"Az élet az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Ha igazán őszinte akarok lenni, ez a könyv átszáguldott rajtam. Néha-néha megállt, hogy egy kicsit jobban rám lépjen; hogy valami nyomot hagyjon mégis a sima felszínen. Reméltem, hogy erőteljesebb hatást fog gyakorolni rám. Tudjátok, azt az igazi kifacsarós, falhoz kenős élményt vártam, helyette viszont... nos, nem is tudom, pontosan mit is kaptam.

A regény főhőse és egyben elbeszélője Momo, aki - hát ne szépítsünk - egy "kurvagyerek". Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - kurvagyerekek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.

Lehet, hogy az előzetes elvárásaimmal voltak gondok. Mert akárhányszor elgondolkodom rajta, hogy mégis miért nem vált számomra ez a könyv A Regénnyé - így nagybetűvel - , nem tudok rá magyarázatot. Viszont azt megértem, hogy másoknak miért tetszhetett annyira: hiszen úgy szól a szeretetről, hogy az mentes mindenféle giccstől és nyáltól, s a haláltusáról sem egy piedesztálra emelhető, romantikus elképzelésekkel tarkított dologként beszél, hanem úgy, ahogy az megtörténik az életben: nincs benne semmi szép. Az emberi méltóság valahol elveszik ilyenkor az életben maradásért.

Érdekes volt ez a miliő is, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel,

különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. Tetszett ez a kulturális és vallási sokszínűség, és a sorokból áradó halvány mélabú is. 

S látjátok, mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy valahogy mégsem találtunk egymásra. Nem is tudom, mit vártam vagy mit kerestem, de egy icipici plusz hiányzott. Talán Momo hangja. Az az igazság, hogy nem mesélt számomra hallhatóan. Mert hát biztos nálatok is van ilyen olykor bizonyos könyveknél, hogy valóban megszólal az elbeszélő: ott duruzsol a füledbe, és szinte megbabonáz. Az ilyen típusú könyvek nekem mindig "hűha"-élmények - függetlenül a tartalomtól. S valahogy itt ez most nem történt meg. Ezt eléggé sajnálom. 

Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet

La Vie devant soi

Fordította: Bognár Róbert

Kiadó: Ulpius-ház Kiadó

Oldalszám: 300

Tigrist szelídíteni

Jonas Hassen Khemiri: Montecore - Egy párját ritkító tigris

kiolvastam: 2010. szeptember 21.


Legszívélyesebb üdvözletem!

Dícsértessék e könyv magyarországi megjelenése, ami számos olvasni szerető embernél igen pozitív reakciót váltott ki, s el kell mondanom, én is osztozom velük ebben az emócióban. Fogadja az író gigantikus gratulációmat! - s nem különben a fordító is, aki ezt a zseniális korpuszt prezentálta, így neki is jár egy adag fanfár és babéreső. Jonas, hogy úgy mondjam, a posztkoloniális irodalom csimborasszója, nyelvi kompetenciája igazán invenciózus - itt leginkább Kadír leveleit emelném ki-, melytől, hogy úgy mondjam, "szakadtam a röhögéstől".

Igazából elég nehéz objektiválnom mindazt, ami miatt annyira pozitív emóciókat váltott ki belőlem olvasás közben: talán a legkülönfélébb és legkülönösebb metaforák, amelyek a korpusz számos helyébe vannak inzertálva, vagy a két stíl (Kadíré és Jonasé) elkülönböződése, mely érdeklődésemet rögtön felkeltette, vagy talán az a mélyebb mondanivaló, ami a posztkolonialitás kérdéskörét járja körbe úgy, hogy a másság problémájának interpretálását végülis az olvasóra hagyja - vagyis inkább rávilágít ennek az egésznek a relativitására-, vagy talán az atya-fiú relációnak a különböző problémáinak a rávilágítása miatt ? Nos, ezen még kogitálnom kell, de egy biztos: a fenti kérdések, problémák mind-mind terítékre kerülnek ebben a könyvben, így amellett, hogy grammatikailag rendkívül szórakoztató, még mélyebb tartalmakat is hordoz, s a problémák, amiket felvet, ráadásul igen aktuálisak manapság.

A regény nyitányában egy levelet olvashatunk, melyben Kadír - az író édesapjának régi barátja- megkeresi Jonast, és felajánlja, hogy szívesen asszisztálna neki másodlagos regényének megírásában. Elmondása szerint agyát "hirtelen orbitálni kezdte egy zseniális gondolat", miszerint Jonas atyjának életrajzát kellene együtt megírniuk. Kadír lelkesen küldözgeti ezután leveleit, s összefoglalóit, melyek atyja gyermekkorát és ifjonti éveit örökítik meg, s közben pontos útmutatásokkal látja el az írót: mit hogyan jelenítsen meg, milyen vezérelvet kövessen stb stb. S lassan, ahogy elérkezünk immár abba az időbe, amelyre már az író is emlékszik, ő is bekapcsolódik a narráció folyamatába - persze, ezeket Kadír barátunk is szorgosan kommentálja, kiegészíti, kritizálja. Elmesélik, hogy milyen az élet Svédországban bevándorlóként - persze, ezt is különböző nézőpontokból, ahogyan az író apjának az alakja is másként jelenik meg kettejüknél- , s hogy a másság hogyan teszi antitetikussá nemcsak a svédeket és a letelepült idegeneket, hanem magukat a bevándorlókat is, s ezen belül a későbbiek során Jonast és édesapját is: míg az utóbbi az évek során egyre igyekszik asszimilálódni, míg az előbbi inkább a nonkonformizmus útjára szeretne lépni, szintén bevándorló barátaival.

Ezt, a több aspektusból is rendkívül érdekes és egyben szórakoztató regényt szíves figyelmedbe ajánlom, (szubjektívan megállapított) rendkívül attraktív borítójáról rögtön felismered a könyvesboltokban. Íme, néhány idézet kedvcsináló gyanánt:

Miért siklott le atyád nyelvének ekéje ennyire az igazság szántóföldjéről?

Ne légy fekvőrendőr a szerelemnek nevezett széles országúton!

Ezt a humort nyugodtan nevezhetjük rendkívül komikusnak!

Mielőbb informálj pozitív válaszodról a regénnyel kapcsolatban!

Stabil barátod:

Heloise


Kiadó: Gondolat Kiadó
Fordította: Papolczi Péter
Eredeti cím: Montecore: En unik Tiger
Oldalszám: 350 oldal
Eredeti ár: 2800 Ft
ISBN: 9 7896 3693 1216

Fülszöveg:

Az első regényével nemrég debütált fiatal író, Jonas egy nap különös e-mailt kap egy bizonyos Kadirtól, apja gyerekkori barátjától Tunéziából. "Kadir gombolja a klaviatúrát", hangzik a meghökkentő kezdet. Kadir ezután elküldi a maga egészen egyéni, a franciát, svédet és arabot vegyítő, ráadásul képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal tűzdelt nyelvezetén írt visszaemlékezéseit közös napjaikról. Ha már Jonas írásra adta a fejét, javasolja Kadir, írja meg eltűnt apja kacskaringós élettörténetét az ő segítségével, hiszen ennél jobb "sztori" nincs is. Abbas, az apa útja a marokkói árvaháztól a svédországi beilleszkedési kálvárián és a művészi sikertelenség kínjain át a világhírig vezetett. És ezzel kezdetét veszi a közös munka. Jonas eleinte háttérbe szorul, hiszen apja ifjúkori éveiről nincsenek emlékei, de saját gyerekkori élményeit már ő maga írja meg, jóllehet Kadir ezeket is ellátja lábjegyzetekkel. Két teljesen eltérő hangon szólal meg a letehetetlenül szórakoztató történet, amelynek egyik vezérmotívuma a hirdetett tolerancia és a hétköznapokban mégis megnyilvánuló rasszizmus között feszülő ellentét. A két szólamhoz néha egy harmadik is csatlakozik, ugyanis Kadir arabról lefordítja Jonas apjának régi leveleit. Ez a szólam azonban gyanúsan hasonlít Kadir saját írásaira. Amúgy is, Kadir körül mintha valami nem volna rendben. Lehet, hogy valójában nem is ő az, aki "gombolja a klaviatúrát"? De mi történt az apával? És mi köze mindehhez Montecorénak, a híres Las Vegas-i show tigrisének, amely egy 2003-as előadás során kis híján megölte Royt, a szelídítőjét? A tunéziai apa és svéd anya gyermekeként 1978-ban született Jonas Hassen Khemiri a mai svéd irodalom fiatal sztárja, aki mára már drámaíróként is világhírre tett szert. Második regénye, a Montecore számos tekintélyes irodalmi díjat nyert, és több nyelvre lefordították.


Akik előttem olvasták:
Amadea
Bridge
Lobo

A tenger túloldalán

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger
kiolvastam: 2010. május 17.

Ezt a könyvet nemcsak azért vettem a kezembe, mert Bronte Jane Eyre regényének az előzményeit dolgozza fel, hanem mert a címe egyszerűen levett a lábamról: milyen gyönyörűséges kiejteni! Széles Sargasso-tenger! Mielőtt belekezdtem volna az olvasásába, többször is ízlelgettem hol magamban, hol hangosan ezt a dallamos címet, s azóta is néha megteszem. Egyébként a Sargasso-tenger az Atlanti-óceán közepén helyezkedik el, s magába foglalja a hírhedt Bermuda-háromszöget is. Egyébként ezen a részen állítólag annyira nagy koncentrátumban van a só, hogy nem igazán van ott vízi élet. Persze, a cím a könyv elolvasása után már egy sokkal speciálisabb jelentéssel töltődik meg: Mr. Rochester és Antoinette (Bertha) Mason a tenger két különböző oldaláról származnak, s így ez a kettejük között húzódó szakadékot szimbolizálhatja: mely adódhat kulturális különbségekből, céljaik és elvárásaik másságából.

Rhys könyvében Antoinette, azaz Bronte regényében Berthaként ismert mellékszereplő kerül a középpontba: az ő életéről szól ez a regény. Alakját már a Jane Eyre-ben is érdekesnek tartottam, kíváncsi voltam mi mozgatta őt az őrületen kívül, mindig ilyen volt? Hogyan élt korábban? Természetesen itt ezekre is választ kaphatunk, bár ne olyan elvárásokkal induljunk neki a könyvnek, hogy ez hasonló lesz a Jane Eyre-hoz, mert akkor csalódni fogunk. Ez a különbség nyilván abból is adódik, hogy mindkét regény egy teljesen más korban lett megírva, más közönség számára.

S természetesen Rhys-nek a főhős választása is új lehetőségeket rejt magában: Antoinette (vagyis Bertha) őrültsége megengedi, mit megengedi: követeli a misztikus, természetfeletti hangulatot, s ezt Rhys tökéletesen megteremti itt. Ezen a fülledt levegőjű Jamaicán, ahol mindent beleng az egzotikus virágok édeskés illata a babonaság is nagy szerephez jut az ottani emberek életében: szellemek, varázslat, woodoo, s minden olyan dolog előfordul itt, amit Mr. Rochester nem igazán szokhatott meg a hűvös, józan Angliában.

A regény három részre van osztva: Bertha fájdalmakkal teli gyermekkora, majd Rochesterrel való házassága, s végül az Angliában töltött időszak van elmesélve a két elbeszélő, vagyis a házastársak szájából. Az elején, mikor nem számítottam a nézőpont váltásokra, kicsit bele is kavarodtam, de egy-két oldal után nyilvánvaló lett a narrátorcsere, s az is, hogy ki beszél. A nyelvezetét olykor furcsának találtam, persze tisztában vagyok vele, hogy a törtangolságot és a szóbeli megnyilvánulások spontaneitását igyekezett visszaadni, de olykor tényleg nehezemre esett megérteni egy-egy párbeszédet. De lehet, hogy csak nem olvastam elég figyelmesen, nem tudom. Ez nekem mindenesetre egy kicsit levon az élvezeti értékéből.

Bertha alakját jól megrajzoltnak tartom, itt tényleg plusz dolgot éreztem a Jane Eyre-hoz képest: sokkal jobban ki lett dolgozva. S a szimbólumok, amiket vele kapcsolatban megjelenített tényleg nagyon eltaláltak voltak. Például a kedvencem, a tükör: ez többször is előkerül a történetben, s hangsúlyozva is van fontossága Bertha számára. Ez számomra az "én" megkettőződését szimbolizálta: a tükör, amelyből visszanéz egy arc, ami a mienk, de mégsem mi vagyunk. Bertha el is meséli, hogy mennyire szerette azt a lányt a tükörben, és sokszor próbálta megpuszilni, de a meleg arc érintése helyett mindig csak egy hideg üvegfal ért a szájához, ami a regény legvégén, Bertha tombolása alatt teljesen eltűnik: s a tükörkép egy háromdimenziós alakká materializálódik a szemében.

Bár egy picit azért sajnáltam azt, hogy az angliai élete nem lett annyira kibontva: ez a regénynek csak a törtrészét foglalta el. Persze, az ő szemszögéből már nem is igazán lehetne mit mondani, hiszen ekkorra már teljesen elvesztette a tudatát, s már csak egy időtlen, anyagtalan térben lebeg.

Mr. Rochester alakjáról pedig csak annyit mondanék, hogy a Bronte által neki adott legfőbb attribútumait teljesen elvesztette ebben a regényben: eltűnt az a tipikus byroni figura, ami mindannyiunk szívét megdobogtatta. Rhys -é olyasmiket cselekszik ebben a történetben, amiket egyáltalán nem tudnánk róla elképzelni: hogy úgy mondjam, meghazudtolja önmagát. Ezt fájlaltam a legjobban az olvasása során, Rochester a szívem csücske volt, s most mintha kicsit összetört volna ez az illúzió bennem.

Fülszöveg:
A Széles Sargasso-tenger hősnője: a Jane Eyre egy mellékalakja – Antoinette (Bertha) Cosway-Mason, Edward Rochester őrült felesége. A drámai feszültségű cselekmény egy végzetterhes élet állomásait mutatja be: a szorongásokkal, nyomasztó emlékekkel sújtott gyermekkort… az elárult szerelmet… a szobafogság és a téboly végső reménytelenségét – festői háttérként felvonultatva a nyugat-indiai szigetek egzotikusan vad, gyönyörű és kegyetlen természetvilága. A regény – Charlotte Brontë nagy hírű, klasszikus művének modern „melléklete” – öntörvényű, tökéletes alkotás. A szentimentális történetből kibontja, felszabadítja a benne rejlő tragikumot. Mélységesen romantikus írás: a lázadó, teremtő-pusztító, végzetes szenvedély mellett tesz hitet. És riasztóan „korszerű” élmény forrása: a magány, az elidegenedés, a kiszolgáltatottság sorsképletét dolgozza ki, könyörtelen objektivitással, lenyűgöző költői erővel.

Summa Summárum:
Voltak vele problémáim, de alapvetően egy jó regénynek tartom, ami egyébként sokkal nyomasztóbb hangulatot áraszt magából, mint a Jane Eyre: ez a fülledt, nehéz levegő a sok fájdalommal és keserűséggel vegyítve szinte rátelepszik az emberre, és amikor nem olvassa, akkor is ott köröz a feje felett ez az atmoszféra. Az értékelésemben 6 pontot ért el.