Akárhányszor belegondolok, mindig elképedek azon, hogy csupán harminc évet élt, ám e rövid élete alatt - hozzáteszem: egyetlen regényével - is olyan nyomot hagyott az irodalmi univerzumban, hogy neve a mai napig nem merült feledésbe. A Brontë-nővérekkel kapcsolatban az életrajz és a műalkotások összefüggéseit vizsgáló irodalomtudósok valahogy mindig a fejvakarásnál kötnek ki végül. Hiszen hogy lehet az - mondják ők -, hogy három ilyen ingerszegény környezetben élő, szerelmi afféroktól, botrányoktól, éjszakai tivornyáktól elhatárolódó papkisasszony mégis ilyen realisztikusan és mély érzéssel volt képes írni a szerelemről. 

"Magányos hegyormok ugyan mit érnek?

Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol - 

s a földön, hol csak egyetlen szív ébred

érzésre: egyesül Menny és Pokol"

(Stancák - Ferencz Győző ford.)

Ennek a titoknak a nyitjára valószínűleg én sem fogok rájönni, bár szerintem nem kell feltétlen megtapasztalni mindent, amiről írni akar az ember - elég az is, ha jó megfigyelő.  Ám én a testvéreket nem is emiatt csodálom elsősorban, hanem azért, hogy tudtak és mertek szakítani a lányregényes konvenciókkal: nincsen rózsaszín, cukormázas szerelem; nincs lélegzetelállító szépségű főhősnő vagy makulátlan múltú álomlovag sem. Merték bírálni az érdekházasságokat, és a szerelemnek nem csupán a szívdobogtatós oldalát mutatták. Modernségük, komorságuk és szókimondásuk miatt - az akkori nőirodalom tükrében - valahol nem is csodálom, hogy a korabeli olvasók valóban férfinak gondolták őket.

S ez a "férfiasság" szerintem többszörösen igaz Emily lírájára. Verseit olvasva valahogy nem éreztem a nőiséget, a lágyságot, s a bennem megszólaló dallam is egészen más volt mint eddig, amikor nők verseit olvastam. Nem mondom, hogy rossz - inkább csak meglepő. A verseskötet némely darabját inkább el tudnám képzelni egy Byron-Shelley-Keats kötetben, mint..... akármelyik női lírikus mellett.

Verseinek nagyon gyakori témája az elmúlás, a halál - a kései munkáira ez fokozottan igaz -, a veszteség, melyet hol szinte sztoikus nyugalommal szemlél, hol pedig kiérezni belőle a mély fájdalmat. S ebből következően az uralkodó hangulat itt leginkább a zordság, komorság - ritka a kellemes hangulatú verse. Ám minden sorából süt a természet élménye, mely gyanítom, hogy Emily-nél nem annyira a korszak divatját hivatott képviselni, hanem ennél sokkal többről szólt: az őt körülvevő vidék, amelyet oly' szívesen járt be nap mint nap akár órákon keresztül, szinte beleivódott a bőre alá, a lelkébe - s ez köszön vissza regénye, versei soraiból.

Charlotte annak idején rajongva beszélt Emily lírikusi képességeiről, én azonban nem is tudom hova soroljam a magam véleményét. A Gondal-ciklust valahogy képtelen voltam megkedvelni, mint verseket - bár érdekesnek tartottam ez az iciripiciri betekintést a testvérek közös képzeletbeli világába még úgy is, hogy nem nagyon tudtam ezeket hova helyezni. S voltak még emellett olyan versek, amelyek nem annyira jöttek be (S mint én magam, oly magányosan; Az éji szél vagy A hónapra hónap... stb.), mert azoknál úgy éreztem, hogy inkább talán az írhatnék dominált, mintsem a valódi - vagy éppen egyedi - mondanivaló; mintha csak stílusgyakorlatokat olvastam volna. S végső soron nem tudhatjuk: lehet, tényleg azok is voltak. De szerencsére ezek mellett jó pár olyan vers is akadt, melyeket igazán megkedveltem, és többször is elolvastam. (Erdők zordan ne nézzetek; Csak értem nem fog sírni szem; Kedvet nem álmodom; Nem érhet kétségbeesés vagy a Stancák) Ezek szerintem képileg is, mondanivalóban is szépek és feledhetetlenek - legalábbis számomra. Ám amiért leginkább érdemes volt ezek között a versek között tölteni azt a közel egy hónapot az az, hogy valahogy úgy érzem, picit jobban megismerhettem, közelebb kerülhettem ehhez a titokzatos papkisasszonyhoz. S ez számomra tényleg sokat jelentett.

A kötetet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm itt is az én karácsonyi angyalkámnak! :-)

Emily Brontë válogatott versei - Lyra Mundi

Fordítók: Csengery Kristóf, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Hárs Ernő, Kiss Zsuzsa, Radnóti Miklós, Szegő György, Tandori Dezső, Tapfer Klára, Tótfalusi István

Kiadó: Európa

Oldalszám: 166 

Tündér Lala

Az álarcosbál nagy csalódás volt nekem tavaly a számomra túlzott didaktikussága miatt, méghozzá annyira, hogy el is tántorított Szabó Magda többi ifjúsági könyvétől. Aztán a Tündér Lala a héten mégis csak a kezembe került, Szegedi Katalin csodás illusztrációi pedig teljesen elbűvöltek. Gondoltam, csak kíváncsiságból átlapozom, aztán mégis olvasás lett a vége, mert már az első oldalaknál éreztem, hogy ez valami olyasmi lesz, amit imádni fogok. 

A történet Tündérországban játszódik, ahol mostanában egyre több galiba akad. A csalafintaságok mögött általában Lala, a tündérkirályfi áll: elcseni a királynő szárnyait, elcsavarog Tündérország határain túlra, s most legutóbb az uralkodói jogarnak is nyoma vész. Édesanyja, Írisz királynő tíz évvel ezelőtt a koronázásának napján, a csoda-fügefától kapta kisfiát ajándékba, aki már a kezdetek kezdetétől különbözik a többi tündérgyermektől: túlságosan is eleven és kíváncsi, egyszerűen képtelen nyugodton maradni. Bár tanárai szerint Lala nagyon okos és jó tanuló, a viselkedése mégis némi aggodalomra ad okot. Aterpater, Tündérország rosszindulatú varázslója pedig csak arra vár, hogy mikor tud királynőjének keresztbe tenni, hogy magához vehesse a hatalmat. 

Annyira látszódik, hogy Szabó Magda mennyire női író különben (ezt abszolút pozitívumként mondom), mert a meseregényben megjelenő összes érzés, üzenet közül én az anyai szeretet állhatatosságát, mindent megmozgatni képes erejét éreztem ki legerősebben a sorok közül, mintha az egész történetet Írisz féltő-óvó, önmaga boldogságáról lemondani képes szeretete irányítaná, amit tényleg csak egy nő, egy anya tud megérteni igazán. Ennek az érzésnek az ellenpontja pedig Beátánál, az ember lánynál figyelhető meg, aki nem régiben elvesztette szüleit, s így az anyai szeretet nélkül kell folytatnia tovább életét, ami hihetetlen űrt hagy maga után a kislány lelkében. Bár biztosan, akárcsak minden könyv esetében, itt is az olvasó korosztályától függ az, hogy vajon a történet melyik rétege tud hozzá a legközelebb eljutni. A fiatalabb olvasók lehet, hogy Lala gyermeki kíváncsiságát, felfedezni vágyását értik meg, élik át leginkább. 

Emellett nagy szerepet kap még a humánum, az emberség kérdése, ami úgy tűnik, hogy Szabó Magda egyik vesszőparipája - legalábbis Az álarcosbálban és az Abigélben is nagy szerepet kapott. A Tündér Lalában az emberek kegyetlenségét, gyarlóságait hangsúlyozza ki legtöbbször, ám nem ostorozó módon, inkább egyfajta kérésként, hogy nézzük magunkba egy kicsit, hogy próbáljunk jobbak lenni... a könyv végén azonban mégiscsak kapunk egyfajta feloldozást, hiszen - mint írja - a sok rossz dolog ellenére azért mégis csak lenyűgöző az emberiség. "Szállni már tudnak, mint mi, az űrben kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól megváltozik az időjárás, termővé lesznek a sivatagok, más utat vesznek a folyók, csodaszereikkel még egyre hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni, távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek, ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak néhány évtizednyi életük van, s abban is akad bánat, csalódás, kudarc éppen elegendő, nagy és nemes célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis életüket." 

A történet szerintem elég kalandos, nem igazán lehet rajta unatkozni, hiszen a kevésbé fordulatos részeknél pedig rácsodálkozhatunk Tündérország csodáira, különleges szokásaira, történetére vagy az ott lakók roppant szórakoztató jellemére - nekem személyes kedvencem Csill és Kencefice asszonyság volt. Lala különben nekem az elején túlságosan is furcsa kisfiú volt, akihez nehéz volt közel férkőznöm - őt inkább csak a végén sikerült úgy igazán a szívembe zárnom. 

Mindenesetre én bátran ajánlom bármilyen korosztálynak ezt a csodálatos meseregényt, hiszen fordulatos, fantáziadús és mindemellett nagyon szabómagdás. Sajnálom, hogy azt a kötetet már nem lehet kapni, amelyben Szegedi Katalin illusztrációi kapnak helyet... pedig olyan szép az, hogy csak na!

Szabó Magda: Tündér Lala

Illusztrátor: Szeged Katalin

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 246

Eredeti ár:

Plágium és pofátlanság

Nem tudom hol is kezdjem... a plágium mindig kényes dolog, és itt-ott mindig felröppen a híre, hogy éppen kitől loptak. Sokszor abszolút jogos a vád és engem is mindig mélyen felháborított ez az egész, de volt már egyszer olyan eset is, hogy inkább csak a plágium-kiáltás igényét láttam, mert tejóisten! neki-is-tetszett-a-könyv-és-ő-is-azt-mondta-rá-hogy-fantasztikus- szó-szerint!--és-neki-is-XY-volt-a-kedvenc-szereplője, meg mert két ember nem gondolkodhat hasonlóan a könyvről... Na, mindegy nem akarok én ebbe most belemenni, elég legyen annyi, hogy ha én az enyémhez hasonló szöveggel találkozom, akkor háromszor is elgondolkodom, hogy most az illető tényleg átemelte-e vagy csak ennyire egy rugóra jár az agyunk. Naiv meg buta dolog biztos, de például én is jártam már úgy, hogy megírtam egy posztot, aztán napokkal vagy hónapokkal később valamiért elém került másnak az enyémnél korábbi posztja ugyanarról a könyvről, és mint kiderült, hasonló dolgokat emeltünk ki... és eskü, nem is olvastam azt a bejegyzést korábban! Persze, ebből rögtön leszűrhető, hogy mennyire nem eredeti a gondolkodásom... na, szóval én ezért közelítek mások felé is így.

Ám az olyan dolgok mellett mégsem bírok elmenni, ha teljesen, szóról szóra kimásolják a posztomat, ugyanazokkal a képekkel és idézetekkel (hehe, és még a korábbi bejegyzésemre való hivatkozásomat is benne hagyják) - szóval, na azért ott már nekem sincs kétségem. Úgy volt, hogy a statomra tegnap ránéztem, és észrevettem, hogy valaki egy egész posztot kimásolt a blogomról - volt már ilyen máskor is, de gondoltam, most utánajárok a dolognak, így beleütöttem a gugliba, és hát mit ad Isten, rögtön benne is volt az első pár találatban. Persze, megkérdezés nem volt - pedig az e-mailcímem fel van tüntetve a blogomon - , forrásmegjelölés nuku, és még ennek tetejében a posztok alatt az adott könyv e-verziója is letölthető. Először szépen, csendben akartam elintézni a dolgot, nem akartam én ennek bejegyzést kerekíteni vagy ilyesmi. Gondoltam odakommentelek az illetőnek, és megkérem, hogy haladéktalanul távolítsa el a posztjaimat (ja, mert hát nem is egyről volt szó, hanem ... hát elég sokról), és kulturáltan kifejezést adtam felháborodásomnak mind a plágium, mind az e-könyves linkek tekintetében. Türelemmel vártam a válaszra... ami az lett, hogy titkosította a blogját. Egy óra múlva megint ránéztem, akkor már ismét nyitott volt a blog, ám a kommentem eltűnt - ellenben a posztjaim változatlanul is ott maradtak. Gondoltam, várok... az új fejlemény az lett, hogy ismét csak titkosította a blogját. Majd ma délután ismét csak nyilvánossá tette, a kommentemre semmiféle válaszrekació nem érkezett, az eltulajdonított bejegyzéseim pedig ugyanúgy ott vannak továbbra is. Persze, veszett már több is Mohácsnál, meg tudom, hogy nem doktori értekezésekről van szó, csak az én kis buta irkafirkáimról, de én ezekkel igenis dolgoztam, sokszor nem is keveset...

És tudjátok az van, hogyha szó nélkül (vagy esetleg egy bocsánatkérés mellett, de ez gondolom már tényleg túlzó ábránd lenne) eltüntette volna azokat a hülye posztjaimat onnan, akkor helyreállt volna a lelki békém... de így most jelenleg az van, hogy előtört belőlem a mártír, és úgy érzem, kiraboltak és lehet, hogy továbbra is rabolni fognak, és mi a fenéért írjak én ide bármit is, hogy aztán a véleményem valami kis csilivili tinifanficblogon e-könyv letöltésére buzdítson. Jó, persze nyilván nem fogok bezárni vagy ilyesmi, csak most iszonyatosan csalódott és dühös vagyok... és ráadásul tehetetlen is.

Könyvek az elfogadásról - gyerekeknek

A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozata szerintem hiánypótló hazánkban. A különböző szerzők nevével jelzett kötetek más-más történeteket rejtenek magukban, de mégis ugyanarról szólnak: az elfogadásról és a másság értékeiről. A hat történetből ugyan még csak hármat olvastam, de a többire is hamarosan sort kerítek szerintem. Az óvodás korosztályt megcélzó rövid kis történetek gyorsan elolvashatók, ám annál több beszélgetni valót hagynak maguk után. 

Először Szegedi Katalin Lenka című könyvére figyeltem fel még tavaly - akkor még nem is tudtam, hogy ez egy sorozat része lenne. Az illusztrációk olyan megkapóak voltak, hogy akárhányszor a közelembe került muszáj volt fellapoznom. Imádtam ezt a piros-bézs-fehér letisztult megjelenést, illetve azt a különleges technikát, amit a rajzoknál használt.

A történet egy duci kislányról szól, akinek nincsenek barátai, így naphosszat csak rajzolgat. Egy napon anyukája leküldi játszani, hogy barátkozzon másokkal is. Ám a gyerekek nem hajlandóak bevenni őt a játékba, inkább csak csúfolják a ducisága miatt. Lenka végül a sokadik próbálkozás után feladja az ismerkedést, és leül az aszfaltra rajzolni, amit aztán egy kisfiú álmélkodva elkezd csodálni...

Az édesbájos Lenka története tehát a kövérség miatti kitaszítottságot dolgozza fel, szerintem még a felnőttek által is teljesen elfogadható didaktikus formában.  Akár a csúfolódó gyerekeknek, akár a ducibb gyerekeknek is jó szolgálatot tehet ez a könyv: előbbiek ennek segítségével megérthetik, hogy mit éreznek át a kitaszítottak, s talán nagyobb elfogadással viszonyulnak majd a későbbiekben hozzájuk; utóbbiaknak pedig reményt adhat, hogy majd lesz (vagy esetleg már van) valaki, aki felfedezi a bennük rejlő értékeket. 

Agnes Lacor és Gwen Le Gac Lili című könyvének narrátora egy olyan kisfiú, akinek a húga Down-szindrómával született, s azt meséli el, hogy milyen örömöket és bánatokat él meg ebből kifolyólag a családja. Ahogy néztem a könyv értékeléseit, ez a történet egy kicsit megosztóra sikerült: volt aki igénytelennek tartotta mind a szöveget, mind az illusztrációt; és volt olyan is, akinek teljes mértékben elnyerte tetszését. Szerintem fontos témát vállalt fel ez a kötet, és abszolút jó dolognak tartom, ha egy szülő beszélget csemetéjével az ehhez hasonló (talán tabunak is nevezhető?) témákról. Szerintem a Lili szövegvilágával nincs baj: a hihetetlenül egyszerű nyelvezet mentes mindenféle giccstől és hatásvadászattól - én amondó vagyok hogy ezt a témát, ebben a műfajban, ennek a célközönségnek máshogy nem is lehetne megírni. Sok sűrítéssel dolgozik (mint ahogy a mesék általában), és csak a legfontosabb mondanivalóra koncentrál: Lili így született, más mint a többiek, de ezzel a másságával együtt egy csodaklassz kislány, s ő ölel a legjobban a világon. 

Az illusztrációk bevallom nem igazán jöttek be nekem sem: sem az alakok nem nyerték el tetszésemet, sem a színezés... 

Benedek Elek meséit már kicsiként is imádtam, ha jól emlékszem elég sok gyönyörűen illusztrált mesekötete volt meg otthon a polcaimon. A csúnya királyfi és a szép királykisasszony  szerintem is meglepően modern ahogy a fülszöveg állítja, nem csupán azért mert itt a külső megjelenés nem a belső értékek hordozója, hanem azért is, mert a csúnyaság alól itt nem kap feloldozást a királyfi, s mégis kitartásával végül sikerül elnyernie a világszép királykisasszony szerelmét.

Szerintem nagyon aranyos és tanulságos mese ez is, a hozzá készült illusztrációk pedig hihetetlenül bájosak. Azt hiszem, Rippl Renáta is felkerült a favorizált illusztrátoraim listájára.

Cinder

Már a megjelenése előtt is nagyon érdekelt ez a könyv, mert a fülszövege alapján nem annyira szokványos meseátdolgozásnak tűnt, szóval úgy gondoltam, hogy a csavarok, huzalok, olajfoltok sem tántoríthatnak vissza attól, hogy majd elolvassam. Persze, aztán mégis kicsit berezeltem a sci-fiszerű világtól, meg a finnyásságom is úgy érzem néha, hogy zavaró méreteket ölt, így inkább arra a bölcs döntésre szántam el magam, hogy megvárom azoknak a véleményét, akikre hallgatni szoktam. Bár meg kell mondjam, nem kerültem könnyebb helyzetbe, mert nem aratott osztatlan ovációt. 

Lehet, régen olvastam már YA-t, vagy csak lejjebb adtam az elvárásaim - nem tudom. De az is elképzelhető, hogy nekem egyébként is tetszett volna - na mindegy, felesleges is találgatni, mert már úgysem fog soha kiderülni. A lényeg viszont az, hogy iszonyatosan jól esett ez a könyv - és tudom, unásig írt sablonos duma, de tényleg: kirángatott a hétköznapokból. Akárhányszor elővettem, szinte féloldal után rögtön bele tudtam feledkezni a történetbe - és ezzel minden jelenlegi vágyakozásomat felülmúlta.

A történet valahol a nagyon távoli jövőben játszódik, pontosan 126 évvel a IV. világháború után vagyunk, a Földön kicsit átrendeződtek a viszonyok, hiszen különféle nemzetközösségek konföderációi léteznek az országhatárok helyett, akik egy közös ellenséggel állnak szembe: ezek pedig a holdlakók, akik mentálisan képesek manipulálni szinte mindenkit. A Föld vezetői velük igyekeznek olyan békeszerződést kiharcolni, ami minden fél számára előnyös. Ám a hataloméhes Levana, a holdlakók uralkodója nagyon úgy tűnik, hogy nehezen adja be a derekát. Eközben Új-Peking városában sem rózsás a helyzet, hiszen az emberek és kiborgok lakta városban tombol a leutomózis nevezetű betegség, amely száz s ezer számra szedi áldozatait.

Hát ilyen körülmények közt él főhősünk, Cinder aki egyébként kiborg, és nem mellesleg csak púp mostohaanyja hátán, annak ellenére hogy híres műszaki szakértelmének köszönhetően ő szerzi meg a napi betevőfalatot családja számára. Egyik munkanapján nem más látogat el hozzá, mint maga a herceg, aki az egyik robotját szeretné megjavíttatni - Cinder úgy sejti, hogy nem csupán egy mezei robotról van szó, hiszen a herceg túlságosan is ragaszkodik hozzá. Valószínűleg súlyos államtitkokat őriz...

 Hamupipőke, mint kiborg... nos, ez a két lehető legtávolibb dolog, amit egymás mellé rakva nehezen tudtam volna elképzelni az én szegényes fantáziámmal, de meglepő módon abszolút működött a dolog! Szerintem tényleg érdekes volt ahogy a szerző összehozta ezt az első pillantásra igen távoli univerzumot, és véleményem szerint egy igazán menő Hamupipőkét alkotott. Cinder mint szereplő nekem hiteles volt (szimpatikus nem, de viszonylag hiteles), néhány döntésével ugyan nem értettem egyet, de azért olyan sok fejfájást okozó tette mégsem volt, hogy képtelen legyek élvezni az olvasást vagy ilyesmi. Mondjuk most hogy jobban belegondolok, igazából egyik szereplő se lett nekem szimpatikus, még a kötet végére sem... eh, de egye fene! Úgy tűnik, mostanában nem tudok jó kapcsolatot ápolni a fiktív karakterekkel.

Mindenesetre azt hiszem, ez a kiborgoktól, holdlakóktól és fura kütyüktől hemzsegő, mesével összefont világ ragadott inkább magával mintsem a szereplők, ami éppen annyi technikai blablát tartalmazott, amennyivel én még jelen elmeállapotomban elbírok. azaz szinte semmit  Na, jó azért lehetett volna egy kicsit jobban részletezni a dolgokat - mármint a világfelépítést illetően - , de eh... tudjátok mit? Jó volt ez így is, remélem a következő részekben majd ez is bővebb kifejtésre kerül. Mindenesetre kíváncsian várom, hiszen az is egy újabb klasszikus mesét dolgoz össze a (YA stílusú) sci-fi műfajával - én abszolút bizakodó vagyok továbbra is, és még mindig csak "hűű"-zök meg "háá"-zok hogy milyen tök jól összehozta ezt. Mondjuk, azért annyit tudnék tanácsolni a szerzőnek, hogy ne próbálkozzon meg a krimi műfajával, mert a titkolózás meg a "nyomok" elrejtése nem igazán jött össze. 

Ja, meg még annyit, hogy aki valami tökös kiborg regényre vágyik sok-sok verekedéssel meg véres akciókkal, az szerintem ne itt kezdje a keresést...

A könyvet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm Amadeának! :-)

Marissa Meyer: Cinder - Holdbéli Krónikák 1.
Fordította: Bujdosó István
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 3499 Ft

Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől

Az e-könyvek, e-könyvolvasók rohamos terjedésével talán jogosan teszi fel a kérdést a könyvmoly, hogy vajon hova vezet ez az út? Az olvasmányok ennyire különböző médiumai mennyi ideig lesznek képesek egymás mellett élni? Vajon előbb-utóbb kiszoríthatja-e egyik a másikat? Mindenki kedvenc Umberto Ecoja barátjával, Jean -Claude Carriére -rel beszélgetett erről ebben a kötetben - de szerencsére, azért más dolgok is szóba kerültek. 

Azért mondom, hogy szerencsére, mert bár volt benne egy-két kifejezetten érdekes dolog, de ennél a témánál legtöbbször vagy nyilvánvaló vagy éppen üres frázisokat csattogtattak (esetleg mindkettőt egyszerre) - és az ismétlés is elég sok volt.. S mindennek a tetejében én ezt túlságosan is vezetett beszélgetésnek éreztem. A későbbi témákhoz képest itt jóval kevésbé szárnyaltak Ecoék. Végig az motoszkált a fejemben, hogy annyira nem is szívesen beszélnek erről, mintha ez csak valami kötelező bemelegítés lett volna, hogy aztán végre érdekesebb témákra térhessenek rá. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy a következő részek bőven kárpótolni fognak ezért. Mert komolyan erősen csábítani kezdett harminc oldal után az a gondolat, hogy szépen kivegyem belőle a könyvjelzőt és egy laza mozdulattal valamelyik felső polcra elrakjam. 

Valahol az emlékezésről, a kollektív emlékezetről szóló eszmefuttatás során kaptam fel legelőször úgy igazán a fejemet. Azt hiszem itt volt az a pont, ahol az elégedetlenségem már végleg elhagyott, mert itt vette igazán kezdetét az a fajta bölcsészkedős diskurzus, amit én igazán szeretek.

" [...]a kollektív emlékezetnek, azaz a kultúrának kettős szerepe van. Az egyik valóban az, hogy megőrizzen bizonyos adatokat, míg a másik az, hogy engedje feledésbe merülni azokat, amelyek csak feleslegesen terhelnék az agyunkat. [...] Számos modern tanulmány olvasható erről a jelenségről, amelynek a lényege a hallgatólagos lemondás a múlt bizonyos emlékeiről, s egyúttal a kultúra más elemeinek egyfajta fagyasztóládába zárása a jövő számára." - bár ez a megállapítás is valóban közismert, ám amikor a modern világ ezzel kapcsolatos problematikájára világított rá, na akkor ott... húúú! Hiszen ma az internetnek köszönhetően mindenféle információ elérhető bárki számára - szűretlenül, hierarchia nélkül vagy egyáltalán bármiféle rend nélkül. Manapság, akár úgy is mondhatjuk, az információk káoszában sodródunk. Képtelenség hát a jövő nemzedéke számára úgy megszűrni ezeket az emlékeket, ahogy az elődeink tették; s ez azért problematikus, hiszen így a kollektív emlékezet mint olyan, a mai formájában megszűnhet előbb-utóbb létezni -  bár aztán ugye ki tudja... Mindenesetre akár ezt az emlékezet dolgot nézzük, akár bármi mást: elképzelhetetlenül hatalmas változások előtt toporgunk.

Szerintem ez a könyv legalább szól annyira a kulturális átalakulásokról; a régi idők, a jelen és a jövő kapcsolatáról vagy éppen különbségeiről, mint - a címből sejthető -  irodalomról. S tudjátok ez nem is baj, hiszen az irodalomban vagy a könyv életében végbemenő változásokat butaság lenne csak úgy magában vizsgálni, hiszen ezek mind-mind a kultúránk részei. Részek pedig nem alakulnak csakúgy át, mert attól az egész kép megváltozik. S igazából ezért is csodálom ennyire Ecot persze iszonyatos műveltségét is beleértve, mert az sem semmi - illetve most már barátját, Carriére -t is - , mert hol aprólékosan, hol globálisan nézi a dolgokat, és keresi közöttük az összefüggéseket, s ebből következőleg olyasmiket tud mondani, hogy elalélok.

Igazán tetszettek még az emberi butaságról, idiotizmusról szóló okfejtéseik, mert ez is egy olyan téma, ami engem iszonyatosan érdekel, mert hát ez is egy fontos mozgatórugója a kultúrának, bármennyire is szeretnénk ha nem lenne. A másik dolog pedig, hogy bármennyire is arculcsapósan idegesítő dolog, azért azt ne felejtsük el hozzátenni, hogy épp' annyira szórakoztató is. Azt hiszem, hamarosan el is fogom olvasni Ráth-Végh István emberi butaságról szóló trilógiáját, mert most egészen rákaptam a témára. 
Eco és Carriére a butaságot sem csupán globálisan vizsgálják mint olyat, hanem kitérnek a történelem vagy éppen az irodalom idekapcsolódó pontjaira is, mint például hogy hány ma már klasszikusnak számító szerzőt utasítottak el a kiadók, és milyen indoklásokkal - s ezek az érvek, a szóban forgó költők, írók mai irodalomban elfoglalt helyüket tekintve, eléggé nevetségesen hatnak.

A későbbiekben még szó esett e két bibliofil uraság elképzelhetetlenül hatalmas és értékes könyvtáráról, amikhez foghatókat én még csak el sem tudok képzelni. Könyvritkaságok sokasága sorakozik polcaikon különböző századokból (vannak XIV. , sőt XII. századi kézirataik is! Elképesztő, komolyan!). Ahogy itt ülök életem és ízlésem összevisszaságát reprezentáló könyveim között, és belegondolok, hogy ez a két zseni bizonyos gyűjteményeinek köteteit (jah, mert hogy nem úgy kell elképzelni a könyvtáraikat, hogy egy-két szoba és hello... házak!! Értitek? Külön házak a könyveiknek) micsoda tudatossággal válogatják össze, hát..... nem is tudom mit gondoljak. Úgy értem, mekkora jó dolog már ha az ember a világon teljesen egyedülálló mese-és mítoszgyűjteménnyel rendelkezik-  a világ minden tájáról és mindenféle korokból! Ez a lehető legmenőbb dolog a Supermanköpeny után.

Ha egyszer okos és művelt leszek, akkor én Umberto Eco barátja szeretnék lenni. Erre jutottam a könyv elolvasása után.

Jean-Claude Carriére- Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől
N' espérez pas vous débarrasser des livres
Fordította: Sajó Tamás
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 290
Eredeti ár: 3200 Ft