Pages

Részlegesek -trilógia

2016. május 31., kedd

Vannak dolgok az ember életében, amelyekre első pillanatban azt lehet gondolni, hogy talán jó ötlet. Mint például esőben táncolni, macskát fürdetni, a paradicsomos turmixot tejjel készíteni, hétköznap hajnalig olvasni vagy mondjuk elővenni megint egy felkapott young adult sorozatot. Ne értsetek félre, jó ötlet volt amúgy ez a Partials, hiszen olyan irányba terelgette az érdeklődésemet, amiről azt hittem, nagyon távol áll tőlem, de azért így már mind a három résszel a hátam mögött elmondhatom, hogy továbbra sem értem ezt az óriási felhajtást ekörül a trilógia körül.



Rendben, oké. Álljunk meg itt egy percre. Hazudtam. Bevallom, engem is elkapott olykor-olykor a rajongási láz, előfordult, hogy azt vettem észre, hogy génmódosításokról és egyebekről olvasgatok szabad perceimben, és a városban csatangolva elképzelem, hogy hogyan is nézne ki ez vagy az az utca, ha már több mint tíz éve nem járkálnának rajta emberek. Hogyan foglalná vissza magának a természet a tőle elorzott területeket, hogyan törné fel a betont a fű és a gaz, hogyan nőnének fák a házak tetején, és hogyan vadulnának hipp-hopp vissza a többezer éve megszelídített állatok.S vajon mi lenne, ha a manapság oly' megszokott dolgok, mint mondjuk az internet, egyszer csak eltűnnének a föld színéről.

"Barlanglakó régészként ülünk a jövő romjain."

Dan Wells tinidisztópiás trilógiája egy nem is olyan távoli jövőben játszódik. Tizenegy évvel ezelőtt történt, amikor a mesterségesen létrehozott, genetikailag módosított biofegyverek, a Részlegesek fellázadtak az emberiség ellen, és egy olyan vírust szabadítottak a világra, amelynek köszönhetően az emberek 99% meghalt, és csak párezren élték túl. A túlélők nagy része közösségbe tömörült, és a civilizáció maradványain élősködve próbálnak túlélni, miközben a Részlegesek újabb csapásaitól tartanak. Sajnos, hiába élték túl a vírustámadást, úgy tűnik, mégsem menekültek meg teljesen: sajnos, egy csecsemő sem képes életben maradni. Pár nap után, a fertőzést követően, mindannyian borzalmas kínok között elhaláloznak. Az emberiség nagyon úgy tűnik, hogy az utolsókat rúgja. Kira Walkernek, a szülészetre helyezett ifjú ápolónak azonban van egy elmélete, hogyan lehetne ezt az igen fájdalmas és nehéz problémát megoldani. Ehhez tulajdonképpen nem is kell más, mint egy Részleges...
Igen, szinte látom az arcotokat: én is pont így voltam vele, amolyan olvassam-neolvassam dilemma volt ez, hiszen valahol úgy is tudtam, hogy csak egy szokásos YA regényt fogok kapni, de egy kis részem reménykedett benne, hogy ez egy amolyan ritka és jófajta YA lesz. Most lőjem le a poént? Persze, hogy szokásos volt! Nagyon jól indult minden egyébként, iszonyatosan bejött nekem ez a romos világ, sőt a szereplők is viszonylag szimpatikusak voltak. De! Igen, itt ez a fránya de... a második résztől lett számomra egyre inkább világosabb, hogy Dan Wells tulajdonképpen az egész első kötet alatt átvert: elhitette velem, hogy ő egy jobb fajta író, pedig nem is. Szerintem ő a YA disztópiák John Greenje: össze tudott hozni egy viszonylag tisztességes iparos munkát, de igazából ennyi. Nincs benne megújító szándék, és igazából - ami talán a legszomorúbb -  lélek sem. Mert én egyszerűen hiszem, hogy minden igazi könyvnek lelke van: legyen jól kivitelezett vagy éppen kicsit hibás, az igazán jó könyvekben érezni lehet a lelket; az író lelkesedését és szeretetét, amivel leírta mindezt; az erőt, amivel kikívánkozott belőle; vagy a fájdalmat, amivel kiírta magából. Ezen érzések valamelyikét én úgy vélem, tényleg lehet érezni olvasás közben, mert áthatják a lapokat. Ám itt, ahogy John Greennél, úgy itt sem éreztem semmit, inkább csak egy recept szerint megírt valamit. 

A Partials - így már a három résszel a hátam mögött elmondhatom - éppen két kötettel hosszabb, mint aminek lennie kéne. Na jó. Legyen másfél kötet. Igazából ezt az egész mindenséget simán el lehetett volna mesélni rövidebben is, és akkor lehet nem húznám ennyire a szám. Voltak kérdések, amik nagyonnagyon érdekeltek, hogy akkor most ez vagy az hogy is van, de így utólag visszagondolva, nem érte meg ez a közel 1000 oldal a válaszokért. Mert túl hosszú ez. A válaszok meg túl bagatellek. Wells elhúzta előttem a mézesmadzagot, én meg bedőltem - nem is mondhatnám ezt másként. 
A másik akivel a legnagyobb gondom volt, az a főhősnő, Kira Walker. Az elején még szimpi volt, kifejezetten szimpi. Meglepett, hogy végre nem egy tipikus és idegesítő női főszereplőt kapunk, ám a történet előrehaladtával egyre inkább idegesített ez az öncélú világmegmentős rögeszméje, ami fogalmam sincs igazából, hogy honnan jött és tulajdonképpen minek a hatására is döntötte el magában, hogy akkor ő most az egész bolygót meg akarja menteni a legutolsó hangyáig. Egyszerűen unalmas, ismétlem u-nal-mas volt, hogy csak ez mozgatja ezt a lányt meg persze a hormonok, amik - micsoda szerencse! - a legnagyobb szörnyűségek közepette is működnek, és nekik hála pár hulla és robbanószer vagy éppen savas eső társaságában elmélázhatunk főhősünkkel arról, hogy vajon vonzódik-e hozzá a kiválasztott fiú? Bár ez talán egy kis üdítő változatosság volt a fárasztó mindenkitmegfogokmenteni - gondolatok garmadája után. 

Szóval, jó lett volna ez a történet amúgy, ha nem Dan Wells írja meg, hanem mondjuk egy igazi író. Vagy egy tűrhetően író akárki. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, mert azért bevallottan jól esett néha ez a világ, meg belehelyezkedni a YA regények egyszerű kis világába, és elhatárolódni a valóságtól. Ám mindenesetre utána alig vártam, hogy normális könyvek foghassak a kezembe. Most egy darabig messzire elkerülöm a YA könyveket, azt hiszem. 

Dan Wells: Partials, Fragments, Ruins

Fordította: Bayer Antal
Fumax Kiadó


Amnézia

2016. május 30., hétfő

Azt hiszem, ezzel a kötettel kezdődött az igazi rákattanásom a thriller műfajára. Úgyis mondhatnánk, hogy van az "Amnézia előtt" és "Amnézia után" korszak az olvasói létemben: ez az a könyv, ami után egyre több és több kevésbé kedves regény került a kezeim közé - lassan talán thriller-függőnek is definiálhatnám magam.



"Mindnyájan ezt tesszük. Folyamatosan változtatunk a tényeken, átírjuk visszamenőleg a történteket, hogy igazoljanak bennünket, hogy jobban illeszkedjenek a vágyainkhoz, ahhoz, amit szerettünk volna, ahelyett, ami valójában volt. Ez egy automatikus mechanizmus. Kitalálunk magunknak emlékeket. Anélkül, hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá."


Emlékszem, totálisan véletlenül került a kezembe az egyik könyvesbolti polcrendezés közben, és valamiért meg akartam tudni, hogy miről is szól. Elolvastam a fülszöveget, utána az első oldalt, és kész, egyszerűen éreztem, ahogy szinte beránt magába a történet és nem ereszt. S miután mintegy kábulatból feleszmélten csuktam be a könyvet, tudtam, hogy nekem ezt egyszerűen el kell olvasnom. 
Azt hiszem, még sose olvastam hasonlót előtte. Mármint nyilván, voltak Stephen Kinges horror regények, lélektani drámák, Agatha Christie-féle szolid gyilkolászós krimik a repertoáromban, no de ekkora feszültséggel, félelemmel és WTF-élménnyel talán én még nem találkoztam könyvben ezelőtt. Meglepett. Egyszerűen meglepett, hogy nekem ez tényleg bejön. Sose gondoltam volna. 

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…

Igen, ez az Adam Sandleres 50 első randi című film történetére hajaz, csak annál jóval darkosabb és kb. 0% adamsandlert tartalmaz szerencsére, viszont annál több fojtogató feszültséget és őrületes döbbeneteket. Christine-nel együtt mi is folyamatosan rakjuk össze a múlt apró darabkáit, mint egy óriási puzzle-t, hogy végül a nagy fináléban összeálljon előttünk egy nagy egésszé, és egy amolyan igazi földbe döngölős ráismerést okozzon. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van annál, mint az, hogy akiben megbízunk, akinek testileg-lelkileg kitárulkozunk, aki a legjobban ismer minket, és úgy hisszük, hogy mi is őt, egyszer csak ellenünk fordul.

Manapság amúgy egyre inkább a köztudatba jönnek a házassági élet árnyoldalait mutató könyvek, hol több, hol kevesebb thrilleres benyomással. Mintha a Holtodiglannal kezdődött volna mindez - mármint nyilván nem Flynn találta fel a spanyolviaszt, csak éppen divatba hozta. Szerintem totálisan megvan ennek a műfajnak is a létjogosultsága; és tök jó, hogy ezek valamilyen szinten lélektani szempontból is bepillantást engednek az igazán nagyonnagyon rossz házasságok kulisszái mögé. Érdekes és letaglózó, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a párja előtt, hiszen annyi mindent tud róla, mint talán senki más.

Ahogy a kezdeti lassú folyású, sejtelmes elbeszélést átveszik Christine töredékes, olykor félbehagyott naplóbejegyzései, annál inkább nő a feszültség az olvasóban, annyira, hogy szinte csoda, hogy nem robban szét a végére. Ez a könyv tényleg még az olyanabbnál is olyanabb - képes belemászni az agyadba, és tényleg nem eresz napokig. Néha hónapokig sem.



S. J. Watson: Amnézia

Before I Go To Sleep
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó
464 oldal


Értekezés a disztópiákról

2016. május 20., péntek

"Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos."
 George Orwell

Az utóbbi években a szórakoztató irodalom - különösen a young adult - terén egyre inkább helyet követel magának a disztópia mint olyan. Azonban ebben az esetben szerintem korántsem a vámpíros, vérfarkasos-vonulat érthetetlen felkapottsága játszik szerepet, hanem a mai világban jelenlevő kulturális, társadalmi és morális kérdések megválaszolására hívták ezt a műfajt újra életre. A miértekre és a hogyanokra ebben a bejegyzésemben próbálok válaszokat találni, némi szórakoztató népnevelő szándékkal. 




A jövő lehetséges kimenetele mindig is foglalkoztatta az embereket - talán már azóta, hogy az idő fogalmát megalkottuk magunknak - , s az is hogyan is lehetne ez a jövő a lehető legjobb, hogyan élhetnének az utódaink mindenféle probléma nélkül - nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is. Már Platón az Állam című művében is igyekezett felvázolni egy ideális társadalom képét: azt a világot, ahogy szerinte a dolgok a legjobban működhetnének. Ám nem csak a pozitív jövő alkotja párbeszédei témáját: a VIII. könyvben a hibás államformákról is értekezik, azaz olyan jövőképekről, amelyben a boldog jövő létrehozhatatlan lenne. A hibás államformák metamorfózisára is részletesen kitér, azaz hogy süllyed egyre lentebb és lentebb ez az egész, mígnem végül a türanniszok zsarnoki uralmában tocsognak az elszenvedők. 

S Platón filozófiai eszmefuttatása tulajdonképpen magában hordozza a jövő két faék egyszerűségű lehetséges kimenetelét: mégpedig vagy csudijó lesz minden vagy nagyon szar. És most itt álljunk csak meg egy percre, hogy érezzük ennek a kijelentésnek a zsenialitását és egyben súlyát is. Látszólag egyszerű dolog ez, nem szükséges ehhez platóni magasságokba emelkedni, ámde gondoljatok bele, mégis csak mekkora óriási dolog ezt leírni és több oldalon keresztül lamentálni rajta! Hiszen - mai tudásom szerint - mégis csak ő volt az első, aki ezt az egészet leírta, és rendszerezni próbálta a lehetséges végkimeneteleket, megalapozva ezzel egy több ezer évvel utána kifejlődött irodalmi műfaj alapjait. Minden, de tényleg minden itt kezdődött. Bár azt hiszem, Katniss nem mondana neki köszönetet ezért. 

Ha már Platón szóba hozta, azt hiszem nekünk is jó lenne tisztázni itt az elején az utópia-disztópia fogalompár különbségeit. Szóval:

utópia: Az utópia többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent. A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „seholsem” vagy „sehol-hely”. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt, magát a terminust Morus Tamás alkotta meg a nemes egyszerűséggel Utópia címre keresztelt, remekbe szabott könyvében 1516-ban. 

disztópia: A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. A legtöbbször negatív jövőképet mutat, ahol a hatalom elnyomás alatt tartja a népet, korlátozva őket egyéni szabadságukban. A disztópikus társadalmakban általában az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik.

Kifejezetten disztópikusként kikiáltott irodalmi művel jóval később bukkantak fel az irodalom polcain, mint a boldog jövőképet lefestő társaik. A társadalom jobbá tétele a felvilágosodás kora környékén kezdte igazán foglalkoztatni Európa gondolkodóit - persze, korábban is jelen volt, de talán ez volt az az időszak, amikor inkább előtérbe került - , ám a negatív jövőképek, vagyis hogy ez az egész mindenség balul sülhet el, a globális háborúkkal sokkolt XX. század termékei lettek igazából. 

Ez az utópia-disztópia párosa azonban csak látszólag ellentéte egymásnak. Véleményem szerint mind a kettő ugyanarról a jövőről beszél, csupán a szemszög változik a két műfajban. Míg az utópia elsősorban a hatalom, a "felsőbb jó" oldaláról mutatja be a dolgokat, addig a disztópia ugyanezt a jövőképet a kisemberek szemén keresztül láttatja. Az utópiák már Platóntól kezdve Morus Tamáson át a társadalmi elégedettség, a paradicsomi állapot elérésének érdekében a konformitás megvalósítására törekszenek. Hiszen rájöttek: az igazi boldogság, a konfliktus mentesség csak úgy érhető el, ha mindenki egyforma, ha mindenki mindenre ugyanúgy reagál - hiszen csak így működhet a gondosan kigondolt elmélet. Valamit valamiért. Az utópia az egyéniség temetője. Ám az utópia efelett mind szemet huny, hiszen ez a műfaj nem a kisemberek szemén keresztül láttatja a dolgokat, hanem csak a célt mutatja: íme, elértem a boldog társadalom állapotát. Ezt csináld utánam! Igen ám, de milyen áron?!
A boldog társadalom, mint globális dolog, azonban elérhetetlen. A boldog társadalom lemondásokkal, áldozatokkal járhat; ám maga az ember hiába társas lény, saját egyéni boldogulása mégis valahol előbbre való, s mindig akadni fognak olyan személyek vagy csoportok, akik ki mernek állni a többség ellen saját magukért. A való életben ez pontosan így működik: egy csoport elnyomásban él, harcol a maga igazáért, felülkerekedik, hogy aztán később egy másik elnyomott csoport fellázadhasson a többségbe kerültek ellen. Ez a történelmünk dinamikája, ami persze sokakat becsaphat: azt az érzést keltheti bennünk, hogy tartunk valahová, hogy fejlődünk, és hogy végül, hosszú utak során elérhetjük a boldogság állapotát. Azt az állapotot, ami után már nincs dinamika, már nincs mozgolódás, hiszen mindenki elégedett és boldog. 

A véres XX. század sokat megélt és látott embere, aki látta az egész világot vérben tocsogni; aki a diktatórikus ideológiák agymosását szemtől szembe megtapasztalhatta a világ szinte bármely pontján immár, elvesztette a reményét a szebb jövőben. Látta, hova vezethetnek a megvalósuló eszmék, s fizikailag megtapasztalhatta, milyen áldozatokkal járhat a felsőbb jó szolgálata. Nem csoda, hogy ebben a kiábrándult korban jelentek meg az első igazi disztópiák Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című regényével az élén, amelyet aztán az 1984, a Harc a szalamandrákkal vagy a Fahrenheit 451 követett. 

Ám az igazi disztópia-cunamit, Lois Lowry: Az emlékek őre című regénye indította el, amely az első ifjúsági témájú disztópia volt, s ezt követően a 2000-es évek elejére egyre több és több ilyen műfajú regény jelent meg a könyvpiacon, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.
Biztos vagyok benne, hogy ez a műfaj több komponensből álló okok miatt került fel a világirodalmi slágerlisták élére. Nyilván beszélhetünk az ifjúsági irodalom kiterjesztéséről, ami az utóbbi évtizedekben egyre inkább árnyalódik (mind műfajban, mind korosztály szerint), valamint a világpolitika terén jelenleg fennálló enyhén puskapor szagú levegőről, amely szinte már csak a megfelelő gyújtószilánkra vár a robbanáshoz. Illetve talán a technikai vívmányok elképesztően gyors fejlődése és az ezzel járó morális kérdések felröppenése is kivetül ilyen szinten az irodalomra.

S hogy mit a hoz a jövő a disztópiák szempontjából? Mennyire tekinthetjük majd ezt csak egy múló divatműfajnak pár év múlva? Talán ez megjósolhatatlan. Mindenesetre most szerintem megvan a maga létjogosultsága.

Fontosabb disztópiák, amelyeket olvastam illetve amiket csak tervezek elolvasni:
  1. George Orwell: 1984
  2. George Orwell: Állatfarm
  3. Aldous Huxley: Szép új világ
  4. Ray Bradbury: Fahrenheit 451
  5. Lois Lowry: Emlékek őre
  6. Suzanne Collins: Éhezők viadala
  7. Veronica Roth: A beavatott
  8. James Dashner: Az útvesztő
  9. Lauren Oliver: Delírium
  10. Dan Wells: Részben ember
  11. Scott Westerfeld: Csúfok
  12. Ally Condie: Matched
  13. Kiera Cass: A párválasztó
  14. H. G: Wells: Az időgép
  15. Marissa Meyer: Cinder
  16. Kurt Vonnegut: Macskabölcső
  17. Rick Yancey: Az 5. hullám
  18. Philip K. Dick: Ember a fellegvárban
  19. Jasper Fforde: Shades of Grey
  20. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
  21. Karel Capek: Harc a szalamandrákkal 
  22. Pierce Brown: Vörös lázadás
  23. Karen Thompson Walker: Csodák kora
  24. Anthony Burgess: Gépnarancs
  25. Catherine Fischer: Incarceron
  26. Dmitry Glukhovsky: Metro 2033
  27. Robert Merle: Védett férfiak, Malevil
  28. Victoria Aveyard: A vörös királynő
  29. Samantha Shannon: Csontszüret
  30. Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva











Építs könyvtárat!

2016. május 7., szombat

Az év híre számomra: a régóta áhított könyvtárszobám megvalósulása folyamatban van. Az új házunkban a legfelső szinten kapott helyet a vendégszoba kombinációjaként. Egyszerűen imádom, és számomra még mindig felfoghatatlan és hihetetlen, hogy tényleg létezik és az enyém! khmmm vagyis a mienk...

Rengeteg tervem van vele, amelyek legtöbbször csak a fejemben kavarognak vagy pedig a Pinterest oldalamon kavarodnak valahol az egyéb berendezési terveimmel összegubancolódva, így hát úgy döntöttem, hogy mindezen dolgokat itt fogom majd összesíteni, hogy ne vesszenek kárba a Pinteresten és Tumblr-on töltött magányos óráim, illetve hogy a több órákon át való tervezgetéseimnek is legyenek nyomai a nagyvilágban. 

Most először, mielőtt kiengedném hihetetlen kreativitásomat és megfizethetetlen vágyaimat a palackból, nézzük a talán (?) kevésbé érdekes részt: milyen könyveket kellene még vennem, hogy teljes legyen a könyvtáram?



Nyilván, ez egy hülye kérdés, hiszen a könyvtáram sose lesz teljes, illetve nincs az a lista a világon, amit meg lehetne írni a "milyen könyveket kell még vennem?" - témakörben. Nyilván. Ugyanakkor igenis idegesítő dolog tud lenni, mikor egy szuperséges sorozatnak csupán az első része árválkodik a polcaimon, vagy ami még rosszabb: ha csak a harmadik vagy ötödik vagy ki tudja hanyadik van meg, a többi pedig egyáltalán nem. Persze, ez inkább Milán könyveire igaz, mert ő sokszor e-könyvben fogyasztja az olvasmányait, és csak hébe-hóba vesz magának könyvet. De bevallom, nálam is előfordul olykor, hogy csak az első rész megvételéig jutottam. 

Akkor hát jöjjön a kedvenc részem! A listázás:

  • Edith Wharton: Az ártatlanság kora
  • Neil Gaiman: Óceán az út végén (mert a legkedvencebb Gaiman, és nincs meg nekem!)
  • Claire Tomalin: Charles Dickens
  • George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja
  • Suzanne Collins: Futótűz, A kiválasztott
  • Lev Tolsztoj: Anna Karenina
  • Mark Lawrence: Tövisek hercege, Tövisek királya
  • Bán Mór: Hunyadi sorozat (mert csak az utolsó rész van meg belőle)
  • Agatha Christie: ABC-gyilkosságok, Öt kismalac, Az Ackroyd-gyilkosság

A lista természetesen folyamatos bővítés alatt, illetve visszavonásig vagy teljesítésig érvényes. Köszönöm a figyelmet!
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS