Pages

A világítótorony

2017. augusztus 31., csütörtök

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás. Ugyanakkor már az első olvasáskor rá lehet jönni, hogy mennyire gyönyörű írás ez, ami úgy nyúl hozzá az ember legmélyebb, legféltettebb érzéseihez, mint semmi más.
Szóval, ha esetleg téged ilyesmi tart vissza Virginia Woolf olvasásától, akkor csak nyugodj meg, hidd el, élvezni fogod.


Virginia Woolf  regényének kiinduló története pár mondatban összefoglalható: középpontjában a Ramsay család áll, akiknek a Hebridák partján van egy nyaralójuk. A ház ablakából látni a távolban levő világítótornyot, ahova fiuk, James folyton el akar menni kirándulni, ám Mr. Ramsay folyton leszavazza ezt az ötletet.
Oké, elismerem, hogy így leírva nem tűnik ígéretesnek a cselekménye, de Virginia Woolf igazi ereje nem is ebben keresendő sosem. A világítótorony legnagyobb erőssége a tudatfolyam technika, amely a szereplők belső monológjait jeleníti meg. Ezeknek csupán kiindulási pontjául szolgál maga a cselekmény vagy éppen az adott jelenet, ám gondolataik fonalát követve végül olyan egyetemes kérdésekhez, témákhoz jutunk, amik talán minket is foglalkoztatnak. Mint például az elmúlás; a halál után mivé lesz az emlékünk vagy a mindig, könyörtelenül múló idő kegyetlensége, ami minden pillanatunk felett ott kering - vajon hogyan tépázza meg emlékeinket? Hova tűnnek a gyermekkor idilli nyarai? Ott leszünk másokban halálunk után is?

Ennek a regényének az ötlete már a Mrs. Dalloway írása közben ott motoszkált az írónőben. Végül alig hat hónap alatt írta meg A világítótorony első változatát egyetlen kiáradásban, és átdolgozásával is hamar elkészült - így ez lett a legrövidebb idő alatt befejezett regénye. Egyesek szerint mezei olvasó számára ez a legkönnyebben befogadható Woolf könyv, bár én inkább a Flushra szavaznék.
A világítótorony szerintem akkor működik a legjobban, ha egy - vagy maximum két - szuszra tudja az ember végigolvasni. Kell hozzá az idő, hogy megmártózzunk a szereplők gondolataiban, és hogy eljussunk segítségükkel a saját válaszainkhoz is. Vagy ha ezt nem is, de legalább magunkban hordozva tovább a gondolatfolyamaikat, amiken merenghetünk a lassabb délutánjainkon.
Sok minden eszembe jut a könyvből az olvasása óta, de így is úgy érzem, hogy olvasás közben sok minden nem jutott el hozzám, hiába igyekeztem felkészült olvasó lenni. Mindemellett szerettem olvasni, nagyon is. Nincs kizárva egy újraolvasás pár év múlva.

Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és  soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.


Virginia Woolf: A világítótorony
To The Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
Alinea Kiadó

Kérdések a várólistámról

2017. augusztus 28., hétfő

A várólista leginkább egy nagyon hasznos lista, ám az is előfordul, hogy szörnyű monstrumként magasodik az ember fölé, aminek úgy érzi, hogy sose fog a végére jutni. *Spoiler tényleg soha nem érsz a végére... Spoiler vége* Ám így vagy úgy, mindenesetre jól esik számba venni a terveket, elidőzni egy-egy régóta olvasásra váró könyv felett, akinek egyszer majd eljön az ideje az olvasóként folyton elfoglalt életünkben. 
PuPillánál láttam ezt a kérdéssort, és mivel imádom a listákat, a várólistámat meg különösen, illetve előkelő helyet foglal el a kedvenc tevékenységeim listáján a cicasimogatás és az olvasás mellett a várólistám igazgatása, illetve a róla való mesélés, ezért meghívva éreztem magam, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre. Amit nyilván mindenki izgatottan vár. jah, nem...

 
1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Sok helyen vannak összegyűjtve a listáim, de talán a legmegbízhatóbb és leginkább up-to-date az a Book Journalem. Az mindig kéznél van, így fel tudom vésni a pillanat hevében is a könyvcímeket. Ott több listát is vezetek: megkülönböztetem a saját, még nem olvasott példányokat; azokat, amiket könyvtárból szeretnék majd kivenni valamikor; amik csak úgy felkeltették hirtelen az érdeklődésemet, és persze a várólista csökkentéses listámat is ott vezetem, valamint a hamarosan megjelenős listát se feledjük el. De van még listám a Goodreadsen is (ez nem teljes), illetve a blogomon is van egy várólistás menüpontom, amit többé-kevésbé igyekszek frissíteni. 
Most hogy belegondolok, lassan a listáimról is kéne egy listát vezetnem.

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol el a várólistádról legközelebb?

Abszolút hangulat alapján. Néha - ha nagyon finnyás vagyok - napokon keresztül próbálom meghozni a döntést és csak bámulom ráérő időmben a könyvespolcomat, amíg el nem jön a heuréka-érzés. De olyan is van, hogy megunom a nyafogásom, és leveszek egy random könyvet a polcról, amiről aztán persze kiderül, hogy nincs kedvem hozzá, de legalább utána eszembe jut, mire lenne most szükségem.  
De néha olyan is előfordul, hogy az egyik könyv visz a másikhoz, vagy már valaminek az olvasása közben beugrik egy könyvcím. Az ilyen élményekről mindig tudom, hogy kellemesek lesznek. 
  
3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

Szerintem Tolsztojtól a Háború és béke. Lassan tizennégy éve csücsül a polcomon még mindig olvasatlanul. De hiszem, hogy el fog jönni a mi időnk!
 
4. Egy könyv, amit nemrég adtál hozzá a várólistádhoz?

Pam Munoz Rian: Esperanza Rising, amely egy Mexikóból érkező bevándorló család történetét meséli el lányuk, Esperanza szemszögéből. 
 
5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra.

Naomi Novik: Rengetegjére. meg a Clockwork Sparrowra is először a borítója miatt figyeltem fel. Már mindkettőt elolvastam azóta. Utóbbit jól tettem, az előbbiről pedig azt tudom mondani, hogy még mindig szép a borítója.



 
6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel elolvasni.
Nagyjából rendet tartok ilyen tekintetben a várólistámban. Ha tartósan azt érzem, hogy egy bizonyos könyvet mégsem szeretnék elolvasni, mármint úgy kábé soha, akkor leveszem a listáról. Ha van belőle saját példányom, akkor odaajándékozom valakinek, akit tudom, hogy érdekelhet vagy elviszem egy antikváriumba. Szóval most ilyen talán nincs is.
 
7. Egy, még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt izgatott vagy.

V. E. Schwab új trilógiájának a következő része, a Gyülekező árnyak. Még emlékeztetőt is beállítottam a telefonomra. 
 
8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te.

Most hogy már elolvastam Gerald Durrelltől a Családom és egyéb állatfajtákat, legalább lekerült erről a listáról. Most már Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye a következő hatalmas és cikis elmaradásom.
 
9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl.

Mostanában Atwoodtól A szolgálólány meséje az. 
 
10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni.

Mindet. :) Bár most jelenleg éppen a kettes kérdésre adott válaszomban említett "finnyás hangulat" van nálam terítéken, és csak ténfergek a könyvespolcaim előtt nagy sóhajtások közepette. Ahogy Anne Shirley mondaná: én vagyok a tragédia élő szobra.
 
11. Könyvek száma a várólistádon.

A jelen állás szerint, ebben a percben éppen százkettő darab könyv vár elolvasásra - viszont, ez a szám nem tartalmazza a kívánságlistámat, ami még plusz huszonhárom könyvet jelent.
   
     

Családom és egyéb állatfajták

2017. augusztus 26., szombat

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!


"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal

Átkozott boszorkák

2017. augusztus 20., vasárnap

Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.


Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

Everything, Everything - Minden, minden

2017. augusztus 17., csütörtök

Szeretném azt képzelni, hogy ez az első romantikus YA regényem, amit valaha olvastam. És akkor talán fel se tűntek volna az olykor kissé klisés fordulatok vagy nem suhantak volna át az agyamon néha a hasonlítgatások. De így is hajlandó vagyok vállalni azt, hogy szerettem - mit szerettem! Imádtam! - ezt a történetet az apró hibáival és kihagyott lehetőségeivel együtt. 

Mert oké, én ezt elismerem, hogy tényleg nem hibátlan. Mégis nagyon elnéző vagyok ezzel a könyvvel, mert az elbeszélői stílusával totálisan levett a lábamról. Szerettem a megoldásait: a rajzokat, az e-maileket, a kutatási naplókat és a Maddy által olvasott könyvek tanulságait, amik mindig nagyon ütősekre sikeredtek, akárcsak a szótárrészletek. E két utóbbi pont volt ugyan mindig a legrövidebb, ugyanakkor mégis nagyot szóltak nekem, bennem, hiszen ezek mindig valamilyen módon reflektáltak az életére vagy éppen a lelkében zajló dolgokra. Nicola Yoon regénye megadta nekem mindazt, amit anno a Csillagainkban a hibától vártam, de nem kaptam meg. Ott valahogy elcsúszott minden: annyira mélyen szántó akart lenni, hogy végül csak az üresség kongott a lapok között. Az Everything, Everything viszont egy nagyon is szerethető történet, ami nagyon jól operál a hasonlatokkal, és képes arra, hogy az elcsépelt klisés mondatokat új formába öltse.

For the first time in a long time, I want more than I have.

Ezen kívül Maddyt is határozottan kedveltem. Szerettem a jókedvét és a humorát, és hogy igyekezett úgy elfogadni az életét, ahogy van. Pedig ez egyáltalán nem lehetett könnyű, tekintve hogy súlyos immunhiányos állapota miatt nem hagyhatta el soha az otthonát, mert bármi a halálát okozhatta. Ám Maddy amellett, hogy próbált együtt élni ezzel a keresztjével, azért mégsem süllyedt teljes apátiába. Folyton ott munkált benne a világ megismerése iránti vágy akár olyan egyszerű dolgok képében, hogy  milyen érzés lehet, mikor a szél belesimul az ember hajába vagy mondjuk érezni a tenger illatát. Néha kicsit megszakadt érte a szívem. Nicola Yoon főhősnője tényleg egy nagyon-nagyon szerethető karakter, olyan akivel a való életben is szívesen megismerkednék - ahogy a könyveket, az embereket, a világot látja az nagyon különleges, és szívesen olvastam a gondolatait ezekről.
Olly a szomszéd srác már jóval melankolikusabb karakter Maddynél. A családon belüli erőszak már csak ilyen, ezt hozza ki az emberből. Olly apja ugyanis munkája elvesztése után az alkoholizmus rögös útjára lépett, és az agresszió olykor hevesen tör elő belőle, és Olly édesanyja ennek a leggyakoribb áldozata. Nehéz téma ez amúgy, és az írónő nem is mert ebbe túlságosan belenyúlni - ezért én most nem is hibáztatom igazán, lehet nagyon eltolta volna a hangsúlyokat a regényben. Mindenesetre így is olykor felbukkan ennek a helyzetnek a hihetetlen súlyossága, és főleg mikor kicsit jobban kibontásra kerül, mikor Olly végre hajlandó lesz beszélni erről Maddy-nek, akkor picit benn akad a lélegzet. Viszont ezt leszámítva azt kell mondanom sajnos, hogy Olly-ban nincs semmi különleges, ami megkülönböztetné őt a YA regények kissé sematikus hősszerelmesei közül. Ezt például picit fájlaltam.

Az írónő az egyik interjújában elmondta, hogy regényét valójában saját lánya és a vele való kapcsolata ihlette. Elmondása szerint nagyon féltette kislányát, talán túlságosan is - és innen jött az ötlet a regényéhez, amely egy olyan lányról szól, aki egész életére arra van kárhoztatva, hogy otthon töltse az életét steril körülmények között. S ha alaposabb megnézem a regényt és lehámozom róla a romantikus mázat, akkor tényleg azt látom, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szülő-gyermek kapcsolat problematikájába: szinte minden szereplőnél megjelennek az ebből a kapcsolatból adódó szorongások, félelmek. Vagy éppen a hibás szülői magatartások: túlzott féltés, elkényeztetés, agresszió, elhanyagolás vagy a rávetítés és az el nem fogadás. Hogy milyen az, amikor ezt a nagyon fontos kapcsolatot belülről mérgezi valami. Nicola Yoon zseniálisan megragadta ezt a dolgot: nem túl didaktikusan vagy túlmagyarázón - és azt hiszem, bizonyos szinten megoldásokat, lehetséges kiutakat is kínált hozzájuk. Ez szerintem fontos.
Ahogy maga a könyv is.


Nicola Yoon: Everything, Everything
Corgi Books
306 oldal

Vörös lázadás

2017. augusztus 8., kedd

A Vörös lázadás egy nagyon erős kezdőkötet, csak túl kell esni az első húsz oldalon, ami nem szól másról, mint hogy a főhős, Darrow mennyire izzad a hőszkafanderben. De miután a 21. oldalon végre letusol, utána tényleg teret kaphat ennek a világnak a zseniálissága és összetettsége. Meg olykor hátralapozhatunk az utolsó oldalra, hogy rácsodálkozhassunk minden egyes alkalommal, hogy Pierce Brown mennyire piszkosul jóképű.


"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. Én vagyok a pöröly, ami leveri majd a láncokat."

Darrow születése óta lent él a Mars alagútrendszerében, ahol bányászként dolgozik. Sosem látta még az égboltot. Ám Darrow nemcsak bányász, hanem Vörös is - vagyis a társadalom legalacsonyabb rétegének a tagja. A Vörösökkel elhitetik az Aranyak, hogy sok-sok éve tartó munkájuk egyszer csak megtérül, és valamikor végre lakhatóvá varázsolják a bolygót. Addig is bányásznak, és életveszélyes körülmények között dolgoznak, miközben igencsak szűkös betevőjüket próbálják beosztani. Ám egy nap Darrow is rájön az igazságra: az Aranyak végig hazudtak. A Mars már egy nagyon is lakható bolygó, ahol a társadalom felsőbb rétegei nem is akármilyen életet élnek, miközben ők lent gürcölnek embertelen körülmények között a megélhetésért. Bár Darrow ennek tudatában továbbra is tenné a dolgát, de felesége Eo nem tud belenyugodni a tudatba. Eo elsuttogott vágyai végül Darrow vágyaivá válnak, mikor a lányt egy betiltott dal éneklése miatt felakasztják az Aranyak. Darrow bosszút esküszik, és nem érdekli, hogy meddig kell ezért elmennie. Neki már nincs vesztenivalója. 

A Vörös lázadásról az első benyomásom az volt, hogy talán ezt már olvastam valahol: benne van egy pici Vének háborúja, egy csipetnyi Végjáték némi Éhezők Viadalával hígítva. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy totálisan koppincs lenne az egész mert egyáltalán nem az, csak voltak momentumok, amelyek egy picit a fentebb említett könyvekre emlékeztettek. Emellett azért bőven voltak benne új dolgok és sajátos megoldások. 
Nagyon szerettem benne, hogy nagy hangsúlyt fektet a társadalmi kérdésekre és a politika működésére. Tetszett, hogy nem akar szépíteni vagy az optimista jövőkép jegyében elmaszatolni bizonyos dolgokat. Mert Pierce Brown világában nincsen semmi optimizmus. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy miképp hitetik el bármelyik társadalmi réteggel saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét, miközben észrevétlenül tartják őket elnyomás alatt. Legyen szó akár a Vörösökről, akik kvázi rabszolgasorba vannak taszítva a Mars felszíne alatti alagutak mélyén, és hosszú évtizedek óta csak a reményt kapják, hogy egyszer minden jobb lesz. Ha Arany vagy, annak is ára van. Aranyként meg kell feleljél bizonyos elvárásoknak születésedtől kezdve. Ha nem, akkor meghalsz. Erről gondoskodik az iskola. Ha sikerül életben maradnod, akkor meg kell tanulnod lavírozni a politikai élet útvesztőjében, különben... nos, igen akkor is meghalsz. 
Pierce Brown igazából végig azt sugallja, hogy a társadalmat úgy tudod leginkább az irányításod alatt tartani, ha mindenkivel sikerül elhitetned, hogy nyerhet, hogy előrébb juthat, hogy jobb lehet a helyzete. És hogy mindez csak rajtuk múlik. Pedig ez valójában hazugság, mert minden előre eldöntött. De a hitet meg kell hagyni, mert anélkül mit sem ér az egész. S persze ne feledkezzünk meg az ellenségképről sem, ami szintén nélkülözhetetlen egy társadalomban. Ellenség nélkül még a végén a tényleges vezető kerülne veszélybe. Az ellenség társadalmi szempontból szükséges és jó dolog: segít levezetni a dühöt, és lefoglalja az embereket a gyűlölködés - ahogy Umberto Eco írja az Ellenséget alkotni című esszékötetében: "Önmaga ​jobb definiálásához, úgymond, minden társadalomnak és minden egyénnek szüksége van ellenségre, akitől különbözhet. Erről tettek bizonyságot a náci és fasiszta típusú rasszista rendszerek, amikor – tűrhetetlen faji érveléssel – rettentő ellenséget találtak ki maguknak. És ugyanezt bizonyítják ma is mindazok a társadalmak, amelyek úgy keresnek valamiféle, ellentmondást nem tűrő közmegegyezést, hogy például a bevándorlók „másságában” lelnek ellenségre." És ezt a gondolatmenetet Pierce Brown remekül megfogta és adaptálta ebben a regényében. 

Ám nem csak a történet mögött meghúzódó ideológiát kedveltem, hanem főhősünk kitartását és eltökéltségét is. Az író Darrow kezébe a bosszú mindent elsöprő és soha nem nyugható erejét adta. Egy olyan hihető motivációt, hogy nem kérdőjelezzük meg soha, miért is csinálja. Darrow elveszített mindent, ami fontos neki, így úgy érzi, nincs már vesztenivalója. Csak a bosszú élteti, és bármire képes azért, hogy elérje, amit akar. Ahogy Darrow is mondta: ő lesz a szikra, ami lángra lobbantja a világot. És ezt mi is érezzük már attól a ponttól kezdve, hogy az Aranyak elveszik tőle a feleségét, Eo-t. 
A Vörös lázadás egy nagyon okos, nagyon erős kezdőkötet. Ugyan a sokszor kissé nyers és realisztikus leírásai nélkül örömmel meglettem volna, de így is körömrágósan izgalmas volt. A megfilmesítése állítólag tervben van, a forgatókönyv már kész - mondjuk, vannak kétségeim afelől, hogy mennyire lehetne ezt vászonra vinni. Mindenesetre a következő részekre is vevő vagyok, és ha esetleg a film is megjelenik egyszer csak, nem fogok nemet mondani egy mozira sem. 

Pierce Brown: Vörös lázadás   
Red Rising
Fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek
424 oldal

The Mystery of the Clockwork Sparrow - Sinclair's Mysteries #1

2017. augusztus 4., péntek

* Ezennel szeretettel meghívjuk Önt a Sinclair áruház nagyszabású megnyitójára!
Lépjen be a bonbonok, kalapok és parfümök világába, ahol minden sarokban egy-egy rejtély leselkedik! 
Ámuldozzon a felbecsülhetetlen értékű mechanikus papagáj vakmerő ellopásán!
Reszkessen a félelemtől, ahogy London leggaládabb bűnözői megvalósítják ördögi tervüket!
Álmélkodjon miközben bátor hősnőink, Miss Sophie Taylor és Miss Lilian Rose, kódokat fejtenek, cukormázas süteményeket falnak és megfogadják, hogy igazságot szolgáltatnak....
Egy pompás kaland vár Önre!*


Vannak azok a beszerzések, amiket hosszas átgondolások előznek meg, és vannak azok is, amiket csak elénk sodor a véletlen. Katherine Woodfine regénye ez utóbbiak közé tartozik nálam. Hiszen ha nem bolyongok a Goodreadsen, ha nem akad meg a szemem a gyönyörű borítón majd aztán a fülszövegen, akkor lehet, hogy elébem se kerül sose. Amiért persze igazán kár lett volna.

A Clockwork Sparrow egy igazán szórakoztató, aranyos könyv, ami nem szűkölködik kalapokban és rejtélyekben sem. A XX. század elején járunk, és történetünk nagy része a londoni Sinclair áruházban játszódik, amely éppen megnyitja a kapuit a nagyközönség előtt, hogy süteményeket, divatot, finom kelméket, ragyogó ékszekereket és más csillogást adhasson el vevőinek. A bátor hősnőink, Sophie és Lil pedig fiatal bolti eladók itt a Sinclair's-ben, akik egy furmányos rablás kellős közepén találják magukat, ami beárnyékolja az áruház megnyitójának hírét. Mivel Sophie egy véletlen folytán gyanúba keveredik ebben a botrányban, elhatározza, hogy saját szakállára nyomoz. 

Woodfine regényének legnagyobb erőssége szerintem a környezet, amelyben játszódik. A Sinclair áruház csillogása szinte pillanatok alatt elbűvölt, és imádtam olvasni erről a különös világról, erről a régimódian elegáns helyről, ami olyan akár egy porcukros álomvilág. És persze a korabeli London leírásait is élvezettel olvastam. Bár ifjúsági regény, de mégis érződik a mögötte levő alapos kutatómunka, hogy minél élethűbb, minél hihetőbb legyen a Clockwork Sparrow világa. Az írónő írt is erről a blogján, hogy mennyire fontos volt számára, hogy átélhetően megjelenítse ezt a világot. Rengeteget sétált Londonban emiatt, hogy elsősorban a saját benyomásaiból, élményeiből merítsen az ihletet. Különösképp nagy figyelmet fordított továbbá azokra az áruházakra (Fortnum & Mason, Harrods), amelyekből megalkotta a képzeletbeli Sinclair'st. 
Ezenkívül rengeteg térképet, fotográfiát nézegetett a korabeli Londonról, sőt még úti beszámolókat is olvasgatott az 1900-as évek elejéről, hogy minél inkább el tudja képzelni, át tudja adni ezt a kort. És ez szerintem maradéktalanul sikerült is. Nem erőlködik a leírásokkal, nincs benne semmi mesterkéltség - egyszerűen csak elragadó. 

Ahogyan főhőseink is. Sophie -t például egyenesen imádtam, ő volt az abszolút kedvencem. Amikor az első fejezetben találkozunk vele, épp egy omnibuszon zötykölődve tart új munkahelyére. Mint később megtudjuk, éppen egy igazán nehéz időszakon megy keresztül: édesapja elhunyt, és a gazdag környezetből kiszakadva kénytelen volt munkát keresni, hogy el tudja magát tartani. Ám Sophie nem panaszkodik. Nem csak másoknak, nekünk sem. Nem monologizál oldalakat ezen - pedig hát lehetne - , mert ő egy erős, okos hősnő, aki a történet végére igazán talpraesetté válik és nem féli a világot. Aki tudja ki ő és mit akar.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: bájos. És ezt csakis pozitív értelemben mondom. Szeretem az ilyen regényeket, amik látszólag nem veszik komolyan magukat, de a megírásukra mégis nagy figyelmet fordítottak. Nem is beszélve az illusztrációkról, amik meseszépségesek! Ezt már a borítót meglátva is le lehet szűrni, illetve a könyv belsejében található rajzok is rengeteget dobnak a könyv megjelenésén. Ez a tehetséges illusztrátor egyébként Júlia Sardà, aki olyan klasszikus mesékhez készített még rajzokat, mint a Mary Poppins vagy az Óz, a nagy varázsló
Egy szó, mint száz: örülök, hogy ez a kívül, belül csodálatos kötet végül a virtuális kosaramban landolt. Természetesen, a sorozatot mindenképp folytatni fogom, mert szeretnék még a Sinclair's-ben kalandozni, és azt is tudni szeretném, hogy mi lesz Sophiék további sorsa. 
Katherine Woodfine pedig egy nagyon szimpatikus írónő, aki igazán a szívén viseli az ifjúsági irodalom népszerűsítését - nem a saját könyveit értve ez alatt. Könyvajánlókat írogat, egy gyerekirodalommal foglalkozó podcastot vezet, és a YouTube csatornáján is szokott ifjúsági könyveket bemutatni. Ha lesz energiám, lehet hogy jobban bemutatom őt, mert nagyon izgalmas dolgokat csinál. 
Miss Woodfine, végtelenül örültem!

Katherine Woodfine: The Mystery of the Clockwork Sparrow - Sinclair's Mysteries #1
Illusztrációk: Júlia Sardá
Egmont
312 oldal
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS