Pages

Hölgy mókussal és seregéllyel

2013. január 29., kedd

Szeretem a történelmi regényeket, a Tudor-korról szólóakat még inkább. Bár teljesen fanatikusnak nem mondanám magam, de ha az utamba akad egy olyan könyv vagy film, esetleg dokumentumsorozat, akkor én biztosan nem állok ismerkedésünk útjába. S ha ehhez még hozzáveszem azt is, hogy mennyire magukkal tudnak ragadni az olyan fikciók, amelyek egy-egy műalkotás megszületésének körülményeit állítják középpontjukba, akkor igazán rá lehet csodálkozni, hogy vajon miért is nem került kezembe már jóval hamarabb ez a könyv. Én se tudom az okát. Igazából rajta volt a képzeletbeli "majd-egyszer-ezt-is-elolvasom" listámon, de szerintem egy jó ideig még biztos ott lett volna rajta - sok-sok más könyvvel egyetemben - , ha egy angyalka nem röpíti el csodaszépen és gondosan becsomagolva a karácsonyfám alá. (az angyalkának még egyszer hatalmas köszönet! :-) ) Ahogy befejeztem a Zafírkék olvasását, szinte rögtön neki is kezdtem ennek a regénynek, hogy ezzel pihenjek a két ünnep között. S azt hiszem, mondanom sem kell a bekezdés első mondatainak fényében, hogy mennyire, de mennyire megtetszett Vanora Bennett könyve!

1527-ben veszi kezdetét a történet, amikor ifjabb Hans Holbein Angliába utazik, hogy megfesse Thomas More (avagy: Morus Tamás) családi portréját. A regény középpontjában Meg Giggs áll, More fogadott lánya, akinek a kegyeiért két férfi is verseng: az egyik egy bizonyos John Clement, More lányainak korábbi házitanítója, a másik pedig  maga Holbein, akit elkápráztat a lány intelligenciája és műveltsége. A történelmi események és a More család élete szorosan összefonódik ebben a regényben, ez a két szál szinte elválaszthatatlan egymástól. Meg történetén keresztül bepillantást nyerhetünk a változás szelét átélő Anglia forrongó hangulatába, amikor a katolikusok ádáz harcot vívtak a lutheránusokkal; amikor máglyára küldtek embereket vallási hovatartozásuk miatt; s ekkor történt, hogy VIII. Henrik úgy döntött, hogy feleségül veszi Boleyn Annát, így szakított a katolikus egyházzal.


Igazából ez csak egy nagyon nagyvonalakban felvázolt cselekmény, hiszen annyi minden történik ezalatt a közel hatszáz oldal alatt. Jó persze - nem egy akciódús könyv, inkább lassú folyású, de én mégsem unatkoztam rajta egy percet sem. Az írónő szerintem nagyon jól bánik a regény időkezelésével: tudja hol kell kisebbeket-nagyobbakat ugrani az időben, hol érdemes egy kicsit még tovább időzni, hogy a lassú folyású cselekmény ellenére is azt érezzük, hogy tartunk valamerre, és nem csak lődörgünk erre-arra a közel hat év alatt. Stílusát tekintve én is azok táborát gyarapítom, akik Philippa Gregory-hoz és Tracy Chevalier-hez hasonlították, utóbbi írónő művei közül nekem folyton A hölgy és az egyszarvú ugrott be olvasás alatt, annak volt ehhez hasonló hangulata. A szereplőkkel is hasonló viszonyba kerültem, mint az említett regénynél: igazából egyikük sem került közel hozzám, végig megtartottuk a három lépés távolságot. De szerintem nem volt ezzel baj: tényleg olyan érzésem volt, mintha egy kosztümös filmet néznék. A szereplők szempontjából nekem a szimpátiánál sokkal fontosabb az összetettség és/vagy a hitelesség - s az utóbbi szerintem nagyon is jellemző ennek a regénynek a karaktereire. Egyik sem lépett ki szerepéből; tudtam, hogy mit miért tesznek, sejtettem a reakcióikat... azt hiszem, egy hiteltelen momentumra sem emlékszem, s ez nálam a jól felépített karakterek egyik védjegye.

Vanora Bennett szerintem nagyon jól összegyúrta a fikciót és a történelmet, és jó volt felfedezni a kapcsolódási pontokat A másik Boleyn lány című regénnyel. Az ilyesmiket meg különben úgy szeretem! Teljesen olyan érzésem van ilyenkor, mintha a könyvek szereplői tényleg egy közös univerzumban léteznének, s a sok-sok történet valójában mind kapcsolódik egymáshoz valahogyan, valamilyen formában - s ezen kapcsolódási pontok felfedezésekor mindig rámtör egyfajta "halleluja"-érzés. Ne kérdezzétek miért. Mert igen. No, de visszatérve a regényre: sok-sok érdekes adalékkal bővítette történelmi tudásomat erről korszakról, különösen Thomas More -ról, akiről korábban körülbelül kettő mondatot tudtam volna elmondani na, jó esetleg hármat , de most már ha a Legyen Ön is milliomosban vele kapcsolatban tennének fel egy kérdést, nagy valószínűséggel meg tudnám válaszolni. vagy nem



Kicsit meglepő volt különben, hogy a narrátorok száma legalább eggyel több volt, mint amire számítottam. Én teljesen abban a hitben voltam az első ötven oldalig, hogy Meg meséli tele ezt a hatszáz oldalt. Igazából, az első pár ilyen narrátor-váltásnál okozott ez csekély értelmemben kavarodást, mert olyan hirtelen, és mindenféle előjel nélkül következett be, hogy tényleg időm sem volt felkészülni rá, és emiatt még akkor is azt hittem, hogy Meg beszél, amikor nem is... persze, aztán hamar rájöttem, hogy nem oké a dolog, mert kicsit értelmetlenné vált az a bekezdés, így rögvest korrigáltam magam, és kénytelen voltam visszalapozni pár oldalt. Mindegy, igazából ez tényleg semmiség, hiszen később már nem volt ezzel gond.

Vanora Bennett regénye mindenesetre nagyon jó kikapcsolódást nyújtott, őszintén bevallom, hogy nekem még A másik Boleyn-lánynál is jobban tetszett, mert tényleg olyan jól ötvöződött benne minden olyasmi, amit szeretek ebben a műfajban - és ráadásul mindenfajta giccsességet nélkülözött.  Így hát bátran ajánlom a történelmi-romantikus regényeket falóknak, a Tudor-fanoknak vagy a festészet kedvelőinek. Vagy csak úgy.

Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel
Eredeti cím: Portrait of an Unknown Woman
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 608













Soulless - Lélektelen

2013. január 15., kedd

Nagyon úgy tűnik, hogy újra kezdenek rám találni a sorozatok, ami igazán szuper dolog, mert annyira szeretem a megjelenések előtti izgatottságot - persze, csak bizonyos mértékig. Először jött a Leviatán, és alig egy hónapra rá Gail Carriger regénye repült a kezembe. S minő véletlen, mindkettő a steampunk műfaj szülötte! Jó, persze: tudom, hogy sokan már jóval korábban magukévá tették a sorozat első részét, és már a második könyvet bújják vagy esetleg túl vannak rajta, szóval tisztában vagyok lemaradásommal.  Avagy akár úgyis mondhatnám: szerencsére, van mit bepótolnom.

Főhősnőnk, Alexia Tarabotti egy félig talján és egészen lélektelen vénkisasszony, aki az egyik estélyen egy igen erőszakos és pimasz vámpírra bukkan, aki a legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. Mindenféle bemutatkozás nélkül megharapni egy magányos hölgyet? Hát még mit nem! Még szerencse, hogy Miss Tarabottinak kéznél volt a napernyője, amely e kellemetlen incidens esetében igen hasznosnak bizonyult. Ám akármennyire is faragatlan volt a vámpír viselkedése, a halálesetet ettől függetlenül ki kell vizsgálni. Így hát színre lép rögvest a kisasszonyszívek megdobogtatója, a finomkodást hírből sem ismerő Lord Maccon, a londoni vérfarkasfalka vezére, akiről hamar kiderül, hogy nem közömbös Tarabotti kisasszony irányában.
Ám Londonban nem csupán ez az egy furcsa eset történt... vámpírok, farkasemberek tűnnek el, majd ismeretlen újszülöttek bukkannak fel. Miss Tarabotti úgy dönt, hogy a végére jár a sok furcsaságnak.

Alexia történetét olvasva, már rögtön az első fejezetnél biztosra vettem, hogy én ezt imádni fogom, és szerencsére ez nem is változott. Nem a vámpírok, a farkasemberek vagy más csodalények miatt, az az igazság, hogy engem a könyv stílusa fogott meg igazán (na, jó: meg ez a viktoriánus éra is). Azt hiszem, nekem is be kell állnom a Jane Austen művekhez hasonlítgatók sorába, hiszen Gail Carriger regénye is jó nagy adagnyi finom iróniával van nyakon öntve, amitől ez az egész - valljuk be őszintén - alapjában véve tucattörténet igazán egyedivé, szórakoztatóvá és intelligenssé válik. És most halálkomolyan mondom, de ez volt az első olyan regény, ahol még az erotikus leírások is tetszettek: mentesek mindenféle önkényességtől, nem mennek a történet rovására (tényleg elhanyagolható mennyiségű ilyen jelenet van benne), és ami még fontosabb nem süllyednek le közben a Júlia-füzetek sötét bugyrainak szintjére ahol a kéjrúd a farmerbörtönéből szabadul :-D és társaik , hanem megmarad ezekben a jelenetekben is a regény egészére jellemző szórakoztató, ironikus stílus. Igazából ezt csak azért emeltem ki, mert ez volt az első olyan regény, ahol nem fintorogtam az ilyen jelenetek megfogalmazásán, és nem kaptam tőle röhögőgörcsöt vagy lapok útján terjedő nemi betegséget. Oké, nevetés az volt, csak nem kinevetés.

kép forrása: envyxo.tumblr.com


S hát Tarabotti kisasszony mellett sem mehetek el csak úgy, szó nélkül, hiszen ismét egy talpraesett, határozott és kellően nyakas főhősnő került utamba az ő személyében. Aki simán kinyír egy vámpírt a napernyője hegyével; aki kétségbeesésében nem csak sikítozik, ha elrabolják, hanem jó pár erős rúgást is bevisz ellenfelének hegyes orrú csizmájával; s aki ha igazán nagy vészhelyzetbe kerül, nem azon siránkozik, hogy "úristen, meg fogok halni, valaki mentsen meg!", hanem szinte sztoikus nyugalommal, ám kissé szomorúan konstatálja, hogy az ezüst hegyű napernyője éppen nincs kéznél... Alexia mellett a másik nagy kedvencem Lord Akeldama, ővámpírsága volt, aki alighanem a legjobb ismerője - és amellett legnagyobb rajongója - a rokokó divatnak és a fantáziadús kajás becézéseknek.

Bár a Lélektelen egy teljesen kerek történet volt, ami nem feltétlen kiált a folytatásért (s ez részemről megint egy pluszpont), de biztosak lehettek benne, hogy a második részt is meg fogom venni hamarost! Igen, tényleg ennyire jó!


Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Eredeti cím: Soulless
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 376
Eredeti ár: 2999 Ft

Emlékfoltozók

2013. január 10., csütörtök


Ez a hatalmas, gyönyörű mesekönyv Mikulás napján költözött be hozzánk. Nem hozott magával hófuvallatot, de még csak pelyheket sem. Egész egyszerűen kényelmesen elhelyezkedett a csizmámnak dőlve, s csak arra várt, hogy felkapjam, és berohanjak vele a szobába. Be a puha takaró alá. Alig várta, hogy mesélhessen nekem a tündérrigólányokról. Tudjátok, a faodúbarnáról és a limonádéhajúról. Mert hogy kettejük történetét rejtik a lapok. Ők azok, akik megfoltozzák az emlékeket; akik erdőt szelídítenek; akik kinyitják a fűtengert vagy akik a kerítés tetejére mászva, fütyülve várják a lyukas kendőket hozó postást, miközben a házuk előtti nyári porok leppenését bámulják...

Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a legigényesebb és legművészibb mesekönyv, ami eddig a kezembe akadt. Máté Angi prózája a lírai kifejezésmód és az ízes szavak gyönyörű keveréke, s emellett a képisége egyszerűen elképesztő - komolyan mondom, hogy ez a szöveg úgy, ahogy van: szép. Nem öncélúskodóan, nem elefántcsonttoronyba zárkózóan, hanem inkább olyan elringatóan, ízlelgetve szép. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek megértését sem akadályozza ez a sok szövegbeli különlegesség, hanem sokkal inkább ad még valami pluszt nekik a történeten túl is - bár ehhez mindenféleképp szükséges egy előzetes mese- vagy olvasáskultúra a gyerekek részéről (szerintem), hogy igazán bele tudjanak feledkezni. Rofusz Kinga illusztrációi pedig még tovább emelik a könyv művészi értékét. A rajzok már önmagukban véve is csodálatosak; légiesek, kicsit elvontak, s szerintem a szöveg nélkül is abszolút megállják a helyüket. De persze, ez nem azt jelenti, hogy elrugaszkodottak lennének: Máté Angi meséjével tökéletes szimbiózisban élnek, sokszor kiegészítik azt, vagy éppen még jobban ráerősítenek a szövegek különleges, már-már szürrealisztikus hangulatára.

Rofusz Kinga illusztrációja
Az Emlékfoltozók szerintem mindenféleképpen egy igazi anya-lánya könyv, amely a közös esti meséléseknél felolvasva kapja meg igazi értékét. A rövid történetek szövege is inkább az élőszóhoz hasonlatos, tényleg nehezen állja meg az ember, hogy ne hangosan olvassa fel, hiszen a mondatok szinte maguktól adják meg ritmusukat, dallamukat. Ha egyszer lesz egy kislányom, ez bizonyosan be fog kerülni az esti mese-repertoáromba.

Egy igazi kincs ez a mesekönyv! Nem hiába húztam-halasztottam eddig a befejezését, s szerintem még egy jó darabig ott fog pihenni az éjjeliszekrényemen, hogy esténként, ha úgy hozza kedvem, különösebb erőfeszítés nélkül elő tudjam venni, hogy újra és újra rácsodálkozzam a limonádéhajú és a faodúbarna csodálatos mindennapjaira.

Máté Angi: Emlékfoltozók - Mesék a szeretetről
Illusztrálta: Rofusz Kinga
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 70

Aki kíváncsi rá, néhány könyvből vett idézetet felvéstem az Idézetek menüpontomba. 

u.i.: és köszönöm a páromnak, aki Mikulás napján meglepett vele. 






Mandragóra utca 7.

2013. január 6., vasárnap

Szécsi Noémitől még semmit sem olvastam ezelőtt, de a Mandragóra utca 7. igen jó kezdetnek bizonyult az ismerkedésünket tekintve. Még tavaly ajándékoztam meg magam ezzel a kötettel a nagy Európa Kiadó-akció keretein belül, mert megint valami jó kis paplanba burkolózós, kakaó szürcsölgetős ifjúsági regényre vágytam. Úgy tűnik, mostanában egyre többször van ilyesmire igényem. És hát hozzá kell tennem, hogy még szerencse, hogy ilyen időszakokban is van miből válogatnom.

A két barátnővel, Idával és Tamarával meglehetősen furcsa dolgok történnek: először is, mintha a jelzőlámpa mindig kiszagolná, hogy mikor odaérnek a zebrához, és akkor gyorsan pirosra vált, majd olyan hosszú ideig várakoztatja ott a két barátnőt, hogy emiatt folyton elkésnek az iskolából. Aztán arról a különös, fekete kabátos  idegenről meg ne is beszéljünk, aki mindig ott sündörög Ida anyukája körül; valamint arról a furcsán viselkedő kutyáról, aki ott lohol Ida és Tamara nyomában, s a lányoknak az az érzésük támad, mintha az állat kihallgatná a beszélgetéseiket. S ha a sok titokból még mindig nem lenne elég, még ott van a háztömb földszinten levő 1. lakása, amelyben nem lakik senki... elméletileg. A két barátnő nem hagyhatja csak úgy ezt a rengeteg rejtélyt. Szörnyű kíváncsiságtól hajtva, igen komoly kutatómunkába kezdenek, hogy végre a végére járjanak mindennek. Mert határozottan nincs minden rendben. 

Ismét csak kimondhatatlanul jól esik azt írnom,  hogy a regény mindenféle izgalmán, rejtélyén felül képes volt valami sajátságosan hazai atmoszférát teremtenie. Tényleg azt éreztem olvasáskor, hogy ez csakis itt, Magyarországon játszódhat és nem máshol. Nem azért mert a szereplők magyar nevet viselnek meg Budapest a helyszín vagy ilyesmik, én ezekben nem hiszek - mármint hogy az ilyen dolgok idéznék meg egy-egy ország vagy térség atmoszféráját. Szerintem ez sokkal összetettebb dolog a nevesítésnél. Igazából, ez a regény olyan jól hozta ezt az egészet, hogy én olvasás közben tényleg el tudtam hinni, hogy valahol Budapesten van egy Mandragóra utca, ahol ilyen különös dolgok történnek. S emellett még valami kis nosztalgiázós hangulat is megcsapott: eszembe jutottak az általános iskolás szakkörök; vagy ahogy hazafelé úton húztam magam után a tornazsákomat; ahogy kicsit meggörnyedt a hátam a nehéz iskolatáskától; és egy régi, ismerős érzés kerített hatalmába, mikor az osztálytársak titkos, egymás közti karácsonyi ajándékozásáról olvastam vagy éppen a félévi lezárás izgalmairól. 

Maga a történet mindemellett szerintem épp' eléggé titokzatos és izgalmas, szóval biztos vagyok benne, hogy a célközönség is (10-14 éves korosztály) csak nagy nehézségek árán lesz képes letenni a kezéből a könyvet. Legalábbis velem ez volt. Imádtam ezeket a rejtélyeket, a nyomozást meg a kalandokat - őszintén megmondom nektek, ha nem lettek volna benne a mai kor popkultúrájára tett utalások, én amolyan tipikus retros (abszolút jó értelemben mondom) ifjúsági regénynek tituláltam volna, mert hangulatában engem az Égigérő fűre emlékeztetett kicsit. Meg nem tudom mondani miért... talán a társasház meg a gyerekek önálló akciója miatt... de csak talán. 

Az illusztrációk néha nekem se voltak a szívem csücskei - azt hiszem, erről már mások is panaszkodtak. Nem csupán arról van szó, hogy az én ízlésemtől tényleg nagyon távol álltak, hanem véleményem szerint nem is egy olyan volt, aminek igazából értelmét se láttam a helyfoglaláson kívül (pl. a mobilt tartó kéz a 82. oldalon). Szegény Ida anyukáját sajnáltam a legjobban, aki inkább egy drogos macára emlékeztetett, mint egy fáradt anyukára. Mindenesetre azért volt egy vagy két illusztráció, amire azt mondtam, hogy oké. Mondjuk, a képi világ is - akárcsak az olvasmányok esetében -  nyilván ízlés dolga, szóval én nem szállok vitába senkivel, aki azt mondja, hogy neki igenis tetszik. 

Mindent összevetve kellemes élmény volt, örülök, hogy levadásztam. Minden előzetes elvárásomnak megfelelt a regény, és hát őszintén remélem, hogy a célközönséget is éppúgy rabul képes ejteni, mint engem. S azt hiszem, ezek után óvatosabb leszek a házmesternőkkel... elvégre ki tudja.

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.
Kiadó: Európa
Oldalszám: 288
Eredeti ár: 2900 Ft






 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS