Christelle Dabos sorozata az egyik legnagyszerűbb dolog, ami az alternatív világban játszódó sorozatokkal történt. Költői túlzás lenne? Biztosan van, aki számára igen, mindenesetre az én olvasói világomban ez egy nagyon igaz állítás. Az első rész után azt hittem, jobban nem is bolondulhatnék bele ebbe a világba, aztán jött a második rész, ami még inkább fokozott mindenféle rajongást bennem. És most, hogy elolvastam a harmadik részt... őszintén megmondom, elég szomorú lettem. Bárcsak ne írta volna meg! Vagy legalábbis ne így... 

Utálok ilyesmiket írni, főleg egy nagyon imádott sorozat kapcsán, de a Bábel emlékezete véleményem szerint messze elmarad színvonalban a korábbi kötetektől. 

A történetbe nem nagyon szeretnék belemenni, de legyen annyi a lényeg, hogy az előző rész befejezése után járunk két évvel, és Ophelie éppen Animán vegetál. Próbálja feldolgozni, hogy mik történtek vele, mire jöttek ők rá ketten Thornnal. Akinek mellesleg nyoma veszett. 

Végül egy kis segítséggel Ophelie eljut a világnak egy másik szilánkjára, Bábelre, ahol eltűnt férje szerinte rejtőzhet. Hamis személyazonossággal a keresésére indul ebben a merőben más világban, ahol teljesen más, általa ismeretlen szabályok uralkodnak. Vajon képes lesz megtalálni Thornt? És közelebb kerül a végső igazsághoz?

– Nem szokta magát egyedül érezni?
– Mindig mindannyian egyedül vagyunk.

Ezzel a kötettel alapvetően az volt a fő bajom, hogy rá kellett jönnöm, Ophelie önmagában egyáltalán nem érdekes vagy izgalmas karakter. Az előző részekben ez valahogy kevésbé volt számomra feltűnő, talán azért, mert a körülötte levő alakok, akik valóban érdekesek és egyediek voltak, kiváló figyelemelterelőként működtek. A kicsit semmilyen, folyton csetlő-botló Ophelie mellettük azért legalább szerethetőnek tűnt, de önmagában szerintem sajnos merő unalom és kiszámíthatóság. És az a baj, hogy most egyáltalán nem jöttek olyan karakterek, akik elterelték volna róla a figyelmemet legalább annyira, hogy ez a ráismerés ne idegesítsen. Az új szereplők nagyon marginálisan vannak csak jelen ebben a részben, és akkor is leginkább csak kalauzként funkcionálnak. 

És sajnos így mindenféle kalandozás a bábeli rengetegben jóval kevesebb élvezeti értéket hordozott, mint anno a Sarkon. Őszintén megmondom, az első kétszáz oldalon szabályosan unatkoztam, de olyan szinten, hogy kicsit meg is kellett makacsolnom magam olvasásügyileg. Szerintem sehova nem vitte a történetet ennek a kötetnek a nagy része, és így kicsit időpocsékolásnak tűnt. És ezt még az utolsó száz oldal izgalma se volt képes velem teljesen elfeledtetni. 

Pedig alapvetően tetszett, hogy Dabos kitágította az eddig megismert világának a határait. Izgalmas volt felfedezni Bábelt, ami legalább olyan izgalmas és fantáziadús volt, mint a Sark vagy Anima - ám mégis teljesen különböző tőlük. Talán ezért is sajnáltam picit, hogy Ophelie olyan hamar bekerült abba a virtuóziskolába, ami egy teljesen elszigetelt hely ebben a világban, akárcsak mondjuk egy apácanevelde. Nem nagyon érintkezhetnek az ott tanulók a külvilággal, hanem az előremenetelükre kell szorosan koncentrálniuk. 

Sok szempontból ez a harmadik rész inkább az Ophelie-ben zajló folyamatokról szólt, mintsem a világról, ami körülveszi őt. Az ő lelki vívódásai és belső változásai álltak leginkább a középpontban, legfőképpen annak kapcsán, hogy végre ráébred-e arra a dologra, amit mi olvasók már az első rész vége óta tudunk. 

De azért ne gondold, hogy végig utálkozva olvastam ezt a részt, mert az azért hazugság lenne. Persze, csalódni csalódtam, de a könyv utolsó harmada picit kárpótolt engem - és ha te is hasonlóan leszel vele, hidd el, téged is fog! - , illetve azt továbbra sem tagadom, hogy Dabos fantáziája lenyűgöz, és a rejtély, amit Ophelie és Thorn próbálnak megoldani, azért még mindig kellően csavaros, és ahogy egyre több minden a napvilágra kerül vele kapcsolatban, annál érdekesebb. Szóval még ez a gyengécskére sikeredett rész is megmozgatott bennem valamit és elérte ismét csak, hogy tűkön ülve várjam a következő részt. Remélem, nem kell sokáig várni!

Christelle Dabos: Bábel emlékezete

La Mémoire de Babel

Fordította: Molnár Zsófia

Kolibri Kiadó

584 oldal

Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban | A Tükörjáró 2.

Christelle Dabos ismét játszi könnyedséggel elérte nálam, hogy esténként pár oldal után rögvest kihajtsa a szememből a legmakacsabb álmosságot is, hogy aztán napközben zombiként is a jeges Sark világában kalandozzak képzeletben, valamint a címben is említett rejtélyes eltűnéseken agyalgassak. Micsoda erős évkezdő olvasmány! Hatszáz oldal egy szempillantás alatt elrepült, és most azt kívánom, bárcsak tudnék franciául, hogy a harmadik résszel folytathassam az olvasást rögtön, de azonnal és ne kelljen a magyar megjelenésre várnom. 

Szóval, mint ebből a kicsit sem lelkes, kicsit sem elfogult felvezetésből sejthető, A Tükörjáró sorozat második része is elég hamar előhozta belőlem a rajongót. Dabosnak annyi szuper eredeti ötlete van, annyira jól kanyarítja a szálakat, valamint olyan árnyalt és összetett karaktereket alkot, hogy egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, hogy egyik szereplőt sem ismerjük meg teljes valójában már az első fejezettől kezdve, hanem fokozatosan bontja ki előttünk a személyiségüket és fedik fel valódi motivációikat. És mégsem a mozdulatlanságukba bebetonozott alakokról van szó, hiszen a velük történt események, az egymás közötti interakciók változtatnak a személyiségükön, néha látványosan, valamikor azonban csak lassan és észrevétlenül.

Legnagyobb kedvencem továbbra is Thorn és az ő zordsága, ami olykor már felenged picit, de azért alapvetően még mindig az angolos távolságtartás a jellemző rá - viszont rengeteget fejlődött ebben a kötetben sok szempontból. Szeretem, hogy olvasóként is egy nagyon nehezen kiismerhető karakterről van szó, akiben tényleg több van, mint ami első megítélésre látszik. Ő a Sark világának Mr. Darcy-ja, csak kevesebb sármmal és több sebhellyel az arcán.
Ophélie -t viszont amennyire kedveltem az első részben, most annyira fárasztott néha, és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy elfog az érzés, hogy legszívesebben megráznám a vállánál fogva. Bár többször is ki volt hangsúlyozva az első részben is, hogy - vőlegényéhez hasonlóan - nem igazán ért az emberekhez, inkább a tárgyak nyelvén tud beszélni - de néha annyira nyilvánvaló dolgokat nem vett észre másokkal kapcsolatban, és annyira nem tudott a dolgok mögé látni, hogy az már tényleg idegesített picit. Thorn viszont szerintem rengeteget fejlődött az empátia terén a hűvös angolsága mögött, ő ebben (is) valahogy sokkal előrébb tartott mint Ophélie.

"– A sértettsége roppantul megnehezíti az életemet, muszáj kibékülnünk. A hárembe nincs bejárásom, ezért kérem, hogy jöjjön el hozzám a kincstári hivatalba; vágjon a képembe, amit csak akar, pofozzon fel, törjön el a fejemen egy-két tányért, állok elébe, csak lépjünk már túl ezen! Alkalmazkodom az időbeosztásához, de a magam részéről nekem a csütörtök megfelelne (...) Mondjuk, tizenegy és fél tizenkettő között. Beírhatom a naptáramba? "

Ophélie ebben a kötetben bizonyos szempontból talán kicsit kevésbé lett naív és egyre jobban feltalálja magát az udvari intrikák közötti lavírozásban, de a legnagyobb pálfordulás a személyiségében inkább a kötet utolsó oldalain történik meg. Ez a nagyjelenet egy gyönyörű, szépen ívelt előkészítés eredménye, egyáltalán nem éri villámcsapásként az olvasót, inkább végig azt vártuk, hogy mikor jön már el ez a pillanat végre. És igazából szerintem ez (is) az, amit annyira kedvelek Dabos sorozatában, hogy minden szépen előkészített, valamikor egyértelműen látható, hogy merre tartunk, valamikor pedig csak később esik le nekünk olvasóknak, hogy mi és hogyan is vezetett pontosan idáig.

De persze az általa megalkotott világ sem utolsó. Tetszik, hogy az itt jelenlevő mágiába is lassan és fokozatosan enged csak bepillantást, igazából a szereplők által csepegtet el információkat a különleges képességek mikéntjéről és azok használatáról. Az olvasás finomságairól és nehézségeiről is egyre többet megtudunk ebben a részben, ahogy Thorn páratlan emlékezőtehetsége is jobban a középpontba kerül most bizonyos okok miatt.
Ám nemcsak a mágia miatt annyira különleges ez a világ, hanem a darabokra szakadt világszilánkokon jelenlevő családfők is legalább annyira érdekesek, valamint az is, hogy pontosan mi is történhetett itt a Nagy Szakadás előtt. Mert hogy ezt se lehet tudni teljesen pontosan. A Sark családfője, Faruk nagyúr sokak által rettegett alakja is nagyobb szerepet kap ebben a részben, amivel egy újabb talányos szereplő kerül középpontba. Faruk bár sokak szerint félelmetes, hiszen a puszta tekintetével is képes valakit ott helyben megölni, és bizony, eléggé szeszélyes családfő is, akinek a memóriája egy alzheimeresével vetekszik. De emellett néha előbukkan egy-egy emberibb vonása is, és amikor a történet végére képesek leszünk megérteni őt, amikor sok minden értelmet nyer előttünk, akkor bizony rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is félni kéne tőle, hanem segíteni neki. Thorn és Ophélie első pillantásra egyszerűnek tűnő kényszerházasságának szokványos története fokozatosan alakul át valami sokkal egyetemibbé, valami sokkal nagyobbá. Ahogy egyre tágul előttünk ez a darabokra szakadt világ, úgy jövünk rá, hogy a Dabos által írt történet mennyivel óriásibb és összetettebb dologról szól, mint amit még az első rész alapján hittünk.

A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ahogy a címéből is sejthető, egy kis krimiszálat is behoz ebbe az intrikákkal teli steampunkos történetbe, amolyan klasszikus nyomozók és gyanúsítottak felállással. Valamennyire hasonlít a zárt térben elkövetett gyilkosságokról szóló krimikhez, hiszen ebben a leszakított világszilánkon, a Sarkon történik mindez, a lehetséges elkövetők száma tehát bizonyos szempontból véges. Ophélie és Thorn vállalja fel elsősorban a nyomozó szerepét, ám egymástól függetlenül dolgoznak. Dabos a krimiszálat is egészen jól használta, bár maga az elrablásokhoz használt módszer igazán könnyen kideríthető volt, hiszen ezt a szöveg több ponton is kihangsúlyozta, szóval ebből a szempontból elég volt egy picit figyelmesebben olvasni, és az olvasó rögtön rájöhetett a módszer titkára. Maga az elkövető személyét viszont nagyon jól titkolta egészen a legvégső leleplezésig, én már annyi mindenkire gondoltam, de rá pont nem.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Szóval elmondható, hogy nagyon sok mindent szerettem ebben a részben is (például a humort is), egyedül Ophélie szerencsétlenkedését kevésbé tudtam most tolerálni. De érzem, hogy nehezen tudom magamban elengedni ezt a világot, nem tudom mi lesz itt velem a következő rész megjelenéséig. 
De örülök, hogy ennek is sikerült előhoznia a rajongói énemet, egyre biztosabbá válik számomra, hogy ez egy új kedvenc sorozat lesz. Ha még gondolkodsz, hogy belevágj-e Dabos regényeibe, én azt mondom, ne habozz! Hidd el, fantasztikus lesz!
Nekem pedig soha jobb évkezdő olvasmányt!

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A Tükörjáró 2.)
Les disparus du Clairdelune
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
664 oldal

A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.

Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 

Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 

Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 

Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 

Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Les Fiancés de L'hiver

Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)

Kolibri Kiadó

580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.

Amikor egy jó könyv... | Christelle Dabos: A tél jegyesei

Van úgy, hogy egy jó könyv már az első oldalaknál megmutatja magát. Már onnantól kezdve sejted, hogy ennél jobb történetet nem is választhattál volna magadnak. Ott és akkor tudod, hogy jókor vagy és jó helyen. Egy olyan világ vár téged az első fejezet kapujában, ami érdekes és izgalmas és nagyon új. És te boldogan rábízod magad az íróra, mert tudod, mert érzed, hogy jó kezekben vagy.

Aztán van úgy is, hogy egy jó könyvvel alkudozni kezdesz az éjszaka közepén. „Ha rövid a következő fejezet, akkor még azt is elolvasom” - gondolod. Pedig éjfél is elmúlt, holnap munka van, de képtelen vagy otthagyni főhősödet abban a megmerevített pillanatban, amivel véget ért a fejezet. Sodor magával a történet – szokták mondani, és tisztában vagy vele, hogy mennyire klisés, elcsépelt kifejezés is ez, de ott és akkor ezt nagyon igaznak érzed. És csak hagyod magad, és sodródsz, kit érdekel a valódi idő. „Thorn vajon hányszor pillantott volna már az órájára?” - szökik át rajtad a gondolat, de már ki is léptél a saját világodból.

És van az úgy is, hogy egy jó könyv története kilép a lapok közül, és beléd fészkeli magát. Lapról lapra otthonosan elhelyezkedik az elmédben, kitúrja a nem hozzáillő dolgokat. Fészket épít magának. Az idő múlásával, már akkor is a könyv világán jár az eszed, ha éppen nem olvasod. Egyre többször jut eszedbe egy-egy fordulat, újra lejátszod magadban az eddigi kedvenc jeleneteket, és elhatározod, hogy csak azért sietsz jobban munka utána buszmegállóba, hogy még a felszállás előtt is legyen pár perced olvasni. Mert a kedvenc jeleneteket nyilván újra kell olvasni, nem is kérdés. És akkor rájössz, hogy milyen ritkán van ilyen, és hogy ez mennyire különleges érzés.

Jó könyveknél előfordul az is, hogy valahogy mindig felkerülnek a beszélgetés folyamán. Valamikor ügyes felvezetéssel, valamikor a dolgok közepébe vágva. Mert erről az élményedről mindenkinek tudnia "kell", mindenkinek át "kell" éreznie. Egy igazán jó történet nem maradhat csak a tied.

Egy jó könyv, ha véget ér, még utána is napokig veled marad. A gondolatok, érzések kavalkádja lassan leülepszik, és a csendes üresség vesz körül. Egy jó könyv tud csak ürességet hagyni maga után, ez ennek a különleges élménynek a velejárója. De mégis megéri. Hiszen tudod, érzed, hogy ott és akkor számodra tényleg kinyílt egy ajtó, és te besétáltál teljes valóddal valakinek a fantáziavilágába.
Idő kell, hogy ismét magad legyél.

Christelle Dabos könyve számomra pont ilyen élmény volt. De majd írok róla összeszedettebben is.

Trónok harca

Oké, érzem hogy biztosan sok emberben felötlik most az a kérdés, hogy vajon én egy barlangban élek netán? Ugyanis szentül hiszem, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember e kerek földön, aki még nem olvasta a Trónok harcát, de méghozzá annyira nem, hogy még a sorozatot se néztem meg, és egyáltalán nem engedtem, hogy bárki, aki olvasta ezeket a könyveket, meséljen róluk. Úgy voltam vele, hogy megvárom a megfelelő időt, és majd mindenféle külső befolyás nélkül belekezdek a könyvekbe. Nos, ez majd' négy évbe és megszámlálhatatlan "ne mondj semmit róla, légyszi" - kezdetű litániámba telt, azt hiszem.

A Tűz és Jég Dala ciklus első kötete valahol beváltotta a hozzáfűzött reményeimet és valahol nem. Bevallom, olykor túlírtnak találtam, különösen a közepe fele, de mindenki megmondta nekem, hogy ezekben a könyvekben mindennek van célja, mert Martin mindent, de mindent számon tart. Csak várjam ki a végét. Persze, ettől függetlenül én is osztom azok véleményét, akik szerint ez tényleg egy nagyon eredeti történet, ahol az ember sohase tudhatja biztosan, hogy merre futnak ki végül a szálak.

Hogy mennyiben fantasy ez, nem tudom. Én az első kötet fényében úgy érzem, hogy inkább hasonlít ez egy intrikákkal teli lovagregényre, mint a klasszikus értelemben vett fantasy-ra. Ami abszolút nem hátrány szerintem, sőt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy Martin mennyi agysejtjét mozgatta meg a cél érdekében, hogy végeredménynek egy igazán kigondolt, hihető indítékokkal teli, cseppet sem egyszerű történetet kapjunk. A sokszoros nézőpontváltást is jól oldotta meg, szinte nem is volt olyan szereplő, akit ne tudtam volna megkedvelni. (igen, tudom, öreg hiba :D ) Talán egy-egy mellékszereplőt nem nagyon tudok megérteni illetve megkedvelni, így például Cersei vagy Joffrey, továbbá Viserys se tartozott a kedvenceim közé. 

Nehéz ezt azonban úgy olvasni, hogy az ember ne keresse a lapok között az igazi hőst, vagyis az igazi főszereplőt. Talán túlságosan is hozzá vagyok szokva, hogy egy regénynek alapvetően egy maximum két főhőse van, és Martin könyve ennek a szokásnak eléggé ellentmond. Olvasás közben óhatatlanul is muszáj volt keresnem a szereplők között azt, aki(k)ről ez valójában szólhat; akinek a végzete jelentheti a könyvsorozat befejezését. Igazából halványibolyám sincs, hogy hogy fog folytatódni a történet, de én úgy érzem, hogy Havas Jon és Draenerys Targaryen sorsa itt a legmeghatározóbb; számomra talán ők azok, akik a klasszikus értelemben vett főszereplők fogalmát valamennyire lefedik ebben a monumentális regényciklusban. Ahogy látom őket a többi szereplők fényében, talán ők az egyetlenek, akiknek már itt az első részben világosan kirajzolódik a sorsuk, a végcéljuk, ahová el kell jutniuk. De persze, az is lehet, hogy totálisan tévedek.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, muszáj a kedvenceimről is nyilatkoznom, hiszen így hová lennének a kaján örvendezések. (Legalábbis akárhány ismerősöm miután megtudta, hogy a Trónok harcát olvasom épp, megkérdezték, hogy kik a kedvenceim, majd kaptam egy-két sajnálkozó pillantást :D ) Az első kötet fényében eddig magasan vezet a listában Havas Jon, akinek a személyisége talán a legjobban ki van bontva; ő az, akit a legközelebb tudott Martin vinni hozzám. Van benne valami klasszikus értelemben vett mesealak jelleg, amit nehéz megmagyarázni igazából, egyszerűen csak így érzem. Nem sokkal mögötte ott van még Arya is, aki véleményem szerint túl kevés fejezetet kapott a könyvben, pedig róla igazán szívesen olvastam. Tetszik a vadsága, és hogy lány létére mégsem hajlandó betölteni az elvárt hercegkisasszony szerepet, és nem az udvariaskodásban vagy a ráutaltságban bízik, hanem inkább kardot és tőrt ragadva igyekszik küzdeni a konvenciók ellen, és később mások ellen is...

Ja, és hát persze ott vannak még a rémfarkasok is, akik az abszolút szuperkedvenceim. Bár velük kapcsolatban sokat gondolkodtam azon, hogy ők vajon tényleg csak a véletlen folytán kerültek a Stark gyerekekhez vagy valóban az istenek küldték őket, mint ahogy Havas Jon mondta? Akárkit kérdeztem erről, nem volt hajlandó válaszolni nekem - vagy csak nem akart.

Amúgy ez a Martin által megcsillogtatott mitológia is elég érdekesnek tűnik, kár hogy szinte semmit nem kaptam még belőle itt az első kötetben. Mindenesetre nagyon érdekel ez a Falon túli világ, hogy ott mégis mi lehet, kik a Mások és miért bukkannak fel ismét? Áh, komolyan és még annyi minden van, ami érdekel ezzel kapcsolatban.

Mindent összevetve szerintem ez elég jó indítókötetre sikerült, amivel jól felvázolta a kezdeti állásokat, és lassan elindított a cselekményben egy lavinát, ami ki tudja, hova fog kifutni. Olykori túlírtsága ellenére mégis azt mondom, hogy ez egy nagyon dinamikus történet, ahol konkrétan tényleg nem lehet tudni, hogy vajon mi lesz Martin következő lépése a szereplőket tekintve. Egy kis pihenő után szerintem újra visszafogok térni ebbe a világba, mert mindenképpen szeretném tudni a folytatásokat!

George R. R. Martin: Trónok harca - Tűz és Jég Dala ciklus I. rész

Game of Thrones

Fordította: Pétersz Tamás

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 889

Pár hét Mansfieldben

Az utóbbi pár hétben a Mansfield kastély szalonjában töltöttem a délutánokat, s miközben azon igyekeztem, hogy minél halkabban szürcsölgessem a teámat, többször is megállapítottam magamban, hogy itt bizony senki sem normális. Mármint olyan szórakoztató értelemben véve. Többnyire.

A történet főhőse a szegény családból származó Fanny Price, aki szelídségével és viszonylagos jólneveltségével már korábban felhívta magára gazdag nagynénjének a figyelmét. Mrs. Bertram és Norrisné az egyik délutáni teázás alkalmával gondolnak egyet és úgy döntenek, hogy igazán léleknemesítő cselekedet lenne ezt a szegény Fanny -t befogadni magukhoz, mert hiszen olyan körülmények között mégis az elvadulás és a műveletlenség veszélye fenyegeti. De mielőtt ez a két előkelő hölgy két korty tea között megváltaná a világot, azért aggodalmaiknak is hangot adnak ezzel a léleknemesítő tervükkel kapcsolatban... Mert mi van akkor, ha Fanny Price esetleg elkényeztetett lesz vagy olyan megátalkodott, hogy esetleg olyan férfire vet szemet, aki nem az ő súlycsoportja? Mert bármennyire is jó szívvel fogadják majd, azért tisztában kell lennie azzal, hogy honnan jött és - ennek megfelelően - hol a helye itt Mansfield-ben.
Ó, micsoda fantasztikus és önzetlen terv, szavamra!
Aztán ahogy eltervezték, Mr. Bertramot is megnyerték az ügynek, így a kis Fanny Price végül tényleg Mansfield-ben kötött ki, és tényleg tudnia kellett, hogy hol a helye - ha esetleg mégsem, Norrisné vagy a Bertram lányok nem felejtették el emlékeztetni rá sosem. Szegény Fanny jobbára kívülállónak érezte magát, egyedül unokatestvére, Edmund vette figyelembe az ő érzékeny és zárkózott természetét - s nem is olyan sokára igazi jó pajtások lettek. Ahogy teltek múltak az évek barátságuk egyre mélyült, s szépen lassan átalakult valami mássá. Valami sokkal meghittebbé. Ám ebben az időben hirtelen megjelentek a színen a Crawford-testvérek: Mary és Henry, akik alaposan felkavarták az állóvizet. Mary vonzerejével pedig hamar elbolondítja Edmundot Fanny mellől....

Igen, jól gondoljátok: intrika, intrika és ráadásnak még egy csöppnyi intrika - de csak olyan szolid angol módra - , miközben legyezők suhognak, teáscsészék koccannak, és elbűvölő mosolyok villannak. A regény és én már kapcsolatunk elejétől kezdve nagyon jól kijöttünk egymással - no nem (csupán) az előbb felsorolt dolgok miatt, hanem mert.... azt hiszem ennyit még nem nevettem Austen -regényen. Így azt hiszem, mondanom sem kell azoknak, akik már olvasták, hogy kik lettek a kedvenc szereplőim.
Most komolyan, hát ismertek ennél jobb fejezetlezárást?

"Te, Fanny - mondta - , biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor történt a huncutság. remekül néztél ki. (...) Meg is mondom Sir Thomasnak, hogy akkor este történt. - S folytatva e derűs gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: - És tudod mit, Fanny, ezt még Mariának sem ígértem soha: legközelebb, ha Mopika megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit."

Mrs. Bertram rocks! Különben tényleg neki meg Norrisnénak voltak a legjobb mondatai - bár gyanítom, hogy a való életben szívből gyűlölném őket. Mindenesetre nagyon eltalált figurák ők véleményem szerint, meg Mr. Bertram is. Bár ő inkább máshogy, nem olyan kis sunyi, alattomos módon, neki is voltak olykor fura gondolatai, de alapvetően szerintem ő jó ember, hiszen mindig igyekezett igazságosan eljárni, még Fanny-val kapcsolatban is. Napi random vallomás: ebben a regényben számomra inkább Mr. Bertram jelentette A Férfit, mintsem Edmund (ő az itteni szépfiú). Valahogy a főhősnő, Fanny sem tudott megfogni. Mármint persze, azért sajnáltam szegényt, de annyira hiányzott belőle az élet, olyan kis túlidealizált teremtésre sikeredett, hogy jaj... ráadásul mindez nyakon öntve egy borzalmas egészségi állapottal, ami szerintem inkább csak nyavalygás volt. Semmi tartás, semmi szenvedélyesség (mármint olyan angol módra, tudjátok...), egyszóval olyan kis semmilyen. Tökéletesen összeillenek Edmunddal. Hogy őszinte legyek erről a srácról nem is tudok mit mondani, annyira vértelenre sikerült. Eskü végigolvastam, de azonkívül, hogy mindig jófej volt Fanny -vel, és eközben állandóan Crawford kisasszonyról áradozott (ami hát mégsem olyan jófejség, lássuk be), tényleg nem jut eszembe más vele kapcsolatban...

De annak ellenére, hogy véleményem szerint Fanny Price fel sem veheti a versenyt Elizabeth Bennettel (se Emmával, se Anne Elliottal. Catherine Morlandra meg már nem nagyon emlékszem...) , attól még nagyon jó regény és szerettem olvasni. Sőt! Mondok jobbat: azt hiszem, A Mansfield kastély lett a második kedvenc könyvem Jane Austen-tól. Mert hiába a két vértelen főszereplő, a mellékalakok olyan jól sikerültek, az irónia annyira jól üt, hogy egyszerűen tényleg klassz (igen, esténként már csökken az aktív szómennyiségem); és emellett ráadásul Réz Ádám fordítása nagyon gördülékeny és könnyen olvasható, de ez már csak hab a tortán.
Szerettem, na :-)

Jane Austen: A Mansfieldi kastély
Eredeti cím: The Mansfield Park
Fordította: Réz Ádám
Kiadó: Lazi Kiadó
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 2500 Ft








(1. kép forrása: poemas-escolhidos.tumblr.com
2. kép forrása: https://www.etsy.com/listing/102134635/home-decor-shabby-chic-black. )

Egy mindenkiért!

Alexandre Dumas: A három testőr

Ezt már a múltkor meséltem nektek, hogy bizony Dumas regényei teljesen kimaradtak a gyermekkoromból, így elhatároztam, hogy nem maradhatok tovább ilyen tudatlanságban, meg kell velük ismerkednem. Igaz, a Monte Cristo grófját terveztem elolvasni A fekete tulipán után, de aztán másképp alakult a dolog, így A három testőr -trilógia került az olvasnivalók listájára. És most jöhet a teljes meglepődés, mert bevallom, hogy én biza' ezt a történetet egyáltalán nem ismertem. Mármint persze, tisztában voltam, hogy itt van az Athos-Porthos-Aramis hármas, meg ÁFA-ként hozzájuk csapódott D'Artagnan, és ismertem a mára szállóigévé vált szlogenjüket, az "Egy mindenkiért, mindenki Egyért!" -et, de itt a tudásom ki is fújt. Azt is tudtam, hogy megfilmesítették a történetet, amit a tévében körülbelül annyiszor adnak le egy évben, mint a Reszkessetek betörők!-et, de ilyenkor mindig módszeresen elkapcsoltam. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, csak mert igen.

Szóval, a könyvről...
A három testőr című regényének legfőbb szereplője D'Artagnan, a kissé heves vérmérsékletű, bátor gascogne-i fiatalember, aki elhagyva szülőföldjét Párizsba megy, hogy tagja lehessen a király testőreinek, ám ez korántsem olyan egyszerű dolog. A francia fővárosban összebarátkozik Athos, Porthos és Aramis nevezetű testőrökkel, majd egy kis kalamajka után tagja lesz a Királyi Gárdának.
A regény három intrikával teli évet ölel fel, melyben nagy szerepet játszik Richelieu bíboros, Buckingham hercege, a királyné és XIII. Lajos király, és mintha ez még nem lenne elég a cselszövéshez, egy bizonyos Milady is alaposan összekuszálja a szálakat....

Dumas egyáltalán nem hagyott unatkozni ebben a féltégla-méretű regényében, folyton volt miért izgulnom. Ám mégis azt mondom, hogy a regény közepét kicsit időhúzásnak éreztem, az valamiért nem nyerte el maximálisan a tetszésemet. Hogy most ott valóban leült kicsit az izgalom, vagy már nagyon untam a további csűrést-csavarást, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nem élveztem annyira. S ebből kifolyólag egyre jobban idegesített. Mert amint alábbhagyott az izgalom részemről, a könyv "hibái" egyre jobban kiélesedtek.

A "hibáit" azért tettem idézőjelbe, mert ezek igazából nem is hibák, a szó valódi értelmében (meg ezek tök szubjektív dolgok), sőt valószínűleg ezek, a számomra idegesítő részek a könyv elején és végén is szintén megtalálhatóak, csak ott annyira lekötött a történet, hogy észre se vettem őket, vagy csak nem foglalkoztam velük. És tudom, most sokan dühödten fogják becsukni a böngészőt, én meg a nap hátralevő részében csuklani fogok, de a regény közepénél (de csak ott!) engem legjobban a három testőr és D'Artagnan idegesített. Egyáltalán nem tűntek felnőttnek, a viselkedésüket leginkább a nyolcéves kisfiúkhoz tudnám hasonlítani. Továbbá tékozlóak, felelőtlenek, komolytalanok és sokszor nagyképűek voltak; sőt megkockáztatom, hogy olykor a butaság sem állt messze tőlük.
De persze, azért nem szeretnék velük ennyire szigorú lenni, elvégre Dumas -nak a szórakoztatás volt a célja, és talán, ha más tulajdonsággal vértezi fel őket, nem lett volna ennyire izgalmas a könyv. És ezt azért szeretném még egyszer leszögezni, hogy a fentebb említett dolgok tényleg csupán a könyv közepénél zavartak, a többi oldalon tényleg kedveltem őket. Meg szerintem ebben az is közrejátszott, hogy már kiestem a megfelelő korosztályból. Talán, hamarabb kellett volna kezdenem az ismerkedést.

S persze, az is zavart egy kicsit, hogy a szereplők terén Dumas csak végletekben tud gondolkodni. Valaki vagy teljesen jó, vagy teljesen rossz. S ha az előbbi, akkor akármilyen szörnyűséget is kövessen el az illető, akármilyen hibás döntést is hoz, nem változtatja meg a megítélést róla, jótékonyan fátylat borít a kisiklásokra. Ám a gonosz szereplők tettei - ha csupán apró kis dologról is van szó - rögtön ékes bizonyítékai mohóságuknak, rosszindulatúságuknak. Egyébként az én kedvenc szereplőm Milady volt, szerintem ő volt a legötletesebb, legrátermettebb karakter ebben a regényben: okos, fantáziadús, ravasz és a manipulálás nagymestere. Sokkal életrevalóbb, mint a többi halovány, naiv, gyenge nőalak; sőt: szerintem még az itteni férfikaraktereket is simán lehagyja.

D'Artagnan a kor furcsa szokását követve azt vallotta, hogy aki Párizsba jut, ütközetbe jut, majdnem ugyanúgy, mintha Flandriában volna: ott a spanyolok az ellenség, itt a nő. Itt is, ott is verekedni, sarcolni kell

Most hogy egy kicsit kipanaszkodtam magam, azért elárulom, hogy tetszett a könyv, és élveztem olvasni. Egyszerűen csak nem tudtam szó nélkül elmenni a fentebb emlegetett (szubjektíven megállapított) hibái mellett. Izgalmas volt, és szerettem, hogy sose tudhattam milyen fejleményeket hoz a következő fejezet, milyen újabb bonyodalmakkal kell szembesülniük hőseinknek. Tényleg jó kis kalandregény, és biztos vagyok benne, ha minimum tizenöt évvel korábban olvastam volna, akkor fakanállal a kezemben, és törülközővel a hátamon rohangáltam volna, hangosan kiáltva a jelmondatot: "Mindenki egyért, egy mindenkiért!". De az is lehet, hogy már akkor is a fondorlatosan ravasz Milady szerettem volna lenni... ez már örökre titok marad.




A regényről még annyit, hogy 1844-ben jelent meg folytatásokban az egyik francia folyóiratban. A regény előszavában Dumas azt állítja, hogy ezt a történetet egy, a könyvtárban felfedezett kézirat alapján írta - persze, ahogy gondoljuk, ez az egész csupán fikció. Ám a Wikipédiáról megtudtam, hogy később bebizonyosodott, hogy Dumas valóban más munkából merített a regény megírásához, mégpedig a Mémoires de Monsieur d’Artagnan, capitaine lieutenant de la première compagnie des Mousquetaires du Roi (D’Artagnan úrnak, az első Királyi Testőrszázad hadnagyának emlékiratai) -ból, melyet 1700 körül adtak ki Gatien de Courtilz de Sandras neve alatt. És a vicces rész most jön: a könyvet a Marseilles-i könyvtárból kölcsönözték ki, és máig nem vitték vissza. Dumas -nak bizonyára annyira megtetszett a könyv, hogy úgy gondolta, megtartja magának :-) Ejnye!

A bejegyzésben található illusztrációk forrása:
http://www.cadytech.com/dumas/galerie.php



Eredeti cím: Trois Mousquetaires
Fordította: Rónay György, Csatlós János
Kiadó: Európa
Eredeti ár: 3800 Ft
Oldalszám: 688 oldal

Intrikusok

Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Igaz, hogy a könyv már lassan négy éve kapható kicsiny hazánkban, de népszerűségéből mit sem veszített az évek alatt - ugyanis legalább két éve próbálok hozzájutni könyvtárban, de akárhányszor néztem, mindig kikölcsönözték. Azt hittem, hogy maximum nyugdíjas éveimben ismerkedhetek majd meg ezzel a könyvvel, de mákom volt: egyszer, mikor egy végül-is-miért-ne-menjek-most-könyvtárba könyvtártúrát tartottam, ott virított a könyvespolcon, és egyszerűen nem hagyhattam ott. Persze, mikor megfogtam, hogy leemeljem onnan, azért óvatosan körbenéztem, hogy vajon kivel kell majd megverekednem érte, de szerencsére sehol nem volt a láthatáron olyan ember, akit potenciális ellenfélnek tekinthettem volna. Hacsak azt a fiatal srácot nem számítom, aki pár polccal arrébb lapozgatott egy Philip K. Dick könyvet... de azért valljuk be, elég kicsi a valószínűsége, hogy A másik Boleyn lányra pályázott volna.

Philippa Gregory regénye a mindenki által jól ismert románc történetét dolgozza fel, amely Boleyn Anna és VIII. Henrik közt szövődött, ami végül az anglikán egyház kialakulásához vezetett, s így Anna hivatalosan is királynővé válhatott. VIII. Henrik szerelmeinek igazán regényes története van, nem csoda hát, hogy annyi film és regény alapjául szolgáltak. Philippa Gregory kicsit más módon nyúlt a megszokott történethez, hiszen nem Boleyn Annát állította a középpontba, hanem mára elfeledett nővérét vagy húgát (a történészek még a mai napig nem tudják biztosra melyikük volt az idősebb), Mary Boleynt.
Mary ugyancsak Henrik király szeretője volt, még Anna előtt, és a történészek valószínűsítik, hogy két gyermeke, Katalin és Henrik, a királytól fogant, s nem pedig férjétől, Sir William Carey -től. Bár, erre bizonyíték nincs, de kortársai közül néhányan állították, hogy fia, Henrik sok vonásában igencsak hasonlít a királyra.

Boleyn Annáról még csak Robin Maxwell regényében olvastam, és ott merőben máshogy jelent meg alakja: míg Maxwell egy jóindulatú, fülig szerelmes hölgyként ábrázolta, addig itt egy hataloméhes, irigy és önző dögként jelenik meg, aki bármire képes azért, hogy elérje azt, amit akar. Ha a két regényt nézzük, nem kétséges, hogy Gregory könyve magasan veri a másikat, sokkal valósághűbbnek, sokkal logikusabbnak tűnt számomra ez az egész a családok versengésével, a hatalmi játszmákkal, a sok hamissággal...

Igazából, szerettem olvasni ezt a könyvet, és tényleg el tudom képzelni, hogy így mentek akkor a dolgok, és a királyi udvar szinte tényleg egy nyilvános bordélyházhoz volt hasonlatos, ahol a király kedvére válogathatott az új udvarhölgyek közül, miközben a nemesi családok azon izgultak, hogy vajon az ő lányaikból választ-e majd Henrik, és vajon ennek segítségével mennyire magasra tudnak majd kapaszkodni?

Tényleg jó és izgalmas regény volt, nagyon olvastatta magát, sokszor észre se vettem, és már vagy kétszáz oldalt haladtam a könyvben. Viszont ami olykor zavarta a szemem, azok a vulgáris szavak voltak. Igaz, nem sokszor fordultak elő, de én tényleg megütköztem rajtuk, valahogy nem éreztem odaillőnek azokat - persze, annak ellenére, hogy nem egy vattacukros regényvilágról beszélünk. A másik dolog, ami zavart benne, az Mary későbbi kapcsolatának a leírása, ami már tökéletes példa a giccs fogalmára, szerintem. Olykor úgy éreztem, mikor egy-egy együttlétüket megjelenítette, hogy valahogy így képzelek el egy Romana vagy Tiffany regényt belülről :-). Úgy érzem, ott néha kicsit elragadta az írónőt a hév, én meg legszívesebben rohantam volna a felmosóvödörért. Azért félreértés ne essék, ezeket teljesen megbocsátottam Gregory -nak, mert a többi rész tökéletesen élvezetes volt, és kellően realista, midenféle giccs és szirup nélkül.

Szóval, összességében végül is jó könyv ez, jó kis kikapcsolós könyv: intrikával, hatalomvággyal tele; egy olyan világról, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Ja, és 2008-ban filmvászonra vitték a regényt Justin Chadwick rendezésében, Mary Boleyn szerepében Scarlett Johansson, Anna szerepében pedig Natalie Portman - a regényhez képest elég sok mindent változtattak rajta, de alapvetően rendben van, Natalie Portman szerintem remekel Boleyn Anna szerepében - én legalábbis valahogy így képzeltem el őt. Ha van időtök, nézzétek meg (ha még nem tettétek)!

Eredeti cím: The Other Boleyn Girl
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám:716
Eredeti ár: 3890 Ft
Kiadó: Palatinus

képek:
1. Mary Boleyn portréja
2. Anne Boleyn portréja
3. részlet a filmből

Bertie kézbe veszi a dolgokat

P. G. Wodehouse: Megőrült, Jeeves?

kiolvastam: 2011. március 28.

"Pí dzsí wudhausz" úrhoz még nem volt szerencsém eddig, mulasztásom súlyosságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg rá nem akadtam erre a kötetre a könyvtár egyik polcán. A fülszöveg tökéletesen meggyőzött arról, hogy nekem most erre van szükségem. Így hát, miután boldogan hazabattyogtam a könyvtárból, rögtön neki is estem. És ahogy elolvastam az első belekezdést, teljesen beleszerettem a könyvbe: imádtam és imádtam!

Imádtam ezt az ügyefogyott, kissé beképzelt Bertie Wooster -t, aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud és gond nélkül képes a legproblémásabb esetek megoldására - persze, ez mind nyilvánvalóan nem igaz. Olykor kissé fölényeskedő, de mégis meg kell mondjam, hogy kiváló narrátor: tudja hogyan kell odaszegezni az olvasót a könyvhöz, hogy szinte kínnak érezze a letételét. Nem csupán mesélőkéje kiváló, hanem a humora is: olyan hamisíthatatlan angolos.

És persze, hogy még jobban szórakozhassunk, ott van nagyszerű kontrasztként az izgága Bertie mellett a kiváló és visszafogott inasa, Jeeves. Hogy valójában melyikük hordja a nadrágot kettejük közül, azt hiszem nyilvánvaló - legalábbis nekünk, olvasók számára. Ám Bertie -nek elég sokszor nem esik le a tantusz.

Wodehouse stílusáról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azok a meghökkentő szóképek, bizonyos kifejezések... mind-mind annyira jópofák és humorosak, hogy az ember legszívesebben megjegyezné magának mindet, hogy az unalmassá váló, ellaposodott társalgásokba egyszer csak bedobja valamelyik kifejezést vagy mondatot, és biztos vagyok benne, hogy máris gördülékenyebben folytatódna a dolog. És még ráadásul milyen jópofának néznének...

Sietve le kell szögeznem, hogy nem a szépsége bénított meg. A maga bolondos, szőke, borjúszemű módján helyes volt, de nem az a lélegzetelállító bombázó.
Nem, a máskor oly gördülékeny nemek közti eszmecserét a lány gondolkodásmódja zavarta meg. Senkit nem akarok megtéveszteni, ezért nem állítom, hogy költő volt, de ahogy beszélt, az időnként komoly aggodalmat ébresztett bennem. Úgy értem, ha egy lány minden előzmény nélkül azt kérdezi, szoktad-e úgy érezni, hogy a csillagok Isten virágkoszorúja, akkor azért gondolkodóba esik az ember.

Egyébként ez a könyv, Wodehouse Jeeves-sorozatának a negyedik kötete volt, de igazából mindenféle gond nélkül olvastam, sőt fel se tűnt, hogy ez talán egy későbbi rész lenne - ez csak a molyon való wodehouse-os kutakodásaim közben derült ki számomra. Szóval, ebből következtettem ki azt (remélem, helyesen), hogy ez a sorozat tulajdonképpen nem úgy sorozat, ahogy mi gondoljuk, hanem igazából csak Jeeves és Bertie valamint pár mellékszereplő személye kapcsolja össze őket. Szóval, külön-külön is tökéletesen érthetőek, bár, gondolom azért mégis egyben és egymás után az igazi.
Ebben a kötetben minden benne van, ami egy igazán jó komédiához kell: civakodó szerelmesek, sértődős főszakács, egy kissé retardált, gőtemániás régi ismerős, egy morcos és lerázhatatlan nagynéni, játékkacsák a fürdőkádban és Bertie tervei a megoldáshoz...

Szóval, rajongásom Wodehouse és az ő Bertie -je iránt az egekbe szökött, szinte már-már tomboló méreteket öltött. Bevallom, igyekszem ebből kicsit visszafogni a bejegyzés írása közben, de ahogy visszaolvasom a dolgokat, rájövök, hogy mennyire nem sikerült. De ezt az imádatot teljesen jogosnak érzem, hiszen ilyen kiváló helyzetkomikummal és humoros főszereplővel ritkán találkozom, és persze Jeeves-t se felejtsük ki. El is határoztam, hogy megszerzem magamnak Wodehouse könyveit, hogy pótoljam ezt a borzalmas mulasztásomat irányában, és bármikor, amikor csak kedvem szottyan, levehessem a polcról és imádhassam a történeteit.
Addig is megnézem a Majd a komornyik című sorozatot, amikor nem annyira P. G. Wodehouse -ért, hanem Hugh Laurie -ért rajonghatok.
Az értékelésemben 10 pontot ért el a könyv - de ez nem is lehetett kérdés.

Eredeti cím: Right Ho, Jeeves?
Fordította: Kövesdi Miklós Gábor
Kiadó: Ciceró Kiadó
Eredeti ár: 1890 Ft
Oldalszám: 265 oldal

Vonzások és választások

Jane Austen: Emma

kiolvastam: 2011. január 30.

A szerelem kezdete az örökös találgatások játéka: igyekszünk megbizonyosodni felőle, hogy igaz-e a sejtésünk, s vajon a másik is hasonlóképpen érez? Ez sosem egyszerű, hiszen minden ember más és más, és az is bizonyos, hogy senki sem egyszerű eset. Inkább csak reménykedhetünk, hogy az események reményeink szerint alakulnak majd valamikor.

Emma Woodhouse szép és eszes fiatal hölgy, ám nem teljesen hibátlan: olykor biztos benne, hogy ismeri az emberi szívek törvényeit, ezért szereti a kerítőnő szerepét játszani. Ám a dolgok az első siker után nem úgy sülnek el, ahogy azt Ms. Woodhouse elképzeli - a melléfogásokért szívfájdalmakat és sértődöttséget kap. El is határozza, hogy többé nem avatkozik bele a szerelmi ügyekbe, ám a spekulálgatásoknak nehéz megálljt parancsolni. De még ennél is nehezebb felismerni számára a saját szívében rejlő gyengéd érzelmeket.

"…miközben hallgatom, hogy mennyire helytelenül okoskodik, már-már magam is kezdenék így gondolkodni. Jobb, ha nincs esze az embernek, semmint, hogy olyan rosszul használja, mint kegyed teszi."

Hatalmas parkok, vidéki kúriák, bálok, hosszú séták, illedelmes csevejek - Austen regénye ismét az angol arisztokraták világába kalauzolja el az olvasót, ahol minden egyes nap kényelmesen, és igazán angolosan telik a sok udvariaskodás és ötórai teák között. Minden kellően visszafogott, ám korántsem mentes a praktikáktól, pletykáktól és a különböző spekulálgatásoktól.

Austen közel ötszáz oldalon keresztül lassan folydogáló regénye eléggé ellentétes érzéseket váltott ki belőlem: az első fele hol tetszett, hol nem - eléggé hullámzó volt a viszonyunk egymással. Előfordult, hogy napokig félreraktam, és igazán nehéz volt rávennem magam, hogy ismét belekezdjek, mert voltak olyan részei, amik abszolút nem tudtak lekötni. Rengetegszer tettem fel magamban a kérdést, hogy van-e értelme ezeknek a társasági praktikáknak, a többi ember mozdulatának folytonos és aprólékos elemzésének? Jelenleg nagyon távol állok ettől a világtól, ahol ezek jelentik a legfőbb problémát és az ilyen helyzetek váltják ki a legnagyobb érdeklődést. Én ezeket sokszor jelentéktelennek éreztem, s közben egyre jobban izgultam, hogy hogyan fog alakulni Austen regényével a viszonyom.

"Ha egy közepes képességű úriember megtesz minden tőle telhetőt, az többet ér, mint a kiválóak felületessége."

Aztán a könyv közepétől egyszerre semmissé lett az aggodalmam, mert ahogy feltűnt a színen Mr. Frank Churchill, kezdett érdekessé válni a dolog, majd Mrs. Elton megjelenése valóban megkavarta az állóvizet, és végre jól szórakozhattam. Az utóbbi szereplőről ugyanis tudni kell, hogy egy hihetetlenül kotnyeles, fennhéjázó nőszemély, aki folyton mindenkire ráerőszakolja a társaságát illetve akaratát - egyszóval ritka idegesítő és ellenszenves hölgy. A való életben biztosan nem örültem volna így a feltűnésének mint a regényben, de úgy gondolom, hogy nagyon jót tett a történetnek: vége volt a finom udvariaskodásoknak Végre volt valaki, aki képes volt valamilyen reakciót kiváltani belőlem, s aztán már minden ment magától. Az utolsó százötven oldalt már mindenféle megszakítás nélkül olvastam el, annyira érdekelt a történet és a szereplők további sorsa.

Azért azt nem mondanám, hogy az írónő ismét hozta a szokott formáját - bármennyire is jó érzésekkel tettem le a könyvet - , mert túl sokszor unatkoztam olvasás közben. Ez a korábbi Austen regényeknél, amiket olvastam - Büszkeség és balítélet, A klastrom titka, Meggyőző érvek - nem fordult elő. Hajlok arra a feltételezésre, hogy ez a könyve talán tényleg gyengébben sikerült: túl nagy hangsúlyt helyezett a cselekmény előkészítésére, kicsit túlragozta az elején a dolgokat vagy nem is tudom, és hiányoltam azt az iróniát, ami a Meggyőző érvekben annyira szórakoztatott.

Az általam felsorolt hibák dacára, azért mégis megérte elolvasnom a könyvet, hiszen voltak részek, különösen a második felében, amik nagyon tetszettek, és a legvégén elégedetten csuktam be a könyvet. Kíváncsi lennék rá filmen is, azt hiszem ezt a mulasztásomat is hamarosan pótolni fogom.

A könyv a "Csökkentsd a várólistád 2011-ben" játékhoz általam felállított polc része volt.

A könyv végül 7 pontot kap tőlem

Kiadó: Ulpius-Ház
Eredeti cím: Emma
Fordította:Tomori Gábor
Oldalszám: 665 oldal
Eredeti ár: 3499 Ft
ISBN: 978 963 254 112 9

Fülszöveg:

„Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, deríís természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte." E sorokkal kezdődik a jellegzetes Austen-hősnők közé méltán felsorakozó Emma regénye; s az említett számos jó tulajdonság, kedvező adottság ellenére bizony vele is végigjáratja az írónő a csalódások, kisebb-nagyobb bánatok, tanulságok iskoláját. Az események középpontjában három ifjú pár félreértéseken és viszályokon át győzedelmeskedő szerelme áll. A színtér, a környezet itt is ugyanaz, mint a többi Austen-regényben: vidéki angol úriházak, amelyek úgy élik derűsnek és kiegyensúlyozottnak látszó életüket, mintha az országnak semmi köze sem volna a Csatorna túlsó oldalán dúló napóleoni háborúkhoz. De a szereplők újszerű érzékenységén, társadalmi komédiájuk apró mozzanatain mégis érezni, hogy a világ épp változófélben van körülöttük.

Kar a fellegek között

Anthony Trollope: Hitek és remények

kiolvastam: 2010. szeptember 8.

Én is gyakran nézegetem a felhőket, mikor felpillantok az égre, ahogy Luke Rowan, Trollope regényének egyik főhőse is tette a történet elején. Először minden kuszának tűnik, ám pár perc múlva egész világok tárulnak szemem elé a nagy kék messzeségben: lovak, hajók, sárkányok, virágok s különböző arcok formája néz vissza rám, s közben sokszor gondolok arra, hogy lehet, hogy onnan föntről ők is épp engem néznek, s próbálják kitalálni, hogy vajon én miféle formát fogok ölteni pár percen belül. S vajon fölismernek-e majd, hogy én vagyok én vagy teljesen mást fognak látni bennem?

" - Rachel - törte meg a fiú mindkettőjük hallgatását -, éljen bármeddig, soha ilyen gyönyörű látványban nem lesz része Isten szép világában! Ó! Látja azt a férfikart, azt a mélybíbor felleget, amely úgy nyúlik ki, mintha egy másik világból igyekezne önt elragadni?"

Ilyesmi dolog lehet az is, amikor megismerünk valakit: hiszen minden idegen személye egy nagy hófehér pacának tűnik első pillantásra, ami egy kis megfigyelés után formát nyer szemünk előtt, s a felismerés épp annyira lehet varázslatos is, mint hétköznapi. Ahogy a felhőknél is. De minden alkalommal mégis ott van a lehetőség, hogy varázslatra bukkanjunk: például, hogy nem csupán egy emberalak rajzolódik ki a nagy fehér semmiből, hanem hátán a tündérszárnyak is.

Trollope regényének két főhőse, Rachel Ray, egy mélyen hívő özvegyasszony legkisebb lánya és Luke Rowan, a városi ifjú is azon van, hogy egymás lelkének formátlanságában felismerjék az alakzatot. Bár, a korabeli erkölcs nem igazán van ennek segítségére, sőt, hogy őszinték legyünk eléggé megnehezíti számukra ezt a folyamatot. S mivel egy kisvárosban játszódik a történet, ez még inkább rátesz egy lapáttal: rosszindulatú pletykák kelnek szárnyra a legalább annyira rosszindulatú lakók miatt, akik annyira szeretnék elérni a túlvilági üdvösséget, hogy mindenfajta evilági örömöt megvetnek, s tiltólistájuk elején nagy, vörös betűkkel ott szerepel az ártatlan szerelem is. Persze, azért nem ennyire rossz a helyzet, vannak emberek köztük, akik nem így látják a dolgokat. Bár a pletykáknak azért ők is hisznek olykor.

Ilyen Rachel édesanyja is, Mrs. Ray. Bár, ő is félti túlvilági üdvösségét, de szerencsére az anyai szeretet sokkal nagyobb helyet foglal el a lelkében, így ő bár nem akadályozza a fiatalokat szerelmük kibontakozásában, sőt szívből reméli, hogy lánya megtalálja a boldogságot Luke oldalán, de azért hiszékenysége folytán majdnem elszakítja őket egymástól.

"Mr. Tappitt azt akarta, hogy Rowan elméletben tanulja ki a mesterséget, s leckéi kizárólag számokból álljanak. Unalmas, poros főkönyveket tett elébe, mondván, hogy ezek rejtik a serfőzőmesterség alfáját és ómegáját. Őt azonban jobban érdekelte a maláta és a sör kémiai reakciója. Alig két hetet töltött a cégnél, s máris olyan sokat ígérő eljárást javasolt Mr. Tappittnek, , amely csökkentené az ital zavarosságát. – Főzzünk jó sört! – javasolta, s Mr. Tappitt menten tudta, hogy ez biza nem lesz jó."

De miért akarná bárki is, hogy ez a bimbózó szerelem még csírájában elhervadjon? Hát, először is ott van az erkölcsösök csoportja, melynek élén Rachel nővére áll személyesen. Szerintük itt e földön nincs helye a boldogságnak, még a házasságban sem. Ez istentagadás lenne! Másik részről pedig ott van az ármánykodók oldala, akiknek az a céljuk, hogy Luke vagy menjen vissza oda, ahonnan jött vagy saját lányuk egyikét vegye nőül. Ennek élén Mrs. Tappitt, a helyi serfőző felesége áll, aki irigysége és önzősége folytán veszélyes pletykákat indít útjára, amik Rachel jóhírét és Luke jószándékát kérdőjelezik meg a város polgárai előtt.

A regény eleje nagyon bájosan indult, kis civakodásaival, pletykálkodásaival, s a mindig mindent jobban tudó embereivel az élén gyakran emlékeztetett az általam annyira szeretett Avonlea-re. Egyszerűen szerettem itt kalandozni, s ráadásul a narrátor cinikus megjegyzései, ironikus hangvétele csak tovább fokozta ezt az érzést. Az első száz oldalba menthetetlenül beleszerettem, akárcsak az ügyefogyott szereplőkbe, ám ahogy egyre kezdett komolyodni Luke és Rachel érzése egymás iránt, s ahogy a kisváros polgárai, ezzel egyenes arányban, egyre gonoszabbakká váltak, úgy kezdett lelohadni a lelkesedésem is, s átvette a helyét a tehetetlen düh. A mérgem leginkább arra irányult, hogy egyszerűen képtelen voltam azt megérteni, hogyha valami botrány keringett a levegőben hol Rachel, hol Luke körül, azt mindig mindenki elhitte vagy esetleg kétségek gyötörték, de az eszébe se jutott senkinek, hogy az érintetteket kérdezzék meg erről.

Persze, értem én az emberi természetet, hogy sokaknak sokkal kellemesebb hallgatni és többszörösen kibeszélni azt, ha valaki nem úgy viselkedett, mint ahogy az elvárható vagy esetleg az anyagi háttere mégsem olyan, mint ahogy azt elmondta másoknak, mint az olyan dolgokat, hogy mások mennyire boldogok. Azt hiszem, ha egyszer az utóbbi győzedelmeskedne, akkor a pletyka meg is halna, sok ember szomorúságára. Bár, bevallom, hogy igen szórakoztató olvasni a sok pletykaéhes vénasszonyról.

Igazából, attól függetlenül, hogy a komolyabb áskálódások nem nyerték el a tetszésemet, azért mégis ajánlani tudom, hiszen Trollope nagyszerűen ábrázolja a viktoriánus kisvárosi miliőt, s remek iróniával mutatja be azt. Az értékelésemben 6 pontot ért el végül!

Kiadja: Lazi Kiadó
Eredeti cím: Rachel Ray
Fordító: Béresi Csilla
Eredeti ár: 3500 Ft
oldalszám: 360 oldal
ISBN: 9 789632360 670812

Fülszöveg:

Anthony Trollope-nak, a 19. századi angol irodalom legtermékenyebb szerzőjének briliáns kötetét tartja kezében az olvasó. A viktoriánus prózaírás klasszikusa nagy népszerűségnek örvendett saját korában, melyet ironikus, egyéni hangjának, remek jellemábrázoló képességének és lényeglátásának köszönhetett.
E regényében egy angol vidéki kisváros kusza társadalmi viszonyait boncolgatja egy föltáruló szerelem tükrében. Főhőse, Rachel Ray, egy elszegényedett polgári család szépreményű leánykája, akinek életét két ellentétes vonzás: a bigott vallásosság eszméinek való megfelelés és az ifjúi szív hevülete teszi pokollá. Özvegy édesanyja és hitbuzgó, ugyancsak özvegy nővére olyan elvárásokkal terhelik a leányt, amelyekkel aligha egyeztethető össze fellobbanó szerelme az öntörvényű, karrierjét egyengető városi ifjú, Luke Rowan iránt. A kisebbik lányát rajongva szerető, ám roppant határozatlan, s mások ítéletén csüggő anya akaratlanul is egyre több akadályt gördít leánykája útjába. A szerelmesek helyzetét még tovább nehezíti a nagy múltú, ám annál ihatatlanabb sört főző cég csökönyös vezetője, Mr. Tappitt és ármánykodó felesége, valamint a kisváros pletyka- és botrányéhes polgársága.
E színes kavalkádban szikrázik föl Trollope sziporkázó humora, máig szórakoztató ironikus hangvétele, páratlan egyházkritikája és kiváló karakterábrázolása, amelyekhez képest a történet már-már másodlagossá válik.

Akik előttem olvasták:

Christina

Fürtrablás

Sophie Gee: Botrányos viszonyok
kiolvastam: 2010. május. 23.

Már sokadjára jött velem szembe ez a gyönyörű borító az egyik könyvtárunk polcán, s mindannyiszor megálltam megcsodálni, néha a fülszövegét is újra és újra elolvastam, s mindig alaposan meggondoltam, hogy vajon visszategyem-e a polcra vagy csapjam a kezembe levő könyvkupac tetejére. Jó pár hétig kacsingattunk egymásra, aztán végül mégis az én táskámban utazott át a könyv a könyvtár kijáratán.

A regény a XVIII. századi Angliában játszódik, s első lapjain Alexander Pope- pal találkozhatunk (ha esetleg a neve nem lenne ismerős: Anglia leghíresebb költője, akinek legfőbb műve ma is kötelező olvasmány az ottani középiskolákban, s az angol történelem során ő volt az első költő, aki saját könyveinek eladásából vagyonra tett szert. De természetesen a regény az ezt megelőző időkről szól.), aki elhatározza, hogy barátnőihez Martha-hoz és Teresahoz hasonlóan felköltözik egy kis időre Londonba, hogy bekerüljön egy kicsit a vérkeringésbe. Itt fontos ismeretségeket köt: többek közt megismerkedik Jonathan Swift-tel, Richard Steel -lel, a Tatler és a Spectator magazin szerkesztőjével és John Gay- jel, a Koldusopera szerzőjével, s mindeközben igyekszik egyik régi barátnője, Teresa szívét elnyerni, egészen sajátos módszerekkel, szellemi sziporkázásaival.

Ez lenne az egyik szál. A másikon is egy szerelem kibontakozását kísérhetjük figyelemmel, ami nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint Pope-é: Arabella Fermor, London Szépe, s mellesleg Teresa unokatestvére keres magának potenciális férjjelöltet, ám a keresésbe belefáradva, Lord Petre, London ügyeletes szépfiúja karjai közt pihen meg. Plusz ez a szál még egy kis jakobinus összeesküvéssel is meg van fűszerezve, hogy a hatásfoka még nagyobb legyen.

Szóval lehetne ezzel bőven mit kezdeni, de az írónő valahogy nem jó oldaláról ülte meg a lovat, szerintem. Sokkal érdekesebb lett volna a történet, ha valóban Pope szemén keresztül látjuk az eseményeket, s nem kukkantunk bele a történet során valamennyi szereplő fejébe, mert az elveszi a találgatások, olvasói spekulációk lehetőségét, s egy mondatba besűrítve, készen megkapjuk hogy mit kell gondoljunk erről és erről a szereplőről. Valahogy nekem nem tetszett ez a dolog. Én olvasás közben szeretek találgatni, meglepődni, besorolgatni szereplőket, majd húsz-harminc oldal után átsorolgatni őket stb stb. De itt erre sajnos nem volt lehetőségem, ahogy feltűnt egy szereplő, rögtön betekinthettünk a gondolataiba, illetve a narrátor még azt is megmondta, hogy milyen emberrel van most éppen dolgunk. Egy szereplő esetében nem tette ezt az írónő, de ezek után nem is igen volt rá szükség, mert emiatt tudtam, hogy nem stimmel vele valami, s az összes titokzatos dolog hátterében ő állhat. Így ennek a varázsa is elveszett.

Maga a nyelvezete se okozott katarzist: egyfelől sokszor voltak felesleges párbeszédek, és sokszor indokolatlanul ment le a vulgaritás szintjére egy-egy szereplő. Érdekes volt, hogy egyik pillanatban még nagyon körmönfontan, körülírón, választékosan fogalmazták meg a mondanivalójukat, s két-három sorral lentebb már olyan szinten lesüllyedt a stílusuk, hogy nem volt különb egy utcalány és egy strici párbeszédénél. Persze vannak olyan regények ahol ez nem zavarna, de ott nem, vagy nagyon ritkán fordulna elő olyan kifejezés, hogy „elragadó szépség”. Helyette csak a „jó nő” szerepelne, s a párbeszédek jól meg lennének tűzdelve a különböző és kihagyhatatlan töltelékszavakkal, mint az a bizonyos b -vel vagy a k-val kezdődő. Na, ilyen szövegkörnyezetben nem hatna meg különösebben. De itt, a sok finomkodás és körülményesen megválasztott szavak között igenis zavaró volt. Olyasmi érzés volt ezeket olvasni, mint ha egy pipacsokkal teli mezőn sétálva, a tájban gyönyörködve hirtelen egy tehénlepénybe lépnél a vadiúj szandáloddal. Ugye, hogy nem is olyan kellemes?

De általánosságban a párbeszédekről azt tudnám mondani, hogy ennek ellenére voltak nagyon szép és szellemes részei, amik viszonylag ellensúlyozni tudták számomra az oda nem illő részeket. Különösen Pope beszédei tetszettek a legjobban: mind képi világban, mind mondanivaló tekintetében.

Érdekesek voltak a szerelmi szálak is: egyfelől Pope és az ő olthatatlan vágya Teresa irányában, aki viszont inkább az érvényesülést és a látszatot tartja fontosnak, s minden vágya bekerülni ebbe a hideg, számító és rosszindulatú világba, ami folyton a csillogás arcát mutatja. Arabella, a másik szerelmi szál főhősnője, pedig pont ebből igyekszik kikerülni az egyetlen tiszta, ám ott fel nem lelhető érzés segítségével, melyet Lord Petre oldalán talál meg. A lányok, és a szereplők többsége, akik ebbe az elit körbe tartoznak vagy akarnak tartozni, időnként kénytelen felülni a hírnév hullámvasútjára, ami hol a siker és népszerűség égéig utaztatja őket, s hol a megalázottság és a lenézettség mélységeibe. Ennek a társaságnak egy szabálya van: tartsd fenn a látszatot, s akkor nem lesz baj.

Persze lehet belőle némi klisészerű mondanivalót kihámozni, de igazából nincsenek nagy mélységei a könyvnek. De ez nem is mindig fontos, nem vágyhatunk állandóan magvas gondolatokra. Valamikor elég csak a szórakozás. S azt hiszem egy kikapcsoló olvasmánynak ez megteszi.

Fülszöveg:

Egyesek azért kockáztatnak, mert azt hiszik, ki tudják játszani a sorsot
Mások azért, mert a szerencse fiai
És megint mások egyszerűen csak imádják a veszélyt…

Robert Petre, Ingatestone hetedik lordja elcsábítja a gyönyörű és talpraesett Arabella Fermort. Arabella tudja, hogy egy ilyen viszony egy életre tönkreteheti, hiszen ördögien csábos szerelmese jakobita összeesküvő, akit ha lelepleznek, vérpadon végzi. A pár titkos viszonyát egy kívülálló lesi meg, egy önjelölt költő, aki nem más, mint Alexander Pope. Hírnévre és vagyonra áhítozva érkezik Londonba. Ha kudarcot vall, nyomorba jut, de ha Arabella és Lord Petre titkos viszonyáról híres költeményt ír, sikeres és gazdag lehet. London, 1711 – mocsok és pompa, álarcosbálok és politikai intrikák, kártyacsaták és orgyilkosságok és a kor leghíresebb géniuszainak botrányos világa.
A báli szezon regénye – szex és álarcok, botrány és pletykák a tizennyolcadik századi angol főurak és hatalmasok szűk és kirekesztő körében.

Összegzés:

Bevallom, a híresztelések alapján én sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. Ez kellemes meglepetés volt részemről, de ennek ellenére mégse tartom nagyra az egészet, mert ez nekem inkább a várakozások könyve volt: végig vártam, hogy lesz benne valami nagy rejtély, de nem volt; vártam, hogy lesz valami nagy csavar, de nem volt; vártam, hogy lesz valami nagy finálé, valami katartikus befejezés, de... azt hiszem ezt már ti is tudjátok. Könnyed olvasmány, ami kikapcsolódásnak jó volt, de nem hiszem hogy máskor is magammal viszem a polcról. Az értékelésemben 5 pontot kap.

Egy kurtizán szerelme

Kathleen Winsor: Amber

kiolvastam: 2010. április 18.

Hirtelen nem is tudom mit kéne most írnom erről a könyvről, vagy egyáltalán hol kezdjem? Tegnap késő este tettem le a kezemből, de még mindig nem tudom mit gondoljak. Annyi biztos, hogy nagyon tetszett, az első oldalak olvasása közben már rögtön beszippantott magába, úton-útfélen magammal hurcibáltam, minden lopott percemet ezzel a könyvvel töltöttem.

A regény a XVII. századi Angliában játszódik, s főhősnőnk Amber St. Claire, a történet kezdetén egy alig tizenhat éves falusi kislány, aki egy szép napon találkozik a végzetével: egy jóképű, vonzó férfival, Bruce Carltonnal. A lány rögtön beleszeret, és kérve kéri, hogy vigye magával Londonba, a csillogó nagyvárosba, végül Bruce a lány szépsége miatt enged neki, s teljesíti kérését. Magához veszi, de előre tudatja vele, hogy nem sokára el fog hajózni Amerikába, s Ambert nem kívánja magával vinni, s egyedül kell maradnia Londonban. Amber kemény leckék árán beletanul a nagyvárosi életbe, jópárszor kap hatalmas pofonokat az élettől, de szívós lány, s mindig van elég ereje ahhoz, hogy újra kezdje a dolgokat, s így szépen lassan börtönfogságból a király ágyasának szerepéig küzdi fel magát alig pár év alatt, s a hercegnői címet is megkapja.

Amber -ben becsültem a kitartását, a szívósságát, az akaraterejét, s hogy az élet ilyen területein mindent elért, amit csak szeretett volna. De személyét valahol mégis szánalmasnak éreztem olykor, főleg Bruce Carltonhoz fűződő viszonya miatt. Akárhányszor felbukkant újra ez a férfi az életében, mindent eldobott magától, szinte megbolondult, s csak az volt számára a fontos, hogy a férfival legyen, aki már az elején nyíltan megmondta neki, hogy a szerető szerepkörén kívül többet nem akar tőle. Amber folyamatosan reménykedik, hogy Bruce -t hátha képes meggyőzni arról, hogy mégis komolyan vegye, s legfőképpen ezért küzdi fel magát a társadalmi ranglétrán. Hátha a rangjának, vagyonának már a férfi nem mond ellent...

Amber a szemünk láttára alakul át igazi nagyvilági nővé, aki csak a saját boldogulását tartja szem előtt, s az én rokonszenvemet így vesztette el egyre jobban. A végén már abszolút nem cselekszik reálisan, s olyan tetteket követ el, amik már tényleg embertelennek mondhatók. Persze, nem mondom hogy elítélem őt, mert nem. S szerintem az írónő nagyon jól megoldotta, hogy teremtett egy kevésbé szimpatikus főszereplőt, akit az ember nem tud végig gyűlölni a regény során, sokszor sajnáltam, drukkoltam neki, izgultam érte. De azért mégis szomorú volt látni, hogy valakit hogy ronthat el így a nagyváros kétszínűsége, intrikája, látszat-világa.

Fülszöveg:

Minden idők egyik leghíresebb románca Amber St. Clare életét meséli el, aki a 17. századi Anglia polgárháborús zűrzavarában nemesek törvénytelen gyermekeként születik, és egy parasztcsalád neveli föl. A gyönyörű nővé cseperedő Amber mit sem sejt előkelő származásáról, de úgy érzi, többre hivatott annál, hogy egy falusi gazda feleségének egyhangú életét élje. Egy napon katonák érkeznek Marygreenbe, s a tizenhat éves lány rögtön beleszeret az egyikbe, a fiatal és jóképű Lord Carltonba. Londonba szökik vele, ám néhány együtt töltött, mámoros hónap után állapotosán, pénztelenül az utcára kerül. A saját kárán tanulja meg, hogyan boldogulhat ebben a csalókkal és képmutatókkal teli városban, és mivel nem lehet a szeretett férfi felesége, elhatározza, hogy ravaszsága, bátorsága és főként szépsége révén bármi áron, de kiharcolja magának a legnagyobb kiváltságot, amelyet a kor Angliájában egy nő megszerezhetett: II. Károly király kedvenc ágyasa lesz. Kathleen Winsor ma már klasszikusnak számító regénye megjelenésekor azonnal óriási sikert aratott. Tizenhat országban lett bestseller, huszonhárom nyelvre fordították le, és film is készült belőle.

Összegzés:

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy sokszor egyszerűen rühelltem a főszereplőnőt és idiótának tartottam, mégis nagyon, de nagyon megszerettem a könyvet. Rabul ejtett az 1600-as évekbeli London képe: a maszkok, a bálok, a kastélyok, a szép ruhák, a titkos találkák világa. Tanúja lehettem a nagy pestis járványnak, a londoni tűzvésznek, s a város újjáépítésének is. Olvasás közben egyszer sem unatkoztam, gyorsan pörögtek az események, és elég sok izgalomban volt részem. A könyvet nagyon, de nagyon szépen köszönöm Amadeának, aki nélkül nem biztos, hogy megismertem volna ezt a fantasztikus történetet! Hajszál híjján majdnem kedvencet avattam, igazán nem sok kellett hozzá. Talán a vége miatt van egy kis hiányérzetem, valahogy határozottabban kellett volna lezárni. De lehet, hogy mégis így volt a jó... nem tudom! Mindenesetre, számomra ez egy 9 pontos regény!