Pages

Csökkentsd a várólistádat - 2017

2016. december 31., szombat

ITT tudsz jelentkezni





Huh, már nagyon régen jelentkeztem bármiféle kihívásra. Ha jól emlékszem, Lobo játékán még a legelső évben részt vettem, de már nem emlékszem a végeredményre. Valószínűleg csúfos kudarcot vallottam, ahogy az mindenféle tervezgetésnél nálam lenni szokott. De! Hiszem, hogy ez új év más lesz, és tökre tartani fogom magamat az elhatározásaimhoz meg minden, úgyhogy teljes magabiztossággal nekivágok ennek a kihívásnak. 
Tegnap este osztottam, szoroztam, pakoltam és válogattam, míg végül sikerült kiválasztanom 12 könyvet, amiket mindenféleképp el szeretnék olvasni jövőre. Igyekeztem minél változatosabb könyveket összeválogatni, no és persze olyanokat, amik folyton a legközelebb-eskü-ezt-fogom-olvasni kategóriába estek, de valamiért sose kerültek sorra. A listát fel is jegyeztem a noteszomba is, mindenféle rajzzal kidekoráltam és már csak arra várok, hogy pipálhassam a teljesítetteket. Ám mivel blogom is van meg amúgy is ez egy online játék, így ide is felvésem azt a bizonyos, bűvös Tizenkettőt. Tádám, és íme:


  1. David Benioff: Tolvajok tele
  2. Khaled Hosseini: Papírsárkányok
  3. Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem
  4. Szerb Antal: Utas és holdvilág
  5. Pierce Brown: Vörös lázadás
  6. Markus Zusak: A könyvtolvaj
  7. Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
  8. Charles Dickens: Ódon ritkaságok boltja
  9. Harper Lee: Menj, állíts őrt!
  10. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
  11. Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset
  12. Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

Persze, azért csináltam alternatív listát is, mert hallgatok a tapasztaltabbakra. Meg egyébként is úgy vagyok, minél több lábon állunk, annál jobb. Szóval, az alternatív listám:

  1. Ben Aaronovitch: London folyói
  2. Monika Fagerhölm: Az amerikai lány
  3. Nyáry Krisztián: Merész magyarok
  4. Kenneth Graham: Szél lengeti a fűzfákat
  5. Jonathan Stroud: The Whispering Skull - Lockwood & Co. II.
  6. Gail Carriger: Changeless - Változatlan
 Akkor hajrá mindenkinek!

Évösszegzés - 2016

2016. több veszteséget is hozott magával, de a legfájóbb a december volt, minden kétséget kizáróan, aminek köszönhetően még most se sikerült teljesen magamhoz térni. Ezért is született ennyire kevés bejegyzés az utóbbi hetekben. Örökre el kellett búcsúznom egy olyan embertől, aki mióta az eszemet tudom, mellettem volt és hittem, hogy ez így is marad még nagyon sokáig. Sajnos, az élet nem ilyen. Muszáj lesz most már tényleg felnőni. 

Anyám ablakából az ég
Azonban a legfájóbb veszteség ellenére mégis azt mondom, hogy 2016-nak voltak jó pillanatai is, hiszen a kertes házba költözéssel egy gyerekkori álmom teljesült. Sőt, lett egy könyvtárszobám is, ami továbbra is hihetetlen számomra. Bár még nagyon félkész állapotban van, de majd tavasszal ezen változtatunk reményeink szerint, és végre csináltatunk oda egy olyan igazi padlótól plafonig könyvespolcot, ahova az összes könyvem be fog férni, és végre szerző szerinti ábécé rendbe pakolhatom őket. Mindenki nagyon izgatott emiatt jah, nem...

De nézzük most inkább a 2016. évet olvasmányélmények szempontjából. Az idén 45 könyvet sikerült elolvasnom, ami a négy-öt-hat évvel ezelőtti mennyiségemet nézve rettentően kevés, sőt mondhatnám, igazán szánalmas töredéke a régi számoknak, de hát ez van. A Goodreadses kihívásomban pontosan 5 könyvvel maradtam el a tervezettől, de nem szomorkodom, jövőre ismét belevágok!
Ebben az évben 53 bejegyzés született, de a december szinte teljesen kimaradt most. Még négy könyvről hever félkész bejegyzés a piszkozataim között, amiket most sehogy nem volt kedvem befejezni, de van még idő, most nem izgatom magam rajta. Majd átcsúsznak januárra. 

Mignon cicám


A viszonylag kevés elolvasott könyv ellenére bőven akadt a kezembe meglehetősen sok emlékezetes olvasmány, sőt egy újabb kedvenc szerzőt is sikerült felfedeznem magamnak. Nézzük hát 2016. TOP 5 könyveit - az én szemszögemből:

5. Josh Malerman: Madarak a dobozban  - hátborzongatós, rettegős. Totál belemászott az agyamba anno, és vannak olyan jelenetei, amiket még a mai napig emlegetni szoktam. 

4. John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek - újra fent a Roxfort expresszen! Titkon mindig is erről a pillanatról álmodtam: igaz nem úgy és nem olyan formában történt, ahogy régóta vártam, de mindegy is, hiszen elmondhatatlanul szuper érzés volt, és új löketet adott a ki-tudja-hanyadik-már-nem-is-számolom újraolvasáshoz. 

3. Marjane Satrapi: Persepolis - Emma Watsonnak köszönhetem ezt a felfedezésemet, ugyanis online könyvklubjában ez volt az egyik választott olvasmány. Egyszerre zseniális és gyönyörű, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Örök élmény marad.

2. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs - voltak ugyan megoldásai, melyek kevésbé tetszettek, de mégis úgy érzem, hogy itt a helye 2016. második legkedvencebb olvasmányaként. 

1. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak - ó, Ove! Egyszerűen nincsenek szavak, mennyire imádom. Nem is próbálom megmagyarázni, aki olvasta, tudja... Aki pedig még nem, az nos... mire vár még? 

Igen, jól látjátok - Fredrik Backman számomra mindenkit lesöpört. Szerintem tényleg ennyire jó, és nagyon remélem, még sokat olvashatunk majd tőle. Britt-Marie története még hátravan, próbáltam 2017-re is átmenteni egy kis lélekmelengetőt. 
Apropó, 2017! Mit érne az óév utolsó napja a jövő évre vonatkozó, nyilvánvalóan soha meg nem valósuló tervek listája nélkül? Jó lenne részt venni Lobo várólista-csökkentős kihívásában. A könyveket már tegnap összegyűjtöttem, csak a bejegyzést kéne megírnom róluk, de lehet lusta leszek. Amennyiben ez mégsem sikerül sajnos esetemben ilyesmivel is számolni kell, akkor játékon kívül fogok játszani, hiszen mindannyian ismerjük azt az örökérvényű igazságot, hogy nem a győzelem, nem is a részvétel, hanem a fontos...
Továbbá esküszöm, hogy könyvvásárlás terén nem fogom visszafogni magam. Az én hónapjaim gyűjtés szempontjából eléggé változóak: valamikor sok, valamikor kevés, sőt olyan is van, hogy egy könyvet se veszek. A könyvvásárlás számomra továbbra is belefér a boldogság-kategóriába, és ettől nem szeretném megfosztani magam. Persze, azon leszek majd, hogy a vásárlásaim átgondoltak legyenek, de hát kit akarok átverni? Ez úgyse fog mindig sikerülni... 
Aztán végre szeretném teljesíteni a Goodreadses kihívásomat, miszerint egy év alatt elolvasok 50 darab könyvet. Nem, nem fogom csökkenteni ezt a kitűzött célt. Bár lehet, hogy jövő szilveszterkor majd ezt átgondolom :D Egyébként félreértés ne essék, nem darabszámra megyek, csak szeretném, ha az olvasás kicsit nagyobb teret kapna az életemben - a listákat meg imádom meg a kitűzéseket is, úgyhogy ezt nem is magyaráznám tovább. 
Karácsony óta végre én is egy csodálatos Moleskine tulajdonosának mondhatom magam. Erre a pillanatra már legalább három éve vágyom. De lehet, több is. Egy Book Journalos változatot kaptam, ami annyira csudajó, hogy nincs annyi szuperlatívusz mennyiség, amivel kifejezhetném mennyire... ! Vezethetem benne az elolvasott könyveimet, a listáimat és hát szinte bármit, ami könyvekkel kapcsolatos. Mert oké, jó dolog ez az online felület, de a listáim megnézésében, kiegészítésében néha az is visszatart, hogy egyszerűen nincs kedvem bekapcsolni a laptopomat... de most már hogy itt lesz az én csodás jegyzetfüzetem, már semmi sem tarthat vissza az írástól. Szóval, 2017-re vonatkozó tervem, hogy szépen vezetem a dolgaimat a Book Journalemben.

A blog pedig megy tovább, ez biztos. Van úgy, hogy az élet elvonja a figyelmemet a könyvek világától, de végül mindig visszatérek oda. És ha könyvek vannak, akkor a blog is előbb-utóbb mindig beindul. Szóval, januártól folyt.köv.! Addig is:

Mindenkinek boldog és olvasmányokban gazdag új évet kívánok!

Puszi, Erzsi!

2016. december 13., kedd

Vannak, akik mondjuk Sarka Katát vagy Rubint Rékát követik Facebookon, én Erzsit. Bár nem mondanám magam rajongónak; semmi személyeskedés, csak abban az online térben ritkán tudom mondani, hogy valakinek a rajongója lennék. Sőt, most hogy jobban belegondolok, nem is nagyon tudok ilyet. De mindegy, ez már igazán más tészta. 
Szóval, mikor Erzsit úgy kábé egy évvel ezelőtt elkezdtem követni, nem mondanám, hogy a bennem olykor-olykor felszínre törő őrült macskás nő cicanézegető reflexeinél több gondolatiság rejlett a döntésemben. Ez van; ahogy a legtöbb ember, én is igénylem a cukiságfaktort, mit is tagadjam. 

"Ragadozó vagyok, még akkor is, ha tündérbogárnak néznek néha. Ennyi…"

Bár Erzsi Facebook-oldalát jobban megnézve, a cuki talán a sok közül az egyik olyan jelző, amit nem feltétlenül használnék vele kapcsolatban. A csodaszép brit csíkos macska külseje mögött minden felsőbbrendűségű macskasággal megáldott, olykor erősen narcisztikus személyisége rejtőzik.  Olykor azonban nem csak a napi tonhaladagja érdekli, hanem például a melegek jogai is vagy éppen a menekültkérdés - és szerintem ez jó dolog, hogy felismerik és ki is használják ennek a felületnek a szemléletformáló erejét, főleg akkor, ha az üzenetek az emberségesség körül forognak.
S persze, nem Erzsi az egyedüli négylábú Facebook sztár, de ettől még miért ne működhetne a dolog? 

A könyvet, bevallom, nem terveztem megvenni. Mert... hát mert nem. Bár rengetegen rendelték tőlünk, egész kis várólista alakult ki, aminek még mindig nem értünk a végére. Amikor felvittem először a rendszerünkbe, azért csak belelapoztam, hogy vajon milyen is lesz, és pár oldal elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egész jól sikerült. Már a műfajához képest. Így hát akkor úgy gondoltam, beállok én is a várólista hosszú sorába, és csak elolvasom végig. 

Bár annyira nem lepődtem meg ezen a felfedezésemen, ugyanis azt tudtam, hogy Gergely bizony tud írni. Pár rövidebb írását olvastam már korábban a személyes Facebook-profilján (fogalmam nincs, hogy és mikor keveredtem oda), és abból azért szerintem lehetett látni, hogy van stílusa és mondanivalója is. Erzsi könyvével kapcsolatban sincs rá panaszom, szerintem egy rendkívül humoros, jól megírt könyv ez, aminek az olvasása közben szinte minden macska tulajdonos talál valami közös pontot Gergely és Erzsi életével kapcsolatban. Mint például nálam is édesanyám hiába próbálkozott 18 éven keresztül megtanítani nekem, hogy pakoljak el mindig mindent magam után... ehhez két macska kellett meg pár szétrágott kábel és jópár asztalról leborított pohár. Engem is ők tanítottak meg úgy igazán, hogy mit jelent felelősséget vállalni és gondoskodni valakiről.

No, de visszatérve a könyvre: a Puszi, Erzsi! egy délután alatt simán elolvasható, rövid olvasmány. Néhányan panaszkodtak is túl rövid hossza miatt, de én mégis azt mondom, hogy inkább legyen rövid, de kerek egész, mint egy túlírt, felesleges és unalmas kitérőkkel tarkított valami, aminek a sztorija szétfolyik a lapokon. Engem nem zavart a széles margó vagy a közel 2-3 óra alatt elfogyasztható szöveg: én ezt így éreztem egésznek és feszesnek, és nem volt hiányérzetem az olvasás után.  Ha nem is vagy rajongója Őcirmosságának, de a macskáknak igen, szerintem olvasd el, hidd el, jól fogsz szórakozni. 

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel
Libri Kiadó
186 oldal


Öt kismalac

2016. november 30., szerda

Vajon lehetséges-e csupán emlékezetből rekonstruálni egy bűnügyet több év távlatából? Valamelyik csatornán ment régebben egy olyan műsor, ami az emlékezet megbízhatóságát vizsgálta, speciálisan bűnügyek kapcsán. A résztvevők mint tanúk voltak jelen egy megrendezett balesetnél, és az ő emlékezetük pontosságát vizsgálták az eltelt idő függvényében; valamint arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire képes a csoport befolyásolni az egyének emlékeit. Nagyon érdekes volt látni, hogy a baleset után már pár perccel is jó néhányan bizonytalanok lettek egy-egy részletet illetően. Kevesen tudták pontosan felidézni az eseményeket úgy, hogy közben használható részletekre is emlékezzenek. Már a pár nappal később készített fantomrajzok esetében is elmondható volt, hogy jelentős különbségek voltak az elkövető kinézetét illetően. A kísérlet végén - jó pár héttel az eset után - összehívták az összes tanút, köztük beépített embereket is (ők szintén tanúnak adták ki magukat), hogy együtt idézzék fel a balesetet. A beépített emberek feladata az volt, hamis emlékeket kreáljanak az igazi tanúk emlékezetében. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy szinte az összes tanú a beépített emberek hazugságait vallja magáénak. Ők nem hazudtak, valóban így módosult az emlékezetük, és ezért akár tűzbe mentek volna, annyira biztosak voltak benne, hogy úgy történt az eset, és a korábban fehér bőrűnek leírt elkövető valójában nem is fehér, hanem fekete bőrű volt. 

Mindezt csupán azért meséltem el, mert ugyanis Agatha Christie szóban forgó regényében mindenki kedvenc kis belgája az emlékezetet és a pszichológiát hívja segítségül egy több évvel ezelőtt történt gyilkosság megoldásához. 
Poirot mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt – az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő… Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú közül tette el valamelyikük láb alól?


"Csak azt akartam, hogy lássa, mademoiselle: már egy jelentéktelen ügyben is varázsló vagyok egy kicsit. Vannak dolgok, amikről akkor is tudok, ha senki se beszél róluk."

Poirot már az elején megmondta, hogy tisztában van vele, hogy az öt tanú öt különböző gyilkosságot fog kanyarítani a tizenhat évvel ezelőtt történt eset kapcsán, s valóban igaza volt. A meghallgatott emberek mindegyike másként élte meg az akkori eseményeket, máshogy látták az áldozatot, a gyilkost és egymást is.  Ám az mindegyikükben közös, hogy az akkor történt eset mély nyomot hagyott mindannyiukban, és rengeteg elfojtott vagy éppen eltemetett érzelem bújik meg bennük a jelenlegi látszólagosan nyugodt életük dacára. 
Érdekes volt a felépítése ennek a kötetnek, amelyben nem csupán szóban beszélték át a tanúk az évekkel ezelőtt történt gyilkosságot, hanem írásban is elküldték Poirot-nak a visszaemlékezéseiket. 

Sokan szeretik amúgy ezt a kötetet és a legjobbak között tartják számon. Hogy őszinte legyek, számomra ez most mégsem működött, kicsit fárasztó volt ugyanazt az elbeszélést többször is végigolvasni, és én tényleg nem tudtam túllépni azon, hogy szinte mindenki úgy emlékezett vissza az esetre, mintha csak tegnap történt volna. Nyilván elképzelhető, hogy a sok rendőrségi kihallgatás miatt emlékeznek bizonyos részletekre, de hogy az idő távlatából továbbra is mindenki ennyire részletesen emlékszik szinte mindenre, elég hihetetlen volt nekem. Továbbá, hogy ennyiszer elolvashattam a tanúvallomásokat amiket szóban és írásban is megtettek Poirot-nak, így szerintem elég könnyen ki lehetett találni, pontosan mi is történt azon a napon. Úgyhogy most kicsit szembemegyek az árral, és azt mondom, hogy szerintem Agatha Christie-nek vannak jobb krimijei is ennél. Nekem sajnos most ez nem jött be.

Agatha Christie: Öt kismalac
Five Little Pigs
Európa Kiadó
296 oldal

Harry Potter and the Half-Blood Prince

2016. november 14., hétfő

Ha sorrendet kéne állítanom a Harry Potter-kötetek között, nagy nehézségek árán arra jutnék, hogy a Bölcsek köve mellett a Félvér herceg kerülne a dobogó tetejére. Előbbi imádott gyerekkori nosztalgia miatt, hiszen az első sorokat elolvasva újra és újra azt a bizonyos karácsonyt élem át, amikor tizenhárom évesen megkaptam édesanyámtól ajándékba. A Félvér herceg pedig az a rész, ahol egyre inkább árnyalódik előttünk Voldemort alakja, egyre több összefüggés kerül napvilágra, érzelmileg totálisan leránt a mélybe, ja és Harry viselkedése végre nem idegesít.

Amúgy be kell vallanom valamit: ennek a könyvek az első fejezetéért egyszerűen rajongok. Ahogy a narrátor szellemként végiglebeg, és mesél az alvó Harryt körülvevő tárgyakról, és ezáltal ismerteti olvasóival az eddig történteket, zseniális. Rowling itt annyira más technikát használ, mint előtte, és én ezt egyszerűen imádom. Már szerintem ezzel kitűnően felvezeti, hogy egy igazán komplex kötetet tartunk a kezünkben, és újra meggyőz (bár nem mintha kérdéses lett volna), hogy Rowling íróként kiváló. 
Jaj, és tudom, hogy ez mennyire gáz már, hogy ennyi szuperlatívuszt használok egy bejegyzésen belül, de képtelen vagyok másként kifejezni a bennem élő rajongást, ami az utóbbi hetekben ismét totálisan bekebelezett. Szinte mindenkinek az agyára megyek a környezetemben mostanában mikor például olyanokat mondok, hogy "jaj, hát igen.. sárkányból nem lesz golymók." vagy "most minden knút számít"  - persze, tökre nem csodálkozom ezen, és igyekszek mindenkit megnyugtatni, hogy már csak pár nap és vége. 

Visszakanyarodva a konkrétan ehhez a kötethez fűződő rajongásom mértéktelen szuperlatívusz mennyiségére, el kell mondanom, hogy mennyire érdekelt már az első olvasástól kezdve Voldermort múltja. Harry és Dumbledore ebben a kötetben ugyanis egy közös utazásra indulnak a múltban, emlékeknek merülnek alá, s céljuk ezzel nem más, minthogy Tudjukkit megismerhessék úgy, mint előttük még senki más. Megtudhatjuk, honnan és milyen körülmények közül indult, hogyan nőtt benne egyre inkább a becsvágy és a kegyetlenség - persze, Rowlingnak ezzel nem célja őt felmenteni szemünkben, nem fogjuk kevésbé pszichopatának tekinteni ettől Voldemortot, de mégis árnyalódik előttünk az alakja, már nem csupán egy szimpla gonosz lesz, hanem a személyisége jóval komplexebbé válik. 


“I am not worried, Harry,” said Dumbledore, his voice a little stronger despite the freezing water. “I am with you.”


Harry és Dumbledore kapcsolata ebben a kötetben válik a legszorosabbá, amolyan igazi mester és tanítvány módjára. Harry egyre inkább befogadja bizalmába az öreg varázslót - nem mintha eddig nem bízott volna benne, de ritkán felelt őszintén a kérdéseire. Ebben a kötetben már fel meri vállalni Dumbledore előtt sejtéseit és gondolatait, még akkor is, ha elutasításba ütközik. S ez szerintem a kapcsolatukban mindenképp előrelépés, ahogyan az is, hogy Dumbledore egyre inkább beavatja Voldemorttal kapcsolatos felvetéseibe és terveibe, jóllehet ezt inkább a szükség szüli részéről. 
Sokat gondolkodtam egyébként azon is, hogy kicsit talán egyenlőtlenek a viszonyok Dumbledore és Harry esetében: míg előbbi inkább a megoldás kulcsát és egy tanítványt lát a másikban, addig utóbbi talán inkább egy apafigurát keres; egy felnőttet, akihez ragaszkodhat, akinek a közelében végre biztonságban érezheti magát. Hiszen Dumbledore ezt jelentette Harry számára szerintem. És ez a felismerés nagyon elszomorított, még annak tudatában is, ha Dumbledore konkrétan kegyetlenségnek és igazságtalanságnak érezte, hogy egy ilyen idős fiúra ekkora terhet kell raknia.. Tehát, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dumbledore rossz ember ugyan! és csak kihasználja Harryt a jó cél érdekében, csupán azt, hogy talán arra ő sem volt teljesen felkészülve, hogy egy lelkileg sérült gyerek mennyire keresi a kapaszkodókat és mennyire ragaszkodna hozzájuk teljes szívével. 

Nyomozni valót is bőven kapunk ebben a kötetben, többféle rejtély is kering itt, ám Rowling krimiírói vénájának ez meg se kottyan. Még mindig vezetni tudja olvasóját az orránál fogva, és aztán a vége.... a vége mellbe szúr és szétszakít még ennyi újraolvasás után is.


“Dumbledore will only leave from Hogwarts when there are none loyal to him!

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince
Bloomsbury
652 oldal

Rengeteg

2016. november 10., csütörtök

Ha létezik olyan - az utóbbi években alaposan átgondolt könyvvásárlásaim dacára - , hogy szinte csak borító alapján vegyek meg könyvet, nos, mit tagadjam, ez a vétel abszolút ilyen volt. Naomi Novik neve számomra maximum annyiban volt hívogató, hogy tudtam, mennyire sokan szerették a Temeraire -sorozatot. Persze, azért a borító mellett a beígért népmesékre hajazó történet is jó kis mézesmadzag volt.

"Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni."

Egy messzi-messzi vidéken van egy hely, ahol tízévenként a sárkány kiválaszt magának egy tizenhét éves leányt a faluból, és magával viszi tornyába. Nem falja fel őket, csupán elviszi. Hiszen a sárkány nem egy igazi sárkány, hanem egy ember. Egy varázsló, aki megvédi a falu jámbor népét a közelben burjánzó rémséges Rengetegtől. Az elvitt lányokat tíz évvel később visszaengedi a faluba, ám addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint az udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy férfival, nem igazán állnak sorban az ajtajuk előtt a kérők (bár a lányok állítása szerint semmi olyan dolog nem történt). Ám a lányok igazából maradni sem akarnak régi otthonukban. Egyszerűen továbbállnak. Agnyeska, főszereplőnk édesapja szerint egyszerűen elfelejtik, hogyan kell a faluban élni. 
Agnyeska és barátnője, Kasja hamarosan betöltik a tizenhetedik évüket másik kilenc lánnyal együtt. Agnyeska nem is önmagáért, hanem inkább Kasjáért izgul, hiszen a faluban szinte mindenki tudja, hogy őt fogja magával ragadni a sárkány. A fiatal lányt már évek óta erre készítették fel a szülei, nem is merték őt igazán szeretni, mert tudták, el fogja hagyni őket egy napon, ahogy eddig minden Sárkánylány tette. 
Ám a sárkány a kiválasztáson végül másképp dönt: Agnyeska lesz a választottja.
 
Novik regénye tulajdonképpen újrameséli a Szépség és a Szörnyeteg történetét - némi szláv mitológiával megfűszerezve azt. Ez amúgy egy igazán szuperséges keveréknek tűnik, s az alapkoncepciót figyelembe véve szerintem az is. Az írónő nagyon jól használja fel a népmesei elemeket, miközben saját képére formálja, s ezáltal valamennyire ismerős, de mégis egyedi világot teremt. Én ennek az ismerős ismeretlen világnak a kigondoltságát és szerethetőségét nem is vitatom el Noviktól, mert nekem nagyon bejött.
Kár érte, hogy magáról a regényről ezt nem tudom elmondani száz százalékosan. Pedig egyébként nagyon biztatóan indult minden: magával ragadott ez a mesei nyelvet idéző stílus, ami  - ahogy egyre beljebb sétáltunk a történetbe - szépen lassan árnyalódott. Emlékszem, ahogy húsz oldal után megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy hál'Istennek szerelem lesz ez részemről. És tényleg, én még később is totál biztos voltam benne, hogy itt bizony nálunk minden klappol: a világ, a mágia csudálatos és érzékletes leírásai ó azokat én tényleg imádtam, és a sárkány meg Agnyeska között is éreztem a kémiát egy ideig, plusz a történetnek ez a lassan csordogáló ritmusa is nagyon tetszett.

Aztán.... aztán fogalmam nincs, hogy mi történt. Elértem nagyjából a közepéig, és onnantól kezdve totális mélyrepülés vette kezdetét. Egyszerűen úgy éreztem, mintha egy tök másik regényt olvasnék, csak éppen ugyanazokkal a szereplőkkel. Itt volt a csomó és még annál is több akció meg harc meg menekülés meg mittomén még micsoda, amit Novik igyekezett bezsúfolni a lapokba, és én egyszerűen untam és nem kötött le. Annak a zárt világnak szerintem megvolt a maga varázsa - egyébként is totálisan odavagyok a zárt közösségben játszódó történetekért - , de ezzel hogy a világot hirtelen kitágította, egyre inkább elvesztette az érdeklődésem. A történetnek körülbelül attól a pontjától, hogy Agnyeska elhagyja a tornyot, hogy megmentse a királynőt a Rengeteg mélyéről, szerintem Novik nagyon mellétrafált. És végül igazam is lett. Mert utána se lett jobb, még a csudálatos stílusa se tudta a szememben megmenteni a könyvet.

Olyan eeeeeeh....dekárérte! - típusú élmény volt ez számomra, pedig én aztán tényleg igyekeztem mindenfajta előzetes elvárásomat levetkőzni, és megpróbálni szeretni csak úgy önmagáért. Egy darabig ez ment is, de aztán minden félresiklott. Igazán sajnálom, hogy így kellett elbúcsúznunk egymástól.

Naomi Novik: Rengeteg
Uprooted
Fordította: Heinish Mónika
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
488 oldal


Zárt ajtók mögött

2016. november 7., hétfő

Odakinn a felhajtón kinyitja nekem a kocsi ajtaját, megvárja, amíg beszállok. Amikor rám csukja, önkéntelenül az jut eszembe, milyen kár, hogy szadista vadállat, mert a modora csodás.

 Szóval, ez tényleg egy olyan könyv, amit egy délután alatt simán el lehet olvasni, mert egyszerűen tudnod kell, hogy fog végződni, és ettől még a fáradtság se tud eltántorítani. Hogy izgalmas-e? Naná! Jó könyv? Hát... maradjunk inkább annyiban, hogy izgalmas. Számomra messze elmaradt az Amnézia (korábbi címén: Mielőtt elalszom...) című regénytől, ami szerintem a maga műfajában tényleg frenetikusan jó mind a narráció, mind a történet, mind a szereplők mozgatórugói szempontjából. A Zárt ajtók mögött nem érte el nálam a kívánt hatást. 
De mindjárt elárulom, miért.

Jack és Grace sokak által irigyelt házaspár. Csodás ház, fehér kerítés és cukormázas boldogság a köbön. Körülöttük egyszerűen minden irigylésre méltóan tökéletes. Vagy mégsem? Grace sehova sem megy Jack nélkül, az előre megbeszélt csajos találkozókat sorra lemondja, vagy ha mégis felbukkan, azt csakis Jack társaságában teszi. Nincs mobiltelefonja, és máshogy se nagyon lehet vele kapcsolatba lépni. És vajon miért van berácsozva az egyik szobájuk ablaka? Ha a zárt ajtók mögé pillantunk, akkor bizony eltűnnek azok a képzeletbeli rózsaszín vattapamacsok. 

B. A. Paris regénye tényleg izgalmas, és ha még nem olvastál sokat ebben a műfajban - vagy egyáltalán semmit -, akkor még azt is mondhatnánk, hogy egész jó. Bár korántsem alkalmas a hivatalos fülszöveg által említett őrület előidézésére. Könnyen követhető, kitérők nélküli egyszerű regény ez. Néha már túlságosan is egyszerű egyébként. És persze egy csomó kérdést felvet, mint például ki olyan idióta, hogy három hónap után hozzámenjen valakihez, és még a házasság előtt megengedje, hogy egy kvázi ismeretlen férfi lehessen Grace mentálisan sérült húga gyámja? Vagy hogy a teljes vagyonát átutalja leendő férje számlájára? Mármint három hónapnyi randizgatás után mégis ki az, aki engedi, hogy ilyen mértékű függésben legyen a másiktól?  Grace nem valami intelligens ember, maradjunk ennyiben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyből mindenkiről azt kell feltételezni, hogy pszichopata, de három hónapnyi randizgatást akkor sem nevezhetünk a biztos és erős kapcsolat netovábbjának, még akkor sem, ha a pasi szívdöglesztő meg helyes. Igen, sajnos még akkor sem. Grace tipikusan az az áldozat a horrorfilmek gyilkolászós jeleneteiből, aki csakazértis felfut az emeletre és próbál láthatatlan lenni a függöny mögött.

Szóval ezzel a kezdő szituációval akadtak problémáim, és a pasas fenyegetését se nagyon értettem, hogy az hogy lehetett Grace-re hatással (spoiler: nem értem, hogy miért lehetett őt azzal zsarolni, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor Millie-t bezáratja egy diliházba. Mármint értem és elfogadom, hogy biztos nem egy kalandpark az a hely, de annak fényében, hogy mi várná Jack házában Millie-t, én ezerszer inkább az elmegyógyintézetet választottam volna.. spoiler vége) , de egyébként a többi részét nagyon jól le tudta írni, és totál át lehetett érezni Grace kétségbeesését és kilátástalan helyzetét. És tudott kegyetlen lenni ez a regény. Nagyon is. Ha egy erősebb alapokra helyezte volna ezt az egészet és kicsit jobban kidolgozta volna, akkor azt mondanám, hogy tényleg szuper, de így - az egészét nézve -  egy kicsit felejthetőre sikerült. Igazából egy gyengébb minőségű pszichothriller, ami oké, lekötött addig amíg tartott, de utána simán átléptem a saját életembe, és nem okozott különösebb felfordulást a lelkivilágomban. 
Egy igazán jó pszichothriller pedig mint tudjuk, nem erről híres.

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött
Behind Closed Doors
Fordította: Gálvölgyi Judit
Művelt Nép Könyvkiadó
319 oldal




#október

2016. november 5., szombat

Legkedvesebb teáscsészikém
Szerettem az októbert. Szerettem a napsütését, az esőit és a reggeli füstös levegőjét. Az egyik legtökéletesebb pillanatom az volt, amikor kint a kertünkben ráérősen színezgettem az októberi lusta napfényben és elegánsan kortyolgattam a teámat a kedvenc csészémből. Ez volt az utolsó kerti kiülős hétvégénk, utána kezdett bekúszni a hűvös levegő. 

Olvasás terén most nem lustálkodtam annyira, de azért még mindig kicsit le vagyok maradva. Sorra került az új Angela Marsons krimi, az Ördögi játszmák (egyébként nem rossz sorozat), a Zárt ajtók mögött című pszichothriller - amit egy délután alatt sikerült benyakalnom -, Novik Rengeteg című regénye is lekerült most már a várólistámról - vegyes érzésekkel fejeztem be amúgy -, és végül szerelem lett a Harry Potter és az elátkozott gyermek, és a sort a kitudjahanyadik újraolvasásos Harry Potter és a Főnix rendjével zártam, ezúttal angolul. Még adós vagyok pár értékeléssel, de majd november folyamán egyszer csak sorra kerülnek azok is. 

Venni most nem sok könyvet vettem, mert éppen a novemberi ablakcserére spóroltunk ezerrel, és minden knút ... khm... akarom mondani forint számított. Szóval, most csak egyetlen könyvre csábultam el, mégpedig az elátkozott gyermekre, amiről sehogyse tudtam lemondani. Gyűjtögető ösztöneimet ezúttal inkább a könyvtárban éltem ki, onnan jött haza velem a Zárt ajtók mögött, az Ördögi játszmák és Beryl Markham önéletírása a Követem a napot. Utóbbi szerintem a Harry Potterek után sorra fog hamarosan kerülni. Gyakran gondolok még mindig Afrikára. 
Amúgy most jut eszembe, hogy mégis csak lódítottam, nem egy könyvet vettem a hónapban, hanem kettőt. David Lagercrantz: Ami nem öl meg című regénye is hazajött velem még valamikor a hónap elején, és szuperjó áron jutottam hozzá. A Tetovált lány-trilógiából már csak az utolsó rész van hátra, utána mindenképp rá szeretném vetni magam erre a regényre is. Bár nálam még mindig az első rész viszi a prímet.


Októberben kétszer is voltam moziban: először tesómmal néztük meg a Bridget Jones harmadik részét. Miután túltettük magunkat Renée Zellweger durván szétplasztikázott arcán okozta sokkon és hogy Colin Firth felett is lám, hogy eljárt az idő, szóval ezután szerintem egy szuper vígjátékot kaptunk, ami totál visszahozta az első rész hangulatát és nosztalgiáját. Nagyon féltem tőle, hogy felejtős film lesz, de szerencsére imádat volt ez is a javából, még úgy is, hogy az utolsó félórában Bridgettel nagyjából együttéreztem a vajúdás alatt, mert annyira kellett pisilnem, hogy az már tényleg fizikai fájdalmat okozott. De nem mehettem ki, mert 1. félóra volt már csak hátra 2. egy egész sort kellett volna felállítsak, mert annyira bent ültünk 3. nem akartam lemaradni a naaaagy jelenetekről. Egyről sem. Nos, az utolsó tíz percet én is megkönnyeztem, bár gyanítom nem azért, amiért a nézők nagy többsége.
Egyik barátnőmmel pedig megnéztük a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit - ő azért mert timburton, én meg azért mert szimplán kíváncsi voltam meg hát timburton. Így utólag maradjunk annyiban, hogy nem biztos, hogy megérte ezért kifizetni a mozijegy árát. De igazából ezt a mai napig nem tudtuk biztosra eldönteni.

Gyanítom a november se a könyves beszerzésekről fog szólni, de gondolom ez decemberben majd triplán visszaüt, ahogy szokott; bár most a második illusztrált Harry Potter köteten kívül - ami már félre is van nekem rakva a boltban - semmi más nem izgat. De lehet csak azért, mert most nem nézegetem olyan sokszor az előrendelési listákat. 

Itt meg a random hangulatképeim az októberemről. Sajna, újfent csak telefonnal. 













Harry Potter and the Order of the Phoenix

2016. november 1., kedd

Saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.




“I know [Umbridge] by reputation and I'm sure she's no Death Eater-"
"She's foul enough to be one..."
"Yes, but the world isn't split into good people and Death Eaters.”  

Sötét idők közelednek. Miután dementorok támadták meg Harryt és Dudley-t Little Whingingben, Harry rájön, hogy Voldemort semmitől sem riad vissza, hogy megtalálja őt. A Trimágus Tusán történtekről kevesen akarnak tudomást venni, és sokan tagadják a Sötét Nagyúr visszatértét. Ám Harry nincs egyedül: egy titkos rend támadt fel hamvaiból, hogy ismét felvegye a harcot a sötét erőkkel. 

Ez kötet tele van haraggal és hormonokkal - hogy röviden fogalmazzak. Ez az a rész egyébként, amit a legkevésbé szeretek a szériából, mert Harry értetlenségét nem igazán tudom kezelni, és itt találjuk meg a legkevésbé a hangot egymással. Persze, mindemellett ez a rész is szerethető, hiszen a vége még a sokadik olvasás után is újra és újra kifacsar és összegyűr. 
A Főnix rendje volt az első igazi lépés a sorozat felnőtté válása útján. Egyre inkább kezdi hátrahagyni könnyedségét és játékosságát, a világ egyre komplexebb, a karakterek szép-lassan felnőnek és a mögöttük levő történet is egyre inkább árnyalódik, ahogy érzéseik is; a Voldemort elleni küzdelemnek egyre nő a tétje, továbbá a félelem és kétségbeesés is fel-felbukkan a lapok között, erősebben mint máskor. A gyerekkönyvesnek indult sorozat elkezdett nőni olvasóikkal. Már nem elégszik meg a leegyszerűsített, fehér foltos magyarázatokkal: valódi válaszokat ad, és nem szépít. Mégha az igazság kegyetlen is. 

“I was just wondering whether Mr. Potter has quite the temperament for an Auror?”

Harry viszont... szóval ő számomra itt talán a legelviselhetetlenebb. Folytonos haragjával, kirohanásaival, mulasztásaival nem tudok itt sokszor mit kezdeni, olykor még az Umbridge iránt érzett ellenszenvemet is übereli. Egyszerűen az idegeimre megy, hogy azt hiszi, csupán nemtörődömségből marad ki az információk áramlásából, illetve hogy nem képes meglátni Dumbledore tettei mögött levő okokat - vagy ha nem is az okokat, legalább bízhatna annyira az igazgató bölcsességében és tudatosságában, és tudhatná, hogy felesleges megkérdőjeleznie őt. Érdekes egyébként, hogy az ötödik kötetet tekintve hogyan változott a Harryhez való hozzáállásom az évek alatt: megjelenésekor, az első pár olvasáskor én még totál egyetértettem vele, és abszolút megértettem a dühét, sőt jogosnak is éreztem. Emlékszem, mennyire felháborított, hogy Dumbeldore kihagyja őt is itt mindenből. :) Aztán az évek során ez egyre inkább változni kezdett. Úgy tűnik, Harry megértéséhez itt ajánlatos a kamaszok kusza lelkivilágával rendelkezni, máskülönben az egész viselkedése csak idegesítő és érthetetlen. Piton vele kapcsolatos epés megjegyzéseivel nagyon egyet tudtam most érteni.
Szerencsére a többi szereplő megmaradt jófejnek. Ron vége kicsit kilép Harry és testvérei árnyékából - és erre már nagy szüksége volt. Bár az Edevis tükrében látott vágyálom nem teljesen valósul meg számára, de azért mégiscsak majdnem, hiszen prefektus lesz és a Griffendél kviddics csapatának gólkirálya ugyan egy kis kerülővel :)  . Kijárt már Ronnak ez a fajta sikerélmény, és nagyon dühített Harry efelett érzett irigysége. Na mindegy. 
Hermione pedig még mindig elképesztően okos és agyafúrt, ebben a kötetben is totálisan levett a lábamról, hogy milyen felnőttesen kezel bizonyos helyzeteket, és mennyire át tudja látni a dolgokat. Harry hírnevén esett csorba helyrehozása, a DS... többek közt ez is mind neki köszönhető. S ha Harry hallgat rá, akkor még sokkal több dolog is lett volna. Számomra Hermione legalább ugyanakkora hős a sorozatban, mint Harry - és hát legyünk őszinték: nélküle tényleg nem sokra ment volna. Valószínűleg már az első részben megfojtotta volna az ördöghurok.  


Ez is saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.
Azonban ebben a részben nemcsak a Sötét Nagyúr visszatérésével kell szembenéznünk, hanem Dolores Umbridge személyével is. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy Rowling összes negatív karakterén magasan túltesz, és iszonyatosan jól hozza ezt a minisztériumi mindenlébenkanál figurát, aki nem ódzkodik a Roxfortban folyó oktatás megreformálásától sem - természetesen, csakis a minisztérium által jóváhagyott és elvárt szempontok szerint. Legkedvencebb jeleneteim közé tartoznak azok, amelyek vele szemben folyó - hol aktív, hol passzív - ellenállásról szólnak tanárok és diákok részéről egyaránt. A Weasley ikrek végleges dobbantása a Roxfortból pedig mindig is emlékezetes maradt számomra.

Mindent összevetve a Főnix rendjéről elmondható, hogy legalább annyira szerethető mint nem. Sok bennem a kettős érzés vele kapcsolatban, de az számomra továbbra is vitathatatlan tény, hogy Rowling itt is zseniális - hiszen azt csakis a nagyszerű könyvek tudják, hogy sokadik újraolvasás után is hajnali kettőig fenntartsák olvasójukat. Szerelem ez, nem is kérdés.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Order of the Phoenix
Bloomsbury Publishing
800 oldal




Harry Potter és az elátkozott gyermek

2016. október 27., csütörtök

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.
A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 
A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 
De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 
Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Harry Potter and the Cursed Child
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Animus Kiadó
Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.
A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 
A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 
De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 
Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Harry Potter and the Cursed Child
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Animus Kiadó
Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

Ördögi játszmák

2016. október 25., kedd

Angela Marsons számomra az igazi kozmopolita krimiíró; hiszen brit származása ellenére mégis sikerül némi skandináv krimiséget belecsempésznie az amerikai zsarus filmekre hajazó történeteibe. Oké, tudom. Ez az egész szörnyen közel áll a "jajnemár"-kategóriához, de szerencsére Marsons annyira jól lavíroz, hogy a végeredmény ismét egy tisztességes, élvezhető, egyszer olvasható krimi. Csak úgy mint az Elfojtott sikoly esetében. 

Na, jó... Annyira azért mégsem. Az első rész szerintem egy picit sokkal jobban sikerült: érdekesebb és összetettebb volt maga a bűnügy és a gyilkos karaktere is, továbbá a szerintem minden tisztességesen megírt kriminél kihagyhatatlan "jééézusom" és az "eztnemmondod?????" -fajta mondatok is sokkal, de sokkal többször hagyták el a számat az első kötetnél. Talán azért, mert számomra izgalmasabb volt az a klasszikus felépítés, hogy együtt nyomozhatunk Kim Stone-nal a gyilkos kiléte után - ezzel szemben ebben a részben szinte mindennel tisztában vagyunk: ki a gyilkos, mi az indíték. Itt a maximum amiért izgulhatunk, hogy a nyomozó vajon képes-e szembenézni gyermekkora démonaival vagy sem. 

"Azt hiszem, Einstein mondott valami olyasmit, hogy a világ veszedelmes hely az életre; nem azért, mert az emberek gonoszak, de azok miatt, akik nem tesznek ez ellen semmit."

S persze, ez tényleg egy jogos izgulni való. Már az előző kötetből kiderült, hogy bizony ez a brit nyomozó megtépázott lelkivilág kérdésében nemigen marad el skandináv kollégáitól. S igazából itt a második kötetnél rezgett igazán a léc Marsonsnál, és itt rontotta el egy picit: egyszerűen nem engedte nyomozóját meghemperegni a múltjának mocskában, mert nem merte felvállalni ezt a jóval komolyabb vonalat. (Legalábbis gondolom még nem.) Nem lett amúgy ettől rossz krimi, csak maradt egy kis hiányérzetem, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Kicsit egyszerű és suta vége lett, amiért szerintem kár.
Őszintén örültem viszont annak, hogy az előző részhez képest jóval kevesebb lett a vígjáték-elemek aránya, már nincsenek random vicces beszólások meg jópofizások egy gyerekgyilkosság helyszínelésének közepén meg hasonlók, amiket amúgy se tudtam olyankor hova tenni. Na, mindegy.

Mindent összevetve, eléggé bírom ezt a LisbethSalander-utánérzésű Kim Stone felügyelőt, meg Angela Marsons stílusa is alapvetően bejön. Szóval vevő leszek a harmadik részre is, és nagyon remélem, hogy ott is megmarad annak, ami eddig volt számomra: egy tisztességes, élvezhető igazi brit skandinávkrimi olykor felbukkanó amcsisággal. 

Angela Marsons: Ördögi játszmák
Evil Games
Fordította: Imre Balázs
Kiadó: General Press Kiadó
Oldalszám:  368 oldal

Campari reggelire

2016. október 19., szerda

Sara Crowe regényére egyik könyvtári nézelődésem alatt bukkantam rá. Rögtön be is ugrott róla, hogy PuPilla mennyire kedvcsináló posztot írt róla anno. A borító és a cím valóban egy kicsit másfajta műfajt sejtet (ahogy ezt PuPilla is írta), ám ez sokkal inkább egy igényesen megírt young adult (vagy new adult? fene tudja.. ) regény. Oké, érzem, hogy most sok ember felszisszen, de higgyétek el, tényleg a jobb fajtából való: vicces és bájos. Ugyan hosszútávon kicsit felejthető szerintem, de azért így is kellemes olvasmányként él tovább az emlékezetemben.

Sue Bowl, a regény főhőse mindössze tizenhét éves, ám máris nagyratörő vágyai vannak: híres író szeretne lenni, és a Nagy Szerelem is a bakancslistáján van.  Szeretett édesanyja váratlan öngyilkossága fenekestül felforgatja az életét. Érzi, hogy környezetváltozásra van szüksége, így elfogatja Coral nénikéjének meghívását vidéki birtokára. És ezzel kezdetét veszi Sue vicces és olykor fájdalmas önkeresése, amely során komoly leckéket tanul a szerelemről, az írásról és az életről; valamint végre sikerül megismernie édesanyja halálának körülményeit.

Sara Crowe regényének igazi bája bizonyára abban keresendő, ahogy Sue alakját megformázta: egy olyan tipikusan átlagos tinédzserlány képe bújik meg a lapok között, aki mindent túlgondol, túldramatizál maga körül, és emellett minden vágya nyomot hagyni maga után a világban. Bármilyet. De igazából még mindig nem tudja magáról, hogy kicsoda is valójában. Sue szemén keresztül látni a világot igazán szórakoztató volt: minden roppant fontos és mindennek óriási a jelentősége nála, különösen Icarust - Sue plátói szerelmét - tekintve. A srác fotóját pontosabban a csoportképről levágott szemét párnája alatt őrizgető Sue momentumai hihetetlenül viccesek, és olyan tinédzseresen elmebajosak. Biztos mindenkinek voltak hasonló élményei tiniként vagy nem? á, nekem sem , amikor éppen halálosan komoly plátói szerelembe esett az erről természetesen mit sem tudó sráccal, és mindenféle nem létező tulajdonsággal felruházta, és bárcsak-pillanatokban létezett a közös szerelmi életük. Crowe hihetetlenül hitelesen és szórakoztatóan ábrázolja a fiatalkornak szerelmetes reménykedéseit. Egyértelműen sírva nevetős kategória. Coral néni régi naplójának részletei is érdekesek voltak, kicsit komolyabb hangvételükkel jó kontrasztot alkottak Sue csetlés-botlásaival.

Ám így jó pár héttel visszatekintve erre a könyvre  - amit persze, olvasáskor is sejtettem - , hogy nem ez lesz az év legnagyobb durranása részemről; jó volt meg minden, de nem hagyott bennem mély nyomot, így az idő távlatából nézve. Hogy őszinte legyek már vajmi kevés konkrét dologra emlékszem, csak arra, hogy kellemes volt olvasni meg megnevettetett. És hát igazából az ilyen könyvek is kellenek néha. Sara Crowe regénye engem pont jókor talált meg, üdítő színfolt volt a fáradt estéimen, és megfelelő instant orvosságként működött.

Sara Crowe: Campari reggelire
Campari for Breakfast
Fordította: Beke Zsolt
Athenaeum Kiadó
328 oldal





Könyvesbolti morzsa

2016. október 15., szombat

- Szia! Rendeltem könyvet a honlapotokon, és még nem kaptam e-mailt, hogy megérkezett volna. Ránéznél?
- Oké, mindjárt nézem. Milyen néven rendelted?
- YX.
- Ne haragudj, de ezen a néven én nem látok megrendelést, és a regisztrált tagok között se látlak. Sikerült a regisztráció a honlapunkon?
- Hogy mi??? Nekem senki se mondta, hogy regisztrálni kell.... csak annyit mondtatok, hogy rendeljem meg a honlapon.

bocsi, tényleg az én hibám...

#Szeptember

2016. október 1., szombat

Ez volt az a hónap, amelyik különösen szerette a végleteket. Emlékszem, ahogy szeptember első délutánján a lányokkal munka után ráérősen leültünk koktélozni a Kárász utca egyik kávézójába, és egy kicsit megállt nekünk akkor az idő. Aztán egy héttel később már minden létező idő kevés volt: elindult az egyetem, és ez nálunk mindig kész káosz. Órákon keresztül kígyóznak a sorok ilyenkor, néha belépni se lehet a boltba már. Beindul a honlapos megrendelés, érkeznek a könyves szállítmányok, kiszolgálsz, tájékoztatsz, telefonálsz, kasszázol, félreraksz, bevételezel, számlákat kezelsz, árat képzel, iktatsz, türelmes vagy, kedves vagy, kevés vagy.... Van az az embermennyiség, amit egy idő után nehéz kezelni, ilyen például a "szeptemberi kígyó" - ahogy én nevezem - : az egész bolttér egy hatalmas, ide-odakacskaringó sorrá változik, ami hosszú órákon keresztül képes tartani magát. Ha egy ember kimegy a boltból, jön helyette még kettő. És ez így megy napokon, heteken keresztül. Amúgy ennek a pörgésnek is megvan a maga varázsa és egy ideig szeretem is, de a nap végére az ember mindig úgy érzi, mintha átrohant volna rajta egy hadsereg. És hát ez majdnem szó szerint meg is történik. 

Úgy hiszem, ezek után nem is csoda, hogy ebben a hónapban ilyen kevés könyvet sikerült elolvasnom - azokat is nagy részt az utóbbi másfél hétben. De jelentem, már kezdek magamhoz térni, és talán a megtépázott lelki világomat is sikerült rendbe raknom. A szeptember könyves beszerzések terén nem mondható egy tömény hónapnak. Összesen két könyvet vettem most, pontosabban tegnap: ez Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában című regénye, amit a Napkeringő miatt kellett megvennem most-rögtön-de-azonnal. A másik pedig Linda Gaylard: A nagy teakönyv című kötete; azt hiszem, ezt nem is kell magyaráznom, miért volt létszükséglet. bocsi, most nincs kép - elég lusta vagyok

Emellett ebben a hónapban hivatalos cicaszitter is voltam, húgom cicája (Pogácsa) vendégeskedett nálunk egy hétig. Nos, a mi cicáinkkal való összebratyizás nem ment fújás és morgás mentesen, így nem hiszem, hogy azóta is küldözgetnének egymásnak képeslapokat. De még szerencse, hogy a házunkban most már van annyi hely, hogy még egy cicának is jusson egy tisztességesen berendezett vendégszoba - így szerintem ő sem panaszkodhatott a szállásra. Macskán kívül még kétlábúak is voltak nálunk vendégségben - ők a könyvtárszobában voltak elszállásolva -, szóval mi mindenfajta élőlényt szívesen látunk. Csak a pókokat nem, azokat eléggé utálom. 
Illetve nem lenne a szeptember szeptember egy olyan jófajta lázas, hidegrázós megfázás nélkül. Ez nálam már lassan hagyomány... Két napig - hétvégén, mikor máskor - nyomtam az ágyat, és két orrfújás és hidegrázás között próbáltam szórakoztató háziasszony lenni. Ugyanis persze, mikor jött ki ez az egész rajtam? Hát naná, hogy akkor mikor az utoljára tavaly decemberben látott testvérem eljött hozzánk. Már szerencsére kikeveredtem ebből a szörnyűségből, a napi elfogyasztott zsebkendő mennyiség szinte a nullára redukálódott és a köhögőrohamoknak is búcsút intettem a múlt hét folyamán.

Gasztroélményeknek sem voltam híján ebben a hónapban. Brigivel ellátogattunk a Cirmibe, hogy letesztelhessem az ottani kézműves hamburgereket is (konklúzió: nem rosszak amúgy, de én továbbra is maradok Kapca-párti), továbbá házassági évfordulónk alkalmából elmentünk a férjemmel a Bistorantba is, ahol különösen finom risottot készítenek. ( ez az a mondat, amit mindig is ki szerettem volna mondani. És most már két helyen is kipróbált risottok fényében, úgy érzem, meg is tehetem. Ezt is kipipálhatom a bakancslistámról.)



Az október szociálisan mozgalmasabbnak ígérkezik: két mozizás, fotóstúra, koktélozás és cukrászdázás is fel van már írva a naptáramba, és akkor még csak az első két hétről beszélünk. Hiszem, hogy az októberem különösen csodás lesz! :)

Többiek:
Nikkincs
Theodora
PuPilla 
Amadea
Nita

Könyvesbolti morzsák

2016. szeptember 27., kedd

Delikvens bejön a boltba, szemmel láthatóan kissé elveszve.
- Szia! Tudok valamiben segíteni?
- NEM!!!! .... Csak egy könyvet keresek. *sietve elvonul*


 higgyétek el, nem az angol háziját szerettem volna megcsinálni...


Napkeringő

2016. szeptember 25., vasárnap

"Miwanzo azt jelenti szuahéliül: a kezdetek. Ám van olyan, hogy előbb mindennek véget kell érnie, az alapoknak megrepedeznie, minden fénynek elhalványulnia, majd kihunynia, hogy a megfelelő kezdet teret kapjon."

Sokáig azt hittem, hogy Paula McLain újabb regényének középpontjában Karen Blixen áll, akinek az életrajzi regénye régóta várólistás nálam.  Beryl Markhamről eddig nem is tudtam szinte semmit, ám rendkívül izgalmas életének krónikája most mégis magával ragadott: nemcsak hogy ő volt nőként a legelső lovastréner, hanem ezenfelül ő volt az első nő, aki a Napot követve keresztülrepülte az Atlanti-óceánt is. Paula McLain kicsit naivan egyszerű prózájának végül sikerült felkeltenie bennem annyira az érdeklődést Beryl és az ő élete iránt, hogy az ő memoárja is a várólistámon landolt. Azt hiszem, ez a könyv jó kis bevezetés lesz a Ngong-hegy közelében letelepedők írásaihoz. 

"Amikor Kenya még nem volt Kenya, lándzsát hajítottam és runguval vadásztam. Egy repülő lovat szerettem. Soha nem éreztem magam magányosnak és védtelennek. Én voltam Lakwet."

Beryl még egészen kicsi volt, amikor családjával együtt Kenyába költözött a Green Hills nevű farmra. Itt nekiláttak, hogy élhető körülményeket teremtsenek maguknak, és szembeszálljanak a vad természettel, amely minden rendelkezésére álló eszközzel ellenállt. Birtokuknak nem volt szemmel látható határa, az épületeken nem volt rendes ajtó. Vezetékes víznek pedig nyoma sem volt. Beryl édesanyjának a nehéz körülmények élhetetlennek bizonyultak, így ő két év elteltével visszautazott Angliába, és maga mögött hagyta az épülő farmot, a vad Afrikát, férjét és egyetlen lányát is. 
Beryl tehát itt nőtt fel édesapjával, és Kenya lett számára az új otthon, amely maga volt a mennyország. Az évek során része lett a tüskés fáknak, a magas, csipkézett szélű hasadékoknak és a horzsolt felszínű domboknak. Itt tanulta meg édesapjától hogyan kell bánni a lovakkal, amely egy életre szóló szerelemmé vált számára. 
Kemény és küzdelmes évekbe telt, és jópár férjbe, míg végül elérte azt, amit mindig is szeretett volna: elismert lovastrénerré válni. Számos akadály gördült elé az úton: pénztelenség és bizalmatlanság övezte mindenhol, míg végül learathatta megérdemelt babérjait. Persze, élete ezután sem lett könnyebb, hiszen nőként sose sikerült elérnie a pénzügyi függetlenségét, mindig az éppen aktuális férjére kellett támaszkodnia, és ez mindig kiszolgáltatottá tette őt. Még több mindent elérhetett volna, ha nem nőnek születik - ez az igazság. Hiába adott Afrika nagyobb teret a nőknek és valamennyivel több önállóságot, a berögzült társadalmi szokások mégis ott éltek a kolóniákban, amelyekből szinte lehetetlenség volt kitörni. 

Paula McLain regényéről elmondható szerintem, hogy könnyed és néha egész jó. Bevallom, nem tudott maradéktalanul magával ragadni: sokszor felesleges részleteken időzött sokáig, és amik meg igazán érdekesek lettek volna, egyszerűen átsuhant. Beryl tényleg különleges nő lehetett; vad és öntörvényű mint az ősi kontinens, és megvolt benne a kellő akarat és kitartás, hogy több legyen annál, mint amit akkoriban a nők elérhettek. Lélekben önálló volt és szabad már amennyire a pénztelenség engedte, persze. Éppen ezért nagy kár szerintem, hogy az írónő ennyire alárendelte Beryl küzdelmeit a szerelmi életének - anélkül is megmaradhatott volna szerintem könnyed regénynek, ha kicsit kevesebb benne a Denys utáni sóhajtozások száma. Mert hát persze, nyilván légies kis regénynek lett ez szánva; olyasminek amit a hosszú vonatúton vagy éppen egy lusta hétvégén vesz elő az ember - és tényleg nem is vártam ennél többet, félre ne értsetek, de néha lehetett volna kicsit okosabb történet is. 

Persze, nem ekézni szeretném én ezt a regényt - mielőtt még valaki erre gondolna. Ezt a szájhúzogatásomat leszámítva tényleg egy élvezhető, olvasható könyv volt, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha is érdekelt volna, ki volt Beryl és milyen lehetett akkoriban a kolonizált Afrikában élni. 

Paula McLain: Napkeringő
Circling the Sun
Fordította: Frei-Kovács Judit
Kiadó: Alexandra Kiadó
Oldalszám: 392

Őszi kupac

2016. szeptember 13., kedd

Még alig értünk be a szeptember kapujába a naptár szerint - gyakorlatilag meg eléggé nyár van még, de kit érdekel - én máris gyakran vizualizálom magam előtt, ahogy plédbe burkolózva kortyolgatom a forrót teát, miközben kint esik az eső vagy éppen fáradtan süt be az őszi nap a szobába és hullik a fákról az ősz takarója - nektek is megvan most már? Na, szóval őszi idill van kint is, bent is meg minden, és hát persze, hogy az ember lánya emellett elkezd azon is gondolkodni, hogy milyen könyv illik leginkább ehhez az élethelyzethez.  Mégis ki ne tenne így?
Szóval igen, hölgyeim és uraim -bár az utóbbi két hétben kábé egy betűt se tudtam olvasni a fáradságtól vagy éppen a szocializációtól, de ennek ellenére mégis csak azon jár az agyam, hogy mit fogok majd elővenni, ha végre odakerülök, amikor a fentebb említett szituáció megvalósul. Néha már itt kopogtat egyébként az ősz az ablakomon, ma is például egy kiadós, őszi eső koronázta meg az ebédszünetemet. Vizuális szemléltetés a képen.

És persze, muszáj leírnom, hogy a nyári olvasmánylistámat egészen jól teljesítettem magamhoz képest, ugyanis a 60%-át elolvastam, és meg is kaptam magamtól ezért a megérdemelt vállveregetést és a képzeletbeli konfettiesőt. Szóval, most azon leszek, hogy az őszi lista is legalább ennyire sikeres legyen. Nem mintha a listák teljesítése annyira számítana, de azért mégis csak jó érzés, ha néhanapján sikerül ilyen is.
Most pedig büszkén prezentálom az őszi terveimet, amelyeknél igyekeztem figyelembe venni a határaimat, de nyilván ez majd pár hónap múlva kiderül, hogy most se sikerült tökéletesen. És persze, tökre átgondoltam az egészet, egyáltalán nem a mai hazaút alatt jutott eszembe, hogy mit olvasnék ősszel...


  • Naomi Novik: Rengeteg
  • Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset
  • L. M. Montgomery: Anne családja körében
  • George Eliot: Middlemarch
  • P. D. James: Halál jár Pemberley-ben
  • Kenneth Graham: A szél lengeti a fűzfákat 
  •  

Akhilleusz dala

2016. szeptember 5., hétfő

Backman könyve után, nem irigyeltem az elkövetkezőket. Sokszor nehéz egy újabb hűha-élményt produkálni, ha egy korábbi olvasmány annyira bevackolta magát a gondolataimba, mint A nagymamám azt üzeni, bocs - és közben mégis ott az érzés, hogy tovább kéne már lépni, de közben mégsem tudok teljesen. A Leányrablás Budapesten pontosan ennek lett az áldozata, így igyekeztem valami komolyabb könyv felé tendálni, ami azért mégse olyan komoly, hogy kisüsse a dolgos hétköznapokban újra munkába állított agytekervényeimet. 
Az Akhilleusz dala eleinte úgy tűnt, hogy Böszörményi regényének a sorsára jut, és olyan egynek-elmegy történet lesz, dacára az írónő gyönyörű stílusának. Ám végül, mégis magával ragadott attól a ponttól, ahogy elindultunk Trója falaihoz.

"Olyanok voltunk, mint az istenek a világ születésének hajnalán, és örömünk olyan ragyogással vett körül minket, hogy egymáson kívül egyebet nem láttunk."

 Madeline Miller ebben a regényében újrameséli a Homérosz által megénekelt gyorslábú Akhilleusz történetét, gyermekkorától kezdve egészen haláláig. Ám a történeten csavar egy picit: ugyanis hűséges társa Patroklosz nem csupán legjobb barátként követi őt Trója falaihoz, hanem szerelmeként. Persze, ez a vélekedés nem egészen újkeletű: páran pedzegették már a két görög hős kapcsolatának milyenségét - bár szerintem Homérosz történetét tekintve ez mindegy is, mindenesetre elmondható, hogy Miller ezzel a nézőponttal egy egészen friss történetet kreált a mindenki által ismert Iliászhoz, hiszen sok, Homérosz által elmesélt dolog másként csapódik itt le, másként magyarázza az ott leírt dolgokat - de mindezt úgy, hogy mégis hű marad az Iliász világához.


A címmel ellentétben azonban nem Akhilleusz a legfőbb szereplő, hanem Patroklosz: az ő szemén keresztül látjuk ezt az ókori görög világot, illetve rajta keresztül ismerjük meg, hogyan teljesedett be a jóslat, és hogyan lett Akhilleuszból a mindenki által emlegetett aristos Achaion, vagyis a legnagyobb görög - ám mindemellett ez a történet leginkább kettejük szerelmének krónikája.
Bevallom, a könyv első felét kifejezetten untam sajnos: igazából a szexuális vonzódáson kívül nem nagyon éreztem, hogy ez a két ember miért is ragaszkodik ennyire egymás társaságához. Persze szép ívet adott ennek is, de kettejük kapcsolatát a könyv majdnem közepéig üresnek éreztem, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Féltem, hogy ez az egész egy szép borítóba csomagolt Tiffany-füzet lesz. Aztán Trójánál történt valami: a karakterek árnyalódtak, mélyültek és a korábbiakban felvázolt skiccek helyett már teljes pompájukban vezettek végig engem az oldalakon. Kapcsolatuk is végre megtelt igazi tartalommal, és ez már tényleg nagyon illett Miller prózájához. Egy hihetetlenül gyönyörű szerelmi történet bontakozott ki fejezetről fejezetre, amelyekben bár akadtak ugyan nehézségek és sok árnyék rávetült, de ettől független mégis csak a legigazabb szerelem volt ez, amit Trója falai láttak.


Amikor elolvastam az utolsó oldalakat, tényleg úgy éreztem, hogy jó volt visszatérni ebbe a világba, és örültem, hogy Miller regényét választottam eszközömül. Hogy őszinte legyek, elég erősen elkezdtem gondolkodni egy Iliász újraolvasáson is, mert már sok minden kiesett - meg igazából kíváncsi vagyok arra is, hogy ezután a regény után vajon hogy értelmezném újra Homérosz énekét.

Madeline Miller: Akhilleusz dala
Song of Achilles
Fordította: Szigeti Judit
General Press Kiadó
336 oldal

#Augusztus

2016. augusztus 31., szerda

Az augusztus mondhatni iszonyatosan gyorsan elröppent - legalábbis így visszagondolva. Könyves beszerzések terén most elég alacsony létszámot produkáltam. Köszönhető gondolom annak, hogy most nem töltöttem a napjaim nagy részét a könyvesboltban, illetve az új házunk felújítása is elég sok pénzt kivett most a zsebünkből. 

Az Alexandra nagy nyári akciója persze engem is elcsábított, három Agatha Christie -kötettel szaporodott a gyűjteményem (közel 700 Ft-okért persze, hogy nem hagyhattam ott őket), illetve Apukámtól kaptam Alexandrás könyvutalványt még a múlt havi szüli- és névnapomra, ami szintén felhasználásra került.




Szóval, a zsákmányok név szerint:
Agatha Chrisite: ABC-gyilkosságok - ezt még anno a boldog békeidőkben olvastam az Agatha Christie-kihívás kapcsán, és nagyon szerettem, azóta vágytam egy saját példányra, de valahogy mindig elmaradt a beszerzése, úgyhogy ezt most pótoltam. A lelkemben most már béke van.
Agatha Christie: Találkozás a halállal - erről Bridge kolléganő áradozott, és mivel bízom az ízlésében, különösen krimik terén, ezért persze, hogy muszáj volt.
Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset - Agatha néni első megjelent detektívregénye, és Poirot első felbukkanása a krimiirodalomban. Hát persze, hogy nem volt kérdés, hogy kell-e. 
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem - olyan sok jót írtatok erről korábban. Meg hát tudvalevő, hogy az amerikai Dél említése is pavlovi reflexeket vált ki belőlem. Megláttam, volt utalványom is, a többi már sejthető. 
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! - mert úgy éreztem, kell az életembe egy kis mosoly meg Janikovszky.
Janikovszky Éva: Égigérő fű - a könyvből készült film hatalmas kedvencem, még gyerekként láttam nyaranta a tévében, és imádtam. A könyv eddig kimaradt az életemből, de már nem sokáig. Addig is a polcomon (khm, elnézést az egyik fiókomban :/ ) tudhatom.

Ezen kívül augusztusban három hétig szabadságon voltam, amit eleinte nehéz volt megszokni. Az első héten továbbra is pörögtem, mint a motolla; takarítottam ezerrel, főztem, sütöttem muszáj volt bebizonyítanom magamnak, hogy még mindig tudok ehető dolgokat készíteni a konyhában :D, rendezgettem a kis életem, és emellett próbáltam a legtöbbet kihozni a rám szakadt nyugalommal - és igazából ezzel el is teltek a napjaim, délutánonként kicsit olvastam kint a kertben, egészen addig, amíg a szúnyogok meg nem rohamoztak. A második héttől már kezdtem kicsit jobban átérezni a szabadság-feelingjét, egyszer tartottam egy pizsama-napot is: pizsamában minő meglepő voltam itthon egész nap, ettem a sütiket, és Downton Abbey-t néztem. Egyik legklasszabb napom volt. De voltam ezenkívül biciklizni is a környéken: körbebicóztam a falut, mentem a töltésen is, meg tervbe vettem, hogy majd valamikor bekerekezek a városba is, de ez aztán valahogy elmaradt. De erről még mindig nem mondtam le. Egyszer, majd ez is összejön. :) Meglátogattak még anyukámék is (áradoztam neki Ovéról, azóta ő is nagy Backman-rajongó lett :) ), meg elmentem egy nagyon kedves ismerősömmel moziba is, hogy megnézzük a Kis kedvencek titkos életét, ami végül egy nagy csalódás lett. Szerintem kicsit mást ígért a trailer...De legalább az előtte levő dumcsizós-limonádés kiülés szuper volt.
Csináltunk még kerti partykat - rokonoknak, barátoknak, meg olyan is volt, hogy mi mentünk másokhoz. És ez az a hónap, amikor megejtettük életünk legelső bográcsozását is, és bár eléggé elfogult vagyok, de irtó finomra sikerült. Azóta már még egy ilyen happeningen túl vagyunk. Én is megsütöttem életem legelső csokis-kávés kuglófját, és meglepő módon elsőre kuglóf lett. Ami az én világomban már valami! Azt hiszem, mégis csak esélyem van arra, hogy tisztességes kertvárosi asszony legyek egyszer. Az őszi projekt az almás pite megalkotása lesz.
Fotós túrákra végül mégse jutottam el, pedig mindig terveztem, de vagy a programok vagy a lustaság közbeszólt - ezt pedig nagyon sajnálom. Azonban mégis csak fel tudok mutatni egy fotósorozatot a szabadságom jegyében, ami viszont megrendelésre készült: egy anya-lánya fotózásra kértek most fel, amit a csodás füvészkertben ejtettünk meg. A végeredménnyel én is, ők is elégedettek lettünk, szóval legalább a portrézással foglalkoztam - ha már a saját kedvemre való kattintgatás elmaradt. 

Múlt héten pedig ismét visszatértem a mókuskerékbe, és hát rögtön a nyakamba szakadt szinte minden. A nyári kötelező szabadságolásunk alatt rengeteg visszáru gyűlt össze, legalább 4 napig folyamatosan csak ezzel foglalkoztam - de tényleg folyamatosan. Aztán a héten már elkezdtünk készülni a jövő heti akciónkra, rengetegsok könyvet kellett bevételezni, amik hétfőn érkeztek meg, ma végeztem (végre!) velük. A hetünk most kb. úgy néz ki, hogy este 8 előtt nem is igen jutunk haza - vagy Ő túlórázik, vagy én tartok munka után angolórákat. Kicsit fárasztó és lehangoló is ez, amikor az ember kb. csak vacsorázni és aludni jár haza. És még csak jövő héten kezdődik a nagy vásárlódömping! Jesszus.... Ezen majd persze úgyis túllendülünk meg minden, reméljük csak ez a hét lesz ennyire pörgős. Mármint ami a hazaéréseket illeti.
Kicsit hiányozni fognak a nyári kerti partyk, a ráérős-csacsogós limonádézgatások és a kellemes nyári esték.

Mignon cica a legszebb könyvjelző a világon


De végre jön a várva várt színes, szagos, esős ősz. Hihetetlen, mennyire várom már a forró teákat és a csípős reggeleket. Ez az az évszak, amikor folyton Avonlea-be vágyom....   



Többieknél az augusztus:





 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS