Pages

Öt kismalac

2016. november 30., szerda

Vajon lehetséges-e csupán emlékezetből rekonstruálni egy bűnügyet több év távlatából? Valamelyik csatornán ment régebben egy olyan műsor, ami az emlékezet megbízhatóságát vizsgálta, speciálisan bűnügyek kapcsán. A résztvevők mint tanúk voltak jelen egy megrendezett balesetnél, és az ő emlékezetük pontosságát vizsgálták az eltelt idő függvényében; valamint arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire képes a csoport befolyásolni az egyének emlékeit. Nagyon érdekes volt látni, hogy a baleset után már pár perccel is jó néhányan bizonytalanok lettek egy-egy részletet illetően. Kevesen tudták pontosan felidézni az eseményeket úgy, hogy közben használható részletekre is emlékezzenek. Már a pár nappal később készített fantomrajzok esetében is elmondható volt, hogy jelentős különbségek voltak az elkövető kinézetét illetően. A kísérlet végén - jó pár héttel az eset után - összehívták az összes tanút, köztük beépített embereket is (ők szintén tanúnak adták ki magukat), hogy együtt idézzék fel a balesetet. A beépített emberek feladata az volt, hamis emlékeket kreáljanak az igazi tanúk emlékezetében. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy szinte az összes tanú a beépített emberek hazugságait vallja magáénak. Ők nem hazudtak, valóban így módosult az emlékezetük, és ezért akár tűzbe mentek volna, annyira biztosak voltak benne, hogy úgy történt az eset, és a korábban fehér bőrűnek leírt elkövető valójában nem is fehér, hanem fekete bőrű volt. 

Mindezt csupán azért meséltem el, mert ugyanis Agatha Christie szóban forgó regényében mindenki kedvenc kis belgája az emlékezetet és a pszichológiát hívja segítségül egy több évvel ezelőtt történt gyilkosság megoldásához. 
Poirot mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt – az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő… Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú közül tette el valamelyikük láb alól?


"Csak azt akartam, hogy lássa, mademoiselle: már egy jelentéktelen ügyben is varázsló vagyok egy kicsit. Vannak dolgok, amikről akkor is tudok, ha senki se beszél róluk."

Poirot már az elején megmondta, hogy tisztában van vele, hogy az öt tanú öt különböző gyilkosságot fog kanyarítani a tizenhat évvel ezelőtt történt eset kapcsán, s valóban igaza volt. A meghallgatott emberek mindegyike másként élte meg az akkori eseményeket, máshogy látták az áldozatot, a gyilkost és egymást is.  Ám az mindegyikükben közös, hogy az akkor történt eset mély nyomot hagyott mindannyiukban, és rengeteg elfojtott vagy éppen eltemetett érzelem bújik meg bennük a jelenlegi látszólagosan nyugodt életük dacára. 
Érdekes volt a felépítése ennek a kötetnek, amelyben nem csupán szóban beszélték át a tanúk az évekkel ezelőtt történt gyilkosságot, hanem írásban is elküldték Poirot-nak a visszaemlékezéseiket. 

Sokan szeretik amúgy ezt a kötetet és a legjobbak között tartják számon. Hogy őszinte legyek, számomra ez most mégsem működött, kicsit fárasztó volt ugyanazt az elbeszélést többször is végigolvasni, és én tényleg nem tudtam túllépni azon, hogy szinte mindenki úgy emlékezett vissza az esetre, mintha csak tegnap történt volna. Nyilván elképzelhető, hogy a sok rendőrségi kihallgatás miatt emlékeznek bizonyos részletekre, de hogy az idő távlatából továbbra is mindenki ennyire részletesen emlékszik szinte mindenre, elég hihetetlen volt nekem. Továbbá, hogy ennyiszer elolvashattam a tanúvallomásokat amiket szóban és írásban is megtettek Poirot-nak, így szerintem elég könnyen ki lehetett találni, pontosan mi is történt azon a napon. Úgyhogy most kicsit szembemegyek az árral, és azt mondom, hogy szerintem Agatha Christie-nek vannak jobb krimijei is ennél. Nekem sajnos most ez nem jött be.

Agatha Christie: Öt kismalac
Five Little Pigs
Európa Kiadó
296 oldal

Harry Potter and the Half-Blood Prince

2016. november 14., hétfő

Ha sorrendet kéne állítanom a Harry Potter-kötetek között, nagy nehézségek árán arra jutnék, hogy a Bölcsek köve mellett a Félvér herceg kerülne a dobogó tetejére. Előbbi imádott gyerekkori nosztalgia miatt, hiszen az első sorokat elolvasva újra és újra azt a bizonyos karácsonyt élem át, amikor tizenhárom évesen megkaptam édesanyámtól ajándékba. A Félvér herceg pedig az a rész, ahol egyre inkább árnyalódik előttünk Voldemort alakja, egyre több összefüggés kerül napvilágra, érzelmileg totálisan leránt a mélybe, ja és Harry viselkedése végre nem idegesít.

Amúgy be kell vallanom valamit: ennek a könyvek az első fejezetéért egyszerűen rajongok. Ahogy a narrátor szellemként végiglebeg, és mesél az alvó Harryt körülvevő tárgyakról, és ezáltal ismerteti olvasóival az eddig történteket, zseniális. Rowling itt annyira más technikát használ, mint előtte, és én ezt egyszerűen imádom. Már szerintem ezzel kitűnően felvezeti, hogy egy igazán komplex kötetet tartunk a kezünkben, és újra meggyőz (bár nem mintha kérdéses lett volna), hogy Rowling íróként kiváló. 
Jaj, és tudom, hogy ez mennyire gáz már, hogy ennyi szuperlatívuszt használok egy bejegyzésen belül, de képtelen vagyok másként kifejezni a bennem élő rajongást, ami az utóbbi hetekben ismét totálisan bekebelezett. Szinte mindenkinek az agyára megyek a környezetemben mostanában mikor például olyanokat mondok, hogy "jaj, hát igen.. sárkányból nem lesz golymók." vagy "most minden knút számít"  - persze, tökre nem csodálkozom ezen, és igyekszek mindenkit megnyugtatni, hogy már csak pár nap és vége. 

Visszakanyarodva a konkrétan ehhez a kötethez fűződő rajongásom mértéktelen szuperlatívusz mennyiségére, el kell mondanom, hogy mennyire érdekelt már az első olvasástól kezdve Voldermort múltja. Harry és Dumbledore ebben a kötetben ugyanis egy közös utazásra indulnak a múltban, emlékeknek merülnek alá, s céljuk ezzel nem más, minthogy Tudjukkit megismerhessék úgy, mint előttük még senki más. Megtudhatjuk, honnan és milyen körülmények közül indult, hogyan nőtt benne egyre inkább a becsvágy és a kegyetlenség - persze, Rowlingnak ezzel nem célja őt felmenteni szemünkben, nem fogjuk kevésbé pszichopatának tekinteni ettől Voldemortot, de mégis árnyalódik előttünk az alakja, már nem csupán egy szimpla gonosz lesz, hanem a személyisége jóval komplexebbé válik. 


“I am not worried, Harry,” said Dumbledore, his voice a little stronger despite the freezing water. “I am with you.”


Harry és Dumbledore kapcsolata ebben a kötetben válik a legszorosabbá, amolyan igazi mester és tanítvány módjára. Harry egyre inkább befogadja bizalmába az öreg varázslót - nem mintha eddig nem bízott volna benne, de ritkán felelt őszintén a kérdéseire. Ebben a kötetben már fel meri vállalni Dumbledore előtt sejtéseit és gondolatait, még akkor is, ha elutasításba ütközik. S ez szerintem a kapcsolatukban mindenképp előrelépés, ahogyan az is, hogy Dumbledore egyre inkább beavatja Voldemorttal kapcsolatos felvetéseibe és terveibe, jóllehet ezt inkább a szükség szüli részéről. 
Sokat gondolkodtam egyébként azon is, hogy kicsit talán egyenlőtlenek a viszonyok Dumbledore és Harry esetében: míg előbbi inkább a megoldás kulcsát és egy tanítványt lát a másikban, addig utóbbi talán inkább egy apafigurát keres; egy felnőttet, akihez ragaszkodhat, akinek a közelében végre biztonságban érezheti magát. Hiszen Dumbledore ezt jelentette Harry számára szerintem. És ez a felismerés nagyon elszomorított, még annak tudatában is, ha Dumbledore konkrétan kegyetlenségnek és igazságtalanságnak érezte, hogy egy ilyen idős fiúra ekkora terhet kell raknia.. Tehát, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dumbledore rossz ember ugyan! és csak kihasználja Harryt a jó cél érdekében, csupán azt, hogy talán arra ő sem volt teljesen felkészülve, hogy egy lelkileg sérült gyerek mennyire keresi a kapaszkodókat és mennyire ragaszkodna hozzájuk teljes szívével. 

Nyomozni valót is bőven kapunk ebben a kötetben, többféle rejtély is kering itt, ám Rowling krimiírói vénájának ez meg se kottyan. Még mindig vezetni tudja olvasóját az orránál fogva, és aztán a vége.... a vége mellbe szúr és szétszakít még ennyi újraolvasás után is.


“Dumbledore will only leave from Hogwarts when there are none loyal to him!

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince
Bloomsbury
652 oldal

Rengeteg

2016. november 10., csütörtök

Ha létezik olyan - az utóbbi években alaposan átgondolt könyvvásárlásaim dacára - , hogy szinte csak borító alapján vegyek meg könyvet, nos, mit tagadjam, ez a vétel abszolút ilyen volt. Naomi Novik neve számomra maximum annyiban volt hívogató, hogy tudtam, mennyire sokan szerették a Temeraire -sorozatot. Persze, azért a borító mellett a beígért népmesékre hajazó történet is jó kis mézesmadzag volt.

"Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni."

Egy messzi-messzi vidéken van egy hely, ahol tízévenként a sárkány kiválaszt magának egy tizenhét éves leányt a faluból, és magával viszi tornyába. Nem falja fel őket, csupán elviszi. Hiszen a sárkány nem egy igazi sárkány, hanem egy ember. Egy varázsló, aki megvédi a falu jámbor népét a közelben burjánzó rémséges Rengetegtől. Az elvitt lányokat tíz évvel később visszaengedi a faluba, ám addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint az udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy férfival, nem igazán állnak sorban az ajtajuk előtt a kérők (bár a lányok állítása szerint semmi olyan dolog nem történt). Ám a lányok igazából maradni sem akarnak régi otthonukban. Egyszerűen továbbállnak. Agnyeska, főszereplőnk édesapja szerint egyszerűen elfelejtik, hogyan kell a faluban élni. 
Agnyeska és barátnője, Kasja hamarosan betöltik a tizenhetedik évüket másik kilenc lánnyal együtt. Agnyeska nem is önmagáért, hanem inkább Kasjáért izgul, hiszen a faluban szinte mindenki tudja, hogy őt fogja magával ragadni a sárkány. A fiatal lányt már évek óta erre készítették fel a szülei, nem is merték őt igazán szeretni, mert tudták, el fogja hagyni őket egy napon, ahogy eddig minden Sárkánylány tette. 
Ám a sárkány a kiválasztáson végül másképp dönt: Agnyeska lesz a választottja.
 
Novik regénye tulajdonképpen újrameséli a Szépség és a Szörnyeteg történetét - némi szláv mitológiával megfűszerezve azt. Ez amúgy egy igazán szuperséges keveréknek tűnik, s az alapkoncepciót figyelembe véve szerintem az is. Az írónő nagyon jól használja fel a népmesei elemeket, miközben saját képére formálja, s ezáltal valamennyire ismerős, de mégis egyedi világot teremt. Én ennek az ismerős ismeretlen világnak a kigondoltságát és szerethetőségét nem is vitatom el Noviktól, mert nekem nagyon bejött.
Kár érte, hogy magáról a regényről ezt nem tudom elmondani száz százalékosan. Pedig egyébként nagyon biztatóan indult minden: magával ragadott ez a mesei nyelvet idéző stílus, ami  - ahogy egyre beljebb sétáltunk a történetbe - szépen lassan árnyalódott. Emlékszem, ahogy húsz oldal után megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy hál'Istennek szerelem lesz ez részemről. És tényleg, én még később is totál biztos voltam benne, hogy itt bizony nálunk minden klappol: a világ, a mágia csudálatos és érzékletes leírásai ó azokat én tényleg imádtam, és a sárkány meg Agnyeska között is éreztem a kémiát egy ideig, plusz a történetnek ez a lassan csordogáló ritmusa is nagyon tetszett.

Aztán.... aztán fogalmam nincs, hogy mi történt. Elértem nagyjából a közepéig, és onnantól kezdve totális mélyrepülés vette kezdetét. Egyszerűen úgy éreztem, mintha egy tök másik regényt olvasnék, csak éppen ugyanazokkal a szereplőkkel. Itt volt a csomó és még annál is több akció meg harc meg menekülés meg mittomén még micsoda, amit Novik igyekezett bezsúfolni a lapokba, és én egyszerűen untam és nem kötött le. Annak a zárt világnak szerintem megvolt a maga varázsa - egyébként is totálisan odavagyok a zárt közösségben játszódó történetekért - , de ezzel hogy a világot hirtelen kitágította, egyre inkább elvesztette az érdeklődésem. A történetnek körülbelül attól a pontjától, hogy Agnyeska elhagyja a tornyot, hogy megmentse a királynőt a Rengeteg mélyéről, szerintem Novik nagyon mellétrafált. És végül igazam is lett. Mert utána se lett jobb, még a csudálatos stílusa se tudta a szememben megmenteni a könyvet.

Olyan eeeeeeh....dekárérte! - típusú élmény volt ez számomra, pedig én aztán tényleg igyekeztem mindenfajta előzetes elvárásomat levetkőzni, és megpróbálni szeretni csak úgy önmagáért. Egy darabig ez ment is, de aztán minden félresiklott. Igazán sajnálom, hogy így kellett elbúcsúznunk egymástól.

Naomi Novik: Rengeteg
Uprooted
Fordította: Heinish Mónika
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
488 oldal


Zárt ajtók mögött

2016. november 7., hétfő

Odakinn a felhajtón kinyitja nekem a kocsi ajtaját, megvárja, amíg beszállok. Amikor rám csukja, önkéntelenül az jut eszembe, milyen kár, hogy szadista vadállat, mert a modora csodás.

 Szóval, ez tényleg egy olyan könyv, amit egy délután alatt simán el lehet olvasni, mert egyszerűen tudnod kell, hogy fog végződni, és ettől még a fáradtság se tud eltántorítani. Hogy izgalmas-e? Naná! Jó könyv? Hát... maradjunk inkább annyiban, hogy izgalmas. Számomra messze elmaradt az Amnézia (korábbi címén: Mielőtt elalszom...) című regénytől, ami szerintem a maga műfajában tényleg frenetikusan jó mind a narráció, mind a történet, mind a szereplők mozgatórugói szempontjából. A Zárt ajtók mögött nem érte el nálam a kívánt hatást. 
De mindjárt elárulom, miért.

Jack és Grace sokak által irigyelt házaspár. Csodás ház, fehér kerítés és cukormázas boldogság a köbön. Körülöttük egyszerűen minden irigylésre méltóan tökéletes. Vagy mégsem? Grace sehova sem megy Jack nélkül, az előre megbeszélt csajos találkozókat sorra lemondja, vagy ha mégis felbukkan, azt csakis Jack társaságában teszi. Nincs mobiltelefonja, és máshogy se nagyon lehet vele kapcsolatba lépni. És vajon miért van berácsozva az egyik szobájuk ablaka? Ha a zárt ajtók mögé pillantunk, akkor bizony eltűnnek azok a képzeletbeli rózsaszín vattapamacsok. 

B. A. Paris regénye tényleg izgalmas, és ha még nem olvastál sokat ebben a műfajban - vagy egyáltalán semmit -, akkor még azt is mondhatnánk, hogy egész jó. Bár korántsem alkalmas a hivatalos fülszöveg által említett őrület előidézésére. Könnyen követhető, kitérők nélküli egyszerű regény ez. Néha már túlságosan is egyszerű egyébként. És persze egy csomó kérdést felvet, mint például ki olyan idióta, hogy három hónap után hozzámenjen valakihez, és még a házasság előtt megengedje, hogy egy kvázi ismeretlen férfi lehessen Grace mentálisan sérült húga gyámja? Vagy hogy a teljes vagyonát átutalja leendő férje számlájára? Mármint három hónapnyi randizgatás után mégis ki az, aki engedi, hogy ilyen mértékű függésben legyen a másiktól?  Grace nem valami intelligens ember, maradjunk ennyiben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyből mindenkiről azt kell feltételezni, hogy pszichopata, de három hónapnyi randizgatást akkor sem nevezhetünk a biztos és erős kapcsolat netovábbjának, még akkor sem, ha a pasi szívdöglesztő meg helyes. Igen, sajnos még akkor sem. Grace tipikusan az az áldozat a horrorfilmek gyilkolászós jeleneteiből, aki csakazértis felfut az emeletre és próbál láthatatlan lenni a függöny mögött.

Szóval ezzel a kezdő szituációval akadtak problémáim, és a pasas fenyegetését se nagyon értettem, hogy az hogy lehetett Grace-re hatással (spoiler: nem értem, hogy miért lehetett őt azzal zsarolni, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor Millie-t bezáratja egy diliházba. Mármint értem és elfogadom, hogy biztos nem egy kalandpark az a hely, de annak fényében, hogy mi várná Jack házában Millie-t, én ezerszer inkább az elmegyógyintézetet választottam volna.. spoiler vége) , de egyébként a többi részét nagyon jól le tudta írni, és totál át lehetett érezni Grace kétségbeesését és kilátástalan helyzetét. És tudott kegyetlen lenni ez a regény. Nagyon is. Ha egy erősebb alapokra helyezte volna ezt az egészet és kicsit jobban kidolgozta volna, akkor azt mondanám, hogy tényleg szuper, de így - az egészét nézve -  egy kicsit felejthetőre sikerült. Igazából egy gyengébb minőségű pszichothriller, ami oké, lekötött addig amíg tartott, de utána simán átléptem a saját életembe, és nem okozott különösebb felfordulást a lelkivilágomban. 
Egy igazán jó pszichothriller pedig mint tudjuk, nem erről híres.

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött
Behind Closed Doors
Fordította: Gálvölgyi Judit
Művelt Nép Könyvkiadó
319 oldal




#október

2016. november 5., szombat

Legkedvesebb teáscsészikém
Szerettem az októbert. Szerettem a napsütését, az esőit és a reggeli füstös levegőjét. Az egyik legtökéletesebb pillanatom az volt, amikor kint a kertünkben ráérősen színezgettem az októberi lusta napfényben és elegánsan kortyolgattam a teámat a kedvenc csészémből. Ez volt az utolsó kerti kiülős hétvégénk, utána kezdett bekúszni a hűvös levegő. 

Olvasás terén most nem lustálkodtam annyira, de azért még mindig kicsit le vagyok maradva. Sorra került az új Angela Marsons krimi, az Ördögi játszmák (egyébként nem rossz sorozat), a Zárt ajtók mögött című pszichothriller - amit egy délután alatt sikerült benyakalnom -, Novik Rengeteg című regénye is lekerült most már a várólistámról - vegyes érzésekkel fejeztem be amúgy -, és végül szerelem lett a Harry Potter és az elátkozott gyermek, és a sort a kitudjahanyadik újraolvasásos Harry Potter és a Főnix rendjével zártam, ezúttal angolul. Még adós vagyok pár értékeléssel, de majd november folyamán egyszer csak sorra kerülnek azok is. 

Venni most nem sok könyvet vettem, mert éppen a novemberi ablakcserére spóroltunk ezerrel, és minden knút ... khm... akarom mondani forint számított. Szóval, most csak egyetlen könyvre csábultam el, mégpedig az elátkozott gyermekre, amiről sehogyse tudtam lemondani. Gyűjtögető ösztöneimet ezúttal inkább a könyvtárban éltem ki, onnan jött haza velem a Zárt ajtók mögött, az Ördögi játszmák és Beryl Markham önéletírása a Követem a napot. Utóbbi szerintem a Harry Potterek után sorra fog hamarosan kerülni. Gyakran gondolok még mindig Afrikára. 
Amúgy most jut eszembe, hogy mégis csak lódítottam, nem egy könyvet vettem a hónapban, hanem kettőt. David Lagercrantz: Ami nem öl meg című regénye is hazajött velem még valamikor a hónap elején, és szuperjó áron jutottam hozzá. A Tetovált lány-trilógiából már csak az utolsó rész van hátra, utána mindenképp rá szeretném vetni magam erre a regényre is. Bár nálam még mindig az első rész viszi a prímet.


Októberben kétszer is voltam moziban: először tesómmal néztük meg a Bridget Jones harmadik részét. Miután túltettük magunkat Renée Zellweger durván szétplasztikázott arcán okozta sokkon és hogy Colin Firth felett is lám, hogy eljárt az idő, szóval ezután szerintem egy szuper vígjátékot kaptunk, ami totál visszahozta az első rész hangulatát és nosztalgiáját. Nagyon féltem tőle, hogy felejtős film lesz, de szerencsére imádat volt ez is a javából, még úgy is, hogy az utolsó félórában Bridgettel nagyjából együttéreztem a vajúdás alatt, mert annyira kellett pisilnem, hogy az már tényleg fizikai fájdalmat okozott. De nem mehettem ki, mert 1. félóra volt már csak hátra 2. egy egész sort kellett volna felállítsak, mert annyira bent ültünk 3. nem akartam lemaradni a naaaagy jelenetekről. Egyről sem. Nos, az utolsó tíz percet én is megkönnyeztem, bár gyanítom nem azért, amiért a nézők nagy többsége.
Egyik barátnőmmel pedig megnéztük a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit - ő azért mert timburton, én meg azért mert szimplán kíváncsi voltam meg hát timburton. Így utólag maradjunk annyiban, hogy nem biztos, hogy megérte ezért kifizetni a mozijegy árát. De igazából ezt a mai napig nem tudtuk biztosra eldönteni.

Gyanítom a november se a könyves beszerzésekről fog szólni, de gondolom ez decemberben majd triplán visszaüt, ahogy szokott; bár most a második illusztrált Harry Potter köteten kívül - ami már félre is van nekem rakva a boltban - semmi más nem izgat. De lehet csak azért, mert most nem nézegetem olyan sokszor az előrendelési listákat. 

Itt meg a random hangulatképeim az októberemről. Sajna, újfent csak telefonnal. 













Harry Potter and the Order of the Phoenix

2016. november 1., kedd

Saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.




“I know [Umbridge] by reputation and I'm sure she's no Death Eater-"
"She's foul enough to be one..."
"Yes, but the world isn't split into good people and Death Eaters.”  

Sötét idők közelednek. Miután dementorok támadták meg Harryt és Dudley-t Little Whingingben, Harry rájön, hogy Voldemort semmitől sem riad vissza, hogy megtalálja őt. A Trimágus Tusán történtekről kevesen akarnak tudomást venni, és sokan tagadják a Sötét Nagyúr visszatértét. Ám Harry nincs egyedül: egy titkos rend támadt fel hamvaiból, hogy ismét felvegye a harcot a sötét erőkkel. 

Ez kötet tele van haraggal és hormonokkal - hogy röviden fogalmazzak. Ez az a rész egyébként, amit a legkevésbé szeretek a szériából, mert Harry értetlenségét nem igazán tudom kezelni, és itt találjuk meg a legkevésbé a hangot egymással. Persze, mindemellett ez a rész is szerethető, hiszen a vége még a sokadik olvasás után is újra és újra kifacsar és összegyűr. 
A Főnix rendje volt az első igazi lépés a sorozat felnőtté válása útján. Egyre inkább kezdi hátrahagyni könnyedségét és játékosságát, a világ egyre komplexebb, a karakterek szép-lassan felnőnek és a mögöttük levő történet is egyre inkább árnyalódik, ahogy érzéseik is; a Voldemort elleni küzdelemnek egyre nő a tétje, továbbá a félelem és kétségbeesés is fel-felbukkan a lapok között, erősebben mint máskor. A gyerekkönyvesnek indult sorozat elkezdett nőni olvasóikkal. Már nem elégszik meg a leegyszerűsített, fehér foltos magyarázatokkal: valódi válaszokat ad, és nem szépít. Mégha az igazság kegyetlen is. 

“I was just wondering whether Mr. Potter has quite the temperament for an Auror?”

Harry viszont... szóval ő számomra itt talán a legelviselhetetlenebb. Folytonos haragjával, kirohanásaival, mulasztásaival nem tudok itt sokszor mit kezdeni, olykor még az Umbridge iránt érzett ellenszenvemet is übereli. Egyszerűen az idegeimre megy, hogy azt hiszi, csupán nemtörődömségből marad ki az információk áramlásából, illetve hogy nem képes meglátni Dumbledore tettei mögött levő okokat - vagy ha nem is az okokat, legalább bízhatna annyira az igazgató bölcsességében és tudatosságában, és tudhatná, hogy felesleges megkérdőjeleznie őt. Érdekes egyébként, hogy az ötödik kötetet tekintve hogyan változott a Harryhez való hozzáállásom az évek alatt: megjelenésekor, az első pár olvasáskor én még totál egyetértettem vele, és abszolút megértettem a dühét, sőt jogosnak is éreztem. Emlékszem, mennyire felháborított, hogy Dumbeldore kihagyja őt is itt mindenből. :) Aztán az évek során ez egyre inkább változni kezdett. Úgy tűnik, Harry megértéséhez itt ajánlatos a kamaszok kusza lelkivilágával rendelkezni, máskülönben az egész viselkedése csak idegesítő és érthetetlen. Piton vele kapcsolatos epés megjegyzéseivel nagyon egyet tudtam most érteni.
Szerencsére a többi szereplő megmaradt jófejnek. Ron vége kicsit kilép Harry és testvérei árnyékából - és erre már nagy szüksége volt. Bár az Edevis tükrében látott vágyálom nem teljesen valósul meg számára, de azért mégiscsak majdnem, hiszen prefektus lesz és a Griffendél kviddics csapatának gólkirálya ugyan egy kis kerülővel :)  . Kijárt már Ronnak ez a fajta sikerélmény, és nagyon dühített Harry efelett érzett irigysége. Na mindegy. 
Hermione pedig még mindig elképesztően okos és agyafúrt, ebben a kötetben is totálisan levett a lábamról, hogy milyen felnőttesen kezel bizonyos helyzeteket, és mennyire át tudja látni a dolgokat. Harry hírnevén esett csorba helyrehozása, a DS... többek közt ez is mind neki köszönhető. S ha Harry hallgat rá, akkor még sokkal több dolog is lett volna. Számomra Hermione legalább ugyanakkora hős a sorozatban, mint Harry - és hát legyünk őszinték: nélküle tényleg nem sokra ment volna. Valószínűleg már az első részben megfojtotta volna az ördöghurok.  


Ez is saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.
Azonban ebben a részben nemcsak a Sötét Nagyúr visszatérésével kell szembenéznünk, hanem Dolores Umbridge személyével is. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy Rowling összes negatív karakterén magasan túltesz, és iszonyatosan jól hozza ezt a minisztériumi mindenlébenkanál figurát, aki nem ódzkodik a Roxfortban folyó oktatás megreformálásától sem - természetesen, csakis a minisztérium által jóváhagyott és elvárt szempontok szerint. Legkedvencebb jeleneteim közé tartoznak azok, amelyek vele szemben folyó - hol aktív, hol passzív - ellenállásról szólnak tanárok és diákok részéről egyaránt. A Weasley ikrek végleges dobbantása a Roxfortból pedig mindig is emlékezetes maradt számomra.

Mindent összevetve a Főnix rendjéről elmondható, hogy legalább annyira szerethető mint nem. Sok bennem a kettős érzés vele kapcsolatban, de az számomra továbbra is vitathatatlan tény, hogy Rowling itt is zseniális - hiszen azt csakis a nagyszerű könyvek tudják, hogy sokadik újraolvasás után is hajnali kettőig fenntartsák olvasójukat. Szerelem ez, nem is kérdés.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Order of the Phoenix
Bloomsbury Publishing
800 oldal




 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS