A Témázás kör mostani témája, hogy mi okoz örömet bennünk, mi az ami feltölt minket. Mivel alapjáraton is olyan személynek tartom magam, aki igyekszik az élet pozitív dolgaira fókuszálni (amellett persze, hogy a hullámvölgyeimet is hagyom megélni), gondoltam, szívesen csatlakozom ehhez a körhöz, és mesélek nektek, hogy mi az, ami mostanában a könyves világon kívül és belül feltölt.

 

Persze, a boldogságatlaszom első helyén mindenképp az otthonom áll. Nem is annyira az a fizikai síkon létező - persze az is - , sokkal inkább az, ami bennem van, illetve akikkel együtt Otthon vagyok, bárhol is legyek a világban. A körbeölelő négy kis karocska, akik még továbbra is kapaszkodnak belém (de ki tudja, meddig), a férjem közelsége, a macskadorombolás és az a megfoghatatlan, körülírhatatlan biztonságérzés, amit itt, ezen a kicsit inkább lelki síkon létező Otthonban érzek. 

Könyvklub:

A könyvklub szervezése, tervezése, a találkozásaink és azok lebonyolítása még mindig mérhetetlen boldogsággal tölt el, ahogyan az is, amikor a tagoktól érkeznek a random pozitív visszajelzések, hogy mennyit ad nekik ez a közösség, vagy hogy ez indította el újra bennük az olvasás iránti vágyat, amit már ki tudja mióta nem éreztek. Ezek a havi találkozások hihetetlen pozitív löketet adnak. 

Erdőjárás, túrázás:

Szeretem, hogy olyan helyen élünk, ahol közel a természet, és egy ebéd utáni erdei séta nem igényel különösebb logisztikát, hanem csak kilépek az ajtón, elmegyek az utca végéig, átvágok egy nagyobb mezőn, és már ott is vagyok a fák között, amiben aztán több órát is bóklászhatok, vagy átsétálhatok rajta keresztül a szomszéd településre is. És minden már egy kicsit más színben tűnik fel. Jó kicsit kiszakadni a civilizációból, elfeledkezni mindenről és csak figyelni a gombákat a fák között, hallgatni az erdei állatok neszezését, és belegondolni a talpunk alatt zajló csodás, számunkra érthetetlen dolgokba. Egyik kedvenc dolgom lett a gombafotózás. Vigyázat, nagyon addiktív tevékenység, nehéz vele leállni. 

A hétvégi túrázások a friss hegyi levegővel, a csodálatos kilátással és körülvéve a természet fenségességével pedig több napon keresztül tartó lelki löketet adnak. Még a legantiszociálisabb, legszomorúbb időszakaimat is fel tudják lazítani ezek az 4-6 órán keresztül tartó túrák. Komolyan, a természetet receptre kell felírni mindenkinek. 

Nyelvtanulás:

Bár gimnazistaként úgy voltam vele, hogy a német nyelvet én soha, de soha nem fogom tudni megtanulni (ez volt a kötelezően kiosztott második idegen nyelv). És valóban, semmire, de semmire nem emlékeztem a szavak kiolvasásán kívül így 20 év után. Persze, el lehet boldogulni itt az angollal is, de az igazi beilleszkedés érdekében muszáj volt rászánnom magam a némettanulásra is. És persze, most már megvolt a motiváció is hozzá, máshogy is álltam neki az első tanfolyamomnak, amire 4 évvel ezelőtt iratkoztam be. Persze, anyanyelvű környezetben azt gondolná az ember, hogy milyen könnyű a nulláról kezdve tanulni, de az az igazság, hogy ez baromira nem így van, főleg a legelején. Az anyanyelvű beszélő ritkán lassít és egyszerűsíti annyira beszédét, mint az A2-es nyelvkönyv hanganyaga és a kiejtése se lesz annyira standard. Plusz csak zavarja az embert, hogy nem tud olyan választékosan beszélni vagy egy bonyolultabb dolgot elmesélni ezen az éppen tanulós nyelven. Rengeteg cikis helyzet, rengeteg csalódás van mögöttem már a német nyelvtanulás útján, de a motiváció sose veszett ki belőlem (ez viszont mindenképp az anyanyelvű környezetnek és a muszájnak köszönhető), és most már tényleg ott tartok, hogy feltölt a némettanulás. Szeretek podcastokat hallgatni ezen a nyelven, dokumentumfilmeket nézek és most már újságcikkeket is el tudok olvasni rajta. Így, hogy már ott vagyok, hogy kinyílt a világ számomra ezen a nyelven is, hihetetlen löketet ad egy-egy sikerélmény ezzel kapcsolatban. Szeretek szöszölni a szavaimmal a Quizleten, a könyveim nyelvtani feladatait megcsinálni, és mindig örömmel tölt el, ha rátalálok valami nyelvi érdekességre - főleg a svájci németben. 
Sok-sok keresgélés után végül találtam két szuperjófej privát anyanyelvi némettanárt is (egy németet és egy svájcit), akikhez tényleg öröm járni, és minden egyes óra után azt érzem, hogy ismét léptem előre egy kicsit. A svájci németet is néha már meg tudom érteni, ami megint csak egy nagyon fontos lépés a beilleszkedésben. Tele vagyok pozitív megélésekkel mostanában a nyelvvel kapcsolatban, és ami a legjobb, hogy lettek már olyan svájci barátaink is, akikkel csak németül beszélek. Azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés a nyelvtanulásom terén. 

Társasági élet:

Hihetetlen, de elkezdtem extrovertált jegyeket is felvenni az utóbbi időben. Persze, csak módjával, illetve a szocializációk után még mindig szükséges számomra az itthoni lecsendesedés. De már heti többször vannak találkozóim különböző barátokkal, és nem drukkolok a lemondásoknak sem. :) Jó érzés könyvesboltozni valakivel, kiállításokra járni vagy csak beülni egy kávéra valahol vagy beugrani valakihez - persze ezek korábban is ott voltak az életemben, de sose ekkora intenzitással. Havi egy vagy kettő baráti találkozó elég volt, és hiába éreztem nagyon jól magam közben, mégis napokon keresztül kellett kihevernem a szocializációt. Most viszont ez kicsit változott - és persze, most is vannak csöndesebb időszakaim, van hogy heteken keresztül inkább csak magam vagyok (már amennyire lehetséges ez két gyerek mellett), de érdekes volt megfigyelni magamon ezt a változást, és hogy sokszor már én kezdeményezem inkább a találkozásokat. Ez nem feltételen a másik oldal miatt van, hanem sokkal inkább az, hogy bennem történtek változások a külvilág felé. 

Sokat gondolkodtam a terápiámon keresztül a barátságokon, és hogy sokáig miért volt az, hogy velem inkább csak történtek a dolgok ezekben a kapcsolataimban, hiszen nem nagyon voltam kezdeményező. Illetve mindig óriási meglepetést okozott, ha valaki először a barátnőjének nevezett (mindig nagyon mélyen megérintett, ugyanakkor hihetetlenül meglepett), mert nem volt meg igazából bennem ennek a fogalomnak az életszerű definíciója. 

A többiek feltöltődései:
Zenka
Nima
Anett
PuPilla
Theodóra

Hol voltál idáig? - Témázás

Hogy mi újság felém? Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, és a rövid válaszom az lett volna, hogy semmi, olvasok továbbra is. A könyvek itt vannak velem - utóbbi években inkább elektronikus formában, mert így hamarabb megkapom őket és nincsen rajtuk szállítási költség sem -, vásárolom őket, olvasom őket, és már megint végtelen várólistámra folyamatosan pakolgatom fel az engem megszólító köteteket. Mert hogy rengeteg megszólít, és ez olyan jó érzés. 

Volt két év, amikor nem tudtam hol vagyok, ki vagyok, mi az én történetem, mert nagyon maguk alá temettek a hétköznapok. Kettő darab négy év alatti gyermekkel nem könnyű a kezdet, még akkor sem, ha annyira jófejek, mint az enyéim - külföldön pláne nem, mindenféle (akár minimális) segítség, lelki támogatások nélkül. Kicsit elvesztem, kicsit úsztam az árral, néha nem tudtam, hogy létezhetek én még valaha itt belül csak úgy önmagamként vagy egyáltalán: ebben az újradefiniálásban megtalálhatom-e önmagam valaha, vagy most már örökké ott fogok az üres térben lebegni valakiként, aki megszűnt az lenni, aki volt és sose lett aztán semmi? Merthogy annyi minden történt velem, annyiféleképpen elhagytam azt az önmagamat, aki voltam - annyi mindenben kellett a lezárás, az újradefiniálás, hogy én valóban, tényleg nem találtam se magamat, se a helyemet ebben a világban, ami fenekestül felfordult körülöttem.

De így évek távlatából azt tudom üzenni annak az énemnek, hogy igen, vissza fog térni minden, ami számít - sőt még sokkal több is. Abban a két évben, szinte nem olvastam semmit. Nem tudtam, mit keresek. Nem tudtam, ki vagyok és mi a történetem, amit a lapokon keresek. Számomra az olvasás már hosszú, hosszú évek óta egyfajta terápiás folyamat, nemcsak puszta szórakozás. Mindig is szerettem, ha a lapokba nézve az én arcom tükröződik vissza valamilyen formában. Nem feltétlen az egész arcom: akár a szemöldököm íve, akár a morcos pillantásom -  vagy bármi, ami egy pici részben az enyém - fontos volt, hogy ott legyen a történetben. Hogy én ott legyek a történetben valamilyen formában. És ez a mai napig így van, nekem ez az olvasás, és ez is marad úgy tűnik, most már végleg. 

Önmagam újradefiniálásáig hosszú még az út, de már rajta vagyok, tényleg. Vannak már kezdemények, formálódnak magamban a problémáim, és keresem rá a megoldásokat. Most már nem teljesen egyedül, hanem terápián keresztül is. Sok kérdésem lett önmagam felé, és ezekkel a kérdésekkel együtt a könyvek is újra megjelentek az életemben. Mert mint mondtam, a könyvek számomra tükrök is, azonban ma már néha ennél többet is adnak. Vannak, amik továbbmozdítanak egy-egy elakadásomban, és vannak, amik új perspektívákat adnak. Tényleg, annyi mindent! Én tényleg újból beleszerettem az olvasásba. Tudjátok, olyan mélyen és elkötelezetten. 

De valahogy az írás kikopott a rutinomból. Nem tudom, képes lennék-e a jövőben úgy írni az olvasmányaimról, ahogy írtam régebben. Néha sajnálom, hogy a blogom ennyire parlagon hever, hogy már nem örökítek meg itt semmit. Pedig sok minden zajlik bennem, úgy érzem, lenne témám, de félek, hogy ezek a belső monológjaim képtelenek lennének összeállni koherens szöveggé. Néha elgondolkodom a podcast ötletén is (már leszövegeztem egy fél adásnyira valót), de aztán elvetem, mert ahogy én szeretném csinálni, az túl sok munkával, kutatással járna, és még nincs annyi szabadidőm - inkább olvasnék akkor is. De lehet félév múlva ez már másként lesz, és akkor valamilyen formában mégiscsak elő tudnám hozni magamból azokat a gondolatokat, érzéseket, ráismeréseket, amiket az olvasmányaim hoznak számomra. Mert néha mégiscsak jó lenne, mert kikívánkozik. 

Mert például jó lett volna ide írnom Elif Shafaktól Az eltűnt fák szigetéről, ami annyira meghatározó könyv lett számomra, hogy azt elmondani nem tudom. Volt már olyan veletek, hogy azt éreztétek, hogy az olvasott könyvetek megfogja a kezeteket, és a szemetekbe néz? De úgy igazán?
Olyan sokat mondott nekem a bevándorló létről, arról, hogy mennyire el tudod veszteni magadat egy másik kultúrában, ahol nincsenek meg a gyökereid, hogy mennyire nehéz, ha a körülötted lévők nem úgy értenek téged, ahogy odahaza értenének, mert hiányoznak bizonyos kulturális és történelmi kontextusok még az egyszerű beszélgetésekben is, vagy éppen a csendjeinkben is. Hogy a sok jó mellett (mert hát mégis ezért van abban az országban az ember, amit választott magának, mert van ott valami esszenciális, ami nagyon kellett, nagyon hiányzott) azért sok munkánk van még, hogy tényleg, úgy igazán belakjuk a választott országot - és ott van az esély, hogy nekünk ez nem biztos, hogy sikerül valaha is. De a gyerekeinknek igen, nekik ez az otthonuk- efelől pedig nekem sincs kétségem. És mindezek mellett, hogy egy csomó minden gondolatommal, érzésemmel rezonált ez a könyv, tovább is mozdított bennem sok mindent pozitív irányba. Megérteni, elfogadni bizonyos dolgokat, és ezekben a hiányokban is megtalálni azt, ami erőt adhat, ami továbbvihet az úton. Sokat beszélt ez a történet még a gyászomhoz is. Hogy az élet mindig utat talál magának hozzánk, és hogy akit elvesztettünk, valamilyen módon mégis itt marad velünk. Kicsit forrasztott rajtam Shafak története ebből a szempontból is, úgy érzem. De ezek mind suta mondatok ahhoz képest, amit ettől a történettől kaptam. Ez valahogy annyira az enyém lett, hogy nem tudom mással megosztani úgy igazán, és olyan módon, ahogy szeretném. 

Bevittem ezt a történetet a könyvklubunkba is, és milyen jól tettem! Nagyon értékes párbeszédek alakultak ki, mert mindannyian tudunk, érzünk bizonyos dolgokat, amiket csak mi érezhetünk itt, ebben az országban magyarként (és ezek nem feltétlen negatív dolgok, hiszen szeretünk itt élni, szeretjük ezt az országot, amit választottunk)  Említettem már, hogy egy itteni könyvklubot vezetek magyar olvasók számára? Képzeljétek, így van! Elképesztően sokat ad, pedig először nagyon komfortzónán kívülinek éreztem, hogy offline eseményt szervezzek, de aztán mégis megtaláltam magam ebben is. Mindig nagyon lelkesen készülök rá, utóbbi időkben az olvasott könyvhöz kapcsolódó játékokkal is igyekszem feldobni, illetve az idők során úgy alakult, hogy az ételek, amiket viszünk a találkozókra, is valamilyen úton-módon kapcsolódnak a könyvhöz. Érdekes megtapasztalni így offline is ezt a fajta kapcsolódást, hogy valóban egy-egy történet mentén összeérnek más emberekkel a horizontjaink. Hogy úgy tudok ezekről a találkozókról hazamenni, hogy valóban kapcsolódni tudtam a könyvek mentén más emberekkel. Igyekszem a könyveket úgy átbeszélni velük, ahogy magam is olvasok. Olyan kérdéseket feltenni, amik segítségével a saját életükre, érzéseikre reflektálhatnak a könyv mentén - akár elutasítva, akár egyetértve az ott leírt gondolatokkal. Néha kicsit mélyebbre ásva, jobban elszakadva a történettől, jobban magunkba nézve - néha pedig hagyni magunkat a történet univerzumában létezni. Épp kinek hogy esik. 

Szóval, az, hogy könyveken keresztül kapcsolódok emberekhez továbbra is jelen van az életemben, és ez elképesztően jó érzés. Úgy tűnik, enélkül semmiképp se tudok meglenni, és ez az egész valahogy mindig utat talál magának hozzám. 

De ha írtam volna tovább a blogot, akkor mindenféleképp hírt adtam volna még Ann Patchett Tom Lake című regényéről is, ami egy másik meghatározó könyv lett számomra, hiszen ebben a regényben pont úgy folynak össze az idősíkok, pont úgy léteznek egymás mellett, egymásból elágazva, hol pedig összecsavarodva, mint az én elmémben. Hogy egy mondat nem csak abban az egy pillanatban létezik, amikor kimondjuk, hanem ott van mögötte még több másik, máshol, máskor, más embertől elmondott hasonló mondat, helyzet is. Ann Patchett prózája olyan finom, annyira lélekig hatoló volt, és nagyon sokáig velem maradt. És ehhez kapcsolódik szorosan számomra az idén olvasott egyik nagy kedvenc könyvem, Híragi Szanaka: Az elvesztett emlékek lámpása is, aminél szintén azt éreztem, hogy több számomra ez, mint történet: valahogy tényleg ott volt velem ez a könyv, bennem hagyott egy darabot magából. Szanaka könyve egyaránt szól az életünk számvetéséről, arról, hogy mit hagyunk hátra, ha már nem leszünk. Hogy fontos dolog az, hogy legyen egy pillanat az életedben, amikor önmagadon kívül teszel valamit. Amikor másoknak adsz - akár esélyt, akár boldogságot, akár reményt. Valami jó dolgot. Hogy ezek a dolgok, amik túlmutatnak rajtunk (mégha a világ szempontjából porszemnyi dolgok is), ezek visznek közelebb minket a saját mikrohalhatatlanságunkhoz. És igen, ez is továbbvitt a saját gyászmunkámban, mert rájöttem, hogy az én anyukám mennyire sokféleképp lett halhatatlan. Hány életben, ami hozzá kapcsolódott akár egy icipicit is, hagyott ilyen nyomot, ami még a mai napig kedves emlékeket idéz fel bizonyos emberekben, ha meghallják az ő nevét. És ezt jó tudni, jó érezni. És a könyv által jó volt tudatosítani önmagamban. 

Legutóbb pedig Chris Whitaker regénye, A sötétség minden színe volt az, amit bárcsak tovább olvashattam volna, hiszen olyan szépen mesél az életről. Arról, hogy a tragédiáink által hogy tudunk mégis más embereknek adni valamit, és ezáltal talán kevésbé emészt fel ez minket. Hogy az, amit hajszolunk sok-sok éven át, miként választhat le bennünket a körülöttünk élőktől, miképp ragad ki minket abból az életből, amit élhetnénk. Csodálatos regény volt, már pár hete elolvastam, de még mindig nehezen tudom megfogalmazni pontosan, mit is jelentett számomra. 

És persze, ezeken kívül még rengeteg jó könyv talált meg engem az utóbbi másfél évben. Viccesek, hidegrázósak, kabátkönyvek vagy éppen körmeimet-tövig-lerágósan-izgalmasak, furmányosak, néha sírósak, fantáziadúsak vagy éppen olyan pont-jókor-szembejövősek. Sok könyv, sok történet él bennem azóta is, és ez elképesztően jó érzés. 

Szóval, hogy is vagyok én? Már jól. Olvasok. Befogadok. De most csak olyan csendesen, miközben zajlik az élet körülöttem, ami nem mindig csendes. Szerencsére. 

Aztán meg ki tudja. Lehet, egyszer csak visszatérek ide is. 

És mi újság a többiekkel? Itt tudod elolvasni:

Zenka

Eszti

Ilweran

Nima

Anett

Dóri

PuPilla

Andi

Nita