2013. december 31., kedd

Mégis csak egy év végi összegzés...


Valaki megkérdezte tőlem, hogy írok-e ide év végi összegzést. Ha igazán őszinte akarok lenni, nem terveztem, mert nem igazán van mit összegeznem most könyvek terén. Keveset olvastam, iszonyatosan keveset, mert ebben az évben folyton csak a saját életemen kattogott az agyam. A kórházakba gyakrabban jártam szinte, mint a könyvesboltokba. Volt hogy hozzám jöttek látogatóba, volt hogy én mentem. Nehéz és eseménydús év volt ez - különösen az utolsó öt hónap. Köszöntések és búcsúzások váltogatták egymást. Valaki érkezett, valaki elment. Az élet már csak ilyen. Egyszerűnek hangzik, pedig nem az.
Ebben az évben sokszor húzódtam be a csigaházam menedékébe, és becipzároztam a lelkemet. Nehéz volt velem, tudom - főleg, amikor hetekre, hónapokra eltűntem a beszélgetésekből, és még egysoros válaszleveleket sem írtam. De nagyon szépen köszönöm minden barátomnak, aki rendületlenül és megállíthatatlanul kopogtatott azon a bizonyos csigaházon, és mesélt, és érdeklődött - lehet nem érződött rajtam, de sokat jelentett nekem, tényleg. 
Tudjátok, most valahogy várom a szilvesztert, hogy szimbolikusan magam mögött hagyjam végre ezt az egész évet, és egy új fejezet kezdődhessen. Persze, nyilván nem teljesen így lesz, mert egy éjszaka nem szakítja meg a folyamatosságot, nem varázsol nekem teljesen üres lapokat, s az idő szövetéből se tépi ki azokat a részeket, amiket szívem szerint kivagdosnék egy hatalmas ollóval. De valahol a január 1-je mégiscsak egy új kezdet, egy új fejezet - amit reményeim szerint már P. G. Wodehouse fog írni nálam, és nem valami hatásvadász, nyomasztóan realista író.

De ha már az íróknál tartunk, azért lássuk csak, mely könyveket is emelném ki ebből az évből. Bár keveset olvastam, de nagy szerencsémre mindig jó és feledhetetlen élményekkel gazdagodtam. Most valahogy mindig beletaláltam a szuper könyvekbe. S ez azért mégis csak egy nem elhanyagolható pozitívum.




 











Nos, mindenkinek Nagyon Boldogságos Új Évet Kívánok, legyen minden szebb, jobb a következő évben, és ne kerüljenek el senkit se az igazán fantasztikus, fotelbe szegezős, hajnalig maguknál marasztalós könyvélmények. :-)






2013. október 21., hétfő

Minou szigete


 "Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal

2013. szeptember 26., csütörtök

A Betiltott Könyvek Hete alkalmából...

- bár hazánkban annyira nem aktuális, de azért ezt nem lehetett kihagyni -




kép forrása: www.bookpatrol.net

u.i.: azért most már egyszer csak jövök egy normális poszttal is. Belátható időn belül.

2013. szeptember 7., szombat

Feljegyzés a molyos eseményekről


Már régóta érlelődik bennem egy olyan poszt megfogalmazása, amelyben ideiglenesen vagy véglegesen elköszönök könyvesblogger létemtől, mert úgy érzem, elfogytak a gondolataim. Az az igazság, hogy tegnap óta viszont zúg a fejem, annyi minden kavarog bennem. Sok minden történt pár óra leforgása alatt, és végül eljutottam oda, hogy mégsem a blogomtól veszek búcsút (egyelőre), hanem a moly tagságomtól. Már több mint másfél éve írtam egy bejegyzést, amelyben kisebb-nagyobb mértékben kifejtettem, miért is nem leszek ott többet aktív tag. Ezt nem csupán mondtam, ehhez tartottam is magam: se csillagozás, se véleményezés, se könyvfeltöltés, se idézet, se semmi. A frissek olvasása is szépen elmaradt, mert marhára nem voltam ott már kíváncsi sok a cukiságra meg idiótaságra, amik az idők során egyre inkább megszaporodtak, és a - szerintem - értékes tartalmat generáló felhasználók aktivitása is egyre inkább csökkent. A moly nekem levelezőfelület lett, semmi több. A netes életből is egyre inkább kivontam magam - aminek most megvannak a magánéleti okai - , de emellett még én se tudok elmenni szó nélkül.

Az ok, amiért távozok onnan, rengeteg blogon elolvasható - nem fogom most nyolcvanhatmilliomodjára leírni ugyanazt, hogy mi és hogy is kezdődött, mert talán nem is annyira az a lényeg már, hanem az, hogy hova is fajult ez az egész. Már azt iszonyatosan felháborító dolognak tartottam, hogy egy külső felületen történő kommentért vagy egyáltalán véleményért törlik bárki regisztrációját , csupán azért, mert kritikát merészelt megfogalmazni - szerintem nem felháborító módon - az oldalról. Lehet itt jönni azzal, hogy "de a blog RSS-je be van kötve a molyra" meg ilyesmi, de a blog attól még nem lesz molyos felület. Az egy úgymond privát szféra volt mindig és az is marad, amiért nem tartozik számadással a blogger a moly felé. Főleg nem ilyen szankciók fényében.
De aztán tegnap közzétették "hivatalos" álláspontot, ami felháborító módon féligazságokkal teli és rágalmazó hangnemű, és bár felszólítja a tagokat, hogy nyugodtan kérdezzenek, érdemi válasz az érdemi kérdésekre sehol sem érkezik, és olyan - számomra más kedves tagokat - buzdítanak regisztráció törlésére, akiknek csupán annyi a bűnük, hogy intelligens módon érvelnek és jogos kérdéseket vetnek fel az esettel kapcsolatban. Egyszerre nevetséges és szánalmas nem csupán a féligazságokkal teli molyblog bejegyzés, hanem a jogos kérdésekre adott válaszok(?). Mert hogy én hiába olvastam el az összes hozzászólást, azoknak a tagoknak a kérdéseire nem találtam érdemi választ sehol sem, csak olyan mondatokat, amik kikerülik a lényeget. Ugyanis - bár lehet hihetetlen - nem válasz az, hogy "ha nem tetszik, el lehet innen menni", illetve a "rágalmazó hadjárat" és "gyűlöletbeszéd" fogalmak random beszúrása a mondatba, mindenféle megalapozottság nélkül.

S ez az egész már túllépett egy határt nálam is. Bár már régóta nem teszek semmit hozzá az oldalhoz, de számadat se akarok lenni egy ilyen helyen, ahol a gondolatrendőrség figyeli a tagok minden lépését. Egyedül az Amadeával való közös, hihetetlen hosszú levélfolyamunkat fogom sajnálni, amit már legalább másfél éve írunk, és ami alatt szépen-lassan nagyon jó barátokká váltunk.

És végezetül, én már csupán egyetlen rágalomra reagálnék, amit esetleg most ennek a bejegyzésnek a fényében most már én is magamra vehetek (meg mert tegnap Ilweran és Hanna meg Patricia is leírták helyettem is, amit gondolok erről az egészről): "Persze tudjuk, hogy a Molyt szapulni nagyon megtérül, hiszen egy blogger legalább tízszer annyi kommentre számíthat, mintha egy könyvről írna. És ez sajnos úgy működik, mint a drogok: aki egyszer így tesz, utána már vágyni fog a nagy figyelemre."
Nos, speciel én magasról tojok a látogatottságra, nem érdekel, ha ezt a bejegyzést kb. egy ember fogja elolvasni és még ő se ír hozzászólást. Ezt csak muszáj volt feljegyeznem és kész, mert fel vagyok háborodva, meg továbbá, ha valakit érdekel, akkor tudja, hogy mostantól ott nem leszek elérhető. A blogomon, illetve a heloise.villette [kukac]gmail[pont]com címen megtalál.

Ja, és érdemi infókat az apropóról (többek között, a teljesség igénye nélkül) az alábbi linkeken lehet megtalálni:
Ilweran
Zenka
Gretty
Titti
Nima

2013. július 14., vasárnap

Kérdésekre válaszok



Jó ilyesmikre hazaérkezni a hosszú hétvégés miniszabiból. Ugyanis kaptam díjat, ráadásul négyszer is! Nagyon szépen köszönöm Katherine -nek, Diamantnak, Ariadnénak és Diananak . Szuper, hogy gondoltatok rám, igazán megtisztelő, de tényleg. Főleg, hogy nem vagyok mostanában valami aktív - így duplaplusz jól esik a dolog. 

Ariadne kérdései:

1. Olvasmányélményeid helyszínei közül, hova látogatnál el szívesen?
A Prince Edward -szigetre, természetesen. De a Roxfortot is szívesen megnézném magamnak :-) 
2. Mi alapján értékelsz egy könyvet? Mitől jó neked egy könyv?
A stílus nagyon fontos, hogy magával ragadjon. Ha hallom magamban az elbeszélő hangját, akkor tök mindegy miről szól a könyv, én már akkor is imádom. Szeretem még, ha a szereplők érdekesek, karakteresek, vagy ha egy témát másképp közelít meg, mint ahogy azt addig megszoktam. 
3. Csendben vagy zenét hallgatva, kint vagy bent olvasol szívesebben?
Csendben szeretek olvasni, és általában bent a szobában. Amúgy mindig elképzelem, hogy milyen fantasztikus lehet egy fa árnyékában olvasni, és irigylem is azokat, akik erre képesek, mert ennél idillibb kép szerintem nincs :-)  - de én eddig akárhányszor kipróbáltam a dolgot, mindig az lett a vége, hogy 1. inkább nézelődtem 2. elaludtam 3. beszélgetni kezdtem a mellettem ülővel
4. Szerinted, ha olcsóbbak lennének a könyvek, többen olvasnának?
Sajnos nem. Szerintem alapvetően nem a könyvárakkal vannak a gondok, inkább azzal, hogy a legtöbb tanintézményben az olvasás összeforr a kötelezőség és az unalmasság érzetével. Ezen kéne változtatni elsősorban...
5. Mennyire fontos számodra mások véleménye, amikor a blogodról mondanak kritikát? Fontos, hogy sok követőd legyen?
Most azt kéne írnom, hogy nem érdekel, mások mit gondolnak a blogomról (és tényleg szeretném, ha így lenne), de az az igazság, hogy én az életben is iszonyatosan érzékeny ember vagyok egy nagy adag megfelelni akarással, és ha valakinek nem vagyok szimpatikus vagy nem tetszik az, amit csinálok, azt világkatasztrófaként élem meg, még akkor is, ha tíz emberből kilencnek pozitív véleménye van rólam. Szóval, így vagyok a blogommal is - bár eddig még nem jutott a fülembe elégedetlenség ezzel kapcsolatban...
A követők száma nem fontos. Persze, mindig örülök az új feliratkozóknak (hiszen ez is egy visszajelzés), de ha csak öt követőm lenne, én akkor is írnám.
6. Mi az, amit szívesen megtennél, ha lehetőséged lenne rá?
Utazni, utazni és utazni! Bejárni a világot, de úgy igazán. Nem csupán egy hetet eltölteni itt vagy ott, hanem heteket, hónapokat akár egy évet (vagy többet) is ott lenni egy országban, megismerni a helyieket, elsajátítani a szemléletmódjukat, befogadni a kultúrájukat, bejárni és felfedezni a terület legkisebb zegzugát is. Ha tehetném, világvándor lennék...
7. Ha nem olvasol éppen, mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
Notórius sorozatnéző vagyok. Mindig, de mindig kell lennie egy aktuális sorozatnak, amit nézek. Olykor képes vagyok 5-6, néha még ennél több részt is bedarálni egy nap alatt, ha nagyon fáradt vagyok, és nincs erőm olvasni. 
A másik dolog pedig a fényképezés. Tavaly nyáron kaptam meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet, s azóta nagy szerelmem lett a dolog. Pár hete elindítottam a fényképezős blogomat is, amit majd szép-lassan feltöltögetek tartalommal. 
8. Vannak káros szenvedélyeid?
A folytonos kólázás annak számít? Meg néha a kávéval is túlzásba esem.
9. Mit változtatnál meg az életben?
Nem tudom, boldog vagyok így, ahogy vagyok. De azért világvándor szívesen lennék.
10. Ajánlanál egy könyvet, amit szerinted kár lenne kihagyni?
Most írhatnék ide könyvcímeket, de szerintem úgyse lenne mindenkinek kihagyhatatlan élmény. De szívesen leírok azok közül párat (mert egyet kiemelni képtelenség), amik nekem sokat adtak: L. M. Montgomery: Anne-sorozata, Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet, Dickens: Szép remények, Jane Austentól a Büszkeség és balítélet illetve A Mansfieldi kastély, Szabó Magda Abigélje és Hemingway Vándorünnepe.  Ja, és Woolftól a Saját szoba. 


Dia kérdései:

1.) Melyik az a könyv, amelyiket már ötnél többször is képes voltál végigolvasni? (Többet is megnevezhetsz)
A Harry Potter-sorozat, a Gyűrűk Ura-trilógia és Jane Austen Büszkeség és balítélete.
2.) Ha emlékszel rá: melyik volt az első könyv, amit a kezedbe fogtál és elolvastál?

Igen, Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül.
3.) Harry Potter vagy Gyűrűk Ura? Miért? 

Mindkettőhöz erős érzelmi szálak fűznek, sok-sok kellemes emléket köszönhetek nekik. Mindkét könyvsorozat meghatározó volt az életemben, így dönteni elég nehéz lenne, ha csak ezt venném figyelembe. Meg úgy egyébként is teljesen más a kettő, a kultuszkönyv státuszukon kívül én nem igazán látok hasonlóságot köztük, amit össze lehetne vetni. Másfelől viszont szövegként szerintem Rowling műve sokkal jobban működik, sokkal bravúrosabb megoldásokat alkalmaz: Rowling igazi Író, Tolkien pedig igazi Mesélő.
4.) Melyik tanárnyat tanította az a tanár, aki pikkel(t) rád a gimiben vagy melyik volt a leghírhedtebb? 

Azt hiszem, nem pikkeltek rám sohasem a tanárok - más kérdés, hogy én mennyire utáltam odajárni. A matek óra volt a legborzalmasabb, de az is csak 9.-ben és 10.-ben, amíg az a bizonyos tanár tanított bennünket, akitől mindenki rettegett. De szerencsére aztán leváltották, új tanárt kaptunk, és csodák csodájára a matek azután már nem volt akkora katyvasz nekem. 
A töritanárunk is elég félelmetes volt, de szerencsére ott sose volt gondom. Szeretem a törit (akkor is és most is), és utólag hálát adok neki, hogy anno annyira keményen bevasalta rajtunk az apróbetűs zárójeles részeket is.
5.) Hány könyvespolcod van? 

Négy teljes értékű könyvespolcom van, de a nappali szekrényen is vannak könyveim, illetve az ágyneműtartóban, a padlón is néhol, és minden szinte vízszintes helyen. :-)


Bertie Wooster, álmaim egyik férfija :-D

6.) Melyik a kedvenc hímnemű karaktered és melyik könyvben szerepel? (kötelező legalább egyet megnevezni!)
Hm-hm ezen sokat gondolkodtam, és még mindig nem jutottam biztos válaszra. Talán Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből. Vagy Rhett Butler az Elfújta a szélből... vagy Bertie Wooster Wodehouse komornyikos sorozatából.. áh, tényleg nem tudom :-))
7.) Ki a kedvenc íród és melyiket szereted a legkevésbé? Miért?

L. M. Montgomery az egyik egyértelműen, mert szeretem a bájos könyveit, és hogy annyi csodát képes felfedezni a természetben, hogy legszívesebben mindig egy jó nagy sétára indulnék. De szeretem nagyon Austen műveit is, mert viccesek és olyan jól kifigurázza a kor előkelőségeit meg a hagyományos lányregények műfaját. 
Olyantól nem olvasok, akit nem szeretek. Szóval, ez passz.
8.) Mikor kellemesebb számodra olvasni? a.) Nyáron, egy homokos tengerparton. b) Télen, pokrócba bugyolálva egy kakaó mellett. (Válassz! :D )

Télen, pokrócba bugyolálva. Utálom a meleget.
9.) Ha választhatnál, hogy melyik könyvszereplő keljen életre, akkor kit választanál? (Könyv címét, íróját és a szereplő nevét is írd le, kérlek)

Most csak azért nem írom ide Anne Shirley-t, mert már uncsi lenne (gondolom). Szóval, inkább Széklábra vagy Jónásra, a kecskére szavazok Lakatos István Dobozváros című regényéből.
10.) Vezetsz naplót? Ha igen, akkor a számítógépen vagy igazi füzetbe? Ha füzetbe, milyen színű a füzet és hogy néz ki? :D

Nem vezetek naplót.

Katherine kérdései:

1. Mi a legfrissebb, teljesíthető könyvvágyad? 
Mette Jakobsen: Minou szigete és Cessida Cowell: How to Train Your Dragon című könyvét szeretném megkaparintani most perpillanat. 
2. És melyik a legteljesíthetetlenebb? 
Egy könyvtárszoba hatalmas ablakokkal, kényelmes kanapéval. Illetve tök szívesen bejárnám az eddig olvasott regények helyszíneit. 
3. Mi alapján rendezed el a könyveidet a helyükön? 
Pont most pakolásztam át a polcomat valamelyik hétvégén, mert már megbomlott a rend az új könyvek miatt. Amúgy évek óta műfaj/téma szerint rendezem. Vagyis pontosabban: törekszem rá. 
4. Szoktál-e könyvet venni ajándékba?
Persze, szinte csak azt szoktam.  :-)
5. Ha igen, miért, ha nem, miért nem? 
Azért mert a családtagok is, barátaim is szeretnek olvasni - és egy olvasniszerető embernek mi lehetne nagyobb ajándék? :-) (legalábbis magamból kiindulva)
6. Volt-e már, hogy becsomagoltál egy könyvet (pl. újságpapírba), hogy magaddal vihesd valahova olvasni? 
Nem, vagyis nem emlékszem. Ha kölcsön vagy könyvtári könyvről van szó, azt soha nem viszem magammal, csakis itthon olvasom, nehogy valami baja legyen. (ezért haladok velük lassabban amúgy). A sajátjaimra meg ugyan vigyázok, de azért nem dől össze nálam a világ, ha mondjuk egy picit meggyűrődik a sarka vagy ilyesmi - legalább látszódik, hogy forgatom. Szóval, a sajátjaimra ezért nem szoktam csomagolást tenni. 
7. Használsz könyvjelzőt? 
Igen, van belőlük egy szép rakatnyi. Bár sokszor előfordul, hogy azt a nagy rakatot éppen seholse találom (pl. amikor új könyvbe kezdek bele), mert valami tutibiztos helyre elrakom, és olyankor egy ideig kénytelen vagyok nélkülözni a könyvjelzőhasználatot. Ilyenkor hasznosítom a közelemben fellelhető zsebkendőket, papírfecniket, vagy ha a könyvnek van védőborítója, akkor azt állítom szolgálatba.
8. Ott voltál a Könyvhéten? 
Igen kint voltam az ittenin, csak a pult másik oldalán. Más élmény volt, az biztos :-)



9. Melyik a kedvenc filmed? 
Egyet nehezen tudok megnevezni. Imádom az Audrey Hepburn filmeket (legesleg a My Fair Lady), de nagy kedvencem még az Éjfélkor Párizsban is, vagy a Becoming Jane, de ott van még a Miss Potter is, és az új kedvencem a Love Song for Bobby Long. 
10. Melyik a kedvenc filmed, amit könyvből forgattak?
Hm... nagyon imádom a Starter for 10-t, amit David Nicholls regényéből forgattak (és nem, nem csupán a szívdöglesztő James McAvoy miatt. Na, jó: miatta is egy picit), mert szerintem nagyon jó adaptáció, jól átvették a könyv üzenetét és hangulatát. De ott van még a Struck by Lightning (Bridge kolléganő közreműködésével ismertem meg), a könyvet még nem olvastam, de a film nagyon eredeti és érdekes, szóval a könyv is sorra kerül. És hát persze, a My Fair Lady itt is kihagyhatatlan a felsorolásból. :-)


Diamant kérdései:

1. Ki volt az első költő/költőnő, akinek igazán megfogott egy kötete?
Emily Dickinson volt az első - és ezidáig egyetlen - aki úgy igazán a szívemhez szólt. 

2. Melyik az a dráma, amit szerinted nem csak színpadon kell látni, hanem el is kell olvasni?
Klisés dolog Shakespeare-rel jönni, de a Szenitvánéji álom szerintem tényleg olyan, amit nem csupán látni, hanem olvasni is kell. 

3. Mondj egy könyvet, amit te egyszer mindenképpen megfilmesítenél. Milyen lenne?
Valentétől A lány, aki körülhajózta Tündérföldet. Kicsit sötét hangulatú, leheletnyit elvont film lenne. Ú! Vagy Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája.

4. Ha bármit választhatnál, melyik könyv világába csöppennél be és töltenél el ott egy napot?
Továbbra is az Anne-könyvek :-) - de ott nem tudnék csak egy napot tölteni...




5. Milyen könyvritkaságra vágysz a legjobban? Van valami amit régóta szeretnél megszerezni?
Igen, volt az Emily Dickinson verseskötet, de a drága Amadea megajándékozott vele születésnapom alkalmából, így ezt már nem kell hajkurásznom (köszönet érte még egyszer!). Már csak Hemingway Vándorünnepére fáj a fogam, de nagyon. Anélkül nem mehetek Párizsba. 

6. Mondj egy magyar regényt, ami igazán tetszett és másnak is ajánlanád.
Szabó Magda Abigélje mindenképp - ha esetleg kimaradt volna. Vagy Lakatos István Dobozváros című regénye, mert iszonyatosan eredeti és fantáziadús.

7. Hogy állsz az életrajzi művekkel?  Kinek az élettörténete fogott meg a leginkább?
Szeretem őket, bár tartom magam ahhoz, hogy bármennyire is tárgyilagosnak tűnnek meg objektívnek, én ezeket valamiféle fikcióként kezelem. Mindenesetre legutóbb Claire Tomalin Jane Austen életrajza fogott meg, de iszonyatosan - ha létezik olyan, hogy kedvenc életrajz, akkor ez az :-)

8. Tegyük fel, hogy író (élő vagy holt) karjaiba löknének egy napra. Kit választanál, ki írja az életedet?
Uh, nem tudom :-) de az biztos, hogy nem Stephen King vagy Agatha Christie, mert nem élnék sokáig :-D Ha Wodehouse írná, biztosan fetrengenék a röhögéstől - szóval, most rászavazok :-)

9. Melyik az a mese, amit még most is újra kézbe vennél?
Az utóbbi egy évben újra felfedeztem magamnak a meséket, szóval mondhatni, elég sokszor forgatok ilyesmit. A kedvencem még mindig Máté Angi Emlékfoltozók című meséje. 
De ha a régi gyerekkori kedvenceimből kéne választanom, akkor azt hiszem, Tony Wolf: Mesél az erdő... -sorozata lenne az. Úgy imádtam benne a süniket meg a sárkányokat :-)

10. Fejezd be: A legérdekesebb szereplő/karakter, akiről valaha olvastam...
az szerintem Scarlett O'Hara. Szeretem, ahogy szép-lassan átalakul az elkényeztetett, zöld topánkás fruska egy szívós, jég hátán is megélő, erős nővé. 

2013. június 18., kedd

Jane Austen élete

Jane Austen már régóta ott van kedvenc szerzőim palettáján, a teljes életművéből már csupán az Értelem és érzelem, illetve a rövidebb írásai vannak hátra. Tinédzser voltam még, amikor felfedeztem őt magamnak: minden A klastrom titkával kezdődött, aztán nem is olyan sokára követte azt a Büszkeség és balítélet (ez utóbbi aztán többször is előkerült nálam), s mérhetetlenül szerelembe estem nem csupán Mr. Darcyval, hanem Jane Austen stílusával is. Ha visszagondolok, mindig megállapítom magamban, hogy régebben mennyire másért és másként szerettem az írásait, akkoriban mindig csak a szívdobogtató romantikát láttam bennük, és csak sóhajtoztam és sóhajtoztam a lapok felett. Persze, ezek a romantikázós pillanataim olykor még mindig megvannak - például Wentworth kapitány levelénél nem tudtam megállni a szerelmetes rágondolászásokat - , de manapság már inkább az iróniáját és a karikatúráit értékelem. 

S már nem is tudom, hol volt az a bizonyos pont, amikor érdekelni kezdett az a hölgy, akinek a fejéből kipattant Elizabeth Bennet, Emma Woodehouse, Anne Elliot vagy éppen Fanny Price. Mindenesetre amikor így lett, rendesen meg is lepődtem, hogy bizony milyen családi körülmények között élt - régebben, mikor az internet nem volt ilyen elérhető közelségben, és eszembe nem jutott könyvtárban utánanézni,  én abban a hitben voltam, hogy egy igazán jómódú kisasszony írogatta ezeket a regényeket, mert nem tudott mit kezdeni magával. S persze, amint kiderült, hogy ez egészen távol áll az igazságtól, és hogy tulajdonképpen Austen egész életét valami mérhetetlen titokzatosság övezi, akkor aztán még inkább rákattantam, hogy minél több mindent megtudjak róla. Clare Tomalin Austen-életrajzát már kicsit később, még tavaly nyáron zsákmányoltam egy eszeveszett Európa-akcióban, és csak azért került most sorra, mert... mert nincs mentségem, hogy miért. Mindenesetre pár héttel ezelőtt ott tartottam, hogy olyan szívesen olvasnék könyvben Austenról valamit. Bármit. Lekaptam a polcról a Jane Austen naplóját, majd sutba vágtam, aztán jött a Stephanie Barrons-féle Austen nyomoz sorozat első része, és az is ment vissza a polcra. Én nem tudom amúgy, hogy miért kell naplós fikcióban írni, mikor nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni a naplóval, mint formával. Komolyan mondom, a falnak megyek ettől, hogy valaki nem függő beszédet használ ilyen esetekben, hanem rendes párbeszédeket. Na mindegy. Szóval, mikor már teljes volt az elkeseredés, akkor jutott eszembe, hogy itt van a polcomon a Tomalin-féle Austen életrajz... szóval, így szerettünk mi egymásba. 


Jane Austen gyűrűje


Tomalin tényleg olyan részletesen mesél Austenékről és környezetükről, amennyire csak lehet - és valóban szükséges is szerintem egy olyan írónő esetében, akiről ilyen kevés hiteles információ maradt fent. Az életrajzban lassan kibomlik előttünk Steventon és Hampshire világa. Szinte észrevétlenül utazunk a térben és az időben vissza a postakocsik és a főkötők századába, minden Austen rokon alakja szépen-lassan kirajzolódik előttünk - van, akivel szimpatizálunk, van akit csak simán nem értünk, aggódunk sorsukért, hiszen olvasás közben körbevesznek minket, akárcsak egy nagy család. De Jane valahogy továbbra is a háttérben marad, megfoghatatlanul, kiismerhetetlenül, csupán az a néhány fennmaradt pár szavas leírás lebbenti fel alakjáról a fátylat, de ezek is olyan ellentmondásosak, és szűkszavúak, hogy tényleg zavarbaejtőek, hiszen teljesen úgy éreztem, mintha az életéből csupán egy-egy másodpercre láthattam volna őt. S ezek a másodpercek vajon mennyiben fedik a valóságot? Persze, már a Flush kapcsán filozofáltam arról egy bekezdésnyit, hogy úgy egyáltalán az életrajzok mennyire tekinthetők valóságnak és mennyire fikciónak, szóval még ha Tomalin esetleg több információ birtokába tudott volna jutni Jane-nel kapcsolatban, akkor is ott lennének a kételyeim, de így csupán a zavartság és a még nagyobb titokzatosság vesz körül, ha kedvenc írónőmre gondolok. Hiába ültem ott vele az íróasztalánál, mégsem tudtam megismerni, csupán egy árnykép maradt belőle számomra - csak most már annyi a különbség, hogy sokkal jobban fájlalom ezt a tényt, mint azelőtt. De persze, ez nem az ő hibája. Ő - hiszem - összegyűjtött minden információt, amit csak tudott és lehetett és létezett. Egész egyszerűen és sajnálatos módon, Jane nővére, Cassandra túl alapos munkát végzett az írónő iratainak megsemmisítésénél.

Szóval Tomalint csak dicséret illeti részemről, mert hihetetlen, hogy ezzel az alapvetően száraz műfajjal miket művel! Nem csupán a mindenre
kiterjedő információkra értem vagy a korszak és az Austen család alapos bemutatására, hanem a stílusa, az érzékenysége, ahogy ehhez a témához nyúlt, mind-mind ámulatba ejtő.  S bár voltak köztünk apró nézeteltérések egy-egy regény értelmezését tekintve, de ez már csak így van ha olvasók összetalálkoznak - de mindemellett új értelmezési távlatokat is megnyitott előttem Austen szövegeivel kapcsolatban, szóval az újraolvasásoknál biztosan elő fogom még venni. Meglepő amúgy, hogy legalább annyira és olyan módon élveztem Tomalin művét, ahogy egy jó regényt szoktam, és a végén - életrajztól szokatlan módon - még meg is hatott Jane halála. Valahogy az utolsó oldalakat olvasva furcsa ürességet éreztem... ez is bizonyítja, hogy Tomalin micsoda zseniális mesélő!

Szerettem, hogy ilyen kedvesen meginvitált ez az életrajz az Austen-lakba, hogy bepillantást engedett az apró-cseprő mindennapokba, a pletykákba és a családi drámákba, Jane szárnypróbálgatásaiba, illetve a regényeinek keletkezésébe is (már amennyire lehetett), és irigyeltem Jane testvéreit és barátait, akik hallhatták azt, ahogy maga Jane felolvassa egy-egy művét nekik. Ez az életrajz szerintem egy alapolvasmány (méghozzá milyen!) minden Austen-rajongónak, szóval olvassátok, forgassátok bátran, ha még nem tettétek. Színes, érdekes és alapos könyv, és még az is kiderül belőle, hogy Jane Austennek korántsem volt olyan "egyszerű és unalmas" élete...sőt!




Claire Tomalin: Jane Austen élete
Jane Austen - A Life
Fordította. Sipos Katalin
Kiadó: Európa
Oldalszám: 598





2013. június 16., vasárnap

A kék hajú lány

Ha Patricia nem hívja fel a figyelmem erre a könyvre, számomra biztosan elsikkadt volna a megjelenések között. Pedig igazán kár lett volna érte! Szerintem egy igazán belevaló és szeretnivaló ifjúsági regény ez, Lakatos István illusztrációi pedig még rátesznek erre az egészre egy lapáttal. A Könyvhét utolsó napja amolyan uborkaszezon volt: kiültünk a szökőkút mellé, és vártuk az esőfelhőket, amiket nem tudom hány időjárással foglalkozó weblap ígért. Addig is, bele-belelapoztunk a standunkon levő könyvekbe, én pedig leragadtam Dóka Péter ifjúsági regényénél.

A kórházak nekem igazi mumusok, még így érettebb fejjel is: kiskoromban sok időt töltöttem ott, és mindig hatalmas trauma volt számomra (meg a nővérek számára is), ha bent kellett maradnom. Még mindig bennem van, ha belépek egy ilyen épületbe egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, és legszívesebben ajtót feltépve rohannék minél messzebbre onnan. Szóval, néhány szereplővel nagyon együtt tudtam érezni.

A történet kezdetén egy Olivér nevű kisfiú leesik egy magas fa tetejéről, és ezért kórházba kerül, ahol kénytelen pár napot ott tölteni. Megismerkedik a csehovi 6-os kórteremben levő gyerekekkel, és persze, a furcsa, nem igazán kedves kék hajú lánnyal is, aki a kerekesszékében ülve morcoskodik a világra. S hogy ki is ő? Mi az ő története? Ez derül ki nagyrészt a regényből, amelyben Olivér megpróbál megváltást hozni számára.

Nem volt semmiféle előítéletem a regénnyel kapcsolatban, talán csak annyi, hogy icipicit (de tényleg csak icipicit) féltem, hogy hatásvadász lesz, de ez a hangyányi félelmem teljesen alaptalan volt. Vannak benne szomorú részek vagy momentumok szép számmal, mint például az unokáját váró nagypapa, de ezeken mégsem csámcsog oldalakat, inkább csak finoman megmaradnak a háttérben, elegánsan mélyítve a történetet - s így belőlem sokkal erősebb érzelmeket váltott ki, mint ahogy gondoltam volna. Tetszett, ahogy az álomvilágot és a valóságot össze-összemosta: ahogy Olivér álmai lassan  bekúsztak a történetbe, és belekavarodtak a valóság szeletébe. Ezek abszolút lendítettek az egyébként is nagyszerű történeten. Amolyan ifjúságisan könnyed, humorral átszőtt regény ez, amelyben igenis komoly témák kapnak helyet, mint például a halál kérdése vagy éppen a depresszió, és ezt mindenféle szépítés nélkül. A könnyed és a nehéz határán egyensúlyozik, s a végeredmény valami egészen különleges hangulat. Szívfájdalmam csupán a mellékszereplők miatt van talán, én nem nagyon éreztem a "súlyukat", és név szerint nem is tudnám megmondani, hogy melyikük is a csajozós Don Juan, melyik a kövér és melyik a nyeszlett. Kicsit haloványak maradtak nekem, annak ellenére, hogy mindegyiküknek megvolt a maga drámája, de emellett azért azt is hozzátenném, hogy a történet terjedelme miatt ezért valahogy mégsem tudok haragudni. És hát ott van Mira karaktere, aki azért ezt mind el tudta feledtetni velem.

Örülök, hogy megjelent ez a könyv, és még nagyobb öröm, hogy elolvashattam. Kellett ez itthonra, én is azt mondom. Remélem, a célközönségnek is (kiskamasz/kamasz korosztály) legalább ennyire tetszeni fog Dóka Péter története , és még sok-sok ilyet kívánok.

Dóka Péter: A kék hajú lány
Illusztráció: Lakatos István
Kiadó: Móra Könyvkiadó
Oldalszám: 88








2013. június 14., péntek

A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

A meséknek szokása arcot váltani. Rakoncátlan, nyakas holmik, vétségre és radírdobálásra hajlamosak. Ezért kell őket vastag, szilárd könyvekbe zárni, hogy ki ne szabaduljanak és ne kavarjanak bajt.

Ez volt az egyik könyv, aminek hihetetlenül és elmondhatatlanul vártam a megjelenését a Könyvfesztivál idején. Még a télen elkezdtem olvasni angolul, és már akkor tudtam, hogy ez egy nagyon nekem való történet. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak végül az elfoglaltságok miatt, akkor már angolul elolvastam volna, de aztán hosszabb időre félre kellett tegyem a könyvet, s aztán már csak a Könyvfesztivál előtt nem sokkal ocsúdtam fel - akkor meg már igazán úgy voltam, hogy megvárom a magyar kiadást. De továbbra is tervben van, hogy befejezem angolul is. Aztán meg majd újra és újra előveszem ezt vagy amazt a kiadást, mert igen, ez nekem tényleg annyiradenagyonnagyon történet volt.
Bár azt hiszem, sok újat nem tudok mondani vele kapcsolatban.

A történet főhősnője egy Szeptember névre hallgató kislány, aki egy napon ugyancsak megunta szülei házát, ahol minden áldott nap ugyanazokat a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a hozzájuk illő mártásos tálakat mosogatta, és ugyanazzal a barátságos kiskutyával játszott. Ekkor a Zöld Szél megszánta őt, és a lány tizenkettedik születésnapját követően az ablakához repült, és egy igazi mesés kalandra invitálta, mégpedig nem máshová, mint Tündérföldre, ahol boszorkányok, sárkánygyíkok, gólemek, manócok és vad velocipédek lettek kalandjának szereplői. No, és a Márkinő, akitől minden alattvalója retteg. 

Úgy gondolom, hogy Valente regénye sokkal több, mint egyszerű ifjúsági regény. Annyira mély gondolatiság van benne, hogy őszinte legyek, nagy bajban vagyok a korosztály-besorolásnál. Nem tudom, milyen időseknek szánta ezt a könyvet valójában, és hogy hány éves kortól lehetne ezt a könyvet bátran ajánlani, de az biztos, hogy fontos és igazán nem mindennapi regény, amiről beszélni kell - főleg, ha az olvasó még gyerek. amúgy tényleg kíváncsi lennék, hogy mi csapódik le nekik belőle Nehezen szabadul meg tőle az ember - már ha értitek mire gondolok. Hiába fejeztem be a könyvet, folyton folyvást felbukkannak előttem jelenetek, gondolatok, érzem, hogy még mindig féllábbal a történetben vagyok, még így, ennyi idő elteltével is. Nem irigyeltem egyetlen utána következő regényt sem, hiszen ilyen erős könyv után nehéz is lett nekem megfelelni. Sokan nem is tudták megugrani ezt a lécet, ezért visszavándoroltak a könyvespolcom tetejére.



Én azt mondom, hogy kicsit sötét történet ez -  és örültem, hogy Valente egy ilyen "igazi" mesét gyúrt össze. Nem szépítgetett, nem cicomázott, és pont ezért megmaradt igaznak. Nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik Szeptember kalandjait az Oz, a csodák csodájához vagy éppen az Alice Csodaországban - hoz hasonlították bocsánat, már nem tudom kiknél olvastam anno és hol, sok-sok ismerős elem bukkan fel, mint például a Zöld Szél mint Dorothy tornádója, aki Szeptembert elviszi szürke kis világából a színekkel és kalandokkal teli Tündérföldre,  vagy ott vannak még az idegen világ furcsa szabályai, vagy éppen a véresen kegyetlen, zsarnokoskodó uralkodó, és a........ nem mondom el, mert spoileres. Amúgy még a három boszorkány miatt a Macbeth is eszembe villant egy jelenet erejéig, és még jónéhány korábbi olvasmányom, de mindemellett - vagy éppen pont ezért - mégis megmaradt számomra valami hihetetlenül eredeti történetnek.

Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal: tényleg egy igazi csemege ez a meseregény, és ha tehetném, én bizony azt kívánnám, hogy bárcsak sose érne véget. És ha a Zöld Szél egyszer értem jönne, akkor.... azt hiszem, nemet mondanék. Inkább csak olvasok róla, az mégis azért biztonságosabb.

De egy sárkánygyíkot azért boldogan elfogadnék barátomnak. 

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
The Girl Who Cirumnavigated in a Ship of Her Own Making
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ciceró Kiadó
Oldalszám: 273

2013. május 29., szerda

Az a helyzet...

... hogy akárhányszor megnyitom a böngészőt azzal az elhatározással, hogy megírom az élményeimet a Pilátus felesége vagy a Valente könyv kapcsán, inkább olvasni támad kedvem. Szóval, most megvárom, amíg úrinői szeszélyem úgy gondolja egyszer csak, hogy írhatnékja van. 



Mellesleg most elkezdtem olvasni Joanne Harristől a Szederbort, amivel most jelenleg nem tudom hogy is állok. A leírások nagyon hangulatosak meg minden, de a párbeszédek viszont iszonyatosan banálisnak tűnnek nekem, vagy nem is tudom mi rá a jó szó. Most ötven oldal után azon kezdek el gondolkodni, hogy folytassam-e vagy inkább keressek más történetet. Mondjuk a Changelesst vagy az Éjszakai cirkuszt. Mindegy mit, csak szippantson be. Most jelenleg ez az egyetlen vágyam.
Elegem van, hogy mostanában fura viszonyom van a könyvekhez: egy csomót félre kell tennem pár oldal után, mert nem érzem azt a bizonyos érzést.  A Valente könyv óta már hármat raktam vissza a finnyásságom miatt. Szörrrrhnyű!

Helyzetjelentés vége.

2013. május 14., kedd

Körbedíj

Olyan sok kedvesség áradt felém az utóbbi pár napban, amiért igazán hálás vagyok mindenkinek. Az utóbbi hónapokban kicsit visszahúzódtam a csigaházamba, de ezek az aranyosságok igazán feldobták a napomat. Jó tudom, hogy ez sokaknak már lejárt lemez, de ez van, én ezeknek még mindig tudok örülni - bár ha van valami kis feladat hozzá az úgy mókásabb szokott lenni.
Szóval, még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenkinek, és igyekszem lassan visszatérni a régi kerékvágásba.

Az apropója ennek a bejegyzésnek amúgy, hogy én is kaptam egy cuki díjat, ezt ni:




S akik megajándékoztak vele: Catriana, Diamant, Theodora és Katherine. Hölgyeim, el kell mondanom, hogy legszívesebben visszadíjaználak titeket is, hiszen mindannyiótok blogján szívesen időzöm: szuper könyveket olvastok, és klassz beszámolókat írtok, amiket tényleg öröm olvasni. A "Legjobb blog" -díjat nálam mind a négyen abszolút megérdemlitek, de tényleg :-)

Ám egy ilyen szeretetdíjból senkinek nem szabad kimaradnia - szerintem - , úgyhogy most végigpörgettem a kedvenceim listáját, hátha találok köztük olyanokat, akik eddig kimaradtak a jóból. (aztán persze, lehet hogy megkapták már másoktól, csak elkerülte éber figyelmemet a dolog, ez esetben elnézést).

Szabályok:
1. Említsd meg, kitől kaptad a díjat, természetesen linkelve
2. Válassz ki 4 blogost, akinek a díjat tovább szeretnéd adni - de csak olyannak adhatod, akinek 200-nál kevesebb rendszeres olvasója van
3. Írj röpke kommentet a kiválasztott blogosoknak, hogy díjat kapnak tőled!


1.) Elsőnek mindjárt itt is van drága húgom, Abigail, aki nem azért kapja ezt a díjat, mert protekciós, hanem mert tényleg olyan jól ír. Vicces, okos bejegyzései vannak, és hát mind annyira abigailes. Mindenféle elfogultság nélkül mondom, hogy nálam ő is a legjobbak között van. Remélem, a díjjal valamelyest ösztönözni tudom, hogy írjon gyakrabban, vagy úgy egyáltalán írjon már, mert a jelenleg fent levő posztjait már túl sokszor olvastam, és nem ártana az újítás.

2. ) A következő kollegina Bridge, akinek szintén sok szeretettel küldöm ezt a kislányt a virágcsokorral. Tudom, hogy nem nagyon szokott díjakat kitenni meg ilyesmi, de én akkor is küldöm, mert szeretem olvasni, bármiről is ír. Akár könyvekről, akár a BBC-ről, akár a fikuszok gondozásáról.... tényleg bármiről. És vele lehet legjobban rajongani Sherlockért, Cumberbatchért, Nealért... és hát úgy egyáltalán: vele lehet a legjobban rajongani. Pont. És neki is üzenem, hogy tessék folytatni a BBC-s blogot, mert az ott levő posztokat már elégszer olvastam.

3.- 4. ) S ha ilyen kedvesség száll az éterben körbe-körbe, akkor ebből Timinek és Zolinak sem szabad kimaradnia semmiképpen, hiszen ők is a kedvenceim közé tartoznak. Nagyon érdekes meglátásaik vannak egy-egy regény (vagy vers, novella, film vagy bármi) kapcsán, és szinte minden posztjuk után egy nagy "wow" hagyja el a számat. Mind stílusban, mind mondanivalóban az etalonjaim között vannak. Szerencsére ők gyakran frissülnek :-)


 




2013. április 28., vasárnap

Egy hobbit utazása

Nem olyan régen a fejembe fészkelte magát az a gondolat, hogy lehetséges, hogy a Gyűrűk Urát már csupán nosztalgiából szeretem. Félreértés ne essék: Tolkien mitológiáját továbbra is csodálatosnak és lenyűgözőnek tartom, ám majdnem bizonyos, hogy ha a trilógiát mostanában vettem volna először kezembe, nem lennék annyira jó véleménnyel róla, mint most. Aztán gyorsan hálát adtam, hogy anno belekezdtem, és megszerettem. 
No, de A hobbittal már más a helyzet. Vagyis a közös történetünk. Amikor erőteljesen Tolkien-lázban égtem, természetesen nem maradhatott ki ez a regény sem (bár akkor még A babó néven volt kapható). De megsúgom: egyáltalán nem szerettem. Nem tudom, milyen következtetéseket lehet ebből a tényből levonni a gyerekszobám milyenségére (vagy egyáltalán létére) vonatkozóan, mindenesetre ez így volt. Emlékszem, ahogy cöccögtem és hümmögtem, meg olykor bezzegagyűrűkuráztam olvasás közben.... visszagondolva, talán a nagy igyekezetemben, hogy minél előbb átlépjem lélekben a felnőttkor küszöbét, lehet arra esély, hogy valahol tudatalatt úgy voltam vele, hogy A hobbit inkább visszaparancsol a gyerekszobába, ahonnan éppen szabadulni kívántam. Tisztára sértve éreztem magam, hogy engem, mint olvasót az a könyv gyerekként kezel, mert hát az voltam. De marhára nem akartam.

S most már bizonyosan felnőttem lelkileg is, bár ebben nem vagyok biztos.... mindenesetre a személyi igazolványom tanúsítja, hogy a társadalom megítélése szerint már jócskán benne vagyok a felnőtt korban, s valószínűleg ezért nem is bánom (sőt: sokszor el is várom), ha egy könyv visszahív a régen elhagyott gyerekszobába; hogy újra gyerek legyek, és képzelhessek milliónyi csodát, soha nem volt világokat, és higgyem újra, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Mert jó ezt újra elhinni, még akkor is, ha csak pár órányi illúzió.

Így találtunk hát egymásra én és A hobbit. Másodjára, de valójában most először.

A Köd-hegység. J. R. R. Tolkien illusztrációja.


Sokáig vártam arra, hogy írjak róla, azt hiszem, kicsit féltem is. Mindig félek az ilyen "beleélős" könyveknél, mert olyankor olvasás közben sosem gondolkodom... csak fekszem az ágyban, és képzeletben kinyitok egy hatalmas kerek ajtót, hallom szinte ahogy nyikorog, és kész: már ott is vagyok a Megyében, vagy éppen Völgyzugolyban, vagy valahol a Köd-hegységben rovom a végtelennek tűnő utat, s rettegek az ismeretlenségtől.
Látjátok, hát ezért félek én erről írni, mert olyan elcsépelt dolog ez a "benne-voltam-a-történetben", és ennek tetszőleges variációi, pedig hát tényleg ez történt...! De amúgy nyugodtan forgassátok csak a szemeteket, én se tennék másképp.
Inkább megpróbálom máshogy megközelíteni.

Amúgy van itt valaki olyan, aki ne ismerné a történetet? Csak mert akkor inkább hagynám ezt a történetleírást, most semmi kedvem nincs hozzá. Annyi a lényeg, hogy van egy hobbit, aki bár nem keresi a kalandot, mégis rátalál. Egy tucatnyi törppel és egy varázslóval egyetemben.  

Azt hiszem, amit a Gyűrűk Uránál legutóbb elvesztettem, azt megnyertem A hobbiton. Valahogy mintha Tolkiennek jobban menne az ifjúsági regény műfaja: teljesen eltalálta a karaktereket, a hangnemet, a stílust... tényleg minden klappolt. Bilbó alakja végre érdekes, izgalmas és kellően pepita: kicsit önző meg gyáva, de van jópár szimpatikus tulajdonsága is. S persze fejlődik is a regény során, nem is keveset. Bilbó számára az út szerintem valahol egy belső, lelki utazás is. Olyan dolgokat lát, olyasmiket él meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatja vagy éppen megteremti. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jön azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

Sok hasonlóság, áthallás van a Gyűrűk Urával, ami persze, részemről nem baj. Nem egyszer volt olyan, hogy egy-egy jelenetet olvasva, rögtön beugrott egy hasonló szituáció vagy éppen helyszín a trilógiából. Jó volt ez, jó volt ez: egyfajta nosztalgia, s valahol - a regény idejének szempontjából - pedig jövőbe tekintés. Kicsit meghasítottam ilyenkor az idő szövetét. 

Szóval, röviden és közhelyesen: imádtam ezt a könyvet. Bilbó története nem akar grandiózus lenni, s talán éppen ezért olyan jó, ezért annyira szerethető.

J. R. R. Tolkien: A hobbit
The hobbit
Fordította: Gy. Horváth László
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 309
Eredeti ár: 2990 Ft










2013. április 4., csütörtök

Az Archívum

Képzeld el, hogy létezik egy olyan hely, ahol a halál után nem vész el semmi: minden ölelés, mozdulat, kimondott szó, emlék megmarad. Minden elhunyt ember életének minden pillanata Történetté lesz, amely egy hatalmas könyvtár, az Archívum polcain pihen - többnyire békességben. Azért mondom, hogy többnyire, mert azt is tudnod kell, hogy vannak olyan Történetek, amelyek képtelenek megmaradni a helyükön. Felébrednek.
Kijutnak az Archívumból, és a Sikátorban bolyonganak, ahonnan már csak egy ajtó választja el őket az Odakitől - vagyis a mi világunktól. Egy Történet minél tovább van ébren, annál inkább kétségbeesik, és megtébolyodik, s ha kijut onnan a mi világunkba, annak végzetes következményei lesznek. Ezért vannak az Őrzők - ők azok, akik a felébredt és eltévelygett Történeteket visszavezetik  oda, ahova haláluk óta tartoznak: az Archívumba.
A regény főhősnője, Mackenzie Bishop is Őrző. Mindent, amit tud a Sikátorról, az Archívumról és a Történetekről  a nagyapja tanította meg számára, mielőtt végleg elbúcsúzott volna. Mac most már teljesen magára van utalva a világunkon túli folyosókon. Öccse halála után családjával új helyre költöznek: az ódon Coronadóba, amely nagyon úgy tűnik, hogy sötét titkokat őriz a múltból. De hogy pontosan mik is ezek, és hogy kapcsolódnak össze a gyanúsan sok Sikátorban bolyongó Történettel, Macnek kell kideríteni.

Az Archívum szuggesztív hangulata szinte a bőröm alá is bekúszott olvasás közben. A folyton felbukkanó visszaemlékezések, Mac öccse miatti gyásza egy olyan alaphangulatot teremtett, amely mellett képtelenség észrevétlenül elmenni, mindig ott lebeg a sorok között. És ez jó - szeretem az ilyen könyveket, amelyek képesek burkot vonni az olvasója köré. 

A külvilág zajai csupán tompa csengések voltak, néha úgy éreztem, hogy teljesen megszűnt minden
Inspiráló kép az írónő oldaláról. Valami ilyesmi hely a Sikátor
körülöttem, s a regényben lépkednék; például amikor  a lépcsőházunkon keresztül vágtam, eszembe jutott, hogy akár a Sikátorban is lehetnék, s mindig mikor egy-egy újabb sarkon fordultam be, szinte vártam, hogy mikor bukkan elő egy Történet, aki a kivezető utat keresi - s az egyik szomszéd kislány rám is hozta amúgy a frászt, aki pont akkor tartott hazafele, mikor ezen gondolkodtam.
Note to self: meg kell tanulnom  nem furán viselkedni az ilyen helyzetekben. 
Miután a kislány bizonyosan megállapította magában, hogy van egy buggyant szomszédja, eszembe jutott, hogy inkább egy Történettel találjam szembe magam, mint Mackel, mert mindezek után én biztos pofon vágnám. kiegészítő magyarázat: akkor éppen egy olyan fejezetnél tartottam, ahol húúú... Tudom, tudom: szinte tipikusnak mondható YA-főhősnő, és biztos a közöttünk levő korkülönbség miatt nem annyira tolerálom az érzéseit és a gondolatait, mint kellene, de akkor sem tudtam őt megkedvelni. 

Még szerencse, hogy a mellékszereplők olyan szórakoztatóra és szeretni valóra sikerültek, hogy simán kompenzálni tudták nálam ezt a dolgot: Roland a piros tornacipőjével,  az életmódmagazinjaival és a veleszületett jófejségével már a második találkozásunkkor belopta magát a szívembe. Amúgy Bridge kolléganőtől megtudtam, hogy Roland ihletője az egyik leghíresebb doktor volt, persze beleszámítva Dr. John Carter és az orvosként-még-szexibb George Clooney-t is, méghozzá a David Tennant -féle Doki a Dr. Whoból. S igen, ezt tekintsétek mézesmadzagnak :-)
S még ott volt Wesley is, akit először csak egy fura emós fiúnak tartottam a fekete gönceivel meg a kihúzott szemeivel, és szinte biztos voltam benne, hogy majd löki itt nekem a rizsát a világfájdalomról meg az ilyesmikről, de... ne higgyetek a látszatnak ti sem. Wesley amúgy a legeslegeslegszórakoztatóbb, legjófejebb szereplő itt, akit legszívesebben kiemelnél a lapok közül, hogy jól megölelgethesd. De tényleg.

A Sikátor, az Archívum és az Odaki világa engem abszolút megvett magának, s hiába tartja Mac elképzelhetetlennek, hogy miért is akar bárki Könyvtáros lenni az Archívumban, én szívesen bevállalnám amúgy a dolgot: bolyongani a végtelennek tűnő, követhetetlenül kacskaringós folyosókon; Történeteket olvasni és felügyelni az Őrzők munkáját - ennél érdekesebb és izgalmasabb munkát nem nagyon tudok elképzelni. Kíváncsi vagyok, hogy a következő részekben mik derülnek még ki erről a misztikus helyről - mert hiába lezárt ennek a résznek a vége, azért nem egy megválaszolatlan kérdés maradt bennem.  


A könyv megjelenik a Könyvfesztiválra.

Az első fejezetet a kiadó közzétette a Facebook-oldalán,  ITT beleolvashattok

Victoria Schwab: Az Archívum
Eredeti cím: The Archived
Fordította: Hudácskó Brigitta


u.i.: itt pedig az írónő vlogos bejegyzése arról, mikor először foghatta könyv formájában a regényét. Szerintem irtó aranyos :-)







2013. március 17., vasárnap

"Kint a zordabb ég alatt" - Emily Brontë versei

Akárhányszor belegondolok, mindig elképedek azon, hogy csupán harminc évet élt, ám e rövid élete alatt - hozzáteszem: egyetlen regényével - is olyan nyomot hagyott az irodalmi univerzumban, hogy neve a mai napig nem merült feledésbe. A Brontë-nővérekkel kapcsolatban az életrajz és a műalkotások összefüggéseit vizsgáló irodalomtudósok valahogy mindig a fejvakarásnál kötnek ki végül. Hiszen hogy lehet az - mondják ők -, hogy három ilyen ingerszegény környezetben élő, szerelmi afféroktól, botrányoktól, éjszakai tivornyáktól elhatárolódó papkisasszony mégis ilyen realisztikusan és mély érzéssel volt képes írni a szerelemről. 

"Magányos hegyormok ugyan mit érnek?
Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol - 
s a földön, hol csak egyetlen szív ébred
érzésre: egyesül Menny és Pokol"
(Stancák - Ferencz Győző ford.)

Ennek a titoknak a nyitjára valószínűleg én sem fogok rájönni, bár szerintem nem kell feltétlen megtapasztalni mindent, amiről írni akar az ember - elég az is, ha jó megfigyelő.  Ám én a testvéreket nem is emiatt csodálom elsősorban, hanem azért, hogy tudtak és mertek szakítani a lányregényes konvenciókkal: nincsen rózsaszín, cukormázas szerelem; nincs lélegzetelállító szépségű főhősnő vagy makulátlan múltú álomlovag sem. Merték bírálni az érdekházasságokat, és a szerelemnek nem csupán a szívdobogtatós oldalát mutatták. Modernségük, komorságuk és szókimondásuk miatt - az akkori nőirodalom tükrében - valahol nem is csodálom, hogy a korabeli olvasók valóban férfinak gondolták őket.

S ez a "férfiasság" szerintem többszörösen igaz Emily lírájára. Verseit olvasva valahogy nem éreztem a nőiséget, a lágyságot, s a bennem megszólaló dallam is egészen más volt mint eddig, amikor nők verseit olvastam. Nem mondom, hogy rossz - inkább csak meglepő. A verseskötet némely darabját inkább el tudnám képzelni egy Byron-Shelley-Keats kötetben, mint..... akármelyik női lírikus mellett.

Verseinek nagyon gyakori témája az elmúlás, a halál - a kései munkáira ez fokozottan igaz -, a veszteség, melyet hol szinte sztoikus nyugalommal szemlél, hol pedig kiérezni belőle a mély fájdalmat. S ebből következően az uralkodó hangulat itt leginkább a zordság, komorság - ritka a kellemes hangulatú verse. Ám minden sorából süt a természet élménye, mely gyanítom, hogy Emily-nél nem annyira a korszak divatját hivatott képviselni, hanem ennél sokkal többről szólt: az őt körülvevő vidék, amelyet oly' szívesen járt be nap mint nap akár órákon keresztül, szinte beleivódott a bőre alá, a lelkébe - s ez köszön vissza regénye, versei soraiból.

Charlotte annak idején rajongva beszélt Emily lírikusi képességeiről, én azonban nem is tudom hova soroljam a magam véleményét. A Gondal-ciklust valahogy képtelen voltam megkedvelni, mint verseket - bár érdekesnek tartottam ez az iciripiciri betekintést a testvérek közös képzeletbeli világába még úgy is, hogy nem nagyon tudtam ezeket hova helyezni. S voltak még emellett olyan versek, amelyek nem annyira jöttek be (S mint én magam, oly magányosan; Az éji szél vagy A hónapra hónap... stb.), mert azoknál úgy éreztem, hogy inkább talán az írhatnék dominált, mintsem a valódi - vagy éppen egyedi - mondanivaló; mintha csak stílusgyakorlatokat olvastam volna. S végső soron nem tudhatjuk: lehet, tényleg azok is voltak. De szerencsére ezek mellett jó pár olyan vers is akadt, melyeket igazán megkedveltem, és többször is elolvastam. (Erdők zordan ne nézzetek; Csak értem nem fog sírni szem; Kedvet nem álmodom; Nem érhet kétségbeesés vagy a Stancák) Ezek szerintem képileg is, mondanivalóban is szépek és feledhetetlenek - legalábbis számomra. Ám amiért leginkább érdemes volt ezek között a versek között tölteni azt a közel egy hónapot az az, hogy valahogy úgy érzem, picit jobban megismerhettem, közelebb kerülhettem ehhez a titokzatos papkisasszonyhoz. S ez számomra tényleg sokat jelentett.

A kötetet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm itt is az én karácsonyi angyalkámnak! :-)

Emily Brontë válogatott versei - Lyra Mundi
Fordítók: Csengery Kristóf, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Hárs Ernő, Kiss Zsuzsa, Radnóti Miklós, Szegő György, Tandori Dezső, Tapfer Klára, Tótfalusi István
Kiadó: Európa
Oldalszám: 166 




2013. március 14., csütörtök

Tündér Lala

Az álarcosbál nagy csalódás volt nekem tavaly a számomra túlzott didaktikussága miatt, méghozzá annyira, hogy el is tántorított Szabó Magda többi ifjúsági könyvétől. Aztán a Tündér Lala a héten mégis csak a kezembe került, Szegedi Katalin csodás illusztrációi pedig teljesen elbűvöltek. Gondoltam, csak kíváncsiságból átlapozom, aztán mégis olvasás lett a vége, mert már az első oldalaknál éreztem, hogy ez valami olyasmi lesz, amit imádni fogok. 



A történet Tündérországban játszódik, ahol mostanában egyre több galiba akad. A csalafintaságok mögött általában Lala, a tündérkirályfi áll: elcseni a királynő szárnyait, elcsavarog Tündérország határain túlra, s most legutóbb az uralkodói jogarnak is nyoma vész. Édesanyja, Írisz királynő tíz évvel ezelőtt a koronázásának napján, a csoda-fügefától kapta kisfiát ajándékba, aki már a kezdetek kezdetétől különbözik a többi tündérgyermektől: túlságosan is eleven és kíváncsi, egyszerűen képtelen nyugodton maradni. Bár tanárai szerint Lala nagyon okos és jó tanuló, a viselkedése mégis némi aggodalomra ad okot. Aterpater, Tündérország rosszindulatú varázslója pedig csak arra vár, hogy mikor tud királynőjének keresztbe tenni, hogy magához vehesse a hatalmat. 

Annyira látszódik, hogy Szabó Magda mennyire női író különben (ezt abszolút pozitívumként mondom), mert a meseregényben megjelenő összes érzés, üzenet közül én az anyai szeretet állhatatosságát, mindent megmozgatni képes erejét éreztem ki legerősebben a sorok közül, mintha az egész történetet Írisz féltő-óvó, önmaga boldogságáról lemondani képes szeretete irányítaná, amit tényleg csak egy nő, egy anya tud megérteni igazán. Ennek az érzésnek az ellenpontja pedig Beátánál, az ember lánynál figyelhető meg, aki nem régiben elvesztette szüleit, s így az anyai szeretet nélkül kell folytatnia tovább életét, ami hihetetlen űrt hagy maga után a kislány lelkében. Bár biztosan, akárcsak minden könyv esetében, itt is az olvasó korosztályától függ az, hogy vajon a történet melyik rétege tud hozzá a legközelebb eljutni. A fiatalabb olvasók lehet, hogy Lala gyermeki kíváncsiságát, felfedezni vágyását értik meg, élik át leginkább. 

Emellett nagy szerepet kap még a humánum, az emberség kérdése, ami úgy tűnik, hogy Szabó Magda egyik vesszőparipája - legalábbis Az álarcosbálban és az Abigélben is nagy szerepet kapott. A Tündér Lalában az emberek kegyetlenségét, gyarlóságait hangsúlyozza ki legtöbbször, ám nem ostorozó módon, inkább egyfajta kérésként, hogy nézzük magunkba egy kicsit, hogy próbáljunk jobbak lenni... a könyv végén azonban mégiscsak kapunk egyfajta feloldozást, hiszen - mint írja - a sok rossz dolog ellenére azért mégis csak lenyűgöző az emberiség. "Szállni már tudnak, mint mi, az űrben kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól megváltozik az időjárás, termővé lesznek a sivatagok, más utat vesznek a folyók, csodaszereikkel még egyre hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni, távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek, ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak néhány évtizednyi életük van, s abban is akad bánat, csalódás, kudarc éppen elegendő, nagy és nemes célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis életüket." 

A történet szerintem elég kalandos, nem igazán lehet rajta unatkozni, hiszen a kevésbé fordulatos részeknél pedig rácsodálkozhatunk Tündérország csodáira, különleges szokásaira, történetére vagy az ott lakók roppant szórakoztató jellemére - nekem személyes kedvencem Csill és Kencefice asszonyság volt. Lala különben nekem az elején túlságosan is furcsa kisfiú volt, akihez nehéz volt közel férkőznöm - őt inkább csak a végén sikerült úgy igazán a szívembe zárnom. 

Mindenesetre én bátran ajánlom bármilyen korosztálynak ezt a csodálatos meseregényt, hiszen fordulatos, fantáziadús és mindemellett nagyon szabómagdás. Sajnálom, hogy azt a kötetet már nem lehet kapni, amelyben Szegedi Katalin illusztrációi kapnak helyet... pedig olyan szép az, hogy csak na!

Szabó Magda: Tündér Lala
Illusztrátor: Szeged Katalin
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 246
Eredeti ár:









2013. március 11., hétfő

Plágium és pofátlanság

Nem tudom hol is kezdjem... a plágium mindig kényes dolog, és itt-ott mindig felröppen a híre, hogy éppen kitől loptak. Sokszor abszolút jogos a vád és engem is mindig mélyen felháborított ez az egész, de volt már egyszer olyan eset is, hogy inkább csak a plágium-kiáltás igényét láttam, mert tejóisten! neki-is-tetszett-a-könyv-és-ő-is-azt-mondta-rá-hogy-fantasztikus- szó-szerint!--és-neki-is-XY-volt-a-kedvenc-szereplője, meg mert két ember nem gondolkodhat hasonlóan a könyvről... Na, mindegy nem akarok én ebbe most belemenni, elég legyen annyi, hogy ha én az enyémhez hasonló szöveggel találkozom, akkor háromszor is elgondolkodom, hogy most az illető tényleg átemelte-e vagy csak ennyire egy rugóra jár az agyunk. Naiv meg buta dolog biztos, de például én is jártam már úgy, hogy megírtam egy posztot, aztán napokkal vagy hónapokkal később valamiért elém került másnak az enyémnél korábbi posztja ugyanarról a könyvről, és mint kiderült, hasonló dolgokat emeltünk ki... és eskü, nem is olvastam azt a bejegyzést korábban! Persze, ebből rögtön leszűrhető, hogy mennyire nem eredeti a gondolkodásom... na, szóval én ezért közelítek mások felé is így.

Ám az olyan dolgok mellett mégsem bírok elmenni, ha teljesen, szóról szóra kimásolják a posztomat, ugyanazokkal a képekkel és idézetekkel (hehe, és még a korábbi bejegyzésemre való hivatkozásomat is benne hagyják) - szóval, na azért ott már nekem sincs kétségem. Úgy volt, hogy a statomra tegnap ránéztem, és észrevettem, hogy valaki egy egész posztot kimásolt a blogomról - volt már ilyen máskor is, de gondoltam, most utánajárok a dolognak, így beleütöttem a gugliba, és hát mit ad Isten, rögtön benne is volt az első pár találatban. Persze, megkérdezés nem volt - pedig az e-mailcímem fel van tüntetve a blogomon - , forrásmegjelölés nuku, és még ennek tetejében a posztok alatt az adott könyv e-verziója is letölthető. Először szépen, csendben akartam elintézni a dolgot, nem akartam én ennek bejegyzést kerekíteni vagy ilyesmi. Gondoltam odakommentelek az illetőnek, és megkérem, hogy haladéktalanul távolítsa el a posztjaimat (ja, mert hát nem is egyről volt szó, hanem ... hát elég sokról), és kulturáltan kifejezést adtam felháborodásomnak mind a plágium, mind az e-könyves linkek tekintetében. Türelemmel vártam a válaszra... ami az lett, hogy titkosította a blogját. Egy óra múlva megint ránéztem, akkor már ismét nyitott volt a blog, ám a kommentem eltűnt - ellenben a posztjaim változatlanul is ott maradtak. Gondoltam, várok... az új fejlemény az lett, hogy ismét csak titkosította a blogját. Majd ma délután ismét csak nyilvánossá tette, a kommentemre semmiféle válaszrekació nem érkezett, az eltulajdonított bejegyzéseim pedig ugyanúgy ott vannak továbbra is. Persze, veszett már több is Mohácsnál, meg tudom, hogy nem doktori értekezésekről van szó, csak az én kis buta irkafirkáimról, de én ezekkel igenis dolgoztam, sokszor nem is keveset...

És tudjátok az van, hogyha szó nélkül (vagy esetleg egy bocsánatkérés mellett, de ez gondolom már tényleg túlzó ábránd lenne) eltüntette volna azokat a hülye posztjaimat onnan, akkor helyreállt volna a lelki békém... de így most jelenleg az van, hogy előtört belőlem a mártír, és úgy érzem, kiraboltak és lehet, hogy továbbra is rabolni fognak, és mi a fenéért írjak én ide bármit is, hogy aztán a véleményem valami kis csilivili tinifanficblogon e-könyv letöltésére buzdítson. Jó, persze nyilván nem fogok bezárni vagy ilyesmi, csak most iszonyatosan csalódott és dühös vagyok... és ráadásul tehetetlen is.




Related Posts with Thumbnails