2018. január 31., szerda


Meglepő módon a januárt hét darab elolvasott könyvvel és kettő darab vásárolttal zárom. Azt hiszem, ez elég jó arányában is meg mennyiségében is. És hogyha még azt is hozzávesszük, hogy annak a hét darab könyvnek a nagy része nagyon jó volt, akkor az úgy már tényleg valami. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy új kedvenc sorozatot avattam Az ötödik évszak személyében. 

Így már kevésbé meglepő az a tény, hogy a januári beszerzéseimet nagyban befolyásolta az a pillanat, amikor leemeltem a könyvtárunk polcáról N. K. Jemisin könyvét. Vagyis inkább az, amikor elkezdtem olvasni pár nappal később. Nem győzöm hangsúlyozni elégszer és elég embernek, hogy mennyire imádtam az első részt - néha már én is uncsinak érzem magam amúgy. És bár a második részt is már megvettem, de még azért nem kezdtem el végül olvasni, mert belegondoltam, hogy akkor mi lenne velem a harmadik rész megjelenéséig. (amit egyébként idénre ígért az Agave) De nyilván úgyse tudom már sokáig húzni, mert folyton ez jár a fejemben, hogy mi lett azzal, ami az első részben elkezdődött. Remélem, mindenki átérzi ennek a problémának a mérhetetlen súlyát. 
Szóval, mivel a második rész pont megvolt a boltunkban, ezért már Az ötödik évszak olvasása közben meggátolhatatlan kényszert éreztem a megvételére. Utána, mintha az Agave csak kiszagolta volna vágyaimat, pár napra rá csapott egy 50% akciót bizonyos sorozatkezdő köteteire, és lássatok csodát, Az ötödik évszak is ott figyelt. Ez már az univerzum elrendelése volt, én mondom!

Az év első befejezett könyve Thomas Cullinantől a Csábítás volt, ami hát... jó is volt meg nem is. Olvasni nem annyira szerettem, de gondolkodni viszont szerettem róla - amikor épp nem olvastam. Befejeztem a még decemberben félrerakott Artemist Andy Weirtől, ami elég szórakoztatóra sikeredett szerintem. Elolvastam mintegy véletlenül, egy unalmas ebédszünetnek köszönhetően a Fejben dől el? című pszichológiai esszékötetet. Aztán jött A megtört föld trilógia első része, Az ötödik évszak (mondtam már, hogy mennyire király könyv?) , aminek az olvasását aztán a két karácsonyi ajándékommal vezettem le: az illusztrált Fantastic Beasts és a History of Magic követték őt a sorban. Becky Albertalli könyvére, a Simon és a Homo Sapiens-lobbira régóta kíváncsi voltam, ennek az értékelésével még adós vagyok. Szerintem majd hétvége felé befejezem a bejegyzést is.
Jelenleg most Jennifer Niventől olvasom a Holding Up the Universe-t, ami szintén karácsonyi ajándék volt. Elég büszke vagyok magamra, hogy tőlem szokatlan módon most a karácsonyi ajándékaim már januárban elolvasásra kerülnek. Esküszöm, nem tudom mi van velem, de nagyon büszke vagyok erre az összeszedett és megfontolt énemre.
A januárra tervezettek közül egyedül az Egy különc srác feljegyzéseit nem sikerült elolvasnom, ami egyébként várólista csökkentős könyv is, de még nem esek pánikba, februárban simán sorra kerül! Terveztem továbbá még egy könyvtáras barangolós bejegyzést is, ami már félig-meddig elkészült amúgy, de majd ez is februárra csúszik át. 

Kicsit olyan ez a január nekem, mint egyfajta beindulás. Minden mozgásba lendült, szó szerint és átvitt értelemben is. Pár hete elkezdtem futni is - nem újévi fogadalom hatására, hanem csak úgy, mert kíváncsi voltam. És eddig eléggé bejött. Minden elindul most valamerre, már csak az irány a kérdés. Most bizakodó vagyok!

A többiek és az év első hónapja:
Amadea
Colourfulfantasy
Nikkincs 
Nita 
PuPilla
Szilvi
Theodora

2018. január 28., vasárnap

A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.
Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

2018. január 24., szerda

Emlékszem, anno 2000 valahányban  akadtam rá véletlenül egy könyvesbolti kószálás során az alig párszáz forintos Legendás állatok és megfigyelésük című füzetkére, amit Göthe Salmander jegyzett, és Harry Potter elsőéves tankönyvi listáján ajánlott irodalomként szerepelt. Nem is volt kérdés, szükségem van-e erre a kötetre, gondolkodás nélkül battyogtam oda a pénztárhoz A kviddics évszázadai című hasonló könyvecskével egyetemben. 
Ezzel a két kötettel Rowling a Comic Relief nevű alapítványt támogatta, ami nehéz sorsú gyermekek és családjaik életét igyekszik könnyebbé tenni. Az írónő ezzel a lépésével nem kevesebb, mint 17 millió fontot hozott az alapítvány számára az évek során. A 2017-ben megjelent illusztrált kiadás bevételeiből pedig most nem csupán a Comic Relief kap jelentős összeget, hanem Rowling saját alapítványa, a Lumos is, amelynek célja, hogy a családjuktól elszakított gyermekek ne árvaházakban nőjjenek fel, hanem visszakerülhessenek otthonukba, ahol az alapítvány megteremti számukra a megfelelő környezetet. Honlapjukon fogadnak kisebb, nagyobb pénzbeli adományokat is - ezzel én már éltem korábban - , illetve lehet vállalni egyéb részvételeket is, amivel az alapítvány munkáját lehet segíteni. 

Szóval, a jubileumi évfordulóra nem csupán a Bölcsek köve kapott új külsőt, hanem Göthe Salmander könyve is, amelyet Olivia Lomenech Gill illusztrált. A korábbi füzetkékhez képest egy nagyon látványos képeskönyv jött létre, amely a készítés fázisában nem kevés kihívás elé állította az illusztrátort, hiszen a könyvben szereplő fajok közül jó pár még soha nem volt korábban illusztrálva. Azokban az esetekben, ahol egy legendás állat a Harry Potter filmek kapcsán már megjelent a mozivásznon, igyekezett távol maradni, és inkább ott is saját fantáziájára, illetve Rowling leírásaira hagyatkozni. Egy vele készült interjúban elmondta azt is, hogy munkáját úgy fogta fel, mintha egy valódi kézikönyvet, egy modern bestáriumot készítene éppen. Sokféle technikát használt, de legnagyobb részt rézmetszeteket alkalmazott, hogy a könyvnek legyen egyfajta régies varázsa, és ez szerintem sikerült is. 




Olivia Lomenech Gill munkája tényleg nagyon változatos a könyvben: minden illusztráció kicsit más stílusú, egy percig sem volt unalmas lapozgatni ezt a szépséges kiadványt. Nekem ugyan személy szerint nem mindegyik tetszett esztétikailag, de az elgondolásokat azért ott is értékeltem. Ilyen volt például a troll illusztrációja, amely nagyon nyers, nagyon szürke, olyan a hatása mint egy összegyűrött, durván megformált újságpapírnak. Érdekes volt észrevenni az olyan finomságokat is, hogy a trollnál használt papírdarabok visszaköszönnek a háttérben kirajzolódó hegyek alatt is. 




Ez a színekben, formákban, technikákban és vonalvezetésekben is változatos kötet hat új mágikus lényt tartalmaz a korábbi kiadáshoz képest, valamint Göthe Salmander előszavát. Aki Harry Potter rajongó nyilván nagyon értékelni és szeretni fogja ezt a kötetet, de szerintem még a képeskönyvek szerelmesei is találnak benne csemegézni valót, mert tényleg igazi különlegesség. A magyar kiadás már tervben van, most januárban jelentette be az Animus Kiadó, hogy hamarosan magyarul is élvezhetjük Salmander úr könyvét. 

J. K. Rowling - Olivia Lomenech Gill: Fantastic Beasts and Where to Find Them
Bloomsbury Publishing
Linkek:


2018. január 21., vasárnap


Nyilvánvaló, hogy totálisan botor és felelőtlen dolog olyan  kijelentéseket tennem januárban, mint "Ez lesz tutira az év könyve számomra" meg "Biztos vagyok benne, hogy az év végi TOP 5-ös listámon előkelő helyet fog elfoglalni" és hasonló dolgok. Mert még bármi jöhet. És őszintén remélem, hogy tényleg lesznek még szuper könyveim az idei évben nem kis számmal. Ugyanakkor vannak bizonyos könyvek, amik valahogy többek. Amiknél azt érzed, hogy nincs az a csillag mennyiség, amivel kifejezheted, mennyire tetszett. És azt gondolod, hogy képtelenség csak szavakkal elmondani, hogy mennyire jó volt olvasni. Nos, Az ötödik évszak, a Megtört föld-trilógia első kötete határozottan ebbe a kategóriába tartozik. 
Csak annyit tennék még hozzá, hogy az olvasása után már eltelt egy hét, és még mindig nem tudok másról beszélni a környezetemben. 

N. K. Jemisin regényében sokadjára jött el a világvége, méghozzá most sokféleképpen: személyes sorsokban és globálisan is. Ez a világ folyamatosan véget ér, hogy aztán újjáéledjen. Az évezredek során rengeteg civilizáció tűnt el az apokalipszis rettenetében, ám akadtak olyanok is, amelyek több katasztrófát is megéltek. Ezek a túlélők igyekeztek tanácsokkal ellátni az utánuk következő generációkat, hogyha eljön ismét a világvége, birtokukban legyen az a tudás, ami a túléléshez szükséges. Emberek ezrei ismerik ezeket a kőtáblákat, a rájuk vésett történeteket, az óvintézkedéseket, és persze köztük azt is, hogy az orogénektől óvakodni kell. Mert veszélyesek. Mert őrültek. Mert mások.
Az orogének nem hétköznapi emberek. Hegyeket képesek mozgatni, vulkánokat képesek létrehozni vagy éppen földrengéseket idézhetnek elő - azonban a képességük nem áldás, hanem egy olyan valami, ami miatt a társadalom kiveti őket magából, és az emberek a halálos lincselésektől sem riadnak vissza  velük szemben. Az orogének - ahogy felfedezik saját erejüket - többnyire nem élnek sokáig, ha csak nem csatlakoznak a Fulkrum által képzett orogénekhez, akik a fennálló hatalom akaratának alávetve élik életüket.
Az apokalipszis környékén illetve azzal összefonódva három nő, pontosabban három orogén korábbi élete is örökre véget ér. Életük a korábban ismert és megélt világuk végével kezdődik: Essun, egy békés falucska tanítóját halálra vert kisfia látványa fogadja otthonában. Csakis a férje tehette, aki lányukat is magával cipelte, ki tudja, hova... Másik elbeszélőnk, a gyermek Damaya orogén ereje éppen megmutatkozik, ezért szülei száműzik őt örökre otthonából a Fulkrumba, ahol megtanítják használni az orogéniáját. Szienitet, a feltörekvő, tehetséges orogént pedig felsőbb nyomásra utódnemzésre kényszerítik egy nagyhatalmú orogénnel - kapcsolatuk folyamán olyan dolgokra jön rá az orogének és a birodalom világáról, ami alapjaiban rengeti meg az eddig általa hitt dolgokat.

Jemisin világa fojtogató, megbabonázó és cseppet sem vidám. Nehéz nem a hatása alá kerülni, valahogy sodor magával és aztán betemet. Annyira jól, hozzáértően és profin összerakott világ ez, ami már ebben a kezdőkötetben is megmutatkozik. Az ismételten bekövetkező apokalipszisek, amelyek ott lihegnek folyton Rezdületlen nyakában, egy teljesen más társadalmi berendezkedést hoztak magukkal, ahol mindenki gyerekkora óta a világvégére, illetve annak túlélésére készül: vésztartakékokkal, óvóhelyekkel és az ősök által hátrahagyott tudással. Itt a világvégét nem lehet elkerülni, mert eljön, könyörtelenül - nincs az a szuperhős, aki megállíthatná. Ám minden ciklikus: ami végetér, később újrakezdődik. Ami meghalt, feltámadhat. Ami elmúlt, újra eljöhet. Soha nincs vége a körforgásnak.
És hát persze, ott van az orogének világa. Akik számkivetetten, lenézetten, a társadalom szégyeneiként kénytelenek tengetni életüket, és eltitkolni valódi kilétüket. Már ha tehetik persze. A három nő ereje bár különböző szakaszban van, ahogy életük is, mégis ugyanazt tapasztalják a többi ember részéről: a félelmet és a tömény gyűlöletet.  Jól bemutatta, hogy milyen érzés lehet egy ilyen típusú társadalmi kisebbséghez tartozni, milyen lehet az, ha valakit csupán származása (jelen esetben képessége) miatt nem vesznek emberszámba.
Tetszett minden, amit ebben a kötetben Jemisin megmutatott: a világ, a kérdések és a társadalmi problémák is. Okos könyv ez szerintem: szerettem a témafelvetéseit; meg azt, hogy érdekes, erős és okos nők voltak a főszereplői. Szerettem a narráció játékát, és szerettem azt is, ahogy a végén összeértek a szálak. Annyi mindent szerettem még benne, hogy az szavakkal most ki nem fejezhető. És ez igencsak meglepő dolog szerintem, mert Jemisin könyvét én alapvetően nem mondanám szerethetőnek már csak az atmoszférája miatt sem. De hihetetlenül zseniális, és alig várom, hogy elkezdjem Az obeliszkkaput.
Ezt a részt pedig muszáj volt megvennem magamnak, mert úgy éreztem, hogy kicsit sírva tudnám csak visszavinni a könyvtárba.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
The Fifth Season
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
368 oldal

2018. január 16., kedd

Andy Weir új regényének nem lehetett könnyű helyzete, hiszen A marsi című nagysikerű robinzonád után következni olyan dolog, amit egyetlen második könyv sem kíván magának szerintem. Ez majdnem olyan szintű, mint magával a fiatal Matt Damonnal versenyre kelni - az idősebbel nyilván könnyebb a helyzet. 
Na, de térjünk rá a legfontosabb kérdésekre: van-e olyan jó, mint A marsi? Képes volt-e Jazz Bashara utolérni Mark Watneyt? Vajon ennének-e együtt krumplit? 
A válasz: szerintem igen!

A nem túl távoli jövőben járunk, amelyben az emberiség megkezdte kitelepülését a Holdra. Ott létrehoztak egy várost, Artemist, ahol bizony nem könnyű az élet, ha nem turista vagy vagy milliárdos befektető. Jazz Bashara hordári munkája mellett, amelyből épphogy meg lehet élni, némi csempészést is vállal egy kis plusz pénzért. Egy nap kap egy páratlan lehetőséget, ami kicsit illegális, és ha elkapják, akár örökre deportálhatják őt a Holdról, ahol született és élt. De mindezen kockázatokat elhomályosítja az ígéret, hogy mekkora brutális mennyiségű pénzt kereshet ezzel az egyetlen melóval. Azonban a küldetésének teljesítése közben rá kell döbbennie, hogy ez az egész akció sokkal nagyobb és sokkal komolyabb, mint hitte...

Mint minden jó tervhez, ehhez is kellett egy őrült ukrán csávó...
Az Artemis szerintem abszolút hozza a Weir-feelinget - azt hiszem, ezt a fogalmat lassan nyugodtan megalkothatjuk - : szórakoztató, vicces, tele eredeti ötletekkel, kalandos és az én laikus bölcsész szintemen is értem a történet mögött megbúvó tudományos magyarázatokat. A hangvétele valamennyivel könnyedebbnek hatott számomra az előző köteténél, hiszen bár Jazzt többször is el akarják tenni láb alól, ez mégsem volt számomra annyira félelmetes és komoly, mint Mark Watney magánya egy élettelen bolygón, totálisan kiszolgáltatva annak kegyetlenségének és ismeretlenségének. Jazz nincs egyedül, még akkor sem, ha ezt próbálja láttatni velünk. Ha már nagyon nem megy magától a megoldás, mindig akad valaki, aki kihúzza a kulimászból. És ezzel nincs semmi baj szerintem. Nem baj, hogy egy könnyed sci-fis kalandregényt kaptunk most, amin tényleg önfeledten szórakozhatunk. 
Jazz karakterével igazából az az egyetlen egy bajom volt, hogy hiába nő, mégis nagyon maszkulin volt számomra. És most nem arra gondolok, hogy nem ecsetelte az outfitjét bekezdéseken keresztül vagy nem sóhajtozott egy vagy esetleg két férfi után fejezetről fejezetre - mert nyilván ettől én is falnak megyek. Inkább arról van szó, hogy Weirnek mégsem sikerült nőként gondolkodnia. Megalkotott egy holdbéli Watneyt, aki szemtelenebb, lázadóbb, lelkileg kicsit problémásabb és éretlenebb és mellesleg lány nevet kapott. Talán ez az egyetlen dolog, amit én hiányosságként látok itt.
Ezt leszámítva szerettem ezt a könyvet olvasni. Tényleg egy nagyon könnyed regény, ami mondjuk jó kezdet lehet bárkinek a sci-fi irodalommal való ismerkedéshez vagy csak egy hétvégi olvasmánynak. Ne várd tőle A marsi élményét - ha a fülszöveg alapján érdekesnek tűnik, kezdj bele. De csak azért szerintem ne, hogy olyat kapj, mint az első regényétől. Az Artemis más. Máshogy jó, máshogy élvezhető - de ettől még nem rosszabb regény szerintem. 

Andy Weir: Artemis
Artemis
Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
316 oldal

2018. január 13., szombat


Régóta halljuk mindenhonnan, hogy a pozitív gondolatoknak mekkora erejük tud lenni. Bár ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom saját tapasztalataim alapján, de az biztos, hogy az ember jobban érzi magát a bőrében, ha pozitív gondolatokkal van tele. Igazából, nem is nagyon terveztem erről olvasni, mert nem hittem, hogy tud bármi újat vagy bármi világrengető dolgot mondani erről bárki. A Fejben dől el? című kötet véletlenül akadt a kezembe, és egy miért ne? felkiáltással kezdtem el olvasni az egyik ebédszünetemben, amit aztán újabb ebédszünetek követtek az elkövetkezendő napokban, és így végül el is olvastam. Az előzetes elvárásaimhoz képest abszolút pozitívan csalódtam: hol érdekes történetekkel, hol pedig érdekes és hasznos meglátásokkal leptek meg az esszék írói. Sok mindenről elgondolkodtattak önmagammal kapcsolatban, hoztak apróbb ráismeréseket is - és ez már bőven több, mint amit reméltem ettől, mikor gyanútlanul belekezdtem. 

Kádár Annamária esszéjében azokat a szempontokat, erőforrásokat vette górcső alá, amelyeket a különböző akadályokkal való szembesülés során hasznosíthatunk. Ilyen például az önmagunkban való hit fontossága, vagy az önazonosság megkerülhetetlensége. Nem tagadja, hogy önmagunk megmutatása olykor kifejezetten nehéz, és a szerepjátszások mögött legtöbbször a félelem rejtőzik - a félelem, hogy esetleg valakinek nem tetszünk. De ennek az a veszélye, hogy a maszkok előbb-utóbb ráéghetnek az egyénre, és így az önmaga felé levő hitelesség könnyen csorbulhat, ami további frusztrációkhoz vezethet. 
Érdekes volt annak az elképzelésnek a vázolása is, miszerint alapvetően kétféle gondolkodásmód létezik: az úgynevezett rögzült tudat és a fejlődő tudat. A rögzült tudattal rendelkezők úgy gondolják, hogy az emberek csak a velük született képességekkel rendelkeznek, és ha kudarcot szenvednek valamiben, azt a velük született képességük megítélésére használják. Így a sikertelenséget csalódásként élik meg. A fejlődő tudattal rendelkezők ezzel szemben abban hisznek, hogy a képességek elsajátíthatóak, és nem is annyira az eredmény, hanem a célért tett erőfeszítés a lényeges számukra. Ők éppen ezért szeretik a kihívásokat, és a sikertelenséget a tanulás egy útjának tekintik. Ez a kétféle tudat a gyerekkorban alakul ki, és elsősorban a szülői visszacsatolások a meghatározóak abban, hogy kinek melyik tudat rögzül végül. Hogy őszinte legyek, számomra ez a rész egészen meglepő volt, mert sosem hittem volna, hogy vannak olyanok, akik úgy gondolkodnak, mint a fejlődő tudattal rendelkezők. Azt hiszem, ez a rész nálam rávilágított olyasmikre is például, hogy honnan eredeztethetőek bizonyos berögzüléseim vagy a kudarcoktól való örökös félelmem. 

Buda László buddhista vonalon közelítette meg a kérdést. Esszéjének két fontos fogalma: a shenpa és a maitri. A shenpa állapota azt jelenti, amikor az ember egy sajátos kellemetlen lelkiállapotba kerül, aminél az automatikus reagálás sokkal erősebb, mint a józan megfontolás. Ezek gyerekkorban elsajátított, berögzült válaszreakciók, amiken baromi nehéz túllépni. De ha felismerjük, hogy a shenpa állapotába kerültünk, akkor már tudatosan képesek vagyunk másfajta válaszreakciót adni az adott helyzetre vagy érzésre. Ám ahhoz, hogy ez valóban és tartósan létrejöhessen, minél szeretettelibb kapcsolatba kell kerülnünk a bennünk élő szülőkkel. Ahogy olvastam Buda László írását, rögtön felrémlettek bennem a saját shenpáim, amiket előtte sose mondtam ki magam számára, hogy azok lennének - és persze, ezeken kívül nyilván van még egy csomó, de az erről való gondolkodásaimban pár dolgot megértettem magammal kapcsolatban. Ezeket persze már korábban is sejtettem, mégis a miért?-ek válaszaival egy kicsit még jobban sikerült letisztáznom magamban ezeket. S így ezáltal a maitri állapotához is sikerült kicsit közelebb kerülnöm - persze, még mindig nem optimális a dolog. A maitri ugyanis nem más, mint a feltétel nélküli barátságosság és szeretet önmagunk iránt. S ez az a dolog, amin a leginkább szeretnék dolgozni úgy egyáltalán, mert tudom, tapasztalom, hogy sokszor  mindig túlságosan szigorú vagyok magamhoz, és nehezen tudok megbocsátani. S azt hiszem, ez már egy igazán komoly lépés, hogy egyáltalán eljutottam idáig, hogy ezt kimondjam, hogy szeretném átélni a maitri állapotát. 

Dr. Bagdy Emőke a cím kérdésére határozottan azt mondja, hogy bizony minden fejben dől el. Sportéletből, orvosi történetekből vett példákkal illusztrálja azt, hogy szervezetünk működése mennyire függ attól, hogy mi van a fejünkben. Hiszen - mint mondja - minden gondolatunknak van egy fészke, egy emlékudvara, amely hatást gyakorol a testünk működésére. Mint akár a kedélyállapotunk az immunrendszerünkre.

Pál Ferenc esszéje viszont igazán felszabadító erővel bírt nálam, az övé lett a legkedvesebb számomra a négy közül. Írásában olyan kérdéseket és válaszokat fogalmazott meg, amelyek mintha csak a helyzetemre és a jelenem kérdéseire íródtak volna. Szerinte vannak kérdések, amikre nincsenek szavakkal megadható válaszok. Ezek általában élet nagy kérdései: például miért történnek tragédiák az életünkben; vagy globálisabban: miért éheznek emberek bárhol; miért halnak meg kisgyermekek.... és ez, hogy nem létezik rájuk olyan válasz, amely elmondható, nem azt jelenti, hogy ne lennének válaszok: mert itt a tettekben és a kapcsolatokban rejtőzik minden olyasmi, amit tudni szeretnénk vagy tudni érdemes. Pál Ferenc szerint már alapvetően ez a kérdésfeltevés is rossz. Nem szabad ilyesmiket kérdezni, hogy ez vagy az a tragédia miért történik, mert a válasz - ha egyáltalán létezik - úgyis lehangoló. Meg kell tanulnunk átfogalmazni a kérdést, meg kell tanulnunk érdekesebb kérdéseket feltenni, mint például: valaki a sok rossz vele történt dolog után, hogy tud még mindig jót és igazat cselekedni? Mert - mint írtam - a válaszok mindig a cselekedetekben és a kapcsolatokban rejlenek. Pál Ferenc konklúziója a legígéretesebb, a legbíztatóbb. Ő azt mondja, hogy ugyan sok minden fejben dől el, de az az igazán fontos, hogy utána mit teszünk. És azt hiszem, tényleg igaza van.

Bagdy Emőke - Buda László - Kádár Annamária - Pál Ferenc: Fejben dől el?
Kulcslyuk Kiadó
151 oldal

2018. január 11., csütörtök

Bendegúz pillanatok: avagy vicces és/vagy kínos pillanatok a pult másik oldaláról (mert ott is vannak ám). És persze újabb bizonyítékok arra, hogy valószínűleg egy sitcomban dolgozom

- Légyszi, meg tudnád nézni az adatbázisban, hogy milyen színű a The European Union című könyv? Csak mert nem találom sehol.
* hangos sóhajtozások és végtelennek tűnő percek után*
- Citromsárga, és egy Európa térkép van a borítóján.
- És ez a térkép ott van a gerincén is? Csak mert ha nem, akkor ez így nem valami releváns információ... Ugyanis a gerincét látom a könyveknek...
- Szerintem nincs ott.
- Akkor miért gondoltad, hogy ezt jó ötlet mondani?
- Gondoltam, biztos lesz ott más citromsárga borítós könyv, és akkor az Európa térkép majd segítség lesz.

(inkább nem akartam belemenni, hogy a címek elolvasása a leghasznosabb, de whatever. Ez sok mindent megmagyarázott Bendegúz keresési idejének és sikereinek tekintetében.)

2018. január 7., vasárnap


A Csábítás az a regény volt, ami szerintem ékes példája annak, hogy ugyan az elvárások elvihetnek minket rossz irányba az aktuális könyvvel kapcsolatban, és emiatt az okozhat csalódást, ugyanakkor ennek ellenére képesek lehetünk észrevenni az erényeit, és ezért mégsem keserű szájízzel csukjuk be az utolsó oldalaknál.
Thomas Cullinan könyve valamilyen szinten mindig is vonzott, de nem a film miatt, hanem sokkal inkább a pszichothriller címke volt számomra a hívószó. És szerintem itt rontottam el a dolgot, ugyanis ez a regény - szerintem - a legkevésbé sem pszichothriller, sokkal inkább pszichológiai regény. A könyv egyetlen thrilleres impulzusát a fülszöveg adja, ami ígér valamit, és emiatt az olvasó folyamatosan várja, mikor is szabadul el a pokol, mikor kezdődik el az őrült vérengzés, mikor bomlik meg a lányok elméje... És persze, ezek valamilyen szinten megtörténnek, ugyanakkor mégsem teljesen. A fülszöveg szerintem kicsit becsapós.

A történet szerint a polgárháború zilálja össze Amerika hétköznapjait: puskaporral teli mindenhol a levegő, csapatok masíroznak hol erre, hol arra, amikor megütköznek egymással, akkor pedig ágyúdörgéstől és csatakiáltásoktól hangos minden. Ebben a megváltozott világban helyezkedik el magányos sziklaként, Miss Harriet és Miss Martha leánynevelő intézete, akik a háború szörnyűségei ellenére próbálják a megszokott mederben folytatni hétköznapjaikat, nevelni az ott élő lányokat, és a világ jelenlegi őrültségéből a lehető legkevesebbet beengedni a falak közé. 
Igen ám, de egy nap az egyik növendék, Amelia egy sebesült ellenséges katonát talál az intézettől nem messze. Úgy dönt, hogy nem hagyja ott meghalni, így hazaviszi, hátha nevelői segítenek ellátni a sebesültet. A fiatalember viszont hamarosan fenekestül felforgatja az ott élők életét.

A Csábítás amúgy olyan, hogy baromi lassan indul be - sőt, a klasszikus értelemben igazából ez a beindulás csupán a vége felé következik be. A történések nem igazán a cselekményben érhetők tetten, hanem a szereplők lelkében, amibe Cullinan részletes betekintést enged a monológokkal és a szereplők közötti interakciókkal - és ezek szinte soha nem hoztak gyors eredményeket. Cullinan nem sajnálta rá az időt, hogy felépítse azt a gyönyörű ívet, hogy szereplői eljussanak A pontból B pontba. És ezzel nincs is semmi gond, mert visszatekintve ez a regény hibátlan bizonyos szempontból, egy valódi pszichológiai tanulmány a zárt közösségek dinamikájáról és persze a benne élő egyénekről vagy éppen azok típusairól is. Bár eközben azt is szeretném bevallani, hogy bizony olvasás alatt nem egyszer túlírtnak éreztem. 
Furcsa kettősség ez most bennem, mert ebben a két mondatban ellent mondtam önmagamnak, de én mind a kettőt igaznak érzem, ugyanakkor nem látom azt a dolgot, ami feloldja ezt az ellentétet. Talán csak az eltelt idő vagy éppen a távolság lehet az. 

Hogy szerintem miért hazudott a fülszöveg és egyéb erősen spoileres dolgok olvasásáért jelöld ki egérrel az itt következő üres részt, hogy a szöveg látható legyen:
Szóval, mint említettem, a fülszöveg szerintem hazudott. Hogy miért? Mert a lányokat úgy állította be, mintha titokban dühöngő, vérengző őrültek lennének, de szerintem koránt sem erről van itt szó. A tizedes már ott létének másnapja óta elkezdte kavarni a dolgokat. Igyekezett minél többet megtudni a házban mindenkiről, hogy aztán később, a szép lassan kiépített magához édesgetések után lelki - valakinél fizikai - terrort alkalmazzon minden ott lakón. A tizedes egyáltalán nem tekintette egyenrangúnak a lányokat, sem a nevelőket, nem vette őket komolyan, csak a játékszerének vagy a háborúból való menekülés lehetőségét látta bennük. 
És ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy a végkifejlet egészséges emberi mércével normális volt. Mert nem volt. Miss Martha beteges hajlamú volt, kicsit kontrollmániás is, és szinte mindegyik lányka lelkileg sérült volt valamelyest a családi háttér vagy a polgárháború következményei miatt. De a végkifejlet ilyenformán teljesen logikus volt. Logikus volt, hogy ez a zárt, világtól elzárt közösség előbb-utóbb fellép agresszoruk - vagy még tovább megyek: fogva tartójuk - ellen, méghozzá drasztikusan. 

Cullinan regényét nem igazán szerettem olvasni, ugyanakkor szerettem róla gondolkodni. Nagyon ellentétes ez a könyv nekem, amit nem tudom, mikor fogok feloldani magamban vagy egyáltalán kell-e ezt feloldani valaha. De egy biztos: így vagy úgy, de emlékezetes maradt.

Thomas Cullinan: Csábítás
The Beguilded
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
528 oldal



2018. január 2., kedd


Bár a magánéletemben csak sodródom idén az árral, ezért kompenzálásul nyilván a könyves életemet igyekszem betervezni, már amennyire a hobbim elbírja azt. Nem komoly tervek ezek, amikhez minden áron ragaszkodni akarok, és tisztában vagyok vele, hogy tutira nem fog összejönni az összes megjelölt dolog, így én már azzal is boldog leszek, ha csak a fele teljesül. Viszont ha még annyi sem, hát nem dől össze a világom, majd számot vetek erről év végén, és jót röhögök magamon, hogy mégis hogy gondoltam ezt. 

Lobo játékára, a várólista csökkentésre már jelentkeztem is, így ez nem is kérdés, hogy tervben lesz-e ebben az évben, mert naná. Szerintem szuper ötlet ez a kihívás, ami a várólistádon régóta betokosodott könyvekre hívja fel a figyelmet. Mert a sok új megjelenés, lelkes könyvajánlók, könyvtáras vagy könyvesboltos böngészgetések bizony könnyen elterelhetik azokról a könyvekről a figyelmet, amik jó ideje ott árválkodnak a polcainkon. 
A Goodreadses kihívást folytatom idén is. A számot nem emelem, úgyhogy megint az "Olvass el idén ötven darab könyvet" lőttem be magamnak, mert a tempómmal kábé szerintem ez az, amit teljesíteni tudok. Kicsit kényelmesnek hangzik ez a hozzáállás, de nem szeretnék rajta emelni, mert akkor már lehet nyűg lenne. Ez a harmadik év, hogy ötven könyvet vállalok be. Tavaly sikerült, azelőtt meg nem - kíváncsi vagyok, ebben az évben hogy jön össze.
Elhatároztam, hogy ebben az évben szeretném újraolvasni is néhány korábbi olvasmányomat. A Harry Pottert nem szeretném beleszámolni, mert az elég sokszor előkerül nálam. Sokszor eszembe jut még a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek, de az Úr Sötét Anyagai trilógia után is sokszor vágyakoztam az utóbbi időben. Majd meglátom, mihez lesz kedvem, de annyi biztos, hogy szeretnék magamnak adni időt az újraolvasásokra. 

Van amúgy egy -egyelőre- titkos projektem, amit már féléve tervezgetek magamban. Vannak már jegyzeteim vele kapcsolatban, de még mindig nem elég a megvalósításhoz. Úgyhogy szeretnék erre kicsit több időt áldozni, hagyni időt a gondolkodásra és a tervezgetésre, hogy ebből a projektből minél hamarabb valóság legyen. Ehhez elég nagy felkészülés kell szerintem, de az üzenetében abszolút hiszek, ahogy abban is, hogy tényleg hasznos lehet majd. De erről majd a maga idejében! Nagyon izgatott vagyok miatta, és tényleg nagyon remélem, hogyha mást nem is, de ezt majd sikerül összehozni.
Továbbá ünnepélyesen megfogadom, hogy igyekszem ezentúl a megvett könyveimet három hónapon belül elolvasni. Bár mindenki nagyon kedvesen megnyugtatott 2017. utolsó beszerzős posztjánál, hogy nem sok könyvet vettem abban az évben, de azért mégis csak jó lenne, ha a megvett könyveim egy év múlva nem pályáznának a várólista csökkentős játék lehetséges résztvevői posztjára. Ugyanis a Book Journalem szerint a beszerzett 36 könyvből csupán kilencet olvastam el végül. Ez pedig rém kevés.... Szóval: én igyekszem ebben az új évben tartani magam ahhoz, hogy a megvett könyveket három hónapon belül elolvasom. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog kitartani egyébként. 
Lehet, mondom: csak lehet! Hogy ebben az évben indítok egy könyvtározós rovatot is, ahová feljegyzem a könyvtárunkban tett barangolásaimat. Ehhez most eléggé kedvem van, aztán majd látom, hogy mi lesz ezzel mondjuk két hét múlva.

én és a megcsúszott vcs-s torony

És szerintem nagyjából ennyi is, ami részemről célkitűzés vagy elhatározás erre az évre vonatkozóan. Mindenkinek hajrá a tervekkel vagy ha azok nincsenek, hát akkor éljen a spontaneitás!

Follow Me @photos_from_anna