2016. augusztus 26., péntek

Persepolis 2. - A visszatérés

Marjane, ezt odatetted! - ez volt a legeslegelső, korántsem szofisztikáltan megfogalmazott gondolatom, miután elolvastam az utolsó képkockákat is, és perceken keresztül csak meredten bámultam magam elé. Annyi elmondhatatlan gondolat és érzelem cikázott rajtam végig olvasás közben és után is, hogy szinte mondhatni egy amorf érzésmasszában léteztem. Igazán nem csoda hát, hogy eleinte csak ennyit tudtam kinyögni erről a történetről. 


Ez a kötet pontosan ott folytatódik, ahol az előző lezárult: az utolsó képkockákon egy új reményekkel teli, szabadabb élet lebegett a szülők szeme előtt, mikor lányukat Európába küldték tanulni. 
Márdzsi tehát megérkezett a nyitott és világi Európába, ami korántsem annyira nyitott és nem is annyira világi - legalábbis egy apácák által vezetett internátus ablakából, ahová végül az európai ismerősei elhelyezték Márdzsit. A teljesen más kultúrába való beilleszkedését nem csupán a vallási, kulturális és nyelvi különbségek és a származására irányuló negatív előítéletek nehezítik, hanem bizony még a kamaszkor kétségbeesett és bonyolult én-keresése is. Sok vicces és kevésbé vicces történet szól ezekről az időkről - a kamaszkori elveszettségen osztozni tudtam Márdzsival, és így nem volt nehéz az egyéb beilleszkedési nehézségeit is átélnem. Satrapi nagyon jól nyúl ezekhez a témákhoz is: zseniális ahogy néhány képkockába sűrítve át tudja adni ezeket, a szavakkal sokszor nehezen kimondható érzéseket.  
Egyfajta coming-of-age történet ez is: Márdzsi keresi önmagát és helyét a világban. Talán sikerült is olykor valamennyire megtalálnia. Közben lázad, szerelmes lesz, majd egy összetört szívvel lesz gazdagabb. Végül, amikor már minden veszni látszik, hazatér családjához Iránba. 
Ám a visszatérés sem könnyű. Irán megváltozott, és itt is, akárcsak Európában, idegennek érzi magát. S talán, ez a legfájdalmasabb: mert míg a külföldi idegenérzés talán valahol elfogadhatóbb - még ha nehéz is elviselnie ezt a kívülállóságot, viszont a saját szülőországában átélni ezt az érzést még szörnyűbb. Hiszen, ha nem a saját hazájában, akkor mégis hol érezze azt az ember, hogy megértik? S tegyük hozzá, hogy Irán nem az a hely, ami megkönnyítené számára az újbóli beilleszkedést. A rengeteg, az állampolgárok saját szabadságát, gondolkodását szabályozó törvény átszövi az átlagemberek mindennapjait.

Ezeken túl még fontos témája a könyvnek a szexualitás, illetve hogy milyen is lehet nőként élni egy olyan országban, amely egyre azon fáradozik, hogy elkendőzhesse a nőiséget; ahol nőnek lenni egyet jelent az illetlenséggel. A nőkérdés témaköre ennél fogva ebben a kötetben kicsit markánsabban jelent meg, és sok gondolkodnivalót hagyott maga után.

"A rezsim rájött, hogy ha egy nőnek otthonról kilépve azt kell végiggondolnia, hogy
– elég hosszú-e a nadrágja?
– rendesen kötötte-e be a kendőjét?
– látszik-e a sminkje?
– meg fogják-e korbácsolni?,
akkor már nem azon gondolkozik, hogy
– hová lett a gondolatszabadsága?
– mi van a szólásszabadságával?
– élhető-e így az élete?
– mi történik a politikai foglyokkal?

Érthető! Félelmünkben nem vagyunk képesek sem elemezni, sem gondolkodni. A rettegés megbénít. A megfélemlítés egyébként minden diktatúrában a megtorlás alapja.
Ebből logikusan következik, hogy lázadásnak számított az is, ha kilógott a hajtincsünk, vagy kifestettük magunkat."


A második kötet is volt olyan jó, mint az első. Más témákat dolgoz fel, olykor még jobban belemászik a dolgok sűrűjébe, és Márdzsi már nem ártatlanul szemléli a körülötte levő, érthetetlen világot. Elképesztő élettörténete egyszerűen lenyűgözött. Újra. Imádom, ahogy Satrapi ennyi sok fontos gondolatot, érzést beleszőtt ezekbe a könyvekbe - s mindezt nyakon öntötte még sok öniróniával és humorral, amitől még szerethetőbb lett a történet. Azt hiszem, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos könyveknek is tartom a Persepolis-történeteket, és elképesztően jó dolognak tartom, hogy megjelentek magyarul. 
Azonban még mindig nem nagyon tudom megfogalmazni azt az érzést, amit kiváltott belőlem ez a könyv, úgyhogy inkább csak annyit mondok megint: "Marjane, ezt odatetted!"

Marjane Satrapi: Persepolis 2.  - A visszatérés
Fordította: Rády Krisztina
Nyitott Könyvműhely
192 oldal

2016. augusztus 21., vasárnap

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

2016. augusztus 18., csütörtök

Facebook

Sziasztok,

csak gondoltam, szólok, hogy csináltam a blognak végül egy Facebook oldalt is - igazából fogalmam sincs, milyen indíttatásból igen, vasalnom kéne.. , de biztosan hatalmas piaci rés.
 Terveim szerint az ottani oldal csak a blog feederjeként fog funkcionálni, illetve egy-egy hírmorzsa maximum még, ami felkeltette az érdeklődésemet, de nincs kedvem róla posztot írni - szóval aki inkább ott szeret blogokat követni, annak jelzem, hogy már ott is megtalál. 
Ígérem, nem fogom napi nyolcszor telespammelni a hírfolyamotokat. 
Szóval a facebookos elérhetőségem: https://www.facebook.com/konyvekkelsuttogo/

A kép saját.






Addig is: Az Earl Grey legyen veletek!

* most már tényleg mennem kell vasalni... :/

2016. augusztus 16., kedd

We Were Liars - Hazudósok

ez nem az én könyvem volt
nagyon nem
jött be
nem
kellett volna
olvasnom

Most úgy érzem magam, mint egy kakukktojás, aki csak úgy kakukkolva kering az éterben, és nem akarja ennyire mostohán kezelni ezt a regényt, de hát egyszerűen nem megy. Vannak ugyanis azok a könyvek, amikről talán a legjobb nem tudni az égvilágon semmit sem, de tényleg semmit - csak vágják eléd a kanapén fekve, hogy eztolvasdelmost vagy fedezd fel tök önállóan a boltban kóborolva vagy ilyenek, és úgy elég jó lesz. azthiszem Máskülönben csak egy nagy csalódás. Azt hiszem, Emily Lockhart regénye, a We Were Liars pont ilyen. 
Én pedig most nagyon posztmodernnek érzem magam, hogy arról beszélek a blogbejegyzésemben, hogy ne olvass ezzel kapcsolatban se blogbejegyzéseket, se cikkeket, se semmit. Igen, ezt se. Csukd be nyugodtan a böngészőt.
Amúgy nem fogok spoilerezni, de pár mondatban gyorsan ledarálom a történetet:

Szóval, Sinclairék. Gazdagok, szépek plusz van egy saját szigetük is. Már csak egy Forbes magazin címlap hiányzik. 
Az egyik Sinclair lányt, Candance-t folyamatos migrén gyötri a balesete óta.
Biztos azért
ír ennyire
töredezett
en.
Vagy a feszültség érzékeltetése miatt, ki tudja. Mindenesetre tény, hogy történt egy baleset, ami baljós árnyékot vet a Sinclair család körében eltöltött gondtalan nyarakra. 

A "titok", "az óriási csavar, amire nem is számítasz", "az állad leesik, ha elolvasod" - ezek voltak a hívószavak nálam. Hát persze, hogy akarok olvasni egy óriási, nem várt fordulattal végződő regényt! Hát persze, hogy azt akarom, hogy az állaim apró darabjait majd seprűvel kelljen feltakarítanom a padlóról! Hát persze! Akkora elánnal és annyi képzeletbeli felkiáltójellel kezdtem neki ennek a regénynek, és már az első oldalaktól annyira túlpörgött az agyam, hogy mi lehet az a fenomenális, tökre nem várt meglepetéses fordulat, miközben a seprűt odakészítettem a kanapém mellé elővigyázatosságból, de igazából baromira nem volt rá szükségem, hiszen mivel annyira ezen pörögtek a fogaskerekeim, mert nem akartam a becsapott olvasó lenni, így körülbelül az első negyedénél sikerült kitalálni, hogy mi lehet az a baromi nagy, tökre nem várt fordulat. A felkiáltójelek a fejem körül szépen lelohadtak, és már egyáltalán nem volt számomra érdekes ez a könyv - mert szerintem ezen kívül tényleg nincs benne semmi érdekes. Lennének benne ugyan drámák meg ilyenek (Lobo ezt kicsit jobban részletezi a bejegyzésében, én most nem fogom), de a narrátort igazából nem érdekelték, szóval ezeken csak szépen átlibbent. Én meg csak szenvedtem rajta. Utáltam ezt a töredezettséget, az elképzelhetetlenülrengetegsok ismétlést - egyszerűen az agyamra mentek komolyan, már azt hittem, én is migrént kapok tőlük. Bár alig volt ez a regényke 200 oldal, mégis túl hosszúnak találtam. A végén pedig még szomorúbban konstatáltam, hogy tényleg igazam volt a tudjátokmivel kapcsolatban, mert valahol azért mégis reméltem, hogy sikerül a könyvnek becsapnia. Szerettem volna megvezetett olvasó lenni - miközben persze mindent megtettem annak érdekében oldalakkal korábban, hogy ne legyek az. Ah, ez a szörnyű kettősség!

Azt hiszem, a We Were Liarsre csak rá kellett volna bukkannom valahol; mondjuk pofán csaphatott volna vele valaki véletlen a trolin, felbukhattam volna benne a boltban vagy valami hasonló, és akkor én is megkaptam volna azt a várva várt tökre nem várt fordulatot, és lehet, hogy most pozitívabban értékelném. De így nekem ez a könyv csak egy üres lufi lett. 

E. Lockhart: We Were Liars
Hot Key Books
225 oldal





2016. augusztus 13., szombat

Sherlocked 2. - A viktoriánus Londonról, a bűnözésről és a szenzációkról

Négy évvel ezelőtt Sherlock Holmes karakteréről írtam ezt-azt, és aztán hatalmas lelkesedéssel nekikezdtem ennek a bejegyzésnek, ami egészen eddig piszkozatban hevert, félig megírva. Azonban most, hogy újra elkezdtem nézni a BBC Sherlockját, úgy gondoltam, mivel újra aktuálisnak nevezhető az életemben a híres detektív, közzéteszem ezt a bejegyzést.  Szóval folytatva a sorozatot, újra Sherlock Holmes korára fordítjuk figyelő szemeinket. Megtudhatjuk milyen illatok (vagy inkább szagok?) terjengtek a viktoriánus Londonban, ki is az a Joseph Bazalgette, miért is hívták a korabeli Londont a bűnözők Paradicsomának, és hogyan is válhatott egy-egy gyilkosból celeb. Gyertek, ugorjunk fel együtt a hintóra! Útitársunk és idegenvezetőnk pedig nem más, mint mindenki kedvenc detektívje: Sherlock Holmes.

"Eleinte tudtam követni az irányt, amerre haladtunk, de csakhamar - vagy a gyors vágtatás vagy a köd következtében, és mivel amúgy sem ismertem alaposan London utcáit - végképp elvesztettem a fonalat, csak annyit tudtam, hogy jó nagy távolságot tettünk meg. Holmes ellenben egy percre sem zavarodott össze, mialatt a hintó a legkülönbözőbb tereken, utcákon és szűk sikátorokon száguldott keresztül; ő egyhangúan dörmögte az utcaneveket.
- Rochester Row, Vincent Square! Most jön a Bridge Street. Úgy látszik, áthajtunk a surrey-i oldalra. Csakugyan, mindjárt gondoltam! Most a Vauxhall hídon vagyunk. Amott csillog a folyó! - Egy pillanatra csakugyan megcsillant a lámpafényben a Temze széles, hömpölygő vize, kocsink továbbgördült, s csakhamar belekeveredtünk az utcák tömkelegébe a túlsó parton.
- Wordworth Road - folytatta lakótársam. - Priosy Road, Larkhall Street. Úgy látszik, kalandunk nem a legelőkelőbb városrészbe visz bennünket."

Szinte látom magam előtt egy-egy Sherlock történet olvasása közben London utcáin végigszaladó gázlámpák füzérének fényét, vagy a járda mellett felcsapó fehér gőzök oszlopát, a házak kéményéből kanyargó-csavargó füstöt... Na, de ne legyünk ennyire idealisták, hiszen a könyvek sem azok. 1891-ben Sherlock Holmes nagyon is saját korának embere volt, aki szinte szembesítette olvasóit azzal a változó világgal, amiben éltek. Hiszen Doyle ahelyett, hogy hősét valami idealizált, régi környezetbe helyezte volna - mint ahogy sok kortársa tette ezt annak idején karaktereivel-, a viktoriánus Londont tette regényeinek, novelláinak helyszínévé, annak minden szépségével és mocskával együtt.

A XIX. századi Londont ugyanis elképesztő ellentétek jellemezték. Egyfelől ott volt, mint kozmopolita nagyváros, amelyben a jómódú középosztály polgárai elegáns kávézók bársony székeiben ülve, apró porceláncsészéikből szürcsölték teájukat, miközben a város másik felén tombolt a kolera- és tífuszjárvány, és a dülöngélő, összetákolt kalyibákban egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Főként a Temze szolgált ivóvízzel London lakosai számára, annak ellenére, hogy a csatornák minden mocska is beleömlött, szinte tonna számra. A kormány régóta próbált megoldást találni erre a problémára, de sokáig sikertelenül. Végül 1858 forró nyarán a medrében levő rengeteg szemét miatt lassan csordogáló, erősen szennyezett folyó bűze annyira elviselhetetlenné vált, hogy ezrek menekültek el a városból. A korszerű csatornázás egyre inkább létszükségletté vált, amire aztán egy bizonyos Joseph Bazalgette talált megoldást 1866-ban. Ám a Temzénél London levegője sem volt sokkal tisztább... gyakran leszállt a városra a szinte átláthatatlanul sűrű, sárgás köd, ami a fűtéshez, főzéshez használt szén elégetése miatt keletkezett.

"Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy bűnözőinek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson."


Bár sejthető, hogy az egészségtelen környezet csak a legkisebb gond volt. A szegényebb rétegeknél a napi betevő falat megszerzése szinte általános problémát jelentett, nem meglepő tehát, hogy sokan a bűnözés útjára léptek. A kisebb lopások, rablások szinte mindennaposak voltak - valószínűleg ezért válhatott bevett gyakorlattá a Metropolitan Police -nél, hogy a bejelentett lopások nagy részét csupán "elvesztett tárgyak" -ként jegyzőkönyvezték. Ez egészen az 1930-as évekig folyt így... De emellett persze még virágzott a prostitúció is, és erőszakos bűncselekmények is akadtak szép számmal, plusz bizonyos városrészek különböző bűnbandák uralma alá tartoztak. Nem csoda hát, hogy a városlakók nagy többsége ódzkodott a magányos éjszakai sétáktól. 1859-re már több mint kétszáz rendőrőrs létezett Anglia szerte. S ahogy Doyle történeteiből kiviláglanak, ezek valóban erősen bürokratikus szervezetek voltak, és ahogy az lenni szokott ilyen esetekben: iszonyatosan lassan őröltek malmaik, és (részben emiatt is) nem is mindig jártak sikerrel a bűnözők kézre kerítésében.

A XVIII. században szinte minden bűncselekmény esetében osztogatott halálbüntetések a viktoriánus kor elején visszaszorultak, és már csupán a gyilkosokra és az árulókra vonatkoztak. Ám a rengeteg bűnözővel mégiscsak úgy gondolták, hogy kezdeniük kell valamit - mert hát tényleg rengetegen voltak- , így a rabokat elkezdték Ausztráliába szállítani. Számuk az 1830-as évek elején érte el a csúcsát (becslések szerint szinte minden harmadik rabot hajóra raktak), majd az 1860-as években végleg leálltak a börtön-szigetre szállítással. A cellákban raboskodó embereknél sokféle bánásmódot is kipróbáltak: az 1830-as és 1840-es években például elszigeteltségben, és csendre kárhoztatva kellett élniük, magukra hagyva őket saját gondolataikkal, és az erkölcsi vezetőként szolgáló Bibliával. Később már munkára is kötelezték őket, és rendszeres találkozásokat biztosítottak nekik a lelkésszel, elősegítve ezzel javulásukat. Ám század végén, ahogy a bűntettek okait elkezdték megérteni, az orvos és a pszichiáter is legalább annyira fontos látogatóvá vált, akárcsak a lelkész.

A nyomtatott sajtó terjedésének nagy része volt abban, hogy a komolyabb bűnesetek, mint a hidegvérű gyilkosságok, széles körű érdeklődésre tartsanak számot. Az írástudók számának emelkedése, a sokszorosítás elterjedése valamint a közlekedés felgyorsulása mind-mind hozzájárult a hírek gyors terjedéséhez, így könnyen lehetett egy véres gyilkosság igazi szenzáció. A viktoriánus kor emberei szinte szomjazták a rémhíreket, és ezt az újságok ki is használták. 1842-ben a Punch magazin így viccelődött ezzel: "Kereskedő közösség vagyunk - kalmárnép. A gyilkosság kétségkívül egy rendkívül sokkoló bűn, ugyanakkor viszont ha már megtörtént, ami megtörtént, akár pénzt is kereshetünk rajta." - irodalmi és valódi gyilkosok árasztották el az újságok hasábjait, és a nép borzongva imádta. Dalokat is írtak az esetekről - olykor némi erkölcsi tanulsággal, de leggyakrabban inkább komikus hangvételűeket, amelyeket aztán az emberek otthon a család körében vagy a kocsmákban énekelhettek egy pint sör felett.  Ha a valódi gyilkosságokat tekintve éppen uborkaszezon volt, akkor az újságírók nem restelltek kitalálni nem létezőeket is. 
1849-ben Maria és Fredrick Manning által elkövetett gyilkosság a kor egyik legnagyobb szenzációja lett. Egy barátjukat ölték meg a pénzéért majd a holttestet a konyhájuk padlója alá rejtették. A kivégzések akkoriban már egyre ritkábbak voltak, a nőké még ritkább, de egy házaspáré viszont már tényleg az elmondhatatlanul ritka kategóriába volt sorolható. Elképesztően nagy példányszámban keltek el a róluk szóló hírek és pamfletek, és kivégzésükön a szép számmal összegyűlt érdeklődők helyjegyeket vásároltak nem csupán a tömlöcük ablakánál, hanem még a tetőkön is. Az amerikai regényíró, Hermann Melville, naplójában leírta, hogy társával fejenként félkoronát fizettek egy-egy állójegyért az egyik tetőn, hogy láthassák a kivégzést. Azonban mivel sokan csak álmodozhattak arról, hogy eljutnak ide, nekik is kitaláltak valamit kíváncsiságuk csillapítására: Manchesterben például viaszbábukat készítettek a Manning házaspárról, sőt Madame Tussaud is megígérte, hogy elkészíti kivégzésük reprodukcióját.
1888. őszén Hasfelmetsző Jack bár egy viszonylag kis területen végezte ámokfutását a londoni East Enden, mégis hamar irtózatos pánikot okozott szerte Angliában az újságoknak köszönhetően. Az erőszak, különösen némi szexuális borzongással, hamar eladta a lapokat. Hasfelmetsző Jack minden rémtette ellenére jó üzlet volt - és még ma is az.

Maria and Frederick Manning
Maria and Frederick Manning


Olvasgatnivaló:
Drew D. Gray: Crime, Policing and Punishment in England
http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/crime_01.shtml
http://www.loyno.edu/~history/journal/1999-2000/Kinsler.htm
Victorian Crime &Punishment: http://vcp.e2bn.org/justice/ --> ez amúgy egy nagyon király weboldal, tele érdekesebbnél érdekesebb esetekkel a viktoriánus korból.

2016. augusztus 11., csütörtök

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Delfin könyvetek van?
- Igen, mindjárt mutatom.

- Ahan... (elgondolkodik). És olyan nincs, amin a delfin a másik irányba ugrik?
- ...... Így gondolod?


2016. augusztus 8., hétfő

Vének háborúja

A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csakhogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi.

Vannak olyan témák az irodalomban, amelyekről pár évvel ezelőtt sose gondoltam volna, hogy érdekelni fognak valaha is. Ilyen például a science-fiction, amely jó sokáig kimaradt az életemből mint műfaj, ám az utóbbi időben egyre jobban érdekel - akár filmen, akár könyvben. Gondolom, sokat köszönhetek e téren Stephen Hawkingnak és egy hobbifizikus pajtimnak - utóbbival egy üveg bor mellett órákon keresztül beszélgetünk a párhuzamos univerzumokról, a húrelméletről vagy éppen a Higgs-Bozonról...  és gondolom ezeknek köszönhetően egyre inkább érdekel a csillagászat és az elméleti fizika is. Ezt tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha leírom... Innen meg gondolom, egyenes út vezet a sci-fihez.
John Scalzi regényét sokan ajánlották nekem az "Ismerkedj sci-fi könyvekkel" nevezetű projektem keretében. Military science-fictiont már olvastam tavaly Orson Scott Card: Végjáték című regényének köszönhetően, és az úgy eléggé bejött, így hát nem is kellett sokáig győzködniük a többieknek, hogy ezt is mindenképp olvassam el. 

John Perry, a regény 75 éves főszereplője, még a történet elején csatlakozik a Gyarmati Véderőhöz, amely az emberiség űrbéli gyarmatait hivatott védeni és újabbakat szerezni számára. Az a szóbeszéd járja, hogy a GYV képes megfiatalítani az öregkort elérő újoncait, így ez eléggé csábítóan hangzik nem csupán John Perry, hanem nagyon sok idős ember számára. Perry, ahogy eléri az elvárt 75 éves kort, kilátogat pár éve elhunyt felesége sírjához, majd azonmód belép a hadseregbe, hogy felajánlja szolgálatait a GYV-nek. Ám a kiképzés utáni éles bevetéseken rájön, hogy a háború iszonytató brutalitásán nem lehet csak úgy továbblépni, és bizony nehéz embernek maradni ilyen körülmények között.

A Vének háborúja roppant mód szórakoztató regény volt: vicces és ötletes, továbbá izgalmakban sem volt hiány. Sok elgondolását felfedeztem egyébként a később írott Partials-trilógiában, különösen a Részlegesek tekintetében. Lehet, hogy Dan Wells innen merített ihletet
Bírtam Scalzi humorát is, amit elég sokszor megcsillogtatott a történet során - és én még az olvasás előtt azt hittem, hogy ez egy véresen komoly sci-fi regény lesz. Jó, persze - valahol komoly ez a maga módján meg alapvetően a feldolgozott témák is: öregség, háború, gyász stb. , de sokkal könnyedebb és hamarabb befogadható szerintem a hozzám hasonló kezdő sci-fi olvasók számára, mint ahogy korábban hittem.  A tudományos részek meg igazából nagyon elenyészőek, szinte mondhatnám, hogy nagyon nincsenek is - szóval ez tényleg egy habkönnyű sci-fi regény. 

John Perry egyébként jóarc, nagyon bírtam a karakterét: egy született vezetőalkat és harcos. Jól feltalálta magát a legváratlanabb helyzetekben is, bár sajnáltam, hogy itt - a Végjátékkal ellentétben - nem helyezett az író nagy hangsúlyt Perry katonai fejlődésére. Ő egyszerűen csak kiváló lett meg ügyes, és szinte egyik oldalról a másikra nem volt számára olyan stratégiai feladat vagy hirtelen döntés, amit ne tudott volna jól meghozni. És ez egy picit zavart. Jobban örültem volna, ha Scalzi fektet ebbe egy kis energiát, hogy kibontsa. 

Mindent összevetve jó volt, hogy elolvastam, de ha már military science fiction, akkor én mégis csak a gjátékra szavazok. #TeamEnderWiggin meg ilyenek. Amúgy aki hozzám hasonlóan ismerkedni szeretne a sci-fi regényekkel, annak ezt egy jó kezdésnek tartom: könnyed, érthető és humoros is, garantáltan nem üli meg a gyomrot. Nekem kicsit felejthető kategória is volt, ezt már most érzem. Olyan egyszer-elolvasod-pár-hét-múlva-elfelejted típusú szerintem, de azért kellenek az ilyenek is olykor. igen, tudom.... már megkaptam a Scalzi-fan ismerőseimtől, hogy izé vagyok.

John Scalzi: Vének háborúja
Old Man's War
Fordító: Pék Zoltán
Agave Kiadó
252 oldal 


 

2016. augusztus 6., szombat

Könyvesbolti morzsák

 - A nyári leltár margójára -

Azt hiszem, életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire meg akarok találni egy Danielle Steel könyvet.

2016. augusztus 4., csütörtök

Gonosz pálya

Ha megkérdeznétek tőlem, mit vártam a legjobban ebben az évben a könyvmegjelenések közül, akkor az egyik válasz a Gonosz pálya lenne, a másik meg az illusztrált Harry Potter és a titkok kamrája, ami nagyon remélem, hogy még meg fog jelenni az idén. Még pár ilyen, és lassan levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy Rowling igazából bármibe foghat könyvek terén, én biztosan imádni fogom. S hát mit is tagadjam, tényleg zseniálisnak tartom őt, hiszen nagyon kevés író tud ennyire eltérő regényeket igazán jól megírni. 




Cormoran Strike és az ő Robinja már a Kakukkszó alatt megnyert magának, és igazából már azóta várom folyton szinte tűkön ülve a következő részeket. Egyszerűen szeretem, ahogy Rowling ír: ahogy a karakterek személyiségét és kapcsolatait szépen-lassan kibontja a szemem előtt; ahogy végigkalauzol az angol tájakon és ahogy felépíti gyönyörű ívesen a történetek feszültségét. Robert Galbraith-et határozottan más okok miatt szeretem, mint a Harry Potterek íróját, de szerintem ez így is van jól. Igazából, már tényleg le is kéne szoknom a Cormoran Strike-os posztokban a harrypotterezésről, mert tényleg megérdemelné... 

Pedig a Gonosz pályával kezdetben - bevallom - kicsit nehezen barátkoztam meg. A magyar címe például nagyon nem tetszik, és tudom, hogy a legkönnyebb dolog a világon csak kijelenteni valamiről, hogy nem tetszik, amin a fordító biztosan nagyon sokat agyalhatott, de nekem a Gonosz pálya kifejezés vagy nagyon idegenül hangzik, vagy pedig egy gonosszá változott focipálya képét hívja elő bennem. És higgyétek el, egyik sem valami jó érzés! De aztán jött az első pár mondat: "Nem sikerült teljesen lesikálnia magáról a lány vérét. A bal kezén, a középső ujja körme alatt sötét sáv maradt, mint egy zárójel." - és innentől kezdve tudtam, hogy nehezen fogom tudni letenni. És nagyjából tényleg így is lett. 

Azért mondom, hogy nagyjából, mert be kell vallanom, hogy talán az eddigi három rész közül ez tetszett a legkevésbé. Mármint ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem tetszett - mert egyébként ezt is szerettem, ó de még mennyire! - , de ha sorrendet kéne állítanom, biztosan ez a rész kerülne az utolsó helyre, kétségtelenül. Hozzátenném, hogy nagyon bírom Robin és Strike kettősét, de most valahogy a magánéleti válságok és egyebek szerintem sokkal több helyet kaptak itt, mint maga a nyomozás - kicsit megbillent most az eddigi kötetekben olyan jól megtartott egyensúly, és ez szerintem most nem vált a könyv előnyére. Vagyis legalábbis nem mindig. Matthewt pedig még mindig elmondhatatlan módon utálom.

Mindenesetre maguk a témák, amiket itt felvetett - családon belüli erőszak, gyerekek szexuális bántalmazása, nők elleni erőszak stb. - elég súlyosak, de szerintem nagyon jól nyúlt hozzájuk. És érdekes volt Robin múltjába ez a kis betekintés is, szerintem sokat adott pluszban még a karakteréhez.  Jócskán voltak a regényben olyan megdöbbentő momentumok, amikről bár hiába tudtam, hogy fikcióról van szó, mégis felfordult tőlük a gyomrom. Azt hiszem, jóval sötétebb regényre sikeredett ez, mint az előző részek - vagy csak régen olvastam őket? Nyomasztó volt, olykor kicsit fojtogatott is a Gonosz pálya hangulata, de most ezt abszolút pozitívan mondom  - már amennyire a nyomasztó hangulat pozitív lehet.
Zseniálisak voltak még a gyilkos által elmesélt fejezetek is: egyszerűen félelmetesen hihető volt benne minden. Tényleg a hideg futkosott a hátamon.

Sok olyan momentum volt még, amelyek miatt a fáradtságom ellenére mégis csak éjfélig olvastam a könyvet esténként, és másnap alig vártam, hogy folytathassam. S bár a sztori nekem néha kicsit leült, de ettől függetlenül ez is egy igazán remek Galbraith-regény lett. Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra.

Robert Galbraith: Gonosz pálya
Career of Evil
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
565 oldal







2016. július 31., vasárnap

#Július

Ismét eltelt egy hónap, és igazából észre se vettem, hogy ilyen gyorsan elszaladt. Persze, volt hogy úgy tűnt, sose lesz vége, de így utólag visszatekintve, talán mégis csak száguldott. Igazából azért vártam - és várom mindig - ennek a hónapnak a végét, mert ekkor kezdődik a hosszú nyári szabadságom, amikor végre kipihenhetek mindent és mindenkit, és csudajó dolgomban azt se tudom mit csináljak. Péntek óta tart ez az euforikus állapot nálam. 

Könyvek terén ez kicsit bőséges hónap volt, de hát ilyenkor van szinte minden: szülinap, névnap, vásároljunk-csak-úgy-könyvet nap, szabadság előtti betárazásos apropó meg ilyenek mintha amúgy nem lenne olvasatlan könyvem. Most nyolc új kötet került fel az alakulgató könyvtárszobámba (még mindig szerfelett örömteli ezt leírni), amiből még csak kettőt sikerült elolvasni, de a következő hetekben már jóval több lesz a szabadidőm. 
Szóval, az új könyvek:
  • Szerb Antal: Utas és holdvilág (régóta el szeretném már olvasni, és a Helikon zsebkönyves sorozat designja totális levett a lábamról, szóval nem is volt kérdés, melyik kiadásban fogom megvásárolni)
  • Umberto Eco: Bábeli beszélgetés/Minimálnapló (igen, Alexandrás akcióban szerzett zsákmány.)
  • Borisz Akunyin: Azazel
  • Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (igen, igen, tudom.... még mindig nem olvastam, de tényleg már ideje lenne.... régóta vágyakozom rá)
  • Priya Parmar: Vanessa és Virginia
  • Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon (ezt pont tavaly nyáron olvastam, és totálisan odáig voltam érte, nagyon jól hozza a dél-feelinget. Nem volt kérdés, hogy egyszer valamikor kell saját példány belőle)
  • Robert Galbraith: Gonosz pálya (tegnap olvastam el az autóban az utolsó oldalakat, nem tudtam délutánig várni vele. Cormoran Strike -ért és az ő Robinjáért még mindig rajongok, alig várom a következő részt! )
  • J. M. Barrie: Pán Péter (december óta szeretném magamnak ezt a könyvet, csak jelzem. Végre magyarul is megjelent az eredeti, teljes szöveg, és mivel szívem csücske ez a történet, nem volt kérdés, hogy ebben a formában is beszerzem magamnak.)
Persze, könyveken kívül is elég sok minden történt ebben a hónapban, például megkaptam a világ legeslegszebb biciklijét, amihez fogható sehol nincs a világon nem, ne is próbáljatok meggyőzni..., és amivel boldogan kerekezek ide-oda vagy csak úgy, amikor éppen úgy szottyan úrinői kedvem.  Azt hiszem, vitán felül áll az a tény, hogy aminek madárkás kiegészítője van, csakis csodálatos lehet. Ennek a biciklinek (akit amúgy Sárinak hívnak, csak mondom) például a csengettyűjét díszítik:


Valamelyik nap utánaszámoltam, és rájöttem, hogy én ezelőtt már legalább 10 éve nem bicikliztem. Mármint tartósan. Mióta elköltöztem a szülővárosomból. Pedig ott bicikli nélkül sehova se mozdultam, nap se nagyon telt el, hogy ne mentem volna vele - akár szükségből, akár csak puszta szórakozásból. Aztán mikor tavaly Hollandiában kölcsönzött biciklikkel betekertünk Utrechtbe, annyira magával ragadott újra ennek a szépsége, hogy heteken keresztül másról se tudtam beszélni. A biciklizés nekem mindig is egy semmihez sem fogható szabadságérzést adott, amikor úgy éreztem, bárhova eljuthatok. Biztosan azt gondoljátok, hogy túlmisztifikálom ezt a dolgot, de ott, a biciklin ülve tényleg csak a lehetőségeket érzem az útban és önmagamban is. Mióta Sári megvan, igyekszem minél többet csavarogni vele, és közös kalandozásaink során például ilyen csodákat láttam a nyergében ülve:



Máig úgy gondolom, hogy az egyik legjobb döntésünk volt a férjemmel, hogy kiköltöztünk a városból, ami már sokszor túl nyomasztó volt a számomra a sok paneltömbbel meg egyebekkel. Azt hiszem, kevés dolog ér fel azzal, hogy esténként már hallhatom újra a tücskök ciripelését vagy láthatom a csillagokat. Például ezek az apróságok is nagyon hiányoztak nekem a városi életből. A hosszú szabadságom alatt terveim szerint még többet fogok biciklizni menni mindenféle cél nélkül, és akkor már viszem magammal a fotós felszerelésemet is, és újra belemélyedek abba a hobbimba is, ami már nagyon hiányzik egyébként. Ebben az évben szégyenletesen keveset fotóztam. Mármint úgy igazából, nem csak olyan telefonnal ide-odakattingatósan. 
Szóval, tervekből a következő hetekre nincs hiány, de hát ismerve magamat, majd meglátjuk, mi lesz ebből megvalósítva. Az is lehet, hogy a tervezett nagytakarítások után hetekig tartó pizsamanapokat fogok tartani, és végül belefulladok a jégkrémbe. Tetszik az itthon töltött idő végtelen lehetősége. 
 
Visszatérve a júliusra, szóval voltam még privát könyvtártúrákon, amelyek során a tömörraktárakba, a különleges gyűjteményekbe és még ráadásul a könyvtár épületének legtetejére is eljuthattunk, miközben egy csomó érdekességet tudtam meg. És meg kellett állapítanom magamban, hogy ezt a helyet most sokkal jobban szeretem, mint anno egyetemista koromban. Talán, ehhez az is hozzájárul, hogy már jóval kevesebb időt kell eltöltenem a harmadik emeleten Roland Barthes szövegeket bogozva. 





Emellett ebben a hónapban bőven volt időm, hogy felfedezzem magamnak a város limonádé-kínálatát néhány kivételtől eltekintve iszonyat drága, illetve szülinapomat ünnepelve mértéktelen fagyizásra adtuk a fejünket: összesen öt fagyizó kínálatából válogattunk, mert csak eddig bírtam. Jövőre a hét fagyizó a cél. Challenge accepted!
Voltam egyébként moziban is, ebben a hónapban kétszer is: először megnéztem Az ember, akit Ovénak hívnak címűt a Belvárosi moziban, és bevallom, tetszett. Szerintem nagyon jó lett, és nekem totálisan ugyanazt az érzelmi hullámvasutat adta, mint maga a könyv. Csak annyit mondok: nálunk a film végére azért előkerültek a zsebkendők a táskákból. Na, jó: nem csak a végén. :) A másik film pedig az új Star Trek volt, amit ma néztünk meg, és óóóóóóóóóó!!! Még túl friss az élmény ma néztük , szóval egyelőre csak annyit tudok róla nyilatkozni, hogy megnézném újra! 
A sorozat, amit ebben a hónapban néztem az a Once Upon A Time volt, amit anno a második évadnál kaszáltam. Most július elején megint eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne már megint megnézni, mert az első évadnak annyira jó a hangulata meg igazából kíváncsi voltam, hogy most hol tart a történet, de ismét csak az lett mint a jó múltkor: a második évad közepénél már megint meguntam. Úgy tűnik, sose fogom megtudni, hogy hova kanyarítják a történetet... 
És azt hiszem, ennyit erről a hónapról. Volt még benne Ikeázás, kerti partyk, leltározás meg lett egy sünink is a kertben, de ezekkel már inkább nem sűrítem tovább ezt a beszámolót.
Akkor vágjunk neki a következő hónapnak! 

Többiek összegzései: Amadea, Nikkincs, Nita, PuPilla, Theodora

2016. július 28., csütörtök

Könyvesbolti morzsák

Íme a dolgok, szolgáltatások listája, amiket eddig nálunk kerestek:
  • fénymásolás
  • újságok
  • társasjátékok
  • havi bérlet, menetjegy
  • kari bálokra belépő
  • könyvtáros raktári kikérés
  • könyv kölcsönzés
  • könyvtári hosszabbítás
  • toll, papír, füzet
  • füldugó
  • telefontöltő
  • telefonálási lehetőség
  • ajándékcsomagolás

2016. július 23., szombat

Vészmadarak

Miriam Black-nek van egy különleges képessége: amint megérint valakit, megtudja, hogy mikor és hol fog az a személy meghalni. Tudja, hogy a sorsot nem lehet elkerülni, így nem is próbál ellene tenni - inkább a maga malmára hajtja a dolgot: felhasználja a saját túlélésére. Keselyűként kering áldozata körül, és kivárja a megfelelő pillanatot, majd kizsebeli az immár halott delikvenst. A történet során összetalálkozik egy szimpatikus kamionossal, majd később egy kevésbé szimpatikus csalóval is. Eközben elképzelhetetlen mennyiségű cigarettát szív, és veszettül káromkodik, olykor verekszik vagy őt verik - és azt hiszem, nagyjából össze is foglaltam a cselekményt. 

Őszinte leszek: a Vészmadarakkal elég vegyes érzéseim vannak. Ugyanis jól indult a történet, és láttam benne potenciált. Az első 150 oldalt majdnem egy ültő helyemben elolvastam, és közel járt ahhoz, hogy elkezdjen sodorni magával. De aztán.... aztán nem is tudom, mi történt. Valahogy leülepedett a sztori, kezdett elveszni a dinamikája, és ezek a fura, kissé beteges álomjelenetek totálisan széttörték aztán az egészet, és bár alapvetően nem volt egy hosszú történet, de mégis úgy éreztem, hogy túl lett nyújtva benne minden, és hogy sose fogunk ennek a végére jutni. Egyszóval: untam.

 "... és a forgalom úgy beszorult, mint egy apáca seggébe feldugott tampon."

Igazából már az is megfordult a fejemben, hogy Wendig azért húzta eddig a sztorit, mert még volt felírva a füzetkéjébe legalább 50 oldalnyi káromkodás és obszcén kifejezés, amit mindenképp bele szeretett volna írni a könyvbe. Az obszcenitással alapvetően nincs bajom, ha annak tényleg van funkciója a könyvben - tényleg, ilyen szempontból nem tartom prűdnek magam. De amit Wendig művelt itt ezzel a narrációban (nem a párbeszédekben, mert azokkal szerintem nem volt baj), az már számomra túl sok volt. Amikor egy mondaton belül akarta magát túllicitálni, és csak gyűjtötte és gyűjtötte a minél polgárpukkasztóbbnak szánt hasonlatokat, akkor már tényleg azt mondtam, hogy jaaajnemááár. A lazának látszani akaró szöveg szépen lassan felvette a tömény izzadtságszagot, és már nem lehetett komolyan venni ezt a mesterkélt pózt.

Miriam Black karaktere alapvetően érdekes volt számomra - nem szerethető, de érdekes. De rajta kívül a többi szereplőt szerintem valahogy nem tudta megfogni az író, vagy talán nem is akarta igazán. Miriamen kívül mindenki egy faék egyszerűségével lett megáldva, és ez is szerintem nagyon a történet rovására ment. Inkább beléjük kellett volna ölnie több energiát, mintsem a funkciótlan káromkodások és csúnya szavak garmadájába. Mindenkinek jobb lett volna.

Igazából ezt nem is szeretném tovább ragozni: örülök, hogy kölcsönkönyv volt.  Mondhatnám, hogy azért mégis csak érdekes volt meg minden, de nem lenne teljesen igaz. Csak valamennyire. Meg annyira azért mégsem, hogy a következő kalandjára is vele tartsak. 

Chuck Wendig: Vészmadarak
Blackbirds
Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
300 oldal

2016. július 20., szerda

Könyvesbolti morzsák

Azt hiszem, megtaláltam azt a GIF-et, amely remekül megmutatja, hogyan is viselkednek a külföldi hallgatók, amikor betévednek hozzánk véletlenül.*



*a 99,9% általában tényleg véletlenül téved be hozzánk. Ez úgy heti 4-5 külföldi hallgatót jelent. Valaki többször is bejön egy félévben értetlenkedni.

2016. július 16., szombat

Persepolis - Gyermekkorom Iránban

Marjane Satrapi könyvére Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy valaha ráakadtam volna. Az OurSharedShelf könyveit mindig figyelemmel kísérem, és ez most valahogy nagyon felkeltette az érdeklődésem - le is csekkoltam rögtön a könyvtárban, ahol szerencsére megvolt, és így igazából már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerjem, milyen is lehetett felnőni az 1980-as évek Iránjában. 

Már itt az elején el kell mondanom, hogy képregény még nem volt rám ekkora hatással. Jó, ez nyilván nem nagy szám, mivel életemben elég keveset olvastam ebből a műfajból, szóval akkor mégis inkább úgy mondanám, hogy kevés történet gyűrt ennyire maga alá. Satrapi műve iszonyatosan erőteljes, megdöbbentő és egyszerűen nem hagy szó nélkül elmenni maga mellett. Sokszor kifacsarta a szívem.  
A Persepolis - Gyermekkorom Iránban című kötet az 1980-as évek Iránjában játszódik, ám magában foglalja az 1978-as iráni forradalmat is és az azt követő éveket. Azt a kort, amikor a fejkendőt kötelezővé tették az országban és a diktatúra átvette a hatalmat. Satrapi szerint nem korlenyomat ez, nem ítélkezés és még csak nem is tekinti életrajznak - célja inkább az volt, hogy nekünk, a nyugati embereknek a megszokottól eltérő módon mutassa be Iránt, és Márdzsi, a főszereplő szemén keresztül azt láttassa velünk, amit ő anno ott átélt és tapasztalt. A The Believer - nek adott interjújában a következőképp beszélt erről: "Manapság a világot mindig az igenre vagy nemre, feketére vagy fehérre szűkítik. Ezek mind felszínes történetek. Szuperhős történetek. Az egyik oldal a jó, a másik a gonosz. De én nem fogok erkölcstan órákat adni. Nem az én dolgom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Én csak bemutatom a történeteket olyan őszintén, ahogy csak tudom. Ahogy én láttam."

Márdzsi történetébe akkor kapcsolódunk be, amikor kötelezővé tették a lányoknak a fejkendő viselését, és bezáratták a korábbi francia nyelvű, világi iskoláját, mert az - a többi hasonló iskolával egyetemben -  a "világkapitalizmus szimbólumai" voltak. Szóval, pont akkor, amikor fordul a világ, amikor minden annyira bizonytalanná válik, és puskapor illatú a levegő. Satrapi azt nyilatkozta a Powell's-nek adott interjújában, hogy azért választotta a képregény műfaját, "mert a kép egy nemzetközi nyelv (...) Ha lerajzolsz egy szituációt - ha valaki vidám, dühös vagy éppen szomorú-, az bármelyik kultúrában ugyanazt jelenti."  Míg ugye a nyelv önmagában félreértések forrása lehet - nem kell ehhez pragmatikai elméleteket bebiflázni, elég az élettapasztalatunk is, hogy elhiggyük. 

A Márdzsi által elmesélt világ sokkoló és döbbenetes: elképesztő belegondolni, hogy ez a kislány mennyi mindent átélt ebben a nehéz időszakban - tüntetők közé lövő rendőrök, bombázások, kivégzések, családok szétválása és még sorolhatnám -, és mindez annak ellenére (vagy talán éppen azért) sokkoló, mert ezt mind a gyermeki ártatlanság szűrőjén keresztül ismerhetjük meg. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy ez a képregény csak ezekről a történelmi-politikai eseményekről szól, ez inkább beszűrődik a mindennapokba, nyomokat hagy - először kisebbeket, majd nagyobbakat -, de az élet ugyanúgy folyik tovább, és Márdzsi lassan lázadó kamasszá válik, aki lázadása szimbólumaként farmerdzsekiben glasszál végig a városon egy Michael Jackson kazettáért. 

Olyan sok mindenről szól ez a rövidke könyv (tényleg, szerintem órákon keresztül lehetne róla beszélni), rengeteg dolog belesűrűsödik a képsorok közé - ám nem vész el semminek sem a fontossága, hanem épp ellenkezőleg. Igazából nem is csodálom, hogy ennyi tanulmány született erről a könyvről, és hogy ekkora sikere van szerte a világon. Iszonyatosan jól összerakott történet ez, ami a kulturális különbségek ellenére azért mégis csak megmutatja a hasonlóságot is: hiszen diktatúra és elnyomás alatt szörnyű élni, és az emberek hasonlóképp lázadnak - legyenek akár Iránban vagy éppen Európában. Úgy érzem, Satrapi elérte nálam a célját: közelebb hozta számomra ezt a távoli, ismeretlen világot. 
Az utolsó oldalakat pedig megkönnyeztem.

Marjane Satrapi: Persepolis - Gyermekkorom Iránban
Fordította: Rády Krisztina
Nyitott Könyvműhely
159. oldal


2016. július 13., szerda

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Ezt a könyvet szeretném kikölcsönözni.
- Bocsi, ez egy könyvesbolt. Itt nem lehet kölcsönözni.
- Akkor lefénymásolni szeretném.
- Fénymásolni az emeleten tudsz, ez továbbra is egy könyvesbolt.
- Oké, akkor mit szólnál ahhoz, ha itt hagynám a tárcámat meg az irataimat, és gyorsan felszaladnék a fénymásolóhoz és lefénymásolnám ezt a könyvet?



 

- ..... És mit szólnál, ha mondjuk kifizetnéd?

2016. július 10., vasárnap

Madarak a dobozban

"Mi van, ha megőrültek a fák? A virágok, a nádak, az ég? Mi van, ha az egész világ megőrült? Ha harcban áll önmagával? Megtagadhatja a Föld a saját óceánjait? Megerősödött a szél. Talán látott valamit? Talán a szél is megtébolyodott?"

Mit tennél, ha a veszély folyton a közeledben ólálkodna, és csak akkor tudna ártani neked, ha megpillantanád a saját szemeddel? Ha egyszer csak kilépnél az ajtón, meglátnád, és utána beleőrülnél a látványba, még hozzá annyira, hogy a körülötted levőkkel majd végül saját magaddal is végeznél. Könyörtelenül. Megpróbálnál biztonságos helyet keresni valahol messzebb? Vagy soha többet ki nem tennéd a lábad otthonról? Becsuknád a szemed? Vagy inkább kivájnád? Hajlandó lennél-e vadidegenekkel szövetkezni? Vagy inkább az egyedüllétben látnád a biztonságot? Malorie ilyen világban éli rettegve mindennapjait a Madarak a dobozban című regény lapjai között, és ezért határozottan nem irigyeltem.


Josh Malermann egy igazán hátborzongató és fotelbe szegezős történetet írt, amit bár két nap alatt sikerült elolvasnom, mégis nagyon sokáig megmaradtak bennem bizonyos momentumai. Komolyan mondom, nagyon régen volt már, hogy egy könyv ennyire beparáztasson: totálisan bemászott az agytekervényeim legrejtettebb zugaiba is szerintem, mert az elolvasása után még napokig rettegtem - persze azért most már köszi, jól vagyok. Így egy hét után. Deakkorismégmindigúúúúristen! (Most pedig tegye fel a kezét, aki szerint nem kéne több horrorregényt olvasnom...)

A Madarak a dobozban tehát egy igazi rettegős, paranoid könyv a javából, amely igazából azért a legparáztatósabb, mert egészen a végéig nem tudjuk meg, hogy ki is vagy mi is az, amitől félnünk kell. Az ismeretlentől való rettegés pedig az egyik legerőteljesebb, hiszen egy író se tud olyan vérfagyasztó dolgot kitalálni, mint a saját képzeletünk. A regényben azonban nem csupán a lények kiléte marad rejtély, hanem az is, hogy konkrétan mi történik az áldozatokkal, ami kiváltja belőlük az őrületet - oké, azon kívül, hogy megpillantják őket. De hogy azután konkrétan mi történik és hogy miért őrülnek meg, nem derül ki... pedig ez is annyira érdekelt volna! Elméletek persze keringenek erről a túlélők között, de egyik sem nyer bizonyítást. Igazából az én fejemben már az is megfordult a végére, hogy vajon tényleg az egész világ megőrült vagy csupán a főszereplő(k), és igazából az egész regény során az ő tébolyodott elméjében kavarogtunk. De ez igazából csak egy futó gondolat volt részemről, és nyilván ez nem így van, de azért na... ez mégis csak egy nagy csavar lett volna. Próbáltam amúgy utánaolvasni, hátha az író itt-ott megosztotta a gondolatait ezekkel a fehér foltjaimmal kapcsolatban, de sajnos mindenről totálisan és mélyen hallgat. na, most kérdezzétek meg, melyik íróval találkoznék a legszívesebben, légyszi!


Malorie történetét két idősíkon keresztül ismerhetjük meg: a jelen és a múlt felváltva osztozik a regény lapjain; szépen-lassan kibontakozik előttünk, hogyan is lett egy apró rémhírből globális probléma, s pontosan miket élt át Malorie a posztapokaliptikus világ létrejöttének pillanataiban. Mert hogy erről is kevés könyv szól: oké, tudjuk milyen egy posztapokaliptikus világban élni, nade mi van a túlélőkkel? Mit tettek, hogy túlélték? Miket éltek át abban az időben, amikor a világ a szemük előtt fordult ki önmagából, és tűntek el egyik napról a másikra azok a dolgok, amik ma még számunkra annyira természetesek? Malerman regénye a csoportdinamikára is nagy hangsúlyt helyez: és hát hogyis hagyhatná ezt ki, amikor ez iszonyatosan érdekes drámákat hordozhat magában. Ki hogy reagál a világvégére, a szerettei elvesztésére, milyen áldozatokat képes hozni a túlélés érdekében, és hajlandó-e az akaratát és az igényeit a közösségnek alárendelni? Biztos vagyok benne, hogy Hitchcock bámulatos filmet forgatott volna belőle amúgy! Meg ő egyébként is szerette a madarakat... bocsi

A Madarak a dobozban a maga körömrágósan izgalmas, letehetetlen történetével totálisan megnyert magának, és most még a tőmondatok sem zavartak. Ez a széttöredezettség szerintem csak fokozta bennem az egyébként sem kicsi feszültséget, szóval szerintem ez nagyon passzolt a könyvhöz - bár olvastam, hogy pár embernek meg pont ez nem tetszett benne.
Hihetetlen amúgy számomra, hogy ez Malerman első könyve! Ráadásul egy rockbandában is játszik, így hát mikor, ha nem most van a legmegfelelőbb alkalom, hogy beálljak én is grouppie-nek. Na, jó... mondjuk azt azért mégsem. De ha a következő regényét tűkön ülve várom, az vajon számít?

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
262 oldal

2016. július 1., péntek

Elfojtott sikoly

Kicsit sötét hangulatú, körömrágósan izgalmas, ugyanakkor furmányos is - jól hangzik, nem? Angela Marsons debütáló regénye, az Elfojtott sikoly pont ilyen. Szóval ha esetleg valami ilyesmire ácsingóznál mostanában vagy a későbbiek folyamán, meg ha egyébként szereted a kicsit thrilleres beütésű krimiket, akkor ezt a könyvet fokozott mértékben ajánlom. 

Lehet, hogy Mignon cica bealudt rajta, de te garantáltan nem fogsz.

2004. telén egy gyermekotthon udvarában öt ember áll egy frissen ásott sír fölött. Mindannyian tudják, hogy egy ártatlan életet vettek el. Remélik, hogy a testtel együtt ez a szörnyű titok is örökre a föld alatt lesz.
Évekkel később Teresa Wyattet, egy magán-fiúiskola köztiszteletben álló igazgatóját holtan találják lakásában. Belefulladt a levendula illatú habfürdőjébe - vélhetően nem magától. Kim Stone nyomozó és csapata kapja az ügyet némi klisés, nyomozók közötti kakasviadal után , s már a nyomozás kezdetén egy érdekes nyomra bukkannak: Teresa Wyatt, amíg élt, mindenféleképp meg akarta akadályozni egy régészcsoport ásatását a crestwood-i gyermekotthon körül. Vajon miért? És ki ölte meg Teresát? És vajon kit rejthet az a bizonyos sírgödör? És most miért teszek fel nektek ennyi kérdést?

Először is hadd írjam le nektek ki úrinőhöz illő megdöbbenéseimet, amik olvasás közben megfogalmazódtak bennem rendkívül szofisztikált módon, úgymint a jéééézusistenazégben meg a hogymiiiiiiiiiii? és ne felejtsük ki innen a szimplának tűnő, ám mindent összefoglaló nööööööeeeeeeee-t sem. És számomra még a mai napig hihetetlen és meglepő, hogy mindezt a szerző debütáló könyve váltotta ki belőlem. Nagyon jól lavíroz a thrilleres beütésű krimi vonalán, és a nyomokkal is nagyon jól bánik - talán, csak egy dologra jöttem rá idő előtt, de igazából azt is csak sejtettem, szóval ez így eléggé megbocsátható. 

Tudom, hogy minden kriminél elmondom szinte, de nem győzöm hangsúlyozni eléggé, hogy számomra a nyomozó személye legalább ugyanannyira fontos, mint maga a rejtély. Mert valahogy ő adja meg a sztorinak az igazi savát-borsát, nem? Ha jellegtelen a nyomozó, akkor olyan lesz a történet is - ez az én tapasztalatom. Azonban Kim Stone felügyelő a legkevésbé sem nevezhető jellegtelennek szerencsére: kissé szarkasztikus, önfejű és enyhén antiszociális, és mindezek mellett szerethető. Tetszett, hogy már-már talán kissé klisés módon nem egyszerű múlttal rendelkezik: sok trauma érte gyerekkorában, köztük hajmeresztőbbnél hajmeresztőbbek, és jó volt mármint nem olyan betegesen jó, értitek... megismerni a történet előrehaladtával az ő múltját is, és így már valahol érthető volt, hogy miért ragaszkodott szinte már-már rögeszmésen az ügy megoldásához. Kicsit olyan lisbethsalanderes karakter lenne ő szerintem, csak lightosabb kiadásban. Az ügy és Kim Stone megrázó múltját némiképp egyébként enyhítik a kollégáktól jövő humoros riposztok és beszólások, amik az elején elég furák voltak nekem, hogy ott vannak meg ekkora mennyiségben, de aztán később megszoktam, és olykor meglehetősen groteszk látványt nyújthattam, ahogy olvastam az Elfojtott sikoly című könyvet és közben fel-felröhögtem.


Külön tetszett egyébként még az is, hogy olykor a gyilkos maga is belépett az elbeszélő szerepébe - hátborzongatóan hitelesen írta le a pszichopaták gondolkodásmódját, illetve mesélte el azt a hosszú utat, ami idáig vezetett nála. Komolyan, szabályosan borsódzott a hátam olyankor olvasás közben és lélegzetvisszafojtva olvastam a kegyetlenkedéseit. De ahogy Angela Marsons mondaná: "Az emberi természet már csak ilyen: szeretünk meglesni olyasmiket, amitől utána rémálmok gyötörnek minket…" És ez valahol tényleg így van. 

Kim Stone felügyelő további eseteit garantáltan el fogom olvasni, ha megjelennek magyarul. Nem mondom, hogy új kedvenc krimisorozatot avattam, mert az túlzás lenne egyelőre, de megvan rá az esélye. Mindent összevetve tényleg nagyon szuper könyv, komoly témákkal a lapjai között - és egyébként Camilla Lackbergtől anno valami ilyesmi krimit vártam volna, helyette viszont a brit Angela Marsons írta ezt meg, amit most már nem is bánok, mert rátaláltam.



 
Angela Marsons: Elfojtott sikoly 
Silent Scream
Szieberth Ádám
General Press Kiadó
357 oldal

2016. június 26., vasárnap

Könyvesbolti Morzsák


Azért olykor a kollégák is tudnak meglepetéseket okozni. A múltkor a Válogatott metafizikai írások című köteteket bányásztam ki a fizika részlegből. Nem tudom, Lacan vagy Descartes gondolatai vajon mennyit tudtak hozzátenni Newton első törvényéhez...

2016. június 24., péntek

Én, Lívia

"Néha elgondolkodom azon, hogy fognak rám nézni az emberek. Országom anyjaként, ahogy a férfiak hívnak, avagy egy szörnyetegként? Tudom, hogy a szóbeszédet senki nem meri a szemembe mondani. Vannak, akik azt hiszik, többszörös gyilkos vagyok. Irigyelnek, és gyűlölik a hatalmamat. Rómában visszatetszést kelt, ha egy nőnek ekkora befolyása van, még akkor is, ha nagyon óvatosan él vele."

Vannak bizonyos témák, amikért totálisan odáig meg vissza vagyok, és egyáltalán nem kell lyukat beszélni a hasamba ahhoz, hogy megnézzem magamnak. Ilyen hívószó nálam például - többek között - az ókor. Legyen szó akár a Római Birodalomról vagy a görögökről, egyszerűen ide vele! Nem tudom, honnan jön ez a zsigeri imádat, valószínűleg a gyermekkorom és elsősorban édesapám tehető ezért felelőssé. A családi mendemonda szerint én már pár hetesen az Iliászt hallgattam - bizonyára csak a hexameterek ritmusa bűvölhetett el még akkor, nem pedig a történet, de tény, hogy a gyerekkoromat akkor is végigkísérte a görög-római mondavilág és a kisgyereknyi ésszel felfogható történelem is - mindez édesapámnak köszönhetően.  Emlékszem, hogy később felső tagozatosként, a tanórák keretén belül is mennyire elbűvölt a történelemnek ez a szelete - például szabadidőmben, puszta szórakozásból lerajzoltam a Római Birodalom térképét (a Traianus korabelit), hogy megtanuljam a részeit és nagyobb városokat is. Biztosan találhattam volna amúgy sokkal szórakoztatóbb elfoglaltságot is, de akkor imádtam szöszmötölni ilyesmikkel. 

Így, hogy elárultam most már az előzményeket, talán megértitek, miért is csaptam le erre a könyvre rögtön, főleg miután PuPilla is megírta a élménybeszámolóját, amiben olyan lelkesen, rajongósan mesélt róla, hogy engem is totálisan magával ragadott a lelkesedés - ami sajnos, csupán a könyv 50. oldaláig tartott részemről... 
Hogy őszinte legyek, nem igazán van kedvem szidni a könyvet, így tényleg nagyon rövid leszek, és kimondom már most: nekem ez túlságosan limonádé volt - ah, ez tudom, hogy most szörnyen fellengzősen hangzik, higgyétek el, nem annak szánom. De egyszerűen nem találok rá jobb szót: minden súlyosabb, komolyabb téma csak lebegett a levegőben, mintha az írónőt baromira untatta volna, hogy ezeket bele kell írnia - ellentétben Augustus szépségét bekezdéseken át tudta részletesen ecsetelgetni, amivel nem is lenne probléma, csak így szerintem az arányok nagyon eltolódtak. Amivel persze, újfent nincs baj - romantikus könyv mégis ez csak történelmi díszlettel, oké, akkor igyekeztem így olvasni. 
Aztán persze, a romantika is háttérbe szorult, és mi maradt? Igazából egy kiwikipédiázott életrajz, csak éppen még vagy 150 oldalon keresztül nyújtva. És az volt még az igazán rossz hír, hogy sajnos szerintem Phyllis T. Smith nem ír jól... Mindent a számba akart adni, hogy kiről mit kell gondolnom, de arra sajnos már képtelen volt, hogy meg is győzzön ezekről. A karakterek felépítésénél és kapcsolataik átalakulásainál  is úgy éreztem, hogy csak kapkodott, nem gondolta át ezeket alaposan, és ez nagyon kellemetlen utóízt hagyott bennem. A hozzávalók adottak voltak minden tekintetben szinte, de képtelen volt homogén egésszé összegyúrni. S ami a legfájóbb, számomra Lívia alakját se tudta igazán átadni, nem éreztem azt a csodálatot, amit az erős és eszes hősnők szoktak bennem kelteni. Még az ő alakjával talán menthető lett volna a szememben a regény, de nem bírta mégsem a hátán cipelni, ehhez túl kevés volt. 

Mindent összevetve szerintem nagyon érződik, hogy ez egy első regényes szerző. Persze ettől még lehet jó, sokaknak nagyon tetszett amúgy, szóval elképzelhető, hogy én vagyok túl finnyás. De ha az ókorban játszódó, könnyed regényt keresel, én például Antoinette May: Pilátus feleségére szavazok. Az tényleg egy igazi kapu arra a korra. Én anno az olvasása után még heteken át rajongtam érte. Most sajnos, ez elmaradt. 



 
Phyllis T. Smith: Én, Lívia
I am Livia
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
380 oldal


2016. június 22., szerda

I'd like you better


... avagy íme a legújabb kedvenc pólóm, ami tökéletesen kifejezi általános életérzésemet. Úgy éreztem, muszáj ezt megcsináltatni.

Amúgy a múltkor kerestek nálunk könyveket Jane Eyre-től...

2016. június 20., hétfő

Hajnali láz

Ez volt az a könyv egyébként, ami egyszer megjelent álmomban. Olvastam, és nagyon tetszett - nem tudom, miféle megmagyarázhatatlan lelki folyamatokat dolgoztam fel azon az éjszakán, de úgy ébredtem fel azon a reggelen, hogy nekem ezt a könyvet egyszerűen meg kell vennem. Persze pár óra múlva, mikorra kipislogtam az álmot a szememből, mégis csak úgy voltam végül vele, hogy egy olyan könyvet megvenni, amiről még nem sokat hallottam, azért mégis csak túlzás. 
Ez volt tavaly októberben. S hát íme, most itt vagyok én és egy könyvtárból kölcsönzött, általam is elolvasott Hajnali láz.

Gárdos Péter regénye öt évvel ezelőtt jelent meg magyarul először, aminek emlékezetem szerint - vagy az én berkeimben - nem volt akkoriban különösebb visszhangja. Ám talán a film miatt, mostanában egyre többször jött velem szembe a könyv is, és biztosan ily' módon mászhatott bele valahogy a tudatalattimba. S most, hogy elolvastam, őszinte leszek: nagyon nagy bajban vagyok, hogy mit is gondoljak a könyvről pontosan. Egyfelől ott van az, hogy ez a regény az író szüleinek megismerkedésének története, akik a Holokauszt elképzelhetetlen és elbeszélhetetlen borzalmai után mégiscsak képesek voltak találni még ebben a világban valami szépet, valami igazat - s nemcsak megtalálták, hanem be is fogadták azt magukba. Igaz, a múlt szörnyűségei kitörölhetetlenül beléjük égtek örökre, ám nem veszett ki ennek ellenére belőlük a boldogság iránti vágy sem - ami valljuk be, igazán csodálni való dolog. 

Valahogy mégis csak azt kell mondanom, hogy maga a könyv nem tudott teljes mértékben lenyűgözni. Pedig a történet tetszett, érdekesnek találtam az elbeszélési módot is, de valahogy a szöveg, a stílus számomra nem működött. S most hogy visszagondolok úgy általánosságban a holokauszt-történetekre, valahogy mindegyikkel ez a "bajom"... Talán olyan közel történt mindez, annyira itt van még a sarkunkban a múltunk sokkja, hogy képtelenség erről másként beszélni, mint szikár, minimál stílusban, mert ez egyszerűen még mindig elbeszélhetetlen igazából a túlélőknek vagy a leszármazottaiknak. És én ezt megértem. Tényleg megértem. Csak olvasóként érzem azt sokszor, hogy a szöveg távol akar tartani önmagától, és ez olykor zavar. 

Pedig Gárdos Péter regénye egy alapvetően pozitív szemléletű történet, amely az élet és annak apró csodáiba vetett mérhetetlen hit győzelmét hirdeti a halál és a fájdalom felett. Azt hiszem, még Goodreadsen olvastam egy külföldi véleményt, miszerint ez a "legcukibb könyv a holokausztról" - ami talán tényleg kicsit túl merészen kezeli ennek a két szónak az összekapcsolását, amelyek olyan távol állnak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de valahol mégis csak helyeslően bólogatok így utólag. Mert hogy így van: a regény - a halál folyton rávetülő árnyéka ellenére - mégis csak bájos a maga módján. 

A történet valahol kicsit emlékeztet a How I Met Your Mother -re, persze kevésbé amerikaiasan, de azt hiszem, Ted Mosby és a könyvbeli Miklós - aki 117 levelet ír a svéd rehabilitációs táborokban élő magyar lányoknak, hogy megtalálja köztük azt a nőt, akit feleségül vehet és akivel új életet kezdhet - talán egy párhuzamos dimenzióban mégis csak kezet fognának. 
Aztán felötlött még bennem György Péter Apám helyett című könyve is, aki szintén édesapja csendjét törte meg könyvével, és felvállalta helyette, hogy beszél a múlt szörnyűségeiről, az akkor átélt dolgokról, mert beszélni kell róla. Fel kell dolgozni újra és újra, mert a feledés nem szabad, hogy megoldás legyen - hiszen a fel nem dolgozott feledés újabb tragédiákat szülhet. S bár Gárdos Péter nem vállalt fel - és talán nem is szeretett volna felvállalni - ennyire komoly témát a történetével, azért mégis csak elmondta ő is, hogy milyen idők jártak akkoriban, és hogy a megmaradt romokból hogyan voltak képesek az emberek mégis újrakezdeni. Elmondta. Az apja helyett. 



Gárdos Péter: Hajnali láz
Libri Kiadó
284. oldal

Related Posts with Thumbnails