Az utóbbi időben egyre szkeptikusabban állok a Válaszokhoz. Tudjátok, amik az Élet nagy kérdéseit akarják megoldani. (nem mintha korábban annyira hittem volna bennük, de mostanában még úgysem.)  Érdekes, mert egyre több kérdőjel van bennem, egyre inkább bizonytalan vagyok a világban, és úgy általában magamban is, és talán éppen az lenne a természetes, hogy még több Válasz után kutassak. Én mindig azt mondom, hogy minden problémára létezik egy könyv, ami segít valami módon kilábalni a problémákból, s hát nekem David Nicholls könyve ilyen volt. Ez lett a bibliám, de tényleg. Brian pedig a legjobb haverom. Mert pont olyan lúzer, mint én.

Bevallom őszintén, Nicholls könyvének nem éppen előítéletmentesen vágtam neki, hiszen az Egy nap című regénye - finoman szólva - nem igazán nyerte el a tetszésemet. Bridge kolléganő lelkes beszámolói azonban meggyőztek (és természetesen a könyvből készült filmben főszerepet játszó James McAvoy csodálatos kék szemei is azt pislogták nekem, hogy először olvassam el a könyvet, aztán nézzem meg a filmet). Hát így történt. Először angolul vágtam neki, ám kölcsönkönyv volt, és pofátlanul lassan haladtam vele, és nem volt szívem tovább magamnál tartani a könyvet. Így végül most születésnapomra megleptem magamat a magyar kiadásával - és bár a filmet azóta vagy ötször megnéztem -, mégis ugyanolyan lelkesedéssel vetettem bele magam Brian szerencsétlenkedéseibe, mintha csak most először hallanék róluk. Igazából abszolút értetlenül állok a dolog előtt, hogy egy író, aki olyan semleges regényt írt mint az Egy nap, hogy tudott magából egy ennyire zseniális, humoros és lenyűgöző könyvet írni, mint A nagy kvízválasztó. Mármint tényleg, ég és föld a kettő között a különbség - szerintem. 

A magyar kiadással azonban ismét csak akadtak problémáim. Kezdjük azzal, hogy a romantikus részlegen kellett rábukkannom... Miért? MIÉRT?? Úgy értem, ez egyáltalán nem egy kizárólagosan nőknek szóló regény, és a romantikus regényekhez meg bátran állíthatom, hogy köze nincs. Természetesen, van benne egy plátói szerelmi szál (ah, de könyörgöm: ettől kapná meg egy regény a romantikus címkét?) , de a könyv lényege teljesen és totálisan más. Hát elolvastam a fülszöveget.... pfff.... hát ez az, amit még inkább nem kellett volna. Ha úgy olvasom el ezt, hogy semmit, de semmit nem tudok erről a könyvről, hát úgy hajítottam volna vissza a polcra, hogy biztosan levertem volna vele még pár Danielle Steel kötetet. Komolyan, dühös vagyok. Dühös vagyok azért, mert itt van ez a 20-30 év közötti korosztály, akiket az Élet legalább annyi - ha nem több - kérdés elé állít, mint a kamaszokat. Ez a korosztály is találkozik új helyzetekkel az életében, ők is keresik valahol még önmagukat és a világban elfoglalt helyüket, és egyszerűen nincs nekik szóló regény, ami ezzel a témával foglalkozna. Vagyis hát nagyonnagyonnagyon kevés. És erre itt van David Nicholls könyve, amely nem csupán a témaválasztását tekintve egyedi, hanem még ráadásul jól megírt és igen szórakoztató is. És mi történik ezzel a könyvvel? Adnak neki egy rózsaszín borítót, beállítják romantikus könyvnek, aztán kész. Találja meg a közönségét. 

"Tudom az összes francia rendhagyó igét, hogy honnan ered a "Rossz az, aki rosszra gondol" kifejezés, mire szolgál az epehólyag, hogyan alakultak ki a holtágak, el tudom mondani az összes brit uralkodó nevét, a Rózsák háborújának összes fontosabb csatájának dátumát, az "albédo", "peripatetikus" és a "litotész" szavak jelentését, a hajszálak átlagos számát az emberi fejen, tudok horgolni, tudom mi a maghasadás és a nukleáris fúzió, minek a rövidítése a DNS és az RNS, ismerem a csillagképeket, tudom, mekkora a Föld népessége és a hold tömege, és értem az emberi szív működését. Mégis úgy tűnik, hogy a fontos és legalapvetőbb dolgok - mi a barátság, hogyan tegyem túl magam apa halálán, mit jelent valakit szeretni, vagy egyszerűen csak jónak, tisztességesnek, méltóságteljesnek és boldognak lenni -, mindezek tökéletesen meghaladják a képességeimet. És ekkor ráébredek, hogy egyáltalán nem vagyok okos, sőt, kétségkívül én vagyok a legtudatlanabb, legostobább és legreménytelenebb hülye az egész világon."

Persze, aztán beszéltük, hogy valószínűleg az lehet a baj ezzel a regénnyel, hogy nehéz rá címkét találni. Olyan mint Hornby Pop, csajok, satöbbije. Leginkább reményekről, álmokról szól és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve. Főhősünk, Brian egy kissé naiv és abszolút lúzer. Az egyetemet egyfajta kiugrási lehetőségnek tekinti, hogy kiszakadhasson gyermekkora proli légköréből, és végre szabadon idézhessen egy beszélgetésben Kanttól vagy Heideggertől, anélkül hogy hülyének néznék; hogy az egyetem folyosóin sétálva felszabadultan szavalhasson Shakespeare szonetteket és egy korsó sör mellett megoldhassa a globális felmelegedés és a jelenkori politika problémáit - hát legalábbis Brian valahogy így képzeli el az egyetemi életet. Persze, valójában mégsem teljesen így vannak ott sem a dolgok. A dolgot még nehezíti Alice, a szőke szépség felbukkanása is, aki beindítja Brianben a hősszerelmest, és így az emelkedett tónusú társalgás, a tanulmányi eredmények háttérbe szorulnak. Ám gyerekkori álma, hogy részt vehessen az Egyetemi Kvíz versenyen, mégiscsak megvalósulni látszik – hacsak Brian emberi kapcsolatokra és a saját életére kiterjedő szerencsétlenkedése nem szól közbe. 

"... inkább kezembe veszem Jaques Derrida Grammatológiáját. Felötlik bennem egy gondolat az olvasás hat korszakáról: első a képeskönyvek, aztán jönnek az olyan könyvek, amelyekben több az illusztráció, mint a szöveg, majd az olyanok, amelyekben több a szöveg, mint az illusztráció, aztán az illusztráció nélküli könyvek, amelyekben jó, ha van egy térkép vagy egy családfa, maximum rengeteg párbeszéd, az olyan könyvek, amelyekben hosszú bekezdések vannak, és alig valami párbeszéd, végül pedig az olyanok, amelyekben se párbeszéd, se történet, csak hatalmas, hosszú bekezdések, lábjegyzetek, irodalomjegyzékek, függelékek és mindez igen apró betűkkel. Derrida Grammatológiája alapvetően a hatodik típusba tartozik, én pedig intellektuális értelemben lényegében valahol megragadtam négy- és ötéves korom között."

Nos, Brian alapvetően szívemből szólt különösen, amikor az egyetemi tananyagra (vagy úgy egyáltalán az egyetemi életre) tett megjegyzéseket. Valahogy én is így éreztem magam, mikor elébem toltak anno Lévi-Strauss, Heidegger vagy Paul de Man tanulmányokat, hogy kezdjek velük valamit. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy bárcsak visszatérhetnék inkább a Tesz-Vesz városhoz...

Amúgy szerintem a legérdekesebb témája ennek a könyvnek - ha már itt tartunk - maga az egyetemista lét. Amikor ebben a fura köztes állapotban vagy, hogy gyakorlatilag már felnőtt vagy, és már valamennyire önálló, de közben azért valahol mégse vagy még teljesen érett a totális önállósodásra. Elcuccolsz a szüleid házából, amit először csak egy újabb kalandnak fogsz fel, egy kis lépésként az önálló élet felé - de szépen, lassan, szinte észrevétlenül áthelyeződik az egész életed az új helyre, és a hátrahagyott emberek néhány év múlva már úgy hathatnak, akár Brian gyerekkori repülőgépmodelljei a régi, otthoni szobájában. Szomorú sajnos, de valahol ez van. Persze, az igazi barátságok ezt is túlélik, ahogy Brian és Spencer esetében is, de azért semmi sem lesz már olyan, mint régen. S igazából, amikor egyszer egy váratlan pillanatban szembesülsz azzal a dologgal, hogy gyakorlatilag az életed már nem a régi otthonodban éled; hogy az Otthon és az Átmeneti Szállás megnevezés tulajdonképpen az évek során szépen, lassan átcserélődik. Szerintem ez az egyik legsokkolóbb ráismerés az életben. 

"A fiatalok folyton aggódnak. Ez a felnőtté válás természetes, elkerülhetetlen velejárója, és tizenhat

éves koromban leginkább amiatt szorongtam, hogy soha többé nem érek el semmit, ami olyan jó, tiszta, nemes és igaz, mint az alapszintű érettségi vizsgám eredménye. És továbbra is úgy gondolom, hogy esetleg ez a helyzet. Mára ez persze a múlt ködébe vész. Tizenkilenc éves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy az ilyesmivel kapcsolatban időközben jóval bölcsebb, lazább ember lettem."

Nicholls könyve tényleg nagyon jó és szuper - legyen az akár téma, stílus vagy humor tekintetében. Én tényleg mindenkinek ajánlom elolvasásra, még olyanoknak is, akik nem voltak egyetemisták, mert szerintem elég fontos gondolatokat fogalmaz meg sok dologgal kapcsolatban. A könyvet tekintve egyedül a befejezéssel nem vagyok kibékülve - szerintem ezúttal a film jobban sikerült ebből a szempontból. Nem spoilerezem el, aki kíváncsi, majd meglátja mire gondolok. Amúgy, akinek a könyvhöz egyelőre nincs kedve - mert elrettenti a fülszöveg, vagy a rózsaszín árnyalatú borító vagy nem igazán keltette még fel az érdeklődését, annak szívből ajánlom a filmet megnézésre, mert tényleg egy nagyon jó adaptáció. Jól elkapta a hangulatát a dolognak, és a humoros helyzetek sem hiányoznak onnan sem. Ja, és hát persze a szuper színészek miatt is érdemes megnézni! Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy szívszerelmem James McAvoy és Benedict Cumberbatch is a szereplőgárda tagja! 

Szóval, vagy a könyv vagy a film, akár mindkettő - de tényleg ismerkedjetek meg ezzel a történettel, szerintem.

David Nicholls: A nagy kvízválasztó

Starter for Ten

Fordította: Lázár A. Péter

Kiadó: Cartaphilus

Oldalszám: 409

Húsz év

David Nicholls: Egy nap
Elolvastam: 2011. május 20.

Szóval, itt van ez a könyv előttem, a borítóján tengerpart, a távolban két ember sétál, az előtérben pedig egy giccses, kövekkel kirakott szívecske díszeleg. Elolvasom a cím alatti ajánlást: „Minden olvasó imádni fogja. Minden író azt kívánja majd, bár ő írta volna.” Végigfut a hátamon a hideg ezektől a szavaktól. A könyv már totálisan ellenszenves, pedig még csak a borítót tanulmányoztam. Nagyot sóhajtok, majd elkezdem olvasni...

Emma és Dexter az egyetemi éveik legvégén ismerkedtek össze, a diplomaosztó bulijuk után együtt töltik az éjszakát. Az egyetem elvégzése után mindenki megy a maga útjára, amin haladva egyetemistaként dédelgetett álmaikat kergetik, s bár hiába választja el egymástól a két fiatalt több ezer kilométer, jó barátok maradnak, és leveleken, képeslapokon keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Útjaik később újból és újból összetalálkoznak, boldog és boldogtalan időszakok következnek: szerelmek, konfliktusok, csalódások, szerencsétlen véletlenek, félreértések és tragédiák kísérik barátságuk olykor rögösnek mondható útját, hogy aztán oly' sok év után végül... Vajon mi is lesz végül?

Két teljesen átlagos ember kapcsolatának húsz évéről úgy gondolom, nagyon nehéz valami olyat írni, hogy a fanyalgó közönséget (jelen esetben mondjuk engem) meggyőzze arról, hogy mennyire igaz a címlapon található ajánlást minden szava, vagy ha nem is teljesen igaz, legalább részben. Ahhoz valamit nagyon tudnia kell mind jellemábrázolás, mind stílus tekintetében. Az utóbbi minden bizonnyal hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis nekem az első száz oldal elolvasása után az jött le, hogy eszméletlenül túl van írva. Ha ráeresztettek volna egy jobb szerkesztőt, szerintem a könyv feleennyi oldalt se tenne ki. A párbeszédek sokszor felszínesek és feleslegesnek hatnak, a leírások túlságosan is terjengősek, néha fulladozik bennük az olvasó. Pozitívumként egyedül a humorát tudnám kiemelni, bár nem mindenhol, mert olykor elég erőltetett, de amikor nem az, akkor David Nicholls valóban sziporkázik. Az az igazi, intelligens humor villan fel a lapokon a legváratlanabb helyzetekben. Szóval, a rengeteg fejcsóválás között mégis akadtak olyan momentumok, amik üdítően hatottak.

A regényben felvonuló személyiségekről igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy egyik se volt érdekes számomra annyira, hogy megszerettesse velem a történetet, vagy legalább valaki miatt érdekelni kezdjen, hogy miként is fog végződni a regény. Dexter egy igazi, romlott szépfiú, az a tipikus macsó, aki százával hódítja meg a nőket minden héten, akinek legnagyobb álma, hogy híres emberekkel karöltve caplasson a klubokba, az „Élj a mának!” jelmondat uralkodik az életén, és tényleg sose gondol a holnapra. Még a másnaposságra sem. Még huszonévesen bulizós fazonnak titulálhatnánk, de túl a harmincon leginkább a szánalmas jelzőt aggathatnánk rá...
Emma már egy kicsit más tészta, bár őt is meglehetősen ellenszenvesnek találtam a regény elején. Tipikus idealista, aki azt hiszi, ha kilép az egyetem kapuján a diplomájával, képes lesz megváltani a világot, aztán az ezt követő koppanásokat (mert mindig jönnek koppanások) már nehezen viseli – végül pont ezek a negatív tapasztalatok indítanak el a lelkében olyan változásokat, amitől végül egyre szimpatikusabbá vált a regény során. Nem különösebben lett kedvenc szereplőm, de ha mégis ki kell emelni valakit, akinek a sorsa akár egy nyúlfarknyit is érdekelt, az Emma lenne.

Maga a történet számomra olyan semmilyen, kicsit langyos, hiányzik az a valami plusz, aminek meg kéne benne lennie ahhoz, hogy azt mondhassam nyugodt szívvel, kellemes olvasmányélmény volt számomra. A könyv vége felé azonban már kezdett megváltozni a történethez való viszonyom: persze, továbbra is túlírtnak tartottam, továbbra is ugyanúgy láttam az általam emlegetett hibáit, de végül úgy csuktam be a könyvet az utolsó oldalnál, hogy azt éreztem, végül is nem volt ez annyira rossz. Persze, messze van ez az általam levont konklúzió a címlapon szereplő ajánlástól, de ha azt vesszük, hogy honnan is indult nálam ez a regény (igen, mondhatjuk úgyis, hogy a béka segge alól), ahhoz képest egészen jól feltornázta magát.

Kiadó: Cartaphilus
Fordító: Földváry Kinga
Eredeti cím: One Day
Oldalszám: 506
Ára: 3490 Ft