2017. május 17., szerda

Ház a tó mélyén

Ha egy szóval kéne jellemeznem Josh Malerman kisregényét, akkor azt mondanám, hogy fura. Nem rosszul fura vagy olyan jófajtán, hanem egyszerűen csak fura. És igazából ezzel szerintem mindent el is mondtam róla. Oké, azért megpróbálom kicsit bővebben is.


Egy szimpla szokásos tiniszerelem történeteként indul a regény, amiről ha nem tudnánk, hogy Josh Malerman írta és a cím nem spoilerezné el a dolgot, nem is gondolnánk semmi különlegesre egy jó ideig. Ám ahogy a két fiatal felfedezi első randijuk alkalmával a harmadik tó titkát, minden megváltozik. A ház a tó mélyén a maga ismeretlenségével magához vonzza a két fiatalt, akik mindenáron fel akarják fedezni titkait. Lassan a mániájukká válik ez a furcsa hely, ami minden egyes merülésnél egyre többet és többet mutat magából.

Ez a kisregény olyan volt, mint egy visszafojtott lélegzet. A feszültség szépen lassan gyűrűzött be a történetbe, először szinte észrevétlenül aztán már ott volt minden sor mögött, amitől végül képtelenség volt letenni a könyvet és muszáj volt egy szuszra elolvasni. Más, mint a Madarak dobozban, nem mászik bele annyira az agyadba, hogy utána napokig is csak azzal álmodsz. Csak gondoltam szólok, mielőtt valaki olyasmit várna. Ritmusában inkább közelít a klasszikus horror regények műfajához, ami a történet előrehaladtával egyre jobban magába húzza az olvasót.
És hát a vége...! Szóval, ha nem lenne az a vége, ami lett végül, akkor lehet nem tetszett volna annyira, nem tudom... De emiatt muszáj volt átértékelnem ezt a történetet az utolsó oldalak után. Egy hatalmas kérdőjel vagyok most jelenleg és bár vannak elméleteim, de egyiket sem érzem olyannak, ami teljes értékű magyarázattal szolgálhatna. Szóval, ezt most igyekszem olyanokkal átbeszélni, akik már olvasták - mert úgy érzem, hogy meg kell beszélnem. És ha azt vesszük, Malerman ezzel el is érte a célját. Ez a könyve se hagy nyugtot.

Páran említették már, és szerintem is nagyon jó meg érdekes olvasat az is, hogy a tó mélyén levő ház egyfajta szimbólumként működik: az első szerelem felfedezésének és bejárásának a szimbólumaként. Abszolút adja magát a dolog egyébként, és tetszik, hogy ezen a két - látszólag különböző szinten - is tud működni a szöveg. Műfajában kevés ilyennel találkozni.
Szóval, aki kíváncsi Josh Malerman kisregényére, bátran vágjon bele szerintem, nem fog csalódást okozni. És ha megvolt, utána beszéljétek meg velem, hogy mit gondoltok a végéről, mert jelenleg ez a kérdés foglalja le a gondolataimat.


Josh Malerman: Ház a tó mélyén
Fordította: Rusznyák Csaba

A House at the Bottom of a Lake
Fumax Kiadó
159 oldal



2017. május 14., vasárnap

A könyvtolvaj

"Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot.
Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai.
De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt."


Amikor 2010. decemberében megvettem ezt a könyvet egy karácsonyi leárazás alkalmával, nem hittem, hogy hét év kell hozzá, hogy végre elolvassam. Valahogy mindig elé furakodott minden más, aztán kicsit feledésbe is merült. Pedig igazán kár volt eddig húzni, mert Liesel Meminger és a Himmel utca lakóinak történetét nagyon megszerettem. Hiába is voltak kétségeim az utóbbi időkben, hogy így lesz-e. Egyre több olyan véleménybe futottam bele ugyanis, amely szerint túlértékelt, giccses, klisés és még ki tudja mi minden ez a könyv. De tudjátok mit? Ha ez valóban így van, én most az egyszer szívesen és bátran vállalom, hogy egy giccses, klisés, túlértékelt könyvbe szerettem bele. 
Bár én ezek közül egyiket se tartom igaznak. A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. 

Liesel Meminger története valóban nem különleges. Csak egy a sok ezer háborús időkben játszódó történet közül, ahol gyerekként kell szembenézni a halállal és más olyan dolgokkal, amelyek megértése még egy felnőtt számára is nehéz és embert próbáló. Liesel történetén keresztül egy apró bepillantást kapunk a náci Németország hétköznapjaiba, ahol könyvekből raktak máglyát a városok főterén; ahol zsidókat hajtottak végig az utcákon a haláluk felé és ahol a "Heil Hitler!"-ek mögé kellett rejteni a felháborodást és az egyet nem értést a túlélés érdekében. De őrült időkben ezekben nincsen semmi különleges. Zusak egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A könyvtolvajban nagyon sok momentumot a szülei gyerekkori elbeszéléseiből merített, akik valaha a náci Németországban illetve Ausztriában nőttek fel.
A történetnek én pont a hétköznapi vonulatát szerettem a legjobban. A focizásokat, a gyerekcsínyeket és a családi vacsorákat vagy a közös olvasásokat. Jó volt hinni, hogy az otthon melege, a gyerekkor napfény íze örök - történjék bármennyi szörnyűség is akár a világban, akár a mi életünkben, ezekből akkor is kaphatunk kisebb-nagyobb falatot. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Lieselnek illetve a Himmel utca lakóinak ne lettek volna problémái vagy fájdalmai. De ott voltak ezek a dolgok, amikkel képesek voltak megteremteni a saját kis mennyországukat a földi pokolban.

A megszemélyesített Halál mint elbeszélő szerintem működött. Sokaknak volt vele kapcsolatban az a problémája, hogy folyton megszakítja a történetet, kiszól az olvasóhoz és elspoilerezi a szereplők sorsát még idő előtt. Nálam meg pont ezek a dolgok adták a plusz löketet a történetnek, számomra pont ettől lett különleges az egész. Az elspoilerezett dolgok sem zavartak, valahogy az elmúlás tudatában még jobban felértékelődtek a boldog pillanatok vagy a hétköznapi hőstettek. A kimondott szavak melegsége vagy éppen kegyetlensége és az elmondatlan szavak fájdalmas megbánása.

A könyvtolvaj lehet, hogy egyáltalán nem különleges könyv. Ám mégis megteremtette bennem a Himmel utcát. S amennyire felemelt olvasás közben, úgy le is ejtett és én csak zuhantam és zuhantam, míg végül összetörtem. Apró darabokra.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
The Book Thief
M. Nagy Miklós
Ulpius Kiadó
598 oldal

2017. május 8., hétfő

Gyorsan elhadarom

A Gilmore Girls az a sorozat számomra, amiben éppen mindig benne tartok. Ha szomorú vagyok, vagy a világot túl igazságtalannak vagy esetleg túl szürkének érzem, akkor előveszem az egyik DVD-t és Stars Hallowba utazom. Tudom vannak akiknek a hideg futkos a hátukon ettől a sorozattól amit meg én nem értek, de mindegy , de szerintem pedig szuperintelligens és humoros, s bizonyos karakterei abszolút feledhetetlenek számomra (Emily Gilmore például ilyen). Többszöri újranézés után is mindig látok benne új és új dolgokat, amik árnyalnak bizonyos karaktereket vagy történetszálakat, és a poénokon majdnem ugyanúgy nevetek még mindig, mint amikor először láttam. S bizony, vannak olyan jelenetek, amiket még mindig nem tudok megállni sírás nélkül. 
Így hát az új minisorozatot, A Year in Life -ot, el tudjátok képzelni, mennyire vártam. Ha mégsem, akkor elárulom: nagyon. Még a megjelenés napján megnéztem, felszerelkezve pizzával, chipsszel, gumicukrok undorító egyvelegével és táblás csokikkal. Iszonyatosan nagy dolog volt ez részemről, de be kell vallanom, elég vegyesek az érzéseim az új minisorozattal kapcsolatban. Voltak benne szép momentumok, emlékezetes jelenetek és érdekes karakter-újragondolások, de közel sem volt annyira átgondolt, annyira megkomponált, annyira intelligens mint a régi sorozat. Bár Lauren könyvéből most megkaptam erre a kvázi magyarázatot: iszonyatos nagy sietségben voltak.



De mielőtt rátérnénk a könyvére, el kell mondanom nektek még azt is, hogy nem igazán szoktam színészek életrajzait olvasgatni, ahogy a pletykalapokat sem, mert nem igazán izgatnak a hollywoodi sztártitkok. Lauren Graham könyvével a Gilmore Girls miatt tettem mégis kivételt, illetve azért is, mert Lobo is pozitívan nyilatkozott róla. 
És hát valóban: Lauren tényleg igazán humoros, és valahol tényleg ott van benne egy kicsi Lorelai karakteréből - voltak legalábbis részek, ahol határozottan rá emlékeztetett. Tetszett az öniróniája és a folytonos, olvasó felé való kikacsintgatásai is a történetek mesélése közben. Lauren vérbeli komika az írásban is. 
Könnyed könyvecske ez, amit egy szabad szombat délutánon elolvasgathatsz némi kávé mellett. Hogy aztán erős késztetést érezz arra, hogy betedd a DVD-lejátszóba a Gilmore Girls egyik évadát vagy legalább elkezdd nézni a Parenthood-ot. Ahogy Lobo is írta, ebben a könyvben nincsenek szaftos pletykák vagy nagy és meglepő kitárulkozások, önvallomások. Lauren lazán sztorizgat a gyerekkoráról (tudtátok például, hogy Hawaii-on született? És hogy gyerekkora egy részét Japánban töltötte, aztán pedig édesapjával egy lakóhajón élt?) , a karrierje beindításáról (például milyen tapasztalatokat szerzett akkor, amikor a fenekét hívták be meghallgatásra) illetve a Gilmore Girls és a Parenthood díszletei között eltöltött időkről,. 
Nyilván az alcímből is sejthető - A Szívek szállodájától a Szívek szállodájáig, és ami a kettő között történt - , hogy a Gilmore Girls kiemelt figyelmet kap ebben a könyvben. Egy fejezet erejéig például a sorozat újranézése közben felmerülő gondolatait, kommentárjait olvashatjuk, vagy egy másik fejezetben az A Year In Life forgatása közben vezetett naplójának részleteit osztja meg velünk. 

Lauren Graham közvetlen stílusa és humora nagyon bejött nekem - picit sajnálom, hogy nem hangoskönyvben hallgattam az ő hangján, úgy lehet még jobb lett volna. Élvezetes volt olvasni ezt az öniróniában jócskán megmártózó életrajzszerűséget, amiben csöppet sem tolakodóan mesél magáról és életéről. Igazán kíváncsi lettem most már az Egy nap talán című regényére is.

Lauren Graham: Gyorsan elhadarom
Talking as Fast as I Can
Fordította: Szabó Luca
Gabo Kiadó
220 oldal


2017. május 6., szombat

Íme a borító! - Egy sötétebb mágia

Odáig meg vissza vagyok az olyan cikkekért, amelyek az általam kedvelt vagy éppen rajongott könyvek/filmek készítési folyamataiba adnak betekintést. Így történt, hogy miközben keresgettem a neten háttérinfókat az Egy sötétebb mágia kapcsán, hogy ezzel is csillapítsam éhségemet, míg megjelenik a következő rész, belefutottam egy olyan bejegyzésbe a kiadó oldalán, ami a folyamat során szóba jöhető borítóterveket tárgyalta, s azt, hogy végül miért is esett arra a választásuk, amivel végül megjelent. Úgy gondoltam, ez másoknak is érdekes lehet, úgyhogy íme. Ha mégse annyira izgat, görgess tovább :)
És igen, még várhatóak hasonló posztok, mert - mint említettem már  - elég fangirl üzemmódban vagyok. 



A grafikus neve egyébként Will Staehl. Ő az, aki megálmodta az Egy sötétebb mágia köntösét, amivel végül a magyar kiadás is megjelent. Will így nyilatkozott magáról a munkafolyamatról még a könyv megjelenése előtt: "Kell utazó, aki Londonok között közlekedik. Igen, így többes számban. Ugyanis négy van. (Tudjátok mit mondanak: jóból sosem elég!)
A borító esetében többfajta megközelítést is kipróbáltam. Kell alakját legelőször egy absztrakt vörös kabátban képzeltem el, amelyen London térképe volt látható. Egy másik borítóterven (ami inkább fotómontázsos volt) Kell éppen egy másik Londonba vezető átjáró előtt áll. Az egyik kedvenc tervemen viszont egy londoni térképpel bevont kéz szerepelt, ahol erek szőtték át a várost. Ez egy eléggé odaillő borító lett volna, hiszen a regényben a vér nagy szerepet játszik a Londonok közötti utazás szempontjából. 
A győztes borító, (amitől különösen el vagyok ragadtatva) egy apró, rögtönzött vázlatként indult, és meglepően keveset változtattam rajta mire elnyerte végső formáját. Tetszik, hogy Kellt felülről látjuk, amint éppen átlép egyik Londonból a másikba, miközben nevezetes kabátja lobog mögötte. Miután emellett a grafika mellett döntöttünk véglegesen, átfutottunk jó néhány betűtípuson míg végül ennél kötöttünk ki, amely elég jó kontrasztot alkot a grafikában látható körökkel."

"Will igazán nagyszerű tervező." - írja Irene Gallo, a Tor Books művészeti vezetője. - " Vele dolgozni egyszerre öröm és üröm: látod ezt a rengeteg nagyszerű választási lehetőséget, de közben tudod, hogy csak egyet választhatsz végül.
De lássunk most néhány borítótervet, amit Will is említett:
Ennél például imádtam Kell térképből szőtt kabátját, de végül túl ifjúságis kinézetűnek ítéltem ehhez a könyvhöz.





 A következő borító ismét csak nagyon jól nézett ki, de tartottam tőle, hogy ettől inkább valami horror regényt várnának az olvasók valami Hasfelmetsző Jackes beütéssel.





Ez ismét csak egy gyönyörű borító, de nem annyira különleges, mint amit végül választottunk.





Úgy éreztem, hogy ez a terv jól mutatna a papírkötéses kiadáson, de engem sokkal jobban izgatott a végleges verziónál a keménykötéses megjelenés.



Bevallom, nekem az eredeti borító tetszik a legjobban. És úgy örülök, hogy itthon is így jelent meg. Remélem, a trilógia többi részét hamarosan olvashatjuk magyarul is!

2017. május 3., szerda

Egy sötétebb mágia

Ez az a könyv, amit már két fejezet elolvasása után elkezdtem mindenkinek ajánlgatni. És nem nagyon telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne hoztam volna fel random módon különböző beszélgetésekben, hogy éppen mit olvasok és mennyire király. Azt hiszem, a környezetem nagy szerencséje, hogy az igazán könyvbe temetkezős napokban már nem találkoztam nagyon senkivel, mert jött a hétvége.
* Vigyázat, megint fangirl üzemmódra kapcsoltam. *
 igen, már megint.


De kezdjük az elején! 
Az Egy sötétebb mágia egy olyan világba nyit ajtót, hogy nem csak egy London létezik, hanem négy is. Ugyanott van mindegyik, de mégsem. Ugyanis párhuzamos világok Londonjai. Vannak ugyan bennük közös pontok, de mégis teljesen mások. Valaha léteztek átjárók közöttük, de azokat lezárták, miután Fekete Londont bekebelezte a mágia. Azóta egyedül az antariknak nevezett mágusok képesek utazni a megmaradt három London között. 
Főhősünk, Kell egy antari, aki üzeneteket szállít a Londonok uralkodói között. És mellesleg néha átcsempész ezt-azt. Egyik útja során egy csomag kerül a kezébe, amiért sokan ölni is képesek. És ráadásul veszélyes is. A mágiával átitatott, örökre lezárt Fekete Londonból származik, és pusztulást hozhat a többi Londonra, ha rossz kezekbe kerül. Kellnek egy kéretlen segítőtársa is akad világmegmentő kalandjában a zsebtolvaj  Lina személyében. Lina a varázstalan Szürke London utcáin próbált életben maradni, ám ennél mindig is többre vágyott. Egy véletlen találkozás alkalmával a Vörös Londonból jött Kellt zsebeli ki, így az ártalmatlannak tűnő fekete kő végül Linánál köt ki, aki végül meggyőzi Kellt, hogy vigye magával a többi világba.

 "Inkább haljak meg kaland közben, mint éljek itt vesztegelve."

Schwab regénye tobzódik a remek karakterekben, hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy kit találtam érdekesebbnek közülük. A világok között járó Kellt, aki sokszor olyan bölcs, mint amennyire nem. Vagy a lélekpecséttel örök szolgaságra kényszerített Holland, aki Kellel együtt az utolsó antarik egyike. Aki bár kegyetlen, de vár a megváltásra. Vagy Lina... Lina, akinek kemény élete volt mindig is, és folyton valami szebbről, valami jobbról álmodott. Hogy ő több lesz, mint amire szánták. És ezért tenni is képes. Ő az a jég hátán is megélő típus, aki világokat akar látni, és nem riad vissza a veszélyektől sem. Lina Bard ezzel a könyvvel már fel is került a legkedvencebb hősnőim sorába Deryn Sharp és Lucy Carlyle mellé.

És az az igazság, hogy nem csak a szereplők, hanem szinte minden klappolt közöttünk. Annyira ötletgazdag és eredeti történet, hogy komolyan ismét fejet kell hajtanom az írónő előtt.  Párhuzamos Londonok, vérmágia, lélekpecsétek, vitari és antarik, megszámlálhatatlan sokoldalú varázskabátok... Az Egy sötétebb mágia világa tényleg olyan, amiben egyszerűen jó elveszni. Nem is kell nagyon erőlködni azon, hogy elkapd azt a bizonyos érzést, amit csak az igazán jó könyvek váltanak ki olvasás közben. Ott van már a legelejétől. Köszönhető ez az írónő csodás stílusának és történetvezetésének is, ami szerintem egyébként is messze kiemeli a tucatszerzők közül. Elnézést kérek azoktól, akik ezzel már korábban is tisztában voltak, de azt hiszem, az ilyesmit nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Szóval magabiztosan jelentem, én most tényleg nagyon rajongok, és tűkön ülve várom a következő részt. Remélem, nem kell rá sokat várnom. És nagyon szeretem ezt az érzést. Szeretem, ha van mire várni, és ha van könyv, ami kitölti a szabad gondolataimat. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia
A Darker Shade of Magic
Fordította: dr. Sámi László
Ventus Libro Kiadó
446 oldal



2017. április 30., vasárnap

#április

Blog szempontjából ez volt az a hónap, amiben  a legkevesebbet blogoltam. És ez volt az a hónap, amiben nem olvastam Üvegtrónt... Olvasatlanul visszavittem a könyvtárba. Az történt ugyanis, hogy A szél nevét csak nagyon nehezen tudtam elengedni. Nem számítottam rá, hogy ennyire. Éreztem, hogy egy picit meg kell torpanjak az olvasásokkal, hagynom kell lecsengeni magamban azt a történetet, mert ha ezt nem teszem, a következő olvasmányom fogja ennek meginni a levét, és zsigerből nem fog tetszeni. Úgyhogy nem hogy blogolni nem, még csak olvasni se nagyon olvastam. De én azt mondom, kell ez és néha szükséges is. Meg kell adni bizonyos olvasmányoknak azt az időt, ami jár nekik. Az Üvegtrónról továbbra sem tettem le, hogy megpróbálkozom vele, de most kicsit lekerült a radaromról, mert jelenleg éppen Sissiért rajongok meg Schwab újabb könyvéért. Bárhogy is keresitek a rejtett összefüggést közöttük, be kell valljam, hogy nincs. Bár az Egy sötétebb mágiának még csak a közepe felé tartok, szóval még ki tudja... :)


De ahhoz képest, hogy alig olvastam valamit áprilisban, könyveket vásárolni mégis csak sikerült. Én lepődtem volna meg legjobban, ha még az sem lett volna. De tökre tudatos meg átgondolt voltam most, mert csak olyanokat vettem meg, amiket annyira vártam, hogy még a megjelenés dátumát is feljegyeztem a Moleskine-embe. Remélem, érzitek a súlyát.

Anne Tyler: Az ecetlány - még márciusban jeleztem, hogy ezt mindenképp szeretném megszerezni, mert Makrancos Katát úgy alapból szeretem, ahogy a feldolgozásait is általában. Sorra ugyan még nem került, de már csak idő kérdése. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia - amikor megtudtam, hogy az írónőnek újabb könyve jelenik meg idehaza, totálisan odáig voltam meg vissza. Imádtam Az Archívumot, sőt még a második részt is, és biztos voltam benne, hogy részemről ez a könyv sem lesz mellényúlás. Jelenleg most ebben a világban létezem. :)

Josh Malerman: Ház a tó mélyén - most pénteken zsákmányoltam magamnak, szóval már majdnem átcsúszott májusra. De húúúúú.... iszonyatosan kíváncsi vagyok erre a rövidke kis könyvre, úgyhogy hamarosan elolvasom. 

Az áprilisból tanulva most nem nagyon tervezek semmit májusra. Inkább picit sodródom az árral, hagyom, hogy bizonyos könyvek bevonzzanak, bizonyos könyvek pedig elvezessenek újabbakhoz. Nem fogok ellenállni, eldöntöttem. A május szóljon most erről.
A lemaradásaimat viszont igyekszem minél hamarabb pótolni, szóval jönni fog írás Roald Dahl: Boszorkányok című regényéről most már tényleg. Biztos lesz olyan poszt, amiben Sissiért fogok rajongani és írni fogok még a Nyitott Akadémia sorozatban megjelent A lélek dolgai című kötetről is. Egyelőre ennyi, aztán majd ez is alakul. 

Többiek:

2017. április 29., szombat

A szél neve

A szél neve az a könyv volt, amiért ugyan a legjobban rajongtam mostanában, de a hétköznapok fáradtsága miatt dühítő lassúsággal voltam képes csak olvasni. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre - attól függ honnan nézzük - másfél hétig kalandoztam Kvothe történetének világában. Ezalatt az idő alatt belaktam ezt a világot, és mikor esténként az ágyban kinyitottam ezt a kissé ropogós gerincű könyvet, majd olvasni kezdtem a soron következő fejezetet, olyan érzésem volt már, mintha csak hazaérkeztem volna.


Szeretem az ilyen könyveket. Azokat, amelyek képesek pár oldal alatt magukkal ragadni, berántani a világukba, bevonni az atmoszférájukkal. A szél neve pedig tényleg pont ilyen. Valahogy úgy éreztem magam, mint A Gyűrűk Ura olvasása közben: lassan, komótosan kalandoztam egy olyan világban, ahol éltem, lélegeztem.  Rothfuss átkozottul jól ír, és azt hiszem, a második bekezdésben már eljutottam az egy bejegyzésben még ép ésszel befogadható szuperlatívusz mennyiség határáig, szóval igyekszem visszafogni magamat.

A történet egy tavernában kezdődik, amelynek környékén egyre több megmagyarázhatatlan és furcsa jelenség zajlik, élükön a gyilkos lényekkel, akik az erdőben szedik áldozataikat. Egy nap egy krónikás érkezik ebbe az isten háta mögötti tavernába, nem véletlenül. Megérkezése után nem sokkal felismeri a poros Jelkő fogadó háttérben meghúzódó, jelentéktelennek látszó tulajdonosában a legendás, messzeföldön híres Kvothét, akiről megszámlálhatatlan sok monda kering a világban, ám most álnéven rejtőzködik itt üldözői elől. "Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és azzal a fáradt magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint a simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül."  A királygyilkos Kvothe végül úgy dönt, hajlandó elmesélni a krónikásnak a történetét. Az igaz történetét, mindenféle utólagos hozzáköltéstől, mítosztól mentesen. Három nap - csak ennyire van szüksége ehhez Kvothe állítása szerint.

Ez az első, igencsak vaskos könyv az első napon elmesélteket foglalja magában: megismerjük Kvothe gondtalan gyermekkorát, amelynek során vándorszínész szüleivel és társulatukkal beutazza a világot. Ám az idillt végül szülei és a többiek meggyilkolása teszi semmissé. Emögött a titokzatos Chandrian áll, akiknek szemet szúrt, hogy Kvothe szülei lázasan kutattak a róluk szóló mítoszok után. Kvothe elárvul, ám ezután az életét teszi fel arra, hogy megtalálja szülei gyilkosait. Hogy információkat tudjon róluk gyűjteni, végül beiratkozik az Egyetemre, hogy hozzáférhessen az Archívumhoz, ahol reményei szerint választ kap majd kérdéseire, és azok segítségével képes lesz megtalálni a Chandriant.

Kvothe egy igazán szerethető főhős, akit Rothfuss egyáltalán nem kímélt a rá mért csapásokkal, ám azokból Kvothe kisebb-nagyobb nehézségek árán mindig győztesként került ki. Megerősödve és még nagyobb elszántsággal. Szerettem, hogy Kvothe küzd, hogy akar, hogy nem kap készen semmit sem, hanem mindent magának kapar ki furfangjával, leleményességével, eszével. Főhősünk bár kivételes tehetség, akit elszántsága még jobban kiemel kortársai közül - emellett mégis nagyon emberi. Hibákat is elkövet szép számmal, amikből néha tanul, néha nem.  Főhősünk elbeszélésében felvillan a legendák mögött rejlő hétköznapi ember, aki tudatosan kezdte megteremteni és kihasználni a róla szóló mondákat.  Rothfuss könyvének még ez is egy igencsak érdekes pontja, hogy bepillantást enged nekünk a legendák születésébe. Kvothe megteremti magának a saját történetét a publikum előtt: a kivételes tehetségű szegény, elárvult gyermek toposza már adott volt, amit az évek során tovább díszített, cifrázott és gondos, kemény munkával átformált egy Kiválasztott történetté. Mert Kvothe jól tudja: a szavaknak, történeteknek bizony erejük van.
Rothfuss világának mágiája is érdekes, egyáltalán nem olyan, amire előzetesen számítottam. A mágia itt sokkal inkább tudomány. Érdekes keveredése a fizikának és kémiának - némi plusz töltettel persze :) -, de inkább tudományos dolog ez, mintsem egy megmagyarázhatatlan valami. Szóval aki az Egyetem képében egy új Roxfortot vár, az bizony csalódni fog, nem is kicsit. Mindenesetre nekem nagyon tetszett a mágiának ez az újfajta elképzelése, ami egy nagyot csavart a megszokotton. Nem is tudom már, hogy kinél olvastam, hogy Rothfuss a megszokott fantasy elemeket totálisan újragondolja - szóval bárki is írta ezt, nagyon igaza volt.

Az egyetlen szomorú dolog az egészben, hogy a harmadik rész megjelenéséről továbbra sem lehet tudni semmit. Hiába mutogatja Rothfuss a kész kéziratot a blogján már vagy négy éve. Elmondása szerint még tökéletesítgetnie kell. Ha ez így van áldásom rá, csak most már tök jó lenne, ha belátható időn belül legalább valami megjelenési időről - akár évről - tudnánk.

Patrick Rothfuss: A szél neve
The Name of the Wind
Fordította:  Bihari György
Gabo Kiadó
812 oldal



2017. április 5., szerda

Kilátás az erkélyről

Gaimannel az a baj, hogy ugyan tök királyságos ötletei vannak, a megvalósításuk nagy része mindig valahogy félrecsúszik. Legalábbis számomra. De mindig rá tud venni, hogy olvassak tőle újra, mert amikor én és a szövegei klappolunk egymással, akkor az nem csak olyan langyos, egynek elmegy módon történik ám, hanem akkor egész lényemmel odaadom magam a történetének, és éveken keresztül képes vagyok ezzel bezzegelni. Mint például az Óceán az út végénnel vagy a Szerencsére, a tejjel. Mind a két történet azt a Gaimant testesíti meg, akit folyton keresek a többi történetében, de nem találom sehogyse. 


A Kilátás az erkélyről című esszékötetével is így jártam, amely Gaiman összegyűjtött beszédeit, cikkeit, elő- és utószavait tartalmazza. Akárhogy is állok a történeteinek megvalósításához általában, azt semmiképpen sem szeretném tagadni, hogy Gaimant mennyire érdekes figurának tartom. Ezért igazán kíváncsi voltam arra, hogy ő vajon mit gondol az irodalomról, a könyvekről, a világról vagy úgy egyáltalán mi érdekli őt. S arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja ezt elmesélni. 
Nem mondanám, hogy rossz volt vagy hogy nem érte meg volna elolvasni, mert az hazugság lenne. Gaiman iszonyatosan nagy könyvmoly láttátok már azt az elképesztő könyvtárszobáját?, és a könyvszeretőktől én mindig szeretek olvasni olyan történeteket, amelyek elmesélik, hogy hogyan váltak azzá, akik most; milyen hatással voltak bizonyos könyvek az életükre, miért rajongtak, mit gyűlöltek. Az elolvasott könyvek által kreált élettörténetek is vannak olyan érdekesek szerintem, mint bármelyik király regény.  Ennek jegyében is voltak érdekes történetek a kötetben, mint például hogyan töltötte gyerekként a nyarait a könyvtárban, hogyan változott könyvtárazás közben az ízlése, vagy például melyek voltak életének legmeghatározóbb könyvesboltjai. Szerettem, amikor arról írt, mit jelent neki az olvasás vagy éppen az írás. Szerettem, hogy ő is ennyire hisz egy jó történet - vagy egyáltalán a szavak erejében. És szerettem azt is, amennyire ezekért a dolgokért lelkesedett. Ez minden soron átsütött. 

"Miközben e sorokat írom, megelevenedik előttem az összes könyvesbolt, polc és eladó. De legfőképpen a könyveket látom magam előtt, rikító, tarka borítóikat, lapjaikat, amelyeken végtelen számú lehetőség sorakozott. Vajon milyen ember vált volna belőlem ezek nélkül a polcok, emberek, helyek nélkül? Milyen lettem volna könyvek nélkül?"

Nem szerettem viszont azokat a dolgokat, amiket már sokan említettek előttem. Például, hogy sokszor ismételte önmagát. Hogy három-négy írás után megint szembejött velem ugyanaz a történet, ugyanazzal a konklúzióval. Vagy csak ugyanaz a megállapítás. Nyilván, ezek az írások különböző alkalmakra, eseményekre készültek, és legalább a fele beszéd volt az eredeti szándék szerint. Szóval, persze hogy vannak benne ismétlések (és ezzel alapjáraton nem lenne baj), de én olvasóként jobb szerettem volna, ha ezeket akár Gaiman akár egy szerkesztő lekezeli. Nem szerettem, hogy elég random módon lettek összeválogatva a szövegek, hogy nem láttam a gyűjteményben a koherenciát - természetesen Gaiman személyét leszámítva. Nem szerettem, hogy voltak ezek a dolgok, mert amúgy tök jó lett volna. 
Volna... Tessék, Neil már megint itt tartunk! Olyan jó ötlet volt ez a kötet, szóval nem értem, miért nem figyeltél arra, hogy ezek a szövegek tényleg egy igazi kötetet alkossanak. Miért nem alakítottál, húztál vagy toldottál vagy csak szelektáltál egy picit... Tudom, hogy jó lett volna, mert alapvetően érdekes és jó szövegek voltak ezek. 

Mindenesetre még mindig tartom azt az állításomat, hogy nem bántam meg.  Mentálisan rengeteg sok gondolatát aláhúztam, feljegyeztem, és mint írtam, azért szerettem is. Néhány történetéhez érdekes háttérinfókat is mondott, hogyan érlelődött benne, mi volt az elképzelése vagy egyáltalán hogy jött az ötlet. Szóval, így vagy úgy, azért mégis csak jó, hogy összegyűjtötték ezeket a szövegeket - kávézások mellé, úton-útfélen jól esett, ha kezembe akadt. 

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről
The View from the Cheap Seats
Agave Kiadó
414 oldal

2017. március 31., péntek

#március

Márciusban három könyvet szereztem be magamnak végül, de legalább tizenkétszer vágyakoztam még más könyvek után. Számoltam. De végül győzött a józan ész, és megemberelve magam azt mondtam, nyugi, majd legközelebb. Most a kerti virágok fontosabbak voltak. A többi könyv címét feljegyeztem a Moleskine-embe, és majd ha kiállják az idő vaspróbáját megveszem őket is. Valamikor.
De lássuk, kik is jöttek velem haza ebben a hónapban!


Roald Dahl: Boszorkányok - gyerekkori nosztalgia miatt volt muszáj most azonnal megvenni. Még általános iskolában ajándékoztam a Boszorkányokat az egyik barátnőmnek születésnapjára, de természetesen előtte én is elolvastam :P . Emlékszem, hogy mennyire odáig meg vissza voltam érte, és megfogadtam, hogy majd megveszem magamnak is. Aztán ez elmaradt, később pedig a könyvnek ki is fogyott az a kiadása. Mikor megtudtam, hogy kiadják újra, megfogadtam, hogy ezúttal nem fogom elodázni a megvételét. Újra el is olvastam még aznap este, posztot is majd hamarosan írok róla. 

Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle - hogy én ezt már milyen régóta el szeretném olvasni! Gondoltam egyet, és végül angolul vettem meg, mert miért is ne. 

Jennie Fields: A vágy kora - oké, ez tényleg abszolút impulzus vásárlás volt, nem tagadom. És azt is bevallom, hogy amúgy nem jött volna velem haza, ha nem 670 Ft-ért dobják utánam az egyik újságosnál. Az Edith Wharton életéről szóló regény valójában a "majd-egyszer-könyvtárból"-listám tételeként szerepelt eredetileg, de ennyi pénzért igazán nem hagyhattam ott. Ugye?

Ebben a hónapban egyébként öt könyvet sikerült teljesen magamévá tennem, bár a posztokkal erős elmaradásban vagyok. Elolvastam Tom Rob Smith: A tanya című regényét, Dave Eggerstől A Kör című disztópiát. Lázár Ervintől a Szegény Dzsoni és Árnika egy másfél órás munka utáni várakozás közben került a kezembe (még szerencse, hogy könyvtárépületben dolgozom), és pont kitöltötte a várakozási időmet. Olyan aranyos könyv :) Majd lehet egyszer csinálok egy mesekönyves válogatást, és akkor írok ott róla kicsit bővebben. Akkor ugye volt még terítéken Neil Gaimantól a Kilátás az erkélyről című esszékötetszerűsége és a Boszorkányok is. És március nagy részében természetesen a februárban elolvasott könyveimről írtam. De nem is baj, jó az, ha kicsit leülepednek bennem a dolgok. Most egyébként jelenleg A szél nevének világában kalandozom, és hát eléggé rajongok.  Csak mondom.

Rögtön rá is jöttem, hogy erre van most szüksége az én kis lelkemnek: fantáziára és végtelen kalandozásokra. Kicsit el kell menekülnöm, távolodnom ettől a világtól, bizonyos helyzetektől, és még az olvasmányaimban sem szeretném ezeket viszontlátni. Az elkövetkezendő hetekre az új jelszavam könyvek terén: Csak könnyedén! Nem szeretnék komoly dolgokat olvasni, és mély gondolatiságokon sem akarok töprengeni. Menekülni szeretnék. Nem tudom meddig, de most ezt érzem. 
Amiket például ennek a jegyében terveztem olvasni:
  • Libba Bray: Diviners - A Látók
  • Cassandra Clare: Lady Midnight
  • Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle
  • Sarah J. Maas: Throne of Glass - Az üvegtrón
Úgyhogy éljen az eszképista irodalom! További könnyedségek ötleteit szívesen fogadom, bármi ilyesmire vevő vagyok most, úgy érzem.

Többieknél a március:
Nita
Dóri 
Nikkincs 
Amadea
PuPilla

2017. március 29., szerda

A Kör

A Kör az a fajta könyv volt az életemben, ami csak úgy felbukkant előttem a semmiből. Aztán másnap pont úgy sétáltam oda a kölcsönző pulthoz kezemben a könyvvel, mintha hónapok óta érdekelt volna. Ilyen is előfordul olykor.


"A kör a világmindenség legerősebb alakzata. Nincs, ami felülmúlná, nincs jobb, nincs tökéletesebb."

A Kör miatti mizéria totálisan elkerült engem jó sokáig, méghozzá annyira, hogy kábé az olvasása közben tudtam meg, hogy amúgy lesz belőle film is, ami belátható időn belül a mozikba kerül. Nem tudom, hogy kerülhette el ennyire a radarom, de ha egyik barátom nem hivatkozik erre a könyvre a kávézásunk közben, akkor talán a film után felfigyeltem volna rá, de lehet, még akkor sem. Hogy így jobban jártam-e? Az az igazság, hogy nem tudom.

Dave Eggers regénye a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol a Kör nevezetű cég uralja az informatikai piacot. Rengeteg innovációval, elképesztő felfedezésekkel, óriási, a társadalom javára váló projektekkel nemcsak hogy abszolút monopol helyzetbe került, hanem a kreatív elmék számára is egy igazán csábító munkahely. Ide érkezik újoncként Mae Holland, akit rögtön lenyűgöz a Kör kampuszának hihetetlen világa. A kezdetben paradicsominak vélt hely azonban észrevétlenül pokollá változik, s Mae-t is magába szippantja. 
A Kör világában nincs magánélet, nincsenek személyes dolgok és megszűnik az anonimitás. Mindenki a közösségért van, és őszintén hisz a cég szlogenjében: "A titok hazugság. A megosztás törődés. A félrevonulás lopás." Az emberek múltjának a legapróbb, legszégyenletesebb része is feltárul itt, és a jelenben pedig minden egyes percük elérhető az interneten keresztül élő közvetítésként. Bárki kukkolhat bárkit bármikor, a reflektor mindent bevilágít, nem hagy semmit sem az árnyékban: minden egyes momentum a közösségé, nincs privát szféra, nincs magánélet. Mindenki celeb lesz a maga módján. 

A Facebook, Twitter, Instagram hármasában létező emberek többségének már nem is annyira elképzelhetetlen ez a jövőkép. Egyáltalán jövőkép ez még csak vagy már itt toporgunk a kapujában? Mikor fogja végleg felülírni a hasznosság és a könnyen kezelhetőség elve a személyiségi jogokat? Óhatatlanul is felmerülnek ezek a kérdések, hogy vajon hova fog vezetni mindez. Ez a kisebb vagy nagyobb darabka belőlünk, amit megosztunk a világháló közösségével, átveheti-e valaha az irányítást az offline életünk felett? Dave Eggers regénye ezekre a kérdésekre adott egy lehetséges választ. A kérdésfeltevései valóban érdekesek, és ez a nagyon is valóságosnak tűnő alternatív jövőképe is, ám nagy kár, hogy maga a történet nem tudott ehhez felnőni.  Vagy nem is tudom, hogy a történettel volt-e igazán baj...

Mert az az igazság, hogy Mae Holland fejében létezni olyan volt, mintha egy jellegtelen, megvezethető, butácska lány véget nem érő monológját kellett volna hallgatnom esténként, aki sose lát a dolgok mögé, sose gyanakszik, egyszerűen csak teszi a dolgát, mert ő bármit, de tényleg bármit megtenne egy csöppnyi elismerésért is. Mae egyszerűen unalmas volt. U-nal-mas. Az elején is és a végén is. Nem lett érdekesebb, nem lett semmilyenebb, egyszerűen csak ott volt és történtek vele dolgok. Hogy Eggers mennyire akarta ezt így, arra sajnos nem sikerült rájönnöm. Az elején amúgy még eléggé örültem neki, hogy végre nem tini disztópiát fogok olvasni. Persze, ennek ezután is örültem. Olykor eszembe jutott amúgy Orwelltől az 1984 is, sok momentumában láttam benne rokonságot. Aztán a közepénél azt kezdtem érezni, hogy ebben a könyvben egyre inkább nem történik semmi. Eltelik húsz oldal, semmi; ötven oldal, semmi... Oké, aztán igyekeztem a háromnegyedénél revideálni magamban ezt a dolgot, hogy itt inkább a lelki folyamatokon, az antifejlődésen van a hangsúly. Ami azért új lendületet adott nekem, és sokkal izgalmasabbnak is találtam ebből a szempontból, mert végre nem a mostanában megszokott disztópia sémán mentünk végig, hanem egy kicsit másképp, más módszerekkel közelített a témához. És ez jó dolog szerintem. De Mae akkor is u-nal-mas. Legyen bármilyen szörnyű is Eggers nem túl távoli jövőképe, engem igazából inkább Mae-vel tudott kikergetni a világból.Ez az igazság.

Eggers regénye mindezt leszámítva egész jó, de korántsem akkora nagy durranás, ahogy azt eleinte gondoltam. A filmet mindenesetre meg fogom nézni, kíváncsi vagyok, hogy hogy sikerült vászonra vinni.

Dave Eggers: A Kör
The Circle
Fordította: Nemes Anna
Európa Kiadó
382 oldal


2017. március 21., kedd

Határtalan nyelv

Mindig is érdekelt a nyelvészet. Oké, bevallom: nagyon szerettem. Sokszor az irodalomelméleteknél is jobban. Az egyik ága, amitől azonban oda meg vissza voltam egyetemi tanulmányaim alatt az a szociolingvisztika volt, vagyis a nyelvhasználat és a társadalom kapcsolatát vizsgáló tudományág. A másik pedig a pszicholingvisztika Szerintem itt jön át leginkább, hogy a nyelv mennyire egy élő, folytonosan változó, mozgásban lévő valami, amire igenis hatnak a használói, bármennyire is keseregnek ezen egyesek. Én viszont úgy vagyok vele, hogy ez igenis érdekes és egyben csodálatos dolog. Látni a folyamatokat, kutatni a mögöttes okokat - mert bizony a változások rengeteg mindent elmondanak a társadalomban zajló folyamatokról vagy éppen magáról az egyénről. 
Én mindig is a leíró és nem pedig az előíró nyelvészet pártján voltam és vagyok még most is - bevallom, a nyelvhasználattal kapcsolatban kesergőktől a falnak tudok menni, akik folyton "bezzegrégen"-eznek meg akik biztosak benne, hogy a nyelvünk egyre inkább romlik (vagy fejlődik) vagy egyáltalán, akik azt feltételezik, hogy létezik olyan, hogy helytelen nyelvhasználat egy anyanyelvű beszélőnél - jaj, istenem... a nyelv nem fejlődik, nem romlik, hanem idomul a használóihoz. Nincsen nyelvi aranykor és nem lesz valaki attól több, hogy azt hiszi, "őrzi" a nyelvet. Legszívesebben amúgy az ő kezükbe is odanyomnám Sándor Klára könyvét - másképp tekintenének a nyelvre (nyelvekre) utána. 


A Határtalan nyelvet amúgy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom: akár nyelvészettel foglalkozó egyetemistáknak, akár csak érdeklődő laikusoknak. Nagyon jól áttekinti a főbb kérdésköröket, elméleteket, amiket rengeteg érdekes példával támaszt alá és ráadásul mindezt teljesen olvasmányos stílusban teszi. "[ennek a könyvnek]nem az a célja, hogy helyettesítse a társnyelvészet szakirodalmának olvasását, hanem hogy kedvet csináljon hozzá. Úgy épül föl, hogy az egyetemisták jól hasznosíthassák - de nem akar jól jegyzetelhető tankönyv lenni, sem lexikális ismereteket listázó telefonkönyv, mert nem akarja megfosztani az olvasót a gondolkodás élményétől." - írja Sándor Klára a könyv bevezetőjében, és szerintem ennek maradéktalanul eleget tesz. Tényleg sikerül megmutatnia, hogy a nyelv az egyik legérdekesebb dolog a világon, és hogy a nyelvészet nem azonos a dögunalmas szaggatott meg hullámos aláhúzogatással. A nyelvészet igenis izgalmas és elgondolkodtató, és a nyelvhasználat pedig egy teljesen más és sokkal összetettebb dolog, mint ahogy a nyelvművelők képzelik és próbálják különböző fórumokon az emberekbe sulykolni. 

Hogy példákkal alátámasztva is bebizonyítsam, mennyire igaz, amiket fentebb írtam, pár érdekességet összeválogattam a könyvből. Ha még ezek után sincs kedved előkapni Sándor Klára könyvét, akkor sajnos nem tudok veled mit kezdeni. :)

  • A nyelvi relativizmus elmélete szerint az eltérő nyelveket beszélők világképe és világértelmezése különbözik. Tehát a nyelv a gondolataink formálója is, és a világot ennek a szűrőjén keresztül látjuk, s azt a világot tartjuk természetesnek, amelyet saját nyelvünk felépít. A magyar anyanyelvűeknek egyértelműen más gyümölcs a meggy és a cseresznye, hiába hasonlítanak egymáshoz - az angol anyanyelvűeknek viszont ugyanannak a gyümölcsnek a fajtái. Nálunk viszont "belső" kapcsolat fűzi össze a sárga- és az őszibarackot, sok más nyelvben viszont egymástól teljesen független nevük van. A szókincs jelentéshálói mellett még az is érdekes, hogy a nyelvtani kategóriák hogyan befolyásolhatják az automatikus gondolkodásunkat. Mint például az időszemléletünket. Ezt vizsgálva a "sztenderd európai" időszemléletet vetették össze egy indián nyelv, a hopi tulajdonságaival. A hopi nyelvben nincsenek az európai nyelvekben megszokott igeidők, mint múlt, jelen, jövő. Ezzel szemben a jelen idő kifejezésére sokkal szélesebb választék áll a rendelkezésükre. Mindezek a nyelvi szerkezeti különbségek arra utalnak, hogy az európai nyelvekben tükröződő nyugati kultúrával szemben, amelynek centrális tengelye az idő és a tér, a hopi kultúrában élő emberek nyelvükből eredően az események egymásra következésének fogalmaiban gondolkodnak. Az időt nem tekintik mérhetőnek vagy olyasvalaminek, aminek határpontjai lehetnek. 
  •  Norvégiának nem csupán demokráciája vagy jómódja irigylésre méltó, de még a nyelvészek is mintaországnak tartják, hiszen ott megvalósult az, amit sok országban lehetetlennek gondolnak: mindenki bármilyen helyzetben olyan nyelvváltozatot használ, amilyet csak akar, egyetemi előadáson, tévében, vizsgán, parlamentben, bárhol és senki nem gúnyolódik rajta. A szülők választhatnak, hogy a gyerek melyik sztenderd változatot tanulja meg elsőként, továbbá a megyék és a járások szintén választhatnak sztenderd változatot maguknak, de tisztviselőknek a többi sztenderdet is ismernie kell,  mert bárki bármelyik hivatallal a tetszőleges választott sztenderddel érintkezhet. A magánemberek úgy írnak hivatalos levelet, ahogy csak akarnak: szigorúan tilos bárkit diszkriminálni, nemcsak az általa használt sztenderd miatt, hanem akkor is, ha saját nyelvjárásában ír. A norvégok tehát büszkén védik saját nyelvi sokszínűségüket - és közben jól beszélnek angolul, lényegében majdnem kétnyelvűnek nevezhető a teljes lakosság. Nekik érdekes módon nem jut eszükbe az a félelem, amivel az idegen nyelvet alig beszélő magyar népességet riogatják, hogy majd a nagy nyelvek - élükön az angollal - kiszorítják, elpusztítják a magyart. 
  • Apropó nyelvcsere. Bár sokan a csángókat a magyar nyelv patinásan régi képviselőjeként, a romlatlan magyarság megtestesítőjeként látják, a valóság sajnos ettől igen csak távol áll. A csángók többsége már egynyelvű román, és az a kevés ember, aki még beszéli az egykori anyanyelvet, sokaknak már a domináns nyelve a román. Szó sincs azonban arról, hogy a csángók morális hiányosságok miatt tértek át a román használatára - ahogy más népcsoportok sem erkölcsi deficit okán cserélnek nyelvet amúgy. Az iparosodás, urbanizáció is nagyban közbe szólt, ám valójában az áttérítés már sok száz évvel ezelőtt megkezdődött. És azt például tudtad, hogy a csángók nyelvcseréje pont hogy fordítva zajlott, mint ahogy a nagykönyv szerint kellett volna? Ugyanis a nyelvcseréknek van egy folyamata: általában a formális helyzeteknél kezdődik (pl. hivatalok) és aztán fokozatosan kúszik be az egyre informálisabb, bensőségesebb használatba (pl. otthon). A csángók nyelvcseréjében az az érdekes, hogy ez a folyamat pont fordítva, vagyis egy bensőséges helyzetből indult, abból a beszédtartományból, amely a legtovább szokta őrizni a régi anyanyelvet, ez pedig a valláshoz kapcsolódó nyelvhasználat. A csángók vallásossága egyébként is legendás, ez szorosan hozzátartozik identitásukhoz, nagyon erős náluk a hit szerepe. A román állam asszimiláló politikája igazán furmányosan oldotta meg a helyzetet. A legnagyobb köztiszteletben álló moldvai papok (akik egyébként nem csángók) egyszerűen tiltják  a csángó változat használatát, sőt az ördög nyelvének nevezik. És ezen túlmenően 1990-es években a magyarországi kapcsolatokat ápoló, vagy csak Magyarországra látogató híveket a moldvai papok iszonyatos megszégyenítés mellett kiközösítették az egyházközösségből. Ilyen és ehhez hasonló dolgoknak volt nagy szerepe abban, hogy elinduljon innen a nyelvcsere. 
 A Határtalan nyelv még sok-sok érdekességet tartogat példák, történetek, felvetett kérdések formájában. Imádtam még például a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát boncolgató fejezeteket, a kreol és a pidzsin nyelvek elméleteit vizsgáló részeket vagy annak a vizsgálatát, hogy egy bizonyos fajta nyelvhasználat kialakulása, eltűnése mögött milyen társadalmi folyamatok húzódnak. A kötet ára kicsit ugyan borsos, de én azt mondom, megéri. Legalábbis annak, aki hasonlóan szereti a nyelvészetet. Vagy még jobban.

Sándor Klára: Határtalan nyelv
Szak Kiadó
488 oldal

2017. március 18., szombat

Böngészgető

Néha  - oké, hetente... jó, néha naponta - én is végig szoktam szaladni az előjegyzési listákon vagy szétnézek a friss megjelenések között, hátha akad valami olyan, ami ki-hagy-ha-tat-lan vagy akár egy picit is kíváncsivá tesz, amit aztán megjegyezhetek magamnak későbbre. És hát persze, hogy mindig akad. Az aktuális kedvemtől függ, milyen sokáig kell keresgéljek. :) Igen, az újdonságok böngészése számomra kedélyjavító hatással bír - ha éppen nincs más elérhető közelségben. Például a cicám.
De amúgy most hogy lassan itt a tavasz, és közeledik a világtól elvonulós hosszú hétvégénk, egyre inkább Salzkammerguttal kapcsolatos infók és honlapok kerülnek a szemem elé, és kedélyjavítóként a megjelenések böngészése helyett azt vizualizálom, ahogy ott állok a Schafbergen és magasról letojom a világot. 
De amíg ez nem következik be, addig marad az Ausztria utáni vágyakozás és persze az újdonságok  meg előjegyzések böngészése. Lássuk akkor, miket is találtam eddig magamnak.

Anne Tyler: Az ecetlány

A Kossuth Kiadó Shakespeare újra! -sorozatának hírét nagy ovációval fogadtam, az eddig megjelent köteteket már összegyűjtöttem magamnak (igen, az olvasásuk is tervben van amúgy. Most már tényleg. Eskü.) , és Az ecetlány meg végképp nem hiányozhat a gyűjteményemből, mert az egyik kedvenc Shakespeare darabom átdolgozásáról van szó.
Anne Tyler regénye Shakespeare talán legtöbbet feldolgozott A makrancos hölgy című színdarabját meséli újra. A regény a Hogarth Press Shakespeare-projektjének harmadik darabja - Jeanette Winterson Az időszakadék és Howard Jacobson Shylock a nevem című regényei után -, amelyben élő klasszikusok írják meg az ismert nagy drámák modern változatát.
Anne Tyler műve arra a kérdésre keresi a választ, hogy a tökéletesen modern, és független Kate képes-e feláldozni magát egy - illetve ezúttal inkább két - férfi kedvéért. A válasz legalább olyan sajátos, szokatlan és vicces, mint Kate maga.
A könyvet visszafogott, könnyed humor, üde történet teszi letehetetlenné.



Meik Wiking: Hygge - A dán életérzés, amely boldoggá tesz
 megjelenés: 2017. április 14.

Erre a könyvre még a Bookdepository-n figyeltem fel, gondolkodtam is rajta, hogy megveszem a férjemnek - ő mostanában eléggé belemerült ezekbe a stresszcsökkentős meg meditációs könyvekbe. De még nem tudom, mi lesz, mindenesetre rajta van a figyelem-listámon. 
Egyre többször halljuk, hogy Dánia a világ legboldogabb országa. Mi lehet a dánok titka, ami a legboldogabb nemzetté teszi őket? Meik Wiking, a koppenhágai Boldogságkutató Intézet igazgatója többéves munkája során arra jutott, hogy a válasz nem más, mint a hygge.
Ezt a kifejezést fordították már a meghittség művészetének, a lélek otthonosságának és a megnyugtató környezet élvezetének is, ám ahhoz, hogy valóban megértsük ennek a különleges életérzésnek a lényegét, néhány kifejezésnél többre lesz szükségünk.
Ennek a gyönyörű és inspiráló könyvnek a segítségével lépésről lépésre sajátíthatjuk el a hygge - és általa a boldogság - titkát: megtudhatjuk, milyen szerepet játszanak ebben a fények, a jó ételek, a társas kapcsolatok, a karácsony vagy éppen az öltözködés.
A rengeteg érdekes információ és összefüggés mellett a a gazdagon illusztrált kötet gyakorlati tanácsokkal (konkrét példákkal, receptekkel, ötletekkel) is szolgál, melyek segítségével bárki könnyedén belecsempészheti a hygge elemeit a mindennapjaiba.

Josh Mallerman: Ház a tó mélyén
várható megjelenés: 2017. április

Még nem sokat tudni erről a könyvről - legalábbis legutóbbi információim szerint. Csak annyit, hogy meg fog jelenni magyarul - hurrá! Mindenesetre Josh Malerman neve számomra garancia a Madarak a dobozban után a borzongatós, jó stílusban megírt könyvre. Szóval, ez tutira érdekelni fog. Bármennyire is kisregény.







Kreatív szépírás és kalligráfia - Inspiráló ötletek, technikák és gyakorlatok saját kézírásos alkotások
várható megjelenés: 2017. május 16.
Mindig is imádtam a kézírásommal pepecselni vagy másét csodálni - oda meg vissza vagyok a szépen megírt képeslapokért, ajándékkísérőkért, rajongok a régi idők kézírásainak cikornyás betűiért, és bevallom, szeretem azokat leutánozni. Akár csak úgy, saját kedvtelésből is. Úgyhogy nem is kérdés, miért érzem úgy, hogy ezt a könyvet nekem találták ki. 
Ez a különleges kézikönyv valójában egy interaktív kalauz, amely tele van kreatív ötletekkel, mókás feladatokkal és egyszerű, lépésről lépésre követhető gyakorlatokkal. A modern kalligráfiától az illusztrációkig és a krétarajzokig, az egyszerű betűktől a bonyolultabb szavakig számtalan különleges megoldást mutatunk be, amelyekkel mindenkit elkápráztathatunk, akár ajándékba adjuk őket, akár otthonunkat díszítenénk vele. Elsajátíthatjuk a kacskaringók és virágok rajzolását, a vászonra festett betűk művészetét, elkészíthetjük saját krétarajzokkal díszített táblánkat, ékes kerámiákat, de műveinket digitalizálhatjuk és ki is nyomtathatjuk. Számtalan inspiráló és hasznos tippet kapunk, amelyek segítségével elsajátíthatjuk a kreatív szépírás fortélyait, az üres oldalakon pedig gyakorolhatjuk és kidolgozhatjuk saját stílusunkat is.

Jessie Burton: Múzsa
várható megjelenés: 2017. április 18.

 A babaház úrnőjét nem olvastam, kicsit alábbhagyott a vele kapcsolatos kezdeti lelkesedésem a vegyes fogadtatás után. Mondjuk még mindig rajta van a könytárazós listámon, de már eléggé hátra tolódott. Node. Ez a borító! Wow! Úgy értem, hát nem csodálatos? Utánanéztem Goodreadsen, kicsit vegyes ennek is a fogadtatása, bár inkább a jó könyv felé kacsingat. Nem tudom még, mindenesetre a radaromon rajta lesz, aztán majd kiderül. 
London, 1967. A trinidadi Odelle állást kap az előkelő Skelton galériában. Egy nap felbukkan a varázslatos tehetségű spanyol festő, Isaac Robles egy addig ismeretlen korai műve, amit a galéria kiállításon akar bemutatni. Odelle-nek feltűnik, milyen különös hatást gyakorol a kép főnökére és pártfogójára, Marjorie Quickre, és a lányban gyanú ébred: miféle titkok rejlenek a festmény múltjában?
Spanyolország, 1930-as évek. Robles, a festő és a húga megismerkedik egy Londonból érkezett műkereskedővel és vonzó lányával, Olive-val. A kereskedőt elbűvöli Robles első képe, ám mielőtt felkarolhatná az ifjú tehetséget, kirobban a spanyol polgárháború…
Mi köti össze ezt a két eseményt, amelyet több mint harminc év választ el?
Jessie Burton regényében egy festmény sorsán keresztül ismét magával ragadó, érzelmekben gazdag történet tárul fel múlt és jelen kapcsolatáról, a szerelembe beleavatkozó politikáról és a tehetség valódi természetéről.


J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone - Ravenclaw Edition

Természetesen, mint a Harry Potter világát ennyi év után is rajongva imádó nem is kérdés, hogy kell-e nekem a Bölcsek kövének legújabb kiadása. Az első könyv már húsz éve jelent meg a könyvpiacon, és a Bloomsbury úgy döntött, hogy ennek alkalmából egy - vagyis négy - csodás, a Roxfort házak színeivel díszített kiadást készít a Bölcsek kövéhez. Nem is kérdés, hogy ez a fajta is kell majd a polcomra. Férjem legnagyobb örömére, aki még mindig nem érti, hogy miért kell a Harry Potter sorozatot ennyiféle kiadásban összegyűjtenem. Ezt inkább meg se hallom amúgy.

2017. március 8., szerda

A tanya

A tanya nem lesz az év thrillere számomra, hiába garantálta ezt a borítón található ajánlás. Ez inkább az olykor érdekes, de leginkább langyos élmény volt, ami folyton csak kétségeket ébresztett bennem, hogy kell-e nekem ezt tovább olvasni. Amúgy nem borzalmas élményként maradt meg bennem - hiába is sugallják ezt az első mondataim - főleg, hogy a sztori vége sokat lendített a véleményemen pozitív irányba.


Mindig is vonzottak a megbízhatatlan narrátorok - őket valahogy mindig sokkal szórakoztatóbbnak képzelem, mint a többieket. Más kérdés, hogy mostanában kevés vagy még kevesebb általam kedvelt hazudós elbeszélő talál meg, sőt hogy őszinte legyek regényeknél igazán kevés példát tudnék mondani, aki tényleg megnyert magának. (nem úgy filmeknél. Például a HIMYM Ted Mosby-ját egyenesen imádom narrátorként.) Mindenesetre a negatív élmények ellenére - vagy éppen annak hatására - mégis csak vonzanak, mert mi van ha....ugye. Így történt ez A tanya esetében is. Mikor kikövetkeztettem a fülszövegből, hogy itt is hasonló esetről van szó, akkor nem is volt kérdés, hogy el fogom-e valaha ezt a könyvet olvasni. Hiszen mi van, ha....

Főszereplőnket, Danielt egyszer csak felhívja Svédországban élő édesapja, hogy az édesanyja beteg. Mentálisan. Egyre furcsábban viselkedett, majd eluralkodtak rajta a kényszerképzetek. Most kórházban van. Daniel a hír hallatára rohan is a repülőtérre, hogy a legközelebbi Svédországba tartó repülőre felszálljon. A repülőtéren megszólal a telefonja ismét, ám ezúttal az édesanyja hívja. Azt mondja, ő egészséges, viszont Daniel édesapja egy igazi gazember, aki bezáratta az elmegyógyintézetbe. Ahonnan mellesleg pár órája kiengedték az orvosok, és most épp a repülőtéren van, hogy hamarosan felszálljon egy Londonba tartó gépre, hogy aztán személyesen elmesélhesse fiának azt a poklot, amit Svédországban kellett átélnie az apja mellett. Daniel nem tud dönteni, kinek higgyen, de végül arra jut, hajlandó meghallgatni édesanyja verzióját is.

"Menj csak el akármelyik iskolába, bárhol a világon, és biztosan találni fogsz egy boldogtalan gyermeket. És arról a boldogtalan gyerekről rosszindulatú pletykák fognak keringeni. Amelyek nagyrészt hazugságokból fognak állni. De hiába hazugságok, nem számít, mert ha olyan emberek között élsz, akik elhiszik ezeket a hazugságokat, szájról szájra adják őket, akkor ezek a hazugságok valósággá válnak – valósággá a te számodra, és valósággá a többiek számára is. Nem menekülhetsz előlük, mert ez nem bizonyíték kérdése, ez aljasság, az aljasságnak pedig nincs szüksége bizonyítékra."

Főszereplőnk édesanyja, Tilde mint elbeszélő sok szempontból nem volt szimpatikus. Egyéni ízlésem szerint én a valóéletben is falnak tudok menni azoktól az emberektől, akik ha valamit el akarnak nekem mesélni, akkor kábé az Ősrobbanástól kezdik és onnan haladnak el napjainkig, majd a háromórás felvezető után végre talán elkezdik a konkrét sztorit mesélni - egy órán keresztül. Bevallom, nekem az első negyedóra után el szokott menni a kedvem. Szóval, - visszatérve a könyvhöz - Tilde is ilyen mesélő. Úgy 60 oldal után azt érzed, hogy elmesél ő mindent, csak a lényeghez sose fog odaérni. S erre ráadásként még az is jön, hogy a stílusa a klasszikus gótikus regények narrátorait idézi: ha minden második bekezdésben nem bizonygatja, hogy ő mennyire normális meg mennyire racionálisan viselkedett mindig is meg két lábbal áll a földön meg ilyenek, na hát akkor egyszer sem. Egyszerűen túl körülményes. Nekem. Mert másfelől bizony igencsak jogosnak mondható - tekintve viselt dolgait -, hogy ennyire bizonyítani szeretné a fiának, hogy ő aztán igazán normális. 

De ahogy haladunk a végefelé, és amikor aztán tényleg odaérünk, akkor ott felülírta a regény mindenféle morgolódásomat. Szóval, A tanya igenis jó könyv. Nem az évszázad thrillere, de még csak évtizedé  - vagy megkockáztatom azt is, hogy- ezé az évé sem, de elég jó. Meg azért pofon is vág elég rendesen. Ám sajnos, pont erről a fordulópontról nem írhatok ennél részletesebben, mert akkor lelőném a poént, és hova lenne az izgalom. 
Szóval, maradjunk annyiban, hogy higgyétek el, tényleg nagyot szól a vége.

Tom Rob Smith: A tanya
The Farm
Fordította: Komló Zoltán
Gabo Kiadó
364 oldal



2017. március 4., szombat

Északfi

Edith Pattou regénye kellemesen felmelegítette a lelkemet északi mesevilágával a február szürkeségében. Szóval, ha olyasfajta könyv után sóvárogsz mostanság, ami hasonló érzéseket gerjeszt benned és még ráadásul az északi népmesékért is odavagy, akkor szerintem ez a te könyved.



"Ha maradt valami varázslat a világban, az egészen biztosan északon rejtőzik, olyan helyeken, ahová az emberek nem juthatnak el."

Egy norvég babona szerint az az égtáj, amely felé fordulva világrajövünk, meghatározza jellemünk és későbbi sorsunk is. Rose északnak született, és ezzel édesanyja egyik rettegett rémálma (a sok közül) valósággá vált. Az északnak született gyermekek ugyanis folyton újabb és újabb kalandokra vágynak és messzire kerülnek otthonuktól - egyszerűen a vérükben van. Szülei minden óvintézkedése ellenére a kaland egyszer csak bekopogtat a család otthonának ajtaján egy Fehér Medve képében, és magával viszi Rose-t a kastélyába... Ám a kalandok még csak ezután kezdődnek!
Hiába hangzik úgy, de ezek a kalandok korántsem rajzfilmfigurásan cukiságos kalandok, hanem inkább olyan népmeseien sötétek az ősi hiedelemvilág minden komolyságával. S mindez gyermekien egyszerű nyelvezetbe csomagolva. 

Edith Pattou regénye egy norvég népmesén alapszik, amit Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól címen ismerhetünk. Én sajnos nem voltam annyira tájékozott az északi népek meséi terén, így a regény fordulatai nagyrészt meglepetésként értek, maximum csak sejthettem, hogy mire számíthatok. Van valami megfoghatatlan ősiség ebben a történetben, ami egyszerűen megbabonázott, és én meg hagytam magam. 
Azonban, hogy a megtévesztés lehetőségét kizárjam: ne számítsatok Valente meseregényének északi átiratára, mert az Északfi annál sokkal egyszerűbb. Mint egy regény hosszúságúra nyújtott népmese, aki köszöni szépen, nem szeretne regény lenni, még ha a formája, vagy a narrátorok folytonos váltakoztatása azt is sugallja. A Pattou által papírra vetett történet megmarad inkább ebben az egyszerű ősiségben az északi idegenség minden bájával.
Azt hiszem, ilyennek kellett volna lennie Naomi Novik: Rengeteg című regényének. Ez sokszor eszembe jutott amúgy olvasás közben. Egyébként nem véletlen, hiszen nagyon sok ott olvasott vagy már eleve ismert motívum visszaköszönt ebben a történetben.

Szerettem. Nincs mit ezen tovább ragozni. A magyar kiadáshoz készült illusztrációk, amelyek Barcza Dániel tehetségét dicsérik, csodásak! Minimalisták, modernek, ám mégis meseszerűek. Nekem kicsit visszaidézte annak a norvég népmese gyűjteménynek az illusztrációit, ahol a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól megjelent - csak letisztultabb stílusban. Örültem, hogy a történet mellett még ezeket is csodálhattam.

Edith Pattou: Északfi
East
Fordította: Uzsoki Eszter
Illusztrációk: Barcza Dániel 
Kiadó: Ciceró Könyvkiadó
430 oldal

2017. február 28., kedd

#február

A februári mérlegem a következőképp alakult:


Megvett könyvek száma: 1
Elolvasott könyvek száma : 5             
Várólistacsökkentős könyv: 0


Az egyik februári reggelem munkába menet.


Ez az a hónap, amiben egyáltalán nem olvastam Dickenst. Ezt csak azért tartottam szükségesnek leírni, mert eléggé tervben volt, hogy nekiesek a Várólistacsökkentős tizenkettek közé beválasztott Ódon ritkaságok boltjának. Ezt most bebuktam. Egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Már látom, hogy a végén ez a könyv fogja a vesztemet okozni! De neeeeem.... Tökre pozitív vagyok továbbra is, totálisan menni fog ez. 
Márciusban majd kicsit jobban belehúzok a listámba, most például eléggé érlelődik bennem, hogy olvasni szeretném a Vörös lázadást vagy A könyvtolvajt.

Vásárlási lázamat most kiéltem a februárban kiosztott számos szülinapi ajándékba szánt könyvek vételekor, nyilvánvalóan azért sikerült ilyen alacsony számot produkálnom most. Az egyetlen könyv, ami végül örökre a polcomon landolt, az Kerstin Gier: Silber - Az álmok második könyve volt, amit már el is olvastam, sőt! Önmagamat túlszárnyalva még egy posztot is sikerült kanyarintanom belőle még ebben a hónapban, így most tökre eminensnek érzem magam. Legalább ebből a szempontból.

Februárban öt könyvet olvastam el - köztük a régóta nyújtott A klastrom titkát, amit hivatalosan már legalább november óta olvasok. Amúgy ez újraolvasás volt, de most se lett a kedvenc Austen regényem, hiába volt a sorrend revideálása a célom. Olvastam még egy szociolingvisztika témájú könyvet is Sándor Klára tollából, amit hihetetlenül szerettem és sikerült újra eszembe juttatnia, hogy miért is rajongtam én anno annyira a nyelvészetért. Erről még nem született poszt, de hamarosan ez is sorra kerül, nagyon izgatottan írogatom az élményeimet erről a könyvről a piszkozatomba.
Mostanában amúgy meg az északi vidékeken kalandozom, nem is nagyon tervezem, hogy mostanában visszatérnék onnan. Elolvastam Edith Pattou: Északfi című meseregényét (poszt erről is hamarosan!), most Tom Rob Smith: A tanya című regénye van terítéken nálam (Svédország), aztán erősen tervben van A Rekviem egy gyilkos asszonyért című, Izlandon játszódó történet, és szerintem Gaiman Északi mitológiája is sorra fog utána kerülni. Nem tudom, most mi van, de eléggé vonz ez a világ. Ha tehetném, már holnap indulnék valamelyik skandináv országba.
Pedig a tavasz is jól esik most, alig várom, hogy megteljen a levegő virágillattal és napfénnyel.

Többiek:
 Nita

2017. február 23., csütörtök

London folyói

Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?”


* Elnézést a kissé vulgáris idézetért, de az az igazság, hogy Peter Grant közrendőr édesapja tényleg bölcs ember volt. Mikor elolvastam ezt a mondatot a huszonharminc akárhanyadik oldalon, megfogadtam magamban, hogy ezt a mondást nem fogom elfelejteni, és előszeretettel alkalmazom majd az általában napokig tartó "miértvelemtörténikez" kezdetű gondolati monológjaim kezdetén, amik amúgy már az első percekben az agyamra mennek, de baromi nehéz róluk leállni. *

Ben Aaronovitch regénye ugyan a várólistacsökkentős játékban az alternatív listámon landolt, de már elég régóta kíváncsi voltam rá. Hiszen azt hiszem, elárulhatom, hogy a Londonban játszódó regények úgy elég fokozott mértékben vonzanak. S most ráadásul úgy éreztem, hogy olyan igazán szórakoztató történetre van szükségem, mert most a karcolgatós könyveket nem igazán bírja a lelkem. Dirk Gently után így esett hát utamba Peter Grant közrendőr - meg kell mondjam, iszonyatosan jól esett. 

Főszereplőnk nem ugrál örömében a hírtől, hogy a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez vezénylik majd át aktatologató kukacnak. Ám egy gyilkossági ügy kapcsán egy meglehetősen közlékeny szemtanuval hozza össze a sors, aki emellett meglehetősen halott is. Aztán összeismerkedik Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával, aki tanoncává fogadja Grant közrendőrt. Ezután együtt próbálják meg felgöngyölíteni ezt a meglehetősen furcsa körülményekkel trakított gyilkossági ügyet, s eközben Grant közrendőr megismerheti London teljesen más arcát is, ahol istenek és istennők hadakoznak és játszmáznak egymással.

Igazából, nem is értem, miért tologattam eddig az olvasását, de mindegy. Még szerencse, hogy  valamilyen szinten motiváltam magam. Meglepően többet nevettem rajta, mint Douglas Adams regényén, és már az első tíz oldal után tudtam, hogy szeretem Aaronovitch humorát. Van stílusa, ez tagadhatatlan tény. 
Persze, azért azt is el kell mondanom, hogy az örömöm korántsem maradéktalan a regény kapcsán, számomra a közepe fele kicsit leült a sztori - hogy ez most a történetnek vagy a fáradtságomnak tudható-e be igazából, már örökre titok marad azt hiszem. Nem igazán volt erőm ezt kielemeznem magamban. Annyira azonban sikerült rájönnöm, hogy Nightingale eltűnése a sztoriból nem vált éppen a regény javára, sokat vesztett a dinamikájából a történet. Sajnos, főszereplőnk szerintem kevésbé tudja tök egyedül a saját hátán elvinni a történetet - legalábbis így az első rész alapján. 
Igen, amúgy kezdem belátni, hogy számomra az egész könyv legnagyobb pozitívuma a stílusa és humora volt. Amit persze, egyáltalán nem kell lebecsülni, nekem ez legalább annyira fontos, mint a történet - ha nem jobban. Aaronovitch összerakott egy egészen tűrhető könnyed regényt, ám az igazi csodát - ami miatt nekem igazán szerethető volt - a fentebb említett dolgokkal tette. Bele se merek gondolni, hogy mennyire megszerettem volna, ha a sztorit jobban kiaknázza

S persze, jön az örök dilemma, hogy elolvassam-e a folytatásait ezek után.. Roppant hivatalosan megfogalmazva azt kell mondanom, nem zárkózom el tőle. Nem rágom addig a körmömet a felgyülemlett feszültségtől meg ilyenek, de ha egyszer úgy hozza majd úrinői kedvem, kiveszem a könyvtárból a második részt is.  

Ben Aaronovitch: London folyói
Rivers of London
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Gabo Kiadó
376 oldal  
 

Related Posts with Thumbnails