2016. május 30., hétfő

Amnézia

Azt hiszem, ezzel a kötettel kezdődött az igazi rákattanásom a thriller műfajára. Úgyis mondhatnánk, hogy van az "Amnézia előtt" és "Amnézia után" korszak az olvasói létemben: ez az a könyv, ami után egyre több és több kevésbé kedves regény került a kezeim közé - lassan talán thriller-függőnek is definiálhatnám magam.



"Mindnyájan ezt tesszük. Folyamatosan változtatunk a tényeken, átírjuk visszamenőleg a történteket, hogy igazoljanak bennünket, hogy jobban illeszkedjenek a vágyainkhoz, ahhoz, amit szerettünk volna, ahelyett, ami valójában volt. Ez egy automatikus mechanizmus. Kitalálunk magunknak emlékeket. Anélkül, hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá."


Emlékszem, totálisan véletlenül került a kezembe az egyik könyvesbolti polcrendezés közben, és valamiért meg akartam tudni, hogy miről is szól. Elolvastam a fülszöveget, utána az első oldalt, és kész, egyszerűen éreztem, ahogy szinte beránt magába a történet és nem ereszt. S miután mintegy kábulatból feleszmélten csuktam be a könyvet, tudtam, hogy nekem ezt egyszerűen el kell olvasnom. 
Azt hiszem, még sose olvastam hasonlót előtte. Mármint nyilván, voltak Stephen Kinges horror regények, lélektani drámák, Agatha Christie-féle szolid gyilkolászós krimik a repertoáromban, no de ekkora feszültséggel, félelemmel és WTF-élménnyel talán én még nem találkoztam könyvben ezelőtt. Meglepett. Egyszerűen meglepett, hogy nekem ez tényleg bejön. Sose gondoltam volna. 

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…

Igen, ez az Adam Sandleres 50 első randi című film történetére hajaz, csak annál jóval darkosabb és kb. 0% adamsandlert tartalmaz szerencsére, viszont annál több fojtogató feszültséget és őrületes döbbeneteket. Christine-nel együtt mi is folyamatosan rakjuk össze a múlt apró darabkáit, mint egy óriási puzzle-t, hogy végül a nagy fináléban összeálljon előttünk egy nagy egésszé, és egy amolyan igazi földbe döngölős ráismerést okozzon. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van annál, mint az, hogy akiben megbízunk, akinek testileg-lelkileg kitárulkozunk, aki a legjobban ismer minket, és úgy hisszük, hogy mi is őt, egyszer csak ellenünk fordul.

Manapság amúgy egyre inkább a köztudatba jönnek a házassági élet árnyoldalait mutató könyvek, hol több, hol kevesebb thrilleres benyomással. Mintha a Holtodiglannal kezdődött volna mindez - mármint nyilván nem Flynn találta fel a spanyolviaszt, csak éppen divatba hozta. Szerintem totálisan megvan ennek a műfajnak is a létjogosultsága; és tök jó, hogy ezek valamilyen szinten lélektani szempontból is bepillantást engednek az igazán nagyonnagyon rossz házasságok kulisszái mögé. Érdekes és letaglózó, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a párja előtt, hiszen annyi mindent tud róla, mint talán senki más.

Ahogy a kezdeti lassú folyású, sejtelmes elbeszélést átveszik Christine töredékes, olykor félbehagyott naplóbejegyzései, annál inkább nő a feszültség az olvasóban, annyira, hogy szinte csoda, hogy nem robban szét a végére. Ez a könyv tényleg még az olyanabbnál is olyanabb - képes belemászni az agyadba, és tényleg nem eresz napokig. Néha hónapokig sem.



S. J. Watson: Amnézia

Before I Go To Sleep
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó
464 oldal


Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails