Mert hogy az utóbbi egy évben arra az elhatározásra jutottam, hogy ami nem tetszik, azt nem erőltetem. Azóta lazán képes vagyok félbehagyni valamit akár már az első 30 oldal után - sőt, olyan is előfordult már, hogy az utolsó fejezet előtt hajítottam valamit a sarokba, mert nem bírtam tovább. Ezekről eddig sosem írtam itt a blogon azt hiszem, mindig csak a befejezett - tehát a jónak vagy éppen fantasztikusnak talált - könyvekről, mert azt gondoltam magamban, hogy valódi véleményt egy könyvről csak úgy tudok alkotni, ha azt végigolvastam. Nos, a Befejezetlen történetekben ezentúl azokat az okokat fogom felsorolni, hogy miért is csattant a falon nagy káromkodások közepette az a bizonyos könyv. Mert hogy egyébként olykor gyakrabbanmintszeretném akad olyan könyv a kezembe, amit képtelen vagyok végigolvasni, ám a blogom mégis csak azt az illúziót kelti, hogy én aztán mindig hihetetlenfantasztikus könyvekkel találkozom, pedig valójában csak arról van szó, hogy rengeteg csalódásról - a befejezetlen olvasás miatt - nem írok.
Nos, körülbelül az első fejezet után bekapcsolt a vészvillogóm, hogy én valójában nem is igazi krimit, hanem egy filléres ponyvát tartok a kezemben. És ez, ahogy haladtam előre a történetben, egyre csak erősödött.
A párbeszédek annyira hihetetlenül mesterkéltek és műviek, mintha csak egy írásgyakorlatos fogalmazást olvastam volna. A rosszabbik fajtából.
A párbeszédek annyira hihetetlenül mesterkéltek és műviek, mintha csak egy írásgyakorlatos fogalmazást olvastam volna. A rosszabbik fajtából.
A szereplők pedig olyan hihetetlen egyszerűek voltak, mint egy faék - persze a mély jellemrajzok nem szükséges kellékei egy jó kriminek, de az, hogy például a szereplők belső tulajdonságai kiütköznek külsejükön az úgy eléggé mellbevágó ilyenkor, amikor a regénynek az lenne a lényege, hogy rájöjj, kinek van vaj a füle mögött. S a másik pedig, én szeretem a krimiknél is, ha van legalább egy olyan szereplő, aki képes elvinni a hátán a történetet, aki kicsit zizeg a sorok között. De itt egy se volt. Komolyan, egy sem. Mindegyik szürke, kiszámítható, papírmasé figura, akik maximum csak egy ásítást váltanak ki belőlem.
És persze, a fárasztó véletlen fordulatokról és a naiv történetvezetésről még nem beszéltem. Csak nem az árva főszereplőnek mondják el, hogy a gyilkosként elítélt nő, aki büszke fejtartásával rögtön fel is keltette a főszereplő érdeklődését (és aki miután őt meglátta, hogy milyen peckesen lépked a fejlehorgasztó rabok között, természetesen, rögtön tudja, hogy ez a nő nem lehet gyilkos... értitek... ), elmondják neki, hogy a nőnek valójában volt egy lánya, akinek természetesen volt egy különös ismertetőjegye, és óó, lámcsak, hát de hát pont ilyenje van a főszereplőnek is! Jujdeizgi... nem is tudom, hogy fog folytatódni ezután a történet...
Nos, persze pótoltam egy idő után a hiányosságaimat, és miután megtudtam, hogy a regény 1925-ös, próbáltam magamban revideálni az eddigi észrevételeimet, de az az igazság, hogy nem ment... Ilyenkor mindig eszembe jut az az örök irodalmi kérdés, hogy vajon számít-e hogy ki, mikor és mit írt. Talán, lehet érdemes lenne ennek kapcsán elfilozofálni ezen a kérdésen (majd egyszer talán megteszem), de tudjátok, nem bírom kiverni azt a fejemből, hogy mennyire nem mozgatott meg ez a regény, mennyire kiszámítható volt sokszor (legalábbis ameddig olvastam), és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem hajítom most a sarokba....
Nem olvastam végig, így az egészről én nem mondanék véleményt. Ameddig jutottam benne az számomra jellegtelen volt és unalmas és kiszámítható. Egy jó krimihez pedig ez elég kevéske.
Kérem a következőt!
Meddig jutottam: 9. fejezet
Edgar Wallace: A különös grófnő
És persze, a fárasztó véletlen fordulatokról és a naiv történetvezetésről még nem beszéltem. Csak nem az árva főszereplőnek mondják el, hogy a gyilkosként elítélt nő, aki büszke fejtartásával rögtön fel is keltette a főszereplő érdeklődését (és aki miután őt meglátta, hogy milyen peckesen lépked a fejlehorgasztó rabok között, természetesen, rögtön tudja, hogy ez a nő nem lehet gyilkos... értitek... ), elmondják neki, hogy a nőnek valójában volt egy lánya, akinek természetesen volt egy különös ismertetőjegye, és óó, lámcsak, hát de hát pont ilyenje van a főszereplőnek is! Jujdeizgi... nem is tudom, hogy fog folytatódni ezután a történet...
Nos, persze pótoltam egy idő után a hiányosságaimat, és miután megtudtam, hogy a regény 1925-ös, próbáltam magamban revideálni az eddigi észrevételeimet, de az az igazság, hogy nem ment... Ilyenkor mindig eszembe jut az az örök irodalmi kérdés, hogy vajon számít-e hogy ki, mikor és mit írt. Talán, lehet érdemes lenne ennek kapcsán elfilozofálni ezen a kérdésen (majd egyszer talán megteszem), de tudjátok, nem bírom kiverni azt a fejemből, hogy mennyire nem mozgatott meg ez a regény, mennyire kiszámítható volt sokszor (legalábbis ameddig olvastam), és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem hajítom most a sarokba....
Nem olvastam végig, így az egészről én nem mondanék véleményt. Ameddig jutottam benne az számomra jellegtelen volt és unalmas és kiszámítható. Egy jó krimihez pedig ez elég kevéske.
Kérem a következőt!
Meddig jutottam: 9. fejezet
Edgar Wallace: A különös grófnő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése