Pages

#június

2017. június 30., péntek

Az a hónap volt, amikor rávetettem magamat a Bookdepositoryra. Csak felmentem nézelődni, és pár könyv csak úgy beleugrált a virtuális kosaramba, aztán megrendelődtek teljesen észrevétlenül. Fogalmam sincs, hogy történhetett. 
Legalábbis valami ilyesmit próbáltam beadni a férjemnek, amikor egymás után érkeztek a csomagok. 
Spoiler: nem vette be.


Katherine Woodfine: The Clockwork Sparrow - jelenleg most amúgy ezt olvasom, és irtó jó. Csak mondom. Igazából valami kis egyszerűre, valami jópofára vágytam, és elkezdtem nézelődni a middle grade (kábé a 8-12 éves kort foglalja magában) szekcióban. Ott jött velem szembe ez a csodaszépséges borítós könyv. Krimi, kalapok és bonbonok - hát mi kellhet még a boldogsághoz? Lecsekkoltam azért gyors Goodreadsen, egész jókat írtak róla.

Robin Stevens: Murder Most Unladylike - szóval mikor a fenti könyvet lecsekkoltam Goodreadsen, feljött ez a könyv is mint hasonló történet, valamennyivel magasabb pontszámmal. Mivel nagyon tetszett a címe, gondoltam, elolvasom a fülszövegét is, és kicsit emlékeztetett a Paróka az ablakban című regényre, amit eléggé szerettem. Hosszas hezitálás után, hogy végül melyik könyvet válasszam - ezt vagy Woodfine regényét - , úgy döntöttem, mindkettőre égető szükségem van.

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb - azt hiszem, kábé ezt az egy könyvet vártam egyedül a Könyvhéten. Egyszerűen kellett a Backman-gyűjteményembe. Már csak egy nyugodt délutánt kéne találnom, hogy elolvashassam egy ültő helyemben. Szeretnék rá időt szánni - olyat, ami lehetőleg közönségmentes. Mert hát mit is tagadjam, tutira sírás lesz a vége... 

Jasper Fforde: The Last Dragonslayer - aztán egy ismerősömmel való beszélgetés során felmerült Jasper Fforde neve, és hogy miért is annyira zseniális. Következmény: aznap este olvasgattam utána a neten és majdnem hogy sírtam a Thursday Next sorozat folytatásai után. Aztán felmentem a Bookdepóra, és megrendeltem ezt a könyvét, ami nem Thursday Nextes. 
De elég jónak tűnik amúgy. 

Paula Hawkins: A víz mélyén - oké, néha engem is megérinthet a hype szele meg ilyenek. A lány a vonatont nem olvastam meg nem is igazán érdekelt eddig se, de ez az újabb regénye valamiért felcsigázta az érdeklődésemet a fülszövegével. Meg hogy mindenhol szembejött velem, és a boltban is ezt hallgattam nem tudom hány héten keresztül minden oké, nem minden vásárlótól, hogy megvan-e nekünk ez a könyv. Úgyhogy úgy éreztem, muszáj levadásznom magamnak egyet. A vevők érdekében, tudjátok. 

Nicola Yoon: Everything, Everything - egy vevőnk rendelte meg tőlünk két héttel ezelőtt ezt a könyvet, ami engem eddig valahogy elkerült. Ha nem láttam volna a borítón a "Read it before you see the film" feliratot, foggggggalmam nem lett volna, hogy ebből lesz film majd. Persze, aztán felvilágosítottak a kedves diákmunkásaink, hogy mennyire nem vagyok képben néha.... De mindegy is, a megfilmesítések annyira nem szoktak felcsigázni. Viszont aztán belelapoztam a könyvbe és elolvastam pár bekezdést, és nagyon cukiságosnak találtam. Nem annyira szokványos young adult könyvnek. Gondoltam, magamnak is angolul fogom berendelni, mert ha aztán kiderül, hogy mégse jó, legalább nem mennek kárba a rászánt óráim - addig is angolozok. Végül unokahúgom vette meg nekem - szóval, ez nem is igazi beszerzés, nem? 

A többiek júniusa:

A gólem és a dzsinn

2017. június 29., csütörtök

Sajnálom - mondta -, csak...csak tudni akarom... hogy hívják?
A férfi, mintha egy pillanatig elgondolkodott volna a kérdésen, majd azt mondta:
- Ahmadnak. 
- Ahmad - ismételte el Sophia. - Honnan jött?
- Maga Szíria néven ismeri.
- Én Szíriaként ismerem? Miért, maga milyen nevet használ rá?
- Otthon.


Kezdhetném azzal például, hogy ez a könyv rajta volt ugyan a radaromon, de egy kedves ismerősöm folytonos unszolása nélkül lehet, hogy még jó pár évig várakozott volna rám a könyvtár polcán. Általában az unszolások pont az ellenkező hatást érik el nálam, de ez most jókor jött, mert szokásomhoz híven, éppen azon szenvedtem napokig, hogy mi legyen a következő történet. Három tök más könyv között vacilláltam - és aztán ez lett. Körülbelül a huszadik oldal után jöttem rá, hogy mennyire szuperül választottam végül.

Sokáig olvastam ezt a történetet, mert ez tipikusan olyan könyv, amire rá kell szánni az időt. Idő kell, hogy minden egyes oldalnál egyre jobban és jobban belemerülj a történetbe, hogy már azt érezd, nyakig benne vagy. Kevesek voltak hozzá az esti alvásokból lecsippentett félórák vagy a tíz-húsz perces várakozások. Ennek a történetnek meg kell adni a módját: a lelassult délutánokat vagy a nyugodt kora estéket. És akkor ez a könyv tényleg beborít téged a világával, amibe aztán folyton visszavágysz.
A gólem és a dzsinn egyébként Helen Wecker első regénye volt, amely 2013-ban jelent meg először, és műfaját tekintve fantasy elemekkel fűszerezett történelmi regényként aposztrofálják. De lehet, maradjunk inkább az urban fantasynál. A történet két emigráns varázslény, egy gólem és egy dzsinn történetét meséli el, akik a többi bevándorlóhoz hasonlóan a helyüket keresik a XIX. század New Yorkjában. A történet a gólem felélesztésével kezdődik, akit gazdája, a lengyel Otto Rotfeld kelt életre az Újvilágba tartó hajón. Egy feleséget szeretett volna magának ebben az új életében, így még Lengyelországban egy kabbalista mágiát űző rabbihoz fordult segítségért ez ügyben. Rotfeld azonban hamarosan életét veszti még mielőtt partra érnének, így a gólem gazda nélkül, elveszetten kénytelen New Yorkba érkezni. Szerencséjére egy rabbi rátalál, és rögtön felismeri micsoda ő. Elhatározza, hogy elpusztítja őt, ám látva ártatlanságát, inkább úgy dönt, megtanítja élni az emberek között, és a Chava nevet adja neki.
Ezalatt New York kis Szíria nevezetű részében egy bádogos véletlenül egy dzsinnt szabadít ki egy lámpásból, amely évszázadok óta börtönéül szolgált. A csuklóin levő törhetetlen vasbilincsek azonban továbbra is ehhez a világhoz láncolják őt, és most hatalmas erejétől megfosztva kénytelen emberformájában létezni. A bádogos Ahmadnak nevezi el és segédjévé fogadja őt műhelyében.

Chava és Ahmad története párhuzamosan fut, majd találkozásukat követően egyre gyakrabban összekapcsolódik, míg valamilyen szinten egybeforr. Chava és Ahmad története sok szempontból gyönyörű kontrasztot alkot a regényben, ám mégis sok hasonlóságot találnak egymásban ennek ellenére. Például Chava, akit szolgálni teremtettek, nem tud mit kezdeni a váratlanul nyakába szakadt szabadságával. Nem tudja mit jelent úgy élni, hogy nem valaki más óhajait és vágyait teljesíti - hirtelen cél nélkül találja magát, s ezt haszontalan életként éli meg. Ahmad viszont a végtelen szabadságból  lett vaspántokba kényszerítve, óriási erejétől megfosztva tengődik egy idegen világban, és csak a szabadulás lebeg a szeme előtt - bár az idővel egyre inkább belátja, hogy lehetetlen. Egyikük sem ezt az életet választotta, nem erre lettek predesztinálva, és most mégis ebben a helyzetben kell újra magukra találniuk. New York nem csupán a kultúrák olvasztótégelye itt, hanem az énkeresés helye is.
A gólem és a dzsinn története mellett azonban még számos más kisebb-nagyobb történet is felbukkan a lapok között, beleszövődnek a szálaikba. Wecker igazából csak mesél és mesél: hol Chavaról, hol Ahmadról, hol másokról. És ez az igazán szép, ahogy ezek a kisebb-nagyobb történetek alkotnak egy nagy egészet; ahogy a különféle életek drámái kapnak hangot ebben a nagy olvasztótégelyben.

Helen Wecker regénye egy szépirodalmi igényességgel megírt, sokrétegű történet, ami meseszerű, de talán pont ettől még igazabb. Szerettem. Még ha csak ilyen  hevenyészetten is sikerült írnom róla. De higgyétek el, tényleg szuper. Olvassátok!

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
The Golem and the Jinni
Fordító: Tamás Gábor
Gabo Kiadó
504 oldal



Erzsébet királyné

2017. június 25., vasárnap

Schönbrunn naná, hogy megvolt pár évvel ezelőtt meg nagyon-nagyon régen valamikor Gödöllő is. És igen, gyerekkoromban én is megnéztem mindig karácsonykor a Romy Schneider-féle Sissi filmeket. De az igazi rajongás most áprilisban kapott el Erzsébet királyné irányában, amikor Bad Ischlben meglátogattuk a Kaiservillát. Amikor hazatértünk a tavaszolásból, eldöntöttem, hogy mindenképp szeretnék olvasni Sisiről egy alapos életrajzot, mert most már tényleg szeretném megismerni őt. Természetesen, már amennyire egy történelmi személyt meg lehet ismerni. A választásom végül a Brigitte Hamann által írt könyvre esett, a mérete alapján legalábbis elég alaposnak tűnt.



Egy kissé viharvert, ütött-kopott könyvtári példányt emeltem le a polcról, aminek mindig kicsit recsegett a gerince, ha fellapoztam. Látszódott, hogy sokat forgatták már előttem, ceruzás aláhúzogatások, széljegyzetek és egyéb jelölések tarkították olvasásaimat, és igazából innen tudtam, hogy jól választottam. Mármint életrajzot. Meg persze, aztán a saját tapasztalataim is ezt igazolták vissza. 
Brigitte Hamann írása bár olykor elég száraz és egyáltalán nem törekszik az olvasó szórakoztatására, viszont cserébe - én úgy hiszem - mindent megkapunk, amit csak egy Sisi életrajztól várhatunk: erre könnyed 656 oldal és a 80 oldalnyi jegyzet a bizonyíték. Tetszett, hogy egyáltalán nem akarja Erzsébet királynét idealizálni, nem kultuszt akar erősíteni ezzel az írással, hanem Erzsébet alakjának összes ellentmondásosságát akarta egybegyűjteni, hogy megtalálja személyiségét a kultusz mögött. Hamannak nem célja mítosz rombolás sem: "Erzsébet császárné alakját minden ellentmondásosságával, meglepő modernségével és nem mindennapi különcségeivel együtt" akarta olvasói elé tárni, és ez szerintem sikerült is. 

Számomra abszolút bebizonyosodott, hogy Erzsébet koránt sem volt az a bajor Disney hercegnő, akit Romy Schneider jelenített meg a mozivásznon még az ötvenes évek közepén. Intellektusa valóban csodálatra méltó volt, ám császárnéként - Hamann szerint - egyáltalán nem állta meg a helyét. Legendás szépsége pedig nem csupán a természet ajándéka volt, hanem az akarat és az önfegyelem diadala a vágyai felett. Ahogy Hamann írja, Erzsébet egyéniség szeretett volna lenni, és ezért keményen és elszántan küzdött. Már életében is legendák övezték, ám halála után még inkább. Az utókor azonban mégsem az általa várt költői érdemei szerint őrzi emlékezetében, hanem a szabad lelkű nőként, akit fojtogatott a császári udvar szigorúsága.  

Néha tömény, néha kicsit száraz, de ettől függetlenül tényleg nagyon szívesen olvastam ezt az életrajzot. Amennyire egy embert, főleg egy történelmi személyiséget objektívan meg lehet ítélni, úgy Brigitte Hamannak szerintem ez sikerült maximálisan. Nem ítélkezik Erzsébet felett, csak levonja a következtetéseket. Sok érdekes háttérinformációt meg lehet tudni belőle a Habsburg udvari etikett szigorú szabályozásáról, a kor puskaporos hangulatáról, és bizony az osztrák-magyar kiegyezést is kicsit más színben tünteti fel, mint ahogy mi azt történelemórákon tanultuk. De hát nyilván más szemszög ez, így más lesz a színezete is. Mindenesetre erről is nagyon érdekes volt olvasni. Örülök, hogy erre akadtam rá a könyvtárunk polcán, azt hiszem, ennél több információt nem nagyon szereztem volna be életrajzból. Mindenesetre azért majd később nekiesek a könnyedebbeknek is, hátha van olyan - bár nem hiszem - , ami innen kimaradt volna.

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné
Fordította: Kajtár Mária
Európa Könyvkiadó
715 oldal

The Diviners - A látók

2017. június 15., csütörtök

Libba Bray könyvénél nem számítottam semmi extrára. Gondoltam, ha nem is tetszik, nem olyan nagy gond, legalább már nem fogja tovább piszkálni a fantáziámat. Mert hogy már jó ideje piszkálta. Aztán az lett, hogy pár fejezet után eléggé megszerettem és a YouTube-os lejátszási listámat is eléggé átformálta, szóval a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.


1920-as évek, New York, flapperek... ezek voltak azok a bizonyos hívószavak, amelyek miatt már tavaly felkerült az "egyszer-tutira-elolvasom" könyvek végtelen hosszú és folytonosan bővülő listájára. Aztán egyszer csak jött az isteni szikra, ami miatt egy nap félretoltam minden előzetes tervemet, és úgy döntöttem, ezt viszem haza magammal a könyvtárból. Nesze neked, rendszerezett élet!
New York, 1926. : tombol a jazz-korszak, hódítanak a bubi frizurák és az illegális italmérések is virágkorukat élik. Evie O'Neillt ebbe a nyüzsgő nagyvárosba száműzik szülei, hogy nagybátyjánál és annak okkult múzeumában lakjon. Evie már az első nap rádöbben, hogy ennél szuperebb száműzetést nem is kaphatott volna. A város, ami soha nem alszik, csak rá várt. Rögtön be is kapcsolódik az ottani nyüzsgésbe, és megtalálja a maga társaságát. Ám a flitteres ruhák és a charleston lépések forgatagának árnyékában egyik reggel egy rejtélyes gyilkosság borzolja fel az emberek idegeit. A rendőrség egy brutálisan meggyilkolt lányra bukkan, testén egy titkos jellel.
Evie nagybátyját, Willt hívják segítségül az esethez, mint az okkult tudományok szakértőjét. Evie természetesen nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán, ő is vele tart. És ekkor rádöbben, hogy különleges természetfeletti képességét, amit ezidáig kizárólag partikon használt unaloműzőként, hasznos dologra is fordíthatja és segítségével sikerülhet elkapniuk a gyilkost. Evie bekapcsolódik hát a nyomozásba, s a gyilkos után kutatva rengeteg sötét titokkal kell szembenéznie.

Evie karakterét nagyon imádtam. Végre nem egy önsajnáltatós young adult főszereplő gondolatfolyamát követhetjük végig, aki folyton a nyomi külsején vacakol. Evie életvidám, bohókás és vicces. Feltalálja magát mindenhol és minden helyzetben, és közben szellemes replikákkal szórakoztat. Pont olyan, ahogy egy flappert elképzeltem. Kár azonban, hogy Evie karaktere mellett szinte mindenki eltörpült. Már jó pár hete olvastam, és bizony azóta sok szereplő az érdektelenség feneketlen kútjába süllyedt. Persze, nyilván nem vár az ember egy kikapcsolódós young adult könyvtől nagy dolgokat, de azért picit sajnálom, hogy másokba nem fektetett Bray ekkora energiát. De majd hátha a következő rész...!

Amúgy Libba Bray neve miatt voltak bizonyos fenntartásaim A látókkal kapcsolatban. Ezt gondoltam elmondom. A Rettentő gyönyörűség trilógiáját anno végül félbehagytam talán a második részig jutottam mert nagyon furának találtam. Úgy értem, olyan furának. Tudjátok... Azt hiszem, erre nem is fogok találni jobb szót, szóval nem is erőlködöm. Mindenesetre most kellemesen csalódtam. Iszonyatosan jól sikerült elkapnia a '20-as évek hangulatát, amit úgy egyébként is imádok. Tele volt korabeli popkulturális utalásokkal: zenék, filmek, hírességek és előadások lábjegyzetelve tucatszám az oldalakon, amikre egy-egy fejezet elolvasása után muszáj volt rákeresnem. Nyilván. És nyilván muszáj volt csinálnom a zenékből egy lejátszási listát magamnak. Az írónő egyébként az utószóban részletezi is kicsit, hogy mennyi kutatómunka előzte meg a regény megírását, hogy valóban meg tudja jeleníteni a lapokon azokat a legendás '20-as éveket. Sőt, állítólag a honlapján a felhasznált forrásai bibliográfiáját is megtalálhatjuk. Ami tök jó lenne, mert olvasnám, de be kell vallanom, én nem találtam ilyesmit....

Mindenesetre ez tényleg egy tök jó kis kikapcsolódós regény, ami után tutira erős késztetést érzel arra, hogy rákeress a Google-ben a Schubert Színházra. Vagy Colleen Moore-ra. Vagy hogy foxtrott számokat hallgass YouTube-on. Meg ilyesmi. Komolyan el is gondolkodtam azon, hogy bubi frizurát vágatok magamnak.
Ez az elhatározás két napig tartott végül.

Libba Bray: The Diviners - A látók
The Diviners
Fordította: Benedek Dorottya
Könyvmolyképző Kiadó
660 oldal


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS