2016. július 16., szombat

Persepolis - Gyermekkorom Iránban

Marjane Satrapi könyvére Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy valaha ráakadtam volna. Az OurSharedShelf könyveit mindig figyelemmel kísérem, és ez most valahogy nagyon felkeltette az érdeklődésem - le is csekkoltam rögtön a könyvtárban, ahol szerencsére megvolt, és így igazából már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerjem, milyen is lehetett felnőni az 1980-as évek Iránjában. 

Már itt az elején el kell mondanom, hogy képregény még nem volt rám ekkora hatással. Jó, ez nyilván nem nagy szám, mivel életemben elég keveset olvastam ebből a műfajból, szóval akkor mégis inkább úgy mondanám, hogy kevés történet gyűrt ennyire maga alá. Satrapi műve iszonyatosan erőteljes, megdöbbentő és egyszerűen nem hagy szó nélkül elmenni maga mellett. Sokszor kifacsarta a szívem.  
A Persepolis - Gyermekkorom Iránban című kötet az 1980-as évek Iránjában játszódik, ám magában foglalja az 1978-as iráni forradalmat is és az azt követő éveket. Azt a kort, amikor a fejkendőt kötelezővé tették az országban és a diktatúra átvette a hatalmat. Satrapi szerint nem korlenyomat ez, nem ítélkezés és még csak nem is tekinti életrajznak - célja inkább az volt, hogy nekünk, a nyugati embereknek a megszokottól eltérő módon mutassa be Iránt, és Márdzsi, a főszereplő szemén keresztül azt láttassa velünk, amit ő anno ott átélt és tapasztalt. A The Believer - nek adott interjújában a következőképp beszélt erről: "Manapság a világot mindig az igenre vagy nemre, feketére vagy fehérre szűkítik. Ezek mind felszínes történetek. Szuperhős történetek. Az egyik oldal a jó, a másik a gonosz. De én nem fogok erkölcstan órákat adni. Nem az én dolgom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Én csak bemutatom a történeteket olyan őszintén, ahogy csak tudom. Ahogy én láttam."

Márdzsi történetébe akkor kapcsolódunk be, amikor kötelezővé tették a lányoknak a fejkendő viselését, és bezáratták a korábbi francia nyelvű, világi iskoláját, mert az - a többi hasonló iskolával egyetemben -  a "világkapitalizmus szimbólumai" voltak. Szóval, pont akkor, amikor fordul a világ, amikor minden annyira bizonytalanná válik, és puskapor illatú a levegő. Satrapi azt nyilatkozta a Powell's-nek adott interjújában, hogy azért választotta a képregény műfaját, "mert a kép egy nemzetközi nyelv (...) Ha lerajzolsz egy szituációt - ha valaki vidám, dühös vagy éppen szomorú-, az bármelyik kultúrában ugyanazt jelenti."  Míg ugye a nyelv önmagában félreértések forrása lehet - nem kell ehhez pragmatikai elméleteket bebiflázni, elég az élettapasztalatunk is, hogy elhiggyük. 

A Márdzsi által elmesélt világ sokkoló és döbbenetes: elképesztő belegondolni, hogy ez a kislány mennyi mindent átélt ebben a nehéz időszakban - tüntetők közé lövő rendőrök, bombázások, kivégzések, családok szétválása és még sorolhatnám -, és mindez annak ellenére (vagy talán éppen azért) sokkoló, mert ezt mind a gyermeki ártatlanság szűrőjén keresztül ismerhetjük meg. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy ez a képregény csak ezekről a történelmi-politikai eseményekről szól, ez inkább beszűrődik a mindennapokba, nyomokat hagy - először kisebbeket, majd nagyobbakat -, de az élet ugyanúgy folyik tovább, és Márdzsi lassan lázadó kamasszá válik, aki lázadása szimbólumaként farmerdzsekiben glasszál végig a városon egy Michael Jackson kazettáért. 

Olyan sok mindenről szól ez a rövidke könyv (tényleg, szerintem órákon keresztül lehetne róla beszélni), rengeteg dolog belesűrűsödik a képsorok közé - ám nem vész el semminek sem a fontossága, hanem épp ellenkezőleg. Igazából nem is csodálom, hogy ennyi tanulmány született erről a könyvről, és hogy ekkora sikere van szerte a világon. Iszonyatosan jól összerakott történet ez, ami a kulturális különbségek ellenére azért mégis csak megmutatja a hasonlóságot is: hiszen diktatúra és elnyomás alatt szörnyű élni, és az emberek hasonlóképp lázadnak - legyenek akár Iránban vagy éppen Európában. Úgy érzem, Satrapi elérte nálam a célját: közelebb hozta számomra ezt a távoli, ismeretlen világot. 
Az utolsó oldalakat pedig megkönnyeztem.

Marjane Satrapi: Persepolis - Gyermekkorom Iránban
Fordította: Rády Krisztina
Nyitott Könyvműhely
159. oldal


Vélemények:

4 hozzászólás:

PuPilla írta...

Én csak az Asszonybeszédet olvastam Satrapitól (szintúgy képregény), ami inkább könnyedebb, és pletykálkodós: pasikról, párkapcsolatról, szexről. De most meghoztad a kedvem ehhez is, ez komolyabb, mélyebb lehet. Jó, amikor nem csak a hülyeséget lehet párosítani a képregény műfajával - nekem volt régen ilyen előítéletem. :)

Heloise írta...

@Pilla: Igen, ez az előítéletem nekem is sokáig megvolt egyébként. Aztán egy-egy ismerősöm mutatott olyan képregényeket, hogy csak ámultam - na, és akkor és ott kezdtem komolyan venni ezt a műfajt. De még mindig nagyon járatlan vagyok benne. :(
Ó, tényleg! Az Asszonybeszéd rémlett, hogy olvastam valakinél - akkor ezek szerint nálad? Néztem amúgy azt is a könyvtárban, de inkább úgy voltam vele, hogy maradok ennél, ez valahogy sokkal jobban érdekelt a témája miatt. Szerintem mindenképp megéri elolvasni ezt is, tényleg zseniális. Mély nyomot hagyott bennem, az az igazság. Már kivettem a második részét is, annak is nem sokára nekiesek.

PuPilla írta...

Érdekes ez az előítéletünk, vajon miből eredhet? Azért örülök, hogy van/volt, ami képes bizonyítani az ellenkezőjét. :)
Lehet, hogy nálam láttad, de akkor még a freeblogon talán... Nem hoztam át szerintem blogspotra.
Most már engem is érdekel ez is. :) Hála neked :D

Heloise írta...

Igen, régebbi bejegyzés volt, az biztos. Elképzelhető, hogy még a freeblog korszakból.
Biztos amúgy benne van, hogy általában ezek a szuperhősös képregények a népszerűek és emiatt hajlamosak voltunk azt hinni, hogy ebben a műfajban csak ez van. Vagy nem tudom :-)

Related Posts with Thumbnails