Könyvekkel suttogó

Sherlocked

2012-01-27T09:00:00.007+01:00

Szépirodalom: semmi
Bölcselet: semmi
Csillagászat: semmi
Politika: egy kevés
Botanika: részleges; jól ismeri általában a mérgeket és azok hatásait
Geológia: kevés, de gyakorlati; különösen a talajfajtákat ismeri jól; a járás közben felfröccsent sárból megmondja, London mely részéből származik
Kémia: jelentős
Anatómia: széles körű, de rendszertelen
Bulvársajtó: minden jelen és múlt századbeli bűntényt ismer.
Zene: szépen hegedül
Sport: kitűnő boxoló és kardvívó
Jog: jól ismeri az angol törvényeket

Ez lenne Sherlock Holmes felskiccelt tudománya Dr. Watson tollából, A bíborvörös dolgozószoba című kisregényben. Érdekes egyébként, mert amíg csupán a filmfeldolgozásokból ismertem a személyét, valahogy úgy képzeltem, hogy Sherlock esetében nincs olyan tudomány, ami egyáltalán nem, vagy csak részleteiben lenne ismert. Valami nagyon alapos, mindenre kiterjedő tudást tulajdonítottam neki - de ő már az első történet elején megmagyarázta számomra, hogy miért is tartja lényegtelennek az olyan általános dolgokat is, mint például, hogy a Föld a Nap körül forog. "Mit törődöm én azzal? Ön azt mondja, hogy mi a Nap körül forgunk. Ez rajtam és a munkámon kívül egy cseppet sem változtathat, tőlem foroghatnánk a Hold körül is!"

Sir Arthur Conan Doyle tudvalevőleg két élő emberből gyúrta össze Sherlock Holmes alakját: az egyik Dr. Joseph Bell, kora egyik nevezetes orvosa, aki még azelőtt képes volt diagnosztizálni pácienseit, mielőtt akár egy szót is szóltak volna. A másik pedig egy bizonyos Sir Henry Littlejohn, aki törvényszéki orvoslástant tanított Doyle -nak, és igen mély benyomást tett rá ezen idő alatt.
Különben érdekes tény, hogy Sir Arthur Conan Doyle mindig is történelmi regényeit tekintette fő műveinek, míg Holmes és Watson kettőse csupán pénzkereseti forrás volt. S ez utóbbit igazából olyan jól összehozta, hogy nyomozója nem csupán a viktoriánus kor irodalmának vagy a krimi ikonjává vált, hanem általános értelemben véve is pop ikon lett, hiszen manapság boldog-boldogtalan meghallja a Sherlock Holmes nevet, tudja, hogy egy fiktív angol detektívről van szó.
Ám nem csupán a detektív lét fonódott szorosan össze a nevével, különböző emblémák is társultak hozzá: úgy mint a vadászsapka, a pipa és a nagyító.

Bár, vadászsapkáról konkrétan nem esik szó a történetekben, de Dr. Watson egy olyan sapka leírását adja, ami állítólag csakis erre a típusú tökfedőre illik. Így nem csoda, ha Sidney Edward Paget a Holmes történetek illusztrátora így ábrázolta nyomozónkat a Boscombe völgyi rejtélyhez készített r ajzokon, ami azóta védjegyévé vált. Paget egyébként véleményem szerint legalább annyira megalapozta a manapság bennünk élő Sherlock-képet, mint maga Conan Doyle. Ha valami béna hasonlattal szeretnék élni, akkor valahogy úgy képzelem el ezt a dolgot, hogy Doyle az írásaival csupán durva skicceket készített ennek a karakternek a külsejéről, Paget pedig ezeket a skicceket jobban körvonalazta, látványra kicsit részletgazdagabbá tette. Később a filmes feldolgozások is kialakították a maguk Sherlockját (mind kinézetre, mind belső tulajdonságait tekintve) : rengeteg feldolgozás született, és születik még a mai napig is, újabb és újabb réteget rakva rá az eredeti, Doyle által megalkotott karakterre. Bevallom, hogy olvasás közben - én legalábbis - szinte képtelen voltam levetkőzni azon képzeteimet, amiket a filmes feldolgozások plántáltak belém az évek során. (de erről majd egy később posztban, ha lesz rá türelmem/kedvem)

Visszatérve Sherlock Holmes úgynevezett emblémáira: nem hiába van köztük a nagyító. Kedvenc nyomozónk ugyanis a részletek megszállottja: " egy csepp vízből következtetni lehet egy óceánra" - írja Az élet könyve című művében, amelyet Dr. Watson A bíborvörös dolgozószobában felháborodottan olvasott. Sherlock ebben a tanulmányában tulajdonképpen kifejti nyomozásának és gondolkodásának alapelveit, miszerint a kis dolgokból levont következtetések elvezetnek az általánosabb, nagyobb területet lefedő megállapításokhoz. A titok tehát, a részletekben rejlik.

Természetesen, Sherlock tisztában van vele, hogy zsenialitásának szintjét nem mindenki éri el. Nem csupán a hivatásos nyomozók, rendőrök, vagy éppen Dr. Watson kapja meg egyenesen a képébe ezt a kijelentést, de Poe Dupin nyomozóját is megkapja a magáét: " ... ki kell jelentenem, hogy az a Dupin e tekintetben igen hétköznapi felfogást tanúsított. Abban, hogy egy félórai csönd után fennhangon folytatja barátja gondolatait, nem találok semmi különöset, s bár némi ügyességet nem lehet elvitatni tőle, korántsem volt olyan lángész, mint amilyennek Poe képzelte őt." Poe nyomozójának ez a verbális pofoncsapása nem hiába került bele az első Sherlock történetbe. Doyle ugyanis egyáltalán nem volt megelégedve az éppen akkoriban kibontakozó krimiirodalom nyomozóival - úgy gondolta, ő sokkal jobbat írna. Vezérelve az volt kedvenc detektívünk megalkotásánál, hogy Sherlock a saját érdemei miatt kapja el a rossz fiúkat, s ne azok tévedései vagy éppen mulasztásai miatt.
Talán nem mindennapi szellemi képességei okán, aminek nagyon is tudatában van, ragadhatott rá többek között a vélt mizantrópia - plusz ugye ott van a munka iránti elköteleződése is - és ezt, ami a könyvekben csak árnyalatnyiban érzékelhető, némely filmes feldolgozások aztán tovább mélyítették (gondoljunk például Dr. House -ra). Valamelyik kutató egyébként a novellák és kisregények alapján 190 -re becsülte Sherlock Holmes IQ -ját. Ez azért nem semmi, nem?

Sherlock Holmes 1887-es felbukkanása óta komoly kultusza alakult ki - még Sir Arthur Conan Doyle életében történt, amikor is a rajongók képtelenek voltak beletörődni kedvenc hősük halálába: (teljesen érthető módon) az utcára vonultak fekete karszalaggal a karjukon, és újrázásokat követeltek. Valószínűleg kellően vérmes rajongók lehettek, hiszen Doyle végül meghajlott az akaratuk előtt, és visszahozta Sherlockot a halálból.

Népszerűsége egyébként még ma is töretlen: Sherlock Holmes Társaság alakult; a svájci Meiringen -ben (SPOILER :ahol Az utolsó eset című novella játszódik, és ahol Sherlock majdnem halálát lelte) Sherlock Holmes-szobor díszeleg az íróról elnevezett főtéren, emlékmúzeuma is van a kisvárosnak, sőt: a nevezetes vízeséshez egy sikló viszi fel az érdeklődőket, és a dulakodás helyét pedig egy fehér csillag jelzi. Természetesen, a Baker Street-en is nyílt egy hozzá címzett múzeum, ami ráadásul London első olyan múzeuma volt, ami egy fiktív karakter emlékére jött létre. Alakja az irodalom, és a filmek számos későbbi szereplőjének szolgált mintájául.

S most már én is bekapcsolódtam a rajongótáborba, mert ahogy a BBC legújabb Sherlock Holmes sorozatában Irene Adler is mondta, és amivel mélységesen egyetértek: "The brainy is the new sexy."

(kép forrása: milkbubble.tumblr.com )

A bejegyzésemben felhasznált források:
Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba, A négyek jele
Wikipédia angol és magyar szócikke

A négyek jele

2012-01-25T09:00:00.000+01:00

Dr. Watson és Sherlock Holmes nagy találkozása után nem tudtam megállni, hogy ne vegyem elő rögtöndeazonnal a folytatást, A négyek jelét. Ez a kisregény kalandosabbnak bizonyult az előzőnél, volt itt minden az elásott kincstől kezdve a titokzatos segítőig minden, ami csak a kalandregények kedvelői szemének-szájának ingere.

Ha jobban belegondolok, ez kicsit kevertebb műfajú A bíborvörös dolgozószobához képest. Persze, a krimiszál továbbra is domináns marad, de a gyilkos kiléte már egészen az elején kiderül - vagyis hát nagyjából - , a történet további részét már az elkövető felkutatása, és üldözése tölti ki. Juj, főleg az üldözős rész volt a legizgalmasabb, hát én tényleg szó szerint rágtam a körmömet az olvasása közben. (tudom, fúj...) Visszatérve a holttest felfedezéséhez meg a helyszíneléshez, különben biztos csak az én szerencsétlen asszociációm, de ahogy Holmes kereste a nyomokat meg következtetéseket vont le a tett helyszínén, nekem rögtön beugrott Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című története - annak ellenére, hogy majom közel s távol nem volt. De egy picit szerintem tényleg hajazott rá, nem?

De emellett volt egy kis thrilleres beütés is - ismétlem: csak egy pici. Például számomra tiszta hátborzongató volt, amikor mesélte az egyik szereplő, hogy az egyik viharos este egy kócos, szakállas szellemalak nézett be az ablakukon - ami persze, így ahogy én leírom nem tűnik valami szívbajos jelenetnek, de ahogy Doyle leírta... hát, higgyétek el, hogy az.

Az első részben megszokott felépítés itt is visszaköszön: az ügy felgöngyölítése után maga az elkövető veszi át az elbeszélés folyamát, ő meséli el az egész gyilkosság hátterét. Hát, itt ez most egy kicsit hosszabbra sikeredett, a mesélő szinte majdnem Ádámtól és Évától kezdte a dolgokat, ami eleinte egy csöppet sem érdekelt. Ám ahogy közeledtünk a bűntény tényleges előzményéhez, na onnantól egyre izgalmasabb, kalandregénybe átcsapó történet vette kezdetét. Mondjuk Dr. Watson -t még mindig jobb szeretem mesélőnek, mert olyankor több benne a Sherlock :-)

"Mialatt néztem, önkéntelenül az a gondolat villant át az agyamon, milyen rettenes gonosztevő lett volna belőle, ha ezt a bátorságot, ravaszságot és kitartást a törvény szolgálata helyett a bűn szolgálatába állította volna."

Különben itt már maga a bűneset is jobban tetszett, mint az első könyv esetében. A tetthelyszínen történő nyomozásba, mi olvasók is akarva-akaratlanul is bekapcsolódunk, és egyszer csak azt vesszük észre, ahogy olvasunk, közben nyomozunk is. Akárcsak Sherlock mi is végigzongorázunk magunkban minden lehetőséget, aztán a végén kiderül. hogy mennyire van igazunk. Ja, és közben végre megtudhattam, hogy Sherlock miért is nyúl olykor a drogokhoz... ezt régebben nem igazán vágtam, nekem kicsit kilógott a karakteréből. De most, hogy már tudom, teljesen egybevág a figurával.

Nos, hát ez is izgalmas volt, nem csalódtam, s mint említettem: jobban tetszett mint az első rész. De érzem, lesznek még itt ennél is kacifántosabb, ötletesebb történetek. Találkozunk még, Sherlock!

Sir Arthur Conan Doyle: A négyek jele
Eredeti cím: The Sign of Four
Fordította: Mikes Lajos
Oldalszám: 134 oldal
Kiadó: Szukits Kiadó
Eredeti ár: 498 Ft

A bíborvörös dolgozószoba

2012-01-23T10:37:00.004+01:00

Ezzel a könyvvel kezdődött minden, ami Sherlock. Így azt gondoltam, stílusosan ezzel a kötettel fogom kezdeni a híres detektív történeteinek a megismerését. Mondjuk, én kicsit előrébb voltam, mint Dr. Watson: ezt meg azt azért már tudtam Mr. Holmes -ról, hála a különböző filmes feldolgozásoknak meg a legújabb BBC sorozatnak. És hogy őszinte legyek, pont az utóbbi indította el nálam a Sherlock Holmes -mániát - de erről részleteiben majd egy külön rajongóposztban fogok megemlékezni.

Szóval, Dr. Watson hazatér a második afgán háborúból, amelyben mint katonaorvos tevékenykedett. Az egyik ütközetben egy golyó fúródott a vállcsontjába, és szinte a véletlennek köszönheti megmenekülését. Ezután kénytelen hazatérni Angliába, ahol szűkössé váló anyagi körülményei nem igazán engedik meg a szállodai életmódot, és így olcsóbb szállás után szeretne nézni. Szerencséjére véletlenül összefut réig ismerősével, Stamforddal, és ő ismer valakit, aki lakótársat keres magának. Hát, ez a jövendőbeli lakótárs elég fura egy szerzet, ezt már rögtön az első lapokon bebizonyítja, a későbbiekben pedig csak tovább fokozódik a dolog. Végül, miután megtörtént a boldog összeköltözés, Sherlock a jó lakótársi viszony reményében meghívja Dr. Watson -t, hogy vegyen részt az egyik gyilkossági ügy felgöngyölítésében. A holttestre egy bíborvörös szobában találtak rá: gyilkos fegyver sehol, nincs külső sérülés, és a falra a titokzatos 'rache' szót vésték fel...

"Tudja, én úgy képzelem az emberi agyat, mint egy üres szobát, ahová tetszése szerint hord be bútort az ember. A bolond sok mindenfélét kever össze válogatás nélkül, kihagyva a nélkülözhetetleneket, míg a munkásember csupán a szerszámait hordja be, melyekre feltétlenül szüksége van, és azokat a legnagyobb rendben tartja. "

Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Mr. Holmes - t igaz valójában - már ha lehet ezt így mondani egy könyv esetében. Tényleg igazán érdekes és ötletes karakter, és nem utolsósorban humoros is a sok furcsaságával. És mit ne mondjak: lenyűgöző is. De tényleg. A részletekből levont következtetések, fontos megállapítások nagy szerephez jutnak Holmes esetében, és néha tényleg pofon egyszerű rájönni ez vagy amaz mire is utalhat pontosan, hogy pont az egyszerűsége folytán nem jutna eszünkbe. S igazából, Holmes -ot bármennyire is mizantrópos beütésűnek érzem, azért a szereplőkre vonatkozó következtetései mégis csak alapos emberismeretre utalnak. Bár ha jobban belegondolok tényleg össze is függhet ez a két dolog...

Dr. Watson elbeszélőként nagyon jól működik, vele együtt ámulunk Holmes zsenialitásán, és Watson legyezgeti helyettünk is kedvenc nyomozónk egóját. Úgy éreztem, hogy a középpontban egyébként inkább Sherlock áll, mintsem a bűntény: amaz csak egy eszköznek tűnt számomra, hogy Holmes ábrázolása még jobban teljes legyen. Maga a bűntény nem volt valami fenomenális az én meglátásom szerint, nem volt benne semmi extra... Ezt az úgynevezett pluszt tényleg Sherlock személye szolgáltatta, illetve az a módszer, ahogy felgöngyölítette az ügyet. Watson egyébként szinte minden sallangtól mentes mesélése csupán a lényegre szorítkozik. Ami persze, nem jelenti azt, hogy stílustalan. Itt a lényegre szorítkozást a történetépítkezésre értem: nem tesz bele felesleges elemeket, minden okkal kerül bele. Ennek köszönhetően a történet elolvasása nem tesz ki két óránál többet - elalvás előtt ideális kis olvasmány.

Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba
Eredeti cím: A Study in Scarlet
Kiadó: Sensus Kiadó
Fordította: Tury Gyula
Oldalszám: 144
Eredeti ár: 1690 Ft

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

2012-01-21T10:00:00.001+01:00

Oké, őszinte leszek: ilyen ordenáré borítót adni ennek a könyvnek bűn rossz választás volt. Ez az óriási, színes betűtípus, ami agresszíven nyomul bele az ember látómezejébe egyszerűen kikészített, akárhányszor megláttam. A szintén az ízléstelenség fogalmát kimerítő rajzolt dinamitról meg aztán ne is beszéljünk, aminek köszönhetően rögtön Tréfi törpre asszociáltam a Hupikék Törpikékből. Bármennyire is szerettem ezt a mesét gyerekkoromban, azért valljuk be, egy könyv esetében – még ha vicces történet is –, nem a legszerencsésebb asszociációnak nevezhető. Komolyan mondom, nem ezt vártam az Athenaeum Kiadótól. Az egész kötet valami olcsó, bóvli kiadvány benyomását kelti bennem, ami agresszívan rám akarja tukmálni magát. Legszívesebben sikítva menekülnék előle.

Még az a szerencse, hogy a jópofa címválasztás megmaradt – és ezért, ismétlem: csakis ezért figyeltem fel a könyvre. Ha ezen a gusztustalan borítón múlt volna, még csak pillantásra se méltatom – és akkor milyen sokat vesztettem volna! Mert bármennyire is próbál a kiadó az ellenkezőjéről meggyőzni, Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...

Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.

Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....

A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.

Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt
Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Fordította: Kúnos László
Oldalszám: 415
Eredeti ár: 3990 Ft

Két Agatha Christie

2012-01-19T09:15:00.001+01:00

Igazából az van, hogy jelenleg iszonyatos Sherlock Holmes -lázban égek, és ezért egyáltalán nincs kedvem most hosszan írni a legalább egy évezrede (igen megint túlzok, tudom...) elolvasott Agatha Christie könyveimről. Hál' Istennek nincs olyan sok, csak kettő. (és már csak két könyv kell, hogy teljesítsem az AC kihívást! Juhúúúú! ) Szóval ezért ez amolyan sebtiben összegyúrt poszt lesz - az alant előforduló értelmetlenségekért, felszínességért, meg minden egyéb ilyenért nem vállalok felelősséget. Szerintem amint leírtam az utolsó karaktert sietek is vissza kedvenc nyomozómhoz, aki ott vár türelmetlenül az éjjeliszekrényem tetején. Talán, majd egy hosszabb posztban rátok szabadítom a jelenleg bennem tomboló fanatizmust, ami kezd elég félelmetes méreteket ölteni... na, majd meglátom. De most térjünk rá inkább a lényegre, jó?

Agatha Christie: A karácsonyi puding

No, ilyet se olvastam még Agatha Christie -től, de valamikor el kell kezdeni, nem? Ja, ezt azért mondtam, hogy "még ilyet se olvastam", mert ez kivételesen nem egy darab regény, hanem hat rövidebb történet. A kötet címadó története igazán kiváló kis karácsonyi nyomozós történet Poirot-val a főszerepben, no meg persze egy karácsonyi puding is felbukkan (minő meglepetés), aminek később nagy szerepe lesz. Emlékszem, ezt pont akkor hallgattam (Ja, mert nem mondtam, hogy ez hangoskönyv? Na akkor most mondom: szóval ezt a könyvet hangosként hallgattam), mikor már lement a nap, kigyúltak a karácsonyi fények, én pedig idebent ültem a meleg szobában, cicákkal körülvéve, az asztalon illatozott a fahéjas süti, miközben a vadiúj pizsamám szárát varrtam fel (ó, mert vettem egy tök aranyos Snoopy-s pizsit, csak mivel kissé alacsony vagyok, mindig fel kell varrnom a nadrágok szárát...), na szóval már így is megvolt az ünnepi hangulat, és ez a kis történet még rátett egy lapáttal, hiszen a hamisítatlan hagyományos, vidéki angol karácsonyba nyerhettem bepillantást. Persze, a "bűntény" is izgalmas volt, de hogy őszinte legyek, a körítés jobban lekötött. És amennyire megtalált akkor ez a történet, és amennyire szerettem - nos, majdnem az ellenkezője igaz a kötet többi részére. Jó, nem utáltam azokat, de az az igazság, hogy nem zártam őket a szívembe.
A spanyol láda rejtélye például, már nem annyira tetszett – de még ez is jó volt, Az elnyomott esetében viszont kitalálható volt szerintem a megoldás ~~közben elolvastam a többi értékelést is, és ezek szerint nemcsak szerintem..~~ , ráadásul elég könnyen. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egészen feledhető volt a történet.... Az utolsó három novella pedig még annyira sem tetszett, mint az előző kettő. Ezekre meg már tényleg alig emlékszem.
De A karácsonyi puding annyira vitte a prímet nálam, ezért a közepesnél egy picit jobbra értékelem.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Ez pedig a legújabb Agatha Christie olvasásom volt, amit fogalmam sincs miért is halogattam idáig. Talán valami olyasmi lehet a dologban, hogy ez a krimikirálynő legjobban ismert könyve, amelyet még az is ismer legalább címről, akinek foggggalma nincs, hogy eszik-e agy isszák ezt az Agáta Krisztit. No, és hát emiatt bizonyos elvárásokkal indultam neki ennek a könyvnek - és bevallom, kicsit féltem is, hogy majd jól belebukok, de szerencsére nem így történt. Teljes mértékben megfelelt az elvárásaimnak, és tényleg van olyan jó könyv, mint a Tíz kicsi néger, bár kicsit más szempontból.
Az Orient expressz egyáltalán nem thrilleres beütésű, viszont maga a bűntett és annak felgöngyölítése egyszerűen zseniális! Folyton azon agyaltam, hogy melyik az igazi és melyik a hamis nyom - próbáltam ezek mentén elindulni, de aztán mindig zsákutcába futottam, hogy aztán a végén áll leesés-szerűen meglepődjek, és a legutolsó mondattal aztán még nagyobbat koppanjak. Hát, én csak hűűűű-zni meg hááááá-zni tudok most is, annak ellenére, hogy biztos tök érdekes lenne alaposabban megvizsgálni ezt a szöveget - de az az igazság, hogy most sokkal jobban esik felszedegetni az államat a földről. Nem is csodálkozom, hogy egy éjszaka alatt befaltam az egészet, szerintem megpusztultam volna, ha nem tudom meg még aznap, hogy ki a gyilkos.
Nagyon jól felépített, összetett krimi - tuti, hogy még újra fogom olvasni!

A Dickens bicentenáriumról

2012-01-14T15:38:00.007+01:00

Az van, hogy a The Guardian már a decemberben megnyitott londoni kiállítás óta a 2012-es Charles Dickens bicentenáriumtól hangos, és nagyon kíváncsi lettem, hogy ez az egész mit is takarhat valójában, így utánanéztem a dolgoknak.

Hát, kérem szépen, kutatásaim szerint (aki esetleg nem tudná) most teljes mértékben kitört a Dickens-mánia az egész világon - amibe majd reményeim szerint én is bekapcsolódom egy csöppnyit. Nem a divat kedvéért, egyébként is terveztem már a Karácsonyi ének óta olvasni valami mást is az írótól. Habár, ahogy magamat ismerem, lehet, hogy a Dickens-mánia majd akkor fog rajtam kitörni, mikor elmúlik ez a tobzódás... (különben marhára nehéz legépelni azt, hogy bicentenárium. De komolyan. Állandóan félrenyomom a betűket....próbáljátok csak ki!)

Hol tartottam? Ja, igen: szóval kitört a Dickens-láz, tombolnak a rajongók világszerte, és a 2012-es év végéig rengetegsok csuda klassz esemény meg egyebek keretében emlékeznek meg az angol irodalom egyik legnevesebb írójára. Az ereszd-el-a-hajamnak még külön honlapot is készítettek, ahol mindenről tudomást szerezhetünk. Így például az éppen futó, vagy a közeljövőben megrendezendő kiállítások listáját is megtekinthetjük (és tényleg sok ország részt vesz benne, úgy mint pl. Svájc vagy éppen a U.S.A. ) És például milyen tuti dolog már, hogy az egyik könyvtár olyan Dickens könyvklubot szervez, ahol a megjelenés csakis viktoriánus ruhában engedélyezett.... oda én is el akarok menni! De a modern kor vívmányainak hála, internetes könyvklubok is létrejöttek, így például a (z igazán meglepő elnevezésű) Dickens Book Club, amelyhez a Twitteren és a Facebook-on keresztül is lehet csatlakozni.

De nem csupán kiállítások és könyvklubok alkotják a programot, rengeteg fesztiválra és egyéb ünnepségekre is ellátogathatunk (vagyis -hatnánk, ha arrafelé élnénk...) . Február 7-én például beszélgetésekkel, filmnézéssel, zenével és tánccal egybekötött hatalmas születésnapi tomboláson vesznek részt a szerencsés vendégek, vagy pár kilométerrel arrébb, a Shrewsbury-ben található Lion Hotelben pedig Dickens ük-ükunokájával találkozhatnak, aki színész lévén, egy egyszemélyes előadással fogja szórakoztatni a közönséget. (reméljük, szórakoztatóbb lesz, mint ahogy ez első hallásra hangzik... )

És persze, a színházi előadásokról, filmekről, tévéműsorokról pedig ne is beszéljünk, amik majd egész évben kiszolgálják a Dickens-lázban tomboló emberek/országok ízlését.

Egyébként ez olyan jó bulinak hangzik, nem? Nekem legalábbis annyira megtetszett ez a dolog. Tudom, elcsépelt befejezésnek tűnik, de úgy szeretném, ha egyszer itthon is lenne valami hasonlóan nagy tombolás valamelyik írónk/költőnk tiszteletére... (és igen, tisztában vagyok vele, az ilyesmiken tök felesleges keseregni, de hát ez van.)

Stella zuhan

2012-01-12T10:53:00.012+01:00

Linn Ullmann -nal már legalább egy éve szemezek, az általam kitűzött legújabb szent cél, az "ismerdmármegazokataskandinávokat" jegyében. Eredetileg egy másik regényét akartam fellapozni, de aztán állandóan feljöttek olyan molyos értékelések, amelyek a Stella zuhan címűt dicsérték, és ráadásul tök érdekes dolgokat mondtak róla - így inkább Stella lett a nyertes.

És igazából, tök jól indult az egész. A videofelvétel, a fentről lefelé haladó kameramozgás, és hogy tulajdonképpen ebben a pár oldalban összesűrít szinte mindent, amolyan mise en abyme módon. Kibontakoznak a kapcsolatrendszerek, megjelennek a legfőbb jellemvonások, közös történetük főbb vonalai is előbukkannak - és Stella már itt is zuhan. (bár, ezt akkor még nem tudjuk)

Aztán jönnek ezek a különféle narrációk, amelyekben különféle emberkék (szemtanúk, barátok, családtagok) mesélik el egy rendőrségi kihallgatáson, hogyan is zuhant le Stella annak a magas épületnek a tetejéről. (ám kérdem én: valóban onnan zuhant le? ) És aztán, igazából tökre az van, amit a molyos értékelések, meg blogbejegyzések is emlegettek: és ez kicsit rosszul esett. Mármint, hogy egyáltalán nem éreztem többet, mint amire egyébként is számítottam, amit egyébként is tudtam erről a könyvről. És ez így a könyv részéről szerintem gáz... vagy pedig a korábbi értékelések sikerültek eszeveszettül jóra. Ez tehát, egy tipikusan olyan könyv, amit ha élvezni szeretnél, inkább ne olvass róla előzetesen alapos véleményeket.

"Míg ott üldögéltünk, felötlött bennem, hogy mi ketten összerakunk ugyan egy történetet, ám a tényszerű valóság kisiklik a kezeim közül." - na, szerintem ez az egésznek a lényege. A szereplők leülnek egy nagy kerekasztalhoz, megkérjük őket, meséljenek már erről a Stelláról, és persze, mesélnek is, de emellett még annyi minden más is szóba kerül. Valaki azt írta a molyon (ha jól emlékszem egy_ember volt), hogy Stella inkább egy apropó arra, hogy a szereplők önmagukról meséljenek, amivel valamilyen szinten egyet is értek. Ám én inkább azt mondom, hogy ez a sok sallangnak titulálható történet inkább azt a célt szolgálja, hogy elhelyezze Stellát a különböző szereplők univerzumában, hogy igenis, teljes alapossággal megtudjuk, milyennek is látta/ismerte ez vagy az a szereplő.

(kép forrása: crazythaughts.blogspot.com)

És hogy Stella milyen is volt valójában? Nem tudom. Komolyan mondom, nem tudom, annak ellenére, hogy vagy 250 oldalon keresztül a legkülönbözőbb módokon próbálták nekem bemutatni ezt a nőt. Mondjuk volt egy nagyon érdekes (szerintem elég hátborzongató) jelenet, amikor a saját tükörképét bámuló Stella, egyszer csak levetkőzi a mások előtt felvett maszkját: arca eltorzul, néma sikolyt hallat, körmeivel végigszántja az arcát, tépni kezdi a haját. De ez az egész csak egy pillanatig tart. Aztán elfordul a tükörtől, és visszarendezi az arcvonásait, összekócolt haját pedig lesimítja.

Amúgy meg voltak érdekes, agytekervényeket mozgató szimbólumok, mint például az óriáskerék, a zuhanás vagy éppen a repülés, illetve szerintem Bi, Stella kisebbik lánya is idesorolható. Az ő alakja olykor kísértetiesen emlékeztetett Doris Lessing Benjére Az ötödik gyerek című regényből.
De voltak még különböző népek mitológiájára való utalgatások, úgymint a Moirák egyikének felbukkanása Ella Dalby alakjában, aki éppen akkor vág ketté egy kötelet, amikor Stella lezuhan a bérház tetejéről. Aztán ott van még a Stella és Martin elbeszélésének a vége felé egyre sűrűbben felbukkanó Ammut (nevének jelentése: felfaló, elnyelő), akiről kicsit megtudtam ezt-azt a wikipédiának hála. Például, hogy jellegzetes ábrázolása meg is jelenik az egyik allegorikusnak mondható fejezetben, mikor Stella szívét egy mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig strucctollat helyeznek - az egyiptomi mitológia szerint ide az igazság istennőjének tolla kerül. Ez szolgált mérceként: ha a szív ugyanannyit nyomott, mint a toll, akkor az illető átkerült a túlvilágra, ha nem, mert túl sok volt az illető bűne: akkor Ammut felfalta.

De egyébként nemcsak ezt a Stellát nem tudom hova tenni, hanem ezt a könyvet sem. Legtöbbször tényleg nem mutatott többet, mint az általam olvasott értékelések - amik egyébként tök jók és érdekesek, szóval nem azért mondom. Csak a felfedezés izgalma hiányzott így - , de voltak olyan pillanatok, amikor egy picit többet is megcsillogtatott. Különben meg azzal a szóval tudnám leginkább leírni ezt a könyvet, hogy: kikészített. Olyan volt, mintha egy fekete-fehér nagyon elvont művészfilmet bámulnék négy órán keresztül, miközben a kólám felvizesedett, a popcornom is kihűlt, és arra várok, hogy mikor ülhetek már be valami lightos romantikus vígjátékra.
(tudom, gáz vagyok, de ez van)
Ja, és köszönöm még egyszer Amadeának, hogy kölcsönadta! :-)

Linn Ullmann: Stella zuhan
Eredeti cím: Nar jeg hos deg
Fordította:Földényi Júlia
Kiadó: Scolar
Oldalszám: 254
Eredeti ár: 3250 Ft

Ne engedj el...

2012-01-04T10:00:00.001+01:00

Az az igazság, miközben olvastam ezt a könyvet csak úgy cikáztak össze-vissza a gondolataim vele kapcsolatban, de most hogy itt ülök a laptopomnál azzal az elhatározással, hogy írok róla ezt-azt, de most egyszerűen semmi nem jön.

Mondjuk, emlékszem arra, hogy nagyon sokáig nem érdekelt ez a könyv. Nem is tudom pontosan már miért is, de ha jól emlékszem, maga az író, vagyis pontosabban a neve riasztott vissza. Tudnotok kell rólam, hogy szinte már fájdalmasan európai gondolkodású vagyok - ezt utálom is magamban. Igyekszem befogadni a különböző kultúrákat, meg szeretek róluk olvasni, mert érdekesnek találom (a kultúratudományos szakirányt is ezért vettem fel anno), de megélni, teljesen befogadni nem tudom őket. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és ez zavar. Még az észak-amerikai irodalom - ami a legközelebb áll az európai irodalmi hagyományokhoz - , szóval ezt még viszonylag gond nélkül fogyasztani tudom, de a távol-keleti irodalom.... hát, az nem csúszik le a torkomon. Na, és ezért is történt az, mikor megláttam Kazuo Ishiguro nevét a borítón, nemes egyszerűséggel ignoráltam ezt a könyvet - mert ez nekem úgyse menne. A csöppet sem európaian hangzó névre pedig még rátett egy lapáttal maga a cím is (bevallom, bennem valami csöpögős love story képe élt: jaj, Jose Armando ne engedj el! - De igen, Fernanda Lucrezia, mert megcsaltál Rodrigoval miközben amnéziád volt...), és még ott volt az előző kiadás borítója egy csomó fura, és számomra félelmetes gyerekfejjel... szóval, ez aztán triplán a nem, köszi - kategória.

Ám hogy pontosan mikor és miért meg hogy is kezdett érdekelni engem ez a történet, nem tudom a választ. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagy lendülettel ráklikkeltem a molyon a könyv adatlapjára, és kívánságlistára tettem. Azt tudom, hogy magabiztosabb lettem a könyvvel kapcsolatban, mikor megtudtam, hogy bár a szerző származását tekintve valóban japán, de hatéves kora óta Angliában él, és ráadásul a regénye angol nyelven íródott - gondoltam, akkor ez valami olyasmi lehet, amit talán képes vagyok befogadni, vagy legalább az emészthető kategória. És aztán jött a fülszöveg elolvasása, amiben felbukkantak olyan kifejezések, mint a világtól elzárt magániskola (juj, imádom a magánsulikról szóló történeteket) , a diákok furcsa módon a külvilágról szinte semmi sem tudnak (wow, ez az elszigeteltség még érdekesebb) , félreértések, zavaró ellentmondások meg sötét titok (áh! ) - ugye milyen izgalmasan meg érdekesen hangzik? Tudtam, innen már nem lesz menekvésem.

Igazából, nem is most rögtön terveztem elolvasni ezt a könyvet. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer - a közeljövőben valamikor. Aztán rájöttem, hogy hogyan képes az ember teljesen véletlenül és akaratlanul elolvasni egy könyvet - hát így, ahogy én csináltam: éppen a karácsonyra kapott könyveimnek kerestem helyet a polcaimon - köztük ennek is - , és valamiért kinyitottam az első oldalán, és megakadt a szemem az első mondaton... és aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy ott ülök az ágy szélén, a karácsonyra kapott könyveim teljesen neheztelve bámulnak rám (és még ráadásul az Anna Karenina is, aki aztán meg pláne nagyon mérges volt rám ), mert még mindig nem csináltam nekik helyet, én pedig Ishiguro könyvében a 134. oldalon tartok. hátizé...

Kathy H., a történet elbeszélője igazán tud mesélni. Jól kiragadja az idő végtelen teréből a megfelelő pillanatokat, eseményeket, mint apró színes gyöngyöket, hogy azokat az olvasóval együtt kösse össze egy képzeletbeli fonal mentén. Az elején szinte semmit sem tudunk, hogy mi fog ebből az egészből kisülni - de szépen, lassan összeáll a kép. Szerettem Kathy -t hallgatni, igazából nem is tudnám megmondani, hogy miért... egyszerűen csak szerettem. Talán jó meglátásai voltak. Talán, mert kevés szóval mégis képes volt sokat mondani. Nem ragozott semmit sem túl, nem nyúlt teátrális eszközökhöz, mégis (vagy éppen ezért?) végigsöpört rajtam ez a könyv.

De az az igazság, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem olvasás közben. A történetben megjelenő rengetegsok elfojtott, mélyre temetett érzelem, és a tabutémák tömkelege miatt valami csendes, lélegzet visszafojtós, szinte definiálhatatlan hangulat telepedett rám... talán egy icipicit feszélyezett az egész regény, pont az előzőleg említett dolgok miatt. Itt senki nem beszélt szinte semmi lényegesről, állandóan tabutémák akasztották meg a beszélgetéseket, rengeteg fontos dolog végig kimondatlan maradt - s talán ezeknek a mozgatórugóiba való bepillantás, talán a szereplők közt kimondatlan dolgok kimondása előttem, mint olvasó előtt - szóval talán ezek miatt éreztem úgy magam végig, mintha titokban leskelődnék valaki után.

Persze, ezek után lehet hogy nem egyértelmű, szóval ezért leszögezném: nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tényleg. Habár, még azt nem tudom eldönteni, hogy a fentebb említett dolgok ellenére, vagy éppen ezek miatt - mindenesetre örülök, hogy a kezembe került. Szerintem sokat vesztettem volna, ha nem....

u.i. tök kíváncsi vagyok most a filmre, mert ezt a regényt el nem tudom képzelni a mozivásznon... úgy értem, ez inkább amolyan belső történet, vagy hogy is mondjam. Muszáj megnéznem, hogy megtudjam, hogy oldották meg...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Eredeti cím: Never Let Me Go
Kiadó: Chartaphilus
Oldalszám: 304
Eredeti ár: 2990 Ft

2011 utolsó napján

2011-12-31T10:00:00.001+01:00

Lassan megint egy évet hagyunk magunk mögött, amiről így 2011 utolsó napján elmondhatom, hogy elég vegyes felvágott volt számomra mindenféle szempontból. Voltak köztük kiemelkedően jó és boldog pillanatok, de pocsék helyzetek is előfordultak most szép számmal. Mindenesetre remélem, hogy a következő év ennél jobb lesz.

No, de a blogról és rólam, mint olvasóról és az olvasmányairól író hölgyeményről... szóval mit is műveltem én itt ebben az évben? Hát, először is februárban hozzácsapódtam, mint forró olaj a konyhai csempéhez az ekultura.hu stábjához, és nagy komolysággal szólva: állandó munkatárs lettem (vagy mi a szösz). Pár írásom megjelent a honlapon, amelynek nagy részét itt a blogban is közöltem pár napos (olykor hetes) csúszással. Aztán márciusban III. helyezést értem el az Olvasóterem recenzióíró pályázatán, valamikor tavasszal pedig megjelent a Jumurdzsák gyűrűjéről írt bejegyzésem a Könyvfutár elnevezésű, debreceni ingyenes kulturális lap hasábjain (köszönöm, Bridge még egyszer! ).
Aztán most októberben, illetve decemberben is egy kicsit komolyabb vizeken is kipróbáltam magam, két írásom is megjelent az Irodalmi Jelen online magazinjában. Hát, érdekes és tanulságos volt mindenképp ez a kis bepillantás ebbe a világba - ahogy Hugh Grant mondaná: "hihetetlen, de élmény volt". És ez tök igaz, ennél jobban el sem tudnám mesélni :-)
Ja, és még a blogról annyit, hogy idén nyáron lett kétéves a szentem, szóval már egészen úgy tűnik, és bátran kijelenthetem, hogy van egy állandó hobbim az olvasás mellett :-) Nagyon szépen szeretném megköszönni mindenkinek az állandó vagy éppen rapszodikus, illetve az egyszeri olvasásokat, esetleges véletlen idekattintásokat, kommenteléseket, molyos kedvenceléseket - mindennek hihetetlenül örülök és jól esik, és tényleg köszönöm, hogy velem tartottatok ebben az évben (is)!

Részt vettem két molytalálkozón is Szegeden, csupa kedves mollyal és sütikkel körülvéve; meglátogatott a nyáron egy tőlem messzire élő, és számomra nagyon kedves barátnő/könyvesblogger/moly - szerintem csudaszép napot töltöttünk együtt, és valamikor tavasszal még egy másik, szintén messzire élő, kedvelt barátnővel/mollyal ülhettem be egy limonádéra a híres neves Hatos Rétesbe - és mielőtt téves konklúziót vonnátok le, a tőlem levő távolság és a kedveltségi faktor nem feltétlen egyenesen arányos :-D ; többekkel állandó levelezésbe kerültem vagy maradtam, illetve egyéb, az internet adta lehetőségekkel élve tartjuk a kapcsolatot - aminek szintén nagyon örülök, és őszintén remélem, hogy a következő évben is így lesz, mert úgy vélem, jó és kedves barátokat, közeli ismerősöket mondhatok magaménak :-) Így mindezekre visszatekintve, tisztára szociálisnak nyilvánítom most magam.

(kép forrása: http://girl-dictionary.tumblr.com/ )

Aztán... mi van még? Ja! Szóval, az idén kereken 100, azaz száz könyvet olvastam el, ami huszonhárommal kevesebb, mint tavaly. Sebaj, szép kerek szám ez a száz - nagyon szimpatikus. Igazából, az államvizsga, szakdolgozatírás, a dögmeleg és kibírhatatlan nyár az oka szerintem ennek a csökkenésnek - no meg azt is tegyük még hozzá, hogy idén jó pár tégla méretű könyv is becsúszott az olvasmányaim közé (pl. Nyomorultak, Passuth, Elfújta a szél, illetve a legutóbbi két Dumas könyv).
Most elnéztem az olvasmányaim listáját, és megállapítottam idén sokkal több szépirodalmat, illetve klasszikust fogyasztottam, mint tavaly - aminek nagyon örülök, szeretném is folytatni ezt a tendenciát, amellett természetesen, hogy a pop irodalom is megmarad.

És *dobpergés* elkezdtem ismerkedni a kortárs magyar szépirodalommal is, és eddig csupa pozitív csalódásom volt - mármint a könyveket tekintve. Az angol nyelven olvasás is egész jól megy, de több ilyen könyv is lecsúszhatott volna a torkomon... a három darab Harry Potter és a Funke: Reckless könyv elég szánalmas mennyiség ahhoz képest, hogy tavaly azt mondtam, hogy "fúdemostmárigazánbelehúzok" . Persze, nem csupán ez a fogadalmam lett füstbe ment terv - nem is én lennék, ha másképp lenne. Valami pillanatnyi elmebaj megszállt engem tavaly decemberben, amit szerintem magam se gondoltam komolyan, még pedig, hogy 2011 januárjától májusig nem veszek könyvet. Hát persze, hogy nem bírtam ki - mondjuk, azt azért hozzátenném, hogy ez év augusztusa és novembere között tényleg alig vettem könyvet, szinte egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyit, szóval végül is mégse buktam meg benne annyira.
Elhatároztam még azt is, hogy készítek egy A hónap írója sorozatot, ami egy darabig ment is, de elég sok utánanézés szükségeltetett hozzá, meg valamikor dönteni se tudtam, így ez is kudarcba fulladt - de még nem adom fel, jövőre jobban igyekezni fogok.

Nem maradhattam ki a molyon futó kihívás-dömpingből sem, amiből idén kilencet teljesítettem. Ezek pedig: az Olvassunk Szerb Antaltól!, Űzzük el a rossz időt Wodehouse segítségével, Olvassunk romantikus könyveket, Karácsonyvárás moly módra, Karácsonyi hangulatidéző, Olvasók Viadala, Elfújta a szél-kihívás, Húzzunk kékharisnyát! és a Könyv a filmben nevezetűek. A Húzzunk kékharisnyát! az egyik kedvenc kihívásommá avanzsált, hiába teljesítettem, még jó pár kékharisnya könyv tervben van továbbra is :-)
Amibe viszont belebuktam: nagy szívfájdalmaim ezek, mert nagyon szerettem volna őket teljesíteni, de mégsem sikerült. Az egyik a Csökkentsd a várólistádat - 2011! : a tizenkét könyvből összesen hatot sikerült magamévá tennem, a másik pedig: a 2011 az Anna Karenina éve - most olvasom a regényt, de még csak a felénél tartok, és szerintem már nem igazán valószínű, hogy éjfélig menni fog a maradék ötszáz oldal. De legyünk pozitívak! :-)

(kép forrása: http://theofficialbiellacassidy.tumblr.com/post/14969492477 )

Tervek a jövőre nézve? Háááát, nem is tudom, hogy ezek után merjek-e bármit is írni, mert úgyse mennek nekem ezek az év végi fogadalmak. De azért próbáljuk meg: A hónap írója-sorozatom folyatódik, igyekszem teljesíteni a 2012-re bevállalt kihívásaimat, tervezem még, hogy indítok egy filmadaptációkkal foglalkozó bejegyzés-sorozatot... többet nem merek ígérni :-) Lehet, még ezek is meghaladják a képességeimet.

És most már teljesen kibeszéltem magam - fellélegezhettek végre :-) vagy már le is léptetek? - , szóval most jöhet az immár szinte hagyománynak nevezhető szubjektív díjkiosztás....
Az első lenne az Év Könyve kategória, aminél totálisan nehéz helyzetben vagyok, mert iszonyat sok jó könyvhöz volt szerencsém az idén, de azért próbálkozzunk:

1. L. M. Montgomery: Anne -sorozata (igen, kicsit csaltam :-) ): mert Anne világa varázslatos, és ő lett az én drága papír-barátnőm. Imádom!

2. Margaret Mitchell: Elfújta a szél : mert érdekes és izgalmas, és nem utolsó sorban Rhett Buttler miatt. Aztán meg a végére azért Scarlettet is megkedveltem. Lehet, hogy a következő olvasásnál már az elején is fogom.

illetve

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! : mert annyira ártatlan hangú, ugyanakkor mégis annyira sokrétű könyv... nehéz róla röviden beszélni.

3. Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány : csipetnyi mágia és varázslat összemosva a mindennapokkal, gyönyörűséges szavakba csomagolva.

Az Év Felfedezettje kategória nyertese pedig nem más, mint teljesen meglepő módon Kosáryné Réz Lola kisasszony, aki regényeivel teljesen levett a lábamról, ám azt hiszem, a legtöbbet mégis az mondja el, hogy egyetlen év alatt négy könyvét is olvastam - pedig ilyet nem nagyon szoktam, ha nem sorozatról van szó. Egyszóval: bravó! Jövő évben tovább mélyítjük az ismertségünk, ígérem! (vagyis nem ígérem, mert nem ígérgetek)

Az Év Sorozata kategóriánál bevallom egy picit bajban vagyok, mert idén három sorozat is fej-fej mellett haladt nálam ennek a címnek az elnyeréséért. Végül úgy döntöttem, hogy a díjat megkapja...... Suzanne Collins Éhezők viadala-trilógiája, mert vagány, elgondolkodtató, tömény izgalommal teli és teljesen kiszámíthatatlan. Kerstin Gier trilógiájának üzenem, hogy ne szomorkodjon, mivel még nem jelent meg magyarul a sorozat befejező kötete, ezért jövőre is indulhat a díjkiosztón.

A Legötletesebb Történet díját pedig átveheti.... nézzük csak azt a borítékot! Cornelia Funke Reckless című könyve! Mert egyszerűen mesés - minden értelemben :-)

És hát itt van ez a Citrom díj is, ami a legpocsékabb könyvet illeti ebben az évben - szinte látom is az ijedt tekinteteket a könyvek szemében. Hát, akkor essünk túl rajta, tépjük le mint a ragtapaszt szokás... ez a díj egyértelműen Mario Reading: Nostradamus próféciái című, szinte az égetni való kategóriát súroló könyve nyerte el. Tömény marhaság és borzalom!

Minden résztvevőnek gratulálok, s akik nem nyertek, ne búsuljanak, lehet hogy más blogon jobb babér termett nekik! És tudjátok, hogy nem a győzelem, nem a részvétel, hanem a fontos...
Köszönöm minden egyes könyvnek a részvételt, örülök hogy a kezembe vehettelek titeket (kivéve akinél nem), és díszítitek a polcaimat!
- balra el! Taps!

Kedves Olvasók, Idetévedők! Most már csak annyi maradt hátra, hogy elénekeljek Nektek egy dalt..... de nyugi, inkább megkímélnélek titeket, mert énekelni nem tudok. De ha van olyan, aki a dalt annyira hiányolja befejezésül, ITT meghallgathatja mit énekeltem volna :-DD

Szóval, visszatérve:
Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Nektek, rengeteg sok (könyv)élménnyel, és a következő év hozzon számotokra sok boldogságot és örömteli pillanatot!

Üdvözöl Titeket,
Heloise

Egy hordó bor

2011-12-30T11:00:00.001+01:00

Sötét, hűvös pincében pókhálókkal körbeszőtt hordó áll. Csendesen vár a felbontásra, nem hallatszik le rejtekébe a fenti kocsma cigarettafüstös-duhajkodós zsivaja. Csak áll, és érlelődik évek óta; arra vár, hogy egyszer megnyíljon ismét a pince ajtaja, és végigszaladjon sietve a beszabadult fénycsík a pince sötét folyosóján. Ártatlan borocska ez, finom, édes és zamatos. Pont pohárba való. Többször is. Aztán egyszer csak fejbe kólint, és már csak azt veszed észre, hogy szédelegve-émelyegve botorkálsz hazafelé a szokatlanul kacskaringós úton. Elesel a saját lábadban, arccal bele a sárba... Már nincs olyan zamata a bornak. Csak mocsok és szégyen íze.

Kosáryné Réz Lola újabb regényének központi témája az a betegség, ami – időtlen idők óta, mióta az emberek alkoholt fogyasztanak – maga körül életeket, álmokat, szerelmet, családot apró darabokra zúz. Amiről annyiszor hallunk, amitől óva intik az embert, s mégis: valahogy nem vesszük komolyan. Legalábbis nem annyira, mint kellene. Számos szakkönyv foglalkozik az alkoholizmussal, és annak fizikai, illetve mentális egészségre tett hatásával, és a kortárs irodalmakban is megjelenik, mint a világból és az életből kiábrándult, minden iránt közönyös nagyvárosi ember szenvedélybetegsége. Ám mondjuk Carver novellái és Bukowski regényei mellett azért érdemes egy pillantást vetnünk Kosáryné szóban forgó regényére.

Az Egy hordó bor című regény korántsem rezignáltan mutatja be a kocsmából hazafelé üvöltő, tántorgó részegeket. Szót emel. De nem a bárpulton egész éjszaka könyöklő vagy utcán hányó emberekért, hanem az otthon veréstől reszkető asszonyokért, az éhező, megszeppent gyermekekért, a semmibe tűnt otthonért; az alkohol okozta nyomorért, a boldogtalanságért, a reménytelen jövőért. Női regény ez, ám nem a megszokott Kosáryné-módon: fájdalmas, szívbe markoló-marcangoló.

A mű felépítése sem az írónőtől eddig megszokott: hiányzik a lineáris irányú történet, és tulajdonképpen kimondott főszereplők sem léteznek. Minden a hordónyi bor körül forog, amit a könyv elején felbontottak. Minden embert, aki e borból ivott, vagy más úton-módon köze volt hozzá, elkísérjük egy darabig: a nyomorúságos otthonába, az árokpartra, olykor pedig a halálba. Rövid, komor történetek nyílnak meg előttünk, melyek hol összetalálkoznak, hol nem: ám mindegyikben közös, hogy az alkohol mérgezett meg mindent bennük.

Az írónő kegyetlenül realistán mutatja be történetről történetre a kisiklott életutakat, a mardosó szégyent és az értelmetlen erőszakot. Bár a könyv kétszáz oldal sincs, mégis... idő kell, hogy megemészthessük ezeket a józan ésszel fel nem fogható dolgokat. De az is lehet, hogy erre bármennyi idő is túl kevés.

Kosáryné Réz Lola: Egy hordó bor
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Oldalszám: 192
Eredeti ár: 1800 Ft

Az öreg December

2011-12-29T12:51:00.008+01:00

A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdő...

Fekete István könyve nemcsak igazi karácsonyidéző olvasmány volt számomra, hanem igazi téli olvasmány is. Lapról lapra olyan gyönyörűen, kifejezően jelenítette meg a téli tájat, hogy szinte magam is elhittem, ha kinézek az ablakunkon ugyanez a látvány köszön vissza. Természetesen tévedtem. A hó most valahogy elkerülte ezt a várost, néha ugyan próbálkozott egy kicsit, igyekezett beszitálni az utakat, a fákat és a háztetőket, de ezek a csodák csak pár óráig, vagy még addig sem tartottak, legnagyobb sajnálatomra. Helyette volt eső, köd és szürkeség. De tudjátok, most valahogy mégsem bántam, mert Fekete István könyvének olvasása közben mégis havat láttam magam előtt.

Régen, utoljára általános iskolás koromban olvastam tőle, és már el is felejtettem, hogy mennyire szépen ír. Tényleg, már az első oldalaktól kezdve rácsodálkoztam, hogy mennyire érzékletesen tudja lefesteni a puha hótakaró alá bújt természetet. Szinte hógolyót gyúrtam a szavaiból, és emlékeztem a régi-régi télre...

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ottmaradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és a tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és a ködöt megcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozódó hátukra

Ám szentimentalizmus ide, szentimentalizmus oda, akármennyire is jól forgatta Fekete István a pennát, azért mégsem voltam vele maradéktalanul megelégedve. Tudom, hogy sokan kedvelik ezt a kötetet, de én mégis azt mondom, hogy számomra már túlságosan is giccses volt - annak ellenére, hogy karácsony előtt, illetve alatt teljesen átadtam magam az ünnep már-már émelyítően szirupos hangulatának, szóval még ennek ellenére is túlontúl giccsesnek találtam egy némely történetet. Ennek ékes példája volt például a Roráté címet viselő történet, ami az égből lenéző Szent Péterrel és a vele beszélgető pufók angyalkával együtt, valljuk be őszintén, egy tipikus ponyvába való klisé, és őszintén szólva az ilyen elemek úgy esnek nekem, mint egy arcul csapás. Igyekeztem magam ezek túltenni, mondván kerüljünk meghitt hangulatba, de nem ment. Mármint, hogy túltegyem magam ezeken.

Igazából, szerintem ezért is nehéz karácsonyos történeteket írni, mert ez tipikusan olyan ünnep, a tömény szeretettel, meg a "jobb adni, mint kapni" -érzéssel, hogy könnyen átlendülhet az író a ló túloldalára, és ahelyett, hogy megragadná az ünnep lényegét, átcsap a kibírhatatlan és tömény giccsbe.

Persze, azért voltak igazán figyelemre méltó és teljes mértékben élvezhető novellák is, így például a Régi karácsony I. vagy az Éjféli világosság, amely nem csupán a felebaráti szeretet fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem az ártatlan állatok irántira is. Hiszen a szeretet ünnepe csak úgy lehet igazán a szereteté, ha mellőzünk ekkor minden kegyetlenkedést...

Szóval, nem mondanám, hogy csak a szép leírások miatt volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, a történetek nagy része tetszett, valószínű jövő karácsonykor is elő fogom venni. S még ha nem is az egész kötetet olvasom el, de azokat a részeket, amelyek különösen tetszettek, biztos újrázom majd. Fekete István történetei nem a tipikus novellák közé sorolhatók, nem hordoznak igazi csattanókat - inkább csak amolyan életképek ezek a régi -régi vidéki karácsonyokról... S hát jók is voltak ezek! Hódunyhába burkolózott téli táj, ropogó tűz a kályhában, korcsolyázás a tavon, szánkázás a domboldalon, kucsmák, szűrök, betlehemezés... Egy csipetnyi megidézés, hogy lám, régen hogyan is teltek szüleink, nagyszüleink karácsonyai.

Fekete István: Régi karácsony
Kiadó: Új Ember Kiadó
Oldalszám: 169 oldal
Eredeti ár: 1200 Ft

(a bejegyzésben található kép forrása: http://mdugk.deviantart.com/favourites/42538226/d2dui4q )

Vén diák

2011-12-28T10:08:00.004+01:00

Kosáryné Réz Lola műveinek újbóli megjelentetését már a Könyvhét óta üdvözítem, amikor is a Kráter Műhely Egyesület az életmű-sorozat első darabjaiként megjelentette a Porszem a napsugárban és a Különös ismertetőjele nincs című regényeket. Az őszi hónapokban pedig az írónőnek újabb két regénye került a boltokba. A vén diák című könyve egyébként a sokadik kiadással büszkélkedhet – s eddig minden alkalommal megnyerte magának az olvasóközönséget.

A regény valahol Selmecbánya környékén játszódik, ott, ahol az írónő a gyermekkorát töltötte. A magyarok, németek és tótok lakta vidéken, a hegyekkel körülölelt városkában réges-régi történetek keringenek egy vén diákról, s annak fiatalkori kalandjairól. Mert ugye minden vén diák volt valaha fiatal...

Poros a csizmája, nadrágja, az utcákat járva csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog a szélben. Fekete diákzubbonyán még nincs más dísz, csupán egy rojt. Egy igazi bányász zubbonya telis-tele van foltokkal, hiszen minden egyes folt a mélységben átélt veszedelmekre emlékezteti viselőjét. A diák kalandjai azonban nem a hegy gyomrának feneketlen mélységeiben történnek, a veszélyek nem a sötét, fojtogató tárnákban rejlenek. A diák veszedelme a szerelem maga, s zubbonyára ennek bizonyságául bársonyfoltokat varrat a szépséges lányok és asszonyok fürge ujjaival. A regény elején diákunk kabátja még üres. Ám az évek múltával azért kerül rá később egy-két bársonyfolt. A diák neve egyébként Bereczky Józsi, avagy ismertebb nevén: Garabonciás. S ez a regény zubbonya bársonyfoltjainak történetét meséli el.

Az írónő ebben a regényében ismét új oldalát mutatta, hiszen – bár a szerelem áll a történet középpontjában, akárcsak a Porszem a napsugárban című regényében –, ám a témát ezúttal más szemszögből közelíti meg, más a hangulat, és más a végkicsengés. A korábbi két Kosáryné regényben a női alakok abszolút dominanciát élveztek, a férfiak inkább meghúzódtak a háttérben, mint valami idegen, érthetetlen figurák. Itt már eltűnik ez az éles határ a két nem között, a férfiak olykor a reflektorfénybe kerülnek, levetve az ismeretlenség és a teljes érthetetlenség álarcát. Olykor bepillantást nyerhetünk a gondolataikba, érzéseikbe – számomra mégsem tűntek hiteles alakoknak. Olvasás közben végig azt éreztem, hogy Kosáryné hiába próbál belekukucskálni a másik nem fejébe, egyszerűen nem megy. Idealizált, túlontúl egyszerű, kidolgozatlan alakok maradnak. Ellentétben a finoman árnyalt női szereplőivel, akik az idő múlásával jellembeli változásokra is képesnek bizonyultak.

(kép forrása:http://rdvn2.diary.ru/p124423445.htm )

Azonban nem csupán szereplőit, hanem hangulatát tekintve is különbözik A vén diák a korábban megismert két regényétől: itt nincs báj és bohóság. A szereplők szeretetre éheznek, gyengédségre és pár jó szóra, ám ahonnan legjobban vágyják ezeket megkapni, csak közönybe és durva elutasításba ütköznek – nincs boldog házasság. Garabonciás az asszonyok és vénlányok szemében a szívdobogásos-szerenádos-kipirult arcú régen látott romantikát testesíti meg: ő az éjjeli szerenád az ablak alatt, ő a boltból hozott csokor virág, ő a simulékony tánc, ő az álmatlan éjszaka... Azonban a regény hangulata bármennyire is keserédes, azért a kedves humor sem hiányozhat a lapokról, helyzetkomikumok sora színesíti az önmagában kissé komor történetet.

Bár a Különös ismertetőjele nincs varázsát megítélésem szerint nem képes túlszárnyalni Garabonciás története, mindenesetre a Kosáryné-rajongók polcán feltétlenül ott a helye.

Kosáryné Réz Lola: Vén diák
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Oldalszám: 256
Eredeti ár: 1900 Ft

Előre a múltba

2011-12-25T17:00:00.000+01:00

Annyira vártam már ezt a könyvet, hogy amint frissen, melegében kirakták a könyvesboltok polcaira, már rohantam is megvenni. (És nem, nem vagyok fanatikus egy kicsit sem.) Vagyis pontosítok: még ki se volt rakva a polcra, amikor betévedtem tök véletlenül és számomra is meglepő módon a legközelebbi könyvesboltba. Végigjártam az egész újdonsággal kirakott polcot, de sehol se találtam, így kénytelen voltam grabancon ragadni egy eladót, hogy számon kérhessem rajta kellő vehemenciával, hogy a Zafírkékkel mi újság? Mire ő riadtan hátrasietett a raktárba, gondolom az eszelős tekintetemtől egy kissé megrémülten, majd mikor megláttam, hogy a Zafírkékkel a kezében jön vissza, képtelen voltam nem sikítani örömömben - persze, csak amolyan szolidan, úrilány módjára. (de inkább ne nézzétek meg a biztonsági kamera felvételét...)

És oké, így visszagondolva ez tiszta égő, hogy így viselkedtem, de valamiért iszonyatosan szeretem ezt a sorozatot. Ha most a komoly énem szólna, azt mondaná, hogy igazából semmi extra nincs ebben a trilógiában: könnyed kikapcsolódásra való, és kezit csókolom. De tudjátok, közben pedig ott van az az énem is (igen, köszönjük egyébként, mindannyian jól vagyunk ebben a testben), aki - mint fentebb részleteztem - tinilány módjára rajong; aki bejelöli a határidőnaplójába a megjelenés dátumát, és számolja vissza a napokat; aki képes hajnalig is olvasni ezt a könyvet, hiába tudja, hogy másnap korán kell kelnie; és akit ha megkérdeznétek, hogy mégis mit mondana erről a könyvről, nemes egyszerűséggel, és kellő eleganciával csak annyit mondana, hogy (szó szerinti idézet) "Víííí!" De szerintem, inkább ne kérdezzétek...

Igazából, hogy könnyed kikapcsolódásra való könyv - ez tényleg minden túlzás nélkül állítható. Ez tényleg az, ami: egy igazán szórakoztató ifjúsági regény, s hozzátenném nem is kívánkozik valami negédes, vagy éppen véresen komoly szerelmi dráma lenni - mint ahogy sok kortárs ifjúsági regénynél megfigyelhető mostanában. S pont emiatt élvezhető számomra annyira...

Van természetesen benne egy kis szerelmi huzavona, egy ügyetlen főhősnő és egy ügyeletes szépfiú - s bár igaz, hogy ezek is szinte állandó kellékei lettek az unásig nyomatott divatos ifjúsági regényeknek, de az írónő ezt az egészet kicsit máshogy tálalja. Igazából, leginkább a Zafírkék olvasása közben éreztem azt, mintha Gier olykor tudatosan rájátszana arra, hogy a könyv műfaját kifigurázza. Úgy értem, behozza a megszokott klisés jeleneteket, és vagy szó szerint szinte az arcunkba vágja Gwendolyn szavain keresztül, hogy "igen, jesszus - ez gyomorforgatóan klisés" vagy pedig a más regények magasztos, zsebkendő itatós, szerelmesen sóhajtozós jeleneteit a legváratlanabb pillanatokban elüti valamilyen poénnal, ismét érzékeltetve, hogy "nem, ezt nem kell komolyan venni". S talán pont ezek azok a momentumok, amelyek miatt üdítő színfoltnak tartom a szinte receptre írt urban fantasy/ifjúsági regények palettáján.

(a kép forrása: http://cygnesdelanuit.tumblr.com/post/13060862992 )

És a könyv humora -úgy általánosságban - is fantasztikus, nem egyszer visítva nevettem fel a poénokon, és még most is néha, ha eszembe jutnak. Persze, akadtak néhol erőltetettek, de szerintem elég elenyésző volt... És most vagy én voltam túl fáradt a Rubinvörös olvasása közben, vagy már ennyire nem emlékszem megint semmire, de mintha a Zafírkék még az előzőnél is felszabadultabb lenne - de mondom, tévedés persze előfordulhat.

"7:00 Cartrell novícius, aki nem jelent meg az éjszakai Ariadné-vizsgán, hét óra késéssel érkezik meg a feljáróhoz. Enyhén támolyog és alkohol szaga van, amiből arra következtetünk, hogy bár nem ment át a vizsgán, de a rég elfeledett borospincét megtalálta. Kivételesen beengedem az előző napi jelszóval.
Különben nem történt semmi említésre méltó.
Feljegyezte: J. Smith, novícius, délelőtti őrség"

Igazából, a történetről nem szeretnék írni, mert nehéz is lenne - ugye az egyéni spoilerérzékenység miatt - , másrészt meg, aki olvasta az első részt, ezt úgyis el szeretné olvasni, aki meg nem, annak meg úgyis az első résszel kell kezdenie :-). Így inkább a cselekményvezetésről csak apró impressziókat írnék, néhány képzeletbeli széljegyzetet. Szerintem maga a fővonal ismét az első részhez hasonló felépítést követ - persze, nem teljes ismétlésről van itt szó, csak magára az ívre értem, és ez nem minősítő megjegyzés akart lenni, ez csak egy amolyan megállapítás. S persze, itt is előfordultak ilyen "nagy titkok", amikre valójában szinte rögtön rá lehet jönni - de ezt most megsúgom nektek, engem a cselekmény érdekel a legkevésbé ebből a trilógiából. Egyszerűen csak szeretek ezekkel a szereplőkkel, ebben a világban és a különböző időkben kalandozni, és mert szeretek nevetni velük vagy éppen rajtuk...

S mivel kicsit elfogult vagyok - mint látható - , ezért bevallom őszintén, hogy igazából én nem éreztem nagy minőségbeli különbséget az első és a második rész között - talán, a Zafírkék egy picit jobban sikerült, de az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert ezt olvastam a legutóbb.

És most hogy elolvastam, várok a piros tollal a kezemben, hogy melyik napot preparáljam ki a jövő évi naptáramban, amikor meg fog jelenni a trilógia befejező része...

Kirstin Gier: Zafírkék
Eredeti cím: Saphirblau
Fordította: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 358
Eredeti ár: 2999 Ft

Szenteste

2011-12-24T18:30:00.002+01:00

Elérkezett végre a várva várt Szenteste. Nem tudom most mi tört rám, de valahogy ebben az évben sokkal jobban vártam ezt a napot, mint egyébként szoktam...

Biztos már mindenki feldíszítette a karácsonyfáját, meghitten pislákolnak rajta a fények, és csillognak a gyönyörűséges üveggömbök, és ki tudja, talán már az ajándékok is ott kuksolnak a fa alatt. Ezt látva bennem mindig valami olyasmi gondolat fogalmazódik meg, mint amiről Márai is írt: "Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."

Hát szerintem sem.

És ha már ellátogattál ide, kedves Olvasó, szeretnék Neked nagyon-nagyon boldog, könyvekben gazdag karácsonyt kívánni! De ne feledd el a nagy sürgés-forgás közepette, hogy a legfontosabb mégis az, hogy:

"Ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen karácsony!"
(Szilágyi Domokos)

Áldott karácsonyt kívánva üdvözöl téged,
Heloise

Karácsonyi varázsok

2011-12-19T10:06:00.009+01:00

Már csak pár nap, és itt van a várva várt karácsony. Sajnos, a napsütéses vagy éppen ködös, esős idő nem igazán segít rá, hogy teljes mértékben átadjam magam a karácsonyvárás hangulatának. Ennek ellenére tegnap mégis sikerült pár órára éreznem azt a varázst, ami kicsi korom óta mindig hatalmába kerít az ünnepeket megelőző napokban, hetekben. Bögréinkben illatozott a narancsos-fahéjas Karácsonyi meglepetés névre keresztelt tea; csomagolópapírok, masnik és szalagok hevertek szanaszét az asztalon, néhány megírandó karácsonyi képeslap társaságában. Enya szólt a rádióból, halkan suttogva a Silent night című dalt. És valahogy ezekben a pillanatokban éreztem azt a vágyva vágyott kedves érzést, amit annyira szeretek. Talán a karácsonynál is jobban.

kép forrása: http://favim.com/image/249256/

Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a régi karácsonyok, amikor még megvolt az a titokzatos, mágikusnak mondható hangulat: amikor még hittem, hogy az ajándékot a Jézuska teszi a fa alá, amikor biztos voltam benne, hogy az elalvás előtt, halkan elsuttogott karácsonyi kívánságaimat valaki hallja odafentről... Mint minden gyermek, én is epedve vártam a Szentestét, és hatalmas örömujjongásban törtem ki, mikor az adventi koszorún végre meggyújthattuk a negyedik gyertyát is. Ezután már minden reggel úgy keltem, hogy a karácsony bármikor betoppanhat az ajtónkon.

Így visszagondolva azt mondom, hogy a karácsonyt már akkor sem az ajándékok miatt vártam leginkább. Persze, az is csodálatos volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem téptem cafatokra a csomagolópapírokat az ajándékok sikítós, vagy éppen lélegzet visszafojtós kibontása közben, de már ekkor sem ez volt a lényeg (bár lehet, ha megkérdeznénk ötéves énemet, ő mást mondana erről). Az egész karácsony volt a lényeg: a gyönyörű karácsonyfa felállítása a nappalinkban, a közös díszítés (amikor húgommal olykor hajba kaptunk, hogy melyik díszt hova tegyük stb), a konyhában rotyogó halászlé illata, a diós és mákos bejgli, és az, hogy ezen a napon mindannyian együtt voltunk. Mármint úgy igazából.

A legtisztábban, és legszívesebben mégis azokra a pillanatokra emlékszem, amikor apával és húgommal visszavonultunk Szenteste a gyerekszobába, mert a nappaliban anya fogadta a Jézuskát. Ezek a félórák voltak a karácsonyi mágikus hangulat tetőpontjai, amikor biztos voltam benne, hogy a szomszéd szobában most csoda történik. Pedig tévedtem. Az egész otthonunkban volt a csoda azon az estén.

Ilyenkor apával körbeültünk a gyerekszoba padlójára, én pedig előkerestem a legkedvencebb Karácsonyi daloskönyvemet, mely tele volt csudaszép rajzokkal és kedves dalocskákkal. Ezt a könyvet már nem is emlékszem, hogy mikor és kitől kaptam. Amióta csak az eszemet tudom, megvolt ez a könyv (bár, most, hogy rákerestem a borítójára, látom, hogy 1990-es kiadású, szval hároméves koromnál előbb nem kaphattam). Rövid kis könyvecske volt, puha borítású, és Szegedi Katalin rajzai díszítették oldalról oldalra. Ebből tanultam minden általam ismert karácsonyi dalt. Nagyon szerettem, és sokáig nagy becsben tartottam, hiszen szerves része volt a karácsonyainknak.

Szóval, miután elővettem a daloskönyvet, apa is előkeresett valamilyen hangszert, általában szájharmonikát vagy furulyát. És aztán húgommal nekiveselkedtünk az éneklésnek, apa pedig hangszeren kísért minket. Nem volt meghatározott sorrend a választott dalok között, de ha jól emlékszem mindig a "Mennyből az angyal"-lal kezdtük a sort. Ez volt az a dal, amivel a Jézuskát hívtuk, hogy látogasson be a mi otthonunkba is. De a repertoárunk közt szerepelt még a "Pásztorok, pásztorok..." kezdetű nóta is. De a kedvenceim általában a vidám, ritmusos dalok voltak, mint például a "Jaj, de pompás fa, a karácsony fa" vagy "A zöld fenyőfán...". Miközben énekeltünk, elképzeltem, ahogy Jézuska beröppen az ablakon, elbeszélget anyával, és miközben lerakja a szépen becsomagolt ajándékokat a fa alá, elismerőn megjegyzi, hogy milyen csodálatosan is éneklünk, és hogy szeret idejönni.
Majd miután a Jézuska integetve kiröppent az ablakon és elindult, hogy más gyerekeket is meglátogasson, anya átkopogott a gyerekszobába, és leült közénk, hogy együtt elénekeljük a Jézuska búcsúztató dalát, a Csendes éjt. Ez volt és maradt is, minden kedvenc dalom között a legkedvencebb. Talán mert egyszerű, és csodálatos. Ám az is lehet, hogy azért, mert ezt mindannyian együtt énekeltük Szentesténként...

Csendes éj, drága szent éj.
Mindenek álma mély.
Nincs fönn más csak a drága szent pár,
Várja gyermeke alszik-e már.
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!

Csendes éj, drága szent éj.
Örvendj szív, bízva élj!
Isten gyermeke áldva néz rád.
Hív az óra, mely víg reményt ád.
Jézus a földre leszállt,
Jézus a földre leszállt.

Csendes éj, drága szent éj.
Pásztor nép gyorsan kélj!
Halld az angyali halleluját,
Száll itt zengve s a távolon át.
Üdvhozó Jézusunk él!
Üdvhozó Jézusunk él!

Figyelem! Felnőtt tartalom következik: Hogy nem létezik Jézuska, arra ötéves koromban jöttem rá. Azon az estén már éppen a karácsonyi dalokkal várásos tetőponton tartottunk, amikor megszomjaztam, és kikéredzkedtem a konyhába. Semmi hátsó szándékom nem volt akkor, ám apa mégis a lelkemre kötötte, hogy csak abban az esetben mehetek ki, ha nem kukucskálok be a nappali ajtaján. Nos, azelőtt eszembe se volt, ám ezzel a figyelmeztető mondattal már nagyon is. Szóval, naná, hogy belestem - és megláttam anyát, ahogy dúdolgatva csomagolja be az ajándékainkat. Nem szóltam senkinek eme nagyszerű felfedezésemről, úgy tettem, mintha nem tudnék semmit sem. Aztán a téli szünet után elmeséltem az oviban a csoportnak: persze, senki sem hitt nekem, mindenki azt mondta, hogy hazudok. Néhányan mintha sírva is fakadtak volna, és aztán az óvónéni elbeszélgetett velem, hogy ilyet nem szabad mondani a gyerekeknek. Teljesen magamba roskadtam, hogy még az óvónéni sem állt ki mellettem, és mindenki hazudósnak gondolt emiatt. Ám egy lány mégis odajött hozzám nagy búslakodásomban, és megfogta a kezemet, és halkan belesúgta a fülembe, hogy "Én hiszek neked!". Ez nagyon jól esett akkor, és a kislánnyal azután barátok lettünk. Azt hiszem, anya pedig az óvónénivel való elbeszélgetés során tudta meg, hogy én már nem hiszek a Jézuskában. (se a Mikulásban, se a húsvéti nyusziban meg ilyenekben)

S bár igaz, hogy ezután a felfedezésem után a karácsony mágikus varázsából valamicske elillant számomra, ám nem foglalkoztam vele. Már inkább az kötött le, hogy húgomnak viszont még tovább kitartson, mint nekem. Sok éven keresztül úgy tettem előtte, mintha én is még mindig hinnék benne, és különféle csodás történetet találtam ki a Jézuskáról (hogy néz ki, hol készíti az ajándékokat, hogy hozza el az otthonokba stb), elmeséltem neki azokat a dolgokat, ahogy én régebben hittem bennük. Ezek a történetek voltak az első, általam adott karácsonyi ajándékok.

Karácsonyra a játékok mellett rengeteg könyvet is kaptam. Ám az egyik legemlékezetesebb az apától kapott Usborne Az élővilág kisenciklopédiája volt. Imádtam az állatokat már akkor is, ám ezelőtt egy könyvem se volt róluk, ami ennyire szép és érdekes lett volna. Amint megkaptam, rögtön bele is merültem. Csodálatos érzés volt lapozgatni, és emlékszem, hogy milyen jó illata volt ennek a könyvnek. Hónapokig hordoztam magammal ide -oda, volt olyan fejezet, amit többször is elolvastam. Nagyon szerettem, és sokáig a legkedvencebb könyvem volt.

Aztán a másik ilyen emlékezetes könyvajándék, a Harry Potter sorozat első négy része volt, de erről most nem mesélek, mert már nyáron megtettem az Olvasás 7 hete keretében, és nem akarom ismételgetni magam. Pár karácsonnyal később viszont megkaptam Jane Austen: A klastrom titka című könyvet anyától. Ez volt az első Jane Austen könyvem, és még azon a karácsonyon el is olvastam. Azelőtt még sose hallottam az írónőről, bár anya nem régen mesélte, hogy anno nagyon ajánlgatta nekem Austen regényeit, csak én nem akartam őket elolvasni. Ezen a karácsonyon következett be a pálfordulásom, mert direkt ezt a könyvet kértem anyától. Emlékszem, hogy ekkoriban nagy Tudás Fája olvasó voltam, és a gótikus regényekkel foglalkozó cikkükben megemlítették ezt a regényt, mint gótikus regény-paródiát, és emiatt érdekelni kezdett. Igaz, nem tett rám akkora benyomást, mint a később megismert Büszkeség és balítélet, de ettől függetlenül nagyon szerettem. Emlékszem, ahogy bekucorodtam vele az ágyamba, éjjeliszekrényemen szaloncukrokkal és forró teával, miközben kint ugyanilyen szürke idő volt, mint most. Ha jól emlékszem (már nagyon régen olvastam), ebben a könyvben sem volt sokkal szebb idő. Csak szürkeség és latyak - de az is lehet, hogy csak rávetítettem, nem tudom. Ennek ellenére, mindenesetre ez a könyv számomra elválaszthatatlanul összekapcsolódott a karácsonnyal és a téllel. Percek alatt elmerültem az angol vidéki életben, és a félelmetesnek hitt kastélyban. S mire hajnalban végeztem az elolvasásával, és kinéztem az ablakon, csoda történt: hó szállingózott hatalmas pelyhekben, és mindent beborított a fehérség...Hát, ezért volt számomra annyira emlékezetes ez a könyv. Lehet, hogy megint el kéne olvasnom? Most kinéztem egyébként az ablakon - és hihetetlen, de megtörtént megint a csoda: hull a hó!

Húsz év múlva

2011-12-16T09:57:00.006+01:00

Szóval, a múltkor olvastam A három testőrt (akik valójában négyen vannak :-D ), és meséltem, micsoda hiányosságaim voltak e történetet tekintve. Aztán úgy hozta a sors, hogy a trilógia második részét is a kezembe kellett vennem. Elárulom, hogy mivel az első rész nem igazán nyerte el tetszésemet - vagyis hát tetszett, csak nem annyira, mint vártam - na, szóval ezért nem ugráltam örömömben, hogy el kell olvasnom rögtön a második részt is. Ám a Húsz év múlva esetében megtörtént az a csoda, amit az első résztől vártam: rajongva szerettem olvasni ezt a könyvet, és csak egy hajszál választott el attól, hogy rögtöndemostazonnal be ne iratkozzak valami vívó tanfolyamra (halál komolyan gondolkodtam rajta), de aztán végül maradtam a lustább és kevésbé megerőltető megoldásnál: megnéztem a három testőr-filmeket meg még valami sorozatot is. (Amikről reményeim szerint lesz majd valami összefoglaló posztféleség. Mindenesetre tervben van.)

Szóval, az első rész tiszta hepienddel zárult, mindenki örült és boldog volt - kivéve Miladyt (pfff). A három plusz egy testőrt tehát a teljes mámor közepette hagytuk hátra: konfettieső, fanfár, a boldog főcímdal meg ilyenek. Azóta eltelt húsz év, és sok minden változott: XVIII. Lajos azóta eltávozott az élők sorából, akárcsak Richelieu bíboros. XIV. Lajos, akit a későbbi korok majd Napkirályként is emlegetnek, kiskorú, tehát még nem uralkodhat. Helyette édesanyja, Anna királyné és Mazarin bíboros kormányozza az országot. Utóbbi nem valami kedvelt a nép körében, hogy finoman fogalmazzak, legalábbis erre enged következtetni az utcákra özönlő nép, akik "Le Mazarinnal!"-típusú kiabálásokkal tömegnyomorognak a palota előtt.
Athos, Porthos és Aramis már nem szolgálnak a királyi testőrségben, mindannyian szétszéledtek: ki erre, ki arra. Egyedül D'Artagnan maradt a régi posztján, régi barátairól csak hébe-hóba értesül, már nem igazán tartják a kapcsolatot. Mazarin viszont támogatókat, hű szolgákat szeretne maga mellett tudni, és (többek között) D'Artagnan -ra esik a választása, mert értesült húsz évvel ezelőtti kiváló és vakmerő kalandjairól. Új és fontos feladattal szeretné megbízni, ám ezt D'Artagnan csak akkor válallja (ha kap érte szép anyagi juttatásokat) ha régi bajtársai is csatlakozhatnak a küldetéshez. Mazarin természetesen beleegyezik, így D'Artagnan régi levelek és egyéb nyomok segítségével elindul barátai felkutatására, hogy ismét összeálljon a (szuper)csapat.

Igazából, a kalandos epizódokkal most sem fukarkodott Dumas: csupa ármány, rajtaütés, menekülés meg izgalom. Egy félmondatnyit sem unatkoztam a téglaméretű könyv olvasása alatt - ahogy az előző kötetnél sem - , ám valamiben ez mégis más, mégis jobb volt, mint az első rész. Az eltelt húsz év úgy vélem, nagyon jót tett a szereplőknek: kissé komolyabbak, kevésbé idealisták lettek, egyszóval már egész emberszerűek. Kicsit kiábrándultak a világból: nem teljesen gondtalanok már, nem annyira önfeledtek. A könyv egészén végigvonul egy kis keserédes nosztalgia a régi időkkel kapcsolatban - persze, megnyugtatásul közlöm, hogy ezektől még nem lesz egy spleennel teli szomorkás regény. A vidámság, a vicces kalamajkák továbbra is uralják a történetet, mégis: ezzel a kis komolykodással úgy érzem, maga a történet is komolyabban vehető.

A Milady-vel történtek miatt is sokat bánkódnak, különösen Athos. Folyton megkérdőjelezi tettük helyességét, mélységes bűntudatot érez miatta - ám nem csupán a lelkiismeret gyötri őket... ugyanis felbukkan Mordaunt, Milady fia, aki bosszút esküdött, szóval még egy dolog, amiért izgulni lehet. Mordaunt nem is hazudtolja meg származását: ő is ugyanolyan nagy hanta-művész, akárcsak az anyja. Kiválóan álcázza magát (nem bokorként :-D), és észrevétlenül és mesterien képes sarokba szorítani kedvenc testőreinket.

Azért persze voltak apró negatívumok is számomra, amiket egy kicsit fájlaltam. Ilyen volt az, hogy igazából, két szereplőben is csalódtam ebben a részben, akiket előzőleg a szimpatikus szereplők közé soroltam. Nekik egyáltalán nem tett jót az eltelt húsz év. Az egyik maga Anna királyné, aki először szégyenlős, érzékeny fiatal hölgyként bukkant fel, amolyan ártatlan naivaként. Húsz évvel később azonban egy könnyen megvezethető, szeszélyes, hálátlan asszonnyá vált, aki könnyen elfelejti kik álltak mellette a bajban...
A másik pedig Aramis lenne, aki szerintem elég önző és képmutató emberré vált... Akárcsak D'Artagnan -nak, nekem se lett szimpatikus.

Mindenesetre csudajó kis kalandokat éltem át Dumas -nak hála. Fantasztikus volt az egész könyv, igazán élveztem olvasni - most egyébként pont azon agyalok, hogy kedvenc könyv lett -e. Meglehet. Ezt a könyvet bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmet, a kalandokat és az izgalmakat - mert itt egyikből sincs hiány.

Alexandre Dumas: Húsz év múlva
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
Kiadó: Európa
Oldalszám: 888
Eredeti ár: 5400 Ft

képek forrásai: 1. könyvillusztráció: commons.wikimedia. org
2. franciaorszag.network.hu

Lámpagyújtás

2011-12-15T12:41:00.006+01:00

Nézz be a lámpa alá, mert ajándékok várnak!

Hogy mi is ez? Most hétvégén kerül megrendezésre a Lámpagyújtás nevezetű esemény, azaz Karácsonyi Könyvszalon és Első KönyvmolyCON.

Hat kiadó fogja magát az eseményen képviseltetni, könyveikből 20% kedvezménnyel lehet vásárolni, és az előzetesen regisztrált látogatókat különféle ajándékokkal várják. De lesz még itt dedikálás is, könyves akadályverseny és még ki tudja mi minden. Szerintem mindenféleképp érdemes bekukkantania annak, aki teheti.

És hogy hol és mikor lesz?
Az esemény most pénteken, azaz december 16.-án veszi kezdetét a WestEnd City Centerben, és vasárnapig, azaz december 18. -ig tart.

Regisztrációért, vagy további információkért látogass el az alábbi weboldalra:
http://lampagyujtas.hu/

Aztán majd meséljetek, milyen volt! :-)

(a bejegyzésben található kép csak illusztráció! Forrás: http://eusape.tumblr.com/ )

Három Agatha Christie-könyv

2011-12-13T09:01:00.000+01:00

Történt ugyanis, hogy nem mindegyik általam olvasott Agatha Christie krimiről született bejegyzés a blogomban - vagy azért mert lusta voltam (igen, leginkább ezért), vagy pedig azért, mert úgy gondoltam, hogy nyúlfarknyi hosszúságú bejegyzést én már pedig nem fogok írni (ezt a kifogást csak a lustaságom leplezése miatt találtam ki, hogy őszinte legyek), mert akadt bizony olyan könyv, amiről a molyos értékelésemnél hosszabban nem tudtam volna írni. Persze, így hogy három kötetről egy bejegyzés keretein belül szólok, így talán meglesz ez három rénszarvas orrnyi is. (csakhogy ünnepi hasonlatot alkalmazzak)

Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában

Ebbe a könyvbe már korábban is belekezdtem, cirka négy vagy öt évvel ezelőtt, de alig húsz oldal után abba is hagytam. Igazából ez lett volna az első könyvem a krimikirálynőtől, és azon nyomban el is riasztott. Végtelenül unalmasnak találtam.
Most a molyos kihíváson felbuzdulva újra nekirugaszkodtam ennek a könyvnek, hátha most nagyobb sikere lesz nálam. S bizony, most végre sikerült teljesen elolvasnom.
Itt nem csak a gyilkos kiléte volt kérdéses, hanem kezdetben az is, hogy vajon ki lehetett az az ismeretlen fiatal lány, akinek a holttestét megtalálták egy öreg házaspár könyvtárszobájában. A kezdés egészen jó volt, aztán valahogy ellaposodott a történet, majdnem ugyanolyan unalmasnak találtam, mint pár évvel ezelőtt. Nem mindig tudott kellően lekötni, sokszor ásítoztam, sőt: néhányszor el is aludtam a lapok fölött - azért ez egy kriminél nem éppen a legjobb reakció..
A rejtélyes ügy megoldására itt tényleg egyedül Ms. Marple volt képes. Azt hiszem, kellő információ hiányában az Olvasók itt tényleg csak találgathatnak.
Gyakran túl sok a mellébeszélés, de a megoldás meglepő.

Agatha Christie: Három vak egér

Emlékszem, ezt valamikor a nyár elején vettem ki a könyvtárból, mert a címét tök viccesnek találtam valamiért (ne is mondjátok, tudom, hogy néha elég idióta humorérzékem van). Aztán elolvastam a fülszöveget: hóvihar, civilizációtól elzárt fogadó, marék ember plusz egy gyilkos - hú, rögtön borsózni kezdett a hátam!
Agatha ismét egy jó kis krimit hozott össze, amiben már az első pár oldalon nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik, és mégis…. mégis bedőltem a csapdájába. Hiába sugallta, hogy az előítéletek, az első benyomásokból levont következtetések hamisak is lehetnek, én mégsem voltam képes a látszat mögé látni – pedig sokszor azt hittem, hogy sikerült.
Rövid, alig két óra alatt elolvasható krimi - de annál ütősebb! Még a kis belga se hiányzott.

Agatha Christie: ABC- gyilkosságok

avagy: Bűntett rendelésre.
Nézzük csak az étlapot. Betörés? Hamisítás? Áh, ez mind vegetáriánusoknak való! Egy gyilkosságot szeretnék, némi körítéssel. Tudja mit? Inkább nem is egyet, hanem egy egész sorozatot kérek!
(elfogyasztása után)
Ez igazán ízletes volt, az elejétől a végéig. Tetszett az első pár oldalnál Hastings kapitány és Poirot eszmefuttatása a zaftos gyilkosság mibenlétéről. A (későbbi oldalakon felbukkanó) kriminálpszichológiáról szóló gondolatokat, kérdéseket is érdekesnek találtam: milyen apró, árulkodó jelek utalhatnak egy személyiség körvonalaira? S vajon ilyen apró jelek alapján megtalálhatjuk-e a tűt a szénakazalban? Rájöhetünk-e egy bomlott elme belső törvényszerűségeire? Vagy felfedezhetjük-e az ennek ellentmondó cselekedeteket?
Érdekes, és (nem utolsó sorban ) izgalmas krimi – Poirot méltó ellenfélre akadt.

Ebben az évben még mindenképpen tervben van az írónőtől a Karácsonyi puding című könyve, mert hát miért ne, meg egyébként is. Tulajdonképpen már olvasom is, bár nem folyamatosan, mert akkor már rég' végeztem volna vele.
Gondolom, arról majd írok ide a blogba is, de lehet, hogy megint lusta leszek. Mert azt említettem már, hogy mostanában lusta vagyok?

Jane Austen elveszett portréja?

2011-12-09T21:38:00.010+01:00

Ezt a képet bizonyosan sokan ismeritek. Igen, ő Jane Austen néni, és ezt a képet testvére, Cassandra készítette vízfestékkel még 1810-ben.

Hát, nem egy Monet pingálta az egyszer biztos, de jobban sikerült, mintha én csináltam volna. Mindenesetre nem rossz kép ez, de hát mégis csak ez az egy darab úgymond autentikus portréja létezik...(illetve ennek még egy 1870-es átdolgozása)

Aztán a napokban olvastam a Guardian oldalán, hogy Jane Austen egyik életrajzírója, nevezetesen Dr. Paula Byrne egy árverésen mégis ráakadt egy új Jane Austen portréra. Pontosabban nem ő, hanem a férje lepte meg őt ezzel a kis ajándékkal. Eredetileg "Jane Austen képzeletbeli portréja"-ként volt aposztrofálva, és egy magángyűjtemény darabjaként került árverésre, a kép hátoldalán pedig az alábbi felirat volt olvasható: "Miss Jane Austin". Ám Dr. Byrne mikor megpillantotta, rögtön felismerte a jellegzetes Austen-i orrot. Véleménye szerint ez egy teljesen hiteles portré, hiszen a családjára jellemző arcvonások mind megtalálhatóak - s úgy véli, hogy ez egy úgymond "képzeletből festett" arckép esetében nem igazán lenne valószínű (habár, szerintem miért ne lenne? ). A grafitrajzot egyébként 1815 körülre datálja.

Persze, most folyik a vita más szakértőkkel, hogy ez most tényleg ő vagy mégsem? Mondjuk, én továbbra se tudom, hogy mit gondoljak erről a képről, pedig már jó ideje ezen járatom az agyam. Mindenesetre, ha ez mégis ő, akkor (ahogy ezt Dr. Byrne is megjegyezte) ez a kép valóban egy teljesen más Jane Austen-t tár elénk... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire jutnak majd a kutatók.

És íme a kép:

(Jane Austen as pictured in the portrait discovered by Dr Paula Byrne. Image: Courtesy Dr Paula Byrne)

A lány, aki lángra lobbant

2011-12-07T10:44:00.007+01:00

A Futótűz elolvasása után alig vártam, hogy a kezembe vehessem a sorozat befejező részét. Annyi kérdés tolongott a fejemben, annyi lehetséges véget végiggondoltam, de bevallom, erre és így, nem számítottam...

Magától értetődően, aki nem olvasta a sorozat második részét, de szerepel a tervei között, kérem, ne olvassa el az alábbi bejegyzést, de lehet, még annak se kéne elolvasnia, aki bár olvasta a második részt, de a harmadikat még nem (de szeretné), mert óhatatlanul is elárulok itt olyan dolgokat, amiket inkább jobb a saját felfedezésünkre hagyni. Cselekményt egyébként nem írok, csak pár gondolatot, amik az olvasás közben keringtek a fejemben. És igen, ezek a gondolatok akár spoileresek is lehetnek.

A kiválasztott már az első oldalain meglepett, mert a Tizenharmadik körzet, ahová Katniss került, és ami az ellenállás központja lett, korántsem olyan idilli, mint ahogy én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy a Kapitóliumtól levált körzet egy teljesen más, jobb hely lesz, és teljes szívemből szurkolhatok nekik, hogy megnyerjék a háborút. De már az első fejezet elolvasása után leesett a dolog: egyáltalán nem különbözik semmi lényegesben a Kapitóliumtól, sőt! Véleményem szerint a Tizenharmadik körzet sokkal inkább kontrollálja az embereket, hiszen életük minden egyes percét a vezetőség irányítja, és a kegyetlenkedés sem áll tőlük távol. Te jó ég, ki mellé álltak Katnissék? - kérdeztem magamtól nem is egyszer olvasás közben. Itt semmi se jobb: ugyanúgy irányítják, manipulálják a népet, Katniss továbbra is egy eladható termék marad, és itt még annyi boldogság sincs, mint a Kapitólium által irányított Tizenkettedik körzetben volt. A napok monotonságban telnek, nincs szórakozás, se vidámság, se színek... csak a föld fojtogató mélye, és az állandó kontroll.

Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon egy igazán szép és jó rendszer, ahol minden tökéletes, valóban szembeszállt volna a Kapitóliummal? Egy olyan világ, ahol az emberek valóban szabad akarattal rendelkeznek, ahol a boldogság mindenki számára elérhető, ahol a kegyetlenkedés ismeretlen fogalom, szóval egy ilyen világ valóban véres háborúba kezdett volna egy másik hatalommal? Hát nem. Egyáltalán nem. Éldegéltek volna szépen tovább a maguk boldogságában, és kész.
Elnyomó hatalommal csak egy másik elnyomó hatalom képes birokra kelni, egy idilli rendszer nem lett volna képes elviselni a háború borzalmait - rögtön vesztettek volna. Tehát a Kapitólium versenytársa csak és kizárólag egy ahhoz hasonlatos hatalom lehet. Voltak egyébként erre utaló jelek már az előző részben is, amikor Katniss tudtán és akaratán kívül a forradalom jelképévé vált, egy olyan forradalomévá, amihez Katniss csupán az arcát adta, beleszólása nem igen volt. De ezeket a jeleket, bevallom, akkor még nem vettem észre, csak a harmadik könyv elolvasásával világosodott meg minden előttem.

És aztán azon is gondolkodni kezdtem, hogy az ellenállás, a forradalom mikor csapott át demagógiába? Már a kezdet kezdetén az volt? Katniss is ellenálló volt vajon? Az utolsó kérdésre szerintem igen a válasz. Katniss valóban ellenálló lett már az első könyv végén, amikor új szabályokat erőltetett rá a viadalra. Ám Katniss ezt nem az egyetemes jó érdekében tette, vagy nem az elnyomottaknak akart ezzel üzenni: ő csak magára és Peeta-ra gondolt. Nem volt benne semmi magasztos, társadalmat jobbá tevő gondolat - ő csak élni akart. S ebben, illetve a további tetteiben sok más ember is megtalálta a saját élni akarását: nem a társadalomét, a sajátját. S a sok ember közös akarata végül egy nagy masszává alakult, amit egy másik hatalom igyekezett meglovagolni - és valahol itt kezdődött szerintem az egész... Mert amint valami egyetemessé, közösségé alakul, óhatatlanul elveszik benne az egyén - beleértve az egyéni vágyakat, célokat, akaratot - , és ha az egyén elveszik, amikor már nem számít, hogy én mit akarok, vagy te és te meg te mit akarsz, hanem "mi mit akarunk" lesz belőle, akkor az már nem ugyanaz. Első pillantásra egyszerű összeadásnak tűnik az egész egyenlet, de vigyázzatok, mert csalnak! Az egyenletben nagyon apró, szabad szemmel alig látható számokkal még is le van írva, hogy milyen óriási kivonások történnek az egyéni célokból, hogy az egyenlőségjel másik végén ott díszeleghessen a "mi célunk"...

Egy háború sosem hozhat megnyugvást, nem hozhat magával boldogságot, sem felszabadulást. A háborúknak mindig lesznek vesztesei, köztük ártatlanok is, akik már soha nem élhetik nyugodtan az életüket, akik a győztesek felől mindig atrocitásoknak, kegyetlenkedéseknek lesznek kitéve - és vagy alkalmazkodnak, vagy meghalnak. S ez az egyetemes cél, aminek eredménye a háború, az egyénre is visszahat. Ami ellen Peeta még az első részben foggal, körömmel küzdött az éhezők viadalának előestéjén, hogy az arénában is ugyanaz maradjon, aki most, hogy megmaradjon embernek...
Nos, ez nem mindig és nem mindenkinek sikerült.

Igaz, hogy nagyon szomorú voltam A kiválasztott olvasása közben, és végig csak sajnálkoztam és dühös voltam a kialakult helyzetre, és teljes mértékben kiütött, mikor elolvastam az utolsó oldalakat is, de! Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ez a legzseniálisabb befejezés, ami történhetett volna. Így Collins sorozata már egyértelműen és magasan kiemelkedik a tucat ifjúsági regények közül. Ez azoknál sokkal több.
Zseniális!

Suzanne Collins: A kiválasztott
Eredeti cím: Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 352
Kiadó: Agave
Eredeti ár: 2980 Ft

Titkos társaság, próféciák, blablabla

2011-12-05T08:59:00.006+01:00

Rögtön a lényegre térek: marhára dühös vagyok erre a könyvre. Nagyon ritkán mondok ilyet, mert szerencsére az általam ennyire rossznak ítélt könyvek legtöbbször messzire elkerülnek engem, vagy csak elvétve akadnak utamba. Én képtelen vagyok röhögni az ilyen élményeken, mert az ilyen könyveknél folyton az jár a fejemben, hogy az író hülyére veszi az olvasóit, és én ettől csak bedühödök: összeüt valami bevált recept alapján egy kis könyvecskét, és már mehet is a boltokba - ám most számomra kiderült, hogy a recept alapján írt könyvekhez is szükségeltetik valami aprócska írói hajlam. Mert ha az sincs, akkor aztán tényleg nincs olyan dolog, ami megmentené a regényt (meg az én idegeimet). Persze, a hosszútávú terveim között szerepel az is, hogy megtanuljam a vicces oldalát nézni az ilyen helyzeteknek, de egyelőre még nem megy.
Ja, ezzel a posztommal nem szeretnék senkit se megbántani, én teljesen elfogadom, ha valakinek ez a könyv elnyerte tetszését, és a véleményemmel egyáltalán nem áll szándékomban ezen olvasókat minősíteni. Ezt gondoltam, még az elején tisztázom.

Igazából, nem vártam sokat ettől a könyvtől már az olvasása előtt sem. Tudtam, hogy nem egy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó remekmű lesz; és tudtam azt is, hogy nem egy szépirodalmi igényességgel megfogalmazott könyvet fogok olvasni. De most nem is volt rá igényem. Az elvárásom csupán annyi volt, hogy izgalmas legyen, és kikapcsoljon pár órára. Nos, a könyv tényleg felspannolt, de ez korántsem az akciódús cselekményének köszönhető, hanem a rengeteg blődségnek, ami a lapokon felbukkant. Komolyan, a hajamat téptem.

A kedvenc jeleneteim közé tartozott, mikor a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő már az első oldalakon elkapta a Nostradamus papírjaival seftelő csávót, és jól megkínozta abban a reményben, hogy sikerül kiszednie belőle, hogy hol vannak azok a bizonyos papírok. A seftelő csávó felismerte, hogy ez a gonosz és kegyetlen szereplő bizony addig fogja kínozni, míg el nem mondja neki a dolgot, ezért úgy döntött öngyilkos lesz. Ám van egy kis probléma: nincs a kezében se kés, se bármilyen szúrásra alkalmas tárgy, a lőfegyver meg aztán abszolút felejtős. Plusz kikötözte a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő, szóval a kezeit se tudja használni. De sebaj, a seftelős csávó így is megoldja! Figyelem, drámai pillanat következik: mélyen belenéz a gonosz és kegyetlen szereplő szemébe, majd a fejét gyorsan jobbra fordítja, és hoppá! Eltörik a nyaka. Na, basszus! Ha esetleg kimentek a Forma1-re, csak óvatosan kövessétek az előttetek elsuhanó autókat, mert még a végén eltörik a nyakcsigolyátok....

Aztán a másik kedvenc jelenet, amikor a fentebb említett gonosz és kegyetlen szereplő üldözőbe vette a Nostradamus-rejtélyt megfejtésén ügyködő kis csapatot, akik a nagy megfejtés közepette éppen megálltak valami réten, hogy szedjenek maguknak valami gazt (nem emlékszem pontosan mit is, de valami növényt). Szóval, tiszta idill: rét, gazok meg minden – az egyik szereplő annyira átadta magát ennek az érzésnek, hogy a szedés közben kicsit levált a csapattól, és az ott csordogáló folyó partján folytatta a gyűjtést. Ekkor a gonosz és kegyetlen szereplőnk jól letámadta hátulról, és hogy a gazokat gyűjtő csaj ne tudjon sikoltozni miközben jól megfenyegeti, befogja az orrát (!!).....Úgy látszik, hogy ebben a fiktív világban az emberek csupán az orrukon képesek a levegővételre...

De persze, oké. A fentebb említett jelenetek miatt még nem lesz egy könyv rossz (annyira) – bárkivel megeshet, hogy az írás hevében olyan dolgokat leír, amikbe igazából bele se gondol, és az a szerkesztés után is véletlenül ott marad. De a sok tévedéshez még hozzácsapódik az is, hogy borzalmas írói megoldásokat használ. Az teljesen rendben van, hogy a szerző, a fülszöveg szerint legalábbis, a Nostradamus-próféciák nemzetközileg elismert kutatója, és ezért nyilvánvalóan elég sok mindent tud a szóban forgó személyről, illetve gondolom a történelmi tudásnak sincs hiányában. De ezeket az érdekességeket úgy tárja az olvasók elé, hogy a szereplőpárosok közül az egyik karakter folyton értetlenkedik, erre a másik folyton tudálékoskodik. Ez a gagyi megoldások leggagyibbja. Az ilyen párosítások közül a kedvencem a két rendőr volt: az egyik szellemileg teljesen zokni, még a legalapvetőbb dolgokkal sincs tisztában, a másik viszont a két lábon járó wikipédia, aki pontos évszámokkal meg nevekkel dobálózik folyton, hogy a csökött agyú társa megérthesse a dolgokat. A párbeszédeikből folyton műveltségi vetélkedőt szervez, szegény buta rendőr csak áll bambán, igyekszik nyomon követni az eseményeket, erre az okos rendőr folyton behoz a társalgásba olyan fogalmakat (a társa szövegétől teljesen független), hogy a butácska rákérdezhessen. Tudjátok, kábé olyan szinten, mint a tanulós gyerekműsorokban.

„Mi az a Stockholm-szindróma?
Calque elhúzta a száját. - Bocsásson meg nekem, Macron, de néha elfelejtem, hogy maga még olyan fiatal. (…) Nos. Ezt a szakkifejezést Nils Bejerot svéd kriminológus alkotta meg 1973-ban. Akkor Stockholm egyik kerületében, Norrmalmstorgnam félresikerült egy bankrablás, és a rablók egy csomó tússzal együtt bezárkóztak egy épületbe. S hat nap elteltével a túszok egy része már jobban rokonszenvezett a gengszterekkel, a saját rabtartóikkal, mint a kiszabadításukon fáradozó rendőrökkel.” (97.o.-98.o.)

Ez a párbeszéd aztán tök életszerű, nem? Főleg, hogy szegény kis csökött agyúkám nem a terminus eredetére kérdezett rá, hanem arra, hogy mit jelent. De aztán figyeljétek a következő (!!) sort:

[csökött agyú mondja]: „Ah.”
[erre az okoska] : „Maga tehát azt képzeli, hogy ez a nagy ravasz Sabir valahogy meg tudta bűvölni vagy babonázni az egész cigánytábort, és lelkes-önkéntes cinkosává varázsolta annak minden lakóját?” (98.o.)

És akkor most mi van? Hát hogy a fészkes fenébe képzelhetné azt a csökött agyú, ha eddig magával a fogalommal se volt tisztában? Vagy ez az „Ah.” ilyen sok rejtett jelentést hordozna magában? Ez az egész jelenet egy Lassie-paródiára emlékeztet... Tudjátok, amikor a kutya odaszaladt a gazdájához, és kettőt vakkantott neki, erre a gazdája ránézett, és izgatottan ezt mondta: „ Lassie! Azt akarod ezzel mondani, hogy két kisfiú pár perccel ezelőtt beleesett a tóba, és segítségért kiáltanak?”
Hát, naná.
Ah.

Aztán ott vannak még a hiányos, illetve egyszerű mondatok, amikkel semmi gond nincs – egy bizonyos mennyiségig. Például:
„Az illető késett, természetesen. És már messziről lerítt róla az elesettség, a csóróság. Az az 1950-es évekből visszamaradt, ódivatú Zorro-bajusz. A clignancourt-i bolhapiacon ötven euróért vásárolt, fényesre kopott bőrdzseki. Az átlátszóvá ritkult vörös zokni. A walesi herceg valamikor hordott sárga inge, a túlméretezett, lelógó, hegyes gallérral. A hamis arany medalion Szent Sára képével.” (17.o.) És így tovább...

De mind közül a kedvenc-kedvencem mégis az volt, mikor rábukkantam az írói lustaság ékes bizonyítékaira. Elég sok ugyanolyan, vagy nagyjából hasonló mondat itt-ott felbukkant a regény során, szinte alig pár oldallal arrébb. (Nem is értem, hogy ezeket a szerkesztő hogy volt képes ott hagyni?)
Például:
57.o. „De Sabir annyira óvatlan volt, annyira amatőr, hogy gyerekjáték volt követni és szemmel tartani. Egyelőre tehát őt fölösleges likvidálni. A lány viszont már nehezebb dió lesz. Ő egy világosan körülhatárolt és zárt társadalom tagja, amely egy bizonyos határon túl nem szívesen érintkezik a külvilággal és a kívülállókkal.”

Aztán:

69.o. „Egy ilyen beszari alakot [vagyis Sabirt] könnyű manipulálni és eszközként használni. Csak maradjon életben... A lány viszont problémákat okozhat. Ő egy mereven körülhatárolt kultúrának a tagja, mereven rögzült szokásokkal.”

És még volt pár ehhez hasonló, egyforma mondatos baki, csak ott már nem írtam fel az oldalszámokat. Azért ez ultragáz, nem?

És még ha a tévedések, a gyerekes írói megoldások garmadája nem lenne elég, még ott van az is, hogy Mr. Reading (bár, szerintem ez inkább a fordító sara....) az írásjelek közül csak a pontot, a kérdőjelt, és nagy ritkán a vesszőt ismeri. Felkiáltójel csak elvétve fordul elő a szövegben, pedig a felszólító mondatok bőven jelen vannak. Az első felkiáltójellel valahol a hetvenedik vagy nyolcvanadik oldal környékén találkoztam (azt hiszem, a főszereplő állandó jelleggel felbukkanó, meglepetést kifejező mondatánál. Idézem: „Jézus Mária!” Hát, itt... ). Persze, tisztában vagyok vele, hogy az angolok ezt az írásjelet valóban csak a legritkább esetben használják, de a fordító erre igazán odafigyelhetett volna... Mondjuk, ez alapjáraton nem idegesítene, viszont ennél az írói hibáktól hemzsegő borzalmas könyvnél ez már az utolsó csepp volt a pohárban.

Ennyi. Tovább ragozni nem szeretném, mert egyre jobban felhúzom magam. Higgyétek el nekem, csupa ilyen hibákkal van teli a könyv. Viszont én nem hittem, hogy valaha leírom ezt a blogomba, de nincs rá más szó: szerintem ez egy fostalicska! Soha többé ilyet.

Mario Reading: Nostradamus próféciái
Eredeti cím: Nostradamus Phropecies
Kiadó: Partvonal
Fordító: Kállai Tibor
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3490 Ft

Színezd újra!

2011-11-30T12:00:00.000+01:00

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Szóval az úgy volt, hogy megjött a könyvrendelésem (illetve könyvrendelésünk, mert húgom megkért rá, hogy rendeljem meg neki az ő könyveit is). Hatalmas kupac könyv, csodaszép borítókkal - egyszerűen jó volt rájuk nézni. És ott volt Alessandro D'Avenia könyve is ezzel a nagyon furcsa címmel. Már olvasgattam korábban a fülszövegét, de valahogy nem vonzott, annak ellenére, hogy a molyon nagyon sok jót mondtak róla. Gondoltam, csak belelesek, mégis milyen könyv ez, és aztán.... Aztán ott ragadtam, és csak arra eszméltem föl, hogy már szinte a könyv közepén járok.

"Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál..." - valahogy így kezdődik ez az ide-odacsapódó gondolatfolyam. Leo, a regény főhőse és egyben elbeszélője színnel szeretné megtölteni élete fehérségét, de még maga se tudja miképpen. Egy nap egy helyettestanár érkezik az iskolába, az Álmodozó, aki a tananyag bemagoltatása helyett azon van, hogy diákjainak megmutassa milyen fontosak is az álmok. Mert ezek azok a színek, amelyekkel megtölthetjük a fehér papírlapunkat.
Igazából ennyi a történet, és mégsem. De ezt már inkább rátok hagyom.

Leo gondolatainak nagy része tetszett, különösen ez az igazán nem mindennapi gondolkodásmódja, hogy egy-egy érzéshez, élethelyzethez, érzelemhez, személyekhez színeket társított, s így a történetben felbukkanó valódi színek szimbólumokként kezdtek működni, érdekes adalékokként értelmezve a történet egészéhez. Továbbá számos irodalmi utalás is felbukkant a sorok között, köztük egyértelműek (pl. Dante, Beatrice miatt), illetve kissé átalakított, de még így is felismerhető idézetek (pl. egy híres Arkhimédész idézet), de voltak olyan utalások is, amelyek kevésbé voltak felismerhetők - de itt a szerkesztő a segítségünkre siet a lábjegyzetben.

Leo gondolatai lassan hömpölyögtek - stílusát eleinte mosolyra fakasztónak találtam, kicsit talán filozofikusnak meg csöppet olykor melankolikusnak. Úgy lubickoltam benne, mint egy kádnyi kellemesen meleg vízben, tele illatos habbal, fejem felett szálltak a színes szappanbuborékok. Aztán a közepefele oda lett a derű. Kipukkadtak a játékosan röpködő buborékok, a hab leapadt. Eltűnt a könnyedség, a fájdalom és a lemondás vette át a helyét, és számomra olvasni is egyre nehezebbé vált. Nem azért, mert rossz volt, egyszerűen csak túl sokszor került már ekkor gombóc a torkomba.

Egyébként nem tudom, lehet ha kicsit kevésbé szentimentális hangulatomban talált volna meg, akkor talán túl soknak találtam volna, hogy minden oldalon felbukkan valami bölcsesség, és hogy a szereplők között szinte minden bevezetés nélkül nagyon mély értelmű beszélgetés alakul ki. De mivel pont jó időben talált meg, így nem zavartak az ilyen dolgok.

Viszont a leendő olvasóknak azt tanácsolom, hogy csak akkor kezdjék el olvasni, ha meggyőződtek arról, hogy semmi nem fogja megzavarni az olvasás folyamatát, és lesz arra idejük, hogy egyben elolvassák a könyvet, minimális megszakításokkal. Szerintem legalábbis így lehet igazán élvezni ezt a könyvet, mert amikor olyan földi dolgok miatt, mint a vacsora meg fürdés, félre kellett raknom egy rövid időre a történetet, és utána újra elővettem, éreztem, hogy vissza kell rázódnom a stílusába, hogy újra belefeledkezhessek. S el nem tudom képzelni, hogy alakult volna a viszonyunk, ha egy vagy több napra is félre kellett volna raknom, nem csupán fél órákra. Szóval, én inkább az egy huzamban való olvasást tanácsolnám.

Többet nem nagyon szeretnék írni erről a könyvről, no nem azért mert lusta vagyok, csak szerintem minél több mindent mondok el róla, annál inkább elveszik a könyv varázsa. Meg igazából, nehéz erről a könyvről írni - nemcsak arról, hogy miről is szól, hanem arról is, hogy mit éreztem, gondoltam olvasás közben. Képtelen lennék leírni mindezt, mert magam sem tudom pontosan.
De annyiban biztos vagyok, hogy szép emlék marad ez a könyv. Örülök, hogy azon a délutánon belelapoztam.

Eredeti cím: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Fordító: Gál Judit
kiadó: Európa
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3000 Ft

Angyalok háborúja

2011-11-28T10:38:00.010+01:00

Danielle Trussoni: Angelology - Az átok

Danielle Trussoni meghódította az Egyesült Államokat ezzel a regényével, azonban az írónő neve az amerikaiak körében már korábban is ismert volt: Falling Through the Earth című könyvét a New York Times a 2006-os év tíz legjobb könyve közé választotta. Az Angelology is hasonló elismerésekben részesült a kritikusok részéről, és bizonyosan az amerikai olvasók részéről is – bár az Amazonon található vélemények azért mindössze erős közepesre értékelték. Hát, már most az elején elárulom, hogy én is az amazonos átlaggal értek egyet.

Mint azt a címből és a borítóból sejteni lehet, a regény középpontjában az angyalok állnak. Pontosabban, a bukott angyalok. Bevallom őszintén, sokáig csodálkoztam, hogy a mostani vámpír-, tündér-, démon- és vérfarkasdömpingből hogy maradhattak ki az angyalok? Persze, ott volt a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett Csitt, csitt című young adult-urban fantasy regény, amiben a főszereplő tinilányka nem a csillogó testű vámpírba, hanem a szárnyas angyalkába lett szerelmes, de tudomásom szerint a bukott angyal téma itt ki is fújt. De nem kell megijedni ettől a hasonlítástól, azért az Angelology témájában, szerkezetében komolyabb és kicsit bonyolultabb, mint Becca Fritzpatrick könyve, és stílusában is érettebb. Csak az angyalos téma a közös pont bennük.

Tegyük fel, hogy a bukott angyalok nagyon is léteznek, és leszármazottaik, a nefilimek köztünk élnek. Amivel persze nem lenne semmi gond – bár nagy lenne a csodálkozás –, csakhogy a nefilimek nem valami kedves lények. Nem csupán vagyonosak, hanem kegyetlenek, erőszakosak, és csak a hatalom megszerzése jár a fejükben. Az ő megsemmisítésükre jött létre nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt az Angelológiai Társaság. De persze, nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a nefilimek nemcsak befolyásosak, hanem emberfeletti erőkkel rendelkeznek. Az angelológusok évszázadok óta tanulmányozzák őket, hogy rájöhessenek gyenge pontjukra. Evangeline nővérnek, a Szent Róza kolostor egyik lakójának is újdonságként hat ez a sok, hihetetlennek tűnő információ, ám olyan dolgok történnek körülötte mostanában, hogy kénytelen elhinni: ez mind igaz.

A regény szerkezete igazán figyelemre méltó, nem nevezhető szokványosnak a szórakoztató irodalom, pontosabban a bestsellerek körében. Különböző idősíkok és nézőpontok váltakoznak a fejezeteken keresztül, több vagy éppen kevesebb információt hozzátoldva a nagy egészhez – valóban, akárcsak egy kirakós. Tetszett ez a forma, hogy nem egy snassz lineáris irányú cselekménnyel dolgozott a szerző, hanem csavart egyet rajta. Ha ez nem lett volna, akkor számomra még annyira semmilyen könyv lett volna.
Amit hiányoltam viszont - pont a nézőpontok váltakozásából adódóan - hogy semmiféle egyedi jegy, stílus vagy gondolkodásmód nem bukkant fel a lapokon. Egyszerűen nem lehet különbséget tenni egy angelológus, egy apáca vagy egy férfi elbeszélése között, annyira egyformák.

S igazából a szereplők sem kerülnek közelebb az olvasókhoz. Nem hús-vér emberként tűnnek fel előttünk, reakciók teljesen általánosak, korántsem egyéniek. Tekintetünk elsiklik felettük, csupán a kirakós egy-egy részeként értelmezzük őket, nem pedig szereplőkként. Egyedül Gabriella és Grigori figurája menthetné meg a regényt a papírmasé szereplők tömkelegétől, viszont ők ketten kevesek ahhoz, hogy az egészet elcipeljék a hátukon.

Ami viszont számomra kérdéses maradt még a regény elolvasása után is: hogy vajon a nefilimek tényleg gonosz lények lennének? Hogy őszinte legyek, erről nem sikerült meggyőznie a könyvnek – leginkább Grigori miatt. A nefilimek tetteit csupán az angelológusok elmondásából ismerjük meg, és szerintem ebben a könyvben ez egy elég részrehajló nézőpont. Azonban akárhányszor belekukkantottam Grigori szemével a nefilimek világába, egészen emberinek találtam őket. De az is lehet, hogy pont ez a gond velük.

Szóval, talán lenne a történetben némi fantázia, de megmarad mégis egy "egy kaptafára írt történetnek". Talán pont ezért semmi indulatot vagy más érzelmet nem váltott ki belőlem, hozzátenném még csak nem is idegesített - nagy valószínűséggel pár hét vagy hónap múlva már azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán elolvastam ezt a könyvet.
Szerintem ez egyszer olvasós, felejthető történet. Ha esetleg lesz folytatása, azt köszi, inkább kihagyom.

Eredeti cím: Angelology
Fordította: Illés Róbert
Kiadó: Kelly
Eredeti ár: 3480 Ft
Oldalszám: 448

képek forrásai:
1. terri0729.wordpress.com
2. thisburningfire.blogspot.com

Egy mindenkiért!

2011-11-21T16:00:00.003+01:00

Alexandre Dumas: A három testőr

Ezt már a múltkor meséltem nektek, hogy bizony Dumas regényei teljesen kimaradtak a gyermekkoromból, így elhatároztam, hogy nem maradhatok tovább ilyen tudatlanságban, meg kell velük ismerkednem. Igaz, a Monte Cristo grófját terveztem elolvasni A fekete tulipán után, de aztán másképp alakult a dolog, így A három testőr -trilógia került az olvasnivalók listájára. És most jöhet a teljes meglepődés, mert bevallom, hogy én biza' ezt a történetet egyáltalán nem ismertem. Mármint persze, tisztában voltam, hogy itt van az Athos-Porthos-Aramis hármas, meg ÁFA-ként hozzájuk csapódott D'Artagnan, és ismertem a mára szállóigévé vált szlogenjüket, az "Egy mindenkiért, mindenki Egyért!" -et, de itt a tudásom ki is fújt. Azt is tudtam, hogy megfilmesítették a történetet, amit a tévében körülbelül annyiszor adnak le egy évben, mint a Reszkessetek betörők!-et, de ilyenkor mindig módszeresen elkapcsoltam. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, csak mert igen.

Szóval, a könyvről...
A három testőr című regényének legfőbb szereplője D'Artagnan, a kissé heves vérmérsékletű, bátor gascogne-i fiatalember, aki elhagyva szülőföldjét Párizsba megy, hogy tagja lehessen a király testőreinek, ám ez korántsem olyan egyszerű dolog. A francia fővárosban összebarátkozik Athos, Porthos és Aramis nevezetű testőrökkel, majd egy kis kalamajka után tagja lesz a Királyi Gárdának.
A regény három intrikával teli évet ölel fel, melyben nagy szerepet játszik Richelieu bíboros, Buckingham hercege, a királyné és XIII. Lajos király, és mintha ez még nem lenne elég a cselszövéshez, egy bizonyos Milady is alaposan összekuszálja a szálakat....

Dumas egyáltalán nem hagyott unatkozni ebben a féltégla-méretű regényében, folyton volt miért izgulnom. Ám mégis azt mondom, hogy a regény közepét kicsit időhúzásnak éreztem, az valamiért nem nyerte el maximálisan a tetszésemet. Hogy most ott valóban leült kicsit az izgalom, vagy már nagyon untam a további csűrést-csavarást, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nem élveztem annyira. S ebből kifolyólag egyre jobban idegesített. Mert amint alábbhagyott az izgalom részemről, a könyv "hibái" egyre jobban kiélesedtek.

A "hibáit" azért tettem idézőjelbe, mert ezek igazából nem is hibák, a szó valódi értelmében (meg ezek tök szubjektív dolgok), sőt valószínűleg ezek, a számomra idegesítő részek a könyv elején és végén is szintén megtalálhatóak, csak ott annyira lekötött a történet, hogy észre se vettem őket, vagy csak nem foglalkoztam velük. És tudom, most sokan dühödten fogják becsukni a böngészőt, én meg a nap hátralevő részében csuklani fogok, de a regény közepénél (de csak ott!) engem legjobban a három testőr és D'Artagnan idegesített. Egyáltalán nem tűntek felnőttnek, a viselkedésüket leginkább a nyolcéves kisfiúkhoz tudnám hasonlítani. Továbbá tékozlóak, felelőtlenek, komolytalanok és sokszor nagyképűek voltak; sőt megkockáztatom, hogy olykor a butaság sem állt messze tőlük.
De persze, azért nem szeretnék velük ennyire szigorú lenni, elvégre Dumas -nak a szórakoztatás volt a célja, és talán, ha más tulajdonsággal vértezi fel őket, nem lett volna ennyire izgalmas a könyv. És ezt azért szeretném még egyszer leszögezni, hogy a fentebb említett dolgok tényleg csupán a könyv közepénél zavartak, a többi oldalon tényleg kedveltem őket. Meg szerintem ebben az is közrejátszott, hogy már kiestem a megfelelő korosztályból. Talán, hamarabb kellett volna kezdenem az ismerkedést.

S persze, az is zavart egy kicsit, hogy a szereplők terén Dumas csak végletekben tud gondolkodni. Valaki vagy teljesen jó, vagy teljesen rossz. S ha az előbbi, akkor akármilyen szörnyűséget is kövessen el az illető, akármilyen hibás döntést is hoz, nem változtatja meg a megítélést róla, jótékonyan fátylat borít a kisiklásokra. Ám a gonosz szereplők tettei - ha csupán apró kis dologról is van szó - rögtön ékes bizonyítékai mohóságuknak, rosszindulatúságuknak. Egyébként az én kedvenc szereplőm Milady volt, szerintem ő volt a legötletesebb, legrátermettebb karakter ebben a regényben: okos, fantáziadús, ravasz és a manipulálás nagymestere. Sokkal életrevalóbb, mint a többi halovány, naiv, gyenge nőalak; sőt: szerintem még az itteni férfikaraktereket is simán lehagyja.

D'Artagnan a kor furcsa szokását követve azt vallotta, hogy aki Párizsba jut, ütközetbe jut, majdnem ugyanúgy, mintha Flandriában volna: ott a spanyolok az ellenség, itt a nő. Itt is, ott is verekedni, sarcolni kell

Most hogy egy kicsit kipanaszkodtam magam, azért elárulom, hogy tetszett a könyv, és élveztem olvasni. Egyszerűen csak nem tudtam szó nélkül elmenni a fentebb emlegetett (szubjektíven megállapított) hibái mellett. Izgalmas volt, és szerettem, hogy sose tudhattam milyen fejleményeket hoz a következő fejezet, milyen újabb bonyodalmakkal kell szembesülniük hőseinknek. Tényleg jó kis kalandregény, és biztos vagyok benne, ha minimum tizenöt évvel korábban olvastam volna, akkor fakanállal a kezemben, és törülközővel a hátamon rohangáltam volna, hangosan kiáltva a jelmondatot: "Mindenki egyért, egy mindenkiért!". De az is lehet, hogy már akkor is a fondorlatosan ravasz Milady szerettem volna lenni... ez már örökre titok marad.

A regényről még annyit, hogy 1844-ben jelent meg folytatásokban az egyik francia folyóiratban. A regény előszavában Dumas azt állítja, hogy ezt a történetet egy, a könyvtárban felfedezett kézirat alapján írta - persze, ahogy gondoljuk, ez az egész csupán fikció. Ám a Wikipédiáról megtudtam, hogy később bebizonyosodott, hogy Dumas valóban más munkából merített a regény megírásához, mégpedig a Mémoires de Monsieur d’Artagnan, capitaine lieutenant de la première compagnie des Mousquetaires du Roi (D’Artagnan úrnak, az első Királyi Testőrszázad hadnagyának emlékiratai) -ból, melyet 1700 körül adtak ki Gatien de Courtilz de Sandras neve alatt. És a vicces rész most jön: a könyvet a Marseilles-i könyvtárból kölcsönözték ki, és máig nem vitték vissza. Dumas -nak bizonyára annyira megtetszett a könyv, hogy úgy gondolta, megtartja magának :-) Ejnye!

A bejegyzésben található illusztrációk forrása:
http://www.cadytech.com/dumas/galerie.php

Eredeti cím: Trois Mousquetaires
Fordította: Rónay György, Csatlós János
Kiadó: Európa
Eredeti ár: 3800 Ft
Oldalszám: 688 oldal

A Brontë Lányok

2011-11-11T15:00:00.003+01:00

Sheila Kohler: A Brontë lányok

Shelia Kohler regényére leginkább a címe miatt figyeltem fel, hiszen a Brontë nővérek műveit nagyon kedvelem, úgy gondoltam emiatt ideális választás számomra – s biztosan sokan mások is így gondolták. Úgy gondolom, hogy a három nővért – persze nem csehovi értelemben – felesleges bemutatnom bárkinek is, hiszen a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey világszerte ismert, és elismert művek, és még manapság is divatosnak tekinthetők az olvasók körében. Sikerük és irodalmi értékük vitathatatlan, s pont emiatt izgatja az irodalomtörténészek és az olvasók fantáziáját is, hogy vajon ez a három lánytestvér, akik az isten háta mögötti faluban élték le életüket, nem mozogtak irodalmi körökben, hogy volt képes ilyen nagyszerű műveket adni a világnak?

A regény három részből áll, és 1846-ban veszi kezdetét, mikor Charlotte -ot édesapja betegágya mellett találjuk, amint éppen belefog a Jane Eyre írásába. Elmúlt éveinek emlékei köszönnek vissza eközben, megszakítva a jelen folytonosságát, rövid jelenetekből, kis történetekből értesülhetünk arról, hogy végül mi vezette el ahhoz Charlotte -ot, hogy tollat ragadjon, és megírja ezt a regényt, amiből később óriási sikert hozott számára. Ám nem csupán ő emlékezik vissza eközben, hanem az éppen egy szemműtéten átesett édesapja is – s kettejük emlékkollázsaiból egy viszonylag egész kép áll össze fejünkben az elmúlt évek történéseiről.
A regény második részében – mikor Charlotte és édesapja visszatérnek Haworth-be, az otthonukba családjukhoz - ez a felépítés már megszakad, és a történet felveszi a konvencionálisnak nevezhető történetmesélés formáját. Itt már megismerkedhetünk Emily-vel és Anne -nel is, akik éppen különböző kiadókkal leveleznek regényeik kiadásának reményében, és végül sikerrel is járnak.

Ahogy a nővérek regényeinek ismeretében már sejteni lehet, az életükről szóló történet is kicsit sötét színezetű, és tele van kimondatlan feszültségekkel. Sheila Kohler a Brontë nővérek regényei nagyszerűségét és újszerűségét a testvérek személyiségéből, illetve emlékeikből magyarázza. Ezen regény szerint a nővérek regényei, illetve azok megírása egyfajta terápiaként szolgáltak számukra, hogy a mélyen eltemetett fájdalmukat, soha ki nem mondott problémáikat, fájó emlékeiket írták ki magukból ezekben a történetekben. Szerinte valahol itt kell keresni regényeik nagyszerűségének titkait: nem mesterkélt írói pózok eredményei, hanem a legbensőbb titkok kitárulkozásai.

Charlotte számos visszaemlékezése, vagy éppen a regény jelenében zajló történések rendkívüli módon hasonlítanak a híresebb Brontë regények egy-egy epizódjára, esetleg magára az egész történetre. Amit igazán sajnálok, hogy Anne és Emily nagyon háttérbe szorult Charlotte alakja mellett, ők igazából csak a regény Második részében jelennek meg, de csak felszínesen ismerhetjük meg őket. Gondolataik, emlékeik csupán annyira vannak jelen, mint egy fontosabb mellékszereplőnél szokás. Itt Charlotte -é a főszerep – ahogy az angol cím is mutatja – igazából ő van itt a középpontban, az ő emlékei, az ő gondolatai dominálnak, és az ő sikerével jön meg igazán a regény csúcspontja.

Bevallom, nem előítélet mentesen vágtam bele az olvasásába: volt egy elképzelésem, hogy ez most milyen is lehet hangulatában, stílusában (valljátok be, nektek is van a cím elolvastával). Teljesen rákészítettem magam lelkileg, és alig vártam, hogy nekikezdjek. Az első száz oldal nem győzött meg. Sőt, ennél továbbmegyek: nemhogy nem győzött meg, egyenesen az őrületbe kergetett. Egyáltalán nem erre számítottam, és tényleg már megfordult a fejemben az is, hogy nem is olvasom tovább, annyira feldühít.

Az első pár oldalig még nem volt gond – ha jól emlékszem, az első szemöldök-felhúzásom valahol a huszadik oldal környékén volt, amikor megpillantottam a "sóvár combok" kifejezést, és innentől nem volt megállás. A történet – megítélésem szerint – egyre jobban nyögött és erőlködött, bár továbbra se tudom mi célból. Brontë apuka pap és aszott öregember létére, aki éppen most esett át egy szemműtéten, olyan szexuális képzelgésekkel rendelkezik, hogy arra gondoltam folyton, hogy te jó ég, még jó, hogy nem fogadott cölibátust – tuti nem bírta volna ki. Ráizgul a nővérke "sóvár combjaira" és a halott feleségére is úgy emlékszik vissza, mint akivel milyen jó volt ágyba bújni – főleg, mikor ellenkezett. S aztán, amikor jött egy olyan fejezet, amiben a Brontë apukát ápoló nővérke önkielégítéséről olvashattam, akkor ott valahol tényleg elszakadt a cérna. Ez egyáltalán nem oké. S igazából most sem értem pontosan, hogy ez az epizód – meg a papuska kis fantáziálgatása, Charlotte -ról nem is beszélve – miért került bele? Tényleg az egésznek semmi funkcióját nem láttam akkor se, és a könyv elolvasása után se. Ez egyszerűen ott van, mert miért ne. "Há' legyen már benne egy kis szex, mer' az köll." -felkiáltással.

Egyszóval a könyv egyre inkább egy ócska, rossz ponyva benyomását kezdte kelteni bennem, aminek csak azért adták a Brontë-lányok, és nem a "Pajzán pap huncut nővérkéje" címet, mert a Brontë-nővérek divatosak, és lehet, hogy így még többen megveszik, sőt még esély is van rá, hogy egy igazi könyvkiadó kiadja, és nem a száz forintos Tiffany füzetek közt végzi. És ezt nemcsak azért mondom, mert a szex itt-ott felbukkan benne, hanem a szereplők jellemzése teljesen egysíkú és amatőr, Charlotte visszaemlékezései fájdalmasan és bosszantóan unalmasak, érdektelenek és néha egy brazil szappanopera mélységeihez közelítettek, nem is beszélve az anyuka haldoklásáról szóló visszaemlékezésről, ami már tényleg a nevetséges teátralitás határát súrolta. És én csak egyre és egyre dühösebb lettem, hogy ezt az egészet hogy lehetett ennyire elrontani? Utáltam az apát, utáltam a nővérkét (aki egyébként miután túlesett az önkielégítésen, lement a konyhába egy nagy cupákot elszopogatni) , meg Mr. És Mrs. H. -t, és Charlotte se volt szimpatikus. Őt is majdnem utáltam.

És aztán a Második résznél ez az egész egy csapásra megszűnt. Mintha az írónő észbe kapott volna, hogy jaj, mit tettem, ez úgy rossz, ahogy van – és innentől kezdve olyan volt az egész, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám, és nem is ugyanattól az írótól. Az Első rész és a Második, illetve Harmadik rész között annyira ég és föld a különbség, hogy hihetetlen! Végre feltűnt a színen Anne és Emily is, aminek tényleg őszintén örültem, mert mint említettem Charlotte az idegeimre ment az előző részben. Itt végre azt kaptam, amit vártam – én ilyesminek képzeltem el ezt a regényt még az olvasása előtt, és ha az Első rész nem lett volna, akkor lehet, hogy még szeretném is ezt a könyvet.

Az itt felmerülő problémák és dilemmák már sokkal jobban érdekeltek, és az írónő ezeket már egyáltalán nem amatőr módon ábrázolta, nem éreztem annyira mesterségesnek, teátrálisnak a szituációkat, a párbeszédeket – végre bele tudtam élni magam. Ami sajnálok itt az az, hogy Anne és Emily továbbra se kerülnek annyira előtérbe, mint Charlotte, és igazából nem értem miért. Talán, nem találta őket annyira izgalmasnak az írónő? Az valóban igaz, hogy kevés ideig éltek, és olyan nagy sikereket -rövid életük miatt – nem tudtak megélni, mint Charlotte, és biztosan dokumentum, visszaemlékezés se maradt annyi róluk, mint nővérükről, de szerintem ebben pont ez az izgalmas... én legalábbis szívesen megismertem volna őket jobban is.

A könyvet igazából nem tudom hova tenni, hiszen az első fele szerintem rémesen borzalmas, és bár a második fele mondhatni jó, de nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt mondjam, jó volt. Inkább azt mondom, végül is nem volt annyira rossz könyv. Annyira.

Eredeti cím: Becoming Jane Eyre
Fordította: Fazekas Edit
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 219
Eredeti ár: 2580 Ft

Díjacska

2011-11-11T11:16:00.003+01:00

Amadea és Titti volt olyan kedves és aranyos, hogy megajándékozott engem egy ilyen szép színes, vidám díjjal - ezúton is nagyon szépen köszönöm nekik. :-)

Ugye milyen szép?

Szerintem egyébként már mindenki megkapta - de amilyen lusta vagyok mostanság, elég sokára jutottam ide, hogy én is kitegyem.
Az én választottam most Joeymano lesz, szóval neki küldöm szeretettel :-)

Ne bántsátok a feketerigót!

2011-11-07T09:35:00.008+01:00

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee 1960-ban napvilágot látott regénye hatalmas sikereket ért el nem sokkal megjelenése után mind az ítészek, mind az olvasók körében: a szerzőt eme regényéért Pulitzer-díjjal jutalmazták, az amerikai könyvtárosok a XX. század legjobb regényének választották, és egy 1996-os felmérés szerint a XX. század hetedik legjelentősebb műve. Érdekes, hogy az írónő se a regényt megelőzően, sem azt követően nem írt mást, és mégis: ezzel az egyetlen könyvével méltán helyet foglalhatott a klasszikusok között.

A regény az 1930-as évekbeli amerikai Dél egyik kisvárosába kalauzolja az olvasót. Itt él a forrófejű, lány létére kissé túl fiúsan viselkedő Scout Finch bátyjával, Jemmel és édesapjával, Atticus-szal. A gondtalan, játékba belefeledkezős nyaraikat csupán egy dolog zavarja meg: ez pedig a felnőtté válás. Először Jem, majd később Scout is kénytelenek egyre többet és többet hátrahagyni gyermeki naivitásukból, hogy képesek legyenek tekintetüket az igazi világra emelni.

S ez a szóban forgó világ valahol ott kezdi el megmutatni valódi arcát, mikor ügyvéd édesapjuk, Atticus Finch elvállalja egy színes bőrű férfi védelmét a bíróságon, akit egy fehér nő nemi erőszakkal vádol...

Úgy gondolom, hogy a könyv egyik legélvezetesebb pontja a narráció. Az írónő ugyanis két narrátorral dolgozik, aki tulajdonképpen egy és ugyanaz a személy: Scout Finch gyermekkori énje meséli a történetet, melyet sokszor felülír, vagy éppen más megvilágításba helyez Scout felnőtt énje.
Így megmarad a gyermeki rácsodálkozás, a társadalmilag elfogadott gondolkodás ismeretének hiánya. De ami számomra a legmeglepőbb volt - és ami a legjobban tetszett az egészben - , hogy a narrátor ártatlanságából fakadóan sok dolgot nem tud: különösen a bírósági tárgyalásra vonatkozóan, illetve az emberek gyűlöletének kiváltó okát sem ismeri teljesen, csak magát a jelenséget tapasztalja. S tudjátok mit? Szerintem sokszor a kiváltó okok tényleg nem is lényegesek; nem hiszek abban, hogy a rosszindulatra, a gonoszságra lehetne bármiféle mentséget is találni. Scout pontosan érti a lényeget, és az egészet sallangmentesen tárja az olvasók elé.

S bár ezek is már önmagukban súlyos témák, de a Ne bántsátok a feketerigót! nem csupán erről szól. A társadalmi beilleszkedés nehézségei is terítékre kerülnek, hogy mennyi terhet ró is ránk az, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. S itt nem csupán azokat a fajta konvenciókat értem, hogy miről mit kellett gondolni, vagy hogyan is kell élni ezt a kisvárosi életet, hanem ebbe beletartozik az is, hogy mit is jelentett akkor és ott nőnek lenni. Scout pont ez utóbbi szempontból lóg ki Maycomb leányai közül, hiszen szeret nadrágban járni, fára mászni, verekedni, légpuskával lövöldözni, és minden délután édesapjával együtt olvassa az újságokat – már iskolába kerülése előtt is. Csupa olyan dolog, amit a maycombiak szerint egy úrihölgy nem engedhet meg magának. S hogy Scout mennyire nem illik bele a nőkről alkotott keretbe, az igazán csak akkor derül ki számára – és az olvasó számára is - , mikor részt vesz egy, a nagynénje által szervezett külmissziós összejövetelen. Ez amolyan hölgydélután, amikor valamelyik tag házában összegyűlnek az úrihölgyek, és békésen elteázgatnak, süteményeket esznek, miközben pletykákat cserélnek egymás közt. Egy igazi, külön kis közösség bontakozik ki ekkor szemeink előtt, amelynek megvannak a saját törvényei, és amely gyökeresen különbözik a Scout által megismert férfivilágtól.

Rengeteg érdekes és nehéz téma bukkan fel ebben az alig négyszáz oldalas könyvben, ám a regény legfőbb üzenete a címben keresendő. A feketerigó az ártatlanság jelképe - igen, ezt már sok hozzáértő ember megállapította - , amely nem csupán a vád alá helyezett színes bőrű férfira vonatkozik, hanem a társadalmilag el- vagy megítéltekre, az ok nélkül bántalmazottakra, a gyerekekre is.

Harper Lee regénye valóban nagyszerű könyv, mindenkinek bátran ajánlom. Elgondolkodtató, felkavaró, és mégis légies könnyedséggel megírt történet, mely közel hetven év távlatából, és ki tudja, hányezer kilométerrel arrébb is aktuális, hiszen nem változtunk sokat azóta sem.

Eredeti cím: To Kill a Mockingbird
Fordította: Máthé Elek
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 412
Eredeti ár: 3490 Ft

"Az Idő széles szárnya nyílt, csukódott..."

2011-11-05T15:00:00.003+01:00

Dan Simmons: Hyperion bukása

Igazából, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ugye, múltkor Simmons totálisan meggyőzött arról, hogy ez a sci-fi cucc jó is lehet. Aztán októberben az Agave megjelentette a sokak által várt folytatást, én pedig ezt is elolvastam.

"Az áradat huligánok morajló, kiabáló, rikoltozó masszájává vált; a tömeg össz-IQ-ja ezzel jóval a legszerényebb értelmi képességű tagjának IQ-ja alá csökkent. A csőcseléket a szenvedélyük hajtja, nem az eszük."

A bejegyzés lehet, hogy egyeseknek a spoiler-határon túllép, de nem nagyon, csak egy picit. De lehet, hogy még annyira sem. Igazából, ezt csak azért írom, mert nem tudom, hogy itt most hol is van pontosan a spoiler határ, de nem szeretnék senkit se megfosztani semmiféle felfedezésre váró élménytől (ez az alábbi bekezdésre vonatkozik).

Hogy őszinte legyek, az elején eszméletlenül hiányoltam azt a csudajó narrációt, ami az előző kötetben megfogott. A Hyperionban ugyanis a hét zarándok mesélte el egymásnak - illetve nekünk olvasóknak - a saját történetét, és ebből fakadóan igazi narrátor-tobzódásban lehetett részünk, hiszen a narrátorok sok mindenben különböztek egymástól: másképp közelítették meg saját történetüket, más felépítést használtak, és teljesen más stílusban adták elő ezeket nekünk. Sőt, ha műfajilag címkéznénk, mindegyikük története más-más besorolást is kapna.
Na, és ehhez képest ezt a kötetet kezdetben túl egyszerűnek éreztem (mármint a narráció szempontjából). Nyomon követhettük a hét zarándok közös kalandjait, majd későbbi szétválását - meg később még egyéb szálakat is - egy szenvtelen, szimpla E/3-as elbeszélő módban, illetve Joseph Severn (vagyis John Keats kibrid új identitása) történetét pedig egy személyesebb jellegű, E/1-es elbeszélői módból ismerhetjük meg. Szóval, nagyban sajnálkoztam magamban, hogy sokat vesztett a narráció a varázsából a korábbi kötethez képest, és aztán leesett a dolog. Ez mégsem olyan egyszerű - vagyis az, de van benne egy csavar: tulajdonképpen ez a két elbeszélő egy és ugyanaz. Az E./3.-as narrációjú részeknél ugyanúgy J. Severn a narrátor, hiszen ő álmodik ezekről a történetekről, nem vesz részt bennük, csak mint külső szemlélő. És hát persze, hogy álmodik - gondoltam magamban - hiszen Simmons ennek a regényének a címe is Keats azonos című művére utal, amelynek alcíme: Dream, vagyis álom! (fú, mennyi "cím" egy mondatban...) Ha jól emlékszem, Keats-től csak a Hyperionnal foglalkoztunk az egyetemen, a folytatása csak szóba került, hogy tudjuk, van ilyen is. Biztos érdekes lenne megnézni, hogy ezen kívül milyen kapcsolódási pontok vannak még a két mű között (mert biztosan van).

Ám Simmons regénye nem csupán Keats művét idézi meg: számos híres történet, illetve kép elevenedik meg a lapokon, amiket jó lett volna kijegyzetelni olvasás közben, de mivel nem tettem, ezért a legtöbbjét sikeresen elfelejtettem. De emlékszem például, hogy a regény valamelyik jelenete kísértetiesen emlékeztetett egy Bosch-festményre, a Shrike fája kapcsán Dante Isteni színjátékának egyik jelenete elevenedett meg előttem, illetve (de ezt a spoiler miatt nem árulom el, hogy hol) Jézus keresztre feszítése is eszembe jutott. Az Időkripták egymást keresztező, olykor egymásba mosódó, kifacsart, kitekert idősíkjai pedig Escher -képeit idézték fel bennem. (Escher képeire egyébként a szöveg több ponton is utalt)

Maga a szöveg számomra annyira sűrű volt, hogy őszinte leszek: szerintem ennek a könyvnek igen kis százalékát voltam képes teljes egészében felfogni (gondolok itt az intertextuális utalások tömkelegére, a filozofikus mondanivalóra, vagy éppen az összefüggések átlátására). Tényleg sokszor éreztem olvasás közben, hogy itt most valami nagyon lényeges, valami nagyon mély gondolatiság jelenik meg, és érzem, hogy ott van, csak nem tudom elkapni. Vagyis hát nem mindig, nem teljes egészében.

Az MI-k megfoghatatlan, emberi érzékelésünk birtokában elképzelhetetlen világát Simmons olyan zseniálisan alkotta meg, hogy csak ámultam és bámultam a lapok fölött: a szöveg egyre sűrűsödött, szinte már összenyomott. Hangos volt, nehéz, és én kicsi voltam.
Aztán Ummon megszólalt: a szöveg tipográfiája teljesen megváltozott. A folytonos nagybetűk, a szöveg a programozásban használt jelzésekkel tagolása - egyszerűen kirítt a sorok közül. Nem csupán kinézetében - mint az olvasás alatt rájöttem - , hanem kifejezés módja is teljesen különbözik a regény világában megszokott "hús-vér" emberekétől. Ummon hol a delphoi jósokhoz, hol egy mindenható istenséghez hasonlatos. Mondataiban egyszerre van jelen a mindenség és a semmi.

A Hyperion bukása méltó folytatása a korábbi kötetnek, sőt: az írói zsenialitás szerintem csak tovább fokozódik. Nem egyszerű könyv, de nem is egyszer olvasós. Az ilyen könyveknél érzem azt igazán, hogy mennyire keveset is tudok az irodalomról, a filozófiáról, a világról és a mindenségről.

(a poszt címe Keats: Hyperion című művéből van)

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Fall of Hyperion
Fordító: Huszár András
Oldalszám: 635
Eredeti ár: 3480 Ft

"Én vagyok a poszáta"

2011-11-01T12:39:00.007+01:00

Suzanne Collins: Futótűz

Ahogy elolvastam Az éhezők viadalát, szinte abban a minutumban vettem is elő a következő részt - képtelenség volt vele leállni, annak ellenére, hogy viszonylag egész sztoriként ért véget az előző rész. Persze, csak azért mondom, hogy viszonylag, mert azért így is elég sok elvarratlan szál maradt, de mégis kerekebb történet volt, mint a Futótűz, ami aztán tényleg úgy ért véget, hogy képtelenség megállj!-t parancsolni magamnak, és most kénytelen vagyok tűkön ülve várni a folytatásra. Amadea pedig nem rég megsúgta nekem, hogy november 17-ig leszek fakírságra ítélve - be is jegyeztem a naptáramba.

Nos, mivel nem tudok úgy beszélni erről a részről, hogy Az éhezők viadalának végére ne utalnék, ezért aki még nem olvasta az első részt - de feltett szándéka -, akkor az kérem, ne olvassa tovább a bejegyzést.
Véget ért az Éhezők Viadala, Katniss és Peeta a győzteseknek kijáró gondtalanságban tengetik napjaikat. A családjukkal együtt szép, új házba költöztek, bőven van pénzük, és az élelemnek sincsenek hiányában. Ám Peeta, Gale és Katniss közti kapcsolat már feszültségekkel terhes - sok minden megváltozott a Viadal óta. Katniss a két fiú közt őrlődik, nem mer lépni igazából egyikük felé sem, és még ha mindez nem lenne elég, Peeta -val újra el kell játszaniuk a szerelmesek szerepét, hiszen elindulnak a Győzelmi Körútra.
Eközben Katniss -t meg is fenyegeti Snow elnök, hiszen a Körzetek egyre elégedetlenebbek, néhányan már lázadozni kezdtek - s ezért Katniss -t teszi felelőssé, aki a Viadalon nyíltan szembeszállt a Kapitólium akaratával, és győzött. Legalábbis egyelőre. Ám a Kapitólium tudja, hogy hogyan bosszulja meg Katniss ellenszegülését.

Sokan panaszkodtak arra, hogy ez a kötet kicsit nyögvenyelősebben indult, mint az első, és a regény kezdése már-már az unalmas kategóriába sorolható. Én viszont ezzel egyáltalán nem értek egyet, azért szerintem itt is bőven lehetett találni izgalmas vagy éppen érdekes dolgokat. Igaz, nem úgy izgis, mint az arénában - hanem kicsit máshogy. Az eleje inkább rejtett feszültségekkel teli: a folytonos lehallgatások, kémkedések, a tizenkettedik körzetben véghez vitt szigorítások mind-mind valóban nem adrenalin növelő események, viszont az ezekből fakadó tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése bőven kárpótolnak a várt izgalmakért. Legalábbis engem. A regény közepén felpörgő eseményekről pedig már ne is beszéljünk.

Az előző kötetben szintén nagy szerephez jutó Kapitólium, most még hangsúlyosabbá lesz. Hogy úgy mondjam, az ő vasmarkára van kihegyezve a történet - hogy hogyan tartja sakkban a körzetek lakóit; hogyan manipulálja az embereket; hogyan zsákmányolja ki a dolgozókat, és miféle demagógiával él az emberek megtévesztésére. Az összes körzet tulajdonképpen azért jött létre, hogy a központ, vagyis a Kapitólium igényeit kielégítse: miközben emberek halnak éhen a mezőgazdasági szektorban, a Kapitóliumban élő emberek degeszre tömik magukat a finomabbnál finomabb ételek tömkelegével, hogy aztán valami speciális lötty segítségével kihányhassák, és üres hassal folytathassák tovább a lakomát... ám a Kapitóliumban élő emberek nem csupán az élelemben, hanem minden luxus cikkben dúskálnak - nincs hiányuk semmiben, így az ő problémáik leginkább csak a külsőségekben nyilvánulnak meg, s képtelenek egy hullámhosszra kerülni a körzetekben élő emberekkel, akik nap mint nap a megélhetésért dolgoznak keményen, és a szemöldökük kiszedése, vagy a szőrtelenítés problémájának nagysága valahol a béka popsija alatt foglal helyet náluk. S ha belegondolok, ebben is mennyi igazság van... hány fejlődő ország van most kiszolgáltatva a fejlett országok kényének-kedvének? Hány afrikai országot használnak most ipariszemét-lerakónak? Hány országban éheznek, miközben nálunk bőven van választék a hazai és egzotikus termékekből egyaránt? Nem mi is a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy figyelmet szentelnénk ezekre a problémákra?
Mi is a Kapitóliumban élünk...

Ám a társadalom-kritika csak egy nagyon halvány vonalon jelenik meg a könyvben, és egyáltalán nem szájbarágósan. Éppen annyit kapunk belőle, hogy ez a löket elég ahhoz, hogy tovább gondoljuk ezeket a dolgokat.
Emellett persze ugyanúgy izgulhatunk Katniss -ért, Peeta -ért és Gale -ért - szóval, ismét: aki nem akar elvonatkoztatni, annak továbbra sem szükséges, anélkül is élvezhető a történet. Bár szerény véleményem szerint, ha nem gondoljuk tovább, sokat veszíthetünk.
S persze, tudom, hogy az a tény, hogy valamiről elkezdünk gondolkodni, vagy elkezd minket érdekelni, még nem változtatja a világot egy jobb hellyé. De azt hiszem, legalább az első lépést megtesszük.
A Futótűz kiváló átvezető kötet volt, az első részben megismert viszonyok, jellemek, problémák és az ellenük való lázadás egyre tovább és tovább mélyed, még maga a Viadal eseménye is egy egészen új színezetet kap az előző részhez képest. Én pedig egyre izgatottabban várom, hogy végül hogyan is ér véget ez a trilógia, és hova fajulnak majd az események.

Eredeti cím: Catching Fire
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 320
Ára: 2980 Ft

képek forrása:
1. http://district12.be/gallery/displayimage.php?album=5&pid=178#top_display_media
2. http://hongerspielen.hyves.nl

Sose hagyjon el benneteket a remény!

2011-10-30T13:03:00.012+01:00

Susanne Collins: Az éhezők viadala

Van az a semmihez nem fogható érzés, amikor jó időben és jó helyen találja meg az olvasóját a könyv. Amikor tulajdonképpen annyira mindegy, hogy ez klasszikus, szépirodalom vagy szórakoztató, hogy mennyi eszmei értéket hordoz magában, vagy úgy egyáltalán minden tök mindegy, mert csak a könyv van, és az olvasó, és semmi más.

Olyan ritkán fordul elő velem, hogy valami ennyire, de ennyire rám találjon - sok könyvet szeretek, sok történetet jó volt olvasni, de olyan, hogy teljesen kizárom magamból a külvilágot, és egyáltalán nem érdekel a sok mosatlan edény, vagy a halomnyi koszos ruha, ami éppen mosásra vár a mosógép mellett, vagy hogy lesz-e a főtt kaja ebédre - szóval mindezt tényleg ritkán tudom kizárni magamból, ahogyan az is ritkán fordul elő velem, hogy egész álló nap nem csinálok semmi mást, csak bekucorodok a fotelembe, és olvasok. Most pedig péntek este óta ez van. Mint az idetett borító képéből is sejthetitek - igen, mindezért Az éhezők viadala a hibás.

Már korábban is sok dicsérő véleményt olvashattam a könyvről, de mivel disztópiáról van szó, nem igazán keltette fel az érdeklődésemet - nem tudom megmagyarázni miért, de ez a műfaj elég távol áll tőlem, még ha olyan igazságok is fogalmazódnak meg benne, mint mondjuk Orwell 1984 című regényében. Aztán húgom végül a kezembe nyomta, és mondta, hogy olvassam el, mert nagyon jó. Mennyire igaza volt!

A távoli jövőben, a mai Észak-Amerika térképe némiképp átrendeződött. A bőség országa már nem ugyanaz, mint régen. Az emberek éheznek, alig tudják megkeresni a megélhetéshez szükséges napi betevő falatjukat. A tizenkét körzet lakói ki vannak szolgáltatva a Kapitólium kényének, kedvének, hiszen minden évben minden körzetből kisorsolnak egy fiút és egy lányt, hogy aztán egy arénába eresszék őket, ahol életre-halálra menő küzdelmek árán, végül csak egy győztes maradhat. Az, aki túléli a többieket. S az egész vérengzést élőben közvetítik.
A hetvennegyedik viadal sorsolásán a tizenhat éves Katniss ártatlan húgára esik a választás, aki szelíd, mint egy bárány, és még soha nem ölt. Katniss tudja, hogy a viadalon húgára a biztos halál várna, így önként jelentkezik helyette a viadalra. S persze ő is az esélytelenek közé sorolja magát, de ezzel a döntésével legalább megmenti húga életét - legalábbis a következő viadalig biztosan. A helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy a fiú, akit az ő körzetéből sorsolnak ki Peeta, aki sok évvel ezelőtt megmentette Katniss -t és családját az éhhaláltól... Most pedig versenytársakká válnak. Katniss csak abban reménykedik, hogy a viadalon nem neki kell majd végeznie a fiúval.

A könyv már az első oldalaktól kezdve magához láncolt, és amikor elérkeztünk a Viadalhoz, na onnantól kezdve aztán már tényleg nem hagyott nyugodni. Igazi pörgős cselekményű, belevaló ifjúsági regény ez. A mai ifjúsági regényekre jellemző klisék bár itt-ott feltűnnek: mint például az önálló, felnőttként viselkedő fiatal hősnő, a szinte kihagyhatatlanná vált szerelmi háromszög, de ezt Collins mégis valahogy olyan módon tálalja a regényében, hogy nem éreztem ezeket panelelemeknek, inkább arra gondoltam, hogy ezeket eszméletlenül eredetinek (vagy ha eredetinek nem is, de mindenféleképp indokolt elemként) tűntek fel. Oka van, hogy Katniss miért is olyan amilyen - ez fontos elem a cselekmény alakulásának szempontjából, s maga a szerelmi háromszög is igazán - számomra - érdekes kérdéseket vetett fel bennem.

(forrás: ew.com)

A Viadalra való készülés során, mielőtt bemutatkoznának a versenyzők a közönségnek - Katniss és a többiek igazi átalakuláson mennek keresztül mentoraiknak és stylistjaiknak hála. Tudjátok, kell a show a népnek. S biztosan nem én vagyok az első, aki megjegyzi, de ez az egész kísértetiesen hasonlított a médiában zajló dolgokhoz. Ahol nem elég, hogy ott vagy a magad természetességében, kell valami, amit ki kell domborítanod a személyiségedben, ami miatt emlékezetesség válhatsz a közönség szemében - s ez már iszonyatosan nem lényeges, hogy ez az egész természetességgel jön belőled, vagy mesterségesen kreált. A lényeg: tűnj ki a tömegből, és nyerd meg magadnak az embereket. S ennek érdekében sokszor hazudni kell - hazudni olyan dolgokról, amelyeknek csak a maguk tisztaságában szabadna létezni. S persze, itt jön a kérdés, hogy ilyen egy kitalált, egy eljátszott, egy mű dolog válhat-e valaha őszintévé? S ha igen, képesek leszünk-e felismerni, hogy megváltozott, vagy még mindig csak a szerepünket játsszuk?
És szörnyülködhetünk Az éhezők viadalán - mármint magán az eseményen - , de kérdem én, a mi világunk médiája nem ugyanolyan kegyetlen? Nem hajszol embereket a halálba, vagy a kétségbeesésbe? Nem kell a világsztároknak is ugyanúgy teljesíteniük, megfelelniük az elvárásoknak nap mint nap? A rájuk irányuló folytonos figyelem és elvárások nem hajszolják-e bele őket olyan dolgokba, ami néha az elképzelhetetlenség határát súrolja? Hiszen, ha nem teszik, rájuk is úgymond pusztulás vár - amit nem kell a szó konkrét jelentésében érteni, szimbolikusan is felfogható a dolog.
S persze, ezt nem csak kizárólag a média műveli - hanem mi, a közönség is ugyanúgy benne vagyunk.

De itt azt hiszem, ezt abba is hagyom, mert elég messzire vinne most ez az eszmefuttatás. Persze nem muszáj elvonatkoztatni, a regény így is-úgy is viszi magával az olvasót, és nem ereszti egy percre sem.
Ahogy letettem a regényt, már kapkodtam is a folytatásért - már olvasom is - , mert ezt nem lehet csak így abbahagyni. Azt hiszem, én most rajongok.
A regényből egyébként film is készül, nem is olyan sokára már a mozikban is láthatjuk - ennek egyelőre nem tudom, hogy örülök-e vagy sem.

Eredeti cím: The Hunger Games
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 299
Ára: 2680 Ft

A Panemről készült térképet a fanpop.com -on találtam.

Emma szerelme

2011-10-21T09:55:00.006+02:00

Fábián Janka: Emma szerelme

Fábián Janka regénye nem először lép a nagyközönség elé: a korábbi kiadás egy kis könyvkiadó gondozásában jelent meg pár évvel ezelőtt, fedelén egy gyönyörű Mucha-képpel. Bloggerektől és innen-onnan már akkor is hallani lehetett róla, végül ez év nyarán megújult külsővel már az Ulpius-ház gondozásában látott ismét napvilágot - itt már kevesebb a Mucha-kép, viszont több a lila. S valóban: ahogy ezt a borító kinézetéből, illetve a címből sejteni lehet, ez a regény valóban a női
olvasóknak szól.

Emmával, a regény főszereplőjével tizenhárom évesen találkozunk a regény első lapjain 1907 nyarán, amikor édesapjával, Zoltánnal együtt az Orient-expresszen robognak Budapest felé, hogy aztán az évek óta nem látott Balatonkörtvélyes felé vegyék az irányt, ahol a régi kedves barátok mellett, az itt hagyott fájó emlékek is várják őket. Ám jó okuk van visszatérni, hiszen Emma édesapja halálos betegségben szenved, és már nagyon kevés ideje van hátra: egyetlen leányának további sorsát így hát muszáj elrendeznie még mielőtt túl késő lenne. Zoltán ezért keresi fel Kóthay
Évát, fiatalkori barátja feleségét.
Emma beilleszkedése a Balaton-parti kisvárosba nem éppen zökkenőmentes. A régi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen, ám az igazi bonyodalom akkor következik be, mikor váratlanul ismét felbukkan Kóthay Éva fia, Gábor, akit Emma szívből gyűlöl, ugyanis őt teszi felelőssé édesanyja korán bekövetkezett haláláért. Ám az évek múltával a gyűlölete egyre inkább apadni látszik, és más érzés veszi át a helyét...

(a kép csak illusztráció! forrás: hg.hu)

Fábián Janka regénye a huszadik század elejére röpíti olvasóit, ám a történelem maga csupán díszlet, a kor eseményei és miértjei nincsenek igazán taglalva, inkább csak említés szinten vannak jelen olyan esetekben, ha a szereplők életére közvetve vagy közvetetten hatással vannak. A középpontban inkább az emberi sorsok állnak, minden nehézségükkel, lemondásukkal, beteljesültségükkel vagy éppen beteljesületlenségükkel együtt.

Az Emma szerelme korántsem egy hibátlan regény, valóban érződik rajta, hogy a szerző első könyvét tartjuk a kezünkben. Felróhatjuk neki a túl egyszerű megfogalmazást, a szereplők elnagyolt ábrázolását, és még ezekhez hasonló első könyves hibákat, de mindezek ellenére szerettem olvasni a regényt, mert az eredeti funkcióját viszont kitűnően betöltötte nálam: kikapcsolt és szórakoztatott. Szerettem a fordulatokat, kíváncsi voltam Emma és szülei múltjának a titkaira, és amit a legfőképp szerettem ebben a könyvben az az, hogy Baráth Katalin könyveihez hasonlóan, itt is magyar emberek közt magyar helyszíneken barangolhatunk, és nyoma sincs a "Barbie és Ken-utóíznek". S igazából ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szüksége van a magyar szórakoztató irodalomnak az ilyen könyvekre. Mert lám, itthon, illetve a mi történelmünk köntösébe bújtatva is lehet érdekes izgalmas témákat találni, ami az átlag olvasó igényét is kielégíti - legalábbis én szívesebben kalandozok ilyen világokban, mert ekkor érzem igazán otthon magam.

Fábián Janka regénye - hibái ellenére - aranyos, bájos könyv, amely kiválóan alkalmas a kikapcsolódásra vágyóknak. A trilógia folytatása már szintén megtalálható a boltokban, sőt: az írónő következő regénye, mely Az angyalos ház címet viseli, várhatóan október végén lesz kapható.

Kiadó:Ulpius-ház
Oldalszám: 407
Eredeti ár: 3499 Ft

"hullnak a percek az idő űrjébe"

2011-10-12T09:35:00.008+02:00

Czóbel Minka: Pókhálók

Czóbel Minka egyszerűen zseniális! - ez lenne az első gondolatom, ha megkérdeznétek, hogy tetszett a Pókhálók című elbeszéléskötete. A csodálatos lírai nyelvezet már az első oldalaktól fogva rabul ejtett, szinte alig volt olyan oldal, ahol ne álltam volna meg egy kicsit, hogy újra és újra elolvassam azokat a sorokat, amelyek akár önálló versként is működhetnének -azért prózában ilyennel is ritkán találkozom. S ahogy egyre jobban beleástam magam a pókhálók sűrű rengetegébe, rájöttem, hogy Czóbel Minka nem csupán lírai, hanem prózában is nagyon jó. Hihetetlen, hogy ezek az elbeszélések a XX. század elejéről valók, és mégis: mennyire modern a történetszövésük.

A Pókhálók című kötet, ha csupán röviden, néhány szóban jellemeznem kéne, akkor valami olyasmiket mondanék, hogy szürkeség, csendesség és szenvedély. Persze, ezek a szavak így nem igazán érthetőek, szóval ezt kicsit bővebben kifejtem: szürkeség - nem pejoratív értelemben mondom, ez inkább ahhoz a látványhoz hasonlít, mikor a padláson rátalálunk egy por és pókháló lepte kopott könyvre, ami valamikor még a nagypapáé, dédpapáé volt, s tele van egy már letűnt és ismeretlen világ történeteivel. S igen, Czóbel Minka kötete pont ilyen: régi korok őrzője, elmúlt titkok tudója. Legalábbis én valahogy így éreztem.
Csendesség és szenvedély - ez a két, látszólag ellentétes fogalom tökéletesen egyesül itt. Az elbeszélések szereplői csendes, látszólag érzéketlen figurák, akikre akár a jelentéktelen jelzőt is simán ráaggathatnánk. Ha leülnénk velük beszélgetni egy kávé mellett, két perc múlva el is felejtenénk a találkozót. Ám a felszín alatt elképesztő szenvedélyek tombolnak, amelyeket ez a csendes és látszólagos jelentéktelen álca nem enged a felszínre törni, s így szép, lassan minden kihuny bennük - még az élet is.

"Lassan hullott a hó napról-napra, milliónyi ezüst csillagával, sűrű puha takarót vont a földre. Néha szél kavarta meg, ilyenkor kilátszott a fagyos föld, mint egy csontváz megsárgult darabja, aztán sűrűn szitált a hó ismét reá. Fehérség, elterjedő fehérség a földön, szürkeség az égben, s a fehérség és szürkeség közt fekete varjúk libeg, kavarodtak, szálltak. "

Minden egyes novella zseniális a maga módján, s a maga teljességében, ám a kötet mégis egy kerek egészet alkot, hiszen az itt található elbeszélések nem csupán egymás után sorakoznak, hanem beszélgetnek is egymással. Beszélgetnek az elmúlásról, a beteljesületlenségről, a szerelemről, az elszalasztott lehetőségekről és a szenvedélyekről.
S nyilván elég merész összehasonlítás, ami nagy valószínűséggel egy kicsit figyelmesebb olvasattal már meg is dőlne, de amikor olvastam néha arra gondoltam, hogy olyan, mintha egy Brontë-könyvet olvasnék.

Számomra a legkiemelkedőbb mind közül, a kezdőnovella volt, amelynek címét maga a kötet is viseli. A történetben látszólag semmi különös nincs: egy lány, aki szeret egy fiút, de nem meri neki megvallani, s később már nem is teheti. Az élet megy tovább, mások házasodnak, boldogok, de Annuska csak hagyja, hadd menjen el mellette az élet egyetlen szó nélkül, miközben körülötte a pók egyre szövögeti hálóját. S persze, elgondolkodtató meg megható meg minden, de valljuk be, ilyen történetből van már egy tucat. Amik igazán érdekesek benne azok a szimbólumok, a párhuzamosságok, a víziók és a történetszövés: valóban olyan, mint egy pókháló.
Az apró kis négyzetekben egy-egy kép van Annuska életének fordulópontjairól, s a szálak, amelyek ezeket a négyzeteket körülfonják, a mondatok. Egy-egy ilyen kis képecske (a szövegben ez fejezetszerű részként bukkant fel) utolsó mondata megegyezik a következő kép első mondatával. Bár ahogy látom, ez most kicsit hülyén hangzik így leírva...

S persze, voltak még kedvencek, de ezt az (szerintem) erős kezdést, végül egy novella se tudta felülmúlni. Talán egyedül a Miter menyasszonya című novella nem tetszett annyira, az már tényleg egy igazán konvencionális féltékenykedéses sztori, amiben tényleg csak annyi különlegesség van (szerintem), mint az ilyen sztorikban általában: csattanó és tanulság is ugyanaz. Viszont a nyelvezete ennek is csodálatos.

Kedves Czóbel Minka, igazán nagy öröm volt olvasni Öntől!

Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft

Képek forrása:
1. imdb.com
2. http://unpluggedincalifornia.tumblr.com/post/10211963825

Indul a küszöbről az út...

2011-10-04T09:47:00.011+02:00

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége

A régi kedvencekről nehéz írni. Nekem legalábbis. A Gyűrűk Ura és én már lassan kilenc éve ismerjük egymást, és a mostani volt a hetedik vagy a nyolcadik újraolvasásom, és hihetetlen, de még mindig, teljes szívből rajongok. Tinédzserként nagyon meghatározó olvasmányom volt, és a Harry Potter után ez volt a második könyv (könyvsorozat), ami teljesen magába szippantott. Gondolatban, álmaimban folyton Középföldén kalandoztam, órákon keresztül bámultam a könyvbe rajzolt térképeket, és elképzeltem azokat a helyeket, tájakat, amikről maximum pár sornyi említés van csupán a trilógiában. Bár fanatizmusom odáig nem terjedt, hogy tündéül megtanuljak, de egy teljes magyar-finn szótárt magamévá tettem, illetve egy rövidke óangol szószedetet is összeszedtem valahonnan (erre már pontosan nem emlékszem, hogy vajon ezt is egy szótárból jegyzeteltem ki vagy máshonnan szedtem...). Tolkien -nak köszönhetően tinédzserkorom utolsó éveit a nyelvek, a szavak és a különböző népek mitológiájának bűvöletében töltöttem, és így visszagondolva erre az egészre azt kell mondjam, hogy jó volt így rajongani - ez az érzés azóta pedig minden egyes újraolvasáskor visszaidéződik bennem. Így A Gyűrűk Ura (akárcsak a Harry Potter-sorozat) tényleg különleges helyet tölt be a kedvenc könyveim között.

Igaz, az újraolvasásaim eddig mindig nyáron történtek, mert a megismerkedésünk is valamelyik nyári hónapban történt - így a fejemben a vakáció és Középfölde teljesen összemosódott. De tavaly elhatároztam Zenka egyik kedvcsináló posztjának a hatására, hogy az idei GYU olvasás másként lesz: nem nyáron, hanem szeptember 22-én, Bilbó és Frodó születésnapján fogom elkezdeni a történetet, akkor amikor elindult a küszöbről az út...

Tolkien 1937-ben fogott hozzá A Gyűrűk Ura megírásához, mely sok utalással kapcsolódik az író korábban megjelent A hobbit című, gyermekeknek íródott regényéhez. Az oxfordi nyelvészprofesszor írás közben rengeteget merített a Kalevala és a Beowulf világából, ezek is nagyban alakították regényvilágának mitológiáját, amelyet hihetetlen és elképesztő részletességgel teremtett meg Középfölde történelmével egyetemben. Tolkien álmodott egy világot: tündékkel, törpökkel és hobbitokkal telit; énekekkel, mondákkal és mesékkel együtt. Egy olyan világot, amely csupán az ő képzeletében létezett - és a könyvek segítségével ezt velünk, Olvasókkal is megosztotta.

A Gyűrűk Urát sokan akarták vagy szerették volna allegóriaként értelmezni, különösen a a '60-as '70 -es évek hippi nemzedékének szemében vált ikonikus jelképpé ez a trilógia. Tolkien az Előszóban ezekre a következőképpen reagált: " Ami a könyv belső jelentését vagy eszmei mondanivalóját illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. (...) Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részről szívből utálom az allegóriát minden formájában. (...) Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az alkalmazhatóságot az allegóriával, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből."

Igazából bármennyire is szeretem ezt a könyvet, azért bevallom, hogy a mások által is emlegetett hibáit is látom. Tolkien lett légyen bármennyire is fantasztikus mesemondó, regényíróként mégis elkövetett pár hibát, amiket korábban is, most is fel szoktak emlegetni: így például a szereplők egysíkú ábrázolása; a párbeszédek túl műnek hatnak, nem igazán életszerűek: túl fennköltek, s olykor túlcizelláltak; itt van még a szerelem túl leegyszerűsített bemutatása vagy éppen a nőalakok hiánya - akik bár vannak, de olyanok, mintha nem is lennének. S persze, tudom én ezt - s gondolom, a rajongók igen nagy százaléka is tisztában van ezekkel, de mégis hajlandó vagyok elnézni, mert a világ, amit a képzeletével teremtett, egyszerűen lenyűgöz. Újra és újra.

A sokak által, fentebb felsorolt hibái közt egyedül a "túl sok a tájleírás" -részt nem tudom megérteni. Mármint érteni értem, csak éppen felfogni nem vagyok képes - de lehet, hogy igazából nem is akarom. Ahogy most olvastam A Gyűrű Szövetségét, próbáltam erre is odafigyelni, de őszintén megmondom, én ezt egyáltalán nem találtam soknak vagy éppen unalmasnak - bár gondolom ezt is olvasója válogatja. Kinek mi a sok, ugye.
Tolkien tájelírásai jóval elmaradnak Jókaitól - hosszúságukban mindenképpen, bár én Jókai tájleírásait is nagyon szeretem.. - , s úgy érzem, hogy szükségesek is ahhoz, hogy valóban képesek legyünk belépni Tolkien képzeletébe. Enélkül nem megy. Hát hogy a mókusba tudnám elképzelni Völgyzugolyt vagy Lothlórien gyönyörűséges erdejét, ha csak annyit írna, hogy "Szép táj, sok a fa." ? Ez nekem nem elég! Látva látni szeretném a lothlórieni fák ezüst kérgét, az arany levelekből szőtt lombkoronákat tengerét, az Óidők tavaszának zöldjét a bársonygyepen, telehintve csillagforma arany virágocskákkal, megannyi tündöklő csillaggal...

Kedvenc szereplőt nem tudom, hogy tudnék -e mondani egy olyan regényben, amelynél nem a történet előtt, hanem a világ, s annak történelme, mitológiája előtt borulok le legfőképpen. Talán, de tényleg csak talán, Samu fogott meg legjobban ebben a részben a maga egyszerűségével, rettenthetetlen hűségével Frodó iránt, s egyben hihetetlen ragaszkodásával otthonához, a Megyéhez. Egy igazi hobbit, egy igazán szerethető figura.
De emellett még ott van Bombadil Toma is, akit négy vagy öt évvel ezelőtt Édesapámmal kineveztünk az első rész "legjófejebb szereplőjének". S hát persze, hogy az - ez azóta sem változott. Ám hogy ő pontosan kicsoda és micsoda is - ez teljesen homályban marad, csupán halovány utalások vannak kilétére; ha jól emlékszem, még A Gyűrű keresésében (angol címe: The Unfinished Tales) sem kapunk választ erre a kérdésre - de talán pont ettől olyan érdekes és izgalmas. Kilétéről egy nagyon érdekes eszmefuttatást olvashatsz a Könyvvizsgálók blogon ITT .A regény iránt érdeklődőknek a többi, Tolkien világával, mitológiájával foglalkozó posztjaikat is szívből ajánlom.

A fordítással kapcsolatban még annyi megjegyzésem lenne, hogy az első 11 fejezettel, melyet Réz Ádám fordított, olykor akadtak problémáim, néha egészen új szókapcsolatok születtek nála (így például a "tőrbe esett" kifejezés -tőrbe csalt, csapdába esett lenne inkább. A tőrbe esés nagyon fájna.) , és ha nem is ég és föld, de nagy különbséget éreztem az ő és a Göncz Árpád által fordított részek közt - utóbbi valahogy gördülékenyebb. Viszont a Réz Ádám által fordított versek sokkal jobban tetszettek, mint Tandori versfordításai.

És hát igazából ennyi. A lényeg, hogy még mindig imádom ezt a történetet, ennyi év után is.

Eredeti cím: The Lord of the Ring - The Fellowship of the Ring
Fordította: Réz Ádám (1.-11. fejezet), többi: Göncz Árpád
Oldalszám: 540
Kiadó: Európa
Eredeti ár:

Képek forrása:
Lothlórien: fan.theonering.net
Völgyzugoly: arnor.extra.hu - Rodney Matthews illusztrációja

Aki a virágot szereti....

2011-09-25T10:00:00.001+02:00

Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Dumas regényei valamiért teljesen kimaradtak gyerek- illetve fiatalkori olvasmányaimból, és valamelyik nap egyszer csak úgy ébredtem, hogy ez így nem mehet tovább, egyszerűen muszáj megismerkednem Dumas könyveivel, mert ez milyen dolog már, hogy még mindig nem ismerem "testközelből"... Igaz, a várólista-csökkentős játékba is bekerült Dumas -tól a Monte Cristo grófja (hasonló cél vezérelt már ekkor is, mikor megalkottam a tizenkettes listámat), de ahogy beléptünk ebbe az ominózus évbe, amikor is már igazán csökkenteni kéne ezt a várólistát, félni kezdtem a Monte Cristo vastagságától - ami annyira, de annyira nagy, hogy ölni is lehetne vele. (oké, most megint túlzásba estem....) No, mindegy is, végül is az a lényeg, hogy nem akartam rögtön így belevágni a közepébe, ezért választottam A fekete tulipánt, ami terjedelmét tekintve már rögtön nem annyira ijesztő, sőt igazán barátságosnak nevezhető. (persze, most ahogy leírtam, kicsit jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem értem magam... most mi a csodáért félek én a Monte Cristo -tól? Csak azért mert vastag? De hát ez nem valami nyomós indok, elvégre szeretek olvasni, és ha élvezem olvasni a regényt, akkor folyton azon nyifogok, de miiiiiiééért lett vége?? én még akarom!... áh, komolyan mondom nem értem magam... agymenés vége.)

No, de hogy a lényegre térjek: az 1850-ben megjelent regény a XVII. század Hollandiájába kalauzol el minket. A könyv főszereplője Cornelius Van Baerle, aki nagyon, de nagyon szereti a virágokat, pontosabban a virágok legszebbjeit, a tulipánokat. De nem csupán szereti, hanem termeszti is őket, s minden vágya, hogy megalkothassa minden tulipánkertész leghőbb vágyát, a fekete tulipánt...
Nos, mint tudni véljük, Van Baerle nagyon ügyes és okos kertész, és úgy véli, sikerrel járt, de biztosat csak az elültetés/kivirágzás után lehet mondani. De nem ám olyan egyszerű a dolog! Számos akadályt kell legyőznie, melyet gonosz és irigy szomszédja gördít az útjába, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Van Baerle tulipánhagymáit (amiből majd fekete tulipánok fognak kibújni) a magáénak tudhassa, hogy végül övé legyen a dicsőség a fekete tulipán kikísérletezéséért.

Olyan izgalmasan kezdődött ez a regény, hogy az valami hihetetlen! - volt itt minden: börtönből szökés, menekülés, felkoncolás, nép haragja meg minden... Úgy gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor tutira jó pajtások leszünk. És végül is tényleg izgalmas volt a végéig, csak mégsem sült el úgy a dolog, hogy azt mondhassam nagyon megszerettem a könyvet.

Igazából, ami nagyon zavart benne az az volt, hogy a romantikus jelenetek túl teátrálisak voltak az én ízlésemnek. Már-már a "fárasztó" jelzőt illetném rájuk - s bár nem a romantika volt a legfőbb vonulata a regények, mégis képtelen voltam ezeken túllépni. A párbeszédek, a mozdulatok, a reakciók egyáltalán nem voltak életszerűek, nagyon elnagyoltak, és túl fennköltnek hatottak. Igen, persze: tisztában vagyok vele, hogy nem egy realista regényről beszélünk A fekete tulipán esetében, de akkor is zavart.

A másik dolog, hogy bármennyire is izgalmas volt, azért mégis voltak olyan részek, amik untattak, és ebbe a kategóriába a könyv szinte egész közepe besorolható, vagyis azok a részek, amikor Van Baerle Leeuwensteen - ben raboskodott. Persze, voltak ott is csavarok meg ilyenek, de az erős kezdés után mégis úgy éreztem, hogy visszazuhantunk egy kicsit, mert ott már csak a tulipánhagymák körüli szerencsétlenkedések voltak a középpontban. Ja, meg a teátrális romantikus jelenetek.

Mindegy, kezdeti ismerkedésnek végül is elment a könyv - és nem, nem volt olyan szörnyű, mint ahogy ez most ebből a bejegyzésből kitűnik. Hogy őszinte legyek: élveztem, csak lehetett volna jobb is. Ahogy a molyon olvastam a véleményeket, szinte egyöntetűen állítják, hogy ez biza' nem a legjobb regénye Dumas -nak. Szóval, ezeket olvasva megnyugodtam, hogy ennél már csak jobb lehet, és akkor már biztosan jó pajtások leszünk.

Kiadó: Palatinus
Eredeti cím: La Tulipe noire
Fordította: Hevesi Sándor
Oldalszám: 242
Eredeti ár: 3200 Ft

A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. ITT

"...a toronyszoba ablakából..."

2011-09-23T08:00:00.000+02:00

L. M. Montgomery: Anne új vizekre evez

Ahogy befejeztem a harmadik kötetet egyszerűen muszáj volt folytatnom Anne kalandjainak történetét, mert hihetetlenül jól esik most a lelkemnek ilyen bájos, üdítő könyveket olvasni. S tudom, közhelyesen hangzik, de tényleg így van, hogy akármilyen rossz is a kedvem, Anne mindig felvidít... nem hiába ő az egyetlen papír-barátnőm.

"(...)ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk… hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

Miután Anne az előző kötetben befejezte tanulmányait a Redmond Kollégiumban, megkapja élete első igazi állását: egy summerside-i gimnázium igazgatónője lesz. Minden szép és jó - lenne, ha azok, akik Anne mellett megpályázták ugyanezt az állást, nem lennének irigyek, és nem igyekeznének azon, hogy Anne summerside-i tartózkodását minél jobban megkeserítsék.... Vajon az ott töltött három év minden egyes napja ilyen borzalmas lesz, vagy Anne valami úton-módon mégis megnyeri a város lakóinak és tanítványainak szívét?

A negyedik kötet felépítése kissé rendhagyó, hiszen itt maga Anne veszi át a narrátor szerepét Gilbertnek írt leveleiben, amelyek a könyv egész nagy százalékát teszik ki, és csupán néhány jelenet erejéig térünk vissza a korábbi kötetekben megszokott elbeszélői módba. Anne kiváló mesélőkéje, és humora ennek köszönhetően még jobban kidomborodik ebben a kötetben, ahogy érzéseibe, gondolkodásába is egyaránt mélyebb bepillantást nyerhetünk; jobban megérthetjük, megismerhetjük őt - ellentétben Gilberttel, aki bármennyire is kiemelt helyre került, mégsem szerepel egy jottányit sem ebben a könyvben. Halvány utalások vannak rá csupán, mikor fellép a színen, de nem több ennél... Ezt kicsit fájlaltam, ahogy azt is, hogy Gilbert leveleiből még csak részleteket sem olvashattunk (habár, kétség sem fér hozzá, hogy Anne biztosan élvezetesebben ír). Ez a kötet csak és kizárólagosan Anne -é, valószínűleg azért, mert itt lesz utoljára "egyedül". A többi régi szereplő is a háttérbe szorul - tehát nem csak Gilbert - , Marilla józansága, Davy csínytevései, Diana örök barátsága is mind-mind eltűnik (persze, nem úgy...) , már nem itatják át annyira, mint az előző köteteket. De érdekes módon az írónő annyi új és érdekes szereplőt vonultat fel, hogy csak egy icipicit volt hiányérzetem.

Ahogy az lenni szokott érdekes, izgalmas, szívszorító, regénybe illő történetekből most sincs hiány: Anne -t itt is körülveszik... hiszen a többi szereplő olyan, akár egy vaskos, kissé kopottas és poros könyv, ami valahogy egy olvasót sem hívogat, ám Anne pontosan tudja, hogy az ilyen könyvek rejtik a világ legszebb történeteit. Így hát türelemmel, kedvességgel közeledik hozzájuk, s mikor azok hajlandóak megnyílni előtte, kíváncsian hallgatja őket.
S tulajdonképpen ez a legszebb az egészben: mindenkinek megvan a maga története, amit magában hordoz éveken át; s általában ezek sokkal jobban képesek megérinteni az embert, mint bármely fikció... mert az élet is lehet igazi kaland - nem csupán a fantázia.

Ezzel a kötettel is csak tovább nőtt a rajongásom: egyszerűen tényleg imádom Anne-t és az ő világát is. Akárhányszor a végére érek egy-egy Anne-kötetnek, visszavágyom. Mert bárcsak én is.... tudjátok.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Anne of Windy Poplars
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 308
Eredeti ár: 2299 Ft

Hyperioni mesék

2011-09-21T10:00:00.003+02:00

Dan Simmons: Hyperion

A második sci-fi történetem nem csupán ebben az évben, hanem az egész életemben. Mint azt a Csodaidőknél írt bejegyzésemben említettem, nem vagyok sci-fi rajongó -a legkevésbé sem - s mégis... mégis már a második ilyen típusú történetet találom meg, ami valamilyen úton-módon felkelti az érdeklődésemet. Sok blogger és moly írt igazán dicsérő véleményeket erről a könyvről, és aztán a végső lökést az adta meg, mikor édesapámnak (aki velem ellentétben szereti a sci-fit) megvettem a születésnapjára, és kénytelen voltam elolvasni a fülszövegét, és eldöntöttem: ezt el kell olvasnom.

Az elején néhol megütköztem a rengeteg ismeretlen fogalom láttán, főleg, hogy nagy részük meg sem volt magyarázva. Kicsit kétségbeestem, hogy lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem vagyok én ilyen gyakorlott sci-fi olvasó... Most képzeljétek el, hogy olvastok egy szöveget, lelki szemeitek előtt megjelennek a szereplők, látjátok az arcukat, a ruhájukat, a mozdulataikat, hozzáképzelitek a helyszínt... szóval pörög a belső film, és akkor jön egy olyan szó, hogy komlog... na, és akkor ezt hova rakjátok? Aztán egy idő után megtanultam nem fennakadni olyan dolgokon, elnevezéseken, amelyekről nem tudom teljesen pontosan, hogy mit takarnak, sőt, jó pár oldal után már rá is jöttem, hogy most mi is az, csak az első "találkozáson" kellett magam túltenni.

Dan Simmons Hyperionja ugyanazt a felépítést követi, amit Geoffrey Chaucer Canterbury meséi és Boccaccio Dekameronja, azaz a kerettörténetben számos kisebb történet helyezkedik el, amelyet a szereplők mesélnek egymásnak (és magának az olvasónak) saját maguk szórakoztatására. A Canterbury mesékhez hasonlóan a szereplők itt is egy zarándoklatra indulnak, bár nem Thomas Beckett sírjához, hanem a Hyperion nevű bolygóra a titokzatos Időkriptákhoz.
Számos irodalmi csemege bukkan fel a lapok között, direkt és kevésbé direkt utalásokkal - s ami számomra nagyon fontos volt, hogy nem csak úgy oda vannak hányva, mint borsó a falra, hanem funkciójuk is van, és igazából ettől lesz számomra zseniális ez az egész...

Szóval, említettem, hogy a Hyperion több történetből, pontosabban élettörténetből áll össze, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a Hyperion nevű bolygóhoz. Ezeket mind egy-egy szereplő meséli el, és tapasztalataim szerint, az írók ezen a ponton szoktak elcsúszni, mert hajlamosak elfelejteni, hogy a különböző emberek másképp mesélik el a történeteket (persze, ez nem mindegyik íróra igaz). Dan Simmons nagyon ügyelt erre, mert minden egyes történet (beleértve a kerettörténetet is) teljesen más stílusban íródott, és némely esetekben a szerkezetük is különböző, akárcsak a hangulatuk. Szinte minden egyes műfaj tiszteletét tette ebben a könyvben, ami csak szem-szájnak ingere: kalandregény, egy kis misztikum, cseppnyi borzongás, egy pinduri romantika, megható és megdöbbentő momentumok, és még nyomozással is mozgathattuk közben agytekervényeinket.

S igazából ezt, és az érdekes témákat leszámítva még azért is tetszett nagyon ez a megoldás, mert így tényleg volt időm megismerni az összes szereplőt; és egyáltalán nem felszínes módon, ahogy az a sok szereplős történeteknél néha előfordul. Mindegyik történet lekötött, mindig találtam valami izgalmasat - még a lassabb folyásúakban is - , mert ha nem a pörgős cselekmény kötött le, akkor maga a jövőkép, vagy egy-egy felmerülő érdekes kérdés. Például mitől számít valaki embernek? Mi az a határ, ami alapján eldöntjük? Vagy a személyiségre rátérve: mitől lesz valaki az, aki? Ha teszem azt: az érzéseimet, reakcióimat, emlékeimet valaki átültetné egy másik testbe, akkor ő már én lennék, vagy én megmaradnék én-nek, ő meg ő-nek? Mitől vagyok én én? Le lehet-e programozni a személyiséget, vagy többek vagyunk -e annál, mint változók egyenletekbe ültetett halmazai? Érdekes kérdések, amelyekre nincs helyes válasz. Pontosabban: nincs egyetlen helyes válasz. Ezek csupán attól függnek, hogy mit gondolunk magunkról; hogy miben hiszünk...

Dan Simmons: Hyperion
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Hyperion
Fordította: Huszár András
Oldalszám: 537
Eredeti ár: 3280

Az illusztráció a www.dansimmons.com weboldalról származik, és Sparth munkáját dicséri.
Direkt link: http://www.dansimmons.com/art/gallery4.htm

Díj

2011-09-14T12:52:00.001+02:00

Szóval, az van, hogy kaptam egy díjat, ilyet ni:

Öt embernek is köszönettel tartozom eme díjacska kapcsán, még pedig Andiamonak, Amadeának, Diamantnak, Ildy nek és PuPillának. Külön öröm számomra, hogy pont tőlük kaptam, mert mind az öten a kedvenc bloggereim közé tartoznak, akiknek a blogjait nagyon szeretem olvasni.
Tovább is kéne adnom, de ugye kicsit későn reagáltam a dologra, szóval valószínűleg már mindenki megkapta.

Szóval akik tőlem kapják:

Amadea - mert imádom a mostani sablonját; és mert miatta nő rohamosan a várólistám :-) ; mert ötletes az értékelőrendszere, és posztjai címei is; mert a bejegyzései stílusa nagyon közvetlen
Andiamo - mert kitalált egy olyan eseményt, amiben 7 kerek héten át tobzódott a blogvilág; mert szereti a festészetet; és mert ő egy igazi parázna könyvapáca :-)
Diamant - mert ő elolvassa (nemcsak tervezgeti, mint én) azokat a könyveket, amelyek nekem már régóta a polcomon csücsülnek, és a véleményünk is egyezni szokott, így ő lett az én előolvasóm :-)
Elliot (Ildy) - mert örülök, hogy visszatért, és nem hagyta abba a blogolást; mert szeretem a Vasárnapi líra rovatát; mert nagyon érdekesen és élvezetesen ír a könyvekről
Katherine - nagyon szeretem a bejegyzéseit, mert informatívak, érdekesek, és nagyon olvasmányos stílusban ír; mert szeretem azt az alaposságot, amivel egy-egy témát körüljár
Norin - mert egy nagy kihagyás után végre visszatért, és szeretném, ha ez így is maradna; mert jó ötleteket szokott adni az ifjúsági regények köréből
PuPilla - mert szeretem, hogy mindig olyan alaposan körüljárja a könyveket, s mindezt nagyon élvezetes stílusban teszi; mert szeretem, hogy ennyire maximalista - és ez meg is látszik az összes bejegyzésén; mert szeretem, ha lelkes, és azt is, ha odamondogat :-)
Rigó - mert szereti a meséket, és mert nem csupán szereti, hanem meséli is, méghozzá nem is akárhogy. Egyszer volt szerencsém élőben meghallgatni: fantasztikus volt!
Ronena - mert vicces, vagány és intelligens posztjai vannak; és mert szereti a Gyűrűk urát

A változás árnyéka

2011-09-13T09:37:00.007+02:00

L. M. Montgomery: Anne válaszúton

Az Anne-sorozat harmadik kötetének nagy része már nem a Prince Edward-szigeten játszódik, hanem Kingsportban, ahol Anne (e-vel!) a Redmond College -ban folytatja tanulmányait. Új környezet és új barátok színesítik tovább a könyvet, és ráadásul a szerelem is bebocsátást kér a történetbe, amely csak további bonyodalmakat okoz, és olykor egész mulatságos jeleneteket kreál. Gilbert Blythe is a kérők között van, de Anne -nek esze ágában sincs elrontani ilyesmivel a barátságukat... s eközben álmai lovagja is Anne kegyeiért esedezik. Vajon kinek fog Anne igent mondani? Vagy egyiküknek sem, és vénkisasszony marad örökre?

Anne már jó pár évvel idősebb lett az első kötet története óta, s valóban valamicskét komolyodott, de azért azt kell mondanom, alapjaiban mégsem változott. Ahogy az első részben, úgy itt is: Anne a saját képzeletének, álmainak foglya, s olyan regényes életet szeretne magának, amelyet a könyvek lapjain lát, és képtelen felismerni azt a tényt, hogy amiről jól esik olvasni, ábrándozni, az nem feltétlen jó dolog a valóéletben. A fantázia és a valóság teljesen más dolog, ami az egyikben jól működik, az a másikban biztos bukás. Persze, nem szeretném elítélni emiatt Anne -t, hiszen pont ezért szeretem őt annyira: nem akar leragadni a valóság talajára, ennél jóval többet akar és kap is az élettől. Ehhez nem kell pénz, karrier vagy más hasonló földi dolog. Csak az ábrándozás és a fantázia, amelyek Anne esetében úgy működnek akár a színes ceruzák a színezésre váró kifestőfüzet fölött.

Valóra nem váltott álmok nélkül nem is érdemes élni, hiszen, ha semmi sem maradna, amiről álmodozhatunk, akár meg is halhatnánk.

De Anne -nek is fel kell nőnie egyszer, hiszen ez az élet rendje. Ezzel a ténnyel leginkább Diana barátnője esküvőjén szembesül először, s rájön, hogy immár hivatalosan és örökre vége szakadt a bolondos, kislányos csacskaságoknak. Diana már igazán felnőtt, és egyszer neki is követnie kell őt ezen az úton. De az, hogy felnőtté váljon, korántsem jelenti azt, hogy meg kell válnia a színes ceruzáitól.

Az előző kötetekben megismert szereplők mellett, még számos újjal is gazdagodott a történet, s mindegyik igazán érdekes, színes és szerethető karakter, s legtöbbüknek a története valamilyen úton-módon a szerelemhez kapcsolódik. Ilyen például Philippa Gordon, aki szépséges, eszes és elbűvölő, és minden férfit képes magába bolondítani. Ennek ellenére mégsem mondanám azt, hogy az a tipikus hideg szépség, aki könyörtelenül gázol át a férfiszíveken. Egyszerűen csak az igaz szerelmet keresi, és naivságában sokszor észre sem veszi, hogy miket művel a férfiakkal.
De ott van még Jane Sweet kisasszony is, aki több évtizede rajong egy férfiért, John Douglas -ért, ám annak ellenére, hogy ez a rajongás kölcsönös, mégsem történt meg egyszer sem a leánykérés...

...akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Imádnivaló, aranyos könyvecske ez a kötet is, akiket rabul ejtett a sorozat első két darabja, ebben sem fog csalódni. S persze Anne -ben sem. Őt is továbbra is csak imádni lehet.

Amit elfújt a szél

2011-09-10T19:17:00.010+02:00

Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Annak ellenére, hogy a könyvet most olvastam el először életemben, mégis korábban elkezdődött már a történetünk. Persze nem valami nagy dologra kell itt gondolni, csupán pár emlékfoszlányra, valahonnan sok évvel ezelőttről. Emlékszem például arra, ahogy négy-ötévesen ott ültem Mamám konyhájában, és a tévében folyton ott volt ez a szépséges, karakán asszony: Scarlett O'Hara (oké, lehet, hogy nem folyton, de emlékeim szerint elég sokszor), aki állandóan pofozkodott (oké, lehet, hogy nem állandóan, de az emlékeimben csak azok a jelenetek maradtak meg, amelyekben Scarlett jól odasózott valamelyik hapsinak, hogy csak úgy csattant). Vicces, hogy Mamámnál olyan gyakran láttam ezt a filmet, hogy én sok éven keresztül abban a hitben voltam, hogy az Elfújta a szél nem is film, hanem sorozat. Tudjátok, olyan mint a Dallas... Persze, aztán már kicsit érettebben felvilágosultam, de halál komolyan mondom, én tényleg sokáig ebben a hitben éltem.

Aztán emlékszem még arra is, mikor Mama késő este ágyba került, Margaret Mitchell könyve szintén elég gyakran került a kezébe; persze, ekkor még túl apró voltam ahhoz, hogy egy ilyen pofozkodós, zöldszemű lány története érdekeljen, inkább maradtam a mesekönyveimnél. Arra a pillanatra, hogy személyesen is megismerjem Scarlett O'Hara kisasszonyt még jó pár évet kellett várnom, s most, hogy már megtörtént, végre megértettem, hogy Mamám mit imád rajta ennyire, mert most már én is imádom.

Miss O'Hara kisasszonnyal 1861 áprilisában találkoztam először, amikor egy ragyogó tavaszi délutánon a két Tarleton fivérrel ült az árnyékban a ház nyitott teraszán gyönyörűséges zöld ruhájában, melynek szoknyarésze szélesen terült el körülötte, s majdnem a földig ért, éppen csak apró zöld cipőcskéjét hagyta szabadon. Scarlett kissé butácska volt ekkor, no meg hiú és akaratos, nem érdekelte semmi más, csak a férfiszívek bolondítása. Egészen addig a pillanatig, amíg egy férfiszív nem hódolt be neki teljesen, és a Scarlett által várt szerelmi vallomás helyett eljegyzett egy másik hölgyet. Ashley Wilkes volt ez a bizonyos, és ezután Scarlettet nem érdekelte más, csak ő; nem létezett más többé a szívébe, csak ő; és nem uralta más férfi a gondolatait, csak ő.
Aztán kitört az amerikai polgárháború, amely tomboló, viharos orkánként söpört végig egész Délen, s elfújta örökre azt a világot, amelyben Scarlett butácska kislányként üldögélhetett a verandán gyönyörűséges zöld ruhájában és apró, zöld cipőcskéjében... és elfújt még annyi, de annyi minden mást is.

Scarlettet eleinte nem igazán szerettem. Nem utáltam, de nem is szerettem, inkább csak értetlenül fogadtam azt, hogy miért pont ő a főhősnő? Az elején folyton arra gondoltam, hogy inkább egy idegesítő mellékszereplőnek lenne jó, és Melanie -nak kéne a helyében lennie. Aztán, ahogy haladt előre a történet, elkezdtem őt is csodálni a szívósságáért, a kitartásáért, az élni akarásáért, sőt: a hibáiért is. S aztán, valahol a közepe táján már úgy gondoltam, hogy mennyivel jobb, hogy mégis ő a főhősnő, és nem Melanie, mert Scarlett mennyivel gyarlóbb, mennyivel emberibb... S a végére már tényleg igazán megkedveltem.

Én is igazat adok azoknak, akik szerint Margaret Mitchell regényét nem lehet elintézni egy "romantikus regény" címkével, mert egyáltalán nem az, nem csupán az. A polgárháború, és a déliek veszteségei, a vereség utáni talpra állás sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint azt egy sima romantikus regénytől várnánk - sőt, egészen az Ötödik részig valóban inkább a történelmi regény címkét aggatnám rá, már ha tényleg annyira szükséges ez a címkézés...Mondjuk, voltak néha egészen érdekes részek, ahol felszaladt a szemöldököm, így például a rabszolgatartás túlontúl édeni és ártatlan dologként való beállítása, vagy a négerek éretlen szellemi képességeire való olykori utalgatások...

Margaret Mitchell regénye abszolút kedvenc lett, és tutira újraolvasós, és már én is beléptem a Rhett Butler rajongók táborába.
Egyébként a regény valahogy Kathleen Winsor Amber című regényére emlékeztetett (vagy ha fordított sorrendben olvastam volna, akkor az Amber emlékeztetett volna az Elfújta a szélre...), nem tudom, hogy egyik hatással volt-e a másikra, vagy a másik az egyikre, vagy az egész hasonlóság csak véletlen, esetleg az én kis képzeletemben létezik.
Mindegy, nem is érdekel - a lényeg: kedvenc könyv született.

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Gone with the Wind
Fordította: Kosáryné Réz Lola
Oldalszám: 1177
Eredeti ár: 3500 Ft

Miss Jones -szal találkoztál már?

2011-09-02T11:34:00.008+02:00

Helen Fielding: Bridget Jones naplója

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor elsős egyetemistaként először beléptem a saját, külön bejáratú albérletembe (igaz, két másik lánnyal egyetemben, de akkor is, az első utam volt az önállósodás felé) és az első tanítási napot megelőző estén elhatároztam: mindent újra kezdek. Pasiügy, tanulás ... - mindent. S ebben az újrakezdős időszakomban talált meg engem Bridget Jones, és nem is olyan sokára szinte heti rendszerességgel üdvözölhettük lakótársaimmal köreinkben: ezek voltak a mi közös csajos estéink, amikor együtt leültünk a tévé elé popcornnal, sütikkel, pizzával, üdítőkkel felszerelkezve, beraktuk a filmet a DVD-lejátszóba, és csak röhögtünk. Röhögtünk Bridget függöny kinézetű ruháján, a céges karaoke -n részegen előadott hamiskás produkcióján, a Kafka motorja könyvbemutatón és még olyan, de olyan sok mindenen, miközben folyton olvadoztunk, ha Marc Darcy feltűnt a színen, és arról álmodoztunk eközben, bárcsak mi is megtalálnánk a saját Marc Darcy -nkat...

A film, ki tudja hanyadik megnézés után is, örök kedvenc maradt, bár mostanában már azért ritkábban nézem... A könyv elolvasását viszont már nagyon régóta terveztem, különösen Bridge fantasztikus és igazán lelkesítő bejegyzé se hozta meg hozzá igazán a kedvemet, amelyet miután elolvastam éreztem, hogy igen, kell ez nekem, erre szükségem van. Bevallom ugyanis, kicsit féltem a könyvtől, igazából nem is tudom, hogy miért, valószínű, a film is közrejátszott ebben valamilyen szinten - és hiába tudom, sőt tapasztaltam már nem is egyszer, hogy az esetek nagy részében a film mindig messze elmarad a könyvélménytől, most valahogy mégis rettegtem, hiszen ez a film nálam tényleg etalon kategória...

S talán, ezért is történt az, hogy esetemben tényleg nem ütött akkorát a könyv. Ne értsetek félre: tetszett, és elszórakoztatott, sokat nevettem rajta, de a kötődés valahogy nem alakult ki köztünk, és ezt igazából akkor éreztem igazán, mikor a könyv elolvasása után nem sokkal újra megnéztem a filmet. Ott már igazán rajongtam... és mikor vége lett, csak nagy nehézségek árán tudtam lekaparni az ujjamat az újrajátszás gombról. Ez a késztetés viszont teljességgel elmaradt a könyv esetében. Igen, az eset előtt én magam is értetlenül állok...

Hiszen miért is ne rajonganék? Kedves, vicces könyv, jó stílussal, és nem utolsósorban nagy mértékben növelte a szókincsemet, még akkor is, ha ezen szavak nagy része mára már kissé elavult divatszó - de akkor is. Mondjuk zárójelben megjegyezném, hogy a rövidítések néha kicsit zavartak, de ez tényleg csak zárójeles dolog... És hát ott van még az is, hogy olykor-olykor magamra ismertem a lapok között - és ezt meg ki ne szeretné? Főleg úgy, hogy ezek a felismerések nagy röhögés közben jöttek, és ezután már csak még jobban nevettem az egészen.

De a rajongás kérdésétől függetlenül, azért mégis úttörő könyvnek nevezném saját olvasásaim területén, hiszen idáig ez volt az egyetlen, de tényleg egyetlen kifejezetten csajos könyv, amit nemhogy egyszer sem akartam a falhoz vágni, hanem lekötött, és igazán elszórakoztatott. S ha ebbe belegondolok, rájövök, hogy nincs itt baj, és felesleges értetlenkednem azon, hogy miért preferálom a filmet jobban...
Egyébként annyit beszéltem róla, hogy most már muszáj lesz megnéznem ma este. Vagy most.

Hihi, de az mekkora poén volt már, hogy a könyvben Colin Firth és Hugh Grant is szerepelt egy-egy téma kapcsán, és pont ők kapták meg a film két férfifőszerepét... Persze gondolom, nem véletlenül, de akkor is vicces.

Eredeti cím: Bridget Jones 's Diary
Kiadó: Európa
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 339
Eredeti ár: 1500 Ft

Intrikusok

2011-08-25T09:55:00.011+02:00

Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Igaz, hogy a könyv már lassan négy éve kapható kicsiny hazánkban, de népszerűségéből mit sem veszített az évek alatt - ugyanis legalább két éve próbálok hozzájutni könyvtárban, de akárhányszor néztem, mindig kikölcsönözték. Azt hittem, hogy maximum nyugdíjas éveimben ismerkedhetek majd meg ezzel a könyvvel, de mákom volt: egyszer, mikor egy végül-is-miért-ne-menjek-most-könyvtárba könyvtártúrát tartottam, ott virított a könyvespolcon, és egyszerűen nem hagyhattam ott. Persze, mikor megfogtam, hogy leemeljem onnan, azért óvatosan körbenéztem, hogy vajon kivel kell majd megverekednem érte, de szerencsére sehol nem volt a láthatáron olyan ember, akit potenciális ellenfélnek tekinthettem volna. Hacsak azt a fiatal srácot nem számítom, aki pár polccal arrébb lapozgatott egy Philip K. Dick könyvet... de azért valljuk be, elég kicsi a valószínűsége, hogy A másik Boleyn lányra pályázott volna.

Philippa Gregory regénye a mindenki által jól ismert románc történetét dolgozza fel, amely Boleyn Anna és VIII. Henrik közt szövődött, ami végül az anglikán egyház kialakulásához vezetett, s így Anna hivatalosan is királynővé válhatott. VIII. Henrik szerelmeinek igazán regényes története van, nem csoda hát, hogy annyi film és regény alapjául szolgáltak. Philippa Gregory kicsit más módon nyúlt a megszokott történethez, hiszen nem Boleyn Annát állította a középpontba, hanem mára elfeledett nővérét vagy húgát (a történészek még a mai napig nem tudják biztosra melyikük volt az idősebb), Mary Boleynt.
Mary ugyancsak Henrik király szeretője volt, még Anna előtt, és a történészek valószínűsítik, hogy két gyermeke, Katalin és Henrik, a királytól fogant, s nem pedig férjétől, Sir William Carey -től. Bár, erre bizonyíték nincs, de kortársai közül néhányan állították, hogy fia, Henrik sok vonásában igencsak hasonlít a királyra.

Boleyn Annáról még csak Robin Maxwell regényében olvastam, és ott merőben máshogy jelent meg alakja: míg Maxwell egy jóindulatú, fülig szerelmes hölgyként ábrázolta, addig itt egy hataloméhes, irigy és önző dögként jelenik meg, aki bármire képes azért, hogy elérje azt, amit akar. Ha a két regényt nézzük, nem kétséges, hogy Gregory könyve magasan veri a másikat, sokkal valósághűbbnek, sokkal logikusabbnak tűnt számomra ez az egész a családok versengésével, a hatalmi játszmákkal, a sok hamissággal...

Igazából, szerettem olvasni ezt a könyvet, és tényleg el tudom képzelni, hogy így mentek akkor a dolgok, és a királyi udvar szinte tényleg egy nyilvános bordélyházhoz volt hasonlatos, ahol a király kedvére válogathatott az új udvarhölgyek közül, miközben a nemesi családok azon izgultak, hogy vajon az ő lányaikból választ-e majd Henrik, és vajon ennek segítségével mennyire magasra tudnak majd kapaszkodni?

Tényleg jó és izgalmas regény volt, nagyon olvastatta magát, sokszor észre se vettem, és már vagy kétszáz oldalt haladtam a könyvben. Viszont ami olykor zavarta a szemem, azok a vulgáris szavak voltak. Igaz, nem sokszor fordultak elő, de én tényleg megütköztem rajtuk, valahogy nem éreztem odaillőnek azokat - persze, annak ellenére, hogy nem egy vattacukros regényvilágról beszélünk. A másik dolog, ami zavart benne, az Mary későbbi kapcsolatának a leírása, ami már tökéletes példa a giccs fogalmára, szerintem. Olykor úgy éreztem, mikor egy-egy együttlétüket megjelenítette, hogy valahogy így képzelek el egy Romana vagy Tiffany regényt belülről :-). Úgy érzem, ott néha kicsit elragadta az írónőt a hév, én meg legszívesebben rohantam volna a felmosóvödörért. Azért félreértés ne essék, ezeket teljesen megbocsátottam Gregory -nak, mert a többi rész tökéletesen élvezetes volt, és kellően realista, midenféle giccs és szirup nélkül.

Szóval, összességében végül is jó könyv ez, jó kis kikapcsolós könyv: intrikával, hatalomvággyal tele; egy olyan világról, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Ja, és 2008-ban filmvászonra vitték a regényt Justin Chadwick rendezésében, Mary Boleyn szerepében Scarlett Johansson, Anna szerepében pedig Natalie Portman - a regényhez képest elég sok mindent változtattak rajta, de alapvetően rendben van, Natalie Portman szerintem remekel Boleyn Anna szerepében - én legalábbis valahogy így képzeltem el őt. Ha van időtök, nézzétek meg (ha még nem tettétek)!

Eredeti cím: The Other Boleyn Girl
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám:716
Eredeti ár: 3890 Ft
Kiadó: Palatinus

képek:
1. Mary Boleyn portréja
2. Anne Boleyn portréja
3. részlet a filmből

The Triwizard Tournament

2011-08-23T11:59:00.006+02:00

J. K. Rowling: Harry Potter and the Goblet of Fire

Még ma is emlékszem arra az érzésre, amikor először befejeztem a negyedik részt, és még sehol nem volt a láthatáron a folytatás. Arra gondoltam akkor, hogy ez mekkora szívás, hogy pont itt ér véget, és reménykedtem benne, hogy igen, Rowling folytatni fogja a sorozatot, és magyarul is meg fog jelenni, és nem fognak a kiadók elfeledkezni erről a sorozatról. S amíg vártam a folytatásra, még jó párszor kiolvastam a meglevő négy kötetet, és találgattam, hogy vajon mi fog ezután történni...

Szóval, nagy események kezdődnek a varázsvilágban: Harry és barátai a nyári szünetben ellátogatnak a Kviddics Világkupára, ahol végül a Halálfalók is tiszteletüket teszik, és egy jó kis felfordulást csinálnak a finish után. Majd a Roxfort is egy hasonlóan nagyszabású esemény helyszínéül fog szolgálni - igaz, a Halálfalók bulija nélkül - , ugyanis a nemzetközi varázslóiskolák közötti versengést, a Trimágus Tusát fogják itt rendezni, ami egy kicsit megkavarja a tanév szokásos menetrendjét. Ahogy az lenni szokott, Harry ismét az események sűrűjébe kerül - ismét nem saját akaratából -, hiszen a Tűz Serlege őt is a versenyzők közé választotta. Már csak az a kérdés: ki tette bele Harry nevét a Serlegbe? És mi volt ezzel a célja?

Rowling első hosszabb regénye már jóval sötétebb hangulatú az előzőeknél, hiszen már az első oldalakon felbukkan a Sötét Nagyúr, tanúi lehetünk egy gyilkosságnak, Halálfalók teszik tönkre a Kviddics Világkupa grandiózus eseményét, és ez a továbbiakban csak fokozódik. Hogy őszinte legyek, nagyon örülök, hogy Rowling a harmadik résztől szakított az első két rész felépítésével, és elkezdte a történetet egy olyan irányba terelni, ami nem a megszokott panelelemekből áll - szerintem igazából ezzel a kötettel érkezik el a sorozat ahhoz a fordulóponthoz, amitől annyira zseniális lesz ez az egész.

Krimiként még mindig remekül funkcionál ez a kötet is. A vége tudatában igyekeztem most úgy olvasni a regényt, hogy vajon, ha eléggé figyelmes az olvasó, képes-e rájönni, hogy ki áll ennek az egésznek a hátterében (persze, Voldemortot leszámítva). Nos, tényleg voltak apró jelek, amikből esetleg sejteni lehetett ki a hunyó, de ha esetleg ez valakiben mégis megfogalmazódott, Rowling rögtön véget is vetett minden ilyesfajta találgatásnak egy hihetetlenül ügyes húzással, amit aztán egy olvasó se kérdőjelezhetne meg, és így sikeresen el is terelte a gyanút. Hiába, Rowling szerintem egy nagyon jó manipulátor! Úgy irányítja az olvasója figyelmét, ahogy csak akarja, hogy aztán a végén egy triplacsavarral mégis meglepje, és akkor az emberlánya csak pislog, mint borjú az új kapura.

S persze, a fantáziája továbbra is dicséretet érdemel: ahogy mélyíti, tágítja az általa kitalált varázsvilágot, én egyre jobban beleszerelmesedem. Olyan jól kitaláltak itt a dolgok, hogy a ki tudja hanyadik újraolvasás után is csak ámulok és bámulok. A legeslegkedvencebbem a merengő, amely képes tárolni az emlékeket, és segítségével az ember bármikor belemerülhet a múltba. itt kicsi spoiler következik: s igazából az a jelenet volt a legárulkodóbb a belső ellenség kilétéről, mikor Harry alámerült Dumbledore emlékeibe, aki az általa gyanúsítottakról helyezett bele egy-egy kulcsfontosságú emléket, s köztük volt a kérdéses személy is. Valószínűleg csak a "hogyan?" kérdésre nem tudta a választ, bár lehet, hogy Piton mégis meglátta őt a Tekergők Térképén, és már tudták ki a hunyó, tényleg csak arra vártak, hogy mi fog ebből kisülni. Spoiler vége

A külföldi varázslóiskolák is a kedvenceim voltak, örültem, hogy a varázsvilágot igyekszik még jobban kitágítani. Bár, azt kicsit nehezményeztem, hogy a Beauxbatons és a Durmstrang kicsit olyan hatást keltett, mintha az ott tanuló diákok csupán egy alapvető tulajdonságnak lennének alárendelve, akárcsak a Roxfortban a négy ház tanulói... ez igazából csak azért zavart egy picit, mert így ebből az egészből az jött le nekem, hogy a Roxfort sokkal különbözőbb egyéniségeknek ad otthont, míg a másik két iskola ezzel ellentétben túl egyszerű, kevésbé színes. Ez persze, a Roxfort szempontjából nem baj, csak a másik két iskolát is lehetett volna kicsit összetettebbnek ábrázolni. És azt is sajnálom, hogy a további részekben már nem kapnak szerepet.
Viszont, ahogy a külföldi akcentust belevitte a szövegbe! Na, az teljesen levett a lábamról. Igaz, hogy a Durmstrangosok bolgárok, de mégis tipikusan azokat a kiejtési hibákat követik el, amikre mi magyarok is hajlamosak vagyunk (pl. a 'w' v-nek ejtése etc.) Szóval Krum megszólalásait hihetetlen élvezettel olvastam, de Fleur és Madame Maxime -éit is, mert nagyon érdekesnek és tanulságosnak tartottam.

Harry -t viszont továbbra sem tartom nagyra, nem szeretem, hogy ennyire buta és lusta is. Olykor annyira alapvető és nyilvánvaló dolgokra képtelen rájönni, amitől néha az ember már a fejét fogja. megint egy kis spoiler: Erre nagyon jó példa az a jelenet, mikor Cedric azt tanácsolja Harry-nek, hogy a tojást a prefektusi fürdőben nyissa ki, és akkor rá fog jönni a feladatra. Harry engedelmeskedik is, viszont nem fordul meg abban a csöppnyi agyacskájában, hogyha már egy fürdőben kell kinyitnia a tojást, akkor ez azt jelenti, hogy a víz alatt kéne tennie? Különben akár a folyosón is kinyithatná... vagy azt gondolta, hogy a prefektusi fürdőnek varázsereje van? spoiler vége De nem búsulok miatta, szerencsére rengeteg olyan szereplő akad, aki képes nálam ellensúlyozni Harry hülyeségeit. Csak gondoltam, ezt közlöm, hogy még mindig nem a szívem csücske (és tudom, a további kötetekben pedig még úgyse lesz az)

Mindent összevetve, továbbra is imádom, és újra el vagyok bűvölve. Nem hiába kedvenc könyv.

képek forrása:
1. craibea.tumblr. com (a kép Mary GrandPre munkáját dicséri)
2. hp-lexicon.org (a kép Mary GrandPre munkáját dicséri)

Az olvasás 7 hete - Hetedik hét

2011-08-21T22:42:00.006+02:00

Igazából, sose gondoltam bele, hogy esetleg a könyvek kiválasztásában szerepet játszana az, hogy milyen hónapot is írunk - pedig de. Nem valami radikális dologra kell gondolni, inkább csupán arra, hogy nyári hónapokban szívesebben olvasok könnyed könyveket: amik megnevettetnek, elszórakoztatnak. Ez annak köszönhető szerintem, hogy nyáron mivel legtöbbször iszonyatosan meleg van, és én ettől csak szenvedni tudok a panelkatlanban (hiába van klímánk, azért az sem mehet mindig, mert égbeszökő lenne a villanyszámlánk), ezért nincs türelmem a súlyosabb könyvekhez (sőt, őszintén bevallom, mikor olyan nagyon-nagyon, de olyan igazán meleg van, úgy abszolúte a könyvekhez sincs türelmem, ilyenkor csak látványosan szenvedek).
Ősz végén, tél elején, mikor már nagyon várom az első hóesést, szeretek olyan történeteket keresni, amelyekben tombol a zimankó - így egyre jobban várom a havat. Például tavaly a Crowfield átka volt a hóesést váró könyvem. Meg általában télen szoktak lekerülni a polcomról a kicsit komolyabb, kicsit fajsúlyosabb könyveim is, amiket nagyon szívesen olvasok egy haaatalmas bögre forró tea mellett, takaróba beburkolózva, és így elmélkedem a dolgokról nagy sóhajtások közepette. Na jó, nem is. Nem szoktam sóhajtozni.

Hogy miképp változtak az olvasási szokásaim, erre nem igazán tudnék válaszolni... Borzalmas a memóriám (bár, azt hiszem, ezt már párszor leírtam... mondom én, hogy borzalmas) . Viszont azt bizton elmondhatom, hogy régen sose volt olyan, hogy egyszerre több könyvet olvastam volna, nem is igazán tudtam elképzelni a dolgot, hogy hogyan is lehetséges féllábbal az egyik világban lenni, féllábbal meg a másikban... Szerettem, ha teljes egészemben kizárólag egy történet rabja vagyok, egészen a végéig. Aztán, hogy mégis hogyan is történt, hogy mainapság már kettő-három, sőt szélsőséges esetekben akár négy-öt-hat-hét könyvet is olvasok egyszerre, fogalmam sincs. Egyszer csak így találtam magam. Néha szeretem, de mostanában inkább elegem van ebből, és szeretnék visszatérni az egyszerre-csak-egy-könyv dologhoz, amit reményeim szerint a mostani megkezdett olvasmányaim befejeztével meg is fogok valósítani.

S hogy hol szeretek olvasni? Leginkább itthon az ágyamban a paMacskáimmal körülvéve, hason fekve vagy ülőhelyzetben - bár, eléggé mozgékony vagyok, így sose tudok félóránál tovább megmaradni egy pozícióban, muszáj változtatnom a testhelyzetemet: felhúzom a lábam, hátamra fekszem, felülök, majd megint hasra fekszem, keresztbe fekszem az ágyon és így tovább, és így tovább.... Olykor két-három óra is eltelik, mire sikerül megtalálnom egy közel tökéletes helyzetet, ami aztán azt eredményezi, hogy elalszom, mert annyira tökéletes. Nehéz a bányászok élete, én mondom!
De az olvasós fotelemben is szeretem eltölteni az időt a könyveim társaságában, elvégre, ha már ez a neve, akkor csakis ilyen célokra való. Ez egy kagylóformájú rattan fotel, ami irtózatosan kényelmes - sajnos elég görbén ülök, sehogy se sikerült megtanulnom a helyes testtartást, amiből következik, hogy a sok üléstől általában meg is fájdul a hátam. De ezt a fotelt mintha csak nekem találták volna ki: tökéletesen követi a hátam vonalát, így akár órákat is eltölthetek benne, mégsem fájdul meg. (fizetett hirdetésünket olvashatták)
De azért néha szoktam trolin, buszon, villamoson is olvasni. Mondjuk ott néha bezavarnak bizonyos hanghatások - pl. hangosan nevetgélő tinilányok, kiabáló kismamák, ordító gyerekek, zsémbeskedő idősek... szóval, számomra ott nem volt mindig leányálom az olvasás, olykor igazi kihívásnak éreztem. Hiába, nem igazán szeretem a háttérzajokat. Én inkább amolyan otthon-olvasós típus vagyok, azt hiszem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete elnevezésű esemény keretében született, melynek kitörpölője Andiamo volt. Köszönöm, hogy részt vehettem! És a szervezésért pedig külön köszönet illeti a Nagyfőnököt!
*taps*
*balra el*

Toodle-oo, Jeeves!

2011-08-15T20:57:00.003+02:00

P. G. Wodehouse: Halihó, Jeeves!

Wodehouse ismét levett a lábamról már valahol az első fejezet közepén. Hihetetlen, hogy mennyire imádom ezt a kissé beképzelt, és ügyefogyott Bertie Wooster -t, és a nagy komoly álarca mögött nagyon is huncut inasát, Jeeves -t. És ezzel a vallomással most jól belecsaptam a lecsóba, amit kivételesen nem is bánok, mert szó mi szó, ennyi a lényeg: imádom, és zseniális, és szeretnék még olvasni tőle.

Szóval, ha jó az emlékezetem - bár, erre ne vegyetek mérget - ez A Sorozat - igen, nálam így nagybetűvel - első darabjaként ismeretes, de elárulom Nektek (mármint azoknak, akik ezt még nem tudják/nem ismerik), hogy nem egy olyan tipikus sorozat-elsővel van dolgunk - ami azt jelenti, hogy nem itt kezdődik el Minden. Nyugodt szívvel kezdhetjük az ötödik kötettel, hogy aztán az elsővel folytassuk; esetleg a másodikkal is kezdhetjük, majd kézbe vehetjük utána a negyediket, vagy bármilyen más kombináció megengedett, az élményből nem von le semmit a kaotikusság. Zárójel vége.

Bertie olyan kalandokba keveredik ebben a kötetben Agatha nénikéjének, Bingo nevezetű barátjának és a két rosszcsont unokaöccsének hála, hogy kénytelen amolyan romantikus bestselllerek női írójának kiadnia magát, lesz itt pár meghiúsult házassági kísérlet is, vagy például fogadásokat is kötnek a vidéken unatkozó előkelőségek a falusi tiszteletesek prédikációinak hosszúságára vonatkozóan, igazán szép összegeket feltéve egy-egy tippre, bundázások a vidéki úri mulatságokon, az álszakállas csínytevések sem maradhatnak ki, és pár szerelmi affért is el kell simítania - de mire menne Bertie a fantasztikusan eszes inasa nélkül?

Volt itt hangos hahotázás, kacarászás, kuncogás és minden ehhez hasonló, ami csak szem-szájnak ingere - csak semmi komolyság. És végül is, ezért imádom én annyira ezeket a könyveket: kiváló helyzetkomikumok és nyelvi brillírozás, eszméletlenül jó karakterek mind kivétel nélkül megtalálhatóak bennük. Bár, a narráció most nem volt annyira frenetikus, mint a Megőrült, Jeeves? című kötetben, azt egy csöppet jobban sikerültnek éreztem, de mindegy is, mert ettől függetlenül még annyi más szeretni való dolog volt benne, hogy nyugodt szívvel hunytam szemet felette. Jó volt elővenni ezt a könyvet azokon a napokon, amikor mindenből elegem volt, és az egész világot a hátam közepére kívántam.
Wodehouse olyan nekem, mint Bertie -nek Jeeves: úgy tekintek rá, mint szellemi vezetőre, filozófusra és barátra. Még akkor is (vagy pont ezért), ha nem olyan mélyenszántó, mint egy Heidegger vagy egy Paul de Man tanulmány. Ez "csak" humor - de ez a "csak" olykor sokkal, de sokkal többet ad, mint a világ legfrenetikusabb gondolatai a nagy világmindenségről meg ilyesmikről.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: The Inimitable Jeeves
Fordította: Bakó
Oldalszám: 253
Eredeti ár: 1890 Ft

Az olvasás 7 hete - Hatodik hét

2011-08-14T20:28:00.007+02:00

Tartozom egy vallomással: az általános iskolai irodalom órákat végigunatkoztam, annak ellenére, hogy a tanító néni igazán kedves és mosolygós hölgy volt, és én voltam az egyik kis kedvence (no, hát ez nem dicsekvés, csak egy picit .-) ): folyton versenyekre kellett járnom - akár akartam, akár nem - , sőt egyszer mikor hármasra írtam az egyik témazárómat (ó, micsoda emlék! Még ma is emlékszem arra a szomorú napra, amikor kikaptam a kijavított dolgozatomat... ) , stikában megengedte nekem, hogy javítsak, és szemet hunyt a rossz jegy fölött - értsd: nem került bele a naplóba. Szóval, igazán szerencsés voltam, de mégsem élveztem sem a nyelvtan- , sem az irodalomórákat. Egyszerűen dögunalmasnak tartottam, hogy az olvasókönyvben levő olvasmányainkat 45 percen keresztül hangosan fel kellett olvasnunk, méghozzá annyiszor, hogy a tanév végére kívülről fújtam az olvasókönyvet. Egyszerűen semmi kreativitás nem volt közel s távol... S aztán még ott voltak a kötelező olvasmányok. Már akkor is lázadó voltam olyan tekintetben, hogy egyszerűen ki nem állhattam, ha valamit muszáj. Olyankor előtört belőlem a csakazértsem. Persze, hol volt ekkor még a tinédzserkor, szóval néhány átsírt éjszaka után az eminens tanuló énem mégiscsak győzött. Elolvastam a kötelezőket, egyetlen rossz szó nélkül, sőt még élveztem is.

De tudjátok, már akkor úgy éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a kötelező olvasmány -dologgal... Minden hónapra megvolt a kötelező adag, hogy mennyit kell elolvasni A két Lottiból, a Lassie-ből stb. - amit persze sose tudtam betartani, mert mindig valami tök izgi résznél ért véget a havi apanázs, így igazából jóval hamarabb elolvastam a könyveket, mint kellett volna. Na, de nem is az adagokkal volt igazából a gond, hanem ami ezután következett... szóval miután elolvastuk az az évi kötelezőt, egy hihetetlenül fantáziátlan fogalmazást kellett írni, és kb. minden évben az alábbi címek közül választhattunk: Képzeld el, hogy Te vagy XY szereplő, meséld el a történetedet! vagy: Írj jellemzést XY szereplőről! Jaj, hogy uuuuuuuuutáltam ezeket! Semmi kihívás, semmi élvezet nem volt bennük... És kb. a dolgozatok megírásában ki is merült az olvasmány feldolgozása. Néha még a filmeket is megnéztük a nyári szünet előtti utolsó irodalomórán. Fúúúú.... Őszintén szólva, igazából nem is csodálkozom azon, hogy az osztálytársaim nagy része nem szeretett olvasni ( a jelenről nem tudok nyilatkozni, de azért remélem, hogy ha nem is mindenki, de néhányan rátaláltak az olvasás csodáira).

Először is egy alapos módszerváltásra lenne szükség szerintem, melynek egyik fő célkitűzése lenne, hogy élvezetessé tegyék az olvasmányok feldolgozását. (Bár, ha jól sejtem ez nem csupán a tanító nénik kreativitásán múlik, hiszen bizonyos dolgokban az ő kezük is meg van kötve) Az irodalom a fantázia és a kreativitás birodalma, s az irodalomóráknak ezt kéne visszatükrözniük már általános iskolában is. Tisztában vagyok vele, hogy ez jóval nagyobb munkával járna a pedagógusok részéről, de szerintem hamar megtérülne a befektetés. Legalábbis én szeretnék ebben hinni.

A másik dolog, amit előttem is jó néhányan elmondtak: maguk a kötelezők. Szerény személyem még az alsó tagozatos olvasmányokkal totálisan meg volt elégedve, de a felső tagozatos kötelezők... hát... erről mindig eszembe jutnak azok a délutánok, amikor sűrűn záporozó könnyek között hajoltam az Egri csillagok fölé, és olvastam.... közben folyton néztem az órát, és számoltam vissza a perceket, hogy még mennyi van hátra Édesanyám által szigorúan kiszabott vasárnap délutáni olvasási időmből (Ez azért kellett, mert máskülönben le nem ültem volna olvasni azt a könyvet. Nem én!)... és ez így ment végtelen hosszúságúnak tűnő hónapokon keresztül. Az Egri csillagok volt életem első borzalmas könyvélménye, és az volt benne a legrosszabb, hogy nem hagyhattam félbe, muszáj volt végigolvasnom... Higgyétek el nekem, ez embertelen volt! Azon az ominózus nyáron nem is vettem könyvet a kezembe... Hogy ezen a sokkon mégis túllendültem az kizárólag a szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhető, akik imádtak/imádnak olvasni. Így pár hónapi "gyógyulás" után visszatértem az olvasás birodalmába. Most, hogy belegondolok: mekkora mákom volt/van!

Kicsit elkanyarodtam a témától... szóval, azt szerettem volna írni, hogy a kötelező olvasmányok listáján változtatni kéne. Az általános iskolai irodalomórának véleményem szerint az lenne a feladata, hogy 1. megtanítson olvasni 2. megtanítson szöveget érteni 3. megszerettesse az olvasást. Jókai, Gárdonyi, Molnár Ferenc mind-mind Nagy Írók, de: nem feltétlen alkalmasak arra, hogy egy kisgyermekkel megszerettessék az olvasást. Hogy miért is? A történeteik ritmusa túl lassú ahhoz, hogy a mai rohanó világban élő gyerekek információéhségét kielégíthessék. A másik dolog: ezek a világok, történetek annyira távol állnak a mai gyerekek érdeklődési körétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezekhez a művekhez érni kell. S ezt tapasztalatból mondom: Jókait én egyetemi éveim alatt szerettem meg: huszonegy évesen már képes voltam értékelni (mit értékelni, egyszerűen odáig voltam) híres-hírhedt tájleírásait is, egyszerűen elvesztem a regényeiben, szinte ittam a szavait (pedig általános iskolásként meg gimisként is módszeresen átlapoztam a nem szorosan a cselekményhez tartozó leírásokat, egyszerűen az őrületbe kergetett vele).

Az igazán élvezetes, igényes ifjúsági (és valóban ifjúsági, nem pedig annak kikiáltott) regények listája - ezt is írták már előttem páran, és én mélységesen egyetértek - igazán fantasztikus ötlet. Jó lenne, ha a tanuló saját érdeklődési körének, ízlésének megfelelően választhatná ki az olvasmányát az adott tanévben a pedagógus által összeállított listából... szerintem sokkal murisabb lenne így a dolog, és esetleg az év végén élménybeszámolót is tarthatna olvasmányélményéből, hátha ettől a többi diáknak is kedve szottyan a nyáron elolvasni a könyvet.

Igazából, a középiskolai irodalomóráim már sokkal jobbak voltak: nagyon fiatal tanárnőnk volt, nem az a naivan lelkes fajta, inkább az a komoly-de kreatív példány. Az órái alatt úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a világirodalom hatalmas, színes és csodás könyve. Imádtam, hogy egy csomó érdekességet belevitt az órákba, az életrajzoknál sose felejtett el egy-egy korabeli szóbeszédet megemlíteni "Irodalmi Pletykarovat" címszó alatt (ez a személyes kedvencem volt). Rengeteg képet és egyéb szemléltetőeszközt hozott be az órákra, az irodalmi irányok változásainak miértjeit nem bemagoltatta velünk, hanem igyekezett, hogy logikus gondolkodással saját magunk jöjjünk rá a következményekre és az okokra is, továbbá fontos dolognak tartotta azt is, hogy az adott kor történelmével is tisztában legyünk, és ez szintén frenetikus volt, mert így megtapasztalhattuk, hogy a különböző órák tananyagai igenis összefüggnek, és hihetetlenül jó érzést adott, amikor egy az egyben láttuk a dolgokat. Ó, de még mennyire!

Bár, angol-német, és nem pedig humán tagozatosok voltunk, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gimis tananyag nagy részét ne a tankönyvből, hanem egyenesen az adott irodalmi művön keresztül tapasztalhassuk meg. Persze, ezzel nem aratott mindig osztatlan sikert, sokszor panaszkodtunk, hogy nyelvtagozatos létünkre a humánosoknál háromszor (olykor négyszer) több kötelező olvasmányunk van egy évben. Én személy szerint nem is a kötelezők számától voltam felháborodva, inkább a visszakérdező dolgozatoktól... komoly, de kreatív tanárnőnk igyekezett kikerülni azt a problémát, hogy egyesek esetleg a Kötelezők röviden híres-neves könnyebb utat választanák, ezért a számon kérő dolgozatokban olyan kérdéseket tett fel, amikre csak az tudott válaszolni, aki valóban elolvasta az adott könyvet (vagy még az sem... :-) így írtam a Hamletből kettes dolgozatot). Minden ilyen számon kérő óra előtti szünetbe az alábbihoz hasonló párbeszédektől zengett az egész osztály:
- Te, milyen illatot érzett Anna, mikor először belépett Vizyék lakásába?
- Várj, mindjárt megnézem, felírtam a füzetembe....

Szóval, igen... ez nem volt a szívem csücske. De végül is túléltem, és a magyar szakon kötöttem ki, olyan olvasmányokkal a hátam mögött, amelyek jolly joker -nek bizonyultak nem is egyszer az irodalomtörténeti vizsgákra való felkészüléseim folyamán.
Megtanított még arra is, hogy miképp rakjak össze egy jól felépített, épkézláb feleletet; hogyan lehet feltűnésmentesen elterelni a témát az olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs, és tényleg olyan lexikális tudást adott, amit még az egyetemi éveim során is vígan felhasználhattam.
Szóval, köszönöm Tanárnő! Mindent nagyon köszönök!

A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény keretében született, kitörpölője: Andiamo.

(képek forrásai:
jaj, gyerekek! Fogalmam sincs, fáradt vagyok... a weheartit.com -ról szedtem le őket még vagy ezer évvel ezelőtt, pontosabb linket nem tudok adni. De majd a jövő héten megkeresem a pontos helyüket, és kiírom, cserkészbecsületszó! )

Hány békát kell megcsókolni hát?

2011-08-09T20:53:00.006+02:00

Victoria Clayton: Hol késel, hercegem?

Már megint egy olyan könyv került az utamba, ami már a borítójával megvett kilóra - aztán mikor elolvastam a fülszövegét, már biztos voltam, hogy én nagyon szeretném elolvasni ezt a könyvet. A balett világa már kicsi koromtól kezdve nagyon érdekel, mindig is imádtam nézni azokat a kecses, hajlékony táncosnőket, akik a gravitációval dacolva szinte repülnek a színpadon a csodálatosan szépséges ruháikban. Ezért mikor első osztályos lettem, édesanyám beíratott egy balett-szakkörre (na, jó - igazából azért is íratott be, mert a zenéhez túl botfülem volt/van, így a zeneiskola már helyből ki volt lőve, és hát kellett valami szakkör féleség) , amit hihetetlenül imádtam, még olyan cuki balettcipőm is volt, de tütüt sajnos nem kaptam - bár, sajnos a szakkör csak egy évig működött, utána már nem indították a túl kevés jelentkező miatt. Ez egy pici kisváros volt, na. (habár, nem hiszem, hogy valaha is hivatásos balett-táncos lehettem volna, de azért jó hinni, hogy csak ezen múlt :-D )

No, de a könyvről: szóval, adott nekünk egy hihetetlenül ügyes, becsvágyó táncosnő, Marigold Savage (hú, még a neve is olyan balettos, ugye?), aki előrébb jutása érdekében hagyja, hogy a balett társulat vezetője kikezdjen vele - nem az a "romantikus, vörös rózsát dobálós" kapcsolat ez, hanem olyan "feküdj az íróasztalra, most rögtön" féle szigorúan testi kapcsolat. Szóval, értitek. És ez így megy ki tudja mióta, és így is menne ki tudja meddig, ha Marigold az egyik próbán el nem törné a bokáját - emiatt kénytelen egy kis kényszerszabadságra menni harapós nyula, Siggy társaságában. És hát hová is mehetne, mint vidéken élő szüleihez. És ha már vidék meg szülők, meg gyermekkor, akkor hamarosan színre lép a régi plátói szerelem, Rafe személyében is. Ám azóta már sok év telt el, és most nagyon úgy tűnik, hogy már nem olyan egyoldalú a vonzalom. Vajon Rafe lesz az Igazi? Vagy a balett társulat vezetője pálforduláson megy át, és rájön: komoly érzelmeket táplál Marigold iránt? Vagy van még valaki a háttérben?

Tudom, tudom: ez most nem valami meggyőző, ugye? De egyébként megnyugtatásul mondom, hogy ez nem olyan "szeret-nem szeret" meg "jaj, Jose Armando" típusú regény. Igaz, hogy elsősorban romantikus, de tényleg nem szirupos történet - de természetesen, nem is az a nagy volumenű szerelmi eposz, inkább csak olyan, olyan... na, szóval olyan könnyed, romantikus történet, amit én még a totálisan emészthető kategóriába sorolok. (Egy fia nyálas mondat sincs benne - legalábbis, ha jól emlékszem, én nem találtam.)

Az elején kicsit szoknunk kellett egymást - most vagy az van, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, vagy tényleg ilyen a könyv első akárhányszáz oldala - de az elejét hidegnek, didergősnek éreztem. Tudjátok, ahol nincs semmi melegség, vagy csupán egy jó szó - inkább minden és mindenki rideg. Talán egy fűtetlen táncteremhez tudnám hasonlítani, ahol nincs semmi dekoráció, csak a parketta és a tükör van, a világítás is csupán pislákol; ahol a táncosok keményen összpontosítanak, hogy elérhessék a koreográfus által megkívánt tökéletességet, és ő pedig mégis csak a hibáikat emlegeti (rosszul tartod a kezed, nem elég kifejező az arcod), ha valamit jól csinálnak az említésre sem méltó.

Persze, a történet előrehaladtával sem éreztem változást a "fűtetlen táncterem" hangulatban, de valamit mégis felfedeztem benne, ami enyhíteni tudta ezt a sok ridegséget, és ez pedig a humor volt. Lehetséges, hogy a könyv első részében is fellelhetők ilyen poénok, de valószínű túlságosan dideregtem ahhoz, hogy észrevegyem őket.

Igazából, romantikus regénynek tényleg fura - nem tudom, hogy ezt jó vagy rossz értelemben mondjam. De a balettet és a Siggy névre hallgató nyuszit viszont imádtam, és így a történet megítélése is pozitív irányba mozdul nálam. Oké, voltak szemkerekítő meg dühítő részek is - néha csak pislogtam, mint borjú az új kapura, bár, azt hiszem, hogy az első néhány fejezet után egyébként is tisztába jön az olvasó azzal a ténnyel, hogy itt bizony nincs csillám, flitter meg vattacukor...

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: A Girls' Guide to Kissing Frogs
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 704
Eredeti ár: 3499 Ft

képek forrása:
1. iamamonsterandyouloveme.tumblr.com
2. coccinellex3.tumblr.com

Az olvasás 7 hete - Ötödik hét

2011-08-07T19:51:00.007+02:00

Ha jobban belegondolok, minden könyv hat rám valamilyen szinten - van, amelyik jobban, és van, amelyik kevésbé. Igazából nem a könyv színvonalán múlik legtöbbször, hogy a két lehetőség közül melyik következik be: hanem inkább attól, hogy vajon mennyire képes válaszolni életem aktuális Nagy Kérdéseire (mert ilyen is mindig van ám :-) ), mennyire passzol az adott hangulatomhoz, és hát úgy egyáltalán a lelkivilágomhoz. Bár, erre az egészre tuti recept nincs, olyan is volt már, hogy csak úgy megtörtént a nagy egymásra találás.

Ha az utcán nekem szegeznék azt a kérést, hogy mondjak egy könyvet, ami megváltoztatott valamilyen szinten (tudom, tudom - ez elég szélsőséges példa, nem valószínű, hogy bárki letámadna ezzel, de tegyük fel), kapásból a Harry Potter-sorozatot mondanám. Tudom, kicsit unalmas válasz, de tényleg így van. A Bölcsek köve volt életem első olyan könyve, ami miatt képtelen voltam aludni éjszaka, mert annyira érdekelt, hogy mi lesz a vége. És emlékezetem szerint ez volt az első olyan könyv, amiért rajongtam, méghozzá annyira, hogy amint elolvastam a negyedik kötetet, rögtön újra kezembe vettem az elsőt (mert akkor még csak az első négy kötet volt kapható magyarul, és még a megfilmesítés is jó pár évet váratott magára), és ez így ment nem is tudom meddig...

Természetesen, A Gyűrűk Ura sem maradhat ki a sorból, hiszen ez a trilógia volt rajongásom következő tárgya, ekkor már olyan tizenhat éves lehettem. Teljesen rabul ejtett a világa, egyszerűen imádtam. Ahogy Tolkien -t is. Ennek a hatására vettem kezembe életem legfurább olvasmányát: egy Magyar-finn szótárt. Igen, az elejétől a végéig... és a szépen hangzó szavakat kijegyzeteltem egy kis füzetkébe.

A másik Jane Austen: Büszkeség és balítélet című regénye volt - nem emlékszem pontosan hány éves is lehettem, mikor először elolvastam, de valószínűsítem, hogy gimis éveimben történt. Mr. Darcy volt az első regényhős, aki megdobogtatta a szívemet - pedig nem voltam soha az a fajta tini, aki folyton plátói szerelembe esik egy énekes, színész, akrobata, tigrisszelídítő és még ki tudja milyen híres ember miatt. Azért bevallom, örülök, hogy Mr. Darcy -ra esett a választásom.

Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is valamilyen szinten ebbe a kategóriába sorolható. A gimiben a Hamleten és a Rómeó és Júlián már réges-rég túl voltunk ekkor, és egyik sem lett a szívem csücske - valahogy nem ragadtak magukkal. Aztán egy nyári estén leemeltem Anyu polcáról a Szentivánéji álmot (nem is tudom már milyen indíttatásból...), és rájöttem - szeretem a drámákat, és Shakespeare -t is. Azon a nyáron végigolvastam az otthon fellelhető valamennyi Shakespeare -kötetet (vagyis az életmű elég nagy százalékát), de a Szentivánéji álom mindig is az örök kedvencem marad. Imádtam betanulni az általam kiválasztott dialógusokat, monológokat - és bár nincs színészi tehetségem, de a hálószobám magányában a cicánknak tartott előadásaimkor mégis azt éreztem, hogy talán van. (de nem, egyébként nincs.)

Igaz, hogy Vámos Miklós Apák könyve című regényét alig pár hónapja olvastam, de érzem, hogy megmozdított bennem valamit. A családi anekdoták, az ősök tisztelete, a tudat, hogy honnan is jöttünk - mind-mind nagyon fontos része az életemnek, és ezt nagyrészt Édesapámnak és Nagypapámnak köszönhetem, akik soha nem fogynak ki az izgalmas és érdekes történetekből, mindig van mit elmondaniuk egy-egy családi összejövetel alatt. S Vámos Miklós könyve mintha ezt az egészet igazolta volna előttem: ha nem ismerjük a múltunkat, mégis honnan tudnánk merre tartunk?

Ám a legnagyobb tanítómesterem, és egyben egyetlen papír-barátnőm nem más, mint Anne Shirley. Hajlamos vagyok olykor a pesszimizmusra (na, jó... nem olykor, szinte mindig), ám Anne megtanított arra, hogy bármilyen apró, hétköznapi dologban is megtalálhatjuk azt a csodát, amire a lelkünknek szüksége van, és ekkor máris könnyebb hinni önmagunkban, és úgy általában mindenben. S legyen bármennyire is kegyetlen a hozzánk az élet, ha tág teret engedünk a fantáziánknak - szárnyalhatunk. Egészen a végtelenségig.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született, melynek találékony kiötlője Andiamo.

Különös ismertetőjele: nincs

2011-08-05T22:27:00.006+02:00

Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele: nincs

Ismét egy Kosáryné könyv, ami meggyőzött arról, hogy én bizony imádom az írónőt, és most már arra az elhatározásra jutottam, hogy minden fellelhető regényét el szeretném olvasni. Vagyis nem is szeretném... akarom!

A Különös ismertetőjele: nincs című regényére nagyon találóan illik az elfeledett jelző, hiszen első, 1941-es megjelenése óta csak tél volt és csend, és hó és halál. Most 2011-ben, hetven év elteltével jutott el a második kiadásig. Teljes az értetlenségem: miért? Hiszen, ez (is) egy hihetetlenül jó regénye - nekem még a Porszem a napsugárban -nál is jobban tetszett.

A regény fő témáját talán a cselédsorsban lehetne meghatározni, bár itt nem annyira tragikusan jelenik meg, mint Kosztolányi Dezső mindenki által jól ismert Édes Annájában. Itt a legfőbb kérdés, hogy vajon áthidalhatók-e a társadalmi különbségek, vajon képes-e a cseléd egy család jó barátjává válni, vagy csupán láthatatlan alkalmazottként járhat-kelhet a házban? S vajon a családtagok képesek-e rádöbbenni arra, hogy alkalmazottuknak ugyanúgy vannak érzései, gondolatai, akárcsak nekik?

Juszti, a falusi, okos kisiskolás lány ígéretes jövő elé néz: akár még tanító kisasszony is lehet belőle. Ám egy sajnálatos esemény miatt kénytelen eldobni magától ezt a lehetőséget, és cselédnek áll. Hiába végzi jól a munkáját, az otthoni gondok mégsem oldódnak meg - sőt... bekövetkezik a tragédia. Juszti összetörten, reményvesztetten ismét beáll cselédnek, és most már véglegesen maga mögött hagyja az otthonát. Végre egy olyan családhoz kerül, ahol nem kiabálnak vele folyton - s ez egyelőre bőven elég neki. A hónapok, évek múlásával igyekszik mindent megtenni munkaadóiért, sokszor olyasmiket is, ami nincs benne a munkaköri leírásában.

Az írónő ismét női szemmel láttatja a világ dolgait, a családi életet és a szerelmet. A nőalakok finom érzékenységgel megrajzoltak: erőteljesek, hangsúlyosak, cselekedeteik érthetőek; míg a férfiak inkább a háttérben húzódnak meg: nem látunk bele úgy a gondolataikba, és a reakcióik sincsenek annyira megmagyarázva, mint női társaiknál. A Porszem a napsugárban című regénnyel ellentétben itt a házasság már nincs olyan árnyaltan bemutatva, nem érezhetők azok az apró lelki rezdülések - itt csupán fekete és fehér van. Ám ezt mégsem érezzük hiányosságnak, hiszen nem is ez a regény fő témája - maga a házasság egy elég periférikus téma itt, maximum a kiházasítás bírhat nagyobb hangsúllyal.

Komoly kérdések, problémák kerülnek elő ebben a regényben, úgymint az álmok feladása, hogy vajon mi az, amiért képesek vagyunk feladni őket? S vajon milyen következményekkel jár ez az életünkre nézve? De a kemény, megterhelő munka, és a családi problémák is előtérbe kerülnek, mint az alkoholizmus, az egymásra oda nem figyelés, a következetlen nevelés. A regény olykor könnyed hangvétele, humoros helyzetei enyhítik a téma súlyosságát, ennek köszönhető, hogy nem érezzük úgy, hogy ránk telepednének a nehézségek.

Mind jellemrajzai, mind stílusa tekintetében zseniálisan megírt regény, ami kiváló kikapcsolódást nyújt, miközben felidéződik előttünk a '30-as évek Magyarországának hangulata. Ahogy elolvastam az utolsó sort, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez valóban egy méltatlanul elfeledett könyv - megérdemli a figyelmünket.

"...ametiszt-emlékezés csak az enyém."

2011-08-05T10:08:00.005+02:00

Emily Dickinson válogatott írásai

Jó érzés, amikor az ember megtalálja azt a költőt, akinek a versei valóban a szívéhez szólnak. Persze, eddig is voltak kedvenc verseim, de egyiknél sem éreztem azt a különös, furcsa érzést, amit Emily Dickinson verseinek olvasása közben. Hogy igazából mi is ez, megmagyarázni nem tudom. De most rajongok.

Az elmúlt közel egy hétben többször is elővettem verseskötetét: először egy szuszra végigmasíroztam az egészen, majd az utána következő olvasásoknál két-három versét kiválasztva szívtam magamba szavait, és rajongásom egyre és egyre csak fokozódott. Emily Dickinson verseinek erősségei a szokatlan metaforák, amik folyton ámulatba ejtettek; a filozofikus mondanivaló (a hódolattal és félelemmel szemlélt örökkévalóság, illetve a lét és nem-lét kérdése "egy tövön két virág") és az erős képiség, amely segít elmondani az elmondhatatlant, megérteni a megérthetetlent.

"elmémben deszkaszál törik
S fokonként zuhanok,
Egy-egy világhoz ütközöm
S az eszmélet halott."
(280. vers)

Különös lüktetés robog végig költeményein, s emiatt az első olvasáskor legtöbbször csak "végigrohantam" a versein - a szemem a ritmusra szeretett volna figyelni csupán, hallani a versek dobjait...
S a szavakkal, a képekkel való játék, a csudálatos metaforák olyan sok mindent mondanak! Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövidke versekben mennyi mondanivaló rejtőzik! Mintha két versszakban létezne a világ - de nem bepasszírozva, nem erőszakos módon beletuszkolva. Inkább könnyedén, természetesen - mert mindez elfér egy leheletnyi versben.

" A lehetségesben lakom-
Valónál szebb e lak-
Az ablaka sokkalta több -
Ajtaja - számosabb

Szobái mint a cédrus -
Szemnek nem győzhető -
S az ég oromzatából
Az örökös tető -

Vendégek - jobbnál jobbak -
Tennivaló csekély -
Kitárni mind a két kezem
Az Édenért - "
(657. vers)

Bocsánat, azt hiszem többet mondani nem tudok - nehéz róla beszélni, inkább olvasni kell a verseit, és akkor meglátjátok mire gondolok. S persze a fordító, Károlyi Amy munkáját is csak dicsérni tudom. Bár (még... de ami késik, nem múlik) nem olvastam eredetiben a verseket, szóval viszonyítani sajnos még nem tudok - de egy biztos: ha olyan rossz munkát végzett volna, most nem rajonganék ennyire. Egyszóval le a kalappal előtte is!

Most pedig be kell szereznem egy saját példányt Emily Dickinson verseiből. Szeretném, ha még velem maradna...

Menni vagy maradni?

2011-07-29T14:53:00.005+02:00

Gayle Forman: Ha maradnék

Néha vannak olyan könyvek, amelyek még a fülszöveg elolvasása előtt, borítójuk és minden egyéb kellékük nélkül megfognak maguknak, és egyszerűen képtelen vagyok ilyenkor kiverni a fejemből azt a rögeszmét, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Így volt ez Gayle Forman könyvével is: mielőtt még bármit is tudtam volna róla, már megfogott a címével: Ha maradnék... Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de szerintem olyan fájdalmasan szépen cseng. Szinte kiált érte, hogy megtudjam, mi történne akkor, ha maradna az a valaki.

A történet Mia-ról szól, aki boldogan él a családjával: szülei hihetetlenül jófejek, lazák és gondoskodók, van egy öccse is, akiért egyszerűen odavan. Bár nem a suli legnépszerűbb lánya, mégis teljes életet él az iskolában is: legjobb barátnője támogatja mindenben, a barátja pedig szereti és tiszteli őt.
Mia mindemellett kiváló és tehetséges csellista is, a zene a mindene: éppen ezért elhatározza (no meg kellett egy kis unszolás is), hogy felvételizik a híresneves zeneakadémiára, a Juilliard -ra.
Minden szép és jó - ám egy napon valami szörnyű dolog következik be, és Mia -nak dönteni kell: menne vagy maradna?

Komoly kérdés, nehéz a választás... a boldogság olyan, akár egy szappanbuborék: bármikor kipukkanhat, és ott találhatjuk magunkat hirtelen a nagy ismeretlenben... Éppen ezért meg kell becsülni minden apró örömteli pillanatot, és akkor kell boldognak lenni, amikor megadatott rá a lehetőségünk - tudnunk kell élni vele, hiszen ki tudja mikor veszíthetünk el mindent.
Mia mindezt átélte: a teljes boldogságot, és annak elvesztését is. Ám ennek ellenére mégsem nevezném megterhelő könyvnek, nem telepedett rám, nem fojtogatott - inkább olyan kis könnyednek nevezném. Persze, voltak benne könnyfakasztó részek, de korántsem ezek voltak túlsúlyban: s ez így volt jó, szerintem.

A másik dolog, ami még nagyon tetszett, hogy végre nem egy szegény, elhanyagolt picinyke kamaszlányt kell sajnálni, akit a csúnya, gonosz szülei nem értenek meg, mert azok annyira éretlenek, hogy inkább tűnik úgy, hogy a szegény, elhanyagolt picinyke kamaszlányuk neveli őket, mint fordítva. Nem. Ebben a könyvben a szülő-gyermek kapcsolat teljesen egészséges, tudjátok: papa, mama, gyerekek, csupa szív meg szeretet... Persze azért Mia-nak is vannak problémái, néha nem felhőtlen a boldogság - de ezt mégis ki mondhatná el magáról?

Szóval, végre nem éreztem azt, hogy egy könyv arról próbált volna meggyőzni, hogy csak problémás, éretlen szülők, és elhanyagolt gyerekek vannak manapság. Lehet, hogy túl naiv vagyok, vagy nem is tudom,de én szeretem hinni, hogy igenis léteznek normális, jól működő családok, nem mindegyik szülő hanyagolja el a gyermekét, és a mai ifjúsági regények többségében előforduló családmodellek csupán szélsőséges esetek. Egyedül Mia és barátja kapcsolatának leírása volt számomra túl giccses, a párbeszédeik egyáltalán nem voltak életszerűek, sőt néha egyenesen banálisnak nevezném (most komolyan: mégis ki mondana olyasmit a másiknak, hogy játssz rajtam, mint a csellódon?? Könyörgöm... ) , ezeknél a részeknél szívesen előkaptam volna a zsebkendőmet, hogy felitassam azt a sűrű szirupot a lapokról.

Ezt leszámítva nem rossz: kicsit pityergős, olykor mosolygós, pont a megfelelő arányban - bár véleményem szerint erősen egyszer olvasós könyv, nem hiszem, hogy beruháznék egy saját példányra valaha. De ha a könyvtárban szembejön veletek, akkor ne hagyjátok ott a polcon - szerintem.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: If I stay
Fordította: Rudolf Anna
Oldalszám: 257
Eredeti ár: 3290 Ft

kép forrása: thekitschiestbitch.tumblr.com

Boszorkányok Szmirnában

2011-07-29T09:16:00.007+02:00

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

A boszorkányos történetek mindig is a szívem csücskei voltak - hiszen annyiféle létezik az irodalomban, hogy szinte hihetetlen elképzelni, hogy ugyanarról, ugyanazokról szól egy-egy könyv, hiszen annyira mások, annyira különböznek egymástól... Igazából nekem nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyennek is tartanék egy jó boszorkányos történetet, de ha a történet hangulata különlegesen jó - akkor máris megfogott magának. S ez így volt e könyv esetében is.

1988-ban Maria egy lépcső alatti kis raktárban megtalálja nagynénje, Katina bordóvörös ládikóját - ahogy lassan kioldja a ládikót körülölelő szalagokat, régi történet indul szabadjára - Katina mágiával és babonákkal átszőtt története, ahol az egymást követő férjek, az üzleti sikerek és társadalmi elismertség egyaránt fontos szerepet játszanak...

Meimaridi könyve azt az igazán ősi, évszázadok alatt eltemetett boszorkányságot varázsolja olvasói elé - legalábbis én olvasás közben valamiért ezt éreztem, hiába játszódott a cselekmény nagy része a huszadik század fordulóján. A szerelmi kötések, illetve praktikák, a kísértetekkel való kommunikáció, a rontások, illetve az ellenük való védekezések itatják át a regény minden egyes lapját, finoman belefonva a valóság szövetébe.

Emellett azonban még hangsúlyt kap a könyvben a különböző népek keveredése miatti sokszínűség, illetve az egymás iránt érzett ellenszenvük is felsejlik a sorok között. Szmirna egyébként ma Izmírként szerepel a térképeken, és nem mellesleg a görög-török háború utolsó csatájának helyszíneként ismeretes.

" A szmirnai nőkben van néhány közös vonás. Határozottak, ráérősek. Hangjuk olaszos dallamú, éneklő. Szeretnek mosolyogva sétálni kettesével, karonfogva, és kacéran ringatóznak séta közben. Sötét hajuk fürtökben kunkorodik, és játékos, fekete szemükben mindig ott bujkál az ígéret."

De nem csak a népek között dúl a néma háború - férjek és feleségek kapcsolata sem olyan álomba illő, mint a romantikus regényekben. Itt a szerelem, mint olyan, nem számít. Azt nem feladata megadni a házasságnak - hiszen az csupán egy szerződés két ember között. De korántsem biztos szerződés, vagyis olyan, ami örök életre szólna - női praktikák szükségesek a fenntartásához, amelyek anyáról leányra szállnak, és ezek közül a legfontosabb: mindig kell lennie egy mentőövnek egy feleség számára, s mi lenne a legmegbízhatóbb ebben a tekintetben? Naná, hogy a pénz.

Kegyetlen, kemény világ ez, varázsos praktikákkal átitatva - mégis, ennek ellenére a hangulata úgy kötözött magához, mintha valóban mágia lett volna a dologban. A stílusát, illetve a történetvezetését kicsit szokatlannak éreztem, ám ezt nem negatívumként említem, hiszen ez adta meg igazán azt a különös hangulatot, amit annyira megszerettem ebben a könyvben. Miután magam mögött hagytam az utolsó sort is, meglepődve olvastam, hogy ez az írónő első regénye, hiszen annyira kiforrottnak éreztem, hogy ez a lehetőség fel sem merült bennem. Remek kikapcsolódást nyújtott, szóval csak ajánlani tudom.

Kiadó: Gondolat
Fordította: Hargitai Nóra
Oldalszám: 361
Eredeti ár: 3200 Ft

Az olvasás 7 hete - Negyedik hét

2011-07-26T10:48:00.006+02:00

Ahány ember, annyi szokás - és annyiféle olvasás. S persze, ezt nem csupán a műfajra értem, hanem arra is, hogy maga az olvasás nem egy olyan tevékenység, amit csak egyféleképp lehet végezni. Van, aki az olvasást arra használja, hogy "elmeneküljön" a szürke hétköznapok elől, van, akinek az az elsődleges célja, hogy művelődjön általa, és van olyan is, aki az olvasást a különböző irodalomelméletekkel való játéknak tekinti, van, aki gyönyörködni szeretne a nyelv ékességében, és van, aki az emberiség vagy éppen a saját problémáival való szembesülést szeretné megkapni az olvasástól, és még biztos rengeteg más opció is létezik, sőt van olyan is, hogy valaki minderre képes, az éppen aktuális hangulata/problémái vagy egyéb más tényezők határozzák meg, mégis melyiket fogja alkalmazni. Egy azonban biztos: egyik tevékenység sem kevesebb a másiknál - legalábbis én úgy gondolom, hogy az évszázadok során elég könyv született ahhoz, hogy mindenki maradéktalanul boldog lehessen egyéni olvasásmódjával.

Aztán itt van a szépirodalom vagy szórakoztató irodalom kérdése is, ami valamilyen szinten összefügg azzal, hogy ki mire használja az olvasást - nyilván a jelenlegi irodalomelméleteket figyelembe véve, aki az ezekkel való játéknak tekinti az olvasást, nem igazán tud mit kezdeni teszem azt Cassandra Clare Csontvárosával, de ugyanez igaz visszafele is: aki az olvasást, mint menekülést szeretné megélni, nem fog tudni elmerülni mondjuk Esterházy Péter Termelési-regényében - s ez nem a könyv hibája, de nem is az olvasóé. Egyszerűen nem találkoznak össze a horizontok. De természetesen, ezzel nem azt akartam mondani, hogy rossz könyv, mint olyan nem létezik - mondjuk az állandó kliséket felhalmozó, csupán panelelemekből építkező, gyatra fogalmazásmódú regények (pl. Romana meg Tiffany könyvek és társaik ) nyilván nem lesznek jó könyvek. De ez a kérdés, hogy konkrét könyvek esetében miképp beszélhetünk (vagyis inkább beszélnék, mert ugye ez az egész szubjektív vélemény) jóról vagy rosszról, messze vinne most - és nem is ide szerettem volna kilyukadni.

Visszakanyarodom inkább a szépirodalom és szórakoztató irodalom témaköréhez, és közben őszintén remélem, hogy nem tűnök túl csapongónak - mert én igazán igyekszem követhető formába önteni ezt az egészet, de most valahogy nem sikerül, mert mire begépelek egy gondolatot, addigra a fejemben már három-néggyel előrébb vagyok, és elfelejtem a köztes lépéseket :-) Szóval, bocsi.

Én ebben a kérdésben - mármint szórakoztató irodalom vs. szépirodalom - egyébként totálisan Svájc vagyok - szívesen olvasom mindkettőt, hiszen egyaránt képesek megadni nekem azt, amire éppen aktuálisan szükségem van. (Persze, az már más kérdés, hogy én nem igazán szeretem az irodalomnak a bipoláris felosztását, úgy gondolom, ez nem igazán képes lefedni a valóságot.) Szépirodalmat veszek elő, ha el szeretnék merülni a nyelv szépségeiben, ha gondolkodni is szeretnék olvasás közben, vagy éppen a műveltségemet szeretném bővíteni.

Ha sok könnyed könyvet olvasok egymás után, érzem, hogy szükségem van a szépirodalomra - egyszerűen szomjazom utána. (s ugyanezt figyeltem meg az angol nyelvű könyvet elolvasása után is.) De ez igaz a másik irányba is: a szórakoztató irodalom után is vágyakozom, ha túl sok volt a gondolkodásból (ez most kicsit hülyén hangzik, de remélem, értitek mire gondolok), ha teljesen feltelítődtem a csodálatos szavakból, metaforákból, hasonlatokból. Hogy ne legyen csömöröm a sok gyönyörtől, ilyenkor előveszek valami könnyed olvasmányt - és félreértés ne essék, attól, hogy valami szórakoztató irodalom, korántsem jelenti azt, hogy igénytelen a fogalmazásmódja vagy csupa kliséből épül fel.

Úgy hiszem, hiba teljesen elzárkózni az ilyesfajta könyvektől, hiszen van olyan, ami csak azért tartozik bele ebbe a kategóriába, mert még nem került az irodalomtudósok szeme elé. Ha az emberek elzárkóztak volna ettől az irodalomtól, mi lett volna pl. Jókaival vagy a Brontë -nővérekkel? Persze, ezzel nem azt mondom, hogy az irodalomtudomány szempontjából mindegyik szórakoztató irodalmi mű értékes - sok olyan van, amit tényleg csak olvasni jó - , de meg kell adni nekik az esélyt. Nagyon jó példa erre a Harry Potter-sorozat, amivel foglalkoztunk az egyik félévben egy előadás keretein belül, és három vagy négy értékes szakdolgozat is született már belőle (és még csak a mi egyetemünkről van szó, a többiről nem tudok nyilatkozni), de ott van még Agatha Christie is, akinek a művei szintén témák voltak az egyik félév előadásában, sőt még egy szemináriumon is. És nem, nem olvasásszociológiai szempontból... És félreértés ne essék, nem az irodalomtudósok véleményét tekintem etalonnak, egyszerűen csak arra akarok rávilágítani, hogy belekerülhetnek a kánonba eleinte szimplán szórakoztató irodalomnak titulált művek is.

De emellett a szépirodalmat sem szabad elintézni egy legyintéssel, hogy azok a "sznobok könyvei" - nem. Egy szépirodalmi műről is lehet negatív véleményt megfogalmazni - elvégre, mint olvasó, ehhez joga van bárkinek - de egy biztos, és ez számomra vitán felül áll: a szépirodalom az alapműveltség része, és ezért (is) törekedni kell a megismerésére. (itt elsősorban klasszikusokra gondolok) Kosztolányi, Babits, Karinthy, Bródy, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi - csak hogy néhány példát említsek, s mellettük természetesen, még ott vannak a külföldi óriások is. De az alapműveltség még csak egy dolog - gondoljunk bele abba is, hogy nem hiába maradtak benne a köztudatban több évtized, évszázad óta: valamit nagyon tudhatnak, és nem hiszem, hogy csak az irodalomtudósok igényeit képesek kielégíteni, hanem az olvasókét is - elvégre: miért zárná ki egy szépirodalmi mű a szórakoztatást? S miért fosszuk meg magunkat ettől, amit ők adhatnak? Persze, sokszor meg kell dolgozni az élményért, nem adják oda csak olyan egyszerűen - de megéri. S hogy mit kaphatunk tőlük többségében? Kiváló jellemábrázolást, nagy volumenű történeteket, nyelvi játékokat, ámulatba ejtő leírásokat és katarzist. De olyan igazit.

Úgy hiszem, egy könyv elsődleges célja az, hogy kielégítse olvasója elvárásait - bármilyen módon olvas is az illető. S ha ez megvan, akkor az egy jó dolog - és tök mindegy, hogy most a szépirodalmi olvasmányok vagy a szórakoztató irodalom soraiból került ki. A lényeg: élményt adott.

Viszont, amit egyáltalán nem tudok elviselni, az az, ha valaki lenézi egyik vagy másik irodalmat. Milyen jogon? Miért kell általánosítani? Miért mondják, hogy a szépirodalom unalmas és száraz; a szórakoztatónak pedig miért kell megkapnia az igénytelenség bélyegét? Azt hiszem, az ilyesfajta dobálózások helyett, inkább olvassunk.

És legyünk nyitottak - mert az mindig jó dolog, és érhetnek meglepetések.
A bejegyzés Az Olvasás 7 hete című esemény keretében született. Az olasz játék magyarra való átültetése Andiamo érdeme.

az első kép forrása:
www.bookstorecouture. tumblr.com
A második pedig passz, ezt már régóta lementettem magamnak, de nem találom, honnan.

Visszatérés Crowfieldbe

2011-07-24T10:09:00.009+02:00

Pat Walsh: Crowfield démona

elolvastam: 2011. július 23.

Örülök, hogy eddig vártam Pat Walsh könyvének elolvasásával, ugyanis hihetetlen élmény volt tegnap este bekucorodni vele az olvasós fotelembe egy nagy bögre forró teával, miközben az eső hangosan kopogott az ablakon, és néha egy-egy égi morajlás hallatszott valahonnan a távolból, hiszen a történetben is folyton ilyen idő volt, sokszor tökéletes szinkronba került a valóvilág a könyv világával - bár ez némiképp hátborzongató volt, hiszen olykor fel-fellestem a lapok mögül, hogy vajon Crowfield démona a szobámban garázdálkodik-e, de szerencsére ennek semmi nyomát nem láttam.

S hogy a tökéletes ráhangolódás miatt, vagy esetleg más okát kéne keresnem, nem tudom, de tény, hogy ez a rész sokkal, de sokkal jobban tetszett az elsőnél. Imádtam ezt a sötét, komor hangulatot, a folytonos feszültséget, hogy izgalmamban párszor félrenyeltem emiatt a teámat - na, jó ezt nem imádtam... - és persze a hobot, még mindig, sőt egyre jobban.

A második rész a Crowfield átka eseményei után pár hónappal játszódik: Will és Csiga testvér továbbra is az apátságban tengetik mindennapjaikat, és azóta két új baráttal gazdagodtak Shadlok és a hob személyében. Ám az apátság és környéke továbbra sem a béke és a megnyugvás szigete, ismét borzalmas dolog készülődik: valami ősi, valami hatalmas, valami gonosz... és a célja Crowfield elpusztítása. Vajon képesek-e Willék szembeszállni az ismeretlen ellenséggel? Megmenekül Crowfield? És a hob továbbra is olyan cukiság lesz, mint az előző részben?

"William eltűnődött, vajon véletlen egybeesés-e, hogy a hob ugyanakkor érezte meg a készülődő gonoszt a templom mellett, amikor egy rés keletkezett a szentély falában? Vajon tényleg volt valami a templom alatt, ahogy Csiga testvér hitte, ami felfelé törekedett a vizenyős talajban? És ha tényleg ott volt, miért éppen most ébredt fel?"

Vérbeli gótikus mese volt, rengeteg kegyetlenséggel megfűszerezve - már az előző rész sem volt hasonlatos egy kellemes esti meséhez, de a második részt még inkább nem lehet annak nevezni. Persze, nem egy Amerikai psycho, de ifjúsági regény létére tényleg kegyetlen fajta (persze, nem úgy mint Marc Darcy első felesége, hanem máshogy). A felépítés szintén az első részt követi, a nagy összecsapásos, leszámolós vég az utolsó tíz-húsz oldalban jelenik meg, s bár tudom, hogy ezt kéne éreznem a regény tetőpontjának, de mégsem így van. Számomra a hangsúly inkább a regény többi részén van - az első pár fejezetet nem számítva, amik tökéletes felvezetők voltak -, és az ott megjelenő folytonos feszültség és izgalom miatt érzem azt talán, hogy a vége alulmarad a többi fejezethez képest.

Mindegy, igazából ez egy teljesen elhanyagolható probléma részemről, ugyanis a könyv sötét, borús, esős hangulata annyira megfogott, hogy én most nagyon megbocsátó leszek az esetleges hibáit illetően. Pat Walsh mesterien teremti meg a történet atmoszféráját - ez már az első kötetben is kiderült számomra, de most még inkább átéreztem. Egyszóval jó kis gótikus ifjúsági regény ez, olvassátok!

Kiadó: Lybrum
Fordította: Hudácskó Brigitta
Eredeti cím: The Crowfield Demon
Oldalszám: 284
Eredeti ár: 2600 Ft

A kép forrása: www.imonline.nl.

Az olvasás 7 hete - Harmadik hét

2011-07-22T19:31:00.008+02:00

Ahogy állok a hálószoba közepén, lassan körbehordozom a tekintetem a polcaimon. Néha köszönésképpen biccentek egyet néhány régi jó barát felé, vagy végigsimítok a gerincükön, mintha csak a vállukat karolnám át. Próbálom őket egymás mellé rendezni, hogy ne legyenek olyan magányosak a sok ismeretlen könyv között - persze, ez nem mindig jön össze, mivel a kedvenc könyveim elég különböző műfajt és témát ölelnek fel (s mint tudjuk most már, én eszerint rendezem elsősorban a polcaimat).
Miután végigköszöntöttem minden ismerőst, jöhetnek az új világok, új történetek. S hogy éppen mire van szükségem, azt az aktuális hangulatom határozza meg - ahogy ez általában lenni szokott. Bár vannak olyan esetek, amikor még az éppen olvasott könyv vége felé villámcsapásszerűen hasít belém a gondolat, hogy nekem most konkrétan melyik könyvre van szükségem, és megfigyeléseim szerint, az ennyire előre eltervezett olvasmányok mindig hihetetlenül jól esnek, már az első oldalakon beszippantanak. De sajnos nem mindig van ennyire konkrét elképzelésem, és ekkor ritkán sül ki belőle ennyire feledhetetlen élmény. De azért néha bejön. Annyi bizonyos, hogy nem szeretek hosszan megragadni egy témánál, egy műfajnál, vagy egy szerzőnél gyors egymásutánban, mert ilyenkor eltűnik valami az élményből... nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is ez... de szeretem a változatosságot, és nagy szerencsémre ezt bizton érezni szoktam, hogy most szépirodalomra vagy éppen szórakoztatóra van-e szükségem. És ez is már nagy segítség sokszor. Mert mint minden valamirevaló könyvmoly, én is a bőség zavarában szenvedek, amit kedves bloggertársaimnak köszönhetek legtöbbször, és természetesen a molyoknak is. Örülök, hogy így van, és annak is, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok kifogyni az olvasmányötletekből, mert mindig lesz miből válogatnom.

Persze, olykor közbeszólnak különféle határidők, amik néha módosítják a választásaimat - így például a recenziós könyvek vagy éppen valami molyos kihívás. De legyen akár szépirodalom vagy szórakoztató, a könyv stílusa, hangulata nagyon fontos a számomra, sokszor fontosabb, mint maga a történet. Pontosabban körülhatárolni nem tudnám, hogy ezen belül mire gondolok, de ha ezek klappolnak, képesek megfogni, akkor annak a könyvnek nyert ügye van nálam. A történet terén nincsenek nagy elvárásaim ilyenkor. Viszont ha ez nincs meg, akkor annak a könyvnek valamit nagyon kell tudnia más szempontból, hogy elnyerje tetszésemet. Érdekes módon a szereplők nálam ritkán játszanak egy-egy könyv megítélésénél. Ezt azért tartom furcsának, mert elvileg ők a kalauzaim abban a világban, illetve történetben, mégis képes vagyok elsiklani felettük, ha pro és kontra érveket kell gyűjtenem a tetszett-nem tetszett képzeletbeli listámba. Persze, nem azt mondom, vannak olyan szereplők, akik annyira energikusak, hogy muszáj valahogy viszonyulnom hozzájuk - s ilyenkor billenthetnek a mérlegemen erre, vagy éppen arra. De a jó stílus még ezt is képes ellensúlyozni: most hirtelen csak a Harry Potter sorozat jut eszembe példaként, hogy ott a főhőst, vagyis Harry- t mennyire nem szerettem, megszámlálhatatlanul sokszor idegesített fel - s ez mégse számított. Ettől függetlenül az az egyik kedvenc sorozatom.
Szóval, nálam mindenekfelett a stílus vagy a hangulat játszik. S hogy a nekem megfelelő hangulat alatt mit értek? Nos, ezzel is valahogy úgy vagyok, mint a stílussal - nem igazán tudnám pontosan körülhatárolni, de azt bizton elmondhatom, hogy szeretem, ha képes vagyok átvenni, és akár egy buborék, körülvesz engem, és nem ereszt még napok múlva sem.

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született.

képek forrásai:
1. http://chicken-pops.tumblr.com
2.whitelovecat.tumblr.com

Porszem a napsugárban

2011-07-18T10:49:00.006+02:00

Kosáryné Réz Lola: Porszem a napsugárban

elolvastam: 2011. július 3.

Az élet női szemmel, avagy egy nő életének krónikája – talán így lehetne leginkább összefoglalni Kosáryné Réz Lola 1930-ban napvilágot látott regényét, mely most újra kiadásra került, bebizonyítva, hogy bájából és varázsából mit sem vesztett az elmúlt nyolcvan évben. Pedig annyi minden megváltozott ez idő alatt: a divat, az erkölcsök, a női szerepkör, az életkörülmények – de a boldogságot manapság is ugyanúgy keressük, és forduljon bármekkorát a világ, mindig szükségünk lesz arra az álomra, hogy egyszer maradéktalanul elérhetjük, a miénk lehet, s nem csupán apró pillanatokra részesülhetünk belőle.

A regény főszereplője, Annuska, sok más nőhöz hasonlóan a boldogságot a szerelemben keresi, ám természetesen nem csélcsap módon; inkább azt mondanám, a véletlen hozza úgy, hogy egyik szerelem követi a másikat az életében – s persze, a maga módján mindegyik igaz szerelem, legyen bár plátói vagy beteljesült. A férfiak, és az irántuk táplált érzelmei viszik előre az úton, a férfiak azok, akik felcsillantják előtte az örök boldogság lehetőségét, majd a következő pillanatban ugyanolyan könnyedséggel össze is törik ezt az ábrándot, ők azok, akik vihart szítanak lelkében, hogy a következő pillanatban nyugalmat és enyhülést hozzanak számára. A férfiak, akik lehetnek bármennyien, a végén úgyis csak egyvalaki fog számítani…

Az írónő zseniálisan érzékelteti a főhősnő változásait az évek során: hogyan lesz egy naiv, tudatlan vidéki kislányból művelt, finom hölgy, majd megfontolt, büszke asszony; hogyan követi az életében egymást a szegénység és a gazdagság, hogyan válik fiatal leányból ráncokkal barázdált arcú öregasszonnyá, és a szívdobogással teli szerelem utáni vágyakozásból hogyan lesz végül lemondás és megszokás. Az Annus lelkében és életében végbemenő változások olyan természetességgel jelennek meg a lapokon, olyan finoman mennek végbe benne, hogy az olvasó kénytelen leborulni Kosáryné Réz Lola tudása előtt, és még a szárnyas, íjjal felfegyverzett Erósz két, erősen giccsbe hajló jelenete előtt is talán hajlandó szemet hunyni, melyek egyébként a történet keretét képezik.

Kosáryné Réz Lola regénye a mai olvasóközönség számára is a legteljesebb mértékig élvezhető, sőt – patinássága, egy mára már letűnt kor felvillantása révén talán még többet is adhat napjaink olvasóinak, akik így nem csupán a női lélek legféltettebb titkaiba nyernek betekintést, hanem időutazást is tesznek a XX. század eleji Magyarországra.

Az olvasás 7 hete - Második hét

2011-07-16T10:41:00.011+02:00

A könyveket mindig is gyűjtöttem - kezdetben szüleim elhatározásából - pontosabban ők gyűjtötték számomra a könyveket, mivel éppen nyiladozó értelmem erre még nem gondolt, maximum a bébikajára meg az alvásra - , aztán a könyvgyűjtés szintén az életem részévé vált, akárcsak az olvasás. A mai napig nem telik el úgy születésnap, karácsony, Húsvét, névnap, gyereknap, "mert megérdemlem" nap, hogy ne kapnék legalább két-három könyvet páromtól, tesóimtól, szüleimtől - meg olykor magamtól. Kezdetben a könyv amolyan kiegészítő ajándék volt (aminek már akkor is nagyon örültem) a labdák, kisautók, plüssök meg egyéb játékok mellett, ma már viszont kizárólagos ajándékká nőtte ki magát.

Persze, nem csupán ajándékba kapok könyveket, hanem magam is jó sokat vásárlok. Mielőtt megismerkedtem volna a moly könyves közösségi oldallal és a könyvesblogosok körével, kevesebb könyvet vettem magamnak - talán havonta egyet vagy kettőt - , de ennek egyik nagy előnye volt, hogy a megvett könyveket én rögtön el is olvastam, nem porosodtak hónapokig, évekig olvasatlanul a polcomon. Aztán két évvel ezelőtt a könyvvásárlás mértéke jelentősen megnőtt esetemben - egyre több és több könyv került be a látómezőmbe, egyre több könyv érdekelt, és lassan eljutottam abba az állapotba, hogy havonta 10-15 könyvvel gazdagodik az itthoni könyvtáram - és ezek közül sajnos jó pár könyvnek türelmesen várnia kell a sorára.
Már korábban a molyon többekkel beszéltük, hogy én is azok közé a könyvmolyok közé tartozom, akik nem csupán a könyvespolcaikon tartják a könyveiket, hanem az ágyneműtartóban, a ruhásszekrényben is - többek közt. Ezekre a nem látható helyekre általában olyan könyvek kerülnek, amelyek már (vagy még) nem tartanak különösebb számot az érdeklődésemre. Ezek csak olyan besuvasztott könyvek, mindenféle rendszer nélkül. Ellenben a polcaimon található könyvek téma, illetve műfaj szerint vannak csoportosítva - illetve ennek a szándéka látszódik. Több-kevesebb sikerrel összejött ez a rendszerezés, de a helyhiány miatt nem teljesen tökéletes. Ennek ellenére kívülről fújom mindegyik könyvem helyét, szóval nagyjából át is látható számomra - és végülis ez a lényeg.

Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy pontosan melyik könyv volt gyűjteményem alapítótagja, de a könyvtárba tett első látogatásom még a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Második osztályos voltam, amikor az osztályfőnökünk az egyik délután elvitt az iskola könyvtárába beíratni az osztályt. Azelőtt még sose voltam könyvtárban, így amikor beléptem az ajtaján teljesen lenyűgözött a sok-sok polc, rajta a rengeteg könyv - úgy éreztem, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna bele. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtaja, elhaltak a kinti zsibongások, és kellemes csend telepedett ránk. Még mindig emlékszem a kedves könyvtáros nénire, aki mosolyogva elmagyarázta mindannyiunknak, hogy mi is a helyes viselkedés a könyvtárban, melyek azok a könyvek, amik kikölcsönözhetők, és mit jelent az, hogy helyben olvasható. Nagyon megszerettem ezt a helyet már az első látogatásom alkalmával, és éltem is a kölcsönzés lehetőségével: Alfred Edmund Brehm: Az állatok világa című könyvét vittem magammal, majd mosolyogva integettem a könyvtáros néninek, mikor kiléptem az ajtón, hátrahagyva azt a különös, csendes világot - de tudtam: ide sokszor fogok még visszatérni. S így is lett: szinte minden délután meglátogattam ezután Katika nénit - vagyis a könyvtáros nénit - , és egészen addig olvasgattam ott, míg Anyu értem nem jött. A napok, hónapok, évek múlásával annyira összebarátkoztunk Katika néni és én, hogy hétvégére már helyben olvasható könyveket is hazavihettem. Mikor hatodik osztályos lettem, a könyvtár átköltözött egy jóval kisebb terembe - bár, én inkább nem is teremnek nevezném hanem egy lyuknak. Valami apró raktárhelyiség nyújtott otthont ezután a könyveknek, és Katika néni is elment, helyette egy nagyon kiabálós, szigorú tanár néni lett az iskolai könyvek őre, és ezután már egyre ritkábban jártam a könyvtárba, nyolcadikosként pedig már be sem tettem többé a lábam. Rossz volt a légkör, és a kivehető könyvek száma is egyre csökkent, a végén már csak helyben olvasható könyvek voltak - amiket persze már nem vehettem ki -, és az apró raktárhelyiségben egymás szájában lehetett csak olvasni egy kerekasztalt körülülve. Nem szerettem.

A rossz emlékek miatt a gimiben csak hébe-hóba látogattam a városi könyvtárunkat - voltak időszakok, amikor hetente jártam, de aztán volt, hogy hónapokig felé sem néztem. Aztán jött az egyetem időszaka, amikor kénytelen voltam intenzíven igénybe venni az egyetemi és a megyei könyvtárat - eleinte nagyon nem tetszett a dolog, az egyetemi könyvtárat egy hideg gépezetnek éreztem, amiből teljes mértékben hiányzik az otthonosság érzése - ha tehettem, inkább a megyei könyvtárból vettem ki a könyveket. Nagyon sokáig csak szakkönyveket, kötelezőket kölcsönöztem, igazából eszembe sem jutott, hogy a saját szórakoztatásomra is kivehetnék könyveket. Aztán másfél évvel ezelőtt már ilyen könyvek is csücsültek a kikölcsönzött stócom tetején: eleinte csak egy-egy, végül már több - s bár előtte is komoly gondot okozott a könyvtári limit (lévén, hogy rengeteg könyvet kellett kivennem az egyetem miatt), ez később csak fokozódott. S bár az egyetemi könyvtárral még a mai napig nem barátkoztam meg, de ezért bőven kárpótol a megyei könyvtár és a közelemben levő fiókkönyvtár hangulata és az itt dolgozó kedves könyvtárosok - főleg az utóbb hely az, ahová tényleg szívesen járok: bár apró könyvtár, de mégis otthonos és családias a hangulat.

És mintha a könyvvásárlás és a könyvtár nem lenne elég, nem is olyan régen a párom egy e-könyv olvasóval lepett meg (erről itt írtam bővebben), amit eleinte fenntartással fogadtam, de ma már nagyon összebarátkoztunk, és tényleg örülök, hogy van ilyenem, és nem kell a laptop meg a számítógép fejet fájdító, szemet rontó monitorját igénybe vennem bizonyos könyvek, dokumentumok olvasásánál. Pupillához hasonlóan, engem is az őrületbe lehet kergetni azzal, amikor azt hiszik, hogy mivel nekem már e-könyv olvasóm van, nincs szükségem az igazi könyvekre, hogy azt hiszik nem fogok többet papírkönyvet venni, hanem az elektromos kütyünél maradok. Nem, erről szó sincs - ez egy nagyon jó kiegészítő, de nem fog soha kizárólagos olvasási eszközzé válni. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, attól, hogy van egy Kindle -öm nem jelenti azt, hogy le kell mondanom a könyvekről - legalábbis nem láttam ilyet a Kindle Users's Guide -ban. De ha valaki igen, akkor légyszi szóljon.

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született. A részletekről itt tájékozódhatsz.

képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/earthly_muse/5940873039/
2. http://vi.sualize.us/view/ec2d02896d03b470a9ed9d760dbb6766/
3. http://fromme-toyou.tumblr.com/page/2

Széttáncolt cipellők

2011-07-09T14:19:00.010+02:00

Jessica Day George: Éjféli bál

kiolvastam: 2011. június 20.

Jessica Day George regénye A széttáncolt cipellők című Grimm mesén alapszik, annyi apró változtatással elmesélve, hogy ebben a regényben a királykisasszonyok nem saját akaratukból táncolnak folyton folyvást éjszaka, hanem a gonosz Kőbezárt királlyal kötött egyezség miatt - átok ül rajtuk, ami ellen nem tudnak mit tenni, hiszen még csak segítséget sem kérhetnek senkitől a birodalomban, hiszen akárhányszor próbálják elmondani, miért is lyukadnak ki a vadiúj cipőik másnap reggelre, csak zagyvaság jön ki a szájukon. A király egyre jobban aggódik, így királyfiakat hívat a szomszédos birodalmakból, de ők sem tudnak rájönni a titok nyitjára. Vajon ki lesz képes megmenteni a királykisasszonyokat a Kőbezárt királytól?

Az írónő nagyon jó témát választott, legalábbis nekem a szívem csücskei a mese átdolgozások. Szeretem, amikor egy gyerekkoromból megismert történet köszön vissza a lapokon, itt-ott apróbb változtatásokkal, jobban kibontva a történetet. Szóval, hatalmas elvárásokkal kezdtem neki a regénynek, és őszinte leszek: nem tudta esetemben megugrani a lécet. Nem mondom, hogy rossz könyv, mert élveztem olvasni, és ez ugye rossz könyvek esetében nem fordulhatna elő, de valahogy hiányzott a rajongás, a teljes belefeledkezés... Először ezt igazából nem tudtam, hogy minek a számlájára írjam, hiszen jó a történet, bájosak a szereplők, az egész fantáziavilág is részemről teljesen rendben volt, ahogyan a stílusa is.

Akkor mégis mi hiányzott? Sokáig gondolkodtam ezen, hogy mi lehet az a plusz, ami megadta volna nekem azt a többletet, amire vágytam volna olvasás közben. Végül, arra a következtetésre jutottam, hogy a szereplőknél hibádzott valami. Véleményem szerint túl sok volt a szereplő az írónőnek, nem tudott mindenkire kellő hangsúlyt fektetni - már a tizenkét lánytestvér megfelelő ábrázolása is szerintem nehéz feladat, és itt még akkor nem is beszéltünk az egyéb fő- és mellékszereplőkről. Mind-mind sematikus volt, egy vázlatos skicchez hasonlítottak - túl kevés az oldal, és túl sok a szereplő, és ennek a problémának a megoldása igazán írót próbáló feladat. Persze, nem azt mondom, hogy mindenkinek minimum egy fejezet hosszúságú bemutatás dukált volna vagy ilyesmi, hiszen, ha megvan hozzá a megfelelő írói ügyesség, akkor a jellemábrázolás mélysége egyáltalán nem függ az oldalszámtól. Igazából csupán arra akarok rávilágítani, hogy nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni a jellemekre, ahogyan a kapcsolatokra is - szinte kivétel nélkül mindegyik vagy fekete vagy fehér, nincsen semmi árnyalás, és túl egyszerűek, túl könnyen jönnek az érzelmi dolgok. S igazából, pont emiatt nem tudtam hova tenni ezt a könyvet, mert tündérmeséhez képest komplex, de egy regényhez képest pedig túl egyszerű.

Viszont ezt a hibát leszámítva, nagyon tetszett benne ez a képzeletbeli, lovagkort idéző világ, amit megteremtett, aminek egy kicsit középkori Európa utóíze van, rengeteg általunk ismert régi királysághoz hasonló névvel. A kedvenc helyszínem pedig a királynő kertje volt - rengeteg csodaszép virággal, igazán Édent idéző hangulattal. A Kőbezárt király kastélyát és az azt körülvevő ezüst erdőt is nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam, viszont pont ezért sajnáltam azt, hogy nem nyerhettem oda nagyobb betekintést, pedig szívesen időztem volna még ott.

És hát, igazából ennyi. Kikapcsolódásra, egyestés olvasáshoz ajánlott olvasmány. Az írónő másik könyve, a Princess of Glass pedig szintén egy mese átdolgozás, amiben a még népszerűbb Hamupipőke történetet írta át. Én azért kíváncsi vagyok, hogy ez miképp sikeredett, a külföldi blogos kollégák szerint messze felülmúlja az Éjféli bált.

Eredeti cím: Princess of the Midnight Ball
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám:280
Eredeti ár: 2999 Ft

képek forrása:
1.allthatshoes.trumblr.com
2. awesomepictures.me