Írország. Misztikum. Romantika. Ezekkel a szavakkal lehetne legjobban leírni Amy Harmon regényét, ami valahogy tavasz környékén mindenhonnan szembejött velem. És bár szeretem úgy gondolni, hogy engem nem kezd azért érdekelni valami, mert sokszor látom, de azért mégis csak akadnak kivételek. Igazából már Írországgal megvett magának a történet, a romantikával kapcsolatban meg nagyon szurkoltam, hogy úgy valahogy legyen jelen, hogy ne okozzon nekem szemforgatásokat. 

 

A regény főhősnője, Anne Gallagher számára a nagypapája jelentette a világot. Az ő történetei miatt vágyakozott családja szülőföldje, Írország után. Most először teszi be a lábát az őshazába, hogy imádott nagyapja hamvait ott helyezze végső nyugalomra.  

Ám valami különös dolog történik: Anne egyszer csak 1921-ben találja magát, nagyapja gyermekkorában. A kisfú gyámja, Dr. Thomas Smith veszi szárnyai alá Anne-t, aki kísértetiesen hasonlít a kisfiú halottnak hitt édesanyjára. Anne elfogadja ezt az új személyiségét, és ennek nyomán szerves része lehet az ír történelem eme szeletének. De vajon visszajut-e valaha Anne a saját idejébe? És vajon akarja-e ezt végül?

Sok-sok évvel ezelőtt elolvastam Diana Gabaldon Outlander sorozatának első téglaméretű részét, amivel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy az elolvasása után a szemeimet újra kellett kalibrálni, mert szemtengelyferdülést kaptam a sok forgatástól. Amy Harmon regénye egyébként sok mindenben eléggé hasonlít arra a történetre, csak igényesebben van megírva, kevesebb túlírtsággal és kéretlen szexjelenettel. Persze, ettől függetlenül ez elsősorban romantikus történet, ami csak néha hajlott az én ízlésemnek a túlságosan szentimentális zónába. És hát jellemző módon engem a történelmi háttere sokkal inkább megfogott, mint a szerelmi szál. De szerencsére, azért ebből is jutott bőven a lapokra, úgyhogy számomra egészen jól egyensúlyban volt a kettő. Szerintem jól és értően ábrázolta az ír történelemnek ezt a korszakát. Nemcsak díszletként funkcionált, hanem a történet szerves és elidegeníthetetlen része volt ez a kor, a húsvéti felkelés és ennek következményei az írekre nézve.

Porszemek vagyunk, üvegszilánkok, semmi több. Annyian vagyunk, mint a homokszemek a tengerparton, és olyan egyformák is. Megszülettünk, éltünk, meghalunk, végtelen körforgásban. Hány és hány élet! A halállal eltűnünk a föld színéről. Egy-két nemzedék, és azt sem fogja tudni senki, hogy éltünk. Senki sem emlékszik a szemünk színére, a szívünkben dúló szenvedélyre. Nem marad belőlünk más, mint egy-egy düledező, mohos sírkő… néha még annyi sem.

A Csak a szél tudja egy pörgős cselekményű, könnyed kis hétvégi regény, aminek nagyon jól állt az esős tavaszi időjárás, ami folyton ráérősen kopogott az ablakomon. Valahogy nem esett nehezemre ilyen körülmények között elképzelni az ír tájakat. Jól esett összekucorodni ezzel a történettel a fotelem kényelmében, még akkor is, ha a nyugalom csak egy félórára adatott meg nekem. Az időutazás, a korszak teljesen megfogott magának, és ettől az érzéstől még a kissé idegesítően naiv főhősnő sem tudott visszatántorítani. 

Ha ránézek erre a könyvre mindig eszembe jut a ködös tó, ami csupa titkot rejt. És az a pozitív üzenete, hogy végül minden összeér. Mert ez a történet is valahol a gyászról szólt nekem, hogy mennyire képtelenség elengedni azt, aki a világot jelentette nekünk. És azt hiszem, megnyugtató arra gondolni a könyv nyomán, hogy egyszerre létezünk és nem-létezünk. Hogy mindig létezni fog az az idősík, ahol együtt vagyunk azokkal, akik már nincsenek velünk. 

Amy Harmon: Csak a szél tudja

What The Wind Knows

Fordította: Getto Katalin

Libri Kiadó

562 oldal

Paróka az ablakban

 

A májusi #haviegyújraolvasáskihívásra választott könyvem Kristen Kittscher ifjúsági regénye volt, ami a Paróka az ablakban címen jelent meg anno magyarul, és én korrektúráztam. Emlékszem, mennyire szerettem dolgozni ezzel a szöveggel, nemcsak a szuper fordítás, hanem maga a történet miatt is. Most, hogy tavaly óta eléggé belezúgtam Robin Stevens Murder Most Unladylike nyomozós ifjúsági sorozatába, újra elkezdett vonzani ez a történet is, tekintve, hogy tematikájukban eléggé hasonlóak. 

És persze ilyenkor jön a legfontosabb kérdés az újraolvasásoknál: képes volt-e megugrani ismét a lécet a történet? Milyen volt olvasni ezt egy hasonló, mégis óriási kedvenc sorozat fényében?

 

Sophie barátnője, Grace mindenáron titkosügynök akar lenni, pedig még csak tizenkét éves. Ennek eredményeképp estéiket a szomszédok utáni nyomozásokkal töltik. Sophie jobb programot is el tudna képzelni magának, de nehéz Grace lelkesedését letörni. Meg hát ártalmatlan nyomozgatások ezek. Egészen addig, amíg Grace fejébe nem veszi, hogy Sophie sulijának pszichológusa, Dr. Agford után szeretne nyomozni. A negédes, agyonplasztikázott nővel Sophie szerint nem éri meg packázni, de azért ő is beismeri, hogy elég gyanúsan csapkod valamit egy nagy késsel a konyhájában, és miután csuromvéresen lép ki házának ajtaján, a lányok tudják, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Az első pár fejezet után egy igencsak fontos kérdés merült fel bennem: vajon miért van az elbeszélőnek ennyire súlyos fixációja az iskolapszichológus melleivel kapcsolatban? Úgy értem akárhányszor felbukkan ez a lányok számára unszimpatikus és meglehetősen gyanús szereplő, elbeszélőnk tuti, hogy két sorral arrébb szentel legalább egy mondatot vagy egész bekezdéses litániát arról, hogy mennyire természetellenesen nagyok Dr. Agford mellei vagy hogy egyáltalán éppen hogy állnak vagy hogy néznek ki. És ez még úgy egyszer-kétszer elmegy, mert hát biztosan nagyon kirívóak lehetnek, és tiniként biztos izgalmas erről találgatni, hogy most igaziak vagy sem. Na de mindig?

 

És hát egyébként cuki kis nyomozós történet lenne ez, ha nem éreztem volna most az újraolvasáskor ennyire problémásnak a két lány kapcsolatát. Nem tetszett, hogy a nyomozást tulajdonképpen csupán az egyikük élvezi - az, akinek kvázi nincs is semmi vesztenivalója az egészben, hiszen másik iskolába jár, és ő erőszakoskodja ki Sophie-nál, hogy igenis nyomozzanak Dr. Agford után. Ő igazából csak bele lett rángatva a dolgokba, és egyáltalán nem élvezi. A nyomozásban igazából csak azért van benne, hogy Daisy elfogadja őt barátként, de leginkább az egész egy jó nagy púp a hátán. Sajnos nagyon egyoldalú barátság ez, amit az is alátámaszt, hogy az elbeszélő jó pár olyan múltbeli dologról mesélt barátnőjével való kapcsolatáról, ami felért egy-egy bullyingolással. És az az igazság, hogy emiatt szinte már a kezdetektől nem tudtam olyan jól szórakozni ezen a történeten. Robin Stevens sorozatában a két lány sokkal inkább egyenlőként indul. Tisztelik egymás személyiségét és tehetségét, és ami a legfontosabb: a nyomozásokat mindketten élvezik. És ez teljesen más hangulatot ad a történetnek. Itt én sokszor inkább kínosan éreztem magam, és legszívesebben megmondtam volna Sophie-nak, hogy nem kell ezt csinálnia, nyugodtan el is sétálhat bármikor. 

Sajnos Kristen Kittscher könyve nem állta ki az újraolvasás próbáját annak ellenére sem, hogy nagyon szép emlékek fűznek ehhez a kötethez. Meg hát a legkedvesebb krimisorozatom fényében nehéz tündökölni, hiszen ott a bűntények és megoldásaik szerintem sokkal fifikásabbak és bár ugyanannak a korosztálynak szól, mégis több fontos témát integrál be gyönyörűen a sztoriba, 

The Secret Garden - A titkos kert

 

A titkos kert nagyon szép allegóriája a magánynak, a lelkünk magára hagyottságának, és az ezekből fakadó kitörölhetetlennek hitt sebekből való gyógyulásnak. Bár ifjúsági regény, mégis olyan üzenetet hordoz ez a történet, amit felnőttként sem árt megőriznünk magunk számára: a lelkünk meggyógyulhat, ha hajlandóak vagyunk bemenni a sűrűjébe, és nekiállni gondozni. Szeretettel, törődéssel. 

Frances Hodgson Burnett első könyve ez, amely 1911-ben jelent meg először nyomtatásban és a nemzetközi gyermekirodalom egyik megkerülhetetlen alapköve lett. Számos feldolgozása is született, az egyik legutóbbi film tavaly került a nagyközönség elé. Én még ezek közül egyiket sem láttam, mert jelen esetben mindenképp a könyvvel szerettem volna kezdeni az ismerkedést. Kíváncsi voltam, hogy ez a több mint száz éves gyerekeknek szóló történet tud-e ma is adni valamit akár nekem, akár a gyerekolvasóknak. S azt kell mondanom, hogy Burnett szövege engem teljesen elvarázsolt, és tíz-tizenkét éves kortól bátran merem ajánlani.

“If you look the right way, you can see that the whole world is a garden.” 

 

A regény főszereplője Mary Lennox, egy angol kislány, aki Indiából tért vissza Angliába, ugyanis mindkét szülőjét elvesztette a kolerajárványban. Bár Mary eddigi életében nem sok szeretetet vagy törődést tapasztalt sem szülei, sem pedig más részéről. Egy elvadult kislány ő, aki nem tudja milyen a szeretet. Az elárvult kislány nagybátyjához kerül hát gondozásba, akit eddig soha életében nem látott. Mary a megérkezése után nagyon nehezen kezelhető, vad temperamentuma mindenkinek feladja a leckét. Ám viselkedésében szépen lassan változás áll be, amint tudomást szerez a szigorú, távolságtartó nagybátyjával történt tragédiákról. 

Amikor egy nap Mary egyedül sétál a birtokon, egy különös, magas kerítésfallal körülvett apró kertre lesz figyelmes. Azonban nem tud bejutni, hogy teljesen felfedezhesse azt, hiszen a kert kapuja zárva van. Az lezárt titkos kertről faggatni kezdi nevelőjét, és rájön, hogy még több titok lappang nagybátyja körül, mint amit eddig gondolt.

 

Számomra igencsak meglepő módon a gótikus irodalmi hagyományok is visszaköszönnek ebben a klasszikus ifjúsági regényben. Kifejezetten kísérteties volt a regény elején a szó szerint kihalt házban megtalált, túlélő alig tízéves kislány által megélt események. A magára hagyottság, az elfelejtettség, és a haldoklók beszüremkedő hangjai... mind-mind borzongást okoztak nekem az olvasás közben, főleg amiatt, hogy belegondoltam, milyen fiatal lány éli át most mindezeket. A Jane Eyre Bertha Masonje többször is eszembe jutott például azon részeknél, mikor is Mary síró hangokat hall a kastély folyosóin, de bárkit akit megkérdezett a dologról furcsa módon csak a szél hangjának tulajdonította ezt az összetéveszthetetlen hangot. Számos titok lappang Mary újdonsült otthonában: múltbeli események, amelyeket a ház ura mindenképp ki akar törölni az emlékezetéből. Akárcsak Kékszakáll, legféltettebb titkának kulcsát őmaga is elássa, hogy nehogy bárki kezébe kerülhessen. De Maryt mégis vonzzák ezek a titkok, nem hagyják nyugodni. Az elhagyatott kert képe szinte rögeszméjévé válik. Látnia kell a saját szemével.

Mary már akkor különös kapcsolatot érez saját maga és a tíz éve elhagyatott kert között, mikor először hallja a történetet. Talán éppen azért, mert rokonságot érez ennek a helynek az elhagyatottságával. Ahogy gondozás alá veszi ezt a kertet, tulajdonképpen önmagát is gyógyítja vele. Saját lelkét gyomlálja ki, hogy helye lehessen benne a szépségnek - vagyis azoknak az embereknek, akiket szeret, akik boldoggá tették őt olyan módon, ahogy senki azelőtt. Hátrahagyja hát a rossz emlékeket, hogy kivirágozhassanak a jók. Mary az öngyógyítás útjára lépett. 

 

"Magic is always pushing and drawing and making things out of nothing. Everything is made out of Magic, leaves and trees, flowers and birds, badgers and foxes and squirrels and people. So it must be all around us."

Szerettem a történet kedvességét is, ami a sötét és reménytelennek tűnő kezdet után egyre inkább átsütött a lapokon. Az élet szépségei és maga az életszeretet az, ami utat tör magának itt a legnehezebb helyzetben levő szereplők számára is. Bár naiv történet sok tekintetben, mégsem súlytalan. A szereplők traumatizált életei mind-mind komoly súlypontot jelentenek, megadják a regény sötét tónusát. Sokkal komorabb történet, mint mondjuk Montgomery Anne of Green Gables-e, sokkal angolosabb, ám a végkicsengésük, az üzenetük mégis hasonló. 

A szeretet törődés. Magunkkal, másokkal és a környezetünkkel.

A szeretet gyógyít. Minket. Másokat. Ne fukarkodjunk hát vele, még akkor sem, ha mi keveset is kaptunk belőle idáig.

Frances Hodgson Burnett: The Secret Garden