Pages

Gyógyír északi szélre

2015. április 20., hétfő


Kedves Emmi, nem tűnt fel még magának, hogy az égvilágon semmit sem tudunk egymásról? Virtuális fantáziaalakokat gyártunk, kétes fantomképeket festünk a másikról. Kérdéseket teszünk fel, amelyekben az a legszebb, hogy nem válaszoljuk meg őket. Igenis sportot űzünk abból, hogy felkeltsük, sőt felcsigázzuk a másik kíváncsiságát, miközben nem vagyunk hajlandók kielégíteni. Megpróbálunk a sorok, a szavak és hamarosan már a betűk között is olvasni. (...) Légüres térben beszélgetünk.

Nehéz igazán jó levélregényeket találni manapság, mert kevés írónak áll jól ez a műfaj szerintem. Vagy inkább csak kevesen tudnak ragaszkodni a szabályaihoz a történet végéig. Finnyás vagyok a levélregényekre: nem szeretem, ha párbeszédek vannak benne - ugyan ki ír leveleket úgy, hogy párbeszédeket idéz?? - , nem szeretem, ha részleteznek egy-egy jelenetet jah mert az is gyakran előfordul az emberrel levélírás közben, hogy leírja XY milyen tekintetet vetett rá, miközben ezt vagy azt mondta..., stb. A levél nem így néz ki. A levél sűrít, erősen szubjektivizál, témáról témára ugrál, és - ami a legfontosabb - belülről táplálkozik: gondolatokat, érzéseket közvetít, a cselekmény - már ha egyáltalán van -, az szinte mellékes a levél mikrovilágában. Erősen kötött szabályai vannak - még a legbarátibb levélnek is, s ha valaki a levélregény műfaja mellett dönt, hát akkor ezeket bizony kénytelen betartani. Legalábbis én ezt mint olvasó elvárom. 

Daniel Glattauer regénye abszolút megfelel a kívánalmaknak. Soha egy percre sem felejtkezik el arról, hogy a levélregény műfaja mellett döntött, nem lép ki annak szigorú kereteiből. Ízig-vérig hihető levelekből áll össze a történet, így ismét visszatért a hitem ebbe a műfajba. Szerintem az sokat elárul rólam hogy mekkora finnyagép vagyok, hogy mielőtt hazahoztam volna ezt a könyvet, gyorsan átlapoztam, hogy megnézzem, vannak-e benne párbeszédek... Úgy voltam vele, ha csak egyet is találok, visszateszem a polcra, és nem érdekel tovább. 
Persze, hazajött velem - és tényleg örülök, hogy átment az első vizsgán, és így elolvashattam. 

A történet maga gyorsan elmesélhető: Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, ám az e-mailcímnél egy betűt észrevétlenül félrenyom, és levele egy Leo Leike nevezetű férfi postaládájában landol. Nem is egyszer. Még pár félrement e-mail és karácsonyi jókívánság után, szépen, lassan egy levelezés bontakozik ki a két ember között. Ahogy múlik az idő, kapcsolatuk egyre mélyebb és mélyebb lesz - ám eljön annak a kérdésnek az ideje, hogy vajon plátói kapcsolatuk kibírná-e a személyes találkozást vagy totális csalódást hozna...

Glattauer regénye iszonyatosan aranyos és vicces, miközben olyan elfogadhatóan romantikus. A levélváltások egy-két oldal után magukkal ragadtak, és igazából egy éjszaka alatt sikerült befejeznem, mert egyszerűen tudnom kellett, hogy mi lesz ennek a vége, hogy fog a két szereplő végül egymáséi lenni mert hát ez egy szerelmes történet, nem? Egymáséi lesznek egyértelmű.... Persze, ahogy egyre több dolgot megtudtunk mindkettejük életéről, ahogy lassan feltárták egymás előtt magánéletüket, rájöttem, hogy ez nem lesz egyszerű, sőt a lehetetlenséggel vetekszik. A kissé bohókás, romantikus sztoriba folyton elkezdett betolakodni a valóság, és így elvesztette rózsaszínségét - bár a levelek hangvétele nem sokat változott. Egyszerűen a tények tudatában már inkább szomorkás történet lett ez nekem - és ez valamiért még inkább megdobogtatta a szívemet. 

Imádtam ezt a könyvet, mert könnyed és nehéz is egyszerre. Olyan, ami bár iszonyúan rövid, mégis képes volt facsarni egyet rajtam, miközben a bájosságából semmit sem vesztett. Hallottam róla, hogy ennek a regénynek van egy folytatása A hetedik hullám címmel.... de tudjátok mi van? Nem akarom tudni a folytatást, bármennyire is maradtak elvarratlan szálak. Szerintem ez így volt jó, így lett ez a regény tökéletes.

Daniel Glattauer: Gyógyír észak szélre
Gut gegen Nordwind
Fordító: Kajtár Mária
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám: 210




A selyemhernyó

2015. április 17., péntek


Ez volt az idei év beszerzései közül az a bizonyos, amit már november óta nagyon, de nagyon vártam, és amiben totálisan biztos voltam, hogy nem fogok csalódni. És ó, mennyire igazam lett! Cormoran Strike újabb bűnügye elképesztően magával ragadott, volt hogy hajnali egyig is olvastam esténként, mert nem bírtam elszakadni tőle - aztán persze, a másnap reggel ezt az addikciómat keményen megbosszulta. De hát Istenem! Figyelem, bevallottan elfogult bejegyzést következik...

Cormoran Strike nyomozói irodája fellendült a Lula Landry-ügy megoldása után. Sorra jönnek az ügyfelek, akik Strike felbérlésével szeretnének ezt vagy azt megtudni üzlettársukról, házastársukról vagy éppen erről vagy arról. Egy nap egy megtört asszony állít be hozzá, aki az eltűnt férjét szeretné megtalálni. Fizetni valószínűleg nem tud érte, viszont ragaszkodik Strike-hoz. A nyomozó - maga sem tudja, pontosan miért is -, de elvállalja így is az ügyet, és Owen Quine, a botrányos könyveiről hírhedt író nyomába ered. Miközben bepillantást nyer a könyvkiadás képmutató világába, rájön, hogy mégsem csupán egy egyszerű, spontán eltűnésről van szó az író részéről, hanem emögött egy sötét, undorító titok lappang, ami London irodalmi világát fenekestül felforgatja.

Egyszerűen muszáj már most elmondanom, hogy Rowling krimijében mennyire minden, de minden a helyén van! Komolyan, szuperlatívuszok nélkül képtelen vagyok beszélni róla - visszafordíthatatlanul Cormoran Strike-rajongó lettem. A megoldandó bűnügy ismételten zseniális és csavaros - illetve elég brutális is- , csak mozgatja és mozgatja az agytekervényeket, miközben Cormoran Strike és asszisztense, Robin magánéletébe is egyre több bepillantást enged.

Vannak itt karakterdrámák szép számmal, és ráadásul nem csupán a megoldandó bűnügy oldaláról. Például Robin vőlegénye, Matthew szerintem alapvetően egy idióta, akivel nem is tudom, hogy miért akar belemászni egy házasságba. Olyan alapvető problémáik vannak, amiket szerintem csak nagy nehézségek árán lehetne megoldani, de mivel szinte egyikőjük se látja a fától az erdőt, és leginkább a szőnyeg alá söpörnek mindent, ezért nem hiszem, hogy ez egy boldog és hosszan tartó házasság lenne kettejük között. Robin egy okos és hihetetlenül talpraesett nő, és ezt a nyafogós, beképzelt vőlegénye alapvetően képtelen elismerni. Mintha igazából csak azt várná el a menyasszonyától, hogy hozza haza a kis keresetkiegészítést, de legyen otthon, és ujjongjon Matthew munkahelyi sikerein.
Strike szerelmi élete sem a legjobb, ha úgy vesszük. Bár megvolt az esze hozzá, hogy az előző részben kiszálljon abból a betegesen ragaszkodó, romboló kapcsolatából, de ennek emlékét kitörölni máig nem tudta. Nem tudom, nekem ez a Charlotte egy iszonyúan beteges, szinte a nem-normálisság határát súroló, ideggyenge nőnek tűnik, aki folyton csak a drámákat keresi az életben. Kísértetként még most is felbukkan ebben a regényben is, Strike még láthatóan nem tudta őt teljesen elengedni.
Amúgy Strike és Robin abszolút ideálisak lennének egymásnak, és erre a narrátor több ponton is utal, illetve azért érezni olykor azt is, hogy izzik kettejük között a levegő... viszont szerintem az engem eléggé zavarna, ha végül úgy alakulna a dolog, hogy ezek ketten összejönnek. Akkor valami fontosat elveszítene ez a sorozat, és én ennek nem igazán örülnék. Másfelől olykor elég fájdalmas és dühítő azt nézni, ahogy ezek ketten a nem megfelelő ember után vágyakoznak...

Amúgy - teljesen új téma - azért arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon Rowling a saját könyvkiadási tapasztalatait írta ki magából ebben a könyvében? Persze, nyilván némi írói túlzásokkal értve. Bár azt eddig is tudtam és tapasztaltam, hogy bizony az irodalmi élet nem fenékig habostorta, és nem abból áll, hogy könyvszerető emberek ujjonganak egy-egy könyv miatt, hanem bizony ott is eléggé keményen megy a taposás, és némi gyomor sem árt, hogy az ember elviselje az ott történő dolgokat. De hát nyilván én kicsiben és más aspektusból tapasztaltam ezeket - de amúgy egy-egy momentum nagyon is ismerős volt.

Érdekes amúgy, hogy mivel a borítón ott díszeleg Robert Galbraith neve, mennyire külön kezelem ezt a sorozatot a Harry Pottertől. Mindig erőnek erejével kell emlékeztetnem magamat, hogy ezt bizony J. K. Rowling írta. Annyira új oldalát mutatja itt be az írónő, és annyira sikerült elrugaszkodni a 2000-es éveket meghatározó sikersorozatától, hogy folyton csak ámulok és bámulok, hogy mekkora írónő is Rowling. Legalábbis szerintem az.

A Cormoran Strike -regények alapvetően a klasszikus krimi műfaját követik, némi Sherlockos hangulattal. Nem pereg gyorsan a cselekmény, és nem is kizárólag a megoldandó bűntényre koncentrál, hanem ennél sokkal többet akar markolni. És szerintem ez sikerült is neki. Ezért is kedvelem ezt a sorozatát (is) annyira.

Robert Galbraith: A selyemhernyó
The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Oldalászám: 510
Kiadó: Gabo Kiadó




Könyvesbolti morzsák

2015. április 14., kedd



Egy tanács más könyvesbolti dolgozóknak:
Ha egy kedves vevő minden szó nélkül belép a könyvesboltba, majd egyenesen a pulthoz megy, ahol éppen állsz, és mikor odaér hozzád, csak annyit mond:
- Themen Aktuelle.....
Akkor hiába vársz további egy percet, hogy befejezze a megkezdett mondatot  mert nem fogja. Egyszerűen jobb ha beütöd az adatbázisba, hogy megvan-e az említett könyv a boltban, mert megspórolsz vele egy egyperces kínos szemezést..


Nem olyan csaj

2015. április 11., szombat


Lena Dunham amerikai színésznő, író, forgatókönyvíró, producer és rendező. Ő írta és rendezte a 2010-ben megjelent Tiny Future című filmet, valamint ő a megalkotója, a rendezője és egyik főszereplője a Csajok című HBO sorozatnak, amelyért két Golden Globe díjat is nyert. Ezenkívül Emmy-díjra eddig összesen nyolcszor jelölték. 
Hát ez lenne Lena Dunham a Wikipédia szerint. 

Hogy őszinte legyek Lena Dunham könyvét nem azért vettem a kezembe, mert annyira követtem volna a munkásságát. Egyszer még valamikor tavaly nyáron próbálkoztam a Csajok című sorozatával, de aztán valahogy mégis elsikkadt, más sorozat férkőzött a helyébe. A Nem olyan csajnak bevallom, elvárásokkal kezdtem neki, nem is kicsikkel. Valami Caitlin Moran-szerű filozofálgatást, felforgatást vártam, szerettem volna megint egy olyan könyvet olvasni, amely szubjektív szűrőn keresztül mondja el a saját történetén keresztül, hogy szerinte mi is a helyzet a világban a nőkkel. Nos, erre így utólagosan csak annyit mondhatok, hogy ne ilyen elvárásokkal kezdjünk bele ebbe a könyvbe, mert korántsem ilyesmiről van szó. Lena igazából témákra bontva leírja - nem kronologikus sorrendben, inkább tematikusan - eddigi élete történetét, hogyan jutott oda, ahol most van, milyen szerelmi csalódásokat élt át, és hogyan volt majdnem egy leszbikus kalandja. Meg ilyenek. 

Lena olykor vicces, de azért nem mindig. Amikor olvastam, mindig olyan nyomott hangulatom lett utána: van itt erőszak, terméketlenség, rossz választások... - pedig a könyv külső megjelenése eléggé mást sejtet. Igazából ami így utólagosan megmaradt bennem, az az, hogy tejézusúristen, hogy ezek mennyi drogot használtak... meg hogy gyógyszerre ittak. És mindezt olyan könnyedséggel meséli el, mintha csak arról lenne szó, hogy lement volna a sarki boltba tejért. Furák ezek a médiaszereplők. 

Bridge megkérdezte tőlem, hogy mit szóltam ehhez a könyvhöz, és igazából nem tudom megmondani, fogalmam sincs, mert tök mást vártam. Lena nem filozofál, igazából még csak nem is gondolkodik. Csak mesél. Az életéről. Nehéz erre mit mondani.Talán a legrövidebben azt tudnám mondani, hogy nem kavart fel. Nem volt meg bennem a vágy, hogy meséljek róla valakinek; hogy rágódjak rajta; hogy felolvassak belőle részleteket bárkinek is. Viszont a sarokba se hajítottam, szóval rossznak biztos nem volt rossz. Egynek elment, de örülök azért, hogy nem vettem meg, hanem csak ott bent a boltban olvasgattam az ebédszüneteim alatt.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
Not That Kind Of Girl
Fordította: Tamás-Balha M. Etelka
Oldalszám: 320
Kiadó: Libri

Könyvesbolti morzsák

2015. április 9., csütörtök


Mert olykor a könyvesboltban segítünk a kedves vevőknek eligazodni az Élet nehéz kérdéseiben is :
- Figyelj, ha egy szép tavaszi napon a könyvtár melletti parkban látnál egy srácot aki épp' Jane Austen regényébe merül bele - itt a srác meglengeti a kezében tartott Pride and Prejudice kötetet- , mit gondolnál róla? Hogy jófej vagy totálisan buzi?

Félbehagyott könyvek

2015. április 7., kedd


Úgy döntöttem, hogy a többi blogger "Témázunk"-rovatához most én is bekapcsolódok, melynek témája: FÉLBEHAGYVA - Út a könyv közepéig és nem tovább. Mert ha valamiről, hát erről aztán tudok mesélni...

Még a blog előtt notorikus félbehagyó voltam, amihez biztosan hozzájárult az is, hogy az egyetemen rengeteg kötelezőnk volt, és hát tudvalevő, ami kötelező, azt mindig kicsit keserű szájízzel forgatom. Akkor nem zavart, hogy mikor hagyom félbe a könyvet: a kezdés után vagy éppen a befejezés előtt húsz oldallal. Persze, akkoriban más is volt a célom az olvasással (mármint a kötelezőket tekintve): nem a szórakozás, hanem hogy tudjak beszélni róla egy bizonyos nézőpontból. Ha úgy éreztem, hogy eljutottam egy kulcsjelenetig vagy egy tételmondatig, amire aztán felhúzhattam az elméletet, akkor igazából már olyan mindegynek ítéltem, hogy tovább olvasom-e vagy sem. Amúgy az esetek többségében azért befejeztem, de előfordult olyan is - leginkább időszűkében - , hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül tettem félre a könyvet. De ebbe az utóbbi csoportba tartoztak még például a kódexirodalom gyöngyszemei is, na azokról tényleg elismerem, hogy pár bekezdésnél tovább nem jutottam, mert egyszerűen nem volt türelmem hozzájuk. Vagy a XVIII. századi klasszikus magyar regények... ó, Istenem - hát azokhoz képest már egy Paul de Man-féle hardcore elméleti szöveg is felüdülést és kikapcsolódást jelentett. 

Ahogy fogytak a kötelezőim, úgy rugaszkodtam neki egyre inkább a szórakoztató olvasásnak, amiben abszolút kitartó voltam. Évekig nem hagytam félbe könyveket még ha szörnyűek voltak, akkor sem. Már csak elvből sem, mert mi van, ha aztán mégis tetszeni fog; mi van, ha a vége akkora triplacsavarral zárul, hogy a sok végigszenvedett oldal után mégis csak azt fogom mondani, hogy ez szuper volt. elárulom, ilyen ritkán volt Habzsoltam mindenféle műfajt, kipróbáltam magam mindenben, ami csak kicsit is felkeltette az érdeklődésem, mert újra fel akartam fedezni, milyen jó is csupán szórakozásból olvasni. Így hát sokszor mellényúltam, mert nem tudtam pontosan, hogy mit keresek, csak azt, hogy keresek - de kitartottam mindig, végigolvastam mindent, amit egyszer kinyitottam. Bár ebben az időszakban sem a borzalmasan rossz könyvek uralták azért az olvasmánylistámat, inkább a langyos vagy egynek elmegy típusú könyvek akadtak inkább az utamba, amikből mára már oly' kevés minden maradt meg. 

Aztán körülbelül egy vagy két éve már azt vettem észre magamon, hogy nincs ehhez türelmem. Nem akarok
napokat, olykor heteket rabolni az életemből egy langyos - vagy éppen borzalmas - élményért; a jónál nem akarom alább adni. Szeretek elmerülni a könyvekben; imádom azt az érzést, amikor egész nap az éjjeli szekrényemen fekvő könyv után vágyakozom; amikor a könyv világát akkor is magamban cipelem, amikor éppen nincs a kezemben. Ez a hozzáállásom már szerintem meglátszik a blogomon is: nem nagyon találkozni itt egy ideje olyan poszttal, ahol lehúzok egy könyvet. És nem, ez nem azért van, mert elvesztettem az ízlésem, és újabban minden tetszik, ami csak a kezembe akad, hanem egyszerűen azért, mert ami nem fog meg, azt simán félbehagyom, és nem érdekel tovább. Próbáltam ezekről a könyvekről is mesélni itt, de az az igazság, hogy én már a miért-is-hagytam-félbe posztok elején elfáradtam. Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs türelmem még csak írni sem róluk.

S hogy mik azok az okok, amelyek miatt simán elvágom a könyvet a sarokba?
  •  A stílus. Ha ez nincs vagy érdektelen, akkor nehéz felkeltenie a kíváncsiságomat. Ha meg kisiskolás fogalmazás benyomását kelti, akkor már az első tíz oldal után abba is hagyom, nincs mese.
  • Hangulat. Ha csak szavak vannak a papíron mindenféle atmoszféra nélkül, akkor is nehezen tud megragadni a könyv. Néha vannak előzetes elvárásaim ezzel kapcsolatban, és ha azt nem váltja be, hát akkor szintén repül. Múltkor ilyen volt az Agatha Raisin sorozat első kötete. Vártam a kisvárosi hangulatot, de még 100 oldal után sem jött el számomra, csak amolyan művi leírásokat érzékeltem. Még nagy nehezen olvastam belőle tíz oldalt, aztán ment a levesbe.
  • Következetlenségek. Mindig sikerül totálisan felhúznom rajta magamat, ha idiótának néznek, mint olvasót. Néha nem kell itt nagy dologra gondolni, már egy fél mondatnyi is totálisan fel tud húzni. Egyszerűen úgy vagyok ezzel, hogyha valaki ír valamit és azt kiadják, ugyan vegyék már a fáradtságot, és figyeljenek oda a részletekre is.... Ah, például Edgar Wallace A különös grófnő című kisregénye tele volt ilyennel. Már 60 oldal után olyan idegállapotba kerültem tőlük, hogy jaj....
  • Papírmasé szereplők. Bár ez inkább csak a sokadik a listán, és inkább csak adalék. Szóval, ha csak a papírmasé szereplők a probléma, nem feltétlen hajítom azonnal a könyvet a sarokba - főleg ha az első három ponttal amúgy nincs probléma. De ha már az első három pont hibádzik, akkor ez lehet az utolsó csepp a pohárban.
  • Töltelékszövegek. Tudjátok, amikor olvastok oldalakat, és közben azt érzitek, hogy a szerkesztő nyomására passzírozta bele az író, hogy meglegyen a 200 vagy akárhányszáz oldal... Amikor semmi célja nincs, de tényleg totálisan semmi, és csak az izzadságszagot érzed ki belőle. Persze, ezt ne keverjük össze a leírásokkal vagy a belső monológokkal - mert nem, nem feltétlen ugyanazok. Az ilyen úgynevezett töltelékszövegeken tényleg érezni, hogy már maga az író is unta a megírásukat. Ilyen volt például A láthatatlan híd című opusz kb. 90%-a. Ha azt mostanában olvastam volna, biztos vagyok benne, hogy 30 oldal után elhajítottam volna jó messzire, hogy csak úgy csattant volna.
De persze, ezen kívül még előfordulnak olyan félbehagyások is, amikor tudom és érzem, hogy nem a könyvvel van a baj, hanem velem. Amikor egyszerűen csak annyi van, hogy most másra vágyom, de amúgy tudom, hogy egyébként tetszene. Ezeket a könyveket ilyenkor megjegyzem magamnak, és megvárom, hogy eljöjjön a mi pillanatunk.

A három évvel ezelőtti énem azt mondta volna, hogy "Szeretek olvasni." Ez a mondat azóta változott: Szeretek könyveket olvasni. És ebből a kijelentésemből nem engedek. Van egy mérce, amit ha az a bizonyos könyv nem ugrik meg, akkor csak időpocsékolásnak érzem. A szabadidőm pedig mostanában nagy kincs, és nem szeretem elvesztegetni.



Mások ugyanebben a témában: PuPilla, Miamona, Nima, Zenka, Ilweran, Bea, Szee, Andi, tigi, FFG, Judy, Bubu, Nita.

Harcosok klubja

2015. április 5., vasárnap

"Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk."


Chuck Palahniuk regénye nem tudom, hogy mikor férkőzött be a tudatalattimba pontosan, hiszen a könyvből készült kultfilmet nem láttam, és igazából nem is nagyon voltam rá eddig kíváncsi. Hiába rajongott mindenki körülöttem és hallottam a meglepődő vagy felháborodó "temégeztnemláttad???" mondatokat  - minimum három kérdőjellel - , úgy éreztem, ez valahogy nem az én világom. Aztán egyszer csak fordult a kocka - még a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy pontosan hogyan is -, de éreztem, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Mert igen és mert csak.

Tök lusta vagyok most történetet írni, ezért csak a fülszöveget másolom be (már annak, aki nem ismerné a sztorit, és lusta beütni a Google-be.)
Szombat esténként névtelen átlagemberek, autószerelők, felszolgálók, irodai alkalmazottak gyűlnek össze egy külvárosi bárban, hogy záróra után az alagsor betonpadlóján könyörtelen ökölharcokat vívjanak egymással. A harcosok nem kötnek fogadásokat, nem hirdetnek győzteseket; a küzdelmek egyetlen célja, hogy visszanyerjék önbizalmukat, a hitet, hogy saját kezűleg irányíthatják a sorsukat. A zártkörű klub megalapítója és teljhatalmú vezére Tyler Durden, mozigépész, szappanügynök és anarchista messiás egy személyben, aki semmitől sem riad vissza, hogy fanatizálja az embereit. A klubtagok lassan tehetetlen bábokká válnak Durden ördögi játszmájában: egyre véresebb összecsapások követik egymást, míg egyikük megsejti a klub valódi célját.
De lehet, hogy már túl késő… 



A Harcosok klubja felforgató könyv - elég sok értelemben.  Megkérdőjelezi a fogyasztói kultúra szükségességét, górcső alá veszi az emberek szinte beteges vágyát, amely a reklámok és magazinok által elénk tárt - szinte totálisan felesleges - tárgyak birtoklására irányul. Talán észre sem vettük, de fogyasztói kultúra rabjai lettünk szépen, lassan: mindenből a legjobb, mindenből a legújabb kell. Már csak a tárgyak által élünk, aszerint definiáljuk magunkat. IPhone-okra, tabletekre, okos TV-kre veszünk fel hiteleket, ezekért dolgozunk; miközben a ruháinkra tetovált nagybetűs márkák neveibe burkolózva járunk-kelünk az utcán. Hát tényleg ezek lettünk? Valóban a márkák és tárgyaink foglyaivá váltunk? Palahniuk szerint abszolút. Ám nem csupán a fogyasztói kultúra ellen szól regényében, hanem úgy általánosságban a kultúra ellen, amely megfosztja az embert ősi mivoltától, a szükségszerű ösztön-éntől. Avantgard módon tiltakozik mindaz ellen, amit a kultúra képvisel az életünkben: Palahniuk számára semmi sem szent - legyen szó popularitásról vagy magasművészetről, ő mindent rombolni akar.

S újraépíteni akar-e? Az avantgard irányzat képviselői még a XX. század elején rombolásukkal tulajdonképpen egy új alapokról való kezdést próbáltak elérni. Rombolni és építeni akartak egyszerre. A több mint kilencven évvel később írott regényen, bár szerintem erősen érződik az avantgard irányzatok hatása, már inkább csak a rombolásig jut. Lehet, hogy röpke száz év alatt eljutottunk odáig, hogy felismerjük, a totális szabadsághoz, az ősi állapothoz visszajutni csak pusztítással lehet, és ha nem építünk köré újabb ketreceket. Palahniuk könyve igazi ösztönregény, amiben mindig ott munkál a tudatalatti kiszámíthatatlansága és ereje - ami bátran szétszaggatja, apró darabokra tépi a fogyasztói kultúra béklyóit. Hogy magánemberként mennyire értek vele egyet, természetesen már egy másik kérdés. Nyilván észrevehető, hogy a regény megírásának ideje óta még jobban a tárgyaink rabjaivá váltunk, csak úgy dőlnek mindenhonnan az agymosó reklámok, több fronton is támadva. S persze a világ elanyagiasodását sem nézem igazán jó szemmel - mondom ezt az alig három hónapos laptopomon pötyörészve... - , de hogy őszinte legyek engem a kultúra nélküli ösztönlény-lét sem vonz igazán. Még ha az tegyük fel, felszabadultabb is, de az akkor is már egy másik véglet lenne. Bár lehet, hogy a fogyasztói kultúra eme végletéből tényleg csak így lehetne szabadulni - vagy egyéni szintre lemenve elég lenne csupán megfelelői kritikai érzékkel kezelni az agymosást. A művészetek - mint a kultúra szerves részei - világlátást adnak, gondolkodásra sarkallnak, és én személy szerint ezekről nem tudnék lemondani. Ám itt persze, felötlik az a kérdés is, hogy a művészetek popularizálásával ez a jelenlegi kultúra nem pont ugyanúgy megfosztja őket ettől az erejüktől? Gondoljunk csak a Mona Lisára. Vajon hányan tudják, hogy ez a kép valaha micsoda mérföldkő volt a portréfestészetben? Mára csak egy unásig ismételgetett figura lett, úgynevezett popikon, akit megfosztottak szépségétől - ahogy erre anno Andy Warhol is rámutatott a "Harminc jobb, mint egy" című képével.

No, de lamentálásomból a regényre visszatérve: Palahniuk könyve nem csupán tartalmában felforgató, hanem szövegi szinten is. Fel-felbukkanó, ismétlődő mondatok, motívumok szövődnek bele az olykor szétszaggatott bekezdésekbe. Tyler nem csupán a fikció világában rombol, hanem a szövegben is: feltépi a sorokat, szinte beleégeti a szavakat. Mintha az ösztönén törne fel a szöveg mélyéről olykor-olykor, hogy aztán ismét alábukjon. Ezt a könyvet olvasva - utólagosan visszagondolva - zseniális élmény, és biztosan nem hagy hidegen. Egyszerűen bemászik az agyadba, és azt veszed észre, hogy hetek után is rágódsz magadban egy-egy kérdésén. Hogy újra elolvasnám-e? Nem biztos, de az tény, hogy tagadhatatlanul jó könyv ez. Sőt, bitang jó.

Bár mondjuk valljuk be, az eléggé ironikus, hogy egy olyan könyv lett ennyire hihetetlenül populáris és a fogyasztói kultúra egyik szerves része - jó, biztosan amúgy a film miatt - , amelyik épp ezek ellen szólal fel.

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Fight Club
Fordította: Varró Attila
Oldalszám: 232
Kiadó: Trubadúr Kiadó



 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS