2017. február 15., szerda

Silber

"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."


A vicces, könnyed olvasmányok keresésének útja most Kerstin Gierhez vezetett, és tudtam, hogy ő sem fog cserben hagyni. És hát tényleg így is lett: az írónő humora és a súlytalan gimis történet garantálta a sikert nálam - jól esett napközben is a könyv után vágyakozni, és a monitor bámulása közben azt vizualizálni magam előtt, ahogy pizsamában ezt olvasom. Szeretem, ha egy regény ezt hozza ki belőlem.
Kerstin Giert az Időtlen szerelem-trilógiája kapcsán ismertem meg, amit jó pár évvel ezelőtt rajongásig szerettem, és a mai napig jól esik visszagondolni rá annak ellenére, hogy az utolsó rész szerintem nem volt az igazi. Így amikor tavaly előtt decemberben megpillantottam vadiúj szériájának első részét a boltban, nem is volt kérdés, hogy megveszem-e. Igazából el se olvastam akkor a fülszöveget, megláttam az írónő nevét, kellett. Pedig ha tudtam volna miről szól, még lehet kicsit jobban fangirl-üzemmódba kapcsoltam volna. 

Rejtélyes ajtó egy összegömbölyödött gyíkot formázó kilinccsel, beszélő szobrok, és egy temető, ahol négy srác éppen fekete mágiával akar megidézni valamit vagy valakit - igen, Liv Silber álmai elég különösek mostanában. Ám a legfurább, hogy az a négy fiú a temetőből nem csupán az álmaiban létezik, hanem a való életben is. Ők Liv osztálytársai az új sulijában. És ami még furcsább, hogy a fiúk láthatólag olyan dolgokat is tudnak Livről és az életéről, amikről egyébként fogalmuk sem lehetne. Hacsak... hacsak tényleg nem arról van szó, hogy nem csupán álmodik róluk, hanem valójában ott vannak az álmaiban.  

Az első rész egy enyhe csalódást hozott magával, és nem tudtam kit is okoljak ezért: magamat vagy a könyvet vagy magát Kerstin Giert esetleg az univerzumot? A kérdésemre a választ a mai napig nem találtam meg, de tény, hogy akkor nem ragadott magával. Egyefene, mit szépítsek, kimondom kerekperec: kevésnek éreztem. Mikor a végére értem, egyszerűen kifakadt belőlem, hogy "Ennyi??" Az is benne lehet persze a pakliban, hogy az Időtlen szerelem-trilógiáját túlságosan is piedesztálra emeltem magamban a saját műfaján belül, és olyan mértékű young adult szintű zsenialitást álmodtam mögé az eltelt évek alatt, ami lehet, hogy nincs is mögötte. Vagy ha igen, nem annyi. 
Vagy egyszerűen ez tényleg csak egy gyengébb kezdés volt. Ezt már csak egy újraolvasás mondhatja meg. 
Mindenesetre sok apró dolog idegesített az első részben, mint például ez a TittleTattle Blog szál, a suli pletykafészek oldala, ahol egy rejtélyes valaki minden kényes titkot összegyűjt a diákokról és közszemlére teszi, amin aztán lehet sápítozni. Én az ominózus blog bejegyzései nélkül eléggé meglettem volna, az első résznél határozottan úgy éreztem, hogy csak az oldalakat telítik, más funkciójuk nem nagyon volt.

Így hát ilyen előzményekkel a második résznek már kicsit kevésbé lelkesen vágtam neki, ám azért még mindig bizodalmam volt az írónő felé. És milyen jól tettem! Lehet, hogy csak jókor talált meg, de az is lehet, hogy tényleg sokkal jobb volt, mint az első rész - mindenesetre tény, hogy nekem ez most sokkal jobban működött mint az első résznél. Végre visszatért a rajongás, és én ezt úgy szeretem! Szeretem, ha munka közben eszembe jutnak bizonyos jelenetek az előző esti olvasásomból, ha a lopott nyugodt perceimben Liv és Henry kettősén agyalhatok vagy hogy vajon mitől lett alvajáró Liv kishúga, Mia - vagy inkább: kitől? Most pont ezt az érzést keresem, és itt megtaláltam.
Kedves Kerstin, örök hálám; te vagy az egyik író azon kevesek közül, akik be tudják bennem indítani a tizenéves fangirl-üzemmódot, ami bár minden fennköltségtől és filozofikus gondolatoktól mentes, de pont azért ilyen jó.

Kerstin Gier: Silber - Az álmok első és második könyve
Das erste Buch der Träume; Das zweite Buch der Träume
Fordította: Szakál Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
328 oldal, 344 oldal

2017. február 12., vasárnap

A klastrom titka

"Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja."


Tizenhárom évvel ezelőtt kaptam ezt a könyvet karácsonyra az anyukámtól. Emlékszem, milyen hosszú könyves kívánságlistát írtam pár hónappal azelőtt, amiből lehet válogatni, és végül erre esett a választása, mert kislány korában nagyon szerette Jane Austen regényeit, és végre engem is érdekelni kezdett. Addig hiába ajánlgatta nekem. Ezzel a könyvvel kezdődött az ismertségem Ms. Austennal, bár meg kell valljam, nem ragadott akkor annyira magával, ezt egy hosszú téli estén át is beszéltük anyukámmal. Még két évnek kellett eltelnie, hogy Mr. Darcy hűvös tartózkodása megnyerjen magának, és végül belássam, anyukámnak tényleg igaza volt, Austen világa tényleg nekem való. 

Azóta se olvastam újra A klastrom titkát, de minden évben belemerültem egy Austen regénybe, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mennyire szeretem az írónő humorát és gondosan becsomagolt társadalomkritikáit. Tavaly úgy döntöttem, hogy megpróbálom magamban revideálni ezt a regényt is, amit talán mindig is kicsit mostohán kezeltem. S hogy sikerült-e? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. A klastrom titka így második újraolvasás után is az Austen regények legutolsó helyén kullog bár most lényegesen jobban szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy a hozzá kapcsolódó emlékeim továbbra is nagyon kedvesek. 

A regény amúgy Austen első befejezett könyve, bár csak poszthumusz jelent meg végül 1817-ben. Az első munkacíme eredetileg Susan volt amikor 1803-ban átadta a londoni Crosby&Co.-nak, akik vállalták kiadását. Ám ebből nem lett semmi. 1816 tavaszán visszaadták bátyjának, Henry-nek a kiadás jogát ugyanazért az árért, amiért anno ők vették. Jane egy éven keresztül dolgozta át ezt a regényét, és a főszereplő nevét Susanről Catherine-re változtatta - így a regény munkacíme is megváltozott. Miután az írónő 1817. júliusában elhunyt, bátyja átnevezte a regényt a most ismert Northanger Abbey-re, és így jelent meg 1817. decemberében a Persuasionnel (Meggyőző érvek) együtt. 

Catherine Morland hiába lett hős, mégsem erre lett predesztinálva - ezt már Austen is megmondta. A kanyarban sincs Elizabeth Bennetthez vagy Eleanor Dashwoodhoz képest, ezt jó, ha tudjátok. Sokkalta több a közös benne inkább Fanny Price-szal, csak Catherine véleményem szerint sokkal butácskább, naivabb és ráadásul mindent túlaggódik és a folytonos megfelelni akarásától legszívesebben a falba verném a fejem. Tele van mindenféle társadalmi görcsökkel, oldalakat tud lamentálni arról, hogy vajon ez vagy az a barátnője mit gondolhat róla vagy milyen mértékű negatív érzésekkel viseltetik iránta vajon. Oh, Catherine, hát tojd le magasról - azt hiszem, ezt a tanácsot adtam neki a legtöbbször olvasás alatt. Azonban hogy Catherine mellett is szóljak pár jó szót, a javára írható az a vitán felül álló tény, hogy a regény során azért mégis csak fejlődik, és sok hibáját belátja. 
 
Ezzel a regénnyel amúgy szerintem az a baj, hogy nem annyira kiforrott; érződik, hogy első regény és hogy nem annyira nekünk szól. Claire Tomalin az írónőről írt életrajzában azt mondja, hogy ez a regény a leginkább olyan, ami a család szórakoztatására készült elsősorban. Valószínűleg tele van egy csomó olyan belső poénnal, ami ennyi év távlatából és az Edward-kori regények kevésbé ismerőjeként nem esik le sehogysem. 
Persze, jó ez meg időnként nagyon is szórakoztató (a narrátor kiszólásait egyszerűen imádom), de jóval kevesebb benne az a finoman becsomagolt, iróniában megmártózott, rettentően éleslátású társadalomkritika, ami a többi regényének sajátja. Vagy csak én értettem ezt most kevésbé? Ugyan a gótikus regényt és azok olvasóit remekül kifigurázza, de ez csak a regény elég kis százalékát teszi ki. Nem úgy, mint a későbbi Mansfieldi kastély esetében, ami az én olvasatomban a romantikus regények paródiája, és ezt nagyon szépen végigvonultatja az egész történeten. Ha itt is nagyobb helyet kapott volna, talán nem az Austen- listám végén szomorkodna ez a könyv.
Mégis... jó volt elővenni ezt a könyvet most. Nem Austen miatt, más miatt. Akárhányszor kinyitottam, eszembe jutott az a karácsony. Mintha meghasítottam volna kicsit az idő szövetét.

Jane Austen: A klastrom titka
Northanger Abbey
Fordította: Borbás Mária
Palatinus Kiadó
226 oldal  
 

2017. február 5., vasárnap

Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

A napsugár játszadozott a Cam folyó tükrén. A csónakázók lelkesen ordibálva küldözgették egymást a fenébe.

Douglas Adams könyvei általában olyanok, hogy tök jó dolog olvasni őket és iszonyatosan elszórakoztatnak, de ha megkérdezik, mégis miről szólt ez vagy éppen amaz, akkor általában csak annyit sikerül kinyögnöm roppant szofisztikáltan, hogy idézem: "őőőőő....hát...izé...őőőőőőőő." Nincs ez másként szerintem Dirk Gently történetével sem, aki amúgy egy holisztikus nyomozóirodát üzemeltet, és az eltűnt macskák megkeresésére specializálódott, miközben csinos összeget húz ki az idős hölgyek pénztárcájából. Aztán történik egy rejtélyes gyilkosság, megjelenik egy elektromos szerzetes, ló kerül a kádba, beszorul a folyosóra a kanapé, és Samuel Taylor Coleridge is feltűnik a színen. S ezzel igazából még csak a felszínt kapargatom, de szerintem már ebből is érezhető, hogy micsoda abszurd kavalkád van itt, kérem szépen.

Dirk elérte, hogy kialakuljon róla a mítosz, miszerint ő egy médiumadottságokkal bíró, misztikus, telepatikus, vizionárius, távolbalátó, pszichoasszikus vámpírdenevér. Hogy mit jelent a pszichoasszikus? A szót ő találta ki, és hevesen tagadta, hogy bármit is jelentene.

Amúgy elég jó lenne, ha sokkal jobban otthon lennék az abszurd meg humoros könyvekben, és akkor sorolhatnám a vég nélküli listát, hogy kihez tudnám Douglas Adamset hasonlítani meg miért is... ám műveltségem hiányának folytán csak annyit tudok mondani, hogy az angol humor kedvelői szerintem biztosan díjaznák ezt a regényt.  Meg persze azok, akik szerették a Galaxis útikalauzt - igazából hasonlóan agyament történet, legalább ugyanannyi fura helyzettel, ám valamennyivel kevesebb űrhajóval. Ugyanúgy itt is, sosem fogod igazán kitalálni, hogy mi lesz a következő fordulat vagy egyáltalán merre tart a történet, mert Douglas Adams annyi agyament és váratlan dolgot hoz be, amit még csak elképzelni sem lehet. 
Igazából az ő könyveinél szerintem nekem, mint olvasónak nincs is más dolgom, mint csak rácsodálkozni folyton, hogy milyen lehetetlen elemeket vagy fordulatokat varázsol elő a képzeletbeli kalapjából. 

Mellesleg, ki gondolná, hogy Dirk Gentlynek nem csak a pizzához, hanem még Dr. Who-hoz is köze van. Most ezt úgy mondom, mintha rendszeresen nézném a sorozatot, pedig nem is. Mindenesetre tény, hogy Dirk Gently alakja illetve a történetéhez kötődő jó néhány ötlet Doctor Who-s epizódok írása közben jutott eszébe, és bizonyos részekben találhatunk ilyen-olyan mértékű hasonlóságokat is (City of Death vagy a soha le nem adott Shada). No, és persze a lépcsőfordulóba ragadt kanapé sem véletlen!
Minden mindennel összefügg, ezt már Dirk Gently is megmondta - én meg örömmel olvastam. Csak légyszi, ne kérdezzétek meg tőlem, miről szólt. 

(zárójeles megjegyzés: mellesleg most csináltak ebből a könyvből egy sorozatot, ha jól láttam, Elijah Wood főszereplésével. Ebben a szent pillanatban töltöttem..khm.. szereztem meg az első évad első részét, mindjárt meg is nézem, roppant mód kíváncsi vagyok.) 

Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
Dirk Gently's Holistic Detective Agency
Fordította: Gieler Gyöngyi
Gabo Kiadó
351 oldal


2017. január 31., kedd

#január

Januárban három könyvet zsákmányoltam be magamnak. Mindegyikről elmondhatom szerintem, hogy viszonylag átgondolt volt meg minden, nem estem bele most az impulzív vásárlás csábításába - ám nem mondanám, hogy nem akadtak gyenge pillanataim, különösen az utóbbi pár napban, amikor már túl voltunk a téli leltáron, és az motoszkált bennem, hogy igazán megérdemelnék ezért egy könyvet csak úgy. De mivel rájöttem, hogy igazából nem konkrét könyvre ácsingózom, hanem csupán a vásárlás aktusára, így ezt az érzést inkább átmentem februárra. Akkor úgy is lesznek olyan könyvek, amik mondhatni kihagyhatatlanok. Gondolok itt például Gaiman Északi mitológia című könyvére. 

De mivel még ott nem tartunk, inkább számba veszem, mely könyvek is jöttek velem haza ebben a hónapban.

Sir Arthur Conan Doyle: Összes Sherlock Holmes története II. kötet - régóta vártam, hogy újra megjelenjen ez a gyűjteményes kiadás, szóval amikor decemberben megérkezett hozzánk, azonmód meg is vettem magamnak az első kötetet gondolkodás nélkül. A második résznek még várnia kellett egy hónapot arra, hogy magaménak tudhassam, de fizetés után szinte rögtön be is következett. 

Cassandra Clare: Lady Midnight - ez már tavaly nyár óta várakozik rám a boltban, és csak most jutottam oda, hogy megvegyem. Igaz, már megjelent magyarul, de ezt a történetet inkább már angolul szeretném olvasni. Bevallom, Cassandra Clare az én guilty pleasure-öm... tudom, hogy vannak hibái, de az az igazság, hogy én eddig minden történetét rajongásig szerettem. Lehet, hogy mindig csak jókor, jó helyen találtak meg, de ez szerintem mindegy is. Szeretem és pont, erre pedig nagyon kíváncsi vagyok... 

Michael Cunningham: Az órák - Emlékszem, a filmet mennyire szerettem még egyetemista koromban, többször nézős volt. Aztán Amadea posztja annyira fellelkesített Cunninghammel kapcsolatban, hogy éreztem, muszáj vele megismerkednem. 

Oh, és el ne felejtsem, hogy egy nagyon kedves barátnőmtől utókarácsonyi ajándéknak megkaptam Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító című képregényét, amit még aznap este magamévá is tettem. 

Négy könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom, és ebből kettőről írtam bejegyzést... Rettentő lassan őrölnek a malmaim mostanában, sok mindent szeretnék csinálni, de legtöbbször csak fejből kibámulás a vége, vagy ott találom magam a Dawson és a haverok című sorozat előtt, amit az utóbbi két hétben kezdtem el nézni. amúgy nem is rossz sorozat, nem nagyon emlékeztem rá tinikoromból, pedig rémlik, hogy nézegettem
 Lehet, nem ártana kicsit feltöltődnöm vagy ilyesmi. 

 Douglas Adams Dirk Gentlyről szóló regénye a várólistacsökkentős listámban is benne van, és hát szerintem tök jó vagyok magamhoz képest, hogy már januárban sikerült elolvasnom. Bár írni még nem sikerült róla... de majd ennek is eljön az ideje. Elöljáróban annyit, hogy nyomokban douglasadamset tartalmazhat.



Stieg Larsson könyve nagyon szeretős volt és roppant izgalmas. Kíváncsian várom a David Lagercrantz által megálmodott folytatást is. Most értelmesebbet nem sikerül kinyögnöm róla, elég fáradt vagyok... 

 David Benioff regénye egy nagy ÓÓóóóó..... szívbemarkoló és néha fájdalmas. De olyan jó értelemben. Ez is várólistacsökkentős volt, örülök, hogy elolvastam, még ha közel másfél évet is várt erre türelmesen.

 Ez a kötet valahogy eddig mindig kimaradt nekem. Olvastam A kviddics évszázadait anno meg a Legendás állatokat is (sőt, meg is vannak), viszont valamilyen úton-módon elbújt előlem. A boltban megvolt az angol nyelvű változata, úgyhogy az utóbbi két nap ebédszüneteit ezzel töltöttem.


Többiek a januárról:







2017. január 21., szombat

Tolvajok tele

Valahogy így érezhetett Kolja és Lev - gondoltam, amikor a csontig hatoló, sivító hidegben baktattam a buszmegállóba, és igyekeztem nem odafagyni a járdához. Aztán egy órával később az otthon melegében mégis csak megtagadtam előző gondolatomat, hiszen a közelében sem voltam annak, ahogy ők éreztek. Hideg volt ugyan, majdnemhogy szibériai hideg, de nem láttam annyi és olyan mértékű borzalmat mint ők, sőt egyáltalán azokhoz foghatót sem, és ráadásul volt egy meleg hely, ahova hazamehettem. Ők viszont ezeket nem mondhatták el magukról.

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt - az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt.

Ebben a kegyetlen és fagyott világban számomra minden abszurdnak hatott, ami nem a borzalmakkal volt kapcsolatos -  pedig az élet folyik tovább ekkor is, bármilyen mederben is. Legalább olyan abszurd ez, mint Lev és Kolja megbízatása, miszerint tojást kell találniuk az éhező, lesoványodott Leningrádban, hogy lehessen torta az ezredes leányának esküvőjén.

"– Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat, persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb."

Ám a feladat mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, sőt... majdnem a lehetetlenséggel vetekszik. Népmesékhez hasonló kalandjuk során azonban számos sors kerül útjukba: megmentők és megmentésre várók, kedvesek és kegyetlenek, üldözők és üldözöttek, halottak és élők lesznek társaik a történetben -  s ebben a szinte kibírhatatlanul realista tablóba majdhogynem szürreálisan illeszkedik bele Lev és Kolja Szent Grálja, amiért képesek felkutatni Leningrád eldugott szegleteit, követni a mendemondák bizonytalan nyomait, nekivágni a frontvonalaknak, hogy akár életük kockáztatásával megszerezzék azt. A tojást.

Fogalmam sincs, hogy lehet túljutni lelkileg az ilyen kegyetlen időkön. Hogy lehet az életet visszaterelni a hétköznapok medrébe, hogy lehet begyógyítani ezeket a sebeket, amiket az a sok embertelenség okozott.
Egy biztos: amikor végeztem a történettel, muszáj volt visszalapoznom az első fejezethez, és újra elolvasnom. Látnom kellett, hogy átélték; hogy túlélték és hogy emberek maradtak ezután is. Talán, ez lehetett a legnehezebb mind közül.

David Benioff: Tolvajok tele
City of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Fumax Kiadó
281 oldal

2017. január 15., vasárnap

Millenium-trilógia

Vannak ezek a szomorú dolgok, amikor például egy iszonyatosan tehetséges író nem éri meg műveinek sikerét. Stieg Larssonról beszélek most konkrétan, akinek a soha be nem fejezett, így trilógiává rövidült sorozata az író halála után jelent meg, és iszonyatos sikert aratott szerte a világon. Hozzám kicsit késve ért el ugyan, de most már én is elmondhatom, mennyire szerettem ezeket a könyveket olvasni, és vérzik a szívem, hogy a Larsson által megálmodott folytatásokat már sohasem ismerhetem meg. 
Pedig a Millenium-trilógiáról baromi nehéz leállni. Egyszerűen beránt az örvényébe, és szinte lehetetlenség kikecmeregni onnan - vagyis... nálam legalábbis így volt. Larsson remekül ír szerintem, és igazán tudja, hogy kell az információkat óvatosan csepegtetni vagy miként kell észrevétlenül körbefonni a hurkokat bizonyos szereplők körül - ez különösen a harmadik részben volt igazán zseniális. De ezt inkább nem fejteném ki bővebben most, mert nem szeretnék spoilerezni.

Emlékszem, hogy az első rész már a második fejezet után megnyert magának, és minden kétségem szertefoszlott afelől, hogy vajon kedvelni fogom-e. Mert kétségek... nos, azok azért voltak. Larsson igazából itt annyira összehozott mindent, amit csak kedvelhetek egy krimiben: fifkáns rejtély, elzárt sziget, családi titkok és érdekes, ám korántsem hétköznapi értelemben vett nyomozó karakterek - csak ennyit mondanék címszavakban. Már mindhárom résszel a hátam mögött továbbra is azt mondom, hogy szerintem az első rész volt a legnyerőbb, de a harmadik is szorosan ott van mögötte.
Ha már a részeknél tartunk, el kell árulnom kizárásos alapon, hogy a másodikat élveztem a legkevésbé, ahol a főhősnő Lisbeth Salander igazi legyőzhetetlen szuperhőssé vált és ez már nekem túl hihetetlen volt néha - kicsit átesett itt szerintem a ló túlsó oldalára, viszont a múltjával kapcsolatos titkok eléggé lekötöttek ahhoz, hogy ezen ne bosszankodjak olyan sokszor.

"Lisbeth Salander súlyos betegségben, információfüggőségben szenvedett, a morállal és etikával kapcsolatban pedig meglehetősen liberális elveket vallott."

Egyébként még azért is szeretem ezeket a könyveket, mert nem csupán egy egyszerű thrilleres beütésű krimiről beszélünk a Millenium-trilógia kapcsán, hanem olyan komoly témák is központi helyet foglalnak itt, mint például a nők bántalmazása. A szóbeszéd szerint Larsson fiatalkorában tanúja volt annak, hogy három barátja csoportos erőszakot követett el egy Lisbeth nevű lányon, és ő semmit sem tett hogy megakadályozza. Ez az eset éveken át kísértette őt, és végül ez vezetett Lisbeth Salander karakterének megalkotásához. Ám később kiderült, hogy ez a megdöbbentő sztori mégsem Larssonnal esett meg, hanem csak hallotta valakitől, és sajátjaként adta elő. Az egyetlen interjújában, amit íróként adott, elárulta, hogy Salander karakteréhez a legfőbb inspirációt Harisnyás Pippi adta: elképzelte, milyen lehet ő felnőttként, továbbá hogyan és egyáltalán sikerülne-e beilleszkednie a társadalomba... Ellenpontként pedig megalkotta Mikael Blomkvist alakját, akit ugyancsak Astrid Lindgrentől kölcsönzött Az ifjú mesterdetektív című regényéből.
Egyébként - akit érdekel még a téma - szerintem érdemes elolvasni Lasse Winkler Telegraph-nak írott cikkét, amelyben a Larsson által adott interjúra emlékszik vissza, és sok érdekességet elmond a sorozatról vagy éppen magáról az íróról is, hogyan látta őt akkor és hogy fogadta a három héttel későbbi halálhírét.

Visszatérve a sorozatra, valahogy mindig is így képzeltem el azt, hogy milyennek is kéne lennie egy vérbeli skandináv kriminek, és végre megkaptam. Természetesen tervbe veszem majd David Lagercrantz folytatását is, kíváncsi vagyok, ő hogy álmodta tovább a történetet.

Stieg Larsson: A Tetovált lány
                        A lány, aki a tűzzel játszik
                        A kártyavár összedől
Animus Kiadó
Fordította: Péteri Vanda, Torma Péter

2017. január 7., szombat

Moleskine - Book Journal






Szóval az úgy volt, hogy mindig is szerettem volna egy könyves jegyzetfüzetet, ám úgy igazából sosem jött össze. Talán a legsikeresebb ilyen irányú próbálkozásom még általános iskola első osztályának végén volt, amikor azt a házi feladatot kaptuk a nyárra, hogy írjunk tele egy vonalas füzetet a nyári olvasmányainkkal. Minden olvasmánynak két oldalt kellett szentelni: az első oldalon egy jelenetet kellett lerajzolni a történetből, a másikra pedig ilyesmik kellett hogy felkerüljenek, mint a könyv címe, mikor olvastam és pár mondatban összefoglalni, hogy miről szólt. Néha borzalmasan utáltam ezt a nyári házi feladatot, de megtöltöttem a füzetet és mondanom sem kell, hogy azon a nyáron tanultam meg gyorsan, folyékonyan és igazán értőn olvasni. 
De olvasmányokról szóló füzetet azóta se sikerült így vezetnem, pedig mindig is szerettem volna. Van az úgy, hogy egyszerűen nincs kedvem bekapcsolni a gépet és felpötyögni a dolgaimat vagy up-to-date-elni a listáimat, és így egy csomó minden ki- és elmarad. Meg olykor van az úgy is, hogy olvasás közben jön egy gondolat, amit próbálok megjegyezni, de mire odajutok, az istenért nem emlékszem rá... S hogy miért nem csináltam magamnak ilyen füzetet? Az az igazság, hogy mindig már azelőtt túlgondoltam a dolgokat, mielőtt elkezdhettem volna: előre megcsinálni a betűrendet (igenám, de miszerint? szerző? cím?), hogy írjam a listáimat? stb. Túl nagy rendszert akartam vinni bele, de a kialakításához lusta voltam, és így mindig abbamaradt a dolog. Megrémisztettek a fehér lapok végtelen lehetőségei. 

Szóval ilyen előzményekkel most már ti is beláthatjátok, miért is volt nekem égetően szükségem egy ilyen füzetre. A tökéletes választást a Moleskine Book Journalja hozta meg számomra. Azon felül, hogy a borítója szerintem meseszép könyvcímek vannak belegravírozva, minden általam megfogalmazott elvárást maradéktalanul teljesít. Az olvasmányokat cím szerint lehet betűrendbe tenni: egy-egy olvasmányra körülbelül egy oldal jut, ahol van hely idézeteknek, jegyzeteknek és egy rövidke kis véleménynek is. Persze, a terjedelem nem nagyon engedi a bővebb véleménykifejtést, de ahhoz hogy az ember felskiccelje a fontosabb gondolatokat, bőven elég. Hátránya, hogy hossza miatt nem lehet ezt a végtelenségig használni, én úgy számolom, hogy a saját olvasási tempómmal mérve kb. másfél-két évig tudom bele vezetni az elolvasott könyveimet. Nagyobb léptékkel élő könyvmolyok nyilván hamarabb kivégezhetik az oldalakat. De én úgy vagyok vele, hogy kezdetnek megteszi.



Az olvasmányok vezetése mellett még hagytak helyet benne egyéb listáknak is, amiket te magad választhatsz ki - adtak hozzá egy rakás matricát is, amiket fel lehet ragasztani a kis fülecskékre. Vezetheted benne a kölcsönadott illetve - kapott könyveidet, az e-könyvtáradat, várólistádat, kívánságlistádat, megjelenéseket, könyvklubozásokat, ajánlásokat, hasznos webcímeket stb. - szóval még nagyon sok mindent, amit csak szeretnél. Igazából ez is nagyon tetszik benne, hogy vannak olyan kategóriák, amiket én választhatok meg szabadon, és így tényleg azoknak jut hely, amiket én szeretnék. 
Ám ha még ez sem elég, vagy még ezekbe a kategóriákba sem férsz bele, az utolsó 15 oldal totálisan üres lap, amiket aztán tényleg akaratod szerint alakíthatsz. Én például ide vezettem fel a várólista csökkentésemet, a könyvtári zsákmányaimat és egy másik könyves kihívás szempontjait, amit nem annyira terveztem komolyan venni. 


Szerintem a listamániás, ámde lusta könyvmolyoknak tökéletes választás - legalábbis nekem eddig nagyon bejött. De majd év végén tudósítok, mennyire vezettem becsületesen :)

2017. január 4., szerda

Én vagyok Malala

Malala történetét olvasva úgy éreztem, hogy sok, számomra magától értetődő dologért is hálás lehetek. Mint például, hogy nőként tanulhattam, és ez senki számára nem volt megkérdőjelezhető. Vagy hogy beszélgethetek olyan férfiakkal is, akikkel nincs rokoni kapcsolatom. S hovatovább, járkálhatok a városban egyedül is, nem kell hozzá férfikíséret. És nem kell tartanom attól, hogy az utcán megkorbácsolnak ezen dolgok miatt. 
Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ekkora lúzernek régen éreztem magam olvasás közben. Hol voltam én ennyi idősen, miféle problémákkal - és persze, hol vagyok most. De hát ez a fajta egoizmus egy ilyen elképesztő történet olvasása közben óhatatlanul felbukkanhat, úgyhogy felmentem magam ez alól. Úgy értem, nézzétek: itt van egy tizenhét éves lány, aki egy Nobel-békedíjjal büszkélkedhet, és rengeteget tett a nők tanulásához való jogáért és országa oktatási rendszeréért. Őszintén csodálom őt mindenért, és igazán sajnálom, hogy nem hallottam róla korábban, és a megismerését puszta véletlennek köszönhetem.

"Olyan országból származom, amely éjfélkor született, én pedig nem sokkal déli tizenkettő után haltam meg majdnem."

Malala történetét olvasni az otthonom és az azt körülvevő környezet biztonságában olyan volt, mint egy borzasztó utazásra indulni egy számomra elérhetetlen távolságba fekvő éjfélkor született országba, ahol forrongások és békétlenségből fakadó erőszak hasítja fel a mindennapok szövetét. Malala édesapjának  egyetlen vágya volt: tanítani a fiatalabb generációt, mert hitt benne, hogy az oktatás jelentheti a fényt a zűrzavarok sötétségében. Lánya ebben a szellemben nevelkedett, és édesapja üzenetét valódi küldetéssé formálta. Hogy mennyire nevezhetjük Malalát édesapja "eszközének" ebben a tekintetben, az persze már más kérdés, és nem is biztos, hogy igazán lényeges.

Maga a könyv mint olyan, el kell ismernem, nem teljesen hibátlan. Néha kicsit csapongó, kicsit szétfolyó néhol, de talán épp emiatt a hibái, esetlensége miatt tűnik mégis őszintének. Rémisztő és megdöbbentő volt olvasni erről a félelem uralta országról, ahol a terror árnyékában a családi fészek melegében tovább folynak az átlag hétköznapok, már amennyire tudnak és amennyire engedik. Gyermeki vágyak és álmok, emlékek puhasága és a család szerető közege éles kontrasztot alkot a házon kívül eső recsegő, ropogó, rettegéssel átitatott világgal.

"Vannak, akik a kísértetektől félnek, mások a pókoktól vagy a kígyóktól – akkoriban mi az embertársainktól féltünk."

Valamilyen szinten meghatározó könyv volt ez számomra tavaly, sok részletet meséltem belőle az olvasása alatt a körülöttem levőknek - érdekeseket, elgondolkodtatóakat és borzasztóakat egyaránt. De most nehéz mit mondani róla, az az igazság. Lehet butaság, de Malala számomra olyan, mint egy modernkori Jeanne d'Arc alak, aki a lázongó tömegek között sétálva hordozza zászlaját és a csata zajába bele-belekiáltja az üzenetét. És most már végre hallják.

Malala Juszufzai - Christina Lamb: Én vagyok Malala
Fordította: Sziklai István
Libri Kiadó
388 oldal

2016. december 31., szombat

Csökkentsd a várólistádat - 2017

ITT tudsz jelentkezni





Huh, már nagyon régen jelentkeztem bármiféle kihívásra. Ha jól emlékszem, Lobo játékán még a legelső évben részt vettem, de már nem emlékszem a végeredményre. Valószínűleg csúfos kudarcot vallottam, ahogy az mindenféle tervezgetésnél nálam lenni szokott. De! Hiszem, hogy ez új év más lesz, és tökre tartani fogom magamat az elhatározásaimhoz meg minden, úgyhogy teljes magabiztossággal nekivágok ennek a kihívásnak. 
Tegnap este osztottam, szoroztam, pakoltam és válogattam, míg végül sikerült kiválasztanom 12 könyvet, amiket mindenféleképp el szeretnék olvasni jövőre. Igyekeztem minél változatosabb könyveket összeválogatni, no és persze olyanokat, amik folyton a legközelebb-eskü-ezt-fogom-olvasni kategóriába estek, de valamiért sose kerültek sorra. A listát fel is jegyeztem a noteszomba is, mindenféle rajzzal kidekoráltam és már csak arra várok, hogy pipálhassam a teljesítetteket. Ám mivel blogom is van meg amúgy is ez egy online játék, így ide is felvésem azt a bizonyos, bűvös Tizenkettőt. Tádám, és íme:


  1. David Benioff: Tolvajok tele
  2. Khaled Hosseini: Papírsárkányok
  3. Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem
  4. Szerb Antal: Utas és holdvilág
  5. Pierce Brown: Vörös lázadás
  6. Markus Zusak: A könyvtolvaj
  7. Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
  8. Charles Dickens: Ódon ritkaságok boltja
  9. Harper Lee: Menj, állíts őrt!
  10. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
  11. Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset
  12. Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

Persze, azért csináltam alternatív listát is, mert hallgatok a tapasztaltabbakra. Meg egyébként is úgy vagyok, minél több lábon állunk, annál jobb. Szóval, az alternatív listám:

  1. Ben Aaronovitch: London folyói
  2. Monika Fagerhölm: Az amerikai lány
  3. Nyáry Krisztián: Merész magyarok
  4. Kenneth Graham: Szél lengeti a fűzfákat
  5. Jonathan Stroud: The Whispering Skull - Lockwood & Co. II.
  6. Gail Carriger: Changeless - Változatlan
 Akkor hajrá mindenkinek!

Évösszegzés - 2016

2016. több veszteséget is hozott magával, de a legfájóbb a december volt, minden kétséget kizáróan, aminek köszönhetően még most se sikerült teljesen magamhoz térni. Ezért is született ennyire kevés bejegyzés az utóbbi hetekben. Örökre el kellett búcsúznom egy olyan embertől, aki mióta az eszemet tudom, mellettem volt és hittem, hogy ez így is marad még nagyon sokáig. Sajnos, az élet nem ilyen. Muszáj lesz most már tényleg felnőni. 

Anyám ablakából az ég
Azonban a legfájóbb veszteség ellenére mégis azt mondom, hogy 2016-nak voltak jó pillanatai is, hiszen a kertes házba költözéssel egy gyerekkori álmom teljesült. Sőt, lett egy könyvtárszobám is, ami továbbra is hihetetlen számomra. Bár még nagyon félkész állapotban van, de majd tavasszal ezen változtatunk reményeink szerint, és végre csináltatunk oda egy olyan igazi padlótól plafonig könyvespolcot, ahova az összes könyvem be fog férni, és végre szerző szerinti ábécé rendbe pakolhatom őket. Mindenki nagyon izgatott emiatt jah, nem...

De nézzük most inkább a 2016. évet olvasmányélmények szempontjából. Az idén 45 könyvet sikerült elolvasnom, ami a négy-öt-hat évvel ezelőtti mennyiségemet nézve rettentően kevés, sőt mondhatnám, igazán szánalmas töredéke a régi számoknak, de hát ez van. A Goodreadses kihívásomban pontosan 5 könyvvel maradtam el a tervezettől, de nem szomorkodom, jövőre ismét belevágok!
Ebben az évben 53 bejegyzés született, de a december szinte teljesen kimaradt most. Még négy könyvről hever félkész bejegyzés a piszkozataim között, amiket most sehogy nem volt kedvem befejezni, de van még idő, most nem izgatom magam rajta. Majd átcsúsznak januárra. 

Mignon cicám


A viszonylag kevés elolvasott könyv ellenére bőven akadt a kezembe meglehetősen sok emlékezetes olvasmány, sőt egy újabb kedvenc szerzőt is sikerült felfedeznem magamnak. Nézzük hát 2016. TOP 5 könyveit - az én szemszögemből:

5. Josh Malerman: Madarak a dobozban  - hátborzongatós, rettegős. Totál belemászott az agyamba anno, és vannak olyan jelenetei, amiket még a mai napig emlegetni szoktam. 

4. John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek - újra fent a Roxfort expresszen! Titkon mindig is erről a pillanatról álmodtam: igaz nem úgy és nem olyan formában történt, ahogy régóta vártam, de mindegy is, hiszen elmondhatatlanul szuper érzés volt, és új löketet adott a ki-tudja-hanyadik-már-nem-is-számolom újraolvasáshoz. 

3. Marjane Satrapi: Persepolis - Emma Watsonnak köszönhetem ezt a felfedezésemet, ugyanis online könyvklubjában ez volt az egyik választott olvasmány. Egyszerre zseniális és gyönyörű, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Örök élmény marad.

2. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs - voltak ugyan megoldásai, melyek kevésbé tetszettek, de mégis úgy érzem, hogy itt a helye 2016. második legkedvencebb olvasmányaként. 

1. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak - ó, Ove! Egyszerűen nincsenek szavak, mennyire imádom. Nem is próbálom megmagyarázni, aki olvasta, tudja... Aki pedig még nem, az nos... mire vár még? 

Igen, jól látjátok - Fredrik Backman számomra mindenkit lesöpört. Szerintem tényleg ennyire jó, és nagyon remélem, még sokat olvashatunk majd tőle. Britt-Marie története még hátravan, próbáltam 2017-re is átmenteni egy kis lélekmelengetőt. 
Apropó, 2017! Mit érne az óév utolsó napja a jövő évre vonatkozó, nyilvánvalóan soha meg nem valósuló tervek listája nélkül? Jó lenne részt venni Lobo várólista-csökkentős kihívásában. A könyveket már tegnap összegyűjtöttem, csak a bejegyzést kéne megírnom róluk, de lehet lusta leszek. Amennyiben ez mégsem sikerül sajnos esetemben ilyesmivel is számolni kell, akkor játékon kívül fogok játszani, hiszen mindannyian ismerjük azt az örökérvényű igazságot, hogy nem a győzelem, nem is a részvétel, hanem a fontos...
Továbbá esküszöm, hogy könyvvásárlás terén nem fogom visszafogni magam. Az én hónapjaim gyűjtés szempontjából eléggé változóak: valamikor sok, valamikor kevés, sőt olyan is van, hogy egy könyvet se veszek. A könyvvásárlás számomra továbbra is belefér a boldogság-kategóriába, és ettől nem szeretném megfosztani magam. Persze, azon leszek majd, hogy a vásárlásaim átgondoltak legyenek, de hát kit akarok átverni? Ez úgyse fog mindig sikerülni... 
Aztán végre szeretném teljesíteni a Goodreadses kihívásomat, miszerint egy év alatt elolvasok 50 darab könyvet. Nem, nem fogom csökkenteni ezt a kitűzött célt. Bár lehet, hogy jövő szilveszterkor majd ezt átgondolom :D Egyébként félreértés ne essék, nem darabszámra megyek, csak szeretném, ha az olvasás kicsit nagyobb teret kapna az életemben - a listákat meg imádom meg a kitűzéseket is, úgyhogy ezt nem is magyaráznám tovább. 
Karácsony óta végre én is egy csodálatos Moleskine tulajdonosának mondhatom magam. Erre a pillanatra már legalább három éve vágyom. De lehet, több is. Egy Book Journalos változatot kaptam, ami annyira csudajó, hogy nincs annyi szuperlatívusz mennyiség, amivel kifejezhetném mennyire... ! Vezethetem benne az elolvasott könyveimet, a listáimat és hát szinte bármit, ami könyvekkel kapcsolatos. Mert oké, jó dolog ez az online felület, de a listáim megnézésében, kiegészítésében néha az is visszatart, hogy egyszerűen nincs kedvem bekapcsolni a laptopomat... de most már hogy itt lesz az én csodás jegyzetfüzetem, már semmi sem tarthat vissza az írástól. Szóval, 2017-re vonatkozó tervem, hogy szépen vezetem a dolgaimat a Book Journalemben.

A blog pedig megy tovább, ez biztos. Van úgy, hogy az élet elvonja a figyelmemet a könyvek világától, de végül mindig visszatérek oda. És ha könyvek vannak, akkor a blog is előbb-utóbb mindig beindul. Szóval, januártól folyt.köv.! Addig is:

Mindenkinek boldog és olvasmányokban gazdag új évet kívánok!

2016. december 13., kedd

Puszi, Erzsi!

Vannak, akik mondjuk Sarka Katát vagy Rubint Rékát követik Facebookon, én Erzsit. Bár nem mondanám magam rajongónak; semmi személyeskedés, csak abban az online térben ritkán tudom mondani, hogy valakinek a rajongója lennék. Sőt, most hogy jobban belegondolok, nem is nagyon tudok ilyet. De mindegy, ez már igazán más tészta. 
Szóval, mikor Erzsit úgy kábé egy évvel ezelőtt elkezdtem követni, nem mondanám, hogy a bennem olykor-olykor felszínre törő őrült macskás nő cicanézegető reflexeinél több gondolatiság rejlett a döntésemben. Ez van; ahogy a legtöbb ember, én is igénylem a cukiságfaktort, mit is tagadjam. 

"Ragadozó vagyok, még akkor is, ha tündérbogárnak néznek néha. Ennyi…"

Bár Erzsi Facebook-oldalát jobban megnézve, a cuki talán a sok közül az egyik olyan jelző, amit nem feltétlenül használnék vele kapcsolatban. A csodaszép brit csíkos macska külseje mögött minden felsőbbrendűségű macskasággal megáldott, olykor erősen narcisztikus személyisége rejtőzik.  Olykor azonban nem csak a napi tonhaladagja érdekli, hanem például a melegek jogai is vagy éppen a menekültkérdés - és szerintem ez jó dolog, hogy felismerik és ki is használják ennek a felületnek a szemléletformáló erejét, főleg akkor, ha az üzenetek az emberségesség körül forognak.
S persze, nem Erzsi az egyedüli négylábú Facebook sztár, de ettől még miért ne működhetne a dolog? 

A könyvet, bevallom, nem terveztem megvenni. Mert... hát mert nem. Bár rengetegen rendelték tőlünk, egész kis várólista alakult ki, aminek még mindig nem értünk a végére. Amikor felvittem először a rendszerünkbe, azért csak belelapoztam, hogy vajon milyen is lesz, és pár oldal elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egész jól sikerült. Már a műfajához képest. Így hát akkor úgy gondoltam, beállok én is a várólista hosszú sorába, és csak elolvasom végig. 

Bár annyira nem lepődtem meg ezen a felfedezésemen, ugyanis azt tudtam, hogy Gergely bizony tud írni. Pár rövidebb írását olvastam már korábban a személyes Facebook-profilján (fogalmam nincs, hogy és mikor keveredtem oda), és abból azért szerintem lehetett látni, hogy van stílusa és mondanivalója is. Erzsi könyvével kapcsolatban sincs rá panaszom, szerintem egy rendkívül humoros, jól megírt könyv ez, aminek az olvasása közben szinte minden macska tulajdonos talál valami közös pontot Gergely és Erzsi életével kapcsolatban. Mint például nálam is édesanyám hiába próbálkozott 18 éven keresztül megtanítani nekem, hogy pakoljak el mindig mindent magam után... ehhez két macska kellett meg pár szétrágott kábel és jópár asztalról leborított pohár. Engem is ők tanítottak meg úgy igazán, hogy mit jelent felelősséget vállalni és gondoskodni valakiről.

No, de visszatérve a könyvre: a Puszi, Erzsi! egy délután alatt simán elolvasható, rövid olvasmány. Néhányan panaszkodtak is túl rövid hossza miatt, de én mégis azt mondom, hogy inkább legyen rövid, de kerek egész, mint egy túlírt, felesleges és unalmas kitérőkkel tarkított valami, aminek a sztorija szétfolyik a lapokon. Engem nem zavart a széles margó vagy a közel 2-3 óra alatt elfogyasztható szöveg: én ezt így éreztem egésznek és feszesnek, és nem volt hiányérzetem az olvasás után.  Ha nem is vagy rajongója Őcirmosságának, de a macskáknak igen, szerintem olvasd el, hidd el, jól fogsz szórakozni. 

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel
Libri Kiadó
186 oldal


Related Posts with Thumbnails