Pages

Aki a virágot szereti....

2011. szeptember 25., vasárnap

Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Dumas regényei valamiért teljesen kimaradtak gyerek- illetve fiatalkori olvasmányaimból, és valamelyik nap egyszer csak úgy ébredtem, hogy ez így nem mehet tovább, egyszerűen muszáj megismerkednem Dumas könyveivel, mert ez milyen dolog már, hogy még mindig nem ismerem "testközelből"... Igaz, a várólista-csökkentős játékba is bekerült Dumas -tól a Monte Cristo grófja (hasonló cél vezérelt már ekkor is, mikor megalkottam a tizenkettes listámat), de ahogy beléptünk ebbe az ominózus évbe, amikor is már igazán csökkenteni kéne ezt a várólistát, félni kezdtem a Monte Cristo vastagságától - ami annyira, de annyira nagy, hogy ölni is lehetne vele. (oké, most megint túlzásba estem....) No, mindegy is, végül is az a lényeg, hogy nem akartam rögtön így belevágni a közepébe, ezért választottam A fekete tulipánt, ami terjedelmét tekintve már rögtön nem annyira ijesztő, sőt igazán barátságosnak nevezhető. (persze, most ahogy leírtam, kicsit jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem értem magam... most mi a csodáért félek én a Monte Cristo -tól? Csak azért mert vastag? De hát ez nem valami nyomós indok, elvégre szeretek olvasni, és ha élvezem olvasni a regényt, akkor folyton azon nyifogok, de miiiiiiééért lett vége?? én még akarom!... áh, komolyan mondom nem értem magam... agymenés vége.)

No, de hogy a lényegre térjek: az 1850-ben megjelent regény a XVII. század Hollandiájába kalauzol el minket. A könyv főszereplője Cornelius Van Baerle, aki nagyon, de nagyon szereti a virágokat, pontosabban a virágok legszebbjeit, a tulipánokat. De nem csupán szereti, hanem termeszti is őket, s minden vágya, hogy megalkothassa minden tulipánkertész leghőbb vágyát, a fekete tulipánt...
Nos, mint tudni véljük, Van Baerle nagyon ügyes és okos kertész, és úgy véli, sikerrel járt, de biztosat csak az elültetés/kivirágzás után lehet mondani. De nem ám olyan egyszerű a dolog! Számos akadályt kell legyőznie, melyet gonosz és irigy szomszédja gördít az útjába, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Van Baerle tulipánhagymáit (amiből majd fekete tulipánok fognak kibújni) a magáénak tudhassa, hogy végül övé legyen a dicsőség a fekete tulipán kikísérletezéséért.

Olyan izgalmasan kezdődött ez a regény, hogy az valami hihetetlen! - volt itt minden: börtönből szökés, menekülés, felkoncolás, nép haragja meg minden... Úgy gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor tutira jó pajtások leszünk. És végül is tényleg izgalmas volt a végéig, csak mégsem sült el úgy a dolog, hogy azt mondhassam nagyon megszerettem a könyvet.

Igazából, ami nagyon zavart benne az az volt, hogy a romantikus jelenetek túl teátrálisak voltak az én ízlésemnek. Már-már a "fárasztó" jelzőt illetném rájuk - s bár nem a romantika volt a legfőbb vonulata a regények, mégis képtelen voltam ezeken túllépni. A párbeszédek, a mozdulatok, a reakciók egyáltalán nem voltak életszerűek, nagyon elnagyoltak, és túl fennköltnek hatottak. Igen, persze: tisztában vagyok vele, hogy nem egy realista regényről beszélünk A fekete tulipán esetében, de akkor is zavart.

A másik dolog, hogy bármennyire is izgalmas volt, azért mégis voltak olyan részek, amik untattak, és ebbe a kategóriába a könyv szinte egész közepe besorolható, vagyis azok a részek, amikor Van Baerle Leeuwensteen - ben raboskodott. Persze, voltak ott is csavarok meg ilyenek, de az erős kezdés után mégis úgy éreztem, hogy visszazuhantunk egy kicsit, mert ott már csak a tulipánhagymák körüli szerencsétlenkedések voltak a középpontban. Ja, meg a teátrális romantikus jelenetek.

Mindegy, kezdeti ismerkedésnek végül is elment a könyv - és nem, nem volt olyan szörnyű, mint ahogy ez most ebből a bejegyzésből kitűnik. Hogy őszinte legyek: élveztem, csak lehetett volna jobb is. Ahogy a molyon olvastam a véleményeket, szinte egyöntetűen állítják, hogy ez biza' nem a legjobb regénye Dumas -nak. Szóval, ezeket olvasva megnyugodtam, hogy ennél már csak jobb lehet, és akkor már biztosan jó pajtások leszünk.

Kiadó: Palatinus
Eredeti cím: La Tulipe noire
Fordította: Hevesi Sándor
Oldalszám: 242
Eredeti ár: 3200 Ft

A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. ITT

"...a toronyszoba ablakából..."

2011. szeptember 23., péntek

L. M. Montgomery: Anne új vizekre evez

Ahogy befejeztem a harmadik kötetet egyszerűen muszáj volt folytatnom Anne kalandjainak történetét, mert hihetetlenül jól esik most a lelkemnek ilyen bájos, üdítő könyveket olvasni. S tudom, közhelyesen hangzik, de tényleg így van, hogy akármilyen rossz is a kedvem, Anne mindig felvidít... nem hiába ő az egyetlen papír-barátnőm.

"(...)ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk… hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"


Miután Anne az előző kötetben befejezte tanulmányait a Redmond Kollégiumban, megkapja élete első igazi állását: egy summerside-i gimnázium igazgatónője lesz. Minden szép és jó - lenne, ha azok, akik Anne mellett megpályázták ugyanezt az állást, nem lennének irigyek, és nem igyekeznének azon, hogy Anne summerside-i tartózkodását minél jobban megkeserítsék.... Vajon az ott töltött három év minden egyes napja ilyen borzalmas lesz, vagy Anne valami úton-módon mégis megnyeri a város lakóinak és tanítványainak szívét?

A negyedik kötet felépítése kissé rendhagyó, hiszen itt maga Anne veszi át a narrátor szerepét Gilbertnek írt leveleiben, amelyek a könyv egész nagy százalékát teszik ki, és csupán néhány jelenet erejéig térünk vissza a korábbi kötetekben megszokott elbeszélői módba. Anne kiváló mesélőkéje, és humora ennek köszönhetően még jobban kidomborodik ebben a kötetben, ahogy érzéseibe, gondolkodásába is egyaránt mélyebb bepillantást nyerhetünk; jobban megérthetjük, megismerhetjük őt - ellentétben Gilberttel, aki bármennyire is kiemelt helyre került, mégsem szerepel egy jottányit sem ebben a könyvben. Halvány utalások vannak rá csupán, mikor fellép a színen, de nem több ennél... Ezt kicsit fájlaltam, ahogy azt is, hogy Gilbert leveleiből még csak részleteket sem olvashattunk (habár, kétség sem fér hozzá, hogy Anne biztosan élvezetesebben ír). Ez a kötet csak és kizárólagosan Anne -é, valószínűleg azért, mert itt lesz utoljára "egyedül". A többi régi szereplő is a háttérbe szorul - tehát nem csak Gilbert - , Marilla józansága, Davy csínytevései, Diana örök barátsága is mind-mind eltűnik (persze, nem úgy...) , már nem itatják át annyira, mint az előző köteteket. De érdekes módon az írónő annyi új és érdekes szereplőt vonultat fel, hogy csak egy icipicit volt hiányérzetem.

Ahogy az lenni szokott érdekes, izgalmas, szívszorító, regénybe illő történetekből most sincs hiány: Anne -t itt is körülveszik... hiszen a többi szereplő olyan, akár egy vaskos, kissé kopottas és poros könyv, ami valahogy egy olvasót sem hívogat, ám Anne pontosan tudja, hogy az ilyen könyvek rejtik a világ legszebb történeteit. Így hát türelemmel, kedvességgel közeledik hozzájuk, s mikor azok hajlandóak megnyílni előtte, kíváncsian hallgatja őket.
S tulajdonképpen ez a legszebb az egészben: mindenkinek megvan a maga története, amit magában hordoz éveken át; s általában ezek sokkal jobban képesek megérinteni az embert, mint bármely fikció... mert az élet is lehet igazi kaland - nem csupán a fantázia.

Ezzel a kötettel is csak tovább nőtt a rajongásom: egyszerűen tényleg imádom Anne-t és az ő világát is. Akárhányszor a végére érek egy-egy Anne-kötetnek, visszavágyom. Mert bárcsak én is.... tudjátok.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Anne of Windy Poplars
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 308
Eredeti ár: 2299 Ft

Hyperioni mesék

2011. szeptember 21., szerda

Dan Simmons: Hyperion

A második sci-fi történetem nem csupán ebben az évben, hanem az egész életemben. Mint azt a Csodaidőknél írt bejegyzésemben említettem, nem vagyok sci-fi rajongó -a legkevésbé sem - s mégis... mégis már a második ilyen típusú történetet találom meg, ami valamilyen úton-módon felkelti az érdeklődésemet. Sok blogger és moly írt igazán dicsérő véleményeket erről a könyvről, és aztán a végső lökést az adta meg, mikor édesapámnak (aki velem ellentétben szereti a sci-fit) megvettem a születésnapjára, és kénytelen voltam elolvasni a fülszövegét, és eldöntöttem: ezt el kell olvasnom.

Az elején néhol megütköztem a rengeteg ismeretlen fogalom láttán, főleg, hogy nagy részük meg sem volt magyarázva. Kicsit kétségbeestem, hogy lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem vagyok én ilyen gyakorlott sci-fi olvasó... Most képzeljétek el, hogy olvastok egy szöveget, lelki szemeitek előtt megjelennek a szereplők, látjátok az arcukat, a ruhájukat, a mozdulataikat, hozzáképzelitek a helyszínt... szóval pörög a belső film, és akkor jön egy olyan szó, hogy komlog... na, és akkor ezt hova rakjátok? Aztán egy idő után megtanultam nem fennakadni olyan dolgokon, elnevezéseken, amelyekről nem tudom teljesen pontosan, hogy mit takarnak, sőt, jó pár oldal után már rá is jöttem, hogy most mi is az, csak az első "találkozáson" kellett magam túltenni.

Dan Simmons Hyperionja ugyanazt a felépítést követi, amit Geoffrey Chaucer Canterbury meséi és Boccaccio Dekameronja, azaz a kerettörténetben számos kisebb történet helyezkedik el, amelyet a szereplők mesélnek egymásnak (és magának az olvasónak) saját maguk szórakoztatására. A Canterbury mesékhez hasonlóan a szereplők itt is egy zarándoklatra indulnak, bár nem Thomas Beckett sírjához, hanem a Hyperion nevű bolygóra a titokzatos Időkriptákhoz.
Számos irodalmi csemege bukkan fel a lapok között, direkt és kevésbé direkt utalásokkal - s ami számomra nagyon fontos volt, hogy nem csak úgy oda vannak hányva, mint borsó a falra, hanem funkciójuk is van, és igazából ettől lesz számomra zseniális ez az egész...

Szóval, említettem, hogy a Hyperion több történetből, pontosabban élettörténetből áll össze, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a Hyperion nevű bolygóhoz. Ezeket mind egy-egy szereplő meséli el, és tapasztalataim szerint, az írók ezen a ponton szoktak elcsúszni, mert hajlamosak elfelejteni, hogy a különböző emberek másképp mesélik el a történeteket (persze, ez nem mindegyik íróra igaz). Dan Simmons nagyon ügyelt erre, mert minden egyes történet (beleértve a kerettörténetet is) teljesen más stílusban íródott, és némely esetekben a szerkezetük is különböző, akárcsak a hangulatuk. Szinte minden egyes műfaj tiszteletét tette ebben a könyvben, ami csak szem-szájnak ingere: kalandregény, egy kis misztikum, cseppnyi borzongás, egy pinduri romantika, megható és megdöbbentő momentumok, és még nyomozással is mozgathattuk közben agytekervényeinket.

S igazából ezt, és az érdekes témákat leszámítva még azért is tetszett nagyon ez a megoldás, mert így tényleg volt időm megismerni az összes szereplőt; és egyáltalán nem felszínes módon, ahogy az a sok szereplős történeteknél néha előfordul. Mindegyik történet lekötött, mindig találtam valami izgalmasat - még a lassabb folyásúakban is - , mert ha nem a pörgős cselekmény kötött le, akkor maga a jövőkép, vagy egy-egy felmerülő érdekes kérdés. Például mitől számít valaki embernek? Mi az a határ, ami alapján eldöntjük? Vagy a személyiségre rátérve: mitől lesz valaki az, aki? Ha teszem azt: az érzéseimet, reakcióimat, emlékeimet valaki átültetné egy másik testbe, akkor ő már én lennék, vagy én megmaradnék én-nek, ő meg ő-nek? Mitől vagyok én én? Le lehet-e programozni a személyiséget, vagy többek vagyunk -e annál, mint változók egyenletekbe ültetett halmazai? Érdekes kérdések, amelyekre nincs helyes válasz. Pontosabban: nincs egyetlen helyes válasz. Ezek csupán attól függnek, hogy mit gondolunk magunkról; hogy miben hiszünk...

Dan Simmons: Hyperion
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Hyperion
Fordította: Huszár András
Oldalszám: 537
Eredeti ár: 3280



Az illusztráció a www.dansimmons.com weboldalról származik, és Sparth munkáját dicséri.
Direkt link: http://www.dansimmons.com/art/gallery4.htm

Díj

2011. szeptember 14., szerda

Szóval, az van, hogy kaptam egy díjat, ilyet ni:




Öt embernek is köszönettel tartozom eme díjacska kapcsán, még pedig Andiamonak, Amadeának, Diamantnak, Ildy nek és PuPillának. Külön öröm számomra, hogy pont tőlük kaptam, mert mind az öten a kedvenc bloggereim közé tartoznak, akiknek a blogjait nagyon szeretem olvasni.
Tovább is kéne adnom, de ugye kicsit későn reagáltam a dologra, szóval valószínűleg már mindenki megkapta.

Szóval akik tőlem kapják:

Amadea - mert imádom a mostani sablonját; és mert miatta nő rohamosan a várólistám :-) ; mert ötletes az értékelőrendszere, és posztjai címei is; mert a bejegyzései stílusa nagyon közvetlen
Andiamo - mert kitalált egy olyan eseményt, amiben 7 kerek héten át tobzódott a blogvilág; mert szereti a festészetet; és mert ő egy igazi parázna könyvapáca :-)
Diamant - mert ő elolvassa (nemcsak tervezgeti, mint én) azokat a könyveket, amelyek nekem már régóta a polcomon csücsülnek, és a véleményünk is egyezni szokott, így ő lett az én előolvasóm :-)
Elliot (Ildy) - mert örülök, hogy visszatért, és nem hagyta abba a blogolást; mert szeretem a Vasárnapi líra rovatát; mert nagyon érdekesen és élvezetesen ír a könyvekről
Katherine - nagyon szeretem a bejegyzéseit, mert informatívak, érdekesek, és nagyon olvasmányos stílusban ír; mert szeretem azt az alaposságot, amivel egy-egy témát körüljár
Norin - mert egy nagy kihagyás után végre visszatért, és szeretném, ha ez így is maradna; mert jó ötleteket szokott adni az ifjúsági regények köréből
PuPilla - mert szeretem, hogy mindig olyan alaposan körüljárja a könyveket, s mindezt nagyon élvezetes stílusban teszi; mert szeretem, hogy ennyire maximalista - és ez meg is látszik az összes bejegyzésén; mert szeretem, ha lelkes, és azt is, ha odamondogat :-)
Rigó - mert szereti a meséket, és mert nem csupán szereti, hanem meséli is, méghozzá nem is akárhogy. Egyszer volt szerencsém élőben meghallgatni: fantasztikus volt!
Ronena - mert vicces, vagány és intelligens posztjai vannak; és mert szereti a Gyűrűk urát

A változás árnyéka

2011. szeptember 13., kedd

L. M. Montgomery: Anne válaszúton

Az Anne-sorozat harmadik kötetének nagy része már nem a Prince Edward-szigeten játszódik, hanem Kingsportban, ahol Anne (e-vel!) a Redmond College -ban folytatja tanulmányait. Új környezet és új barátok színesítik tovább a könyvet, és ráadásul a szerelem is bebocsátást kér a történetbe, amely csak további bonyodalmakat okoz, és olykor egész mulatságos jeleneteket kreál. Gilbert Blythe is a kérők között van, de Anne -nek esze ágában sincs elrontani ilyesmivel a barátságukat... s eközben álmai lovagja is Anne kegyeiért esedezik. Vajon kinek fog Anne igent mondani? Vagy egyiküknek sem, és vénkisasszony marad örökre?

Anne már jó pár évvel idősebb lett az első kötet története óta, s valóban valamicskét komolyodott, de azért azt kell mondanom, alapjaiban mégsem változott. Ahogy az első részben, úgy itt is: Anne a saját képzeletének, álmainak foglya, s olyan regényes életet szeretne magának, amelyet a könyvek lapjain lát, és képtelen felismerni azt a tényt, hogy amiről jól esik olvasni, ábrándozni, az nem feltétlen jó dolog a valóéletben. A fantázia és a valóság teljesen más dolog, ami az egyikben jól működik, az a másikban biztos bukás. Persze, nem szeretném elítélni emiatt Anne -t, hiszen pont ezért szeretem őt annyira: nem akar leragadni a valóság talajára, ennél jóval többet akar és kap is az élettől. Ehhez nem kell pénz, karrier vagy más hasonló földi dolog. Csak az ábrándozás és a fantázia, amelyek Anne esetében úgy működnek akár a színes ceruzák a színezésre váró kifestőfüzet fölött.

Valóra nem váltott álmok nélkül nem is érdemes élni, hiszen, ha semmi sem maradna, amiről álmodozhatunk, akár meg is halhatnánk.


De Anne -nek is fel kell nőnie egyszer, hiszen ez az élet rendje. Ezzel a ténnyel leginkább Diana barátnője esküvőjén szembesül először, s rájön, hogy immár hivatalosan és örökre vége szakadt a bolondos, kislányos csacskaságoknak. Diana már igazán felnőtt, és egyszer neki is követnie kell őt ezen az úton. De az, hogy felnőtté váljon, korántsem jelenti azt, hogy meg kell válnia a színes ceruzáitól.

Az előző kötetekben megismert szereplők mellett, még számos újjal is gazdagodott a történet, s mindegyik igazán érdekes, színes és szerethető karakter, s legtöbbüknek a története valamilyen úton-módon a szerelemhez kapcsolódik. Ilyen például Philippa Gordon, aki szépséges, eszes és elbűvölő, és minden férfit képes magába bolondítani. Ennek ellenére mégsem mondanám azt, hogy az a tipikus hideg szépség, aki könyörtelenül gázol át a férfiszíveken. Egyszerűen csak az igaz szerelmet keresi, és naivságában sokszor észre sem veszi, hogy miket művel a férfiakkal.
De ott van még Jane Sweet kisasszony is, aki több évtizede rajong egy férfiért, John Douglas -ért, ám annak ellenére, hogy ez a rajongás kölcsönös, mégsem történt meg egyszer sem a leánykérés...

...akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Imádnivaló, aranyos könyvecske ez a kötet is, akiket rabul ejtett a sorozat első két darabja, ebben sem fog csalódni. S persze Anne -ben sem. Őt is továbbra is csak imádni lehet.

Amit elfújt a szél

2011. szeptember 10., szombat

Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Annak ellenére, hogy a könyvet most olvastam el először életemben, mégis korábban elkezdődött már a történetünk. Persze nem valami nagy dologra kell itt gondolni, csupán pár emlékfoszlányra, valahonnan sok évvel ezelőttről. Emlékszem például arra, ahogy négy-ötévesen ott ültem Mamám konyhájában, és a tévében folyton ott volt ez a szépséges, karakán asszony: Scarlett O'Hara (oké, lehet, hogy nem folyton, de emlékeim szerint elég sokszor), aki állandóan pofozkodott (oké, lehet, hogy nem állandóan, de az emlékeimben csak azok a jelenetek maradtak meg, amelyekben Scarlett jól odasózott valamelyik hapsinak, hogy csak úgy csattant). Vicces, hogy Mamámnál olyan gyakran láttam ezt a filmet, hogy én sok éven keresztül abban a hitben voltam, hogy az Elfújta a szél nem is film, hanem sorozat. Tudjátok, olyan mint a Dallas... Persze, aztán már kicsit érettebben felvilágosultam, de halál komolyan mondom, én tényleg sokáig ebben a hitben éltem.

Aztán emlékszem még arra is, mikor Mama késő este ágyba került, Margaret Mitchell könyve szintén elég gyakran került a kezébe; persze, ekkor még túl apró voltam ahhoz, hogy egy ilyen pofozkodós, zöldszemű lány története érdekeljen, inkább maradtam a mesekönyveimnél. Arra a pillanatra, hogy személyesen is megismerjem Scarlett O'Hara kisasszonyt még jó pár évet kellett várnom, s most, hogy már megtörtént, végre megértettem, hogy Mamám mit imád rajta ennyire, mert most már én is imádom.

Miss O'Hara kisasszonnyal 1861 áprilisában találkoztam először, amikor egy ragyogó tavaszi délutánon a két Tarleton fivérrel ült az árnyékban a ház nyitott teraszán gyönyörűséges zöld ruhájában, melynek szoknyarésze szélesen terült el körülötte, s majdnem a földig ért, éppen csak apró zöld cipőcskéjét hagyta szabadon. Scarlett kissé butácska volt ekkor, no meg hiú és akaratos, nem érdekelte semmi más, csak a férfiszívek bolondítása. Egészen addig a pillanatig, amíg egy férfiszív nem hódolt be neki teljesen, és a Scarlett által várt szerelmi vallomás helyett eljegyzett egy másik hölgyet. Ashley Wilkes volt ez a bizonyos, és ezután Scarlettet nem érdekelte más, csak ő; nem létezett más többé a szívébe, csak ő; és nem uralta más férfi a gondolatait, csak ő.
Aztán kitört az amerikai polgárháború, amely tomboló, viharos orkánként söpört végig egész Délen, s elfújta örökre azt a világot, amelyben Scarlett butácska kislányként üldögélhetett a verandán gyönyörűséges zöld ruhájában és apró, zöld cipőcskéjében... és elfújt még annyi, de annyi minden mást is.

Scarlettet eleinte nem igazán szerettem. Nem utáltam, de nem is szerettem, inkább csak értetlenül fogadtam azt, hogy miért pont ő a főhősnő? Az elején folyton arra gondoltam, hogy inkább egy idegesítő mellékszereplőnek lenne jó, és Melanie -nak kéne a helyében lennie. Aztán, ahogy haladt előre a történet, elkezdtem őt is csodálni a szívósságáért, a kitartásáért, az élni akarásáért, sőt: a hibáiért is. S aztán, valahol a közepe táján már úgy gondoltam, hogy mennyivel jobb, hogy mégis ő a főhősnő, és nem Melanie, mert Scarlett mennyivel gyarlóbb, mennyivel emberibb... S a végére már tényleg igazán megkedveltem.

Én is igazat adok azoknak, akik szerint Margaret Mitchell regényét nem lehet elintézni egy "romantikus regény" címkével, mert egyáltalán nem az, nem csupán az. A polgárháború, és a déliek veszteségei, a vereség utáni talpra állás sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint azt egy sima romantikus regénytől várnánk - sőt, egészen az Ötödik részig valóban inkább a történelmi regény címkét aggatnám rá, már ha tényleg annyira szükséges ez a címkézés...Mondjuk, voltak néha egészen érdekes részek, ahol felszaladt a szemöldököm, így például a rabszolgatartás túlontúl édeni és ártatlan dologként való beállítása, vagy a négerek éretlen szellemi képességeire való olykori utalgatások...

Margaret Mitchell regénye abszolút kedvenc lett, és tutira újraolvasós, és már én is beléptem a Rhett Butler rajongók táborába.
Egyébként a regény valahogy Kathleen Winsor Amber című regényére emlékeztetett (vagy ha fordított sorrendben olvastam volna, akkor az Amber emlékeztetett volna az Elfújta a szélre...), nem tudom, hogy egyik hatással volt-e a másikra, vagy a másik az egyikre, vagy az egész hasonlóság csak véletlen, esetleg az én kis képzeletemben létezik.
Mindegy, nem is érdekel - a lényeg: kedvenc könyv született.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Gone with the Wind
Fordította: Kosáryné Réz Lola
Oldalszám: 1177
Eredeti ár: 3500 Ft

Miss Jones -szal találkoztál már?

2011. szeptember 2., péntek

Helen Fielding: Bridget Jones naplója


Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor elsős egyetemistaként először beléptem a saját, külön bejáratú albérletembe (igaz, két másik lánnyal egyetemben, de akkor is, az első utam volt az önállósodás felé) és az első tanítási napot megelőző estén elhatároztam: mindent újra kezdek. Pasiügy, tanulás ... - mindent. S ebben az újrakezdős időszakomban talált meg engem Bridget Jones, és nem is olyan sokára szinte heti rendszerességgel üdvözölhettük lakótársaimmal köreinkben: ezek voltak a mi közös csajos estéink, amikor együtt leültünk a tévé elé popcornnal, sütikkel, pizzával, üdítőkkel felszerelkezve, beraktuk a filmet a DVD-lejátszóba, és csak röhögtünk. Röhögtünk Bridget függöny kinézetű ruháján, a céges karaoke -n részegen előadott hamiskás produkcióján, a Kafka motorja könyvbemutatón és még olyan, de olyan sok mindenen, miközben folyton olvadoztunk, ha Marc Darcy feltűnt a színen, és arról álmodoztunk eközben, bárcsak mi is megtalálnánk a saját Marc Darcy -nkat...

A film, ki tudja hanyadik megnézés után is, örök kedvenc maradt, bár mostanában már azért ritkábban nézem... A könyv elolvasását viszont már nagyon régóta terveztem, különösen Bridge fantasztikus és igazán lelkesítő bejegyzése hozta meg hozzá igazán a kedvemet, amelyet miután elolvastam éreztem, hogy igen, kell ez nekem, erre szükségem van. Bevallom ugyanis, kicsit féltem a könyvtől, igazából nem is tudom, hogy miért, valószínű, a film is közrejátszott ebben valamilyen szinten - és hiába tudom, sőt tapasztaltam már nem is egyszer, hogy az esetek nagy részében a film mindig messze elmarad a könyvélménytől, most valahogy mégis rettegtem, hiszen ez a film nálam tényleg etalon kategória...

S talán, ezért is történt az, hogy esetemben tényleg nem ütött akkorát a könyv. Ne értsetek félre: tetszett, és elszórakoztatott, sokat nevettem rajta, de a kötődés valahogy nem alakult ki köztünk, és ezt igazából akkor éreztem igazán, mikor a könyv elolvasása után nem sokkal újra megnéztem a filmet. Ott már igazán rajongtam... és mikor vége lett, csak nagy nehézségek árán tudtam lekaparni az ujjamat az újrajátszás gombról. Ez a késztetés viszont teljességgel elmaradt a könyv esetében. Igen, az eset előtt én magam is értetlenül állok...

Hiszen miért is ne rajonganék? Kedves, vicces könyv, jó stílussal, és nem utolsósorban nagy mértékben növelte a szókincsemet, még akkor is, ha ezen szavak nagy része mára már kissé elavult divatszó - de akkor is. Mondjuk zárójelben megjegyezném, hogy a rövidítések néha kicsit zavartak, de ez tényleg csak zárójeles dolog... És hát ott van még az is, hogy olykor-olykor magamra ismertem a lapok között - és ezt meg ki ne szeretné? Főleg úgy, hogy ezek a felismerések nagy röhögés közben jöttek, és ezután már csak még jobban nevettem az egészen.

De a rajongás kérdésétől függetlenül, azért mégis úttörő könyvnek nevezném saját olvasásaim területén, hiszen idáig ez volt az egyetlen, de tényleg egyetlen kifejezetten csajos könyv, amit nemhogy egyszer sem akartam a falhoz vágni, hanem lekötött, és igazán elszórakoztatott. S ha ebbe belegondolok, rájövök, hogy nincs itt baj, és felesleges értetlenkednem azon, hogy miért preferálom a filmet jobban...
Egyébként annyit beszéltem róla, hogy most már muszáj lesz megnéznem ma este. Vagy most.

Hihi, de az mekkora poén volt már, hogy a könyvben Colin Firth és Hugh Grant is szerepelt egy-egy téma kapcsán, és pont ők kapták meg a film két férfifőszerepét... Persze gondolom, nem véletlenül, de akkor is vicces.

Eredeti cím: Bridget Jones 's Diary
Kiadó: Európa
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 339
Eredeti ár: 1500 Ft








 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS