2016. május 20., péntek

Értekezés a disztópiákról

"Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos."
 George Orwell

Az utóbbi években a szórakoztató irodalom - különösen a young adult - terén egyre inkább helyet követel magának a disztópia mint olyan. Azonban ebben az esetben szerintem korántsem a vámpíros, vérfarkasos-vonulat érthetetlen felkapottsága játszik szerepet, hanem a mai világban jelenlevő kulturális, társadalmi és morális kérdések megválaszolására hívták ezt a műfajt újra életre. A miértekre és a hogyanokra ebben a bejegyzésemben próbálok válaszokat találni, némi szórakoztató népnevelő szándékkal. 




A jövő lehetséges kimenetele mindig is foglalkoztatta az embereket - talán már azóta, hogy az idő fogalmát megalkottuk magunknak - , s az is hogyan is lehetne ez a jövő a lehető legjobb, hogyan élhetnének az utódaink mindenféle probléma nélkül - nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is. Már Platón az Állam című művében is igyekezett felvázolni egy ideális társadalom képét: azt a világot, ahogy szerinte a dolgok a legjobban működhetnének. Ám nem csak a pozitív jövő alkotja párbeszédei témáját: a VIII. könyvben a hibás államformákról is értekezik, azaz olyan jövőképekről, amelyben a boldog jövő létrehozhatatlan lenne. A hibás államformák metamorfózisára is részletesen kitér, azaz hogy süllyed egyre lentebb és lentebb ez az egész, mígnem végül a türanniszok zsarnoki uralmában tocsognak az elszenvedők. 

S Platón filozófiai eszmefuttatása tulajdonképpen magában hordozza a jövő két faék egyszerűségű lehetséges kimenetelét: mégpedig vagy csudijó lesz minden vagy nagyon szar. És most itt álljunk csak meg egy percre, hogy érezzük ennek a kijelentésnek a zsenialitását és egyben súlyát is. Látszólag egyszerű dolog ez, nem szükséges ehhez platóni magasságokba emelkedni, ámde gondoljatok bele, mégis csak mekkora óriási dolog ezt leírni és több oldalon keresztül lamentálni rajta! Hiszen - mai tudásom szerint - mégis csak ő volt az első, aki ezt az egészet leírta, és rendszerezni próbálta a lehetséges végkimeneteleket, megalapozva ezzel egy több ezer évvel utána kifejlődött irodalmi műfaj alapjait. Minden, de tényleg minden itt kezdődött. Bár azt hiszem, Katniss nem mondana neki köszönetet ezért. 

Ha már Platón szóba hozta, azt hiszem nekünk is jó lenne tisztázni itt az elején az utópia-disztópia fogalompár különbségeit. Szóval:

utópia: Az utópia többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent. A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „seholsem” vagy „sehol-hely”. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt, magát a terminust Morus Tamás alkotta meg a nemes egyszerűséggel Utópia címre keresztelt, remekbe szabott könyvében 1516-ban. 

disztópia: A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. A legtöbbször negatív jövőképet mutat, ahol a hatalom elnyomás alatt tartja a népet, korlátozva őket egyéni szabadságukban. A disztópikus társadalmakban általában az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik.

Kifejezetten disztópikusként kikiáltott irodalmi művel jóval később bukkantak fel az irodalom polcain, mint a boldog jövőképet lefestő társaik. A társadalom jobbá tétele a felvilágosodás kora környékén kezdte igazán foglalkoztatni Európa gondolkodóit - persze, korábban is jelen volt, de talán ez volt az az időszak, amikor inkább előtérbe került - , ám a negatív jövőképek, vagyis hogy ez az egész mindenség balul sülhet el, a globális háborúkkal sokkolt XX. század termékei lettek igazából. 

Ez az utópia-disztópia párosa azonban csak látszólag ellentéte egymásnak. Véleményem szerint mind a kettő ugyanarról a jövőről beszél, csupán a szemszög változik a két műfajban. Míg az utópia elsősorban a hatalom, a "felsőbb jó" oldaláról mutatja be a dolgokat, addig a disztópia ugyanezt a jövőképet a kisemberek szemén keresztül láttatja. Az utópiák már Platóntól kezdve Morus Tamáson át a társadalmi elégedettség, a paradicsomi állapot elérésének érdekében a konformitás megvalósítására törekszenek. Hiszen rájöttek: az igazi boldogság, a konfliktus mentesség csak úgy érhető el, ha mindenki egyforma, ha mindenki mindenre ugyanúgy reagál - hiszen csak így működhet a gondosan kigondolt elmélet. Valamit valamiért. Az utópia az egyéniség temetője. Ám az utópia efelett mind szemet huny, hiszen ez a műfaj nem a kisemberek szemén keresztül láttatja a dolgokat, hanem csak a célt mutatja: íme, elértem a boldog társadalom állapotát. Ezt csináld utánam! Igen ám, de milyen áron?!
A boldog társadalom, mint globális dolog, azonban elérhetetlen. A boldog társadalom lemondásokkal, áldozatokkal járhat; ám maga az ember hiába társas lény, saját egyéni boldogulása mégis valahol előbbre való, s mindig akadni fognak olyan személyek vagy csoportok, akik ki mernek állni a többség ellen saját magukért. A való életben ez pontosan így működik: egy csoport elnyomásban él, harcol a maga igazáért, felülkerekedik, hogy aztán később egy másik elnyomott csoport fellázadhasson a többségbe kerültek ellen. Ez a történelmünk dinamikája, ami persze sokakat becsaphat: azt az érzést keltheti bennünk, hogy tartunk valahová, hogy fejlődünk, és hogy végül, hosszú utak során elérhetjük a boldogság állapotát. Azt az állapotot, ami után már nincs dinamika, már nincs mozgolódás, hiszen mindenki elégedett és boldog. 

A véres XX. század sokat megélt és látott embere, aki látta az egész világot vérben tocsogni; aki a diktatórikus ideológiák agymosását szemtől szembe megtapasztalhatta a világ szinte bármely pontján immár, elvesztette a reményét a szebb jövőben. Látta, hova vezethetnek a megvalósuló eszmék, s fizikailag megtapasztalhatta, milyen áldozatokkal járhat a felsőbb jó szolgálata. Nem csoda, hogy ebben a kiábrándult korban jelentek meg az első igazi disztópiák Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című regényével az élén, amelyet aztán az 1984, a Harc a szalamandrákkal vagy a Fahrenheit 451 követett. 

Ám az igazi disztópia-cunamit, Lois Lowry: Az emlékek őre című regénye indította el, amely az első ifjúsági témájú disztópia volt, s ezt követően a 2000-es évek elejére egyre több és több ilyen műfajú regény jelent meg a könyvpiacon, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.
Biztos vagyok benne, hogy ez a műfaj több komponensből álló okok miatt került fel a világirodalmi slágerlisták élére. Nyilván beszélhetünk az ifjúsági irodalom kiterjesztéséről, ami az utóbbi évtizedekben egyre inkább árnyalódik (mind műfajban, mind korosztály szerint), valamint a világpolitika terén jelenleg fennálló enyhén puskapor szagú levegőről, amely szinte már csak a megfelelő gyújtószilánkra vár a robbanáshoz. Illetve talán a technikai vívmányok elképesztően gyors fejlődése és az ezzel járó morális kérdések felröppenése is kivetül ilyen szinten az irodalomra.

S hogy mit a hoz a jövő a disztópiák szempontjából? Mennyire tekinthetjük majd ezt csak egy múló divatműfajnak pár év múlva? Talán ez megjósolhatatlan. Mindenesetre most szerintem megvan a maga létjogosultsága.

Fontosabb disztópiák, amelyeket olvastam illetve amiket csak tervezek elolvasni:
  1. George Orwell: 1984
  2. George Orwell: Állatfarm
  3. Aldous Huxley: Szép új világ
  4. Ray Bradbury: Fahrenheit 451
  5. Lois Lowry: Emlékek őre
  6. Suzanne Collins: Éhezők viadala
  7. Veronica Roth: A beavatott
  8. James Dashner: Az útvesztő
  9. Lauren Oliver: Delírium
  10. Dan Wells: Részben ember
  11. Scott Westerfeld: Csúfok
  12. Ally Condie: Matched
  13. Kiera Cass: A párválasztó
  14. H. G: Wells: Az időgép
  15. Marissa Meyer: Cinder
  16. Kurt Vonnegut: Macskabölcső
  17. Rick Yancey: Az 5. hullám
  18. Philip K. Dick: Ember a fellegvárban
  19. Jasper Fforde: Shades of Grey
  20. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
  21. Karel Capek: Harc a szalamandrákkal 
  22. Pierce Brown: Vörös lázadás
  23. Karen Thompson Walker: Csodák kora
  24. Anthony Burgess: Gépnarancs
  25. Catherine Fischer: Incarceron
  26. Dmitry Glukhovsky: Metro 2033
  27. Robert Merle: Védett férfiak, Malevil
  28. Victoria Aveyard: A vörös királynő
  29. Samantha Shannon: Csontszüret
  30. Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva











Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails