan Mary Anning társául szegődik a fosszíliavadászatban - bár ő csupán merő kedvtelésből és gyűjtőszenvedélyből - , s megtanulja felismerni a parton heverő kövek kuszaságában a mintázatot...
Az ő történetükről szól ez a könyv.

Mint ebből a kissé szedett-vedett, és közel sem teljes cselekményleírásból látható, nem egy akciódús regényről van szó - ám ezt egyáltalán nem tartom hiányosságnak, hiszen olyan érdekes és izgalmas megközelítése ez a XIX. századnak, a nők korabeli helyzetének, hogy élvezettel faltam minden sorát. S mint azt az előző posztomból kiérezhető, tényleg rajongásig megszerettem.

Mary és Elizabeth közös szenvedélyük ellenére, nagyon is különböznek egymástól - talán a társadalmi különbségeik is szerepet játszanak ebben, hiszen míg egyikük egy jómódú polgári családban nevelkedett, addig másikuk egy szegény, munkáscsalád sarja, aki minden egyes nap a megélhetéséért küzd. Elizabeth számára így a fosszíliavadászat inkább passzió - persze, korántsem félvállról vett, hanem igazi szenvedély, amiről lelkesen és odaadással beszél boldog-boldogtalannak, s szinte minden gondolatát ez teszi ki. Mary számára a parton töltött idő, s a kövek között talált csontdarabkák a megélhetésének forrásai. Legalábbis kezdetben bizonyosan csak ennyit jelentenek a számára: minél épebb és szebb ammonitát vagy bezoárt talál, annál többet elkérhet a gyűjtögető turistákról, s annál nagyobb valószínűséggel nem fog aznap éhezni a családjával. Ám valahol, valamikor már másról kezd szólni. A tudásról, a megbecsültségről, a felfedezés öröméről. Hogy pontosan mi vagy ki hozta meg ezt a szemléletbeli változást, nem tudom. Talán Elizabeth tudósi lelkesedése, talán az első általa felfedezett plesyosaurus csontváz vagy a tudósok érdeklődése, esetleg mindez egyszerre - tényleg nem tudom. De tény, hogy egyszer csak az egyszerű Mary Anning, aki épp hogy kijárta a vasárnap iskolát, hihetetlen önérzettel és tudományos szakértelemmel fordul a férfiak uralta tudományos élet felé, és igyekszik kikövetelni a maga helyét benne.

Bár hivatalosan ez a könyv két nő barátságáról szól, én nem érzékeltem benne olyan erőteljesen - bár lehet, nem erre figyeltem igazán. Mary és Elizabeth kapcsolata inkább csak meghúzódott valahol a háttérben, s igazából én nem is vagyok benne biztos, hogy ez valóban egy egyszerű barátnő-barátnő dolog lett volna. Sokkal inkább éreztem a kettejük közti kapcsolatot mester-tanítvány, vagy talán szülő-gyerek viszonynak. Sosem éreztem (csak a vége fele) kettejük között huzamosabb ideig az egyenlőséget: Elizabeth folyton terelte Mary -t - mikor legalábbis hagyta, s nem lázadozott ellene. Bár talán ez a fajta szereposztás a köztük levő nagy kor -, illetve társadalmi különbségből fakadt.

De végül is, mint említettem, számomra nem ez volt az igazán lényeges a könyvben. Sokkal inkább éreztem ezt a nemi szerepek korabeli helyzetének lenyomataként. A női szereplők többsége valami módon marginális helyzetbe került, mondhatjuk úgy is: nem éppen jó partik. Van, aki szegény, van, aki vénkisasszony, van, aki különc vagy sánta vagy egyszerűen csak hóbortos - annyi különféle életút, annyi különféle történet, de társadalomban elfoglalt helyüket tekintve mintha egyfelé tartanának... Vannak, akik küzdenek a társadalmi megítélésük ellen, mindenki a maga módján persze: csak önmaguk akarnak lenni, olyan szabadon, ahogy az a másik nemnek is megadatott.

Chevalier regénye remek módon bánik a szimbólumokkal, utalásokkal, már-már azt mondanám, hogy ez tényleg az első betűtől az utolsóig egy nagyon tudatosan megírt mű, még ha olykor céltalanul kacskaringósnak is tűnik. Ám akárhogy van is, az biztos, hogy akárhányszor kinyitottam ezt a könyvet, szinte megcsapott a sós tengeri levegő illata, és hallottam a távolban a sirályok hangját... Ez mind ott van a lapok között.
Ahogy lennie kell.

Tracy Chevalier: Isten teremtményei
Remarkable Creatures
Fordította: Kiss Marianne
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 328
Eredeti ár: 3490 Ft


Vélemények:

2 hozzászólás:

Zenka írta...

Ó, de szép ez a poszt, a képekkel meg minden. Hirtelen nagyon szeretném most ezt elolvasni, várólistás lett a könyv...

Heloise írta...

@Zenka: szerintem ez nagyon a te könyved, de tényleg :-) Nem túlzok, de amikor írtam a posztot, pont rád gondoltam, hogy mennyire tetszene neked a könyv. (különben szívesen kölcsönküldöm ám!)

Related Posts with Thumbnails