Pages

Örömhozó, bánatrontó

2012. december 27., csütörtök


Szabó Magda életművével még csak az ismerkedési fázisban vagyok szégyenszemre, ám az Abigél óta iszonyatosan eltökélt vagyok. Az ezévi töltött káposzta zabálós, mézeskalácsillatú karácsony alkalmából pedig ezt a könyvet kaptam Édesapámtól ajándékba, ami higgyétek el ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. A boldog, ám kissé fárasztónak mondható kétnapos szocializációt ezzel a könyvvel pihentem ki ma délután a kanapénkon elterülve, miközben a két cicám a hasamon/fejemen elhelyezkedve hangos dorombolással nyugtázta, hogy ezt a napot már semmiféle idegen embertömeg meg nem zavarja, s egy roppant idilli, csendes délutánnak nézhetünk elébe.  

Az Örömhozó, bánatrontó tulajdonképpen nem is regény, mégcsak levélregény sem, sőt még csak nem is könyvnek készült eredetileg. Csak a sors - és az olvasók szerencséje - hozta úgy, hogy végül mégiscsak azzá lett. Szabó Magdáék még 1960-ban költöztek a Júlia utcába cicájukkal, Évukával együtt, ahol amarosan jó barátságba kerültek a szomszéd házaspárral, akik szívesen gondoskodtak Évukáról, mikor az írónőék bokros teendőik miatt kénytelenek voltak elutazni; még egy pallót is tettek a két erkély közé, hogy ilyen alkalmakkor Évuka akárhányszor egyedül érzi magát, át tudjon menni a szomszédba. Szabó Magda jó néhány levelet írt nekik cicája nevében, megköszönve óvó gondoskodásukat és hogy olyan fantasztikus pótgazdik Évuka számára. A kötet nagyrészt ezeket a leveleket tartalmazza, de helyet kapnak még benne Konstantin - az írónő későbbi cicája - levelei is, melyeket a Pomogáts házaspárnak küldött.

Bevallom, korábban fogalmam sem volt arról, hogy Szabó Magda ennyire állatbarát volt - így már még jobban tisztelem őt. Hihetetlen megértéssel és szeretettel ír ezekben a levelekben kedvenceiről, ahogy csak egy igazán jó gazdi képes. Kicsit intimebb élmény is olvasni ezeket a sorokat, hiszen itt nem írónőként szól, s ráadásul nem is nekünk, olvasóknak... s emiatt lehet, nincs akkora irodalmi értéke, mint a Régimódi történetnek vagy Az ajtónak, mégis ott van benne az a megfoghatatlan báj és kedvesség, amely engem, mint fanatikus állatbarátot és boldog cicatulajdonost, rögtön levett a lábamról. Sokszor nyerítve nevettem fel egy-egy számomra is ismerős szituáción, különösen a cicák vízipálmák iránti gyengéd vonzalmaikat ecsetelő részeknél - Marcipán cicámnál ez már-már beteges méreteket öltött. Szegény Peti! tudniillik ő a vízipálmánk. Mármint a Peti - vagy éppen azon, hogy a macskák vajon mit gondolnak a ruhákon jelentkező hatalmas cicaszőr mennyiségről. Bár őszintén hiszek abban, hogy minden állat egyedi és megismételhetetlen személyiség, azért Évuka leveleit olvasva néha-néha bizonyos lelki rokonságot is felfedeztem közte és az én paMacskáim között. 

Minikém a kissé fóbiás, s rettentő manipulatív cicám


Szó mi szó, igazán csodás olvasmány volt, amely még közelebb hozta hozzám Szabó Magdát; azt a Szabó Magdát, akit szerető állatok vettek körül egész életében, beleértve az utolsó napjait is.  A kötetben található számos fénykép még jobban erősítik az írások intim jellegét, s a Tasi Géza által írt bevezetőt elolvasva jól el tudjuk helyezni magunkban Szabó Magdának ezen írásait. Én amondó vagyok hogy akár állatbarátok, akár Szabó Magda-rajongók vagyunk, mindenképp élmény olvasni ezt a kis könyvecskét - persze nyilván más szempontok vezérlik ilyenkor az embert, az biztos hogy így vagy úgy, de különleges... 
No, be is fejezem mert már kezd rám jönni a késztetés, hogy a cicáimról szóló történetekkel traktáljalak titeket, amit szerintem csak én élveznék. Mégis úgy érzem, ez az a könyves bejegyzés, ahová abszolút nyugodt szívvel és indokoltan berakhatom az én csodás kedvenceim fényképét még ha csak én egyedül olvadozom ettől a dologtól , hiszen olvasás közben olyan sokszor eszembe jutottak, hogy nem átallottam két oldalanként megölelgetni őket, amit ők roppant kegyesen fogadtak. Ez a mi könyvünk volt, a mi délutánunk.

Marcipán, a vízipálmazabáló. Itt éppen ártatlan cica benyomását kelti.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - Levelek a szomszédba
Kiadó: Európa
Oldalszám: 132

u.i.: s végezetül pedig álljon itt az a vers a kötet végéről, amelyen én annyit, de annyit sírtam... A könyv alapvetően vidám különben, csak hát itt... itt törött el a mécses.

Sírfelirat Ifinek

Én sose jártam nélküled,
Csak most jöttem előre;
Az ifjúságod elgurult,
Azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,
A fényes szál kibomlott,
Ne sírj, ha e kövek felé
Hajolsz, s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
Mint otthon, odafenn,
S nem tudta más, hogy közeledsz,
Csak szívem és fülem.
Majd rád nézek, mint annyiszor,
Hogy mit hoztál nekem,
Ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.




3 megjegyzés:

Amadea írta...

Az utolsó soron majdnem elbőgtem magam. Túl sokan vannak a hidegben...

Heloise írta...

@Amadea: (bocsánat, valahogy elszaladtam a kommented mellett :-S ) Ó, igen, ne is mondd... szegénykék...én nemcsak majdnem bőgtem :-(

TD írta...

Engem is megfogott ez a könyv, jó összefoglalót írtál róla. Bevallott macskakedvelő vagyok, ezért nekem tetszenek a fotók is. :)

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS