Pages

Egy hobbit utazása

2013. április 28., vasárnap

Nem olyan régen a fejembe fészkelte magát az a gondolat, hogy lehetséges, hogy a Gyűrűk Urát már csupán nosztalgiából szeretem. Félreértés ne essék: Tolkien mitológiáját továbbra is csodálatosnak és lenyűgözőnek tartom, ám majdnem bizonyos, hogy ha a trilógiát mostanában vettem volna először kezembe, nem lennék annyira jó véleménnyel róla, mint most. Aztán gyorsan hálát adtam, hogy anno belekezdtem, és megszerettem. 
No, de A hobbittal már más a helyzet. Vagyis a közös történetünk. Amikor erőteljesen Tolkien-lázban égtem, természetesen nem maradhatott ki ez a regény sem (bár akkor még A babó néven volt kapható). De megsúgom: egyáltalán nem szerettem. Nem tudom, milyen következtetéseket lehet ebből a tényből levonni a gyerekszobám milyenségére (vagy egyáltalán létére) vonatkozóan, mindenesetre ez így volt. Emlékszem, ahogy cöccögtem és hümmögtem, meg olykor bezzegagyűrűkuráztam olvasás közben.... visszagondolva, talán a nagy igyekezetemben, hogy minél előbb átlépjem lélekben a felnőttkor küszöbét, lehet arra esély, hogy valahol tudatalatt úgy voltam vele, hogy A hobbit inkább visszaparancsol a gyerekszobába, ahonnan éppen szabadulni kívántam. Tisztára sértve éreztem magam, hogy engem, mint olvasót az a könyv gyerekként kezel, mert hát az voltam. De marhára nem akartam.

S most már bizonyosan felnőttem lelkileg is, bár ebben nem vagyok biztos.... mindenesetre a személyi igazolványom tanúsítja, hogy a társadalom megítélése szerint már jócskán benne vagyok a felnőtt korban, s valószínűleg ezért nem is bánom (sőt: sokszor el is várom), ha egy könyv visszahív a régen elhagyott gyerekszobába; hogy újra gyerek legyek, és képzelhessek milliónyi csodát, soha nem volt világokat, és higgyem újra, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Mert jó ezt újra elhinni, még akkor is, ha csak pár órányi illúzió.

Így találtunk hát egymásra én és A hobbit. Másodjára, de valójában most először.

A Köd-hegység. J. R. R. Tolkien illusztrációja.


Sokáig vártam arra, hogy írjak róla, azt hiszem, kicsit féltem is. Mindig félek az ilyen "beleélős" könyveknél, mert olyankor olvasás közben sosem gondolkodom... csak fekszem az ágyban, és képzeletben kinyitok egy hatalmas kerek ajtót, hallom szinte ahogy nyikorog, és kész: már ott is vagyok a Megyében, vagy éppen Völgyzugolyban, vagy valahol a Köd-hegységben rovom a végtelennek tűnő utat, s rettegek az ismeretlenségtől.
Látjátok, hát ezért félek én erről írni, mert olyan elcsépelt dolog ez a "benne-voltam-a-történetben", és ennek tetszőleges variációi, pedig hát tényleg ez történt...! De amúgy nyugodtan forgassátok csak a szemeteket, én se tennék másképp.
Inkább megpróbálom máshogy megközelíteni.

Amúgy van itt valaki olyan, aki ne ismerné a történetet? Csak mert akkor inkább hagynám ezt a történetleírást, most semmi kedvem nincs hozzá. Annyi a lényeg, hogy van egy hobbit, aki bár nem keresi a kalandot, mégis rátalál. Egy tucatnyi törppel és egy varázslóval egyetemben.  

Azt hiszem, amit a Gyűrűk Uránál legutóbb elvesztettem, azt megnyertem A hobbiton. Valahogy mintha Tolkiennek jobban menne az ifjúsági regény műfaja: teljesen eltalálta a karaktereket, a hangnemet, a stílust... tényleg minden klappolt. Bilbó alakja végre érdekes, izgalmas és kellően pepita: kicsit önző meg gyáva, de van jópár szimpatikus tulajdonsága is. S persze fejlődik is a regény során, nem is keveset. Bilbó számára az út szerintem valahol egy belső, lelki utazás is. Olyan dolgokat lát, olyasmiket él meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatja vagy éppen megteremti. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jön azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

Sok hasonlóság, áthallás van a Gyűrűk Urával, ami persze, részemről nem baj. Nem egyszer volt olyan, hogy egy-egy jelenetet olvasva, rögtön beugrott egy hasonló szituáció vagy éppen helyszín a trilógiából. Jó volt ez, jó volt ez: egyfajta nosztalgia, s valahol - a regény idejének szempontjából - pedig jövőbe tekintés. Kicsit meghasítottam ilyenkor az idő szövetét. 

Szóval, röviden és közhelyesen: imádtam ezt a könyvet. Bilbó története nem akar grandiózus lenni, s talán éppen ezért olyan jó, ezért annyira szerethető.

J. R. R. Tolkien: A hobbit
The hobbit
Fordította: Gy. Horváth László
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 309
Eredeti ár: 2990 Ft










Az Archívum

2013. április 4., csütörtök

Képzeld el, hogy létezik egy olyan hely, ahol a halál után nem vész el semmi: minden ölelés, mozdulat, kimondott szó, emlék megmarad. Minden elhunyt ember életének minden pillanata Történetté lesz, amely egy hatalmas könyvtár, az Archívum polcain pihen - többnyire békességben. Azért mondom, hogy többnyire, mert azt is tudnod kell, hogy vannak olyan Történetek, amelyek képtelenek megmaradni a helyükön. Felébrednek.
Kijutnak az Archívumból, és a Sikátorban bolyonganak, ahonnan már csak egy ajtó választja el őket az Odakitől - vagyis a mi világunktól. Egy Történet minél tovább van ébren, annál inkább kétségbeesik, és megtébolyodik, s ha kijut onnan a mi világunkba, annak végzetes következményei lesznek. Ezért vannak az Őrzők - ők azok, akik a felébredt és eltévelygett Történeteket visszavezetik  oda, ahova haláluk óta tartoznak: az Archívumba.
A regény főhősnője, Mackenzie Bishop is Őrző. Mindent, amit tud a Sikátorról, az Archívumról és a Történetekről  a nagyapja tanította meg számára, mielőtt végleg elbúcsúzott volna. Mac most már teljesen magára van utalva a világunkon túli folyosókon. Öccse halála után családjával új helyre költöznek: az ódon Coronadóba, amely nagyon úgy tűnik, hogy sötét titkokat őriz a múltból. De hogy pontosan mik is ezek, és hogy kapcsolódnak össze a gyanúsan sok Sikátorban bolyongó Történettel, Macnek kell kideríteni.

Az Archívum szuggesztív hangulata szinte a bőröm alá is bekúszott olvasás közben. A folyton felbukkanó visszaemlékezések, Mac öccse miatti gyásza egy olyan alaphangulatot teremtett, amely mellett képtelenség észrevétlenül elmenni, mindig ott lebeg a sorok között. És ez jó - szeretem az ilyen könyveket, amelyek képesek burkot vonni az olvasója köré. 

A külvilág zajai csupán tompa csengések voltak, néha úgy éreztem, hogy teljesen megszűnt minden
Inspiráló kép az írónő oldaláról. Valami ilyesmi hely a Sikátor
körülöttem, s a regényben lépkednék; például amikor  a lépcsőházunkon keresztül vágtam, eszembe jutott, hogy akár a Sikátorban is lehetnék, s mindig mikor egy-egy újabb sarkon fordultam be, szinte vártam, hogy mikor bukkan elő egy Történet, aki a kivezető utat keresi - s az egyik szomszéd kislány rám is hozta amúgy a frászt, aki pont akkor tartott hazafele, mikor ezen gondolkodtam.
Note to self: meg kell tanulnom  nem furán viselkedni az ilyen helyzetekben. 
Miután a kislány bizonyosan megállapította magában, hogy van egy buggyant szomszédja, eszembe jutott, hogy inkább egy Történettel találjam szembe magam, mint Mackel, mert mindezek után én biztos pofon vágnám. kiegészítő magyarázat: akkor éppen egy olyan fejezetnél tartottam, ahol húúú... Tudom, tudom: szinte tipikusnak mondható YA-főhősnő, és biztos a közöttünk levő korkülönbség miatt nem annyira tolerálom az érzéseit és a gondolatait, mint kellene, de akkor sem tudtam őt megkedvelni. 

Még szerencse, hogy a mellékszereplők olyan szórakoztatóra és szeretni valóra sikerültek, hogy simán kompenzálni tudták nálam ezt a dolgot: Roland a piros tornacipőjével,  az életmódmagazinjaival és a veleszületett jófejségével már a második találkozásunkkor belopta magát a szívembe. Amúgy Bridge kolléganőtől megtudtam, hogy Roland ihletője az egyik leghíresebb doktor volt, persze beleszámítva Dr. John Carter és az orvosként-még-szexibb George Clooney-t is, méghozzá a David Tennant -féle Doki a Dr. Whoból. S igen, ezt tekintsétek mézesmadzagnak :-)
S még ott volt Wesley is, akit először csak egy fura emós fiúnak tartottam a fekete gönceivel meg a kihúzott szemeivel, és szinte biztos voltam benne, hogy majd löki itt nekem a rizsát a világfájdalomról meg az ilyesmikről, de... ne higgyetek a látszatnak ti sem. Wesley amúgy a legeslegeslegszórakoztatóbb, legjófejebb szereplő itt, akit legszívesebben kiemelnél a lapok közül, hogy jól megölelgethesd. De tényleg.

A Sikátor, az Archívum és az Odaki világa engem abszolút megvett magának, s hiába tartja Mac elképzelhetetlennek, hogy miért is akar bárki Könyvtáros lenni az Archívumban, én szívesen bevállalnám amúgy a dolgot: bolyongani a végtelennek tűnő, követhetetlenül kacskaringós folyosókon; Történeteket olvasni és felügyelni az Őrzők munkáját - ennél érdekesebb és izgalmasabb munkát nem nagyon tudok elképzelni. Kíváncsi vagyok, hogy a következő részekben mik derülnek még ki erről a misztikus helyről - mert hiába lezárt ennek a résznek a vége, azért nem egy megválaszolatlan kérdés maradt bennem.  


A könyv megjelenik a Könyvfesztiválra.

Az első fejezetet a kiadó közzétette a Facebook-oldalán,  ITT beleolvashattok

Victoria Schwab: Az Archívum
Eredeti cím: The Archived
Fordította: Hudácskó Brigitta


u.i.: itt pedig az írónő vlogos bejegyzése arról, mikor először foghatta könyv formájában a regényét. Szerintem irtó aranyos :-)







 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS