2016. november 30., szerda

Öt kismalac

Vajon lehetséges-e csupán emlékezetből rekonstruálni egy bűnügyet több év távlatából? Valamelyik csatornán ment régebben egy olyan műsor, ami az emlékezet megbízhatóságát vizsgálta, speciálisan bűnügyek kapcsán. A résztvevők mint tanúk voltak jelen egy megrendezett balesetnél, és az ő emlékezetük pontosságát vizsgálták az eltelt idő függvényében; valamint arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire képes a csoport befolyásolni az egyének emlékeit. Nagyon érdekes volt látni, hogy a baleset után már pár perccel is jó néhányan bizonytalanok lettek egy-egy részletet illetően. Kevesen tudták pontosan felidézni az eseményeket úgy, hogy közben használható részletekre is emlékezzenek. Már a pár nappal később készített fantomrajzok esetében is elmondható volt, hogy jelentős különbségek voltak az elkövető kinézetét illetően. A kísérlet végén - jó pár héttel az eset után - összehívták az összes tanút, köztük beépített embereket is (ők szintén tanúnak adták ki magukat), hogy együtt idézzék fel a balesetet. A beépített emberek feladata az volt, hamis emlékeket kreáljanak az igazi tanúk emlékezetében. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy szinte az összes tanú a beépített emberek hazugságait vallja magáénak. Ők nem hazudtak, valóban így módosult az emlékezetük, és ezért akár tűzbe mentek volna, annyira biztosak voltak benne, hogy úgy történt az eset, és a korábban fehér bőrűnek leírt elkövető valójában nem is fehér, hanem fekete bőrű volt. 

Mindezt csupán azért meséltem el, mert ugyanis Agatha Christie szóban forgó regényében mindenki kedvenc kis belgája az emlékezetet és a pszichológiát hívja segítségül egy több évvel ezelőtt történt gyilkosság megoldásához. 
Poirot mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt – az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő… Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú közül tette el valamelyikük láb alól?


"Csak azt akartam, hogy lássa, mademoiselle: már egy jelentéktelen ügyben is varázsló vagyok egy kicsit. Vannak dolgok, amikről akkor is tudok, ha senki se beszél róluk."

Poirot már az elején megmondta, hogy tisztában van vele, hogy az öt tanú öt különböző gyilkosságot fog kanyarítani a tizenhat évvel ezelőtt történt eset kapcsán, s valóban igaza volt. A meghallgatott emberek mindegyike másként élte meg az akkori eseményeket, máshogy látták az áldozatot, a gyilkost és egymást is.  Ám az mindegyikükben közös, hogy az akkor történt eset mély nyomot hagyott mindannyiukban, és rengeteg elfojtott vagy éppen eltemetett érzelem bújik meg bennük a jelenlegi látszólagosan nyugodt életük dacára. 
Érdekes volt a felépítése ennek a kötetnek, amelyben nem csupán szóban beszélték át a tanúk az évekkel ezelőtt történt gyilkosságot, hanem írásban is elküldték Poirot-nak a visszaemlékezéseiket. 

Sokan szeretik amúgy ezt a kötetet és a legjobbak között tartják számon. Hogy őszinte legyek, számomra ez most mégsem működött, kicsit fárasztó volt ugyanazt az elbeszélést többször is végigolvasni, és én tényleg nem tudtam túllépni azon, hogy szinte mindenki úgy emlékezett vissza az esetre, mintha csak tegnap történt volna. Nyilván elképzelhető, hogy a sok rendőrségi kihallgatás miatt emlékeznek bizonyos részletekre, de hogy az idő távlatából továbbra is mindenki ennyire részletesen emlékszik szinte mindenre, elég hihetetlen volt nekem. Továbbá, hogy ennyiszer elolvashattam a tanúvallomásokat amiket szóban és írásban is megtettek Poirot-nak, így szerintem elég könnyen ki lehetett találni, pontosan mi is történt azon a napon. Úgyhogy most kicsit szembemegyek az árral, és azt mondom, hogy szerintem Agatha Christie-nek vannak jobb krimijei is ennél. Nekem sajnos most ez nem jött be.

Agatha Christie: Öt kismalac
Five Little Pigs
Európa Kiadó
296 oldal

2016. november 14., hétfő

Harry Potter and the Half-Blood Prince

Ha sorrendet kéne állítanom a Harry Potter-kötetek között, nagy nehézségek árán arra jutnék, hogy a Bölcsek köve mellett a Félvér herceg kerülne a dobogó tetejére. Előbbi imádott gyerekkori nosztalgia miatt, hiszen az első sorokat elolvasva újra és újra azt a bizonyos karácsonyt élem át, amikor tizenhárom évesen megkaptam édesanyámtól ajándékba. A Félvér herceg pedig az a rész, ahol egyre inkább árnyalódik előttünk Voldemort alakja, egyre több összefüggés kerül napvilágra, érzelmileg totálisan leránt a mélybe, ja és Harry viselkedése végre nem idegesít.

Amúgy be kell vallanom valamit: ennek a könyvek az első fejezetéért egyszerűen rajongok. Ahogy a narrátor szellemként végiglebeg, és mesél az alvó Harryt körülvevő tárgyakról, és ezáltal ismerteti olvasóival az eddig történteket, zseniális. Rowling itt annyira más technikát használ, mint előtte, és én ezt egyszerűen imádom. Már szerintem ezzel kitűnően felvezeti, hogy egy igazán komplex kötetet tartunk a kezünkben, és újra meggyőz (bár nem mintha kérdéses lett volna), hogy Rowling íróként kiváló. 
Jaj, és tudom, hogy ez mennyire gáz már, hogy ennyi szuperlatívuszt használok egy bejegyzésen belül, de képtelen vagyok másként kifejezni a bennem élő rajongást, ami az utóbbi hetekben ismét totálisan bekebelezett. Szinte mindenkinek az agyára megyek a környezetemben mostanában mikor például olyanokat mondok, hogy "jaj, hát igen.. sárkányból nem lesz golymók." vagy "most minden knút számít"  - persze, tökre nem csodálkozom ezen, és igyekszek mindenkit megnyugtatni, hogy már csak pár nap és vége. 

Visszakanyarodva a konkrétan ehhez a kötethez fűződő rajongásom mértéktelen szuperlatívusz mennyiségére, el kell mondanom, hogy mennyire érdekelt már az első olvasástól kezdve Voldermort múltja. Harry és Dumbledore ebben a kötetben ugyanis egy közös utazásra indulnak a múltban, emlékeknek merülnek alá, s céljuk ezzel nem más, minthogy Tudjukkit megismerhessék úgy, mint előttük még senki más. Megtudhatjuk, honnan és milyen körülmények közül indult, hogyan nőtt benne egyre inkább a becsvágy és a kegyetlenség - persze, Rowlingnak ezzel nem célja őt felmenteni szemünkben, nem fogjuk kevésbé pszichopatának tekinteni ettől Voldemortot, de mégis árnyalódik előttünk az alakja, már nem csupán egy szimpla gonosz lesz, hanem a személyisége jóval komplexebbé válik. 


“I am not worried, Harry,” said Dumbledore, his voice a little stronger despite the freezing water. “I am with you.”


Harry és Dumbledore kapcsolata ebben a kötetben válik a legszorosabbá, amolyan igazi mester és tanítvány módjára. Harry egyre inkább befogadja bizalmába az öreg varázslót - nem mintha eddig nem bízott volna benne, de ritkán felelt őszintén a kérdéseire. Ebben a kötetben már fel meri vállalni Dumbledore előtt sejtéseit és gondolatait, még akkor is, ha elutasításba ütközik. S ez szerintem a kapcsolatukban mindenképp előrelépés, ahogyan az is, hogy Dumbledore egyre inkább beavatja Voldemorttal kapcsolatos felvetéseibe és terveibe, jóllehet ezt inkább a szükség szüli részéről. 
Sokat gondolkodtam egyébként azon is, hogy kicsit talán egyenlőtlenek a viszonyok Dumbledore és Harry esetében: míg előbbi inkább a megoldás kulcsát és egy tanítványt lát a másikban, addig utóbbi talán inkább egy apafigurát keres; egy felnőttet, akihez ragaszkodhat, akinek a közelében végre biztonságban érezheti magát. Hiszen Dumbledore ezt jelentette Harry számára szerintem. És ez a felismerés nagyon elszomorított, még annak tudatában is, ha Dumbledore konkrétan kegyetlenségnek és igazságtalanságnak érezte, hogy egy ilyen idős fiúra ekkora terhet kell raknia.. Tehát, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dumbledore rossz ember ugyan! és csak kihasználja Harryt a jó cél érdekében, csupán azt, hogy talán arra ő sem volt teljesen felkészülve, hogy egy lelkileg sérült gyerek mennyire keresi a kapaszkodókat és mennyire ragaszkodna hozzájuk teljes szívével. 

Nyomozni valót is bőven kapunk ebben a kötetben, többféle rejtély is kering itt, ám Rowling krimiírói vénájának ez meg se kottyan. Még mindig vezetni tudja olvasóját az orránál fogva, és aztán a vége.... a vége mellbe szúr és szétszakít még ennyi újraolvasás után is.


“Dumbledore will only leave from Hogwarts when there are none loyal to him!

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince
Bloomsbury
652 oldal

2016. november 10., csütörtök

Rengeteg

Ha létezik olyan - az utóbbi években alaposan átgondolt könyvvásárlásaim dacára - , hogy szinte csak borító alapján vegyek meg könyvet, nos, mit tagadjam, ez a vétel abszolút ilyen volt. Naomi Novik neve számomra maximum annyiban volt hívogató, hogy tudtam, mennyire sokan szerették a Temeraire -sorozatot. Persze, azért a borító mellett a beígért népmesékre hajazó történet is jó kis mézesmadzag volt.

"Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni."

Egy messzi-messzi vidéken van egy hely, ahol tízévenként a sárkány kiválaszt magának egy tizenhét éves leányt a faluból, és magával viszi tornyába. Nem falja fel őket, csupán elviszi. Hiszen a sárkány nem egy igazi sárkány, hanem egy ember. Egy varázsló, aki megvédi a falu jámbor népét a közelben burjánzó rémséges Rengetegtől. Az elvitt lányokat tíz évvel később visszaengedi a faluba, ám addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint az udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy férfival, nem igazán állnak sorban az ajtajuk előtt a kérők (bár a lányok állítása szerint semmi olyan dolog nem történt). Ám a lányok igazából maradni sem akarnak régi otthonukban. Egyszerűen továbbállnak. Agnyeska, főszereplőnk édesapja szerint egyszerűen elfelejtik, hogyan kell a faluban élni. 
Agnyeska és barátnője, Kasja hamarosan betöltik a tizenhetedik évüket másik kilenc lánnyal együtt. Agnyeska nem is önmagáért, hanem inkább Kasjáért izgul, hiszen a faluban szinte mindenki tudja, hogy őt fogja magával ragadni a sárkány. A fiatal lányt már évek óta erre készítették fel a szülei, nem is merték őt igazán szeretni, mert tudták, el fogja hagyni őket egy napon, ahogy eddig minden Sárkánylány tette. 
Ám a sárkány a kiválasztáson végül másképp dönt: Agnyeska lesz a választottja.
 
Novik regénye tulajdonképpen újrameséli a Szépség és a Szörnyeteg történetét - némi szláv mitológiával megfűszerezve azt. Ez amúgy egy igazán szuperséges keveréknek tűnik, s az alapkoncepciót figyelembe véve szerintem az is. Az írónő nagyon jól használja fel a népmesei elemeket, miközben saját képére formálja, s ezáltal valamennyire ismerős, de mégis egyedi világot teremt. Én ennek az ismerős ismeretlen világnak a kigondoltságát és szerethetőségét nem is vitatom el Noviktól, mert nekem nagyon bejött.
Kár érte, hogy magáról a regényről ezt nem tudom elmondani száz százalékosan. Pedig egyébként nagyon biztatóan indult minden: magával ragadott ez a mesei nyelvet idéző stílus, ami  - ahogy egyre beljebb sétáltunk a történetbe - szépen lassan árnyalódott. Emlékszem, ahogy húsz oldal után megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy hál'Istennek szerelem lesz ez részemről. És tényleg, én még később is totál biztos voltam benne, hogy itt bizony nálunk minden klappol: a világ, a mágia csudálatos és érzékletes leírásai ó azokat én tényleg imádtam, és a sárkány meg Agnyeska között is éreztem a kémiát egy ideig, plusz a történetnek ez a lassan csordogáló ritmusa is nagyon tetszett.

Aztán.... aztán fogalmam nincs, hogy mi történt. Elértem nagyjából a közepéig, és onnantól kezdve totális mélyrepülés vette kezdetét. Egyszerűen úgy éreztem, mintha egy tök másik regényt olvasnék, csak éppen ugyanazokkal a szereplőkkel. Itt volt a csomó és még annál is több akció meg harc meg menekülés meg mittomén még micsoda, amit Novik igyekezett bezsúfolni a lapokba, és én egyszerűen untam és nem kötött le. Annak a zárt világnak szerintem megvolt a maga varázsa - egyébként is totálisan odavagyok a zárt közösségben játszódó történetekért - , de ezzel hogy a világot hirtelen kitágította, egyre inkább elvesztette az érdeklődésem. A történetnek körülbelül attól a pontjától, hogy Agnyeska elhagyja a tornyot, hogy megmentse a királynőt a Rengeteg mélyéről, szerintem Novik nagyon mellétrafált. És végül igazam is lett. Mert utána se lett jobb, még a csudálatos stílusa se tudta a szememben megmenteni a könyvet.

Olyan eeeeeeh....dekárérte! - típusú élmény volt ez számomra, pedig én aztán tényleg igyekeztem mindenfajta előzetes elvárásomat levetkőzni, és megpróbálni szeretni csak úgy önmagáért. Egy darabig ez ment is, de aztán minden félresiklott. Igazán sajnálom, hogy így kellett elbúcsúznunk egymástól.

Naomi Novik: Rengeteg
Uprooted
Fordította: Heinish Mónika
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
488 oldal


2016. november 7., hétfő

Zárt ajtók mögött

Odakinn a felhajtón kinyitja nekem a kocsi ajtaját, megvárja, amíg beszállok. Amikor rám csukja, önkéntelenül az jut eszembe, milyen kár, hogy szadista vadállat, mert a modora csodás.

 Szóval, ez tényleg egy olyan könyv, amit egy délután alatt simán el lehet olvasni, mert egyszerűen tudnod kell, hogy fog végződni, és ettől még a fáradtság se tud eltántorítani. Hogy izgalmas-e? Naná! Jó könyv? Hát... maradjunk inkább annyiban, hogy izgalmas. Számomra messze elmaradt az Amnézia (korábbi címén: Mielőtt elalszom...) című regénytől, ami szerintem a maga műfajában tényleg frenetikusan jó mind a narráció, mind a történet, mind a szereplők mozgatórugói szempontjából. A Zárt ajtók mögött nem érte el nálam a kívánt hatást. 
De mindjárt elárulom, miért.

Jack és Grace sokak által irigyelt házaspár. Csodás ház, fehér kerítés és cukormázas boldogság a köbön. Körülöttük egyszerűen minden irigylésre méltóan tökéletes. Vagy mégsem? Grace sehova sem megy Jack nélkül, az előre megbeszélt csajos találkozókat sorra lemondja, vagy ha mégis felbukkan, azt csakis Jack társaságában teszi. Nincs mobiltelefonja, és máshogy se nagyon lehet vele kapcsolatba lépni. És vajon miért van berácsozva az egyik szobájuk ablaka? Ha a zárt ajtók mögé pillantunk, akkor bizony eltűnnek azok a képzeletbeli rózsaszín vattapamacsok. 

B. A. Paris regénye tényleg izgalmas, és ha még nem olvastál sokat ebben a műfajban - vagy egyáltalán semmit -, akkor még azt is mondhatnánk, hogy egész jó. Bár korántsem alkalmas a hivatalos fülszöveg által említett őrület előidézésére. Könnyen követhető, kitérők nélküli egyszerű regény ez. Néha már túlságosan is egyszerű egyébként. És persze egy csomó kérdést felvet, mint például ki olyan idióta, hogy három hónap után hozzámenjen valakihez, és még a házasság előtt megengedje, hogy egy kvázi ismeretlen férfi lehessen Grace mentálisan sérült húga gyámja? Vagy hogy a teljes vagyonát átutalja leendő férje számlájára? Mármint három hónapnyi randizgatás után mégis ki az, aki engedi, hogy ilyen mértékű függésben legyen a másiktól?  Grace nem valami intelligens ember, maradjunk ennyiben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyből mindenkiről azt kell feltételezni, hogy pszichopata, de három hónapnyi randizgatást akkor sem nevezhetünk a biztos és erős kapcsolat netovábbjának, még akkor sem, ha a pasi szívdöglesztő meg helyes. Igen, sajnos még akkor sem. Grace tipikusan az az áldozat a horrorfilmek gyilkolászós jeleneteiből, aki csakazértis felfut az emeletre és próbál láthatatlan lenni a függöny mögött.

Szóval ezzel a kezdő szituációval akadtak problémáim, és a pasas fenyegetését se nagyon értettem, hogy az hogy lehetett Grace-re hatással (spoiler: nem értem, hogy miért lehetett őt azzal zsarolni, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor Millie-t bezáratja egy diliházba. Mármint értem és elfogadom, hogy biztos nem egy kalandpark az a hely, de annak fényében, hogy mi várná Jack házában Millie-t, én ezerszer inkább az elmegyógyintézetet választottam volna.. spoiler vége) , de egyébként a többi részét nagyon jól le tudta írni, és totál át lehetett érezni Grace kétségbeesését és kilátástalan helyzetét. És tudott kegyetlen lenni ez a regény. Nagyon is. Ha egy erősebb alapokra helyezte volna ezt az egészet és kicsit jobban kidolgozta volna, akkor azt mondanám, hogy tényleg szuper, de így - az egészét nézve -  egy kicsit felejthetőre sikerült. Igazából egy gyengébb minőségű pszichothriller, ami oké, lekötött addig amíg tartott, de utána simán átléptem a saját életembe, és nem okozott különösebb felfordulást a lelkivilágomban. 
Egy igazán jó pszichothriller pedig mint tudjuk, nem erről híres.

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött
Behind Closed Doors
Fordította: Gálvölgyi Judit
Művelt Nép Könyvkiadó
319 oldal




2016. november 5., szombat

#október

Legkedvesebb teáscsészikém
Szerettem az októbert. Szerettem a napsütését, az esőit és a reggeli füstös levegőjét. Az egyik legtökéletesebb pillanatom az volt, amikor kint a kertünkben ráérősen színezgettem az októberi lusta napfényben és elegánsan kortyolgattam a teámat a kedvenc csészémből. Ez volt az utolsó kerti kiülős hétvégénk, utána kezdett bekúszni a hűvös levegő. 

Olvasás terén most nem lustálkodtam annyira, de azért még mindig kicsit le vagyok maradva. Sorra került az új Angela Marsons krimi, az Ördögi játszmák (egyébként nem rossz sorozat), a Zárt ajtók mögött című pszichothriller - amit egy délután alatt sikerült benyakalnom -, Novik Rengeteg című regénye is lekerült most már a várólistámról - vegyes érzésekkel fejeztem be amúgy -, és végül szerelem lett a Harry Potter és az elátkozott gyermek, és a sort a kitudjahanyadik újraolvasásos Harry Potter és a Főnix rendjével zártam, ezúttal angolul. Még adós vagyok pár értékeléssel, de majd november folyamán egyszer csak sorra kerülnek azok is. 

Venni most nem sok könyvet vettem, mert éppen a novemberi ablakcserére spóroltunk ezerrel, és minden knút ... khm... akarom mondani forint számított. Szóval, most csak egyetlen könyvre csábultam el, mégpedig az elátkozott gyermekre, amiről sehogyse tudtam lemondani. Gyűjtögető ösztöneimet ezúttal inkább a könyvtárban éltem ki, onnan jött haza velem a Zárt ajtók mögött, az Ördögi játszmák és Beryl Markham önéletírása a Követem a napot. Utóbbi szerintem a Harry Potterek után sorra fog hamarosan kerülni. Gyakran gondolok még mindig Afrikára. 
Amúgy most jut eszembe, hogy mégis csak lódítottam, nem egy könyvet vettem a hónapban, hanem kettőt. David Lagercrantz: Ami nem öl meg című regénye is hazajött velem még valamikor a hónap elején, és szuperjó áron jutottam hozzá. A Tetovált lány-trilógiából már csak az utolsó rész van hátra, utána mindenképp rá szeretném vetni magam erre a regényre is. Bár nálam még mindig az első rész viszi a prímet.


Októberben kétszer is voltam moziban: először tesómmal néztük meg a Bridget Jones harmadik részét. Miután túltettük magunkat Renée Zellweger durván szétplasztikázott arcán okozta sokkon és hogy Colin Firth felett is lám, hogy eljárt az idő, szóval ezután szerintem egy szuper vígjátékot kaptunk, ami totál visszahozta az első rész hangulatát és nosztalgiáját. Nagyon féltem tőle, hogy felejtős film lesz, de szerencsére imádat volt ez is a javából, még úgy is, hogy az utolsó félórában Bridgettel nagyjából együttéreztem a vajúdás alatt, mert annyira kellett pisilnem, hogy az már tényleg fizikai fájdalmat okozott. De nem mehettem ki, mert 1. félóra volt már csak hátra 2. egy egész sort kellett volna felállítsak, mert annyira bent ültünk 3. nem akartam lemaradni a naaaagy jelenetekről. Egyről sem. Nos, az utolsó tíz percet én is megkönnyeztem, bár gyanítom nem azért, amiért a nézők nagy többsége.
Egyik barátnőmmel pedig megnéztük a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit - ő azért mert timburton, én meg azért mert szimplán kíváncsi voltam meg hát timburton. Így utólag maradjunk annyiban, hogy nem biztos, hogy megérte ezért kifizetni a mozijegy árát. De igazából ezt a mai napig nem tudtuk biztosra eldönteni.

Gyanítom a november se a könyves beszerzésekről fog szólni, de gondolom ez decemberben majd triplán visszaüt, ahogy szokott; bár most a második illusztrált Harry Potter köteten kívül - ami már félre is van nekem rakva a boltban - semmi más nem izgat. De lehet csak azért, mert most nem nézegetem olyan sokszor az előrendelési listákat. 

Itt meg a random hangulatképeim az októberemről. Sajna, újfent csak telefonnal. 













2016. november 1., kedd

Harry Potter and the Order of the Phoenix

Saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.




“I know [Umbridge] by reputation and I'm sure she's no Death Eater-"
"She's foul enough to be one..."
"Yes, but the world isn't split into good people and Death Eaters.”  

Sötét idők közelednek. Miután dementorok támadták meg Harryt és Dudley-t Little Whingingben, Harry rájön, hogy Voldemort semmitől sem riad vissza, hogy megtalálja őt. A Trimágus Tusán történtekről kevesen akarnak tudomást venni, és sokan tagadják a Sötét Nagyúr visszatértét. Ám Harry nincs egyedül: egy titkos rend támadt fel hamvaiból, hogy ismét felvegye a harcot a sötét erőkkel. 

Ez kötet tele van haraggal és hormonokkal - hogy röviden fogalmazzak. Ez az a rész egyébként, amit a legkevésbé szeretek a szériából, mert Harry értetlenségét nem igazán tudom kezelni, és itt találjuk meg a legkevésbé a hangot egymással. Persze, mindemellett ez a rész is szerethető, hiszen a vége még a sokadik olvasás után is újra és újra kifacsar és összegyűr. 
A Főnix rendje volt az első igazi lépés a sorozat felnőtté válása útján. Egyre inkább kezdi hátrahagyni könnyedségét és játékosságát, a világ egyre komplexebb, a karakterek szép-lassan felnőnek és a mögöttük levő történet is egyre inkább árnyalódik, ahogy érzéseik is; a Voldemort elleni küzdelemnek egyre nő a tétje, továbbá a félelem és kétségbeesés is fel-felbukkan a lapok között, erősebben mint máskor. A gyerekkönyvesnek indult sorozat elkezdett nőni olvasóikkal. Már nem elégszik meg a leegyszerűsített, fehér foltos magyarázatokkal: valódi válaszokat ad, és nem szépít. Mégha az igazság kegyetlen is. 

“I was just wondering whether Mr. Potter has quite the temperament for an Auror?”

Harry viszont... szóval ő számomra itt talán a legelviselhetetlenebb. Folytonos haragjával, kirohanásaival, mulasztásaival nem tudok itt sokszor mit kezdeni, olykor még az Umbridge iránt érzett ellenszenvemet is übereli. Egyszerűen az idegeimre megy, hogy azt hiszi, csupán nemtörődömségből marad ki az információk áramlásából, illetve hogy nem képes meglátni Dumbledore tettei mögött levő okokat - vagy ha nem is az okokat, legalább bízhatna annyira az igazgató bölcsességében és tudatosságában, és tudhatná, hogy felesleges megkérdőjeleznie őt. Érdekes egyébként, hogy az ötödik kötetet tekintve hogyan változott a Harryhez való hozzáállásom az évek alatt: megjelenésekor, az első pár olvasáskor én még totál egyetértettem vele, és abszolút megértettem a dühét, sőt jogosnak is éreztem. Emlékszem, mennyire felháborított, hogy Dumbeldore kihagyja őt is itt mindenből. :) Aztán az évek során ez egyre inkább változni kezdett. Úgy tűnik, Harry megértéséhez itt ajánlatos a kamaszok kusza lelkivilágával rendelkezni, máskülönben az egész viselkedése csak idegesítő és érthetetlen. Piton vele kapcsolatos epés megjegyzéseivel nagyon egyet tudtam most érteni.
Szerencsére a többi szereplő megmaradt jófejnek. Ron vége kicsit kilép Harry és testvérei árnyékából - és erre már nagy szüksége volt. Bár az Edevis tükrében látott vágyálom nem teljesen valósul meg számára, de azért mégiscsak majdnem, hiszen prefektus lesz és a Griffendél kviddics csapatának gólkirálya ugyan egy kis kerülővel :)  . Kijárt már Ronnak ez a fajta sikerélmény, és nagyon dühített Harry efelett érzett irigysége. Na mindegy. 
Hermione pedig még mindig elképesztően okos és agyafúrt, ebben a kötetben is totálisan levett a lábamról, hogy milyen felnőttesen kezel bizonyos helyzeteket, és mennyire át tudja látni a dolgokat. Harry hírnevén esett csorba helyrehozása, a DS... többek közt ez is mind neki köszönhető. S ha Harry hallgat rá, akkor még sokkal több dolog is lett volna. Számomra Hermione legalább ugyanakkora hős a sorozatban, mint Harry - és hát legyünk őszinték: nélküle tényleg nem sokra ment volna. Valószínűleg már az első részben megfojtotta volna az ördöghurok.  


Ez is saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.
Azonban ebben a részben nemcsak a Sötét Nagyúr visszatérésével kell szembenéznünk, hanem Dolores Umbridge személyével is. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy Rowling összes negatív karakterén magasan túltesz, és iszonyatosan jól hozza ezt a minisztériumi mindenlébenkanál figurát, aki nem ódzkodik a Roxfortban folyó oktatás megreformálásától sem - természetesen, csakis a minisztérium által jóváhagyott és elvárt szempontok szerint. Legkedvencebb jeleneteim közé tartoznak azok, amelyek vele szemben folyó - hol aktív, hol passzív - ellenállásról szólnak tanárok és diákok részéről egyaránt. A Weasley ikrek végleges dobbantása a Roxfortból pedig mindig is emlékezetes maradt számomra.

Mindent összevetve a Főnix rendjéről elmondható, hogy legalább annyira szerethető mint nem. Sok bennem a kettős érzés vele kapcsolatban, de az számomra továbbra is vitathatatlan tény, hogy Rowling itt is zseniális - hiszen azt csakis a nagyszerű könyvek tudják, hogy sokadik újraolvasás után is hajnali kettőig fenntartsák olvasójukat. Szerelem ez, nem is kérdés.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Order of the Phoenix
Bloomsbury Publishing
800 oldal




2016. október 27., csütörtök

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.
A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 
A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 
De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 
Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Harry Potter and the Cursed Child
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Animus Kiadó
Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

2016. október 25., kedd

Ördögi játszmák

Angela Marsons számomra az igazi kozmopolita krimiíró; hiszen brit származása ellenére mégis sikerül némi skandináv krimiséget belecsempésznie az amerikai zsarus filmekre hajazó történeteibe. Oké, tudom. Ez az egész szörnyen közel áll a "jajnemár"-kategóriához, de szerencsére Marsons annyira jól lavíroz, hogy a végeredmény ismét egy tisztességes, élvezhető, egyszer olvasható krimi. Csak úgy mint az Elfojtott sikoly esetében. 

Na, jó... Annyira azért mégsem. Az első rész szerintem egy picit sokkal jobban sikerült: érdekesebb és összetettebb volt maga a bűnügy és a gyilkos karaktere is, továbbá a szerintem minden tisztességesen megírt kriminél kihagyhatatlan "jééézusom" és az "eztnemmondod?????" -fajta mondatok is sokkal, de sokkal többször hagyták el a számat az első kötetnél. Talán azért, mert számomra izgalmasabb volt az a klasszikus felépítés, hogy együtt nyomozhatunk Kim Stone-nal a gyilkos kiléte után - ezzel szemben ebben a részben szinte mindennel tisztában vagyunk: ki a gyilkos, mi az indíték. Itt a maximum amiért izgulhatunk, hogy a nyomozó vajon képes-e szembenézni gyermekkora démonaival vagy sem. 

"Azt hiszem, Einstein mondott valami olyasmit, hogy a világ veszedelmes hely az életre; nem azért, mert az emberek gonoszak, de azok miatt, akik nem tesznek ez ellen semmit."

S persze, ez tényleg egy jogos izgulni való. Már az előző kötetből kiderült, hogy bizony ez a brit nyomozó megtépázott lelkivilág kérdésében nemigen marad el skandináv kollégáitól. S igazából itt a második kötetnél rezgett igazán a léc Marsonsnál, és itt rontotta el egy picit: egyszerűen nem engedte nyomozóját meghemperegni a múltjának mocskában, mert nem merte felvállalni ezt a jóval komolyabb vonalat. (Legalábbis gondolom még nem.) Nem lett amúgy ettől rossz krimi, csak maradt egy kis hiányérzetem, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Kicsit egyszerű és suta vége lett, amiért szerintem kár.
Őszintén örültem viszont annak, hogy az előző részhez képest jóval kevesebb lett a vígjáték-elemek aránya, már nincsenek random vicces beszólások meg jópofizások egy gyerekgyilkosság helyszínelésének közepén meg hasonlók, amiket amúgy se tudtam olyankor hova tenni. Na, mindegy.

Mindent összevetve, eléggé bírom ezt a LisbethSalander-utánérzésű Kim Stone felügyelőt, meg Angela Marsons stílusa is alapvetően bejön. Szóval vevő leszek a harmadik részre is, és nagyon remélem, hogy ott is megmarad annak, ami eddig volt számomra: egy tisztességes, élvezhető igazi brit skandinávkrimi olykor felbukkanó amcsisággal. 

Angela Marsons: Ördögi játszmák
Evil Games
Fordította: Imre Balázs
Kiadó: General Press Kiadó
Oldalszám:  368 oldal

2016. október 19., szerda

Campari reggelire

Sara Crowe regényére egyik könyvtári nézelődésem alatt bukkantam rá. Rögtön be is ugrott róla, hogy PuPilla mennyire kedvcsináló posztot írt róla anno. A borító és a cím valóban egy kicsit másfajta műfajt sejtet (ahogy ezt PuPilla is írta), ám ez sokkal inkább egy igényesen megírt young adult (vagy new adult? fene tudja.. ) regény. Oké, érzem, hogy most sok ember felszisszen, de higgyétek el, tényleg a jobb fajtából való: vicces és bájos. Ugyan hosszútávon kicsit felejthető szerintem, de azért így is kellemes olvasmányként él tovább az emlékezetemben.

Sue Bowl, a regény főhőse mindössze tizenhét éves, ám máris nagyratörő vágyai vannak: híres író szeretne lenni, és a Nagy Szerelem is a bakancslistáján van.  Szeretett édesanyja váratlan öngyilkossága fenekestül felforgatja az életét. Érzi, hogy környezetváltozásra van szüksége, így elfogatja Coral nénikéjének meghívását vidéki birtokára. És ezzel kezdetét veszi Sue vicces és olykor fájdalmas önkeresése, amely során komoly leckéket tanul a szerelemről, az írásról és az életről; valamint végre sikerül megismernie édesanyja halálának körülményeit.

Sara Crowe regényének igazi bája bizonyára abban keresendő, ahogy Sue alakját megformázta: egy olyan tipikusan átlagos tinédzserlány képe bújik meg a lapok között, aki mindent túlgondol, túldramatizál maga körül, és emellett minden vágya nyomot hagyni maga után a világban. Bármilyet. De igazából még mindig nem tudja magáról, hogy kicsoda is valójában. Sue szemén keresztül látni a világot igazán szórakoztató volt: minden roppant fontos és mindennek óriási a jelentősége nála, különösen Icarust - Sue plátói szerelmét - tekintve. A srác fotóját pontosabban a csoportképről levágott szemét párnája alatt őrizgető Sue momentumai hihetetlenül viccesek, és olyan tinédzseresen elmebajosak. Biztos mindenkinek voltak hasonló élményei tiniként vagy nem? á, nekem sem , amikor éppen halálosan komoly plátói szerelembe esett az erről természetesen mit sem tudó sráccal, és mindenféle nem létező tulajdonsággal felruházta, és bárcsak-pillanatokban létezett a közös szerelmi életük. Crowe hihetetlenül hitelesen és szórakoztatóan ábrázolja a fiatalkornak szerelmetes reménykedéseit. Egyértelműen sírva nevetős kategória. Coral néni régi naplójának részletei is érdekesek voltak, kicsit komolyabb hangvételükkel jó kontrasztot alkottak Sue csetlés-botlásaival.

Ám így jó pár héttel visszatekintve erre a könyvre  - amit persze, olvasáskor is sejtettem - , hogy nem ez lesz az év legnagyobb durranása részemről; jó volt meg minden, de nem hagyott bennem mély nyomot, így az idő távlatából nézve. Hogy őszinte legyek már vajmi kevés konkrét dologra emlékszem, csak arra, hogy kellemes volt olvasni meg megnevettetett. És hát igazából az ilyen könyvek is kellenek néha. Sara Crowe regénye engem pont jókor talált meg, üdítő színfolt volt a fáradt estéimen, és megfelelő instant orvosságként működött.

Sara Crowe: Campari reggelire
Campari for Breakfast
Fordította: Beke Zsolt
Athenaeum Kiadó
328 oldal





2016. október 15., szombat

Könyvesbolti morzsa

- Szia! Rendeltem könyvet a honlapotokon, és még nem kaptam e-mailt, hogy megérkezett volna. Ránéznél?
- Oké, mindjárt nézem. Milyen néven rendelted?
- YX.
- Ne haragudj, de ezen a néven én nem látok megrendelést, és a regisztrált tagok között se látlak. Sikerült a regisztráció a honlapunkon?
- Hogy mi??? Nekem senki se mondta, hogy regisztrálni kell.... csak annyit mondtatok, hogy rendeljem meg a honlapon.

bocsi, tényleg az én hibám...

2016. október 1., szombat

#Szeptember

Ez volt az a hónap, amelyik különösen szerette a végleteket. Emlékszem, ahogy szeptember első délutánján a lányokkal munka után ráérősen leültünk koktélozni a Kárász utca egyik kávézójába, és egy kicsit megállt nekünk akkor az idő. Aztán egy héttel később már minden létező idő kevés volt: elindult az egyetem, és ez nálunk mindig kész káosz. Órákon keresztül kígyóznak a sorok ilyenkor, néha belépni se lehet a boltba már. Beindul a honlapos megrendelés, érkeznek a könyves szállítmányok, kiszolgálsz, tájékoztatsz, telefonálsz, kasszázol, félreraksz, bevételezel, számlákat kezelsz, árat képzel, iktatsz, türelmes vagy, kedves vagy, kevés vagy.... Van az az embermennyiség, amit egy idő után nehéz kezelni, ilyen például a "szeptemberi kígyó" - ahogy én nevezem - : az egész bolttér egy hatalmas, ide-odakacskaringó sorrá változik, ami hosszú órákon keresztül képes tartani magát. Ha egy ember kimegy a boltból, jön helyette még kettő. És ez így megy napokon, heteken keresztül. Amúgy ennek a pörgésnek is megvan a maga varázsa és egy ideig szeretem is, de a nap végére az ember mindig úgy érzi, mintha átrohant volna rajta egy hadsereg. És hát ez majdnem szó szerint meg is történik. 

Úgy hiszem, ezek után nem is csoda, hogy ebben a hónapban ilyen kevés könyvet sikerült elolvasnom - azokat is nagy részt az utóbbi másfél hétben. De jelentem, már kezdek magamhoz térni, és talán a megtépázott lelki világomat is sikerült rendbe raknom. A szeptember könyves beszerzések terén nem mondható egy tömény hónapnak. Összesen két könyvet vettem most, pontosabban tegnap: ez Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában című regénye, amit a Napkeringő miatt kellett megvennem most-rögtön-de-azonnal. A másik pedig Linda Gaylard: A nagy teakönyv című kötete; azt hiszem, ezt nem is kell magyaráznom, miért volt létszükséglet. bocsi, most nincs kép - elég lusta vagyok

Emellett ebben a hónapban hivatalos cicaszitter is voltam, húgom cicája (Pogácsa) vendégeskedett nálunk egy hétig. Nos, a mi cicáinkkal való összebratyizás nem ment fújás és morgás mentesen, így nem hiszem, hogy azóta is küldözgetnének egymásnak képeslapokat. De még szerencse, hogy a házunkban most már van annyi hely, hogy még egy cicának is jusson egy tisztességesen berendezett vendégszoba - így szerintem ő sem panaszkodhatott a szállásra. Macskán kívül még kétlábúak is voltak nálunk vendégségben - ők a könyvtárszobában voltak elszállásolva -, szóval mi mindenfajta élőlényt szívesen látunk. Csak a pókokat nem, azokat eléggé utálom. 
Illetve nem lenne a szeptember szeptember egy olyan jófajta lázas, hidegrázós megfázás nélkül. Ez nálam már lassan hagyomány... Két napig - hétvégén, mikor máskor - nyomtam az ágyat, és két orrfújás és hidegrázás között próbáltam szórakoztató háziasszony lenni. Ugyanis persze, mikor jött ki ez az egész rajtam? Hát naná, hogy akkor mikor az utoljára tavaly decemberben látott testvérem eljött hozzánk. Már szerencsére kikeveredtem ebből a szörnyűségből, a napi elfogyasztott zsebkendő mennyiség szinte a nullára redukálódott és a köhögőrohamoknak is búcsút intettem a múlt hét folyamán.

Gasztroélményeknek sem voltam híján ebben a hónapban. Brigivel ellátogattunk a Cirmibe, hogy letesztelhessem az ottani kézműves hamburgereket is (konklúzió: nem rosszak amúgy, de én továbbra is maradok Kapca-párti), továbbá házassági évfordulónk alkalmából elmentünk a férjemmel a Bistorantba is, ahol különösen finom risottot készítenek. ( ez az a mondat, amit mindig is ki szerettem volna mondani. És most már két helyen is kipróbált risottok fényében, úgy érzem, meg is tehetem. Ezt is kipipálhatom a bakancslistámról.)



Az október szociálisan mozgalmasabbnak ígérkezik: két mozizás, fotóstúra, koktélozás és cukrászdázás is fel van már írva a naptáramba, és akkor még csak az első két hétről beszélünk. Hiszem, hogy az októberem különösen csodás lesz! :)

Többiek:
Nikkincs
Theodora
PuPilla 
Amadea
Nita

2016. szeptember 27., kedd

Könyvesbolti morzsák

Delikvens bejön a boltba, szemmel láthatóan kissé elveszve.
- Szia! Tudok valamiben segíteni?
- NEM!!!! .... Csak egy könyvet keresek. *sietve elvonul*


 higgyétek el, nem az angol háziját szerettem volna megcsinálni...


2016. szeptember 25., vasárnap

Napkeringő

"Miwanzo azt jelenti szuahéliül: a kezdetek. Ám van olyan, hogy előbb mindennek véget kell érnie, az alapoknak megrepedeznie, minden fénynek elhalványulnia, majd kihunynia, hogy a megfelelő kezdet teret kapjon."

Sokáig azt hittem, hogy Paula McLain újabb regényének középpontjában Karen Blixen áll, akinek az életrajzi regénye régóta várólistás nálam.  Beryl Markhamről eddig nem is tudtam szinte semmit, ám rendkívül izgalmas életének krónikája most mégis magával ragadott: nemcsak hogy ő volt nőként a legelső lovastréner, hanem ezenfelül ő volt az első nő, aki a Napot követve keresztülrepülte az Atlanti-óceánt is. Paula McLain kicsit naivan egyszerű prózájának végül sikerült felkeltenie bennem annyira az érdeklődést Beryl és az ő élete iránt, hogy az ő memoárja is a várólistámon landolt. Azt hiszem, ez a könyv jó kis bevezetés lesz a Ngong-hegy közelében letelepedők írásaihoz. 

"Amikor Kenya még nem volt Kenya, lándzsát hajítottam és runguval vadásztam. Egy repülő lovat szerettem. Soha nem éreztem magam magányosnak és védtelennek. Én voltam Lakwet."

Beryl még egészen kicsi volt, amikor családjával együtt Kenyába költözött a Green Hills nevű farmra. Itt nekiláttak, hogy élhető körülményeket teremtsenek maguknak, és szembeszálljanak a vad természettel, amely minden rendelkezésére álló eszközzel ellenállt. Birtokuknak nem volt szemmel látható határa, az épületeken nem volt rendes ajtó. Vezetékes víznek pedig nyoma sem volt. Beryl édesanyjának a nehéz körülmények élhetetlennek bizonyultak, így ő két év elteltével visszautazott Angliába, és maga mögött hagyta az épülő farmot, a vad Afrikát, férjét és egyetlen lányát is. 
Beryl tehát itt nőtt fel édesapjával, és Kenya lett számára az új otthon, amely maga volt a mennyország. Az évek során része lett a tüskés fáknak, a magas, csipkézett szélű hasadékoknak és a horzsolt felszínű domboknak. Itt tanulta meg édesapjától hogyan kell bánni a lovakkal, amely egy életre szóló szerelemmé vált számára. 
Kemény és küzdelmes évekbe telt, és jópár férjbe, míg végül elérte azt, amit mindig is szeretett volna: elismert lovastrénerré válni. Számos akadály gördült elé az úton: pénztelenség és bizalmatlanság övezte mindenhol, míg végül learathatta megérdemelt babérjait. Persze, élete ezután sem lett könnyebb, hiszen nőként sose sikerült elérnie a pénzügyi függetlenségét, mindig az éppen aktuális férjére kellett támaszkodnia, és ez mindig kiszolgáltatottá tette őt. Még több mindent elérhetett volna, ha nem nőnek születik - ez az igazság. Hiába adott Afrika nagyobb teret a nőknek és valamennyivel több önállóságot, a berögzült társadalmi szokások mégis ott éltek a kolóniákban, amelyekből szinte lehetetlenség volt kitörni. 

Paula McLain regényéről elmondható szerintem, hogy könnyed és néha egész jó. Bevallom, nem tudott maradéktalanul magával ragadni: sokszor felesleges részleteken időzött sokáig, és amik meg igazán érdekesek lettek volna, egyszerűen átsuhant. Beryl tényleg különleges nő lehetett; vad és öntörvényű mint az ősi kontinens, és megvolt benne a kellő akarat és kitartás, hogy több legyen annál, mint amit akkoriban a nők elérhettek. Lélekben önálló volt és szabad már amennyire a pénztelenség engedte, persze. Éppen ezért nagy kár szerintem, hogy az írónő ennyire alárendelte Beryl küzdelmeit a szerelmi életének - anélkül is megmaradhatott volna szerintem könnyed regénynek, ha kicsit kevesebb benne a Denys utáni sóhajtozások száma. Mert hát persze, nyilván légies kis regénynek lett ez szánva; olyasminek amit a hosszú vonatúton vagy éppen egy lusta hétvégén vesz elő az ember - és tényleg nem is vártam ennél többet, félre ne értsetek, de néha lehetett volna kicsit okosabb történet is. 

Persze, nem ekézni szeretném én ezt a regényt - mielőtt még valaki erre gondolna. Ezt a szájhúzogatásomat leszámítva tényleg egy élvezhető, olvasható könyv volt, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha is érdekelt volna, ki volt Beryl és milyen lehetett akkoriban a kolonizált Afrikában élni. 

Paula McLain: Napkeringő
Circling the Sun
Fordította: Frei-Kovács Judit
Kiadó: Alexandra Kiadó
Oldalszám: 392

2016. szeptember 13., kedd

Őszi kupac

Még alig értünk be a szeptember kapujába a naptár szerint - gyakorlatilag meg eléggé nyár van még, de kit érdekel - én máris gyakran vizualizálom magam előtt, ahogy plédbe burkolózva kortyolgatom a forrót teát, miközben kint esik az eső vagy éppen fáradtan süt be az őszi nap a szobába és hullik a fákról az ősz takarója - nektek is megvan most már? Na, szóval őszi idill van kint is, bent is meg minden, és hát persze, hogy az ember lánya emellett elkezd azon is gondolkodni, hogy milyen könyv illik leginkább ehhez az élethelyzethez.  Mégis ki ne tenne így?
Szóval igen, hölgyeim és uraim -bár az utóbbi két hétben kábé egy betűt se tudtam olvasni a fáradságtól vagy éppen a szocializációtól, de ennek ellenére mégis csak azon jár az agyam, hogy mit fogok majd elővenni, ha végre odakerülök, amikor a fentebb említett szituáció megvalósul. Néha már itt kopogtat egyébként az ősz az ablakomon, ma is például egy kiadós, őszi eső koronázta meg az ebédszünetemet. Vizuális szemléltetés a képen.

És persze, muszáj leírnom, hogy a nyári olvasmánylistámat egészen jól teljesítettem magamhoz képest, ugyanis a 60%-át elolvastam, és meg is kaptam magamtól ezért a megérdemelt vállveregetést és a képzeletbeli konfettiesőt. Szóval, most azon leszek, hogy az őszi lista is legalább ennyire sikeres legyen. Nem mintha a listák teljesítése annyira számítana, de azért mégis csak jó érzés, ha néhanapján sikerül ilyen is.
Most pedig büszkén prezentálom az őszi terveimet, amelyeknél igyekeztem figyelembe venni a határaimat, de nyilván ez majd pár hónap múlva kiderül, hogy most se sikerült tökéletesen. És persze, tökre átgondoltam az egészet, egyáltalán nem a mai hazaút alatt jutott eszembe, hogy mit olvasnék ősszel...


  • Naomi Novik: Rengeteg
  • Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset
  • L. M. Montgomery: Anne családja körében
  • George Eliot: Middlemarch
  • P. D. James: Halál jár Pemberley-ben
  • Kenneth Graham: A szél lengeti a fűzfákat 
  •  

2016. szeptember 5., hétfő

Akhilleusz dala

Backman könyve után, nem irigyeltem az elkövetkezőket. Sokszor nehéz egy újabb hűha-élményt produkálni, ha egy korábbi olvasmány annyira bevackolta magát a gondolataimba, mint A nagymamám azt üzeni, bocs - és közben mégis ott az érzés, hogy tovább kéne már lépni, de közben mégsem tudok teljesen. A Leányrablás Budapesten pontosan ennek lett az áldozata, így igyekeztem valami komolyabb könyv felé tendálni, ami azért mégse olyan komoly, hogy kisüsse a dolgos hétköznapokban újra munkába állított agytekervényeimet. 
Az Akhilleusz dala eleinte úgy tűnt, hogy Böszörményi regényének a sorsára jut, és olyan egynek-elmegy történet lesz, dacára az írónő gyönyörű stílusának. Ám végül, mégis magával ragadott attól a ponttól, ahogy elindultunk Trója falaihoz.

"Olyanok voltunk, mint az istenek a világ születésének hajnalán, és örömünk olyan ragyogással vett körül minket, hogy egymáson kívül egyebet nem láttunk."

 Madeline Miller ebben a regényében újrameséli a Homérosz által megénekelt gyorslábú Akhilleusz történetét, gyermekkorától kezdve egészen haláláig. Ám a történeten csavar egy picit: ugyanis hűséges társa Patroklosz nem csupán legjobb barátként követi őt Trója falaihoz, hanem szerelmeként. Persze, ez a vélekedés nem egészen újkeletű: páran pedzegették már a két görög hős kapcsolatának milyenségét - bár szerintem Homérosz történetét tekintve ez mindegy is, mindenesetre elmondható, hogy Miller ezzel a nézőponttal egy egészen friss történetet kreált a mindenki által ismert Iliászhoz, hiszen sok, Homérosz által elmesélt dolog másként csapódik itt le, másként magyarázza az ott leírt dolgokat - de mindezt úgy, hogy mégis hű marad az Iliász világához.


A címmel ellentétben azonban nem Akhilleusz a legfőbb szereplő, hanem Patroklosz: az ő szemén keresztül látjuk ezt az ókori görög világot, illetve rajta keresztül ismerjük meg, hogyan teljesedett be a jóslat, és hogyan lett Akhilleuszból a mindenki által emlegetett aristos Achaion, vagyis a legnagyobb görög - ám mindemellett ez a történet leginkább kettejük szerelmének krónikája.
Bevallom, a könyv első felét kifejezetten untam sajnos: igazából a szexuális vonzódáson kívül nem nagyon éreztem, hogy ez a két ember miért is ragaszkodik ennyire egymás társaságához. Persze szép ívet adott ennek is, de kettejük kapcsolatát a könyv majdnem közepéig üresnek éreztem, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Féltem, hogy ez az egész egy szép borítóba csomagolt Tiffany-füzet lesz. Aztán Trójánál történt valami: a karakterek árnyalódtak, mélyültek és a korábbiakban felvázolt skiccek helyett már teljes pompájukban vezettek végig engem az oldalakon. Kapcsolatuk is végre megtelt igazi tartalommal, és ez már tényleg nagyon illett Miller prózájához. Egy hihetetlenül gyönyörű szerelmi történet bontakozott ki fejezetről fejezetre, amelyekben bár akadtak ugyan nehézségek és sok árnyék rávetült, de ettől független mégis csak a legigazabb szerelem volt ez, amit Trója falai láttak.


Amikor elolvastam az utolsó oldalakat, tényleg úgy éreztem, hogy jó volt visszatérni ebbe a világba, és örültem, hogy Miller regényét választottam eszközömül. Hogy őszinte legyek, elég erősen elkezdtem gondolkodni egy Iliász újraolvasáson is, mert már sok minden kiesett - meg igazából kíváncsi vagyok arra is, hogy ezután a regény után vajon hogy értelmezném újra Homérosz énekét.

Madeline Miller: Akhilleusz dala
Song of Achilles
Fordította: Szigeti Judit
General Press Kiadó
336 oldal

2016. augusztus 31., szerda

#Augusztus

Az augusztus mondhatni iszonyatosan gyorsan elröppent - legalábbis így visszagondolva. Könyves beszerzések terén most elég alacsony létszámot produkáltam. Köszönhető gondolom annak, hogy most nem töltöttem a napjaim nagy részét a könyvesboltban, illetve az új házunk felújítása is elég sok pénzt kivett most a zsebünkből. 

Az Alexandra nagy nyári akciója persze engem is elcsábított, három Agatha Christie -kötettel szaporodott a gyűjteményem (közel 700 Ft-okért persze, hogy nem hagyhattam ott őket), illetve Apukámtól kaptam Alexandrás könyvutalványt még a múlt havi szüli- és névnapomra, ami szintén felhasználásra került.




Szóval, a zsákmányok név szerint:
Agatha Chrisite: ABC-gyilkosságok - ezt még anno a boldog békeidőkben olvastam az Agatha Christie-kihívás kapcsán, és nagyon szerettem, azóta vágytam egy saját példányra, de valahogy mindig elmaradt a beszerzése, úgyhogy ezt most pótoltam. A lelkemben most már béke van.
Agatha Christie: Találkozás a halállal - erről Bridge kolléganő áradozott, és mivel bízom az ízlésében, különösen krimik terén, ezért persze, hogy muszáj volt.
Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset - Agatha néni első megjelent detektívregénye, és Poirot első felbukkanása a krimiirodalomban. Hát persze, hogy nem volt kérdés, hogy kell-e. 
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem - olyan sok jót írtatok erről korábban. Meg hát tudvalevő, hogy az amerikai Dél említése is pavlovi reflexeket vált ki belőlem. Megláttam, volt utalványom is, a többi már sejthető. 
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! - mert úgy éreztem, kell az életembe egy kis mosoly meg Janikovszky.
Janikovszky Éva: Égigérő fű - a könyvből készült film hatalmas kedvencem, még gyerekként láttam nyaranta a tévében, és imádtam. A könyv eddig kimaradt az életemből, de már nem sokáig. Addig is a polcomon (khm, elnézést az egyik fiókomban :/ ) tudhatom.

Ezen kívül augusztusban három hétig szabadságon voltam, amit eleinte nehéz volt megszokni. Az első héten továbbra is pörögtem, mint a motolla; takarítottam ezerrel, főztem, sütöttem muszáj volt bebizonyítanom magamnak, hogy még mindig tudok ehető dolgokat készíteni a konyhában :D, rendezgettem a kis életem, és emellett próbáltam a legtöbbet kihozni a rám szakadt nyugalommal - és igazából ezzel el is teltek a napjaim, délutánonként kicsit olvastam kint a kertben, egészen addig, amíg a szúnyogok meg nem rohamoztak. A második héttől már kezdtem kicsit jobban átérezni a szabadság-feelingjét, egyszer tartottam egy pizsama-napot is: pizsamában minő meglepő voltam itthon egész nap, ettem a sütiket, és Downton Abbey-t néztem. Egyik legklasszabb napom volt. De voltam ezenkívül biciklizni is a környéken: körbebicóztam a falut, mentem a töltésen is, meg tervbe vettem, hogy majd valamikor bekerekezek a városba is, de ez aztán valahogy elmaradt. De erről még mindig nem mondtam le. Egyszer, majd ez is összejön. :) Meglátogattak még anyukámék is (áradoztam neki Ovéról, azóta ő is nagy Backman-rajongó lett :) ), meg elmentem egy nagyon kedves ismerősömmel moziba is, hogy megnézzük a Kis kedvencek titkos életét, ami végül egy nagy csalódás lett. Szerintem kicsit mást ígért a trailer...De legalább az előtte levő dumcsizós-limonádés kiülés szuper volt.
Csináltunk még kerti partykat - rokonoknak, barátoknak, meg olyan is volt, hogy mi mentünk másokhoz. És ez az a hónap, amikor megejtettük életünk legelső bográcsozását is, és bár eléggé elfogult vagyok, de irtó finomra sikerült. Azóta már még egy ilyen happeningen túl vagyunk. Én is megsütöttem életem legelső csokis-kávés kuglófját, és meglepő módon elsőre kuglóf lett. Ami az én világomban már valami! Azt hiszem, mégis csak esélyem van arra, hogy tisztességes kertvárosi asszony legyek egyszer. Az őszi projekt az almás pite megalkotása lesz.
Fotós túrákra végül mégse jutottam el, pedig mindig terveztem, de vagy a programok vagy a lustaság közbeszólt - ezt pedig nagyon sajnálom. Azonban mégis csak fel tudok mutatni egy fotósorozatot a szabadságom jegyében, ami viszont megrendelésre készült: egy anya-lánya fotózásra kértek most fel, amit a csodás füvészkertben ejtettünk meg. A végeredménnyel én is, ők is elégedettek lettünk, szóval legalább a portrézással foglalkoztam - ha már a saját kedvemre való kattintgatás elmaradt. 

Múlt héten pedig ismét visszatértem a mókuskerékbe, és hát rögtön a nyakamba szakadt szinte minden. A nyári kötelező szabadságolásunk alatt rengeteg visszáru gyűlt össze, legalább 4 napig folyamatosan csak ezzel foglalkoztam - de tényleg folyamatosan. Aztán a héten már elkezdtünk készülni a jövő heti akciónkra, rengetegsok könyvet kellett bevételezni, amik hétfőn érkeztek meg, ma végeztem (végre!) velük. A hetünk most kb. úgy néz ki, hogy este 8 előtt nem is igen jutunk haza - vagy Ő túlórázik, vagy én tartok munka után angolórákat. Kicsit fárasztó és lehangoló is ez, amikor az ember kb. csak vacsorázni és aludni jár haza. És még csak jövő héten kezdődik a nagy vásárlódömping! Jesszus.... Ezen majd persze úgyis túllendülünk meg minden, reméljük csak ez a hét lesz ennyire pörgős. Mármint ami a hazaéréseket illeti.
Kicsit hiányozni fognak a nyári kerti partyk, a ráérős-csacsogós limonádézgatások és a kellemes nyári esték.

Mignon cica a legszebb könyvjelző a világon


De végre jön a várva várt színes, szagos, esős ősz. Hihetetlen, mennyire várom már a forró teákat és a csípős reggeleket. Ez az az évszak, amikor folyton Avonlea-be vágyom....   



Többieknél az augusztus:





2016. augusztus 26., péntek

Persepolis 2. - A visszatérés

Marjane, ezt odatetted! - ez volt a legeslegelső, korántsem szofisztikáltan megfogalmazott gondolatom, miután elolvastam az utolsó képkockákat is, és perceken keresztül csak meredten bámultam magam elé. Annyi elmondhatatlan gondolat és érzelem cikázott rajtam végig olvasás közben és után is, hogy szinte mondhatni egy amorf érzésmasszában léteztem. Igazán nem csoda hát, hogy eleinte csak ennyit tudtam kinyögni erről a történetről. 


Ez a kötet pontosan ott folytatódik, ahol az előző lezárult: az utolsó képkockákon egy új reményekkel teli, szabadabb élet lebegett a szülők szeme előtt, mikor lányukat Európába küldték tanulni. 
Márdzsi tehát megérkezett a nyitott és világi Európába, ami korántsem annyira nyitott és nem is annyira világi - legalábbis egy apácák által vezetett internátus ablakából, ahová végül az európai ismerősei elhelyezték Márdzsit. A teljesen más kultúrába való beilleszkedését nem csupán a vallási, kulturális és nyelvi különbségek és a származására irányuló negatív előítéletek nehezítik, hanem bizony még a kamaszkor kétségbeesett és bonyolult én-keresése is. Sok vicces és kevésbé vicces történet szól ezekről az időkről - a kamaszkori elveszettségen osztozni tudtam Márdzsival, és így nem volt nehéz az egyéb beilleszkedési nehézségeit is átélnem. Satrapi nagyon jól nyúl ezekhez a témákhoz is: zseniális ahogy néhány képkockába sűrítve át tudja adni ezeket, a szavakkal sokszor nehezen kimondható érzéseket.  
Egyfajta coming-of-age történet ez is: Márdzsi keresi önmagát és helyét a világban. Talán sikerült is olykor valamennyire megtalálnia. Közben lázad, szerelmes lesz, majd egy összetört szívvel lesz gazdagabb. Végül, amikor már minden veszni látszik, hazatér családjához Iránba. 
Ám a visszatérés sem könnyű. Irán megváltozott, és itt is, akárcsak Európában, idegennek érzi magát. S talán, ez a legfájdalmasabb: mert míg a külföldi idegenérzés talán valahol elfogadhatóbb - még ha nehéz is elviselnie ezt a kívülállóságot, viszont a saját szülőországában átélni ezt az érzést még szörnyűbb. Hiszen, ha nem a saját hazájában, akkor mégis hol érezze azt az ember, hogy megértik? S tegyük hozzá, hogy Irán nem az a hely, ami megkönnyítené számára az újbóli beilleszkedést. A rengeteg, az állampolgárok saját szabadságát, gondolkodását szabályozó törvény átszövi az átlagemberek mindennapjait.

Ezeken túl még fontos témája a könyvnek a szexualitás, illetve hogy milyen is lehet nőként élni egy olyan országban, amely egyre azon fáradozik, hogy elkendőzhesse a nőiséget; ahol nőnek lenni egyet jelent az illetlenséggel. A nőkérdés témaköre ennél fogva ebben a kötetben kicsit markánsabban jelent meg, és sok gondolkodnivalót hagyott maga után.

"A rezsim rájött, hogy ha egy nőnek otthonról kilépve azt kell végiggondolnia, hogy
– elég hosszú-e a nadrágja?
– rendesen kötötte-e be a kendőjét?
– látszik-e a sminkje?
– meg fogják-e korbácsolni?,
akkor már nem azon gondolkozik, hogy
– hová lett a gondolatszabadsága?
– mi van a szólásszabadságával?
– élhető-e így az élete?
– mi történik a politikai foglyokkal?

Érthető! Félelmünkben nem vagyunk képesek sem elemezni, sem gondolkodni. A rettegés megbénít. A megfélemlítés egyébként minden diktatúrában a megtorlás alapja.
Ebből logikusan következik, hogy lázadásnak számított az is, ha kilógott a hajtincsünk, vagy kifestettük magunkat."


A második kötet is volt olyan jó, mint az első. Más témákat dolgoz fel, olykor még jobban belemászik a dolgok sűrűjébe, és Márdzsi már nem ártatlanul szemléli a körülötte levő, érthetetlen világot. Elképesztő élettörténete egyszerűen lenyűgözött. Újra. Imádom, ahogy Satrapi ennyi sok fontos gondolatot, érzést beleszőtt ezekbe a könyvekbe - s mindezt nyakon öntötte még sok öniróniával és humorral, amitől még szerethetőbb lett a történet. Azt hiszem, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos könyveknek is tartom a Persepolis-történeteket, és elképesztően jó dolognak tartom, hogy megjelentek magyarul. 
Azonban még mindig nem nagyon tudom megfogalmazni azt az érzést, amit kiváltott belőlem ez a könyv, úgyhogy inkább csak annyit mondok megint: "Marjane, ezt odatetted!"

Marjane Satrapi: Persepolis 2.  - A visszatérés
Fordította: Rády Krisztina
Nyitott Könyvműhely
192 oldal

2016. augusztus 21., vasárnap

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

2016. augusztus 18., csütörtök

Facebook

Sziasztok,

csak gondoltam, szólok, hogy csináltam a blognak végül egy Facebook oldalt is - igazából fogalmam sincs, milyen indíttatásból igen, vasalnom kéne.. , de biztosan hatalmas piaci rés.
 Terveim szerint az ottani oldal csak a blog feederjeként fog funkcionálni, illetve egy-egy hírmorzsa maximum még, ami felkeltette az érdeklődésemet, de nincs kedvem róla posztot írni - szóval aki inkább ott szeret blogokat követni, annak jelzem, hogy már ott is megtalál. 
Ígérem, nem fogom napi nyolcszor telespammelni a hírfolyamotokat. 
Szóval a facebookos elérhetőségem: https://www.facebook.com/konyvekkelsuttogo/

A kép saját.






Addig is: Az Earl Grey legyen veletek!

* most már tényleg mennem kell vasalni... :/

2016. augusztus 16., kedd

We Were Liars - Hazudósok

ez nem az én könyvem volt
nagyon nem
jött be
nem
kellett volna
olvasnom

Most úgy érzem magam, mint egy kakukktojás, aki csak úgy kakukkolva kering az éterben, és nem akarja ennyire mostohán kezelni ezt a regényt, de hát egyszerűen nem megy. Vannak ugyanis azok a könyvek, amikről talán a legjobb nem tudni az égvilágon semmit sem, de tényleg semmit - csak vágják eléd a kanapén fekve, hogy eztolvasdelmost vagy fedezd fel tök önállóan a boltban kóborolva vagy ilyenek, és úgy elég jó lesz. azthiszem Máskülönben csak egy nagy csalódás. Azt hiszem, Emily Lockhart regénye, a We Were Liars pont ilyen. 
Én pedig most nagyon posztmodernnek érzem magam, hogy arról beszélek a blogbejegyzésemben, hogy ne olvass ezzel kapcsolatban se blogbejegyzéseket, se cikkeket, se semmit. Igen, ezt se. Csukd be nyugodtan a böngészőt.
Amúgy nem fogok spoilerezni, de pár mondatban gyorsan ledarálom a történetet:

Szóval, Sinclairék. Gazdagok, szépek plusz van egy saját szigetük is. Már csak egy Forbes magazin címlap hiányzik. 
Az egyik Sinclair lányt, Candance-t folyamatos migrén gyötri a balesete óta.
Biztos azért
ír ennyire
töredezett
en.
Vagy a feszültség érzékeltetése miatt, ki tudja. Mindenesetre tény, hogy történt egy baleset, ami baljós árnyékot vet a Sinclair család körében eltöltött gondtalan nyarakra. 

A "titok", "az óriási csavar, amire nem is számítasz", "az állad leesik, ha elolvasod" - ezek voltak a hívószavak nálam. Hát persze, hogy akarok olvasni egy óriási, nem várt fordulattal végződő regényt! Hát persze, hogy azt akarom, hogy az állaim apró darabjait majd seprűvel kelljen feltakarítanom a padlóról! Hát persze! Akkora elánnal és annyi képzeletbeli felkiáltójellel kezdtem neki ennek a regénynek, és már az első oldalaktól annyira túlpörgött az agyam, hogy mi lehet az a fenomenális, tökre nem várt meglepetéses fordulat, miközben a seprűt odakészítettem a kanapém mellé elővigyázatosságból, de igazából baromira nem volt rá szükségem, hiszen mivel annyira ezen pörögtek a fogaskerekeim, mert nem akartam a becsapott olvasó lenni, így körülbelül az első negyedénél sikerült kitalálni, hogy mi lehet az a baromi nagy, tökre nem várt fordulat. A felkiáltójelek a fejem körül szépen lelohadtak, és már egyáltalán nem volt számomra érdekes ez a könyv - mert szerintem ezen kívül tényleg nincs benne semmi érdekes. Lennének benne ugyan drámák meg ilyenek (Lobo ezt kicsit jobban részletezi a bejegyzésében, én most nem fogom), de a narrátort igazából nem érdekelték, szóval ezeken csak szépen átlibbent. Én meg csak szenvedtem rajta. Utáltam ezt a töredezettséget, az elképzelhetetlenülrengetegsok ismétlést - egyszerűen az agyamra mentek komolyan, már azt hittem, én is migrént kapok tőlük. Bár alig volt ez a regényke 200 oldal, mégis túl hosszúnak találtam. A végén pedig még szomorúbban konstatáltam, hogy tényleg igazam volt a tudjátokmivel kapcsolatban, mert valahol azért mégis reméltem, hogy sikerül a könyvnek becsapnia. Szerettem volna megvezetett olvasó lenni - miközben persze mindent megtettem annak érdekében oldalakkal korábban, hogy ne legyek az. Ah, ez a szörnyű kettősség!

Azt hiszem, a We Were Liarsre csak rá kellett volna bukkannom valahol; mondjuk pofán csaphatott volna vele valaki véletlen a trolin, felbukhattam volna benne a boltban vagy valami hasonló, és akkor én is megkaptam volna azt a várva várt tökre nem várt fordulatot, és lehet, hogy most pozitívabban értékelném. De így nekem ez a könyv csak egy üres lufi lett. 

E. Lockhart: We Were Liars
Hot Key Books
225 oldal





2016. augusztus 13., szombat

Sherlocked 2. - A viktoriánus Londonról, a bűnözésről és a szenzációkról

Négy évvel ezelőtt Sherlock Holmes karakteréről írtam ezt-azt, és aztán hatalmas lelkesedéssel nekikezdtem ennek a bejegyzésnek, ami egészen eddig piszkozatban hevert, félig megírva. Azonban most, hogy újra elkezdtem nézni a BBC Sherlockját, úgy gondoltam, mivel újra aktuálisnak nevezhető az életemben a híres detektív, közzéteszem ezt a bejegyzést.  Szóval folytatva a sorozatot, újra Sherlock Holmes korára fordítjuk figyelő szemeinket. Megtudhatjuk milyen illatok (vagy inkább szagok?) terjengtek a viktoriánus Londonban, ki is az a Joseph Bazalgette, miért is hívták a korabeli Londont a bűnözők Paradicsomának, és hogyan is válhatott egy-egy gyilkosból celeb. Gyertek, ugorjunk fel együtt a hintóra! Útitársunk és idegenvezetőnk pedig nem más, mint mindenki kedvenc detektívje: Sherlock Holmes.

"Eleinte tudtam követni az irányt, amerre haladtunk, de csakhamar - vagy a gyors vágtatás vagy a köd következtében, és mivel amúgy sem ismertem alaposan London utcáit - végképp elvesztettem a fonalat, csak annyit tudtam, hogy jó nagy távolságot tettünk meg. Holmes ellenben egy percre sem zavarodott össze, mialatt a hintó a legkülönbözőbb tereken, utcákon és szűk sikátorokon száguldott keresztül; ő egyhangúan dörmögte az utcaneveket.
- Rochester Row, Vincent Square! Most jön a Bridge Street. Úgy látszik, áthajtunk a surrey-i oldalra. Csakugyan, mindjárt gondoltam! Most a Vauxhall hídon vagyunk. Amott csillog a folyó! - Egy pillanatra csakugyan megcsillant a lámpafényben a Temze széles, hömpölygő vize, kocsink továbbgördült, s csakhamar belekeveredtünk az utcák tömkelegébe a túlsó parton.
- Wordworth Road - folytatta lakótársam. - Priosy Road, Larkhall Street. Úgy látszik, kalandunk nem a legelőkelőbb városrészbe visz bennünket."

Szinte látom magam előtt egy-egy Sherlock történet olvasása közben London utcáin végigszaladó gázlámpák füzérének fényét, vagy a járda mellett felcsapó fehér gőzök oszlopát, a házak kéményéből kanyargó-csavargó füstöt... Na, de ne legyünk ennyire idealisták, hiszen a könyvek sem azok. 1891-ben Sherlock Holmes nagyon is saját korának embere volt, aki szinte szembesítette olvasóit azzal a változó világgal, amiben éltek. Hiszen Doyle ahelyett, hogy hősét valami idealizált, régi környezetbe helyezte volna - mint ahogy sok kortársa tette ezt annak idején karaktereivel-, a viktoriánus Londont tette regényeinek, novelláinak helyszínévé, annak minden szépségével és mocskával együtt.

A XIX. századi Londont ugyanis elképesztő ellentétek jellemezték. Egyfelől ott volt, mint kozmopolita nagyváros, amelyben a jómódú középosztály polgárai elegáns kávézók bársony székeiben ülve, apró porceláncsészéikből szürcsölték teájukat, miközben a város másik felén tombolt a kolera- és tífuszjárvány, és a dülöngélő, összetákolt kalyibákban egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Főként a Temze szolgált ivóvízzel London lakosai számára, annak ellenére, hogy a csatornák minden mocska is beleömlött, szinte tonna számra. A kormány régóta próbált megoldást találni erre a problémára, de sokáig sikertelenül. Végül 1858 forró nyarán a medrében levő rengeteg szemét miatt lassan csordogáló, erősen szennyezett folyó bűze annyira elviselhetetlenné vált, hogy ezrek menekültek el a városból. A korszerű csatornázás egyre inkább létszükségletté vált, amire aztán egy bizonyos Joseph Bazalgette talált megoldást 1866-ban. Ám a Temzénél London levegője sem volt sokkal tisztább... gyakran leszállt a városra a szinte átláthatatlanul sűrű, sárgás köd, ami a fűtéshez, főzéshez használt szén elégetése miatt keletkezett.

"Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy bűnözőinek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson."


Bár sejthető, hogy az egészségtelen környezet csak a legkisebb gond volt. A szegényebb rétegeknél a napi betevő falat megszerzése szinte általános problémát jelentett, nem meglepő tehát, hogy sokan a bűnözés útjára léptek. A kisebb lopások, rablások szinte mindennaposak voltak - valószínűleg ezért válhatott bevett gyakorlattá a Metropolitan Police -nél, hogy a bejelentett lopások nagy részét csupán "elvesztett tárgyak" -ként jegyzőkönyvezték. Ez egészen az 1930-as évekig folyt így... De emellett persze még virágzott a prostitúció is, és erőszakos bűncselekmények is akadtak szép számmal, plusz bizonyos városrészek különböző bűnbandák uralma alá tartoztak. Nem csoda hát, hogy a városlakók nagy többsége ódzkodott a magányos éjszakai sétáktól. 1859-re már több mint kétszáz rendőrőrs létezett Anglia szerte. S ahogy Doyle történeteiből kiviláglanak, ezek valóban erősen bürokratikus szervezetek voltak, és ahogy az lenni szokott ilyen esetekben: iszonyatosan lassan őröltek malmaik, és (részben emiatt is) nem is mindig jártak sikerrel a bűnözők kézre kerítésében.

A XVIII. században szinte minden bűncselekmény esetében osztogatott halálbüntetések a viktoriánus kor elején visszaszorultak, és már csupán a gyilkosokra és az árulókra vonatkoztak. Ám a rengeteg bűnözővel mégiscsak úgy gondolták, hogy kezdeniük kell valamit - mert hát tényleg rengetegen voltak- , így a rabokat elkezdték Ausztráliába szállítani. Számuk az 1830-as évek elején érte el a csúcsát (becslések szerint szinte minden harmadik rabot hajóra raktak), majd az 1860-as években végleg leálltak a börtön-szigetre szállítással. A cellákban raboskodó embereknél sokféle bánásmódot is kipróbáltak: az 1830-as és 1840-es években például elszigeteltségben, és csendre kárhoztatva kellett élniük, magukra hagyva őket saját gondolataikkal, és az erkölcsi vezetőként szolgáló Bibliával. Később már munkára is kötelezték őket, és rendszeres találkozásokat biztosítottak nekik a lelkésszel, elősegítve ezzel javulásukat. Ám század végén, ahogy a bűntettek okait elkezdték megérteni, az orvos és a pszichiáter is legalább annyira fontos látogatóvá vált, akárcsak a lelkész.

A nyomtatott sajtó terjedésének nagy része volt abban, hogy a komolyabb bűnesetek, mint a hidegvérű gyilkosságok, széles körű érdeklődésre tartsanak számot. Az írástudók számának emelkedése, a sokszorosítás elterjedése valamint a közlekedés felgyorsulása mind-mind hozzájárult a hírek gyors terjedéséhez, így könnyen lehetett egy véres gyilkosság igazi szenzáció. A viktoriánus kor emberei szinte szomjazták a rémhíreket, és ezt az újságok ki is használták. 1842-ben a Punch magazin így viccelődött ezzel: "Kereskedő közösség vagyunk - kalmárnép. A gyilkosság kétségkívül egy rendkívül sokkoló bűn, ugyanakkor viszont ha már megtörtént, ami megtörtént, akár pénzt is kereshetünk rajta." - irodalmi és valódi gyilkosok árasztották el az újságok hasábjait, és a nép borzongva imádta. Dalokat is írtak az esetekről - olykor némi erkölcsi tanulsággal, de leggyakrabban inkább komikus hangvételűeket, amelyeket aztán az emberek otthon a család körében vagy a kocsmákban énekelhettek egy pint sör felett.  Ha a valódi gyilkosságokat tekintve éppen uborkaszezon volt, akkor az újságírók nem restelltek kitalálni nem létezőeket is. 
1849-ben Maria és Fredrick Manning által elkövetett gyilkosság a kor egyik legnagyobb szenzációja lett. Egy barátjukat ölték meg a pénzéért majd a holttestet a konyhájuk padlója alá rejtették. A kivégzések akkoriban már egyre ritkábbak voltak, a nőké még ritkább, de egy házaspáré viszont már tényleg az elmondhatatlanul ritka kategóriába volt sorolható. Elképesztően nagy példányszámban keltek el a róluk szóló hírek és pamfletek, és kivégzésükön a szép számmal összegyűlt érdeklődők helyjegyeket vásároltak nem csupán a tömlöcük ablakánál, hanem még a tetőkön is. Az amerikai regényíró, Hermann Melville, naplójában leírta, hogy társával fejenként félkoronát fizettek egy-egy állójegyért az egyik tetőn, hogy láthassák a kivégzést. Azonban mivel sokan csak álmodozhattak arról, hogy eljutnak ide, nekik is kitaláltak valamit kíváncsiságuk csillapítására: Manchesterben például viaszbábukat készítettek a Manning házaspárról, sőt Madame Tussaud is megígérte, hogy elkészíti kivégzésük reprodukcióját.
1888. őszén Hasfelmetsző Jack bár egy viszonylag kis területen végezte ámokfutását a londoni East Enden, mégis hamar irtózatos pánikot okozott szerte Angliában az újságoknak köszönhetően. Az erőszak, különösen némi szexuális borzongással, hamar eladta a lapokat. Hasfelmetsző Jack minden rémtette ellenére jó üzlet volt - és még ma is az.

Maria and Frederick Manning
Maria and Frederick Manning


Olvasgatnivaló:
Drew D. Gray: Crime, Policing and Punishment in England
http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/crime_01.shtml
http://www.loyno.edu/~history/journal/1999-2000/Kinsler.htm
Victorian Crime &Punishment: http://vcp.e2bn.org/justice/ --> ez amúgy egy nagyon király weboldal, tele érdekesebbnél érdekesebb esetekkel a viktoriánus korból.

Related Posts with Thumbnails