Amikor a világ elkezdett bezárkózni, éreztem, hogy újra át kell lépnem a Waverley-kert kapuján. Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor ugyanígy tavasz környékén olvastam - ugyan nem sokra emlékeztem már a történetből, de a virágillatba burkolózott mágikus realizmus azért megmaradt. Ezúttal is játszi könnyedséggel teremtem ott Claire mellett egy nyári éjszakán, amikor apró szolár lámpák fénye mellett gondozta kertjének éjjel virágzó növényeit, és izgatottan járt-kelt köztük ezen az újabb álmatlan éjszakán, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a történet tovább gördüljön.

Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.

Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.

És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.

Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal

Különös kisvárosi történet

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

kiolvastam: 2011. március 14.

Ahogy kinyitottam regényt, és olvasni kezdtem, szinte rögtön megcsapott a levendula és az ibolya illata, szinte láttam magam előtt a virágok színes kavalkádját. Emlékszem, ahogy ekkor a nap bekukucskált az ablakomon, olyan fényességbe borítva a szobát, ahogy régóta nem – és ekkor, ebben a pillanatban éreztem igazán először ebben az évben, hogy beköszöntött a tavasz.

Sarah Addison Allen regénye tényleg olyan, mint a tavaszi napsugár vagy a szebbnél szebb virágokkal beborított mező. Hihetetlen milyen atmoszférája van, ami már az első oldalaktól képes elbűvölni az olvasót! Miután kiolvastam a könyvet, el is határoztam, hogy egy virágos kertet szeretnék itthonra, amit gondozhatok, amiben gyönyörködhetek. Persze, ez meg sem fogja közelíteni a Waverley -kert szépségét, nem csak azért, mert nagy valószínűséggel nekem nem lesznek mágikus növényeim, hanem azért is, mert sajnos nincs kertem. Így számomra az egyetlen alternatíva e tekintetben, hogy valamelyik szoba sarkában rendezem be – persze, nem lesznek fák, se dús, puha fű. De úgy vagyok vele, legalább szép virágaim legyenek.

Azonban nem csupán ezért a kissé misztikus hangulatért érdemes a kezünkbe venni a regényt. Engem már a karakterábrázolása is levett a lábamról. Kedvenc szereplőm talán a kissé beforduló, bármilyen változástól szinte már betegesen rettegő Claire volt. Szerettem, ahogy tanúi lehetünk lassú változásának, ahogy láthattuk, hogy egyre jobban és jobban beengedi magához a külvilágot, és Sydney- t, a testvérét is.

A könyv valamilyen szinten, legalábbis úgy gondolom, tényleg krónikája az életünknek – bárki életéé, nem csak a Waverley-lányoké. Hiszen mi is rengetegszer őrlődünk, hozunk rossz döntéseket, amiket aztán vagy igyekszünk elfelejteni, vagy inkább próbáljuk kijavítani – ez talán inkább a hiba súlyosságától függ, meg persze, hogy mennyi idő is telt el azóta. S persze, a mi életünkben sem annyira egyszerű a szerelem – nem csupán a kezdeti tétova lépésekről beszélek, hanem a már megszokott, több éven keresztül tartó szerelemről is. Mindig merülhetnek fel bennünk kételyek, elbizonytalanodhatunk önmagunkkal vagy a párunkkal szemben is, talán problémákat találhatunk ott, ahol valójában nincs is – s talán egyszer ráébredünk, hogy az ilyen jellegű problémáknak a forrásai tulajdonképpen mi vagyunk. Vagy nem sikerül.

Érdekes volt a könyv lapjain megjelenő fatalista hozzáállás, vagyis, hogy a városban tulajdonképpen a kezdetek óta minden családnak megvan a maga szerepköre, és az is, hogy mihez értenek a legjobban. Vannak olyan családok, amelynek a nő tagjai kitűnő feleségek, akik az ágyban olyan élményt nyújtanak férjeiknek, hogy teljesen magukba bolondítják őket. Vannak olyan családok, ahol a férfiak mindig idősebb feleséget választanak maguknak, és vannak olyanok is, akik bármit tesznek, mindig különcök maradnak. Ez számukra egy eleve elrendelt szerep, amiből ugyan megpróbálhatnak kilépni, talán az illúzióját sikerül is elérniük, de hamar ráébrednek, hogy bármennyire is igyekeznek, bármennyire is szeretnék, ettől nem lehet szabadulni, bárhova is veti az embert a sors. S talán, ez is így van nálunk is – csak nem ennyire kisarkítva. Lehet, hogy mi is próbálkozunk kilépni a családunk szokásaiból, viselkedéséből – de teljesen sose tudjuk őket levetkőzni. Mindig, ha csak ellenpéldaként is, de ott motoszkálnak a fejünkben.

Igazából, a történetről direkt nem írtam – csak pár impressziót -, úgy gondolom, fedezze fel mindenki maga a Waverley-kert titkát. Nem világmegváltó könyv, ezt előre leszögezem, de szerintem feledhetetlen kikapcsolódást nyújt, és a regény atmoszférája biztosan nem fog elengedni magától napokon keresztül. Legalábbis velem ez volt.
Örülök, hogy kerek történetet olvashattam, ami nem folytatásos. Ez így, egy kötetben jó. Viszont, az írónő regényeit ezentúl feltétlen keresni fogom!
Az értékelésemben végül 10 pontot ért el!

S így a végén egy kis recept a kandírozott virágszirmokról: (még sose ettem ilyet, el sem tudom képzelni milyen ízük lehet)

Hozzávalók: 1 tojásfehérje, 20 dkg ehető virág (A legnépszerűbb a rózsa, de ehető virág még a mimóza, az ibolya, a kankalin és az árvácska is ) vagy levél, 8 dkg nádcukor
Enyhén verd fel a tojásfehérjét, majd egy apró ecset segítségével kend be az összes virág és levél felületét, vigyázva, nehogy eláztasd őket. Helyezd zsírpapírra valamennyit, és szitálj rájuk egyenletes réteg cukrot. Meleg helyen hagyd megszárazni. Így megcukrozva a szirmok hosszú ideig tökéletesen elállnak.
Forrás: mindmegette.hu

(képek forrása: weheartit.com)

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Garden Spells
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám:300 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft