2017. április 29., szombat

A szél neve

A szél neve az a könyv volt, amiért ugyan a legjobban rajongtam mostanában, de a hétköznapok fáradtsága miatt dühítő lassúsággal voltam képes csak olvasni. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre - attól függ honnan nézzük - másfél hétig kalandoztam Kvothe történetének világában. Ezalatt az idő alatt belaktam ezt a világot, és mikor esténként az ágyban kinyitottam ezt a kissé ropogós gerincű könyvet, majd olvasni kezdtem a soron következő fejezetet, olyan érzésem volt már, mintha csak hazaérkeztem volna.


Szeretem az ilyen könyveket. Azokat, amelyek képesek pár oldal alatt magukkal ragadni, berántani a világukba, bevonni az atmoszférájukkal. A szél neve pedig tényleg pont ilyen. Valahogy úgy éreztem magam, mint A Gyűrűk Ura olvasása közben: lassan, komótosan kalandoztam egy olyan világban, ahol éltem, lélegeztem.  Rothfuss átkozottul jól ír, és azt hiszem, a második bekezdésben már eljutottam az egy bejegyzésben még ép ésszel befogadható szuperlatívusz mennyiség határáig, szóval igyekszem visszafogni magamat.

A történet egy tavernában kezdődik, amelynek környékén egyre több megmagyarázhatatlan és furcsa jelenség zajlik, élükön a gyilkos lényekkel, akik az erdőben szedik áldozataikat. Egy nap egy krónikás érkezik ebbe az isten háta mögötti tavernába, nem véletlenül. Megérkezése után nem sokkal felismeri a poros Jelkő fogadó háttérben meghúzódó, jelentéktelennek látszó tulajdonosában a legendás, messzeföldön híres Kvothét, akiről megszámlálhatatlan sok monda kering a világban, ám most álnéven rejtőzködik itt üldözői elől. "Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és azzal a fáradt magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint a simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül."  A királygyilkos Kvothe végül úgy dönt, hajlandó elmesélni a krónikásnak a történetét. Az igaz történetét, mindenféle utólagos hozzáköltéstől, mítosztól mentesen. Három nap - csak ennyire van szüksége ehhez Kvothe állítása szerint.

Ez az első, igencsak vaskos könyv az első napon elmesélteket foglalja magában: megismerjük Kvothe gondtalan gyermekkorát, amelynek során vándorszínész szüleivel és társulatukkal beutazza a világot. Ám az idillt végül szülei és a többiek meggyilkolása teszi semmissé. Emögött a titokzatos Chandrian áll, akiknek szemet szúrt, hogy Kvothe szülei lázasan kutattak a róluk szóló mítoszok után. Kvothe elárvul, ám ezután az életét teszi fel arra, hogy megtalálja szülei gyilkosait. Hogy információkat tudjon róluk gyűjteni, végül beiratkozik az Egyetemre, hogy hozzáférhessen az Archívumhoz, ahol reményei szerint választ kap majd kérdéseire, és azok segítségével képes lesz megtalálni a Chandriant.

Kvothe egy igazán szerethető főhős, akit Rothfuss egyáltalán nem kímélt a rá mért csapásokkal, ám azokból Kvothe kisebb-nagyobb nehézségek árán mindig győztesként került ki. Megerősödve és még nagyobb elszántsággal. Szerettem, hogy Kvothe küzd, hogy akar, hogy nem kap készen semmit sem, hanem mindent magának kapar ki furfangjával, leleményességével, eszével. Főhősünk bár kivételes tehetség, akit elszántsága még jobban kiemel kortársai közül - emellett mégis nagyon emberi. Hibákat is elkövet szép számmal, amikből néha tanul, néha nem.  Főhősünk elbeszélésében felvillan a legendák mögött rejlő hétköznapi ember, aki tudatosan kezdte megteremteni és kihasználni a róla szóló mondákat.  Rothfuss könyvének még ez is egy igencsak érdekes pontja, hogy bepillantást enged nekünk a legendák születésébe. Kvothe megteremti magának a saját történetét a publikum előtt: a kivételes tehetségű szegény, elárvult gyermek toposza már adott volt, amit az évek során tovább díszített, cifrázott és gondos, kemény munkával átformált egy Kiválasztott történetté. Mert Kvothe jól tudja: a szavaknak, történeteknek bizony erejük van.
Rothfuss világának mágiája is érdekes, egyáltalán nem olyan, amire előzetesen számítottam. A mágia itt sokkal inkább tudomány. Érdekes keveredése a fizikának és kémiának - némi plusz töltettel persze :) -, de inkább tudományos dolog ez, mintsem egy megmagyarázhatatlan valami. Szóval aki az Egyetem képében egy új Roxfortot vár, az bizony csalódni fog, nem is kicsit. Mindenesetre nekem nagyon tetszett a mágiának ez az újfajta elképzelése, ami egy nagyot csavart a megszokotton. Nem is tudom már, hogy kinél olvastam, hogy Rothfuss a megszokott fantasy elemeket totálisan újragondolja - szóval bárki is írta ezt, nagyon igaza volt.

Az egyetlen szomorú dolog az egészben, hogy a harmadik rész megjelenéséről továbbra sem lehet tudni semmit. Hiába mutogatja Rothfuss a kész kéziratot a blogján már vagy négy éve. Elmondása szerint még tökéletesítgetnie kell. Ha ez így van áldásom rá, csak most már tök jó lenne, ha belátható időn belül legalább valami megjelenési időről - akár évről - tudnánk.

Patrick Rothfuss: A szél neve
The Name of the Wind
Fordította:  Bihari György
Gabo Kiadó
812 oldal



Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails