2017. július 12., szerda

Három dolgot mondj

(1.) valójában totálisan elkerült a megjelenésének a híre, így igazából tervben sem volt. Aztán mikor megérkezett a boltunkba, csak úgy kíváncsiságból beleolvastam az első oldalába, és rögtön megfogott. Nyilván muszáj volt velem hazajönnie. (2.) eléggé utálom ezt az agyoncsépelt 'rögtön megfogott/magával ragadott' kifejezést, de néha tényleg tökre ez történik velem bizonyos könyvek esetében. és ezt nagyon utálom leírni. kicsit fintorgok is olyankor a monitor előtt. (3.) ennek a könyvnek a többi, boltban maradt példányát szinte mindegyik vevőmnek ajánlottam, aki megkérdezte, mégis mit ajánlanék. kábé 3 nap alatt elfogyott az összes. csak ennyire vagyok lelkes ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Jessie édesanyja két éve meghalt, édesapja pedig egyszer csak váratlanul feleségül vesz egy nőt, akit a gyászfeldolgozó csoportból ismert meg. Jessie kénytelen követni apukáját a napfényes Los Angelesbe, hogy újdonsült mostohaanyjával és mostohabátyjával éljen. Ez a világ nagyon más, mint amit Jessie eddig ismert. Magániskolába íratják, és az első hetekben nagyon nehezen igazodik ki ezen az új helyen. Egyszer csak Jessie önsajnáltatós estéjén egy e-mail érkezik egy Valaki/Senki (VS) nevű sráctól, aki felajánlja, hogy segít neki eligazodni a Wood Valley Gimi dzsungelében. A lány végül vonakodva ugyan, de elfogadja VS segítségét, és hamarosan jó barátokká is válnak. Ám a srác továbbra is szeretné megőrizni az anonimitását, ami Jessie-t egyre inkább zavarja.


Persze, nem tagadom, az is bőven benne van a pakliban, hogy csak jókor talált meg és jó helyen ez a történet. Amikor ezt a bejegyzést írom, éppen 212 nap telt el az én anyukám halála óta, és nem lett könnyebb azóta sem. Még mindig számolom a napokat, és minden nap gondolok rá - így vagy úgy. Amikor az első oldalon elolvastam azt a mondatot, miszerint a főhősnő is számolja, onnantól kezdve tudtam, hogy ezt tényleg el kell olvasnom. Pontosabban, nem akartam letenni.
Olyan igazi és komoly gyászfeldolgozós könyvet még nem mertem elolvasni, néha ebbe az állapotba is beleroppanok picit, bár lehet inkább már az kellene. Nem tudom. De bennem van a késztetés, hogy azért csak kéne róla olvasni valamilyen formában, jó lenne néha szavakká formálni magamban ezt az elmondhatatlanságot; ezt a valamit, amit ha formátlanul szabadjára engednék magamban - érzem -, elsöpörne és kő kövön nem maradna. Így jött hát szembe velem ez a YA regény - úgy véltem, ezzel talán most megbirkózom. 
Őszintén és átélhetően beszélt számomra a gyászról, sok olyan dolgot mondott, amit valamilyen formában már nekem is sikerült megfogalmaznom magamnak, és jól esett őket viszontlátni, ugyanakkor bizonyos érzéseimnek, gondolataimnak formát adott, amiket éreztem, hogy érzek illetve gondolok, de még nem annyira figyeltem rájuk. És plusz jó számomra, hogy a komoly tónusa ellenére azért mégiscsak megmarad egy viszonylag könnyed ifjúságinak, amiből a "szerelem, pasik, barátnők, suli" életbevágóan fontos és örök kérdései sem maradnak ki, és így nekem emészthető maradt, nem temetett magam alá. Ezt úgy eléggé értékeltem. Nem ajánlanám ezt mindenkinek hasonló célokra, de nekem segített.

 "Ha valamit megtanultam az elmúlt két évben, hát azt mindenképpen, hogy az emlékek bizonytalanok. Amikor Harryt olvasom, már nem hallom anyu hangját, de elképzelem, hogy ott van mellettem (...)
Szerettem az anyukámat, mert az enyém volt.
Én meg az övé.
Ezt a tökéletes összetartozás-érzést már sosem élhetem át többé. 
A tökéletes napok azoknak valók, akiknek kicsi, valóra váltható álmaik vannak. Vagy talán mindenkinek, csak éppen a múltba révedve születnek – csak azért tökéletesek, mert van bennük valami, ami azóta visszavonhatatlanul, menthetetlenül elveszett."

Julie Buxbaum stílusa egyébként igazán üdítő színfolt a YA regények rengetegében, legalábbis nekem nagyon bejött. Tetszett, ahogy a gyász témáját kezelte, és hogy olyan ügyesen lavírozott a komoly téma és a kis semmiségek között  - szerintem jól megtalálta a kényes egyensúlyt e két dolognál. Persze, azért korántse gondoljuk azt, hogy ez valami igazán egyedi, formabontó ifjúsági lenne, mert ez elég nagy csalódásokhoz vezethet. Itt is megvannak a gimis regényekre, filmekre jellemző klisék, szinte majdnem minden kérdésnek tudjuk a kimenetelét, ha már ismerjük egy kicsit is ezt a műfajt, de számomra ettől függetlenül mégis csak különleges könyv.
Meg amúgy kis aranyos történet, de tényleg. Sajnálom viszont, hogy a vége kicsit összecsapott lett meg olyan semmilyen - igazából meglepődtem, hogy azután a bizonyos fejezet után már a köszönetnyilvánítást olvasom. Aztán persze, ahogy jobban elgondolkodtam, végülis tényleg ez volt az egésznek a lényege, hogy ki lehet az a titokzatos virtuális barát - csak nekem tolódott el a hangsúly -, és mivel ez az utolsó fejezetben meglesz rá a válasz, innentől kezdve már tényleg nincs kérdés a történet folytatásával kapcsolatban. 
Bár azt azért jó lenne tudni, hogy mikor lett a főhősnek végre egy kicsit könnyebb. Erre szeretnék rájönni.

"Túl fogjuk élni, túl fogom élni ezt az állandó, lélekölő gyászt, de akkor sem lesz rendben soha, hogy nincs itt az anyukám."

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj
Tell Me Three Things
Fordította: Szabó Luca
Gabo Kiadó
355 oldal

Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails