2016. augusztus 13., szombat

Sherlocked 2. - A viktoriánus Londonról, a bűnözésről és a szenzációkról

Négy évvel ezelőtt Sherlock Holmes karakteréről írtam ezt-azt, és aztán hatalmas lelkesedéssel nekikezdtem ennek a bejegyzésnek, ami egészen eddig piszkozatban hevert, félig megírva. Azonban most, hogy újra elkezdtem nézni a BBC Sherlockját, úgy gondoltam, mivel újra aktuálisnak nevezhető az életemben a híres detektív, közzéteszem ezt a bejegyzést.  Szóval folytatva a sorozatot, újra Sherlock Holmes korára fordítjuk figyelő szemeinket. Megtudhatjuk milyen illatok (vagy inkább szagok?) terjengtek a viktoriánus Londonban, ki is az a Joseph Bazalgette, miért is hívták a korabeli Londont a bűnözők Paradicsomának, és hogyan is válhatott egy-egy gyilkosból celeb. Gyertek, ugorjunk fel együtt a hintóra! Útitársunk és idegenvezetőnk pedig nem más, mint mindenki kedvenc detektívje: Sherlock Holmes.

"Eleinte tudtam követni az irányt, amerre haladtunk, de csakhamar - vagy a gyors vágtatás vagy a köd következtében, és mivel amúgy sem ismertem alaposan London utcáit - végképp elvesztettem a fonalat, csak annyit tudtam, hogy jó nagy távolságot tettünk meg. Holmes ellenben egy percre sem zavarodott össze, mialatt a hintó a legkülönbözőbb tereken, utcákon és szűk sikátorokon száguldott keresztül; ő egyhangúan dörmögte az utcaneveket.
- Rochester Row, Vincent Square! Most jön a Bridge Street. Úgy látszik, áthajtunk a surrey-i oldalra. Csakugyan, mindjárt gondoltam! Most a Vauxhall hídon vagyunk. Amott csillog a folyó! - Egy pillanatra csakugyan megcsillant a lámpafényben a Temze széles, hömpölygő vize, kocsink továbbgördült, s csakhamar belekeveredtünk az utcák tömkelegébe a túlsó parton.
- Wordworth Road - folytatta lakótársam. - Priosy Road, Larkhall Street. Úgy látszik, kalandunk nem a legelőkelőbb városrészbe visz bennünket."

Szinte látom magam előtt egy-egy Sherlock történet olvasása közben London utcáin végigszaladó gázlámpák füzérének fényét, vagy a járda mellett felcsapó fehér gőzök oszlopát, a házak kéményéből kanyargó-csavargó füstöt... Na, de ne legyünk ennyire idealisták, hiszen a könyvek sem azok. 1891-ben Sherlock Holmes nagyon is saját korának embere volt, aki szinte szembesítette olvasóit azzal a változó világgal, amiben éltek. Hiszen Doyle ahelyett, hogy hősét valami idealizált, régi környezetbe helyezte volna - mint ahogy sok kortársa tette ezt annak idején karaktereivel-, a viktoriánus Londont tette regényeinek, novelláinak helyszínévé, annak minden szépségével és mocskával együtt.

A XIX. századi Londont ugyanis elképesztő ellentétek jellemezték. Egyfelől ott volt, mint kozmopolita nagyváros, amelyben a jómódú középosztály polgárai elegáns kávézók bársony székeiben ülve, apró porceláncsészéikből szürcsölték teájukat, miközben a város másik felén tombolt a kolera- és tífuszjárvány, és a dülöngélő, összetákolt kalyibákban egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Főként a Temze szolgált ivóvízzel London lakosai számára, annak ellenére, hogy a csatornák minden mocska is beleömlött, szinte tonna számra. A kormány régóta próbált megoldást találni erre a problémára, de sokáig sikertelenül. Végül 1858 forró nyarán a medrében levő rengeteg szemét miatt lassan csordogáló, erősen szennyezett folyó bűze annyira elviselhetetlenné vált, hogy ezrek menekültek el a városból. A korszerű csatornázás egyre inkább létszükségletté vált, amire aztán egy bizonyos Joseph Bazalgette talált megoldást 1866-ban. Ám a Temzénél London levegője sem volt sokkal tisztább... gyakran leszállt a városra a szinte átláthatatlanul sűrű, sárgás köd, ami a fűtéshez, főzéshez használt szén elégetése miatt keletkezett.

"Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy bűnözőinek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson."


Bár sejthető, hogy az egészségtelen környezet csak a legkisebb gond volt. A szegényebb rétegeknél a napi betevő falat megszerzése szinte általános problémát jelentett, nem meglepő tehát, hogy sokan a bűnözés útjára léptek. A kisebb lopások, rablások szinte mindennaposak voltak - valószínűleg ezért válhatott bevett gyakorlattá a Metropolitan Police -nél, hogy a bejelentett lopások nagy részét csupán "elvesztett tárgyak" -ként jegyzőkönyvezték. Ez egészen az 1930-as évekig folyt így... De emellett persze még virágzott a prostitúció is, és erőszakos bűncselekmények is akadtak szép számmal, plusz bizonyos városrészek különböző bűnbandák uralma alá tartoztak. Nem csoda hát, hogy a városlakók nagy többsége ódzkodott a magányos éjszakai sétáktól. 1859-re már több mint kétszáz rendőrőrs létezett Anglia szerte. S ahogy Doyle történeteiből kiviláglanak, ezek valóban erősen bürokratikus szervezetek voltak, és ahogy az lenni szokott ilyen esetekben: iszonyatosan lassan őröltek malmaik, és (részben emiatt is) nem is mindig jártak sikerrel a bűnözők kézre kerítésében.

A XVIII. században szinte minden bűncselekmény esetében osztogatott halálbüntetések a viktoriánus kor elején visszaszorultak, és már csupán a gyilkosokra és az árulókra vonatkoztak. Ám a rengeteg bűnözővel mégiscsak úgy gondolták, hogy kezdeniük kell valamit - mert hát tényleg rengetegen voltak- , így a rabokat elkezdték Ausztráliába szállítani. Számuk az 1830-as évek elején érte el a csúcsát (becslések szerint szinte minden harmadik rabot hajóra raktak), majd az 1860-as években végleg leálltak a börtön-szigetre szállítással. A cellákban raboskodó embereknél sokféle bánásmódot is kipróbáltak: az 1830-as és 1840-es években például elszigeteltségben, és csendre kárhoztatva kellett élniük, magukra hagyva őket saját gondolataikkal, és az erkölcsi vezetőként szolgáló Bibliával. Később már munkára is kötelezték őket, és rendszeres találkozásokat biztosítottak nekik a lelkésszel, elősegítve ezzel javulásukat. Ám század végén, ahogy a bűntettek okait elkezdték megérteni, az orvos és a pszichiáter is legalább annyira fontos látogatóvá vált, akárcsak a lelkész.

A nyomtatott sajtó terjedésének nagy része volt abban, hogy a komolyabb bűnesetek, mint a hidegvérű gyilkosságok, széles körű érdeklődésre tartsanak számot. Az írástudók számának emelkedése, a sokszorosítás elterjedése valamint a közlekedés felgyorsulása mind-mind hozzájárult a hírek gyors terjedéséhez, így könnyen lehetett egy véres gyilkosság igazi szenzáció. A viktoriánus kor emberei szinte szomjazták a rémhíreket, és ezt az újságok ki is használták. 1842-ben a Punch magazin így viccelődött ezzel: "Kereskedő közösség vagyunk - kalmárnép. A gyilkosság kétségkívül egy rendkívül sokkoló bűn, ugyanakkor viszont ha már megtörtént, ami megtörtént, akár pénzt is kereshetünk rajta." - irodalmi és valódi gyilkosok árasztották el az újságok hasábjait, és a nép borzongva imádta. Dalokat is írtak az esetekről - olykor némi erkölcsi tanulsággal, de leggyakrabban inkább komikus hangvételűeket, amelyeket aztán az emberek otthon a család körében vagy a kocsmákban énekelhettek egy pint sör felett.  Ha a valódi gyilkosságokat tekintve éppen uborkaszezon volt, akkor az újságírók nem restelltek kitalálni nem létezőeket is. 
1849-ben Maria és Fredrick Manning által elkövetett gyilkosság a kor egyik legnagyobb szenzációja lett. Egy barátjukat ölték meg a pénzéért majd a holttestet a konyhájuk padlója alá rejtették. A kivégzések akkoriban már egyre ritkábbak voltak, a nőké még ritkább, de egy házaspáré viszont már tényleg az elmondhatatlanul ritka kategóriába volt sorolható. Elképesztően nagy példányszámban keltek el a róluk szóló hírek és pamfletek, és kivégzésükön a szép számmal összegyűlt érdeklődők helyjegyeket vásároltak nem csupán a tömlöcük ablakánál, hanem még a tetőkön is. Az amerikai regényíró, Hermann Melville, naplójában leírta, hogy társával fejenként félkoronát fizettek egy-egy állójegyért az egyik tetőn, hogy láthassák a kivégzést. Azonban mivel sokan csak álmodozhattak arról, hogy eljutnak ide, nekik is kitaláltak valamit kíváncsiságuk csillapítására: Manchesterben például viaszbábukat készítettek a Manning házaspárról, sőt Madame Tussaud is megígérte, hogy elkészíti kivégzésük reprodukcióját.
1888. őszén Hasfelmetsző Jack bár egy viszonylag kis területen végezte ámokfutását a londoni East Enden, mégis hamar irtózatos pánikot okozott szerte Angliában az újságoknak köszönhetően. Az erőszak, különösen némi szexuális borzongással, hamar eladta a lapokat. Hasfelmetsző Jack minden rémtette ellenére jó üzlet volt - és még ma is az.

Maria and Frederick Manning
Maria and Frederick Manning


Olvasgatnivaló:
Drew D. Gray: Crime, Policing and Punishment in England
http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/crime_01.shtml
http://www.loyno.edu/~history/journal/1999-2000/Kinsler.htm
Victorian Crime &Punishment: http://vcp.e2bn.org/justice/ --> ez amúgy egy nagyon király weboldal, tele érdekesebbnél érdekesebb esetekkel a viktoriánus korból.

Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails