Pages

Persepolis - Gyermekkorom Iránban

2016. július 16., szombat

Marjane Satrapi könyvére Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy valaha ráakadtam volna. Az OurSharedShelf könyveit mindig figyelemmel kísérem, és ez most valahogy nagyon felkeltette az érdeklődésem - le is csekkoltam rögtön a könyvtárban, ahol szerencsére megvolt, és így igazából már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerjem, milyen is lehetett felnőni az 1980-as évek Iránjában. 

Már itt az elején el kell mondanom, hogy képregény még nem volt rám ekkora hatással. Jó, ez nyilván nem nagy szám, mivel életemben elég keveset olvastam ebből a műfajból, szóval akkor mégis inkább úgy mondanám, hogy kevés történet gyűrt ennyire maga alá. Satrapi műve iszonyatosan erőteljes, megdöbbentő és egyszerűen nem hagy szó nélkül elmenni maga mellett. Sokszor kifacsarta a szívem.  
A Persepolis - Gyermekkorom Iránban című kötet az 1980-as évek Iránjában játszódik, ám magában foglalja az 1978-as iráni forradalmat is és az azt követő éveket. Azt a kort, amikor a fejkendőt kötelezővé tették az országban és a diktatúra átvette a hatalmat. Satrapi szerint nem korlenyomat ez, nem ítélkezés és még csak nem is tekinti életrajznak - célja inkább az volt, hogy nekünk, a nyugati embereknek a megszokottól eltérő módon mutassa be Iránt, és Márdzsi, a főszereplő szemén keresztül azt láttassa velünk, amit ő anno ott átélt és tapasztalt. A The Believer - nek adott interjújában a következőképp beszélt erről: "Manapság a világot mindig az igenre vagy nemre, feketére vagy fehérre szűkítik. Ezek mind felszínes történetek. Szuperhős történetek. Az egyik oldal a jó, a másik a gonosz. De én nem fogok erkölcstan órákat adni. Nem az én dolgom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Én csak bemutatom a történeteket olyan őszintén, ahogy csak tudom. Ahogy én láttam."

Márdzsi történetébe akkor kapcsolódunk be, amikor kötelezővé tették a lányoknak a fejkendő viselését, és bezáratták a korábbi francia nyelvű, világi iskoláját, mert az - a többi hasonló iskolával egyetemben -  a "világkapitalizmus szimbólumai" voltak. Szóval, pont akkor, amikor fordul a világ, amikor minden annyira bizonytalanná válik, és puskapor illatú a levegő. Satrapi azt nyilatkozta a Powell's-nek adott interjújában, hogy azért választotta a képregény műfaját, "mert a kép egy nemzetközi nyelv (...) Ha lerajzolsz egy szituációt - ha valaki vidám, dühös vagy éppen szomorú-, az bármelyik kultúrában ugyanazt jelenti."  Míg ugye a nyelv önmagában félreértések forrása lehet - nem kell ehhez pragmatikai elméleteket bebiflázni, elég az élettapasztalatunk is, hogy elhiggyük. 

A Márdzsi által elmesélt világ sokkoló és döbbenetes: elképesztő belegondolni, hogy ez a kislány mennyi mindent átélt ebben a nehéz időszakban - tüntetők közé lövő rendőrök, bombázások, kivégzések, családok szétválása és még sorolhatnám -, és mindez annak ellenére (vagy talán éppen azért) sokkoló, mert ezt mind a gyermeki ártatlanság szűrőjén keresztül ismerhetjük meg. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy ez a képregény csak ezekről a történelmi-politikai eseményekről szól, ez inkább beszűrődik a mindennapokba, nyomokat hagy - először kisebbeket, majd nagyobbakat -, de az élet ugyanúgy folyik tovább, és Márdzsi lassan lázadó kamasszá válik, aki lázadása szimbólumaként farmerdzsekiben glasszál végig a városon egy Michael Jackson kazettáért. 

Olyan sok mindenről szól ez a rövidke könyv (tényleg, szerintem órákon keresztül lehetne róla beszélni), rengeteg dolog belesűrűsödik a képsorok közé - ám nem vész el semminek sem a fontossága, hanem épp ellenkezőleg. Igazából nem is csodálom, hogy ennyi tanulmány született erről a könyvről, és hogy ekkora sikere van szerte a világon. Iszonyatosan jól összerakott történet ez, ami a kulturális különbségek ellenére azért mégis csak megmutatja a hasonlóságot is: hiszen diktatúra és elnyomás alatt szörnyű élni, és az emberek hasonlóképp lázadnak - legyenek akár Iránban vagy éppen Európában. Úgy érzem, Satrapi elérte nálam a célját: közelebb hozta számomra ezt a távoli, ismeretlen világot. 
Az utolsó oldalakat pedig megkönnyeztem.

Marjane Satrapi: Persepolis - Gyermekkorom Iránban
Fordította: Rády Krisztina
Nyitott Könyvműhely
159. oldal


4 megjegyzés:

PuPilla írta...

Én csak az Asszonybeszédet olvastam Satrapitól (szintúgy képregény), ami inkább könnyedebb, és pletykálkodós: pasikról, párkapcsolatról, szexről. De most meghoztad a kedvem ehhez is, ez komolyabb, mélyebb lehet. Jó, amikor nem csak a hülyeséget lehet párosítani a képregény műfajával - nekem volt régen ilyen előítéletem. :)

Heloise írta...

@Pilla: Igen, ez az előítéletem nekem is sokáig megvolt egyébként. Aztán egy-egy ismerősöm mutatott olyan képregényeket, hogy csak ámultam - na, és akkor és ott kezdtem komolyan venni ezt a műfajt. De még mindig nagyon járatlan vagyok benne. :(
Ó, tényleg! Az Asszonybeszéd rémlett, hogy olvastam valakinél - akkor ezek szerint nálad? Néztem amúgy azt is a könyvtárban, de inkább úgy voltam vele, hogy maradok ennél, ez valahogy sokkal jobban érdekelt a témája miatt. Szerintem mindenképp megéri elolvasni ezt is, tényleg zseniális. Mély nyomot hagyott bennem, az az igazság. Már kivettem a második részét is, annak is nem sokára nekiesek.

PuPilla írta...

Érdekes ez az előítéletünk, vajon miből eredhet? Azért örülök, hogy van/volt, ami képes bizonyítani az ellenkezőjét. :)
Lehet, hogy nálam láttad, de akkor még a freeblogon talán... Nem hoztam át szerintem blogspotra.
Most már engem is érdekel ez is. :) Hála neked :D

Heloise írta...

Igen, régebbi bejegyzés volt, az biztos. Elképzelhető, hogy még a freeblog korszakból.
Biztos amúgy benne van, hogy általában ezek a szuperhősös képregények a népszerűek és emiatt hajlamosak voltunk azt hinni, hogy ebben a műfajban csak ez van. Vagy nem tudom :-)

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS