A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.

Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől

Az e-könyvek, e-könyvolvasók rohamos terjedésével talán jogosan teszi fel a kérdést a könyvmoly, hogy vajon hova vezet ez az út? Az olvasmányok ennyire különböző médiumai mennyi ideig lesznek képesek egymás mellett élni? Vajon előbb-utóbb kiszoríthatja-e egyik a másikat? Mindenki kedvenc Umberto Ecoja barátjával, Jean -Claude Carriére -rel beszélgetett erről ebben a kötetben - de szerencsére, azért más dolgok is szóba kerültek. 

Azért mondom, hogy szerencsére, mert bár volt benne egy-két kifejezetten érdekes dolog, de ennél a témánál legtöbbször vagy nyilvánvaló vagy éppen üres frázisokat csattogtattak (esetleg mindkettőt egyszerre) - és az ismétlés is elég sok volt.. S mindennek a tetejében én ezt túlságosan is vezetett beszélgetésnek éreztem. A későbbi témákhoz képest itt jóval kevésbé szárnyaltak Ecoék. Végig az motoszkált a fejemben, hogy annyira nem is szívesen beszélnek erről, mintha ez csak valami kötelező bemelegítés lett volna, hogy aztán végre érdekesebb témákra térhessenek rá. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy a következő részek bőven kárpótolni fognak ezért. Mert komolyan erősen csábítani kezdett harminc oldal után az a gondolat, hogy szépen kivegyem belőle a könyvjelzőt és egy laza mozdulattal valamelyik felső polcra elrakjam. 

Valahol az emlékezésről, a kollektív emlékezetről szóló eszmefuttatás során kaptam fel legelőször úgy igazán a fejemet. Azt hiszem itt volt az a pont, ahol az elégedetlenségem már végleg elhagyott, mert itt vette igazán kezdetét az a fajta bölcsészkedős diskurzus, amit én igazán szeretek.

" [...]a kollektív emlékezetnek, azaz a kultúrának kettős szerepe van. Az egyik valóban az, hogy megőrizzen bizonyos adatokat, míg a másik az, hogy engedje feledésbe merülni azokat, amelyek csak feleslegesen terhelnék az agyunkat. [...] Számos modern tanulmány olvasható erről a jelenségről, amelynek a lényege a hallgatólagos lemondás a múlt bizonyos emlékeiről, s egyúttal a kultúra más elemeinek egyfajta fagyasztóládába zárása a jövő számára." - bár ez a megállapítás is valóban közismert, ám amikor a modern világ ezzel kapcsolatos problematikájára világított rá, na akkor ott... húúú! Hiszen ma az internetnek köszönhetően mindenféle információ elérhető bárki számára - szűretlenül, hierarchia nélkül vagy egyáltalán bármiféle rend nélkül. Manapság, akár úgy is mondhatjuk, az információk káoszában sodródunk. Képtelenség hát a jövő nemzedéke számára úgy megszűrni ezeket az emlékeket, ahogy az elődeink tették; s ez azért problematikus, hiszen így a kollektív emlékezet mint olyan, a mai formájában megszűnhet előbb-utóbb létezni -  bár aztán ugye ki tudja... Mindenesetre akár ezt az emlékezet dolgot nézzük, akár bármi mást: elképzelhetetlenül hatalmas változások előtt toporgunk.

Szerintem ez a könyv legalább szól annyira a kulturális átalakulásokról; a régi idők, a jelen és a jövő kapcsolatáról vagy éppen különbségeiről, mint - a címből sejthető -  irodalomról. S tudjátok ez nem is baj, hiszen az irodalomban vagy a könyv életében végbemenő változásokat butaság lenne csak úgy magában vizsgálni, hiszen ezek mind-mind a kultúránk részei. Részek pedig nem alakulnak csakúgy át, mert attól az egész kép megváltozik. S igazából ezért is csodálom ennyire Ecot persze iszonyatos műveltségét is beleértve, mert az sem semmi - illetve most már barátját, Carriére -t is - , mert hol aprólékosan, hol globálisan nézi a dolgokat, és keresi közöttük az összefüggéseket, s ebből következőleg olyasmiket tud mondani, hogy elalélok.

Igazán tetszettek még az emberi butaságról, idiotizmusról szóló okfejtéseik, mert ez is egy olyan téma, ami engem iszonyatosan érdekel, mert hát ez is egy fontos mozgatórugója a kultúrának, bármennyire is szeretnénk ha nem lenne. A másik dolog pedig, hogy bármennyire is arculcsapósan idegesítő dolog, azért azt ne felejtsük el hozzátenni, hogy épp' annyira szórakoztató is. Azt hiszem, hamarosan el is fogom olvasni Ráth-Végh István emberi butaságról szóló trilógiáját, mert most egészen rákaptam a témára. 
Eco és Carriére a butaságot sem csupán globálisan vizsgálják mint olyat, hanem kitérnek a történelem vagy éppen az irodalom idekapcsolódó pontjaira is, mint például hogy hány ma már klasszikusnak számító szerzőt utasítottak el a kiadók, és milyen indoklásokkal - s ezek az érvek, a szóban forgó költők, írók mai irodalomban elfoglalt helyüket tekintve, eléggé nevetségesen hatnak.

A későbbiekben még szó esett e két bibliofil uraság elképzelhetetlenül hatalmas és értékes könyvtáráról, amikhez foghatókat én még csak el sem tudok képzelni. Könyvritkaságok sokasága sorakozik polcaikon különböző századokból (vannak XIV. , sőt XII. századi kézirataik is! Elképesztő, komolyan!). Ahogy itt ülök életem és ízlésem összevisszaságát reprezentáló könyveim között, és belegondolok, hogy ez a két zseni bizonyos gyűjteményeinek köteteit (jah, mert hogy nem úgy kell elképzelni a könyvtáraikat, hogy egy-két szoba és hello... házak!! Értitek? Külön házak a könyveiknek) micsoda tudatossággal válogatják össze, hát..... nem is tudom mit gondoljak. Úgy értem, mekkora jó dolog már ha az ember a világon teljesen egyedülálló mese-és mítoszgyűjteménnyel rendelkezik-  a világ minden tájáról és mindenféle korokból! Ez a lehető legmenőbb dolog a Supermanköpeny után.

Ha egyszer okos és művelt leszek, akkor én Umberto Eco barátja szeretnék lenni. Erre jutottam a könyv elolvasása után.

Jean-Claude Carriére- Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől
N' espérez pas vous débarrasser des livres
Fordította: Sajó Tamás
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 290
Eredeti ár: 3200 Ft

Bramare, azaz vágyakozni

Na, ez az a bejegyzés, amit még akkor kellett volna megírnom mielőtt elutazok Toszkánába. jaj, az az állandó lustaságom Mert  most az van, hogy abszolút összefolytak a saját benyomásaim és a szerzőé erről a vidékről. Oké, azt tudom, hogy tutira nem vettem ott nyaralót, és nem jártam hivatalokba hivatalososkodni, meg nem találkoztam mesteremberekkel és nem műveltem földet sem vagy ilyesmi...


De ezt Frances Mayes mind megtette- mindezt azért, mert Itália már az első pillanattól fogva elbűvölte, és elhatározta, hogy vesz ott egy nyaralót, mert megteheti. Persze, aztán kiderül, hogy ezen a csodálatos helyen már nem olyan egyszerű az élet, ha az ember nem csupán egy átutazó turista. De azért bevallom, valahogy mégse tudtam sajnálni az írónőt, hiszen ha az ember bármiféle bosszantó vagy éppen megoldhatatlan probléma után le tud ülni a kertben illatozó hársfája alá, és az ott elhelyezett óriási ebédlőasztalon hamisíthatatlan olasz ételeket ehet, akkor szerintem nem létezhet olyan gond, ami miatt szomorkodni kéne.

Igazából ezt a könyvet használtam hangulatalapozónak, és meg kell mondjam, nálam abszolút működött: ahányszor csak kinyitottam, éreztem a toszkán napfény melegét és tényleg alig vártam, hogy végre indulhassak én is oda. Oké, nem egy alig-bírom-kivárni-a-végét típusú történet, sokkal inkább impressziók és útirajz keveréke. Szerintem Mayes nagyon jól át tudta adni az ottani emberek sajátosságait és Toszkána hangulatát - az itt (is) felcsipegetett morzsákkal indultam útnak, és egyáltalán nem csalódtam.

Mindemellett bevallom hősiesen azt is, hogy azért nem csupán mókáról és kacagásról szólt viszonyunk, akadtak köztünk problémák is. Így például eléggé feszegette a tűréshatáromat a rengeteg ismétlés, amikor ugyanazt, de tényleg ugyanazt elmondja vagy negyvenkétszer, és hát tök jó, tök jó - gondoltam mindig - de azért lendüljünk már ezen tovább. Mert tudom magamról, hogy feledékeny vagyok, no de azért ez mégis csak túlzás. Én amondó vagyok egy kicsi szerkesztői munka ebből a szempontból még ráfért volna a könyvre. A másik dolog meg a receptek elhelyezése. Pont a valaminek a közepén, ami igazából eszméletlenül megakasztotta az olvasást - szerény véleményem szerint sokkal szerencsésebb lett volna, ha ezek a végére kerülnek. Már csak azért is, mert ha mondjuk teszem azt, ki akarom próbálni a recepteket - igen, ki fogom! - , akkor ne kelljen már ide-oda lapozgatnom, hanem csak sitty-sutty a végére, és kész. 

De mindezt leszámítva jól esett akkor a lelkemnek ez a könyv, és igazán élvezetes volt Toszkánában időzni Mayes társaságában, aki nyitott és hihetetlenül lelkes útitársnak bizonyult. Azt hiszem, ha eljön az idő, amikor menthetetlenül visszavágyom oda - és ez biztos hamarosan eljön - , akkor előveszem a folytatását. Kíváncsi vagyok.


Frances Mayes: Napsütötte Toszkána
Fordította: Sümegi Balázs
Eredeti cím: Under the Tuscan Sun
Kiadó: Tericum Kiadó
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3170

Szőnyegből szőtt álmok

Anita Amirrezvani: A virágok vére

kiolvastam: 2011. március 3.

Minden egy szőnyeggel kezdődött. Ha nem lett volna egy bizonyos perzsaszőnyeg, ez a regény talán meg sem született volna. Állítólag ugyanis az írónő tizenhét éves korában az édesapjától egy gyönyörű perzsaszőnyeget kapott ajándékba, amely később A virágok vére történetét ihlette. A szőnyeg láttán alakok, történetek kezdtek kibontakozni a fejében, s egyszer csak hopp, kész is volt a szőnyegszövő leány meséje...

A XVII. századi Iránban játszódó regényünk névtelen főhősnője és egyben narrátora a felnőtté válás küszöbén áll, ami azt jelenti, hogy hamarosan férjet kell keresni számára. Ám egy tragikus véletlen következtében édesapja váratlanul elhunyt, ezáltal a család nem csupán egy nagyon szeretett családtagot veszített el, hanem a megélhetésük egyetlen forrását is. Anya és lánya éhezés és nélkülözés közepette arra az elhatározásra jutnak, hogy felkeresik az elhunyt gazdag féltestvérét Iszfahánban, hátha hajlandó gondoskodni róluk.

Nagy Abbász, a sah által nagyra becsült szőnyegtervező végül befogadja szegény vidéki rokonait, ám felesége jóvoltából nem sok jóra számíthatnak: nem rokonokként, hanem szolgálóként kell élniük abban a hatalmas házban, éjt nappallá téve kell dolgozniuk, s olykor a legalantasabb munkára is rákényszerülnek.

Főhősnőnk mindemellett sem mond le az álmáról, hogy jól kitanulja a szőnyegtervező mesterséget – Nagy Abbász bár eleinte ódzkodik ettől a merész ötlettől, de aztán felfigyel a lány tehetségére, s végül hajlandó elvállalni a kitaníttatását. Közben a lány szigára – azaz egy előre meghatározott időtartamra szóló házasságra – kényszerül, s végül válaszút elé kerül: vagy örökösen a férje kedvére tenni, minden parancsát teljesíteni, s elviselni a szigából származó szégyent mások előtt, vagy követni azt az álmot, ami már régóta a szeme előtt lebeg. A választás első hallásra nem tűnhet nehéznek, de egy sor olyan körülmény nehezíti meg a döntését, ami fájdalmas veszteségekhez vezethet.

Talán, a történet főbb vonalai nem tűnnek valami meggyőzőnek: kicsit sablonos, kicsit közhelyes – ezer meg ezer ilyen történetet találhatunk a könyvesboltok „romantikus olvasmányok” polcain, ahol adott egy nő, aki a céltalan, ámde mégis valamiféle biztonságot jelentő élete és a megvalósításra váró álmai között őrlődik. S valóban igaz, a történet ennél nem több, szóval, aki kicsit komolyabb, mondhatni úttörő könyvet vár ebben a témában, az csalódni fog. Én előre szóltam.

De mégis miben különbözik ez attól a tengernyi könyvtől? Mi az, ami miatt mégis érdemes kezünkbe venni ezt a kötetet? Szerintem már maga a helyszín és a könyvben fontos szerepet játszó iráni kultúrkör is nagyon jó érv a fenti kérdésekre.

Érdekes dolog ennyire más szemmel nézni a világra, vagyis inkább azt mondom, érdekes ennyire más világra tekinteni, ami sokban különbözik a mienktől: mások a hagyományok, az életmód, a vallás, a társadalmi berendezkedés és még annyi, de annyi minden, hogy a végtelenségig sorolhatnánk. S mégis: mindezen különbségek ellenére a hasonlóságokat is felfedezhetjük: az emberi reakciók, a gyűlölet, a gyász, a szeretet és a szerelem mindig és mindenhol ugyanazok, sohasem változnak – bármennyire mások is vagyunk.

A könyv további érdekességei a narrációba bele-beleszőtt népmesék, amik olykor megszakítják a történések fonalát. Természetesen nem funkciótlanul kerültek bele a szövegbe: ezek a mesék saját nyelvükön, saját belső törvényszerűségeiken keresztül reflektálnak főhősnőnk történetére, érzelmeire. Ahogy az a népmeséknél lenni szokott, ezek is olykor kegyetlenek vagy éppen szomorúak – de mindig csodálatosak. Igazán érdekes hatást keltenek a szövegben olvasás közben, szóval ez is egyértelműen a meggyőző érvek csoportjába sorolandó.

Viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy a könyvben fellelhető erotikus jelenetek miatt – amelyek nem csupán utalás szinten vannak jelen, hanem elég részletesen és alaposan leírt részekről beszélünk – egyértelműen az érett olvasóknak ajánlanám.

Személyes véleményem szerint az írónő bizonyos pontokon már túlzásba vitte: a történet pár fejezet erejéig kisiklott és valahogy átsétált az erotikus regény műfajába. Amivel nem lenne semmi gond, ha az ember direkt ilyen könyvet emelt volna le a polcról – de mivel nem ez történt, ezért számomra igenis zavarónak hatott. Azonban szerencsére hamar túllendültünk ezeken a részeken, és a történet folytatódhatott a megszokott kerékvágásban, ismét gyönyörű mesékkel átszőve.

A virágok vére leginkább hölgyolvasóknak ajánlott. Könnyed, mondhatni egzotikus kikapcsolódást nyújthat a lapok közt megbúvó mesékkel, szőnyegekkel és álmokkal.

Az összegzésnél kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert bár tetszett a könyv, de a kisiklások miatt gondban vagyok. Azt hiszem, 5 pontra értékelem.

Kiadó: Geopen
Fordító: Bíró Júlia
Eredeti cím: The Blood of Flowers
Oldalszám: 358
Ára: 2990 Ft

(Képek forrása: weheartit.com)

Kultúrák találkozása

Kate Furnivall: Az orosz szerető

kiolvastam: 2010. július 18.

Egy vallomással kell kezdenem a bejegyzésemet: engem a könyv borítója fogott meg, szerintem gyönyörűre sikerült! Az, hogy miről is szól, kezdetben egyáltalán nem érdekelt, csak a borítója miatt vettem le olykor-olykor a könyvesbolt polcáról. Aztán később olvastam róla véleményeket a molyon, könyvesblogokon, s mivel mindenki csak jót mondott róla, gondoltam kiveszem a könyvtárból - így határoztam el jópár hónapja, s csak most a nyári szünet semmittevésében jutottam oda, hogy valóban magamhoz vegyem.

A könyv egy nagyon erős kezdéssel indul: a vörösök már átvették a hatalmat Oroszországban, s az arisztokraták és a felsőbb vezetés körüli tisztogatások folynak éppen. Az első oldalakon az orosz pusztákra egy fehéroroszokkal megtömött vagon érkezik, hogy a senkiföldje csendjében a katonák minden különösebb gond nélkül elintézhessék őket - a halálraítéltek között van Valentina Ivanova és férje, illetve egyetlen kislányuk, Lydia. Valentina az utolsó szem gyémántjaival végül meg tudja vesztegetni a katonákat, hogy őt és a kislányát engedjék el - sajnos a férjét már nem tudja megmenteni, ő a vörösök kezén marad.

Pár év múlva anyát és lányát Kínában látjuk viszont: egy olyan Kínában, ami még mindig keresi a helyét ebben a kitágult világban. Különböző népek ötvöző helye ez: angoloktól kezdve magyarokig mindenféle nép megtalálható itt, bár eléggé szeparálva vannak egymástól a város különböző negyedeiben. A nyomorúság és szegénység mindennaposak a város bizonyos részein (legfőként a kínai negyedben), miközben pár utcával feljebb a kandalló melege előtt bársonyszékbe kényelmesen elhelyezkedve a szőrmébe és aranyláncba burkolózott gazdagok azon tanakodnak, hogy epret egyenek-e vagy inkább pezsgőt igyanak?

"Az országban a sötétség, sűrű és határtalan volt. Visszakövetelte magának azt a törékeny világot, amiről azt hitték a külföldiek, hogy az övék."

Valentina és Lydia az orosz negyedben húzta meg magát egy apró padlásszobában. Az anya, aki egykor a cárnak zongorázott, nem tudja és soha nem is fogja tudni feldolgozni férje halálát, és életmódjának megváltozását. A finom ruhákhoz, drága parfümökhöz szokott tehetséges zongoraművésznő már a vodkával illatosítja magát, hogy a feledés homálya megszüntesse a vesztesége fájdalmát. Lydia talpraesett lánnyá érett az évek során, s édesanyja alkoholizmusa és súlyos depressziója miatt kénytelen volt maga megkeresni a napi betevő falatot, amit apróbb lopásokból oldott meg. A lány egyre csak azon van, hogy édesanyját boldoggá tegye, és visszaadhassa neki az élet számukra elveszett csillogását. Eközben egy szerelmi szál is kialakul Lydia és az ő életét megmentő kínai kommunista fiatalember között. Két különböző kultúra találkozása, s két fiatal egymásra találása története ez: hogy pattan fel szívükben az első szikra, amiből egyszer mindent fénybe és melegségbe borító, hatalmas tűz válik. Bár fontos része ez a könyvnek, mégsem ez van kihangsúlyozva - vagy nem csak ez? , s így a regényt nem nevezhetjük egy egyszerű kis limonádénak.

"Zenét vittél az életembe. Egész életemben ott volt a zene. Ó anya, rengeteg puszit adtál. Színes sálakat. És megmutattad, hogyan használjam ésszel a szavakat, még akkor is, ha ezzel megőrjítettelek. Igen megmutattad – erősködött –, megtanítottál arra, hogy önállóan gondolkodjak, és ami a legjobb, hagytad, hogy elkövessem a saját hibáimat"

A könyvben nemcsak Lydia sorsát követhetjük nyomon, egy másik szál is fut mellette. Ez pedig Lydia iskolájának az igazgatójának az élete, aki Kína szépségeibe van belefeledkezve. Csodálja ezt a kultúrát, a nyelvet és az itt őshonos embereket. Szeretné, ha az ország iránt való tisztelete nebulóiban is visszhangra találna, így a brit történelem és irodalom mellett Kínáról is ugyanígy tanulnak. Persze, a korlátolt szülők némelyike nem igazán díjazza ezt a tanítási módszert: megfenyegetik, hogy bezáratják az iskolát, megvonják az anyagi támogatását. Az igazgató végig a regényben az iskolájának megtartásáért küzd, s közben olyan tiltott üzletekbe is belemegy, amivel rengeteget kockáztat.

Igazából nekem Lydia története tetszett a legjobban: ez az okos, talpraesett lány rettentően szimpatikus volt számomra, s így a további sorsa is jobban érdekelt. Ő tényleg egy igazi túlélő, aki a jég hátán is megél, bár sokszor keveredett veszélyes kalandokba, amikből úgy látszott nincs már menekvés. Valentina is érdekelt, kíváncsi voltam, hogy túl tud-e jutni depresszióján, vajon képes lesz-e újrakezdeni az életet, ha nem is magáért, legalább a lányáért.

Furnivall regénye elnyerte a tetszésemet, bár nem annyira, mint azt én elgondoltam. A sok központozási hiba számomra nagyon levett a mű élvezeti értékéből - talán az a lektor mégsem olyan felesleges személy.... Nem túlzok szerintem, ha azt állítom, hogy volt olyan rész, ahol szinte minden egyes szó után ott virított egy vessző. És. A. Pontok. Nagy. Számáról. Ne. Is . Beszéljünk.

Magával a történettel nem voltak nagy gondjaim, amik voltak azok viszont teljesen szubjektív problémák. Például, hogy az érdeklődési körömbe annyira nem fér bele a kínai maffia. Elolvastam azokat a részeket is, nem azt mondom, csak ezek valahogy nem kötöttek le. (Bár gondolom, jópár embernek viszont pont ezek voltak az izgalmas részek. Szóval, mondom ez egyéni problémám.). De érdekes volt a bepillantás a kínai, orosz kultúrába, a korabeli puskaporos helyzetnek a megismerése. Szóval én is találtam magamnak csemegézni valót.

Lesz majd valamikor ennek folytatása is, bár nem tudom, hogy ez milyen és mikor megjelenést jelent majd hazánkban. De remélem, annak a könyvnek el lesz végezve a lektorálása. Az értékelésemben 7 pontot adok a könyvnek.

Fülszöveg:

Valentina Ivanova arisztokratikus származású fehérorosz zongoraművésznő, aki eddig csak elit orosz körökben forgott, mígnem a bolsevik forradalom idején, családjával menekülni kényszerül a hazájából. Sok viszontagság után végül Kínában, Juncsow orosz negyedében talál menedéket magának és lányának, Lydiának. A túlélés azonban nehéz műfaj. Valentina titkok, depresszió és alkoholizmus veszélyes örvényébe süllyed. A gyönyörű fiatal nő, férfi csodálóitól kapott ajándékokból, és esélyeken való fellépéseiből próbálja fenntartani magát és leányát. A tizenhat éves, megfékezhetetlen Lídia, édesanyja tudta nélkül lopásokból egészíti ki jövedelmüket. Amikor a nyughatatlan lány magára vonja a maffia figyelmét, Csang an Lo személyében váratlan megmentőre talál. Az intelligens, vonzó kínai fiú kiváló kung u harcos. A két különleges fiatal ebben a veszélyekkel teli világban egymásba szeret, s szembe kerülnek Juncsow ádáz triádjával és a városban letelepedett fehér kolónia szigorú korlátaival. Lydia sorsa tükröződik Theo Willoughby, a brit iskolaigazgató életében is. Theo minden erejét megfeszítve próbálja megőrizni iskoláját és boldog életét gyönyörű kínai szeretőjével, Li Mejjel. A küzdelem során összejátszik Li Mej elhidegült apjával, a Fekete Kígyók Maffia fejével, és miatta belebonyolódik a juncsow-i ópium-csempészetbe is. A szerző életszerűen festi le Lydia egyéniségét és személyes küzdelmeit a Kínai korrupcióval, és gonoszsággal bemocskolt különleges világban, ahol a gyönyörű és bátor lány nap mint nap keményen küzd szeretteiért.

Elfeledettek legendái | A kilenc kapu

Jiri Langer: A kilenc kapu

kiolvastam: 2009. november 15.

"Ezeken a könyvoldalakon csak ritkán fordulnak elő képek a mindennapi életből. Inkább úgy érzitek majd, hogy egy időre átköltöztetek valamely távoli, egzotikus országba, ahol másfajta virágok nyílnak, és másfajta csillagok ragyognak. Ősrégi időkbe, amikor a valóság álom volt, és az álom valóság.

És mégsem egészen így áll a dolog. Minden a mi közvetlen szomszédsáunkban történt, és nem is régen, úgyszólván egy perccel ezelőtt. Avagy nem csupán egy perc-e hetven, százötven év egy olyan kultúrában, amely több mint háromezer é

ves történelme tükrében szemlélheti magát?"

Fülszöveg:

Jiri Langer Kilenc kapu című műve a világirodalom egyedi darabja, amely angol, német, olasz és lengyel nyelven is napvilágot látott. Figyelemre méltó, humorral telített eredeti munka, a haszid zsidó kultúra autentikus dokumentuma. Nyugaton csak kevesen ismerték a haszidokat, s még kevesebb volt az olyan ember, akit a zárt haszid közösség be is fogadott. Egyedül Jiri Langer a csodatévő belzi rabbi tanítványa hozhatott hírt felőle, egyedül ő írhatta meg a Kilenc kaput, melyben minden egyes történ

et a megsemmisült haszid világ egy-egy gyöngyszeme.

Értékelés:

A haszidizmus a XVIII. század közepe táján született jámbor zsidó mozgalom, melynek alapítója Baál Sém Tóv. Sok tekintetben kiművelt engem ez a regény a zsidó kultúráról, leginkább a haszidizmusról. Jiri Langerről és könyvéről nem igazán hallani sehol, pedig könyve egy letűnt világ legendáit őrizte meg az utókor számára, hogy tanuljunk, okuljunk belőle.

A könyv elején Jiri, az író bátyjának előszavát olvashatjuk: bemutatja nekünk öccsének alakját, úgy, ahogy csak ő ismerhette és a családja és senki más. Beszél nekünk életéről, hogyan jutott el a haszidokhoz, milyen elhatározásból, s mikor visszatért, hogyan vált az átlagos prágai fiúból csodabogár a környezete szemében. Beszél nekünk magáról a könyvről is, elmondja hibáit is, s hogy ezeket miért nem javította ki. (ugyanis ő irodalmár, s Jiri erre kérte meg, hogy az esetleges stilisztikai hibáit javítsa)

Ezután Jiri hangját hallhatjuk az olvasóhoz intézett előszóban. Saját szemszögéből láttatja azokat a dolgokat, amelyeket bátyja már említett nekünk, s megtudunk olyan részeket is, amiket csak ő tudhatott életéből.

Ezután következik a kilenc kapu, amely kilenc fejezetnek felel meg, s a fejezetek köré egy-egy haszid szent alakja csoportosul: a róluk szóló legendákat ismerhetjük meg itt, s vele együtt a haszid szokásokat, s a szokások miértjeit. Az egész könyv az élőszó frisseségével hat az olvasóra: csapong ide-oda, jaj, még ez eszembe jutott, ezt feltétlenül tudnotok kell és ehhez hasonló

kiszólások. És az ember csak sodródik és sodródik a jobbnál jobb történetekkel és észre se veszi, hogy már mennyi oldalt átlapozott! Mintha olvasás közben megelevenedne a nagy mesélő alakja, aki csak mesél és mesél egész éjszaka és mi csüngünk rajta és mindig csak még egy utolsó történetecskét kérünk.

A történeteket olvasva (vagy inkább "hallgatva") sokszor elfelejtettem, hogy milyen korban is játszódik ez a történet. Ez a sok csoda, ez az idő nélküliség egy teljesen más idődimenziónak az érzetét váltotta ki belőlem. Egyszer egyszer ugyan feltűnt egy évszám vagy megemlítették Mária Terézia vagy II. József nevét, de ez nem volt jellemző. A térképzetem is teljesen más volt: a történetek mind egytől egyig Kelet-Galíciában történtek, de én mindig valami misztikus, varázslatos helyet képzeltem el helyszínként. Egy valami meghatározhatatlan, nem evilági helyet.

És még mindehhez hozzácsatoljuk az író stílusát, akkor egy nagyon jó könyvet kapunk! Egyszerű, nem túlcicomázott stílus ez, ami egy-egy szó kapcsán egy új történettel ismertet meg minket. A haszid szokásokat is olyan aprólékosan írja le és olyan jól magyaráz mellé, hogy még a legjáratlanabbak is megértik ezeket a konvenciókat.

A történetek változatosak, sok témát felölelnek, és ami meglepő, nagyon sok humoros történet bukkan fel, olykor a legváratlanabb helyzetekben, mikor az ember nem is számít rá.

Igazából, nehéz helyzetben vagyok a műfajba sorolásnál.... Regénynek nem tudom, hogy nevezhetném-e, mert a kapuk össze is függnek egymással, meg nem is... ha összevissza olvasod, akkor is van értelme, de lineárisan olvasva érzel valami kapcsot, de nem tudod megmondani, hogy mi az. Elbeszélés kötetnek nem tudom, hogy nevezhetném -e... mert a kapuk nem igazán úgy végződnek, hogy van egy kiindulási helyzetünk és onnan tartunk valahova. Egyszerűen csak van egy mesélőnk, aki leül mellénk és csak ontja, ontja a történeteit.

Összegzés:

Nehezen kezdtem hozzá, az elején nehezen haladtam. De aztán ahogy megszoktam ezt a furcsa (ám nem rossz stílust) már csak sodródtam a történetekkel együtt, és rengetegszer támadt nevethetnékem (ami egyszer-kétszer nyilvános helyeken érdekes szituációkat hozott ki). Voltak történetek, amik annyira nem fogtak meg (de szerencsére egyik történet se hosszú), de voltak amiket nagyon megkedveltem! Összességében elmondhatom, hogy jó és érdekes könyvvel volt dolgom, és sajnálkozom rajta, hogy jóval kevesebbet foglalkoznak vele, mint amit megérdemelne! Az értékelésemben 8 pontot kap!

A válasz arra a kérdésre miért is kell szilveszterkor buliznunk?

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza

Kiolvastam: 2009. szeptember 20.

" Azok a rítusok és hiedelmek, amelyeket 'Az idő megújítása' cím alatt csoportosítottunk, végtelenül sok változatot alkotnak, és azzal nem is áltathatjuk magunkat, hogy összefüggő és egységes rendszerben kíséreljük meg a bemutatásukat. Ám dolgozatunk célja nem is kívánja meg, hogy e megújítás minden formáját bemutassuk vagy akár morfológiailag vagy történetileg elemezzük. Nem kell most tisztáznunk, miként alakult ki a naptár, s ugyancsak nem kell felvázolnunk olyan rendszert sem, amely magába foglalná a különböző népek eltérő felfogását az 'évről'. A legtöbb primitív társadalomban az Újév azonos az új termésre helyezett tabu visszavonásával: ezzel a kijelentéssel a termés ehetővé és ártalmatlanná válik a közösség számára. Ahol több gabona- és gyümölcsfajta terem, és egymást követő évszakokban érnek be, ott gyakran több újévi ünneppel találkozhatunk. Ez azt jelenti, hogy az idő felosztását azok a rítusok határozzák meg, amelyek az élelemkészletek megújítását irányítják. Azok a szertartások szabják meg tehát az időegységeket, amelyeket a közösségi élet folytonosságának teljességét hivatottak fenntartani."

Fülszöveg:

Az örök visszatérés mítosza az archaikus társadalomban élő és a modern ember világmindenséghez fűződő viszonyát tárgyalja. Az archaikus ember egyetlen olyan mozdulatot sem tesz, amelyet korábban ne tett volna már egy felsőbb szellemi lény, egy démon, egy istenség. Élete így mások cselekedeteinek szakadatlan ismétléséből áll. Ezáltal a mindenséghez kötődik, amelynek történelmét végtelen szertartásokból éli át újra és újra, s amelyhez az idő szokványos folyásáról megfeledkezve örökké visszatér.

Az archaikus közösségből kiszakadt, 'történelmi' vagy modern ember vigasztalanul állna a történelem rémületével szemben, ha nem fogadna el valaminő világszellemet, hiszen tudása, mellyel felismerte emberlétének végleges voltát, nem kárpótolja a rászakadó szenvedésekért. A modern embert csak olyan szabadságfilozófia menti meg, amely nem zárja ki az isteni létezést. Ez a filozófia az archetipikus ismétlés hagyományos szellemét meghaladó zsidó-keresztény vallásos élményben: a hitben adatott meg az ember számára. A modern ember a bűnbeesés embere, s az archetípusok ismétlésének paradicsomából kiűzetve egyetlen segítsége maradt: a kereszténység. Az örök visszatérés élménye által az archaikus emberhez hasonlóan részese lehet a teremtésnek.

Értékelés:

Először a szerzőről ejtenék meg pár szót: Mircea Eliade (1907-1986) világhírű vallástörténész és író, Bukarestben született, ott kezdte tudományos pályáját. 1940 és 44 között az Antonescu-kormány képviseletében diplomáciai szolgálatot teljesített Lisszabonban és Londonban. A háború után Párizsban a Sorbonne-on, majd a chicago-i egyetemen tanított. Vallástörténeti kutatásaiban az ember mítoszokban megnyilvánuló önképét, a vallás szerkezetét és kultúraformáló szerepét, az egzisztenciális egységet alkotó individuumok jellegezetességeit vizsgálja.

Eliade könnyű nyelvezete még a kissé képzeletlenek számára is megfelelő olvasnivalót nyújt. Persze, ettől mondanivalója tudományos, de a nyelvezete megkönnyíti a megértését, amit ráadásul rengeteg, különböző kultúrákból vett példával támaszt alá, ami tovább szélesíti az olvasó látókörét.

Sok érdekes dolgot megtudhat belőle a kedves olvasó, s szokásaink, időfelfogásaink miértjeire is választ kaphatunk ebből a tanulmánykötetből, amely négy fejezetből áll: 1. Archetípusok és ismétlés 2. Az idő megújítása 3. szerencsétlenség és történelem 4. A történelem rémületében

Az érdekességeket és a címben feltett kérdésre adott választ nem lövöm le, járjon mindenki utána! Érdemes!

Összegzés:

Érdekes, könnyen és gyorsan olvasható, külcsínyre is megfelel a kívánalmaknak! De végül az értékelésemben csak 7 pontot ér el.