Marjane Satrapi perzsa származású grafikus, akinek a leghíresebb műve a Persepolis, amely a saját életét feldolgozó graphic novel. Először Emma Watson könyvklubja keretében hallottam róla, és ez volt az a könyv, ami képes volt teljesen eloszlatni a képregény műfajával kapcsolatos negatív előítéleteimet. Marjane Satrapi megmutatta ezzel a megrajzolt önéletírásával, hogy ez a műfaj lehet komplex és szólhat igencsak súlyos dolgokról. Mint a háború borzalmai, a diktatúra begyűrűzése a hétköznapokba, milyen idegenként élni egy idegen országban és aztán idegenként élni a sajátodban. Milyen nehéz is megtalálni, illetve végig hűnek maradni önmagadhoz, az identitásodhoz. 

Marjane gyermekként volt tanúja annak, ahogy a polgárok személyes szabadsága egyre jobban szűkülni kezdett: egyik évben még olyan ruhákban járt a francia tannyelvű iskolájába, mint bármely európai diák, a következő tanévben pedig egy nemek által szeparált iskolában találta magát, ahol kötelezővé tették a csador viselését minden lány számára. A világi tanítás a múlté lett, a vallás lett az élet középpontja - Marjane európai gondolkodású, felvilágosult családja nehezen élte meg ezt a változást. Sok évnyi háború és egyéb borzalmak után végül szülei úgy döntenek, hogy Marjane csak úgy maradhat meg szabadgondolkodó büntetlenül, ha nem Iránban, hanem Európában folytatja tanulmányait. Így Ausztriába megy, ahol egy teljesen másféle világot tapasztal meg, mint eddig. De a kívülállóság, a kulturális magány nem kedvez az éppen önkereső tinédzser Marjane lelki világának. Pár év után végül hazatér, de az otthon-érzést továbbra sem találja: régi barátai és ő teljesen más dolgokat éltek meg az elmúlt években, másképp gondolkodnak a legelemibb dolgokról is. Marjane a saját hazájában lesz kívülálló, amit még nehezebben képes megemészteni. Képes lesz-e megtalálni önmagát? És biztosan a régi hazájában kell keresni azt? 

Mivel pár évvel ezelőtt már írtam mind a két részről egy-egy alaposabb blogbejegyzést (ITT és ITT), ahol bővebben kifejtettem a véleményemet róla, most inkább összeszedtem öt okot, hogy szerintem miért is érdemes megismerkedni Marjane Satrapi többszörösen díjnyertes művével.

1. Ha azt hiszed, egy képregény nem képes annyit mondani, mint egy regény. A Persepolis újraolvasása során megint csak rájöttem, hogy ez az egyik legzseniálisabb, legerőteljesebb graphic novel valaha. Bár tudom, hogy túlzás ilyesmiket kijelentenem, főleg, hogy azért még mindig keveset olvastam ebben a műfajban, de nekem ez az egész kötet annyira egyben van mindenféle szempontból, annyira szíven üt, nem hagy nyugodni és olyan sokat gondolkodom rajta az olvasások között, hogy ezt az élményt regényektől is ritkán kapom meg. Sok fontos témát feldolgoz benne, mint a háború, a nők helyzete vagy az emigráció (hogy csak párat említsek), és olyan erőteljesen tud ezekről a dolgokról beszélni - írással és képekkel egyaránt - , hogy nyoma marad. Majdhogynem fizikailag érezhető nyoma. 

2. Ha szeretnéd megérteni, milyen átélni, ahogy a vallási fanatizmus és diktatúra begyűrűzik a hétköznapokba. Mármint persze, ezt senki se szeretné átélni nyilvánvaló okok miatt. Azonban szerintem azért is fontos ilyen műveket olvasnunk vagy ilyen szempontból is nézni a történelmet, illetve a környezetünket, hogy még idejében észbe tudjunk kapni. Mert a diktatúra ritkán mondja ki magáról, hogy az. Álarcok mögé bújik, amik hol nyilvánvalóak, hol kevésbé. Ami Marjane-nal és Iránnal történt igencsak szélsőséges példa arra, hogy a vezetők mennyire képesek uralni az emberek személyes szabadságát is - de ez bárhol megtörténhet, nemcsak a Közel-Keleten.

3. A történet remekül bemutatja a keleti és nyugati nőiség közötti különbséget. Az olvasmányaim női vonatkozásai számomra mindig kardinálisak, szeretek ezen elgondolkodni, hogy ki hogyan éli meg a saját nőiségét vagy éppen milyen problémákkal, örömökkel szembesül ennek kapcsán. Marjane élt irániként Ausztriában, majd aztán Ausztriát megjárva Iránban. Mindkét esetben a keleti és nyugati nőiség összeütközését kellett megélnie: a különböző erkölcsöket; azt, ahogyan a nők ebben a két kultúrában mennyire különféleképp tekintenek a testükre, saját magukra, vagy hogy mit várhatnak az élettől, mi teszi őket sikeres nővé. Érdekes volt ezeket a különbségeket megtapasztalni Marjane szemén keresztül.

4. Ha szereted az önkeresés történeteket. Marjane a történet kezdetén, tízévesen,  pontosan tudta, mi akar lenni: próféta. Azonban az évek során lassan ráébred, hogy ez mégsem ilyen egyszerű, főleg nem egy ilyen országban. Mikor szülei jobbnak látják, hogy tanulmányait külföldön folytassa, Marjane lába alól kicsúszik a talaj. A biztos, családi háttér messzire került. A jól ismert kultúra, ami bár egyre kevesebb szabad mozgást biztosított mindenki számára, mégis csak ismerős volt, otthonosan mozgott benne, sokakkal félszavakból is megértette magát. Az új országban, azonban minden biztos, ismert dolog eltűnt, s helyette teljesen új helyzetekkel, új kultúrával találja szemben magát, a nyelvi nehézségek pedig csak fokozzák a bonyodalmakat. Marjane-nak pontosan azok az évei telnek ebben a környezetben, amikor a tinédzserek egyébként is önmaguk meghatározásával vannak elfoglalva, amikor éppen keresik, hogy kik is ők valójában. Ám neki, így csupaszon, kiragadva - tágabb és szűkebben vett - otthonából még nehezebb. A Persepolis harmadik és negyedik részében Marjane először dekonstruálja, majd szépen - lassan darabról darabra újraalkotja magát: beépítve magába mindazt, amit átélt és tapasztalt. Ez az út sok szempontból tanulságos lehet számunkra is, akik bár nem küzdünk ugyanazokkal a problémákkal, mégis találunk közös pontokat Marjane énkeresésében.

5. A képi narrációs technikák zseniálisak. Képregényeknél is - akárcsak a regényekben - szeretem, ha a történet elmesélése nemcsak az események időrendi elsorolását takarja, hanem beleadnak valami pluszt, valami egyediséget. A Persepolis erőteljessége nemcsak az általa felvetett témákban, hanem a narrációjában is rejlik. Szeretem, hogy érdekesen közelít meg egy-egy témakört, hogy kis történeteken keresztül beszél nagyobb dolgokról, és hogy ilyen egyszerű rajzokkal képes arra, hogy az embert mellkason rúgja a megdöbbenés, átérezze a tehetetlen dühöt vagy éppen horkantva felnevessen a legváratlanabb helyzetekben. 

De száz szónak is egy a vége: ismerjétek meg Marjane Satrapi élettörténetét. Maradandó élmény lesz.

Marjane Satrapi: Persepolis

Fordította: Rády Krisztina

Libri Kiadó

352 oldal

Persepolis 2. - A visszatérés

Marjane, ezt odatetted! - ez volt a legeslegelső, korántsem szofisztikáltan megfogalmazott gondolatom, miután elolvastam az utolsó képkockákat is, és perceken keresztül csak meredten bámultam magam elé. Annyi elmondhatatlan gondolat és érzelem cikázott rajtam végig olvasás közben és után is, hogy szinte mondhatni egy amorf érzésmasszában léteztem. Igazán nem csoda hát, hogy eleinte csak ennyit tudtam kinyögni erről a történetről. 

Ez a kötet pontosan ott folytatódik, ahol az előző lezárult: az utolsó képkockákon egy új reményekkel teli, szabadabb élet lebegett a szülők szeme előtt, mikor lányukat Európába küldték tanulni. 

Márdzsi tehát megérkezett a nyitott és világi Európába, ami korántsem annyira nyitott és nem is annyira világi - legalábbis egy apácák által vezetett internátus ablakából, ahová végül az európai ismerősei elhelyezték Márdzsit. A teljesen más kultúrába való beilleszkedését nem csupán a vallási, kulturális és nyelvi különbségek és a származására irányuló negatív előítéletek nehezítik, hanem bizony még a kamaszkor kétségbeesett és bonyolult én-keresése is. Sok vicces és kevésbé vicces történet szól ezekről az időkről - a kamaszkori elveszettségen osztozni tudtam Márdzsival, és így nem volt nehéz az egyéb beilleszkedési nehézségeit is átélnem. Satrapi nagyon jól nyúl ezekhez a témákhoz is: zseniális ahogy néhány képkockába sűrítve át tudja adni ezeket, a szavakkal sokszor nehezen kimondható érzéseket.  

Egyfajta coming-of-age történet ez is: Márdzsi keresi önmagát és helyét a világban. Talán sikerült is olykor valamennyire megtalálnia. Közben lázad, szerelmes lesz, majd egy összetört szívvel lesz gazdagabb. Végül, amikor már minden veszni látszik, hazatér családjához Iránba. 

Ám a visszatérés sem könnyű. Irán megváltozott, és itt is, akárcsak Európában, idegennek érzi magát. S talán, ez a legfájdalmasabb: mert míg a külföldi idegenérzés talán valahol elfogadhatóbb - még ha nehéz is elviselnie ezt a kívülállóságot, viszont a saját szülőországában átélni ezt az érzést még szörnyűbb. Hiszen, ha nem a saját hazájában, akkor mégis hol érezze azt az ember, hogy megértik? S tegyük hozzá, hogy Irán nem az a hely, ami megkönnyítené számára az újbóli beilleszkedést. A rengeteg, az állampolgárok saját szabadságát, gondolkodását szabályozó törvény átszövi az átlagemberek mindennapjait.

Ezeken túl még fontos témája a könyvnek a szexualitás, illetve hogy milyen is lehet nőként élni egy olyan országban, amely egyre azon fáradozik, hogy elkendőzhesse a nőiséget; ahol nőnek lenni egyet jelent az illetlenséggel. A nőkérdés témaköre ennél fogva ebben a kötetben kicsit markánsabban jelent meg, és sok gondolkodnivalót hagyott maga után.

"A rezsim rájött, hogy ha egy nőnek otthonról kilépve azt kell végiggondolnia, hogy
– elég hosszú-e a nadrágja?
– rendesen kötötte-e be a kendőjét?
– látszik-e a sminkje?
– meg fogják-e korbácsolni?,
akkor már nem azon gondolkozik, hogy
– hová lett a gondolatszabadsága?
– mi van a szólásszabadságával?
– élhető-e így az élete?
– mi történik a politikai foglyokkal?
Érthető! Félelmünkben nem vagyunk képesek sem elemezni, sem gondolkodni. A rettegés megbénít. A megfélemlítés egyébként minden diktatúrában a megtorlás alapja.
Ebből logikusan következik, hogy lázadásnak számított az is, ha kilógott a hajtincsünk, vagy kifestettük magunkat."

A második kötet is volt olyan jó, mint az első. Más témákat dolgoz fel, olykor még jobban belemászik a dolgok sűrűjébe, és Márdzsi már nem ártatlanul szemléli a körülötte levő, érthetetlen világot. Elképesztő élettörténete egyszerűen lenyűgözött. Újra. Imádom, ahogy Satrapi ennyi sok fontos gondolatot, érzést beleszőtt ezekbe a könyvekbe - s mindezt nyakon öntötte még sok öniróniával és humorral, amitől még szerethetőbb lett a történet. Azt hiszem, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos könyveknek is tartom a Persepolis-történeteket, és elképesztően jó dolognak tartom, hogy megjelentek magyarul. 

Azonban még mindig nem nagyon tudom megfogalmazni azt az érzést, amit kiváltott belőlem ez a könyv, úgyhogy inkább csak annyit mondok megint: "Marjane, ezt odatetted!"

Marjane Satrapi: Persepolis 2.  - A visszatérés

Fordította: Rády Krisztina

Nyitott Könyvműhely

192 oldal

Persepolis - Gyermekkorom Iránban

Marjane Satrapi könyvére Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy valaha ráakadtam volna. Az OurSharedShelf könyveit mindig figyelemmel kísérem, és ez most valahogy nagyon felkeltette az érdeklődésem - le is csekkoltam rögtön a könyvtárban, ahol szerencsére megvolt, és így igazából már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerjem, milyen is lehetett felnőni az 1980-as évek Iránjában. 

Már itt az elején el kell mondanom, hogy képregény még nem volt rám ekkora hatással. Jó, ez nyilván nem nagy szám, mivel életemben elég keveset olvastam ebből a műfajból, szóval akkor mégis inkább úgy mondanám, hogy kevés történet gyűrt ennyire maga alá. Satrapi műve iszonyatosan erőteljes, megdöbbentő és egyszerűen nem hagy szó nélkül elmenni maga mellett. Sokszor kifacsarta a szívem.  

A Persepolis - Gyermekkorom Iránban című kötet az 1980-as évek Iránjában játszódik, ám magában foglalja az 1978-as iráni forradalmat is és az azt követő éveket. Azt a kort, amikor a fejkendőt kötelezővé tették az országban és a diktatúra átvette a hatalmat. Satrapi szerint nem korlenyomat ez, nem ítélkezés és még csak nem is tekinti életrajznak - célja inkább az volt, hogy nekünk, a nyugati embereknek a megszokottól eltérő módon mutassa be Iránt, és Márdzsi, a főszereplő szemén keresztül azt láttassa velünk, amit ő anno ott átélt és tapasztalt. A The Believer - nek adott interjújában a következőképp beszélt erről: "Manapság a világot mindig az igenre vagy nemre, feketére vagy fehérre szűkítik. Ezek mind felszínes történetek. Szuperhős történetek. Az egyik oldal a jó, a másik a gonosz. De én nem fogok erkölcstan órákat adni. Nem az én dolgom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Én csak bemutatom a történeteket olyan őszintén, ahogy csak tudom. Ahogy én láttam."

Márdzsi történetébe akkor kapcsolódunk be, amikor kötelezővé tették a lányoknak a fejkendő viselését, és bezáratták a korábbi francia nyelvű, világi iskoláját, mert az - a többi hasonló iskolával egyetemben -  a "világkapitalizmus szimbólumai" voltak. Szóval, pont akkor, amikor fordul a világ, amikor minden annyira bizonytalanná válik, és puskapor illatú a levegő. Satrapi azt nyilatkozta a Powell's-nek adott interjújában, hogy azért választotta a képregény műfaját, "mert a kép egy nemzetközi nyelv (...) Ha lerajzolsz egy szituációt - ha valaki vidám, dühös vagy éppen szomorú-, az bármelyik kultúrában ugyanazt jelenti."  Míg ugye a nyelv önmagában félreértések forrása lehet - nem kell ehhez pragmatikai elméleteket bebiflázni, elég az élettapasztalatunk is, hogy elhiggyük. 

A Márdzsi által elmesélt világ sokkoló és döbbenetes: elképesztő belegondolni, hogy ez a kislány mennyi mindent átélt ebben a nehéz időszakban - tüntetők közé lövő rendőrök, bombázások, kivégzések, családok szétválása és még sorolhatnám -, és mindez annak ellenére (vagy talán éppen azért) sokkoló, mert ezt mind a gyermeki ártatlanság szűrőjén keresztül ismerhetjük meg. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy ez a képregény csak ezekről a történelmi-politikai eseményekről szól, ez inkább beszűrődik a mindennapokba, nyomokat hagy - először kisebbeket, majd nagyobbakat -, de az élet ugyanúgy folyik tovább, és Márdzsi lassan lázadó kamasszá válik, aki lázadása szimbólumaként farmerdzsekiben glasszál végig a városon egy Michael Jackson kazettáért. 

Olyan sok mindenről szól ez a rövidke könyv (tényleg, szerintem órákon keresztül lehetne róla beszélni), rengeteg dolog belesűrűsödik a képsorok közé - ám nem vész el semminek sem a fontossága, hanem épp ellenkezőleg. Igazából nem is csodálom, hogy ennyi tanulmány született erről a könyvről, és hogy ekkora sikere van szerte a világon. Iszonyatosan jól összerakott történet ez, ami a kulturális különbségek ellenére azért mégis csak megmutatja a hasonlóságot is: hiszen diktatúra és elnyomás alatt szörnyű élni, és az emberek hasonlóképp lázadnak - legyenek akár Iránban vagy éppen Európában. Úgy érzem, Satrapi elérte nálam a célját: közelebb hozta számomra ezt a távoli, ismeretlen világot. 

Az utolsó oldalakat pedig megkönnyeztem.

Marjane Satrapi: Persepolis - Gyermekkorom Iránban

Fordította: Rády Krisztina

Nyitott Könyvműhely

159. oldal