2017. július 27., csütörtök

Mielőtt megismertelek

A Mielőtt megismertelek az a könyv volt, amiből szinte folyton túl kevés volt a boltunkban, és az a kevés is napok alatt elfogyott. Komoly előjegyzési lista alakult ki rá, és minden második ember, aki bejött hozzánk, tutira ezt a könyvet kereste. Be kell vallanom azonban, hogy ez a nagy kereslet se indította be bennem a kíváncsiságot a könyv irányába, szóval egyáltalán nem volt rajta a várólistámon.
A félfüllel hallott információim alapján egy keményvonalas romantikus történetet képzeltem, és tejóég mekkorát tévedtem. Vagy legalábbis az én olvasatomban Ha húgom nem áradozik róla nekem és nem ajánlja, akkor valószínűleg megmaradtam volna ebben a hitemben. 


"A mi családunkban semmi olyasmi nem történhet, amit ne lehetne megoldani egy csésze teával. Állítólag."

Louisa Clark viszonylag elégedett az életével: egy folyton nyüzsgő kávézóban dolgozik, és bár nem veti fel a pénz, de ettől függetlenül szereti ezt a helyet és a vendégek mögött megbúvó történeteket. Még mindig együtt él szüleivel, nagyapjával és húgával, Treenával, aki valaha a család reménysége volt, ám teherbe esett és ez keresztülhúzta a tanulmányaira vonatkozó számításait. A ház kicsit ugyan zsúfolt és zajos, de mégis árasztja magából az otthon melegét, ahova jó Louisának visszatérni a fárasztó munkanap után. Emellett van egy barátja is, akivel már lassan hét éve együtt vannak - szóval mint mondtam, viszonylag elégedett az életével. 
Ám a főnöke egy nap váratlanul bejelenti, hogy holnaptól bezárja a kávézót, mert vissza kell mennie Ausztráliába. Louisa egyik napról a másikra elveszíti állását, és kénytelen szembenézni vele, hogy az álláskeresés szakképzettség nélkül nem egyszerű dolog. Végül sok sikertelen próbanap és egy csirkefeldolgozó üzemben eltöltött borzalmas idő után, egy hirdetés érkezik a munkaügyre, ahol egy kvadriplégiás beteg mellé keresnének gondozót. Louisa eléggé ódzkodik ettől a dologtól, mert elmondása szerint nem képes a beteg emberekkel bánni, még a saját nagyapját se tudja ápolni.  Ám mivel a munkaügyis kvázi rákényszeríti, hogy elmenjen az interjúra, Louisa kénytelen belemenni. Legnagyobb meglepetésére egy igazán előkelő házba érkezik, ahol mesés fizetést és egy kvázi társalkodónői munkát ajánlanak neki Will Traynor mellé, aki egy végzetes baleset következtében teljesen lebénult, és azóta gyűlöli az életét. 

Persze, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem romantikus történetről beszélünk, mert az nem lenne igaz. A Mielőtt megismertelek című regény alapvetően egy modern Szépség és a Szörnyeteg átirat. Ám a hangsúly nem a romantika részén van, hanem sokkal inkább az énkeresésen. Louisa sokak szerint többre hivatott, mint ami most, ám ő képtelen megfogalmazni céljait magának, és ahelyett hogy a saját boldogulását tartaná szem előtt, inkább másoknak teszi folyton a szívességeket.
Will úgy látja, Lousia mellett elrohan az élet, és a végtelen sok lehetőségét nem hajlandó észrevenni, inkább kényelemből beskatulyázza magát ebbe a kisvárosi, középszerű életébe, amit valójában még csak nem is élvez. Mert ő is többre vágyna - bár ezt sose merte bevallani magának. Louisának egy olyan ember mutatja meg végül az élet sokszínűségét, aki - saját elképzelése szerint - már csak a fekete és fehér árnyalatát tudja megélni betegsége miatt.

Will helyzetéről nem könnyű beszélni... Fájdalmasan nehéz lehet egy olyan férfinak (vagy egyáltalán bárkinek) másoktól ilyen szinten függeni, aki korábban két kanállal habzsolta az életet. Akinek megvolt a csodaszép, csillogó élete, és most képtelen mozdítani a végtagjait. És úgy kell már élnie, hogy tudja, az állapota nem hogy nem lesz jobb, hanem a fertőzések, betegségek miatt egyre és egyre nehezebb lesz. És persze nem arról van szó, hogy ez az éles kontraszt adná meg a balesetének a tragédiáját, hiszen ez már önmagában is szörnyű, nem kell ehhez csillogó élet... Egyszerűen szar helyzet ez, nincs rá jobb szó. Tudom, láttam, tapasztaltam, hogy a bénulástól miatti újrakezdéshez is mekkora akaraterő kell, hogy tényleg akard és ne add fel az egészet. De ott van egy kis remény az önállóságra, van rá esély, hogy gondoskodhass egyszer önmagadról, még ha nem is olyan formában, mint régen. De ott, ahol erre még csak remény sincs... Nem tudom, hogy én mit választanék. Nem tudom, hogy én ezt el tudnám-e valaha is fogadni.

Szerettem a könyv humorát, és a mondanivalóját is. Szerettem Louisa Clark fura ruháit, és Will Trainor életszeretetét. Mert ő igenis szerette az életet, talán túlságosan is.
Egyszerűen csak szerettem.

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Me Before You
Fordította: Lányi Judit
Cartaphilus Kiadó
484 oldal

2017. július 25., kedd

Könyvesbolti morzsák

- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok! - delikvens közelebb jön, annyira, hogy szinte bemászik az intim szférámba. Szolidan hátrébb lépek.
- Tudok segíteni valamiben?
- Igen.
*kábé tíz, végtelen hosszú másodpercig várok a folytatásra*
- És miben tudok segíteni? - töröm meg végül a csendet.
- Vásárolni szeretnék.





... erre már nem tudtam mit mondani.

2017. július 22., szombat

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébredt ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:
- Ne félj!


Fredrik Backman már Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével végérvényesen belopódzott a szívembe, és innentől kezdve akármit ír, nekem azt egyszerűen olvasnom kell. Ez volt az egyetlen könyvheti megjelenés, amit vártam szerintem, és amit azonnal meg is vettem magamnak, azonban az olvasással még kénytelen voltam várni kicsit, hogy legyen végre egy csöndes, nyugodt délutánom, amikor átadhatom magam teljesen ennek a picike történetnek. És végre, ez is eljött.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyve egy olyan ember elméjébe invitál utazásra, akinek az emlékei szépen-lassan eltünedeznek valahol, és már képtelen megtartani őket. Egy elme utolsó pislákolásai ezek, utolsó kapaszkodásai az élete illataiba, képeibe, érzéseibe, mielőtt elmossa őket örökre az eső. Napról napra nehezebb számára felvenni a fonalat, napról napra nehezebb hazatalálni elméjének el-eltünedező helyeiről. Mindig is hitte, hogy a számok képesek hazavezetni az embert bárhonnan - ám az elme egy olyan hely, amelynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen és egyetlen térképen sem lelhető fel. Innen nem olyan könnyű csak úgy hazatalálni, ha elveszünk benne.

Nehéz erről a könyvről beszélni, ugyanakkor szó nélkül is nehéz elmenni mellette. Akárcsak akkor, ha valakitől búcsúznunk kell. Rövid novella ez, ugyanakkor súlyos dolgokat cipelnek magukon a lapok - s Backman mindezt elegánsan, ám mégis megindítóan tálalta nekünk. Szerettem a történetben használt megoldásait, az elbeszélés töredezett stílusát illetve ahogy az emlékképeket használta. Néha jelenetek, párbeszédek, olykor illatok, máskor csupán jácintok a pad alatt lettek a mementói egy át- és megélt életnek. S ha megkérdezitek, hát persze, hogy voltak olyan pillanataim, amikor muszáj volt sírnom. Backman még az ilyen rövidke könyvecskéiben is képes ezt belőlem kihozni, és ez jó. Jót tesz néha az ember lelkének. 
Olykor azonban ülepedniük kell a dolgoknak. Most például így jártam. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy ez jóval kevésbé tetszik nekem, mint az eddigi Backman kötetek. Ám ahogy a korábbiakat, ezt se tudtam sokáig kiverni a fejemből az elolvasása után. Sokat gondolkodom rajta a mai napig, és bizony sokszor eszembe jutnak bizonyos mondatai. Úgyhogy a mai napon kénytelen voltam revideálni ezt a korábbi álláspontomat, és mégis azt mondom, ez is egy ugyanolyan szuper Backman kötet. Máshogy jó, kicsit talán kevésbé katartikus, de legalább olyan fontos.  

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
96 oldal


2017. július 19., szerda

Böngészgető

Mikor már bőven lement a könyvheti megjelenés dömping, sokkal több számomra érdekes könyvet találok. Az ominózus időszakban talán ha két könyv felkeltette valamennyire az érdeklődésemet, ebben az uborkaszezonban pedig hat kötetbe is belefutottam, ami így vagy úgy, de megtetszett. Ki érti ezt...
Vannak köztük már megjelentek illetve megjelenésre várók is. Szóval nem is szaporítom tovább a szót, íme hát azon könyvek listája, amik mostanában felcsigáztak.


Jodi Picoult: Apró csodák

Régen szerettem Picoult -ot olvasni. Persze, nem arról van szó, hogy már nem szeretném, csak valamiért eltűnt az olvasmányaim közül. PuPillánál láttam ezt a könyvet, és elég érdekesnek tűnt fülszöveg alapján. Mint az írónő minden könyve, ez is egy nehéz kérdést állít a történet középpontjába. 
Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?
Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.
Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Holly Seddon: Lélegzetvisszafojtva

Oké, ez talán amúgy még könyvheti megjelenés volt. Valamikor június végén jött szembe velem ez a könyv végül, és eléggé bejött a borítója is meg a történet is. Ez a kötet jelenleg a boltunkban vár rám, hogy hazahozhassam magammal. Nem olyan égetően sürgős részemről, de azért elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy elolvassam egyszer csak. 
Amy Stevensonból vezető hír lett 1995-ben. Az akkor még csak tizenöt éves lánynak nyoma veszett, miközben az iskolából tartott hazafelé. Három nap múlva eszméletlenül találták meg. A támadóját nem sikerült kézre keríteni, pedig az újságok és az esti híradók is tele voltak a történettel.
Tizenöt évvel később Amy a kórházban fekszik a ’90-es évek poszterei között. A világ már rég elfeledkezett róla – egészen addig, amíg az újságíró, Alex Dale bele nem botlik, miközben vegetatív állapotú páciensekről ír. Alexben olyan élénken él Amy kálváriája, mintha csak tegnap történt volna. Kísértést érez, hogy megoldja a rég lezárt ügyet.
A baj csak az, hogy Alex is épp olyan elveszett teremtés, mint Amy: mindent kockára tett az alkoholizmusa miatt, beleértve a házasságát és a hírnevét is. Így hát belevág a nyomozásba abban a reményben, hogy Amy támadójának előkerítése az ő karrierjének megváltása is lehet egyben.
A változatos idősíkokon és több szemszögből bemutatott történetből aztán az olvasó előtt is kibontakozik a döbbenetes konklúzió…

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen
Először a címe miatt figyeltem fel a könyvre, aztán a borítóért is odáig lettem. A fülszöveg egy érdekes disztópiát ígér, ami - hogyha éppen olyan kedvem van - eléggé érdekel. A Goodreadsen eléggé megoszlanak róla a vélemények, valaki ódákat zeng róla, valaki a pokolba kívánja ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, én melyik csoportba fogok tartozni. 
Az író egyébként Nebula-díjat is nyert. 
Több ​sci-fi díjat nyert írónk Charlie Jane Anders regénye az életről, a szerelemről, a világvégéről – és a jövőnk kezdetéről szól.
Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Maze misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt megmentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt.

Megjelenés: 2017. augusztus 31.

 Dan Wells: Szellemvárosok

A Partials trilógiáját olvastam ugyan, de nem annyira jött be. Mármint... az első könyv még tök jó volt, aztán bejöttek a YA klisék és én ettől herótot kaptam. Itt a fülszöveg viszont azt ígéri, hogy ez a regénye felnőtteknek szól, szóval reméljük, ez már mentes az említett dolgoktól. Érdekesen hangzik, mindenképp adni fogok neki egy esélyt.
A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.
Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.
Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?

Megjelenés: 2017. augusztus 7.

Thomas McName: A macskák lelki élete 


Macskás könyv, persze hogy felfigyeltem rá! Bár azért némi fenntartásokkal fogadom a dolgot. Remélem, azért többet tud majd mondani annál, hogy mit jelent a macskák periszkóp állásba emelt farka vagy ha punkosra igazítják a bundájukat... Olvasgattam már hasonló könyveket, de egy idő után már egyik se tudott sok újat mondani. Meg persze, ha az ember együtt él  ezekkel a csodás kis házi tigrisekkel, és figyel rájuk, már nem érhetik meglepetések az embert. 
Vagyis... mindig így gondolom, aztán a cicáim rögtön megcáfolnak. 
A ​macskák, ezek a rejtélyes, titokzatos lények, az ezredfordulóra az ember talán legnépszerűbb háziállatai lettek, akik előszeretettel szegődnek mellénk lakótársul. A tudomány egyre több mindent tár fel arról, hogy vonzó külsejük mögött valójában milyen belső világ lakozik. Milyen érzelmeket táplálnak irántunk és egymás iránt? Mit akarnak közölni velünk? Mi húzódik meg hibbantnak tűnő és néha kiszámíthatatlan viselkedésük mögött? Mit várnak tőlünk, mit tehetünk azért, hogy jobb életük legyen?
A macskák lelki élete című könyvben Thomas McNamee nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy a legújabb kutatások mélyére ásva kifürkéssze, milyen ösztönzőerők mozgatják ezeket a gyakran kiismerhetetlen teremtményeket. McNamee szakértőkkel konzultál, és keres magyarázatokat a macskák rejtélyes viselkedésére, például arra, hogy egy emberekkel teli szobában hogyan szúrják ki az egyetlen személyt, aki nem szereti őket.
A macskák lelki élete című kötetben McNamee saját személyes történetét is olvashatjuk: Augusta nevet viselő, örökbe fogadott fekete kismacskájáról, aki nélkül már el sem tudná képzelni az életét. A könyvet olvasgatva egyre tisztább képet kapunk arról, vajon miként foglalhattak el a macskák ilyen kiemelt helyet az emberek világában és szívében. Így aztán egyre jobb társai lehetünk doromboló kedvenceinknek, és felismerhetjük, milyen sok mindent tehetünk értük, ha valóban odafigyelünk arra, mit kommunikálnak felénk.

És persze, itt se lehet megúszni a Harry Potter kontentet! Az Animus Kiadó ugyanis új borítóval jelentette meg a Bogár bárd meséit, A kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük című kiegészítő kötetet, amelyek pont a mai napon jöttek ki a nyomdából. Csak gondoltam, erről is szólok.

2017. július 15., szombat

Harry Potter I Jubileumi bejegyzés

Múlt hónapban ünnepeltük, hogy a Harry Potter első kötete, a Bölcsek köve pontosan húsz éve jelent meg először nyomtatásban. Húsz év alatt rengeteg minden történt, és Rowling könyvsorozata igazi kultusszá nőtte ki magát, amely elképesztően sok rajongót tarthat számon a világ minden táján, és minden évben újabb és újabb olvasók csatlakoznak be a rajongók táborába. Ennek alkalmából én is úgy döntöttem, hogy nosztalgiázom picit és elmesélem, nekem mit jelent ez a történet.

* Sajnálom, a blogom az egyetlen hely, ahol maradéktalanul ki tudom élni a rajongásomat. *



2000. szeptemberét írtuk, amikor a suliban az egyik osztálytársam egy szuper könyvsorozatról mesélt nekem, amit még a nyáron olvasott. Elmondása alapján annyira eltért ez a sztori az eddigi olvasmányaimtól, hogy úgy éreztem, ezt muszáj nekem is elolvasnom. Mikor hazaértem, rögtön mondtam is Anyukámnak, hogy ezt a négy könyvet szeretném kérni karácsonyra. Akkoriban elég nehéz körülmények között éltünk - Anyukám egyedül nevelt engem és a húgomat -, így októbertől aztán minden hónapban beszerzett egy-egy kötetet, amit a munkahelyén rejtett el előlünk. Elmondása szerint aztán decemberben csak beleolvasott az első részbe, hogy mégis mit vett meg nekünk - és nem bírta letenni. Elmesélte azt is, hogy mindig nézte az órát, mikor érünk haza, hogy még idejében el tudja tenni a könyvet. 
Aztán elérkezett a karácsony, és ott volt mind a négy kötet a fa alatt. Rögtön el is kezdtem olvasni az elsőt, és aztán nem volt megállás. Már előtte is szerettem olvasni, de olyan könyvvel még nem találkoztam a Harry Potter előtt, hogy képes legyek érte átolvasni az éjszakát, folytonosan alkudozva magammal az újabb és újabb fejezetért. Pár nap alatt elolvastam mindet - Anyu is végre nyugodtan be tudta fejezni a Tűz serlegét, nem kellett már azon aggódnia, hogy lebukik előttünk. Húgomnál se volt megállás, ő is amint megkaparintotta a Bölcsek kövét tőlem, késő estig fent volt. Olvasott az egész család - ha meg éppen nem, akkor vagy beszéltünk róla vagy mindannyian arra vártunk, mikor kerülhetünk végre a könyvek közelébe. Az egyik legszuperebb karácsonyunk volt szerintem, szívesen emlékszem vissza rá. És bár biztos csak bebeszélem magamnak, de esküszöm, még a mai napig is, ha kinyitom a Bölcsek kövét, megcsap a fenyő- és szaloncukorillat.
Sőt, valójában ez tutira képzelgés részemről, hiszen amikor egyetemista lettem, újra kellett gyűjtenem a sorozatot. Úgy voltam vele, hogy nem élhetek még albérletben sem a kedvenc könyvsorozatom nélkül - és mivel tesóm ragaszkodott az együtt kigyűjtötthöz, így "kénytelen" voltam hónapról hónapra megvenni az ösztöndíjamból az addig megjelent köteteket, ami szintén egy remek alkalmat adott egy újraolvasáshoz.

Nagyon csalódott voltam azon a karácsonyon, hogy a negyedik kötet nem zárta le a történetet. És ráadásul mekkora cliffhangerrel ért véget! Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hány részesre tervezte az írónő vagy egyáltalán tervezi-e folytatni. Miután mind a hárman a végére értünk és alaposan kiveséztük a dolgokat, emlékszem, hogy azonnal újrakezdtem az olvasását. És aztán még jó párszor. Ez így ment jó ideig. Most rákerestem gyors, hogy pontosan mikor is jelent meg a Főnix rendje, és annyira meglepődtem, hogy "csupán" három évvel később.... Számomra végtelen hosszú időként él ez a félbehagyás. 

A többi részről az az igazság, hogy már csupán emlékképek villannak fel bennem. Például, ahogy húgom sírva fakadt az ötödik résznél Sirius miatt, és meg kellett vigasztalnom. Vagy amikor a párommal - aki azóta a férjem lett - izgatottan mentünk a könyvesboltba az előjegyzett hatodik részért, és én már hazafelé a trolin elkezdtem olvasni, mert nem bírtam vele várni. Vagy amikor már rákerült a sor az olvasásban, és kinyitotta a könyvet a vonaton, én a vállára hajtottam a fejem és vele együtt olvastam - pedig talán két napja fejeztem be. Emlékszem a végével kapcsolatos teóriáinkra, amikről órákon keresztül képesek voltunk beszélgetni, majd ezek miatt újraolvasni a teljes sorozatot. Vagy arra is, amikor az utolsó részt először fogtam a kezembe... ahogy perceken keresztül csak bámultam a borítóra, és arra gondoltam, nem hiszem el, hogy itt a vége. Hogy ez a rész az utolsó... és ezután már nem lesznek soha új kalandjaim Harryvel. Aztán emlékszem még a párommal átbeszélt estéinkre, amikor egy üveg bor mellett szinte vérre menő vitákat folytattunk, hogy vajon jó lett-e a befejezése a sorozatnak. Annyi, annyi emlék és megannyi újraolvasás. 

Azt szeretem leginkább Rowling sorozatában, hogy minden egyes olvasáskor mást mond nekem és más-más dolgokat veszek észre benne. Lehet, hogy nem tökéletes; hogy vannak hibái, vagy úgy egyáltalán nem egy művészi posztmodern valami, de tudjátok mit? Az van, hogy nem érdekel.
Ez a sorozat nagyon sokat adott nekem, és a lapjai között rengeteg emlékem bújik meg. Mert Harry Potter és a világa 2000. karácsonyától kezdve velem van, és még lesz is. Számtalan szuperséges, nagyszerű, megindító, elgondolkodtató, varázslatos, beszippantós, falhoz vágós, bölcs, szívhez szóló, rokonlélek könyvvel találkoztam már életem során, amit imádtam, de egy se jelent számomra annyit, mint ez a sorozat. Rowling egy igazi csodavilágot alkotott, és kimondhatatlanul örülök, hogy Harryt az évek során végigkísérhettem az útján, és ennyi emléket és élményt adott.

 

2017. július 12., szerda

Három dolgot mondj

(1.) valójában totálisan elkerült a megjelenésének a híre, így igazából tervben sem volt. Aztán mikor megérkezett a boltunkba, csak úgy kíváncsiságból beleolvastam az első oldalába, és rögtön megfogott. Nyilván muszáj volt velem hazajönnie. (2.) eléggé utálom ezt az agyoncsépelt 'rögtön megfogott/magával ragadott' kifejezést, de néha tényleg tökre ez történik velem bizonyos könyvek esetében. és ezt nagyon utálom leírni. kicsit fintorgok is olyankor a monitor előtt. (3.) ennek a könyvnek a többi, boltban maradt példányát szinte mindegyik vevőmnek ajánlottam, aki megkérdezte, mégis mit ajánlanék. kábé 3 nap alatt elfogyott az összes. csak ennyire vagyok lelkes ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Jessie édesanyja két éve meghalt, édesapja pedig egyszer csak váratlanul feleségül vesz egy nőt, akit a gyászfeldolgozó csoportból ismert meg. Jessie kénytelen követni apukáját a napfényes Los Angelesbe, hogy újdonsült mostohaanyjával és mostohabátyjával éljen. Ez a világ nagyon más, mint amit Jessie eddig ismert. Magániskolába íratják, és az első hetekben nagyon nehezen igazodik ki ezen az új helyen. Egyszer csak Jessie önsajnáltatós estéjén egy e-mail érkezik egy Valaki/Senki (VS) nevű sráctól, aki felajánlja, hogy segít neki eligazodni a Wood Valley Gimi dzsungelében. A lány végül vonakodva ugyan, de elfogadja VS segítségét, és hamarosan jó barátokká is válnak. Ám a srác továbbra is szeretné megőrizni az anonimitását, ami Jessie-t egyre inkább zavarja.


Persze, nem tagadom, az is bőven benne van a pakliban, hogy csak jókor talált meg és jó helyen ez a történet. Amikor ezt a bejegyzést írom, éppen 212 nap telt el az én anyukám halála óta, és nem lett könnyebb azóta sem. Még mindig számolom a napokat, és minden nap gondolok rá - így vagy úgy. Amikor az első oldalon elolvastam azt a mondatot, miszerint a főhősnő is számolja, onnantól kezdve tudtam, hogy ezt tényleg el kell olvasnom. Pontosabban, nem akartam letenni.
Olyan igazi és komoly gyászfeldolgozós könyvet még nem mertem elolvasni, néha ebbe az állapotba is beleroppanok picit, bár lehet inkább már az kellene. Nem tudom. De bennem van a késztetés, hogy azért csak kéne róla olvasni valamilyen formában, jó lenne néha szavakká formálni magamban ezt az elmondhatatlanságot; ezt a valamit, amit ha formátlanul szabadjára engednék magamban - érzem -, elsöpörne és kő kövön nem maradna. Így jött hát szembe velem ez a YA regény - úgy véltem, ezzel talán most megbirkózom. 
Őszintén és átélhetően beszélt számomra a gyászról, sok olyan dolgot mondott, amit valamilyen formában már nekem is sikerült megfogalmaznom magamnak, és jól esett őket viszontlátni, ugyanakkor bizonyos érzéseimnek, gondolataimnak formát adott, amiket éreztem, hogy érzek illetve gondolok, de még nem annyira figyeltem rájuk. És plusz jó számomra, hogy a komoly tónusa ellenére azért mégiscsak megmarad egy viszonylag könnyed ifjúságinak, amiből a "szerelem, pasik, barátnők, suli" életbevágóan fontos és örök kérdései sem maradnak ki, és így nekem emészthető maradt, nem temetett magam alá. Ezt úgy eléggé értékeltem. Nem ajánlanám ezt mindenkinek hasonló célokra, de nekem segített.

 "Ha valamit megtanultam az elmúlt két évben, hát azt mindenképpen, hogy az emlékek bizonytalanok. Amikor Harryt olvasom, már nem hallom anyu hangját, de elképzelem, hogy ott van mellettem (...)
Szerettem az anyukámat, mert az enyém volt.
Én meg az övé.
Ezt a tökéletes összetartozás-érzést már sosem élhetem át többé. 
A tökéletes napok azoknak valók, akiknek kicsi, valóra váltható álmaik vannak. Vagy talán mindenkinek, csak éppen a múltba révedve születnek – csak azért tökéletesek, mert van bennük valami, ami azóta visszavonhatatlanul, menthetetlenül elveszett."

Julie Buxbaum stílusa egyébként igazán üdítő színfolt a YA regények rengetegében, legalábbis nekem nagyon bejött. Tetszett, ahogy a gyász témáját kezelte, és hogy olyan ügyesen lavírozott a komoly téma és a kis semmiségek között  - szerintem jól megtalálta a kényes egyensúlyt e két dolognál. Persze, azért korántse gondoljuk azt, hogy ez valami igazán egyedi, formabontó ifjúsági lenne, mert ez elég nagy csalódásokhoz vezethet. Itt is megvannak a gimis regényekre, filmekre jellemző klisék, szinte majdnem minden kérdésnek tudjuk a kimenetelét, ha már ismerjük egy kicsit is ezt a műfajt, de számomra ettől függetlenül mégis csak különleges könyv.
Meg amúgy kis aranyos történet, de tényleg. Sajnálom viszont, hogy a vége kicsit összecsapott lett meg olyan semmilyen - igazából meglepődtem, hogy azután a bizonyos fejezet után már a köszönetnyilvánítást olvasom. Aztán persze, ahogy jobban elgondolkodtam, végülis tényleg ez volt az egésznek a lényege, hogy ki lehet az a titokzatos virtuális barát - csak nekem tolódott el a hangsúly -, és mivel ez az utolsó fejezetben meglesz rá a válasz, innentől kezdve már tényleg nincs kérdés a történet folytatásával kapcsolatban. 
Bár azt azért jó lenne tudni, hogy mikor lett a főhősnek végre egy kicsit könnyebb. Erre szeretnék rájönni.

"Túl fogjuk élni, túl fogom élni ezt az állandó, lélekölő gyászt, de akkor sem lesz rendben soha, hogy nincs itt az anyukám."

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj
Tell Me Three Things
Fordította: Szabó Luca
Gabo Kiadó
355 oldal

2017. július 10., hétfő

Könyvesbolti morzsák

- Hello! Lehet még a honlapotokon rendelni?
- Nem sajnos, csak június 30-ig tudtunk fogadni megrendeléseket. Most már csak a készleten levő könyvekből tudsz válogatni.
* vevő megköszöni, majd elkezd nézelődni. Kb. 5 perc múlva visszajön*
- Figyelj.... de biztos, hogy nem lehet nálatok rendelni?
- Nem, sajnos tényleg nem.
- ....
- Komolyan mondom. Csak június 30-ig lehetett.
* vevő motyogva eloldalog a sorok között és tovább nézelődik. Talál szerencsére 3 könyvet magának, jön a kasszához fizetni*
- XY-tól milyen könyveitek vannak készleten? Azt esetleg meg tudnád nekem mondani?
- Ez és ez a könyv van most csak jelenleg készleten.
- Ahan, és az nincs?
- Nincs sajnos.
- És meg tudnánk rendelni?


- Igen.
- Tényleg?
- Szeptemberben.....



2017. június 30., péntek

#június

Az a hónap volt, amikor rávetettem magamat a Bookdepositoryra. Csak felmentem nézelődni, és pár könyv csak úgy beleugrált a virtuális kosaramba, aztán megrendelődtek teljesen észrevétlenül. Fogalmam sincs, hogy történhetett. 
Legalábbis valami ilyesmit próbáltam beadni a férjemnek, amikor egymás után érkeztek a csomagok. 
Spoiler: nem vette be.


Katherine Woodfine: The Clockwork Sparrow - jelenleg most amúgy ezt olvasom, és irtó jó. Csak mondom. Igazából valami kis egyszerűre, valami jópofára vágytam, és elkezdtem nézelődni a middle grade (kábé a 8-12 éves kort foglalja magában) szekcióban. Ott jött velem szembe ez a csodaszépséges borítós könyv. Krimi, kalapok és bonbonok - hát mi kellhet még a boldogsághoz? Lecsekkoltam azért gyors Goodreadsen, egész jókat írtak róla.

Robin Stevens: Murder Most Unladylike - szóval mikor a fenti könyvet lecsekkoltam Goodreadsen, feljött ez a könyv is mint hasonló történet, valamennyivel magasabb pontszámmal. Mivel nagyon tetszett a címe, gondoltam, elolvasom a fülszövegét is, és kicsit emlékeztetett a Paróka az ablakban című regényre, amit eléggé szerettem. Hosszas hezitálás után, hogy végül melyik könyvet válasszam - ezt vagy Woodfine regényét - , úgy döntöttem, mindkettőre égető szükségem van.

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb - azt hiszem, kábé ezt az egy könyvet vártam egyedül a Könyvhéten. Egyszerűen kellett a Backman-gyűjteményembe. Már csak egy nyugodt délutánt kéne találnom, hogy elolvashassam egy ültő helyemben. Szeretnék rá időt szánni - olyat, ami lehetőleg közönségmentes. Mert hát mit is tagadjam, tutira sírás lesz a vége... 

Jasper Fforde: The Last Dragonslayer - aztán egy ismerősömmel való beszélgetés során felmerült Jasper Fforde neve, és hogy miért is annyira zseniális. Következmény: aznap este olvasgattam utána a neten és majdnem hogy sírtam a Thursday Next sorozat folytatásai után. Aztán felmentem a Bookdepóra, és megrendeltem ezt a könyvét, ami nem Thursday Nextes. 
De elég jónak tűnik amúgy. 

Paula Hawkins: A víz mélyén - oké, néha engem is megérinthet a hype szele meg ilyenek. A lány a vonatont nem olvastam meg nem is igazán érdekelt eddig se, de ez az újabb regénye valamiért felcsigázta az érdeklődésemet a fülszövegével. Meg hogy mindenhol szembejött velem, és a boltban is ezt hallgattam nem tudom hány héten keresztül minden oké, nem minden vásárlótól, hogy megvan-e nekünk ez a könyv. Úgyhogy úgy éreztem, muszáj levadásznom magamnak egyet. A vevők érdekében, tudjátok. 

Nicola Yoon: Everything, Everything - egy vevőnk rendelte meg tőlünk két héttel ezelőtt ezt a könyvet, ami engem eddig valahogy elkerült. Ha nem láttam volna a borítón a "Read it before you see the film" feliratot, foggggggalmam nem lett volna, hogy ebből lesz film majd. Persze, aztán felvilágosítottak a kedves diákmunkásaink, hogy mennyire nem vagyok képben néha.... De mindegy is, a megfilmesítések annyira nem szoktak felcsigázni. Viszont aztán belelapoztam a könyvbe és elolvastam pár bekezdést, és nagyon cukiságosnak találtam. Nem annyira szokványos young adult könyvnek. Gondoltam, magamnak is angolul fogom berendelni, mert ha aztán kiderül, hogy mégse jó, legalább nem mennek kárba a rászánt óráim - addig is angolozok. Végül unokahúgom vette meg nekem - szóval, ez nem is igazi beszerzés, nem? 

A többiek júniusa:

2017. június 29., csütörtök

A gólem és a dzsinn

Sajnálom - mondta -, csak...csak tudni akarom... hogy hívják?
A férfi, mintha egy pillanatig elgondolkodott volna a kérdésen, majd azt mondta:
- Ahmadnak. 
- Ahmad - ismételte el Sophia. - Honnan jött?
- Maga Szíria néven ismeri.
- Én Szíriaként ismerem? Miért, maga milyen nevet használ rá?
- Otthon.


Kezdhetném azzal például, hogy ez a könyv rajta volt ugyan a radaromon, de egy kedves ismerősöm folytonos unszolása nélkül lehet, hogy még jó pár évig várakozott volna rám a könyvtár polcán. Általában az unszolások pont az ellenkező hatást érik el nálam, de ez most jókor jött, mert szokásomhoz híven, éppen azon szenvedtem napokig, hogy mi legyen a következő történet. Három tök más könyv között vacilláltam - és aztán ez lett. Körülbelül a huszadik oldal után jöttem rá, hogy mennyire szuperül választottam végül.

Sokáig olvastam ezt a történetet, mert ez tipikusan olyan könyv, amire rá kell szánni az időt. Idő kell, hogy minden egyes oldalnál egyre jobban és jobban belemerülj a történetbe, hogy már azt érezd, nyakig benne vagy. Kevesek voltak hozzá az esti alvásokból lecsippentett félórák vagy a tíz-húsz perces várakozások. Ennek a történetnek meg kell adni a módját: a lelassult délutánokat vagy a nyugodt kora estéket. És akkor ez a könyv tényleg beborít téged a világával, amibe aztán folyton visszavágysz.
A gólem és a dzsinn egyébként Helen Wecker első regénye volt, amely 2013-ban jelent meg először, és műfaját tekintve fantasy elemekkel fűszerezett történelmi regényként aposztrofálják. De lehet, maradjunk inkább az urban fantasynál. A történet két emigráns varázslény, egy gólem és egy dzsinn történetét meséli el, akik a többi bevándorlóhoz hasonlóan a helyüket keresik a XIX. század New Yorkjában. A történet a gólem felélesztésével kezdődik, akit gazdája, a lengyel Otto Rotfeld kelt életre az Újvilágba tartó hajón. Egy feleséget szeretett volna magának ebben az új életében, így még Lengyelországban egy kabbalista mágiát űző rabbihoz fordult segítségért ez ügyben. Rotfeld azonban hamarosan életét veszti még mielőtt partra érnének, így a gólem gazda nélkül, elveszetten kénytelen New Yorkba érkezni. Szerencséjére egy rabbi rátalál, és rögtön felismeri micsoda ő. Elhatározza, hogy elpusztítja őt, ám látva ártatlanságát, inkább úgy dönt, megtanítja élni az emberek között, és a Chava nevet adja neki.
Ezalatt New York kis Szíria nevezetű részében egy bádogos véletlenül egy dzsinnt szabadít ki egy lámpásból, amely évszázadok óta börtönéül szolgált. A csuklóin levő törhetetlen vasbilincsek azonban továbbra is ehhez a világhoz láncolják őt, és most hatalmas erejétől megfosztva kénytelen emberformájában létezni. A bádogos Ahmadnak nevezi el és segédjévé fogadja őt műhelyében.

Chava és Ahmad története párhuzamosan fut, majd találkozásukat követően egyre gyakrabban összekapcsolódik, míg valamilyen szinten egybeforr. Chava és Ahmad története sok szempontból gyönyörű kontrasztot alkot a regényben, ám mégis sok hasonlóságot találnak egymásban ennek ellenére. Például Chava, akit szolgálni teremtettek, nem tud mit kezdeni a váratlanul nyakába szakadt szabadságával. Nem tudja mit jelent úgy élni, hogy nem valaki más óhajait és vágyait teljesíti - hirtelen cél nélkül találja magát, s ezt haszontalan életként éli meg. Ahmad viszont a végtelen szabadságból  lett vaspántokba kényszerítve, óriási erejétől megfosztva tengődik egy idegen világban, és csak a szabadulás lebeg a szeme előtt - bár az idővel egyre inkább belátja, hogy lehetetlen. Egyikük sem ezt az életet választotta, nem erre lettek predesztinálva, és most mégis ebben a helyzetben kell újra magukra találniuk. New York nem csupán a kultúrák olvasztótégelye itt, hanem az énkeresés helye is.
A gólem és a dzsinn története mellett azonban még számos más kisebb-nagyobb történet is felbukkan a lapok között, beleszövődnek a szálaikba. Wecker igazából csak mesél és mesél: hol Chavaról, hol Ahmadról, hol másokról. És ez az igazán szép, ahogy ezek a kisebb-nagyobb történetek alkotnak egy nagy egészet; ahogy a különféle életek drámái kapnak hangot ebben a nagy olvasztótégelyben.

Helen Wecker regénye egy szépirodalmi igényességgel megírt, sokrétegű történet, ami meseszerű, de talán pont ettől még igazabb. Szerettem. Még ha csak ilyen  hevenyészetten is sikerült írnom róla. De higgyétek el, tényleg szuper. Olvassátok!

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
The Golem and the Jinni
Fordító: Tamás Gábor
Gabo Kiadó
504 oldal



2017. június 25., vasárnap

Erzsébet királyné

Schönbrunn naná, hogy megvolt pár évvel ezelőtt meg nagyon-nagyon régen valamikor Gödöllő is. És igen, gyerekkoromban én is megnéztem mindig karácsonykor a Romy Schneider-féle Sissi filmeket. De az igazi rajongás most áprilisban kapott el Erzsébet királyné irányában, amikor Bad Ischlben meglátogattuk a Kaiservillát. Amikor hazatértünk a tavaszolásból, eldöntöttem, hogy mindenképp szeretnék olvasni Sisiről egy alapos életrajzot, mert most már tényleg szeretném megismerni őt. Természetesen, már amennyire egy történelmi személyt meg lehet ismerni. A választásom végül a Brigitte Hamann által írt könyvre esett, a mérete alapján legalábbis elég alaposnak tűnt.



Egy kissé viharvert, ütött-kopott könyvtári példányt emeltem le a polcról, aminek mindig kicsit recsegett a gerince, ha fellapoztam. Látszódott, hogy sokat forgatták már előttem, ceruzás aláhúzogatások, széljegyzetek és egyéb jelölések tarkították olvasásaimat, és igazából innen tudtam, hogy jól választottam. Mármint életrajzot. Meg persze, aztán a saját tapasztalataim is ezt igazolták vissza. 
Brigitte Hamann írása bár olykor elég száraz és egyáltalán nem törekszik az olvasó szórakoztatására, viszont cserébe - én úgy hiszem - mindent megkapunk, amit csak egy Sisi életrajztól várhatunk: erre könnyed 656 oldal és a 80 oldalnyi jegyzet a bizonyíték. Tetszett, hogy egyáltalán nem akarja Erzsébet királynét idealizálni, nem kultuszt akar erősíteni ezzel az írással, hanem Erzsébet alakjának összes ellentmondásosságát akarta egybegyűjteni, hogy megtalálja személyiségét a kultusz mögött. Hamannak nem célja mítosz rombolás sem: "Erzsébet császárné alakját minden ellentmondásosságával, meglepő modernségével és nem mindennapi különcségeivel együtt" akarta olvasói elé tárni, és ez szerintem sikerült is. 

Számomra abszolút bebizonyosodott, hogy Erzsébet koránt sem volt az a bajor Disney hercegnő, akit Romy Schneider jelenített meg a mozivásznon még az ötvenes évek közepén. Intellektusa valóban csodálatra méltó volt, ám császárnéként - Hamann szerint - egyáltalán nem állta meg a helyét. Legendás szépsége pedig nem csupán a természet ajándéka volt, hanem az akarat és az önfegyelem diadala a vágyai felett. Ahogy Hamann írja, Erzsébet egyéniség szeretett volna lenni, és ezért keményen és elszántan küzdött. Már életében is legendák övezték, ám halála után még inkább. Az utókor azonban mégsem az általa várt költői érdemei szerint őrzi emlékezetében, hanem a szabad lelkű nőként, akit fojtogatott a császári udvar szigorúsága.  

Néha tömény, néha kicsit száraz, de ettől függetlenül tényleg nagyon szívesen olvastam ezt az életrajzot. Amennyire egy embert, főleg egy történelmi személyiséget objektívan meg lehet ítélni, úgy Brigitte Hamannak szerintem ez sikerült maximálisan. Nem ítélkezik Erzsébet felett, csak levonja a következtetéseket. Sok érdekes háttérinformációt meg lehet tudni belőle a Habsburg udvari etikett szigorú szabályozásáról, a kor puskaporos hangulatáról, és bizony az osztrák-magyar kiegyezést is kicsit más színben tünteti fel, mint ahogy mi azt történelemórákon tanultuk. De hát nyilván más szemszög ez, így más lesz a színezete is. Mindenesetre erről is nagyon érdekes volt olvasni. Örülök, hogy erre akadtam rá a könyvtárunk polcán, azt hiszem, ennél több információt nem nagyon szereztem volna be életrajzból. Mindenesetre azért majd később nekiesek a könnyedebbeknek is, hátha van olyan - bár nem hiszem - , ami innen kimaradt volna.

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné
Fordította: Kajtár Mária
Európa Könyvkiadó
715 oldal

2017. június 15., csütörtök

The Diviners - A látók

Libba Bray könyvénél nem számítottam semmi extrára. Gondoltam, ha nem is tetszik, nem olyan nagy gond, legalább már nem fogja tovább piszkálni a fantáziámat. Mert hogy már jó ideje piszkálta. Aztán az lett, hogy pár fejezet után eléggé megszerettem és a YouTube-os lejátszási listámat is eléggé átformálta, szóval a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.


1920-as évek, New York, flapperek... ezek voltak azok a bizonyos hívószavak, amelyek miatt már tavaly felkerült az "egyszer-tutira-elolvasom" könyvek végtelen hosszú és folytonosan bővülő listájára. Aztán egyszer csak jött az isteni szikra, ami miatt egy nap félretoltam minden előzetes tervemet, és úgy döntöttem, ezt viszem haza magammal a könyvtárból. Nesze neked, rendszerezett élet!
New York, 1926. : tombol a jazz-korszak, hódítanak a bubi frizurák és az illegális italmérések is virágkorukat élik. Evie O'Neillt ebbe a nyüzsgő nagyvárosba száműzik szülei, hogy nagybátyjánál és annak okkult múzeumában lakjon. Evie már az első nap rádöbben, hogy ennél szuperebb száműzetést nem is kaphatott volna. A város, ami soha nem alszik, csak rá várt. Rögtön be is kapcsolódik az ottani nyüzsgésbe, és megtalálja a maga társaságát. Ám a flitteres ruhák és a charleston lépések forgatagának árnyékában egyik reggel egy rejtélyes gyilkosság borzolja fel az emberek idegeit. A rendőrség egy brutálisan meggyilkolt lányra bukkan, testén egy titkos jellel.
Evie nagybátyját, Willt hívják segítségül az esethez, mint az okkult tudományok szakértőjét. Evie természetesen nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán, ő is vele tart. És ekkor rádöbben, hogy különleges természetfeletti képességét, amit ezidáig kizárólag partikon használt unaloműzőként, hasznos dologra is fordíthatja és segítségével sikerülhet elkapniuk a gyilkost. Evie bekapcsolódik hát a nyomozásba, s a gyilkos után kutatva rengeteg sötét titokkal kell szembenéznie.

Evie karakterét nagyon imádtam. Végre nem egy önsajnáltatós young adult főszereplő gondolatfolyamát követhetjük végig, aki folyton a nyomi külsején vacakol. Evie életvidám, bohókás és vicces. Feltalálja magát mindenhol és minden helyzetben, és közben szellemes replikákkal szórakoztat. Pont olyan, ahogy egy flappert elképzeltem. Kár azonban, hogy Evie karaktere mellett szinte mindenki eltörpült. Már jó pár hete olvastam, és bizony azóta sok szereplő az érdektelenség feneketlen kútjába süllyedt. Persze, nyilván nem vár az ember egy kikapcsolódós young adult könyvtől nagy dolgokat, de azért picit sajnálom, hogy másokba nem fektetett Bray ekkora energiát. De majd hátha a következő rész...!

Amúgy Libba Bray neve miatt voltak bizonyos fenntartásaim A látókkal kapcsolatban. Ezt gondoltam elmondom. A Rettentő gyönyörűség trilógiáját anno végül félbehagytam talán a második részig jutottam mert nagyon furának találtam. Úgy értem, olyan furának. Tudjátok... Azt hiszem, erre nem is fogok találni jobb szót, szóval nem is erőlködöm. Mindenesetre most kellemesen csalódtam. Iszonyatosan jól sikerült elkapnia a '20-as évek hangulatát, amit úgy egyébként is imádok. Tele volt korabeli popkulturális utalásokkal: zenék, filmek, hírességek és előadások lábjegyzetelve tucatszám az oldalakon, amikre egy-egy fejezet elolvasása után muszáj volt rákeresnem. Nyilván. És nyilván muszáj volt csinálnom a zenékből egy lejátszási listát magamnak. Az írónő egyébként az utószóban részletezi is kicsit, hogy mennyi kutatómunka előzte meg a regény megírását, hogy valóban meg tudja jeleníteni a lapokon azokat a legendás '20-as éveket. Sőt, állítólag a honlapján a felhasznált forrásai bibliográfiáját is megtalálhatjuk. Ami tök jó lenne, mert olvasnám, de be kell vallanom, én nem találtam ilyesmit....

Mindenesetre ez tényleg egy tök jó kis kikapcsolódós regény, ami után tutira erős késztetést érzel arra, hogy rákeress a Google-ben a Schubert Színházra. Vagy Colleen Moore-ra. Vagy hogy foxtrott számokat hallgass YouTube-on. Meg ilyesmi. Komolyan el is gondolkodtam azon, hogy bubi frizurát vágatok magamnak.
Ez az elhatározás két napig tartott végül.

Libba Bray: The Diviners - A látók
The Diviners
Fordította: Benedek Dorottya
Könyvmolyképző Kiadó
660 oldal


2017. május 17., szerda

Ház a tó mélyén

Ha egy szóval kéne jellemeznem Josh Malerman kisregényét, akkor azt mondanám, hogy fura. Nem rosszul fura vagy olyan jófajtán, hanem egyszerűen csak fura. És igazából ezzel szerintem mindent el is mondtam róla. Oké, azért megpróbálom kicsit bővebben is.


Egy szimpla szokásos tiniszerelem történeteként indul a regény, amiről ha nem tudnánk, hogy Josh Malerman írta és a cím nem spoilerezné el a dolgot, nem is gondolnánk semmi különlegesre egy jó ideig. Ám ahogy a két fiatal felfedezi első randijuk alkalmával a harmadik tó titkát, minden megváltozik. A ház a tó mélyén a maga ismeretlenségével magához vonzza a két fiatalt, akik mindenáron fel akarják fedezni titkait. Lassan a mániájukká válik ez a furcsa hely, ami minden egyes merülésnél egyre többet és többet mutat magából.

Ez a kisregény olyan volt, mint egy visszafojtott lélegzet. A feszültség szépen lassan gyűrűzött be a történetbe, először szinte észrevétlenül aztán már ott volt minden sor mögött, amitől végül képtelenség volt letenni a könyvet és muszáj volt egy szuszra elolvasni. Más, mint a Madarak dobozban, nem mászik bele annyira az agyadba, hogy utána napokig is csak azzal álmodsz. Csak gondoltam szólok, mielőtt valaki olyasmit várna. Ritmusában inkább közelít a klasszikus horror regények műfajához, ami a történet előrehaladtával egyre jobban magába húzza az olvasót.
És hát a vége...! Szóval, ha nem lenne az a vége, ami lett végül, akkor lehet nem tetszett volna annyira, nem tudom... De emiatt muszáj volt átértékelnem ezt a történetet az utolsó oldalak után. Egy hatalmas kérdőjel vagyok most jelenleg és bár vannak elméleteim, de egyiket sem érzem olyannak, ami teljes értékű magyarázattal szolgálhatna. Szóval, ezt most igyekszem olyanokkal átbeszélni, akik már olvasták - mert úgy érzem, hogy meg kell beszélnem. És ha azt vesszük, Malerman ezzel el is érte a célját. Ez a könyve se hagy nyugtot.

Páran említették már, és szerintem is nagyon jó meg érdekes olvasat az is, hogy a tó mélyén levő ház egyfajta szimbólumként működik: az első szerelem felfedezésének és bejárásának a szimbólumaként. Abszolút adja magát a dolog egyébként, és tetszik, hogy ezen a két - látszólag különböző szinten - is tud működni a szöveg. Műfajában kevés ilyennel találkozni.
Szóval, aki kíváncsi Josh Malerman kisregényére, bátran vágjon bele szerintem, nem fog csalódást okozni. És ha megvolt, utána beszéljétek meg velem, hogy mit gondoltok a végéről, mert jelenleg ez a kérdés foglalja le a gondolataimat.


Josh Malerman: Ház a tó mélyén
Fordította: Rusznyák Csaba

A House at the Bottom of a Lake
Fumax Kiadó
159 oldal



2017. május 14., vasárnap

A könyvtolvaj

"Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot.
Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai.
De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt."


Amikor 2010. decemberében megvettem ezt a könyvet egy karácsonyi leárazás alkalmával, nem hittem, hogy hét év kell hozzá, hogy végre elolvassam. Valahogy mindig elé furakodott minden más, aztán kicsit feledésbe is merült. Pedig igazán kár volt eddig húzni, mert Liesel Meminger és a Himmel utca lakóinak történetét nagyon megszerettem. Hiába is voltak kétségeim az utóbbi időkben, hogy így lesz-e. Egyre több olyan véleménybe futottam bele ugyanis, amely szerint túlértékelt, giccses, klisés és még ki tudja mi minden ez a könyv. De tudjátok mit? Ha ez valóban így van, én most az egyszer szívesen és bátran vállalom, hogy egy giccses, klisés, túlértékelt könyvbe szerettem bele. 
Bár én ezek közül egyiket se tartom igaznak. A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. 

Liesel Meminger története valóban nem különleges. Csak egy a sok ezer háborús időkben játszódó történet közül, ahol gyerekként kell szembenézni a halállal és más olyan dolgokkal, amelyek megértése még egy felnőtt számára is nehéz és embert próbáló. Liesel történetén keresztül egy apró bepillantást kapunk a náci Németország hétköznapjaiba, ahol könyvekből raktak máglyát a városok főterén; ahol zsidókat hajtottak végig az utcákon a haláluk felé és ahol a "Heil Hitler!"-ek mögé kellett rejteni a felháborodást és az egyet nem értést a túlélés érdekében. De őrült időkben ezekben nincsen semmi különleges. Zusak egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A könyvtolvajban nagyon sok momentumot a szülei gyerekkori elbeszéléseiből merített, akik valaha a náci Németországban illetve Ausztriában nőttek fel.
A történetnek én pont a hétköznapi vonulatát szerettem a legjobban. A focizásokat, a gyerekcsínyeket és a családi vacsorákat vagy a közös olvasásokat. Jó volt hinni, hogy az otthon melege, a gyerekkor napfény íze örök - történjék bármennyi szörnyűség is akár a világban, akár a mi életünkben, ezekből akkor is kaphatunk kisebb-nagyobb falatot. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Lieselnek illetve a Himmel utca lakóinak ne lettek volna problémái vagy fájdalmai. De ott voltak ezek a dolgok, amikkel képesek voltak megteremteni a saját kis mennyországukat a földi pokolban.

A megszemélyesített Halál mint elbeszélő szerintem működött. Sokaknak volt vele kapcsolatban az a problémája, hogy folyton megszakítja a történetet, kiszól az olvasóhoz és elspoilerezi a szereplők sorsát még idő előtt. Nálam meg pont ezek a dolgok adták a plusz löketet a történetnek, számomra pont ettől lett különleges az egész. Az elspoilerezett dolgok sem zavartak, valahogy az elmúlás tudatában még jobban felértékelődtek a boldog pillanatok vagy a hétköznapi hőstettek. A kimondott szavak melegsége vagy éppen kegyetlensége és az elmondatlan szavak fájdalmas megbánása.

A könyvtolvaj lehet, hogy egyáltalán nem különleges könyv. Ám mégis megteremtette bennem a Himmel utcát. S amennyire felemelt olvasás közben, úgy le is ejtett és én csak zuhantam és zuhantam, míg végül összetörtem. Apró darabokra.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
The Book Thief
M. Nagy Miklós
Ulpius Kiadó
598 oldal

2017. május 8., hétfő

Gyorsan elhadarom

A Gilmore Girls az a sorozat számomra, amiben éppen mindig benne tartok. Ha szomorú vagyok, vagy a világot túl igazságtalannak vagy esetleg túl szürkének érzem, akkor előveszem az egyik DVD-t és Stars Hallowba utazom. Tudom vannak akiknek a hideg futkos a hátukon ettől a sorozattól amit meg én nem értek, de mindegy , de szerintem pedig szuperintelligens és humoros, s bizonyos karakterei abszolút feledhetetlenek számomra (Emily Gilmore például ilyen). Többszöri újranézés után is mindig látok benne új és új dolgokat, amik árnyalnak bizonyos karaktereket vagy történetszálakat, és a poénokon majdnem ugyanúgy nevetek még mindig, mint amikor először láttam. S bizony, vannak olyan jelenetek, amiket még mindig nem tudok megállni sírás nélkül. 
Így hát az új minisorozatot, A Year in Life -ot, el tudjátok képzelni, mennyire vártam. Ha mégsem, akkor elárulom: nagyon. Még a megjelenés napján megnéztem, felszerelkezve pizzával, chipsszel, gumicukrok undorító egyvelegével és táblás csokikkal. Iszonyatosan nagy dolog volt ez részemről, de be kell vallanom, elég vegyesek az érzéseim az új minisorozattal kapcsolatban. Voltak benne szép momentumok, emlékezetes jelenetek és érdekes karakter-újragondolások, de közel sem volt annyira átgondolt, annyira megkomponált, annyira intelligens mint a régi sorozat. Bár Lauren könyvéből most megkaptam erre a kvázi magyarázatot: iszonyatos nagy sietségben voltak.



De mielőtt rátérnénk a könyvére, el kell mondanom nektek még azt is, hogy nem igazán szoktam színészek életrajzait olvasgatni, ahogy a pletykalapokat sem, mert nem igazán izgatnak a hollywoodi sztártitkok. Lauren Graham könyvével a Gilmore Girls miatt tettem mégis kivételt, illetve azért is, mert Lobo is pozitívan nyilatkozott róla. 
És hát valóban: Lauren tényleg igazán humoros, és valahol tényleg ott van benne egy kicsi Lorelai karakteréből - voltak legalábbis részek, ahol határozottan rá emlékeztetett. Tetszett az öniróniája és a folytonos, olvasó felé való kikacsintgatásai is a történetek mesélése közben. Lauren vérbeli komika az írásban is. 
Könnyed könyvecske ez, amit egy szabad szombat délutánon elolvasgathatsz némi kávé mellett. Hogy aztán erős késztetést érezz arra, hogy betedd a DVD-lejátszóba a Gilmore Girls egyik évadát vagy legalább elkezdd nézni a Parenthood-ot. Ahogy Lobo is írta, ebben a könyvben nincsenek szaftos pletykák vagy nagy és meglepő kitárulkozások, önvallomások. Lauren lazán sztorizgat a gyerekkoráról (tudtátok például, hogy Hawaii-on született? És hogy gyerekkora egy részét Japánban töltötte, aztán pedig édesapjával egy lakóhajón élt?) , a karrierje beindításáról (például milyen tapasztalatokat szerzett akkor, amikor a fenekét hívták be meghallgatásra) illetve a Gilmore Girls és a Parenthood díszletei között eltöltött időkről,. 
Nyilván az alcímből is sejthető - A Szívek szállodájától a Szívek szállodájáig, és ami a kettő között történt - , hogy a Gilmore Girls kiemelt figyelmet kap ebben a könyvben. Egy fejezet erejéig például a sorozat újranézése közben felmerülő gondolatait, kommentárjait olvashatjuk, vagy egy másik fejezetben az A Year In Life forgatása közben vezetett naplójának részleteit osztja meg velünk. 

Lauren Graham közvetlen stílusa és humora nagyon bejött nekem - picit sajnálom, hogy nem hangoskönyvben hallgattam az ő hangján, úgy lehet még jobb lett volna. Élvezetes volt olvasni ezt az öniróniában jócskán megmártózó életrajzszerűséget, amiben csöppet sem tolakodóan mesél magáról és életéről. Igazán kíváncsi lettem most már az Egy nap talán című regényére is.

Lauren Graham: Gyorsan elhadarom
Talking as Fast as I Can
Fordította: Szabó Luca
Gabo Kiadó
220 oldal


2017. május 6., szombat

Íme a borító! - Egy sötétebb mágia

Odáig meg vissza vagyok az olyan cikkekért, amelyek az általam kedvelt vagy éppen rajongott könyvek/filmek készítési folyamataiba adnak betekintést. Így történt, hogy miközben keresgettem a neten háttérinfókat az Egy sötétebb mágia kapcsán, hogy ezzel is csillapítsam éhségemet, míg megjelenik a következő rész, belefutottam egy olyan bejegyzésbe a kiadó oldalán, ami a folyamat során szóba jöhető borítóterveket tárgyalta, s azt, hogy végül miért is esett arra a választásuk, amivel végül megjelent. Úgy gondoltam, ez másoknak is érdekes lehet, úgyhogy íme. Ha mégse annyira izgat, görgess tovább :)
És igen, még várhatóak hasonló posztok, mert - mint említettem már  - elég fangirl üzemmódban vagyok. 



A grafikus neve egyébként Will Staehl. Ő az, aki megálmodta az Egy sötétebb mágia köntösét, amivel végül a magyar kiadás is megjelent. Will így nyilatkozott magáról a munkafolyamatról még a könyv megjelenése előtt: "Kell utazó, aki Londonok között közlekedik. Igen, így többes számban. Ugyanis négy van. (Tudjátok mit mondanak: jóból sosem elég!)
A borító esetében többfajta megközelítést is kipróbáltam. Kell alakját legelőször egy absztrakt vörös kabátban képzeltem el, amelyen London térképe volt látható. Egy másik borítóterven (ami inkább fotómontázsos volt) Kell éppen egy másik Londonba vezető átjáró előtt áll. Az egyik kedvenc tervemen viszont egy londoni térképpel bevont kéz szerepelt, ahol erek szőtték át a várost. Ez egy eléggé odaillő borító lett volna, hiszen a regényben a vér nagy szerepet játszik a Londonok közötti utazás szempontjából. 
A győztes borító, (amitől különösen el vagyok ragadtatva) egy apró, rögtönzött vázlatként indult, és meglepően keveset változtattam rajta mire elnyerte végső formáját. Tetszik, hogy Kellt felülről látjuk, amint éppen átlép egyik Londonból a másikba, miközben nevezetes kabátja lobog mögötte. Miután emellett a grafika mellett döntöttünk véglegesen, átfutottunk jó néhány betűtípuson míg végül ennél kötöttünk ki, amely elég jó kontrasztot alkot a grafikában látható körökkel."

"Will igazán nagyszerű tervező." - írja Irene Gallo, a Tor Books művészeti vezetője. - " Vele dolgozni egyszerre öröm és üröm: látod ezt a rengeteg nagyszerű választási lehetőséget, de közben tudod, hogy csak egyet választhatsz végül.
De lássunk most néhány borítótervet, amit Will is említett:
Ennél például imádtam Kell térképből szőtt kabátját, de végül túl ifjúságis kinézetűnek ítéltem ehhez a könyvhöz.





 A következő borító ismét csak nagyon jól nézett ki, de tartottam tőle, hogy ettől inkább valami horror regényt várnának az olvasók valami Hasfelmetsző Jackes beütéssel.





Ez ismét csak egy gyönyörű borító, de nem annyira különleges, mint amit végül választottunk.





Úgy éreztem, hogy ez a terv jól mutatna a papírkötéses kiadáson, de engem sokkal jobban izgatott a végleges verziónál a keménykötéses megjelenés.



Bevallom, nekem az eredeti borító tetszik a legjobban. És úgy örülök, hogy itthon is így jelent meg. Remélem, a trilógia többi részét hamarosan olvashatjuk magyarul is!

2017. május 3., szerda

Egy sötétebb mágia

Ez az a könyv, amit már két fejezet elolvasása után elkezdtem mindenkinek ajánlgatni. És nem nagyon telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne hoztam volna fel random módon különböző beszélgetésekben, hogy éppen mit olvasok és mennyire király. Azt hiszem, a környezetem nagy szerencséje, hogy az igazán könyvbe temetkezős napokban már nem találkoztam nagyon senkivel, mert jött a hétvége.
* Vigyázat, megint fangirl üzemmódra kapcsoltam. *
 igen, már megint.


De kezdjük az elején! 
Az Egy sötétebb mágia egy olyan világba nyit ajtót, hogy nem csak egy London létezik, hanem négy is. Ugyanott van mindegyik, de mégsem. Ugyanis párhuzamos világok Londonjai. Vannak ugyan bennük közös pontok, de mégis teljesen mások. Valaha léteztek átjárók közöttük, de azokat lezárták, miután Fekete Londont bekebelezte a mágia. Azóta egyedül az antariknak nevezett mágusok képesek utazni a megmaradt három London között. 
Főhősünk, Kell egy antari, aki üzeneteket szállít a Londonok uralkodói között. És mellesleg néha átcsempész ezt-azt. Egyik útja során egy csomag kerül a kezébe, amiért sokan ölni is képesek. És ráadásul veszélyes is. A mágiával átitatott, örökre lezárt Fekete Londonból származik, és pusztulást hozhat a többi Londonra, ha rossz kezekbe kerül. Kellnek egy kéretlen segítőtársa is akad világmegmentő kalandjában a zsebtolvaj  Lina személyében. Lina a varázstalan Szürke London utcáin próbált életben maradni, ám ennél mindig is többre vágyott. Egy véletlen találkozás alkalmával a Vörös Londonból jött Kellt zsebeli ki, így az ártalmatlannak tűnő fekete kő végül Linánál köt ki, aki végül meggyőzi Kellt, hogy vigye magával a többi világba.

 "Inkább haljak meg kaland közben, mint éljek itt vesztegelve."

Schwab regénye tobzódik a remek karakterekben, hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy kit találtam érdekesebbnek közülük. A világok között járó Kellt, aki sokszor olyan bölcs, mint amennyire nem. Vagy a lélekpecséttel örök szolgaságra kényszerített Holland, aki Kellel együtt az utolsó antarik egyike. Aki bár kegyetlen, de vár a megváltásra. Vagy Lina... Lina, akinek kemény élete volt mindig is, és folyton valami szebbről, valami jobbról álmodott. Hogy ő több lesz, mint amire szánták. És ezért tenni is képes. Ő az a jég hátán is megélő típus, aki világokat akar látni, és nem riad vissza a veszélyektől sem. Lina Bard ezzel a könyvvel már fel is került a legkedvencebb hősnőim sorába Deryn Sharp és Lucy Carlyle mellé.

És az az igazság, hogy nem csak a szereplők, hanem szinte minden klappolt közöttünk. Annyira ötletgazdag és eredeti történet, hogy komolyan ismét fejet kell hajtanom az írónő előtt.  Párhuzamos Londonok, vérmágia, lélekpecsétek, vitari és antarik, megszámlálhatatlan sokoldalú varázskabátok... Az Egy sötétebb mágia világa tényleg olyan, amiben egyszerűen jó elveszni. Nem is kell nagyon erőlködni azon, hogy elkapd azt a bizonyos érzést, amit csak az igazán jó könyvek váltanak ki olvasás közben. Ott van már a legelejétől. Köszönhető ez az írónő csodás stílusának és történetvezetésének is, ami szerintem egyébként is messze kiemeli a tucatszerzők közül. Elnézést kérek azoktól, akik ezzel már korábban is tisztában voltak, de azt hiszem, az ilyesmit nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Szóval magabiztosan jelentem, én most tényleg nagyon rajongok, és tűkön ülve várom a következő részt. Remélem, nem kell rá sokat várnom. És nagyon szeretem ezt az érzést. Szeretem, ha van mire várni, és ha van könyv, ami kitölti a szabad gondolataimat. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia
A Darker Shade of Magic
Fordította: dr. Sámi László
Ventus Libro Kiadó
446 oldal



2017. április 30., vasárnap

#április

Blog szempontjából ez volt az a hónap, amiben  a legkevesebbet blogoltam. És ez volt az a hónap, amiben nem olvastam Üvegtrónt... Olvasatlanul visszavittem a könyvtárba. Az történt ugyanis, hogy A szél nevét csak nagyon nehezen tudtam elengedni. Nem számítottam rá, hogy ennyire. Éreztem, hogy egy picit meg kell torpanjak az olvasásokkal, hagynom kell lecsengeni magamban azt a történetet, mert ha ezt nem teszem, a következő olvasmányom fogja ennek meginni a levét, és zsigerből nem fog tetszeni. Úgyhogy nem hogy blogolni nem, még csak olvasni se nagyon olvastam. De én azt mondom, kell ez és néha szükséges is. Meg kell adni bizonyos olvasmányoknak azt az időt, ami jár nekik. Az Üvegtrónról továbbra sem tettem le, hogy megpróbálkozom vele, de most kicsit lekerült a radaromról, mert jelenleg éppen Sissiért rajongok meg Schwab újabb könyvéért. Bárhogy is keresitek a rejtett összefüggést közöttük, be kell valljam, hogy nincs. Bár az Egy sötétebb mágiának még csak a közepe felé tartok, szóval még ki tudja... :)


De ahhoz képest, hogy alig olvastam valamit áprilisban, könyveket vásárolni mégis csak sikerült. Én lepődtem volna meg legjobban, ha még az sem lett volna. De tökre tudatos meg átgondolt voltam most, mert csak olyanokat vettem meg, amiket annyira vártam, hogy még a megjelenés dátumát is feljegyeztem a Moleskine-embe. Remélem, érzitek a súlyát.

Anne Tyler: Az ecetlány - még márciusban jeleztem, hogy ezt mindenképp szeretném megszerezni, mert Makrancos Katát úgy alapból szeretem, ahogy a feldolgozásait is általában. Sorra ugyan még nem került, de már csak idő kérdése. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia - amikor megtudtam, hogy az írónőnek újabb könyve jelenik meg idehaza, totálisan odáig voltam meg vissza. Imádtam Az Archívumot, sőt még a második részt is, és biztos voltam benne, hogy részemről ez a könyv sem lesz mellényúlás. Jelenleg most ebben a világban létezem. :)

Josh Malerman: Ház a tó mélyén - most pénteken zsákmányoltam magamnak, szóval már majdnem átcsúszott májusra. De húúúúú.... iszonyatosan kíváncsi vagyok erre a rövidke kis könyvre, úgyhogy hamarosan elolvasom. 

Az áprilisból tanulva most nem nagyon tervezek semmit májusra. Inkább picit sodródom az árral, hagyom, hogy bizonyos könyvek bevonzzanak, bizonyos könyvek pedig elvezessenek újabbakhoz. Nem fogok ellenállni, eldöntöttem. A május szóljon most erről.
A lemaradásaimat viszont igyekszem minél hamarabb pótolni, szóval jönni fog írás Roald Dahl: Boszorkányok című regényéről most már tényleg. Biztos lesz olyan poszt, amiben Sissiért fogok rajongani és írni fogok még a Nyitott Akadémia sorozatban megjelent A lélek dolgai című kötetről is. Egyelőre ennyi, aztán majd ez is alakul. 

Többiek:

2017. április 29., szombat

A szél neve

A szél neve az a könyv volt, amiért ugyan a legjobban rajongtam mostanában, de a hétköznapok fáradtsága miatt dühítő lassúsággal voltam képes csak olvasni. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre - attól függ honnan nézzük - másfél hétig kalandoztam Kvothe történetének világában. Ezalatt az idő alatt belaktam ezt a világot, és mikor esténként az ágyban kinyitottam ezt a kissé ropogós gerincű könyvet, majd olvasni kezdtem a soron következő fejezetet, olyan érzésem volt már, mintha csak hazaérkeztem volna.


Szeretem az ilyen könyveket. Azokat, amelyek képesek pár oldal alatt magukkal ragadni, berántani a világukba, bevonni az atmoszférájukkal. A szél neve pedig tényleg pont ilyen. Valahogy úgy éreztem magam, mint A Gyűrűk Ura olvasása közben: lassan, komótosan kalandoztam egy olyan világban, ahol éltem, lélegeztem.  Rothfuss átkozottul jól ír, és azt hiszem, a második bekezdésben már eljutottam az egy bejegyzésben még ép ésszel befogadható szuperlatívusz mennyiség határáig, szóval igyekszem visszafogni magamat.

A történet egy tavernában kezdődik, amelynek környékén egyre több megmagyarázhatatlan és furcsa jelenség zajlik, élükön a gyilkos lényekkel, akik az erdőben szedik áldozataikat. Egy nap egy krónikás érkezik ebbe az isten háta mögötti tavernába, nem véletlenül. Megérkezése után nem sokkal felismeri a poros Jelkő fogadó háttérben meghúzódó, jelentéktelennek látszó tulajdonosában a legendás, messzeföldön híres Kvothét, akiről megszámlálhatatlan sok monda kering a világban, ám most álnéven rejtőzködik itt üldözői elől. "Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és azzal a fáradt magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint a simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül."  A királygyilkos Kvothe végül úgy dönt, hajlandó elmesélni a krónikásnak a történetét. Az igaz történetét, mindenféle utólagos hozzáköltéstől, mítosztól mentesen. Három nap - csak ennyire van szüksége ehhez Kvothe állítása szerint.

Ez az első, igencsak vaskos könyv az első napon elmesélteket foglalja magában: megismerjük Kvothe gondtalan gyermekkorát, amelynek során vándorszínész szüleivel és társulatukkal beutazza a világot. Ám az idillt végül szülei és a többiek meggyilkolása teszi semmissé. Emögött a titokzatos Chandrian áll, akiknek szemet szúrt, hogy Kvothe szülei lázasan kutattak a róluk szóló mítoszok után. Kvothe elárvul, ám ezután az életét teszi fel arra, hogy megtalálja szülei gyilkosait. Hogy információkat tudjon róluk gyűjteni, végül beiratkozik az Egyetemre, hogy hozzáférhessen az Archívumhoz, ahol reményei szerint választ kap majd kérdéseire, és azok segítségével képes lesz megtalálni a Chandriant.

Kvothe egy igazán szerethető főhős, akit Rothfuss egyáltalán nem kímélt a rá mért csapásokkal, ám azokból Kvothe kisebb-nagyobb nehézségek árán mindig győztesként került ki. Megerősödve és még nagyobb elszántsággal. Szerettem, hogy Kvothe küzd, hogy akar, hogy nem kap készen semmit sem, hanem mindent magának kapar ki furfangjával, leleményességével, eszével. Főhősünk bár kivételes tehetség, akit elszántsága még jobban kiemel kortársai közül - emellett mégis nagyon emberi. Hibákat is elkövet szép számmal, amikből néha tanul, néha nem.  Főhősünk elbeszélésében felvillan a legendák mögött rejlő hétköznapi ember, aki tudatosan kezdte megteremteni és kihasználni a róla szóló mondákat.  Rothfuss könyvének még ez is egy igencsak érdekes pontja, hogy bepillantást enged nekünk a legendák születésébe. Kvothe megteremti magának a saját történetét a publikum előtt: a kivételes tehetségű szegény, elárvult gyermek toposza már adott volt, amit az évek során tovább díszített, cifrázott és gondos, kemény munkával átformált egy Kiválasztott történetté. Mert Kvothe jól tudja: a szavaknak, történeteknek bizony erejük van.
Rothfuss világának mágiája is érdekes, egyáltalán nem olyan, amire előzetesen számítottam. A mágia itt sokkal inkább tudomány. Érdekes keveredése a fizikának és kémiának - némi plusz töltettel persze :) -, de inkább tudományos dolog ez, mintsem egy megmagyarázhatatlan valami. Szóval aki az Egyetem képében egy új Roxfortot vár, az bizony csalódni fog, nem is kicsit. Mindenesetre nekem nagyon tetszett a mágiának ez az újfajta elképzelése, ami egy nagyot csavart a megszokotton. Nem is tudom már, hogy kinél olvastam, hogy Rothfuss a megszokott fantasy elemeket totálisan újragondolja - szóval bárki is írta ezt, nagyon igaza volt.

Az egyetlen szomorú dolog az egészben, hogy a harmadik rész megjelenéséről továbbra sem lehet tudni semmit. Hiába mutogatja Rothfuss a kész kéziratot a blogján már vagy négy éve. Elmondása szerint még tökéletesítgetnie kell. Ha ez így van áldásom rá, csak most már tök jó lenne, ha belátható időn belül legalább valami megjelenési időről - akár évről - tudnánk.

Patrick Rothfuss: A szél neve
The Name of the Wind
Fordította:  Bihari György
Gabo Kiadó
812 oldal



2017. április 5., szerda

Kilátás az erkélyről

Gaimannel az a baj, hogy ugyan tök királyságos ötletei vannak, a megvalósításuk nagy része mindig valahogy félrecsúszik. Legalábbis számomra. De mindig rá tud venni, hogy olvassak tőle újra, mert amikor én és a szövegei klappolunk egymással, akkor az nem csak olyan langyos, egynek elmegy módon történik ám, hanem akkor egész lényemmel odaadom magam a történetének, és éveken keresztül képes vagyok ezzel bezzegelni. Mint például az Óceán az út végénnel vagy a Szerencsére, a tejjel. Mind a két történet azt a Gaimant testesíti meg, akit folyton keresek a többi történetében, de nem találom sehogyse. 


A Kilátás az erkélyről című esszékötetével is így jártam, amely Gaiman összegyűjtött beszédeit, cikkeit, elő- és utószavait tartalmazza. Akárhogy is állok a történeteinek megvalósításához általában, azt semmiképpen sem szeretném tagadni, hogy Gaimant mennyire érdekes figurának tartom. Ezért igazán kíváncsi voltam arra, hogy ő vajon mit gondol az irodalomról, a könyvekről, a világról vagy úgy egyáltalán mi érdekli őt. S arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja ezt elmesélni. 
Nem mondanám, hogy rossz volt vagy hogy nem érte meg volna elolvasni, mert az hazugság lenne. Gaiman iszonyatosan nagy könyvmoly láttátok már azt az elképesztő könyvtárszobáját?, és a könyvszeretőktől én mindig szeretek olvasni olyan történeteket, amelyek elmesélik, hogy hogyan váltak azzá, akik most; milyen hatással voltak bizonyos könyvek az életükre, miért rajongtak, mit gyűlöltek. Az elolvasott könyvek által kreált élettörténetek is vannak olyan érdekesek szerintem, mint bármelyik király regény.  Ennek jegyében is voltak érdekes történetek a kötetben, mint például hogyan töltötte gyerekként a nyarait a könyvtárban, hogyan változott könyvtárazás közben az ízlése, vagy például melyek voltak életének legmeghatározóbb könyvesboltjai. Szerettem, amikor arról írt, mit jelent neki az olvasás vagy éppen az írás. Szerettem, hogy ő is ennyire hisz egy jó történet - vagy egyáltalán a szavak erejében. És szerettem azt is, amennyire ezekért a dolgokért lelkesedett. Ez minden soron átsütött. 

"Miközben e sorokat írom, megelevenedik előttem az összes könyvesbolt, polc és eladó. De legfőképpen a könyveket látom magam előtt, rikító, tarka borítóikat, lapjaikat, amelyeken végtelen számú lehetőség sorakozott. Vajon milyen ember vált volna belőlem ezek nélkül a polcok, emberek, helyek nélkül? Milyen lettem volna könyvek nélkül?"

Nem szerettem viszont azokat a dolgokat, amiket már sokan említettek előttem. Például, hogy sokszor ismételte önmagát. Hogy három-négy írás után megint szembejött velem ugyanaz a történet, ugyanazzal a konklúzióval. Vagy csak ugyanaz a megállapítás. Nyilván, ezek az írások különböző alkalmakra, eseményekre készültek, és legalább a fele beszéd volt az eredeti szándék szerint. Szóval, persze hogy vannak benne ismétlések (és ezzel alapjáraton nem lenne baj), de én olvasóként jobb szerettem volna, ha ezeket akár Gaiman akár egy szerkesztő lekezeli. Nem szerettem, hogy elég random módon lettek összeválogatva a szövegek, hogy nem láttam a gyűjteményben a koherenciát - természetesen Gaiman személyét leszámítva. Nem szerettem, hogy voltak ezek a dolgok, mert amúgy tök jó lett volna. 
Volna... Tessék, Neil már megint itt tartunk! Olyan jó ötlet volt ez a kötet, szóval nem értem, miért nem figyeltél arra, hogy ezek a szövegek tényleg egy igazi kötetet alkossanak. Miért nem alakítottál, húztál vagy toldottál vagy csak szelektáltál egy picit... Tudom, hogy jó lett volna, mert alapvetően érdekes és jó szövegek voltak ezek. 

Mindenesetre még mindig tartom azt az állításomat, hogy nem bántam meg.  Mentálisan rengeteg sok gondolatát aláhúztam, feljegyeztem, és mint írtam, azért szerettem is. Néhány történetéhez érdekes háttérinfókat is mondott, hogyan érlelődött benne, mi volt az elképzelése vagy egyáltalán hogy jött az ötlet. Szóval, így vagy úgy, azért mégis csak jó, hogy összegyűjtötték ezeket a szövegeket - kávézások mellé, úton-útfélen jól esett, ha kezembe akadt. 

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről
The View from the Cheap Seats
Agave Kiadó
414 oldal

Related Posts with Thumbnails