Pages

They Called Us Enemy

2022. február 18., péntek






1941. Pearl Harbor-i japán támadás sorsdöntő volt az U.S.A. számára, hiszen ezután döntött úgy, hogy belép ő is a II. világháborúba. Azonban ennek volt egy olyan következménye is, amelyről csak az utóbbi időben kezdtek diskurzusokat folytatni. Ez pedig az, hogy a háborúba való belépést követően a katonai vezetés akkor úgy döntött, hogy az U.S.A.-val hadban álló országok ott élő állampolgárait vagy azoknak leszármazottait koncentrációs táborokba záratja. Ennek a döntésnek az értelmében több százezer japán származásút - akár amerikai állampolgárt is - szakítottak ki otthonaikból, és minden vagyonuktól, egzisztenciájuktól, jogaiktól megfosztva táborokba zárták őket, mint az ország ellenségeit. 


Nem olyan régen olvasgattam pár fejezetet Bruno Bettelheim: Elég jó szülők című könyvéből, és ott az egyik részben arról beszélt, hogy mennyire tudják befolyásolni a szülők azt, ahogy a gyermek a világra tekint.  London bombázását hozta fel Bettelheim példának, hogy amikor évekkel később szemtanúkat kértek, hogy meséljenek arról, mire emlékeznek ezzel kapcsolatban, érdekest megfigyelést tettek. Akik gyerekként élték át a bombázásokat, azok közül nem mindenki megrázkódtató eseményként emlékezett rá vissza, volt aki képes volt ebben a szörnyű dologban is meglátni a csodát. Egy férfi élete egyik legviccesebb élményét is ehhez köti, amikor a parkban arra lett figyelmes, hogy egy fa gyökerestül repülve átszeli a parkot. Anyukájával utána még perceken keresztül alig tudták abbahagyni a nevetést. Vagy az a férfi, akit gyerekként egy este felébresztett az anyukája, hogy együtt nézzék a szemben levő kigyulladt ház lángjait. Anyukája nyugalma rá is rögvest átragadt és alapvetően szép élményként emlékszik vissza arra, hogy a szomszédos ház a tűz martaléka lett. Ezzel szemben akiknek pánikoltak a szülei, maguk is traumaként emlékeznek a bombázások idejére. 

George Takei édesanyja is egy ilyen nyugalmat árasztó szülő volt. Neki köszönhetően a kis George csupán egy ártatlan táborozásként élte meg az amerikai japánok koncentrációs táborokba zárását a II. világháború idején. Számomra ő volt a történet igazi hőse, hiszen ő aztán tényleg bármilyen körülmények között otthont tudott teremteni a családjának. George és a testvérei neki köszönhetően gyerekek tudtak maradni akkor is, amikor sokaknak idő előtt fel kellett nőniük. Elképesztő nő volt, akit végig csodáltam olvasás közben. Anyaságának lényege fonta körbe a történet nagy részét, alakja még ha háttérben is maradt sokszor, végig érződött a hatása, mint egy megnyugtató dallamnak. 


A gyermeki szemszög ellenére persze megszólal elbeszélőnk felnőtt hangja is. Magyarázza a körülményeket, a közhangulatot, illetve hogy pontosan mit is jelentett az számukra, hogy állampolgári jogaiktól megfosztva egy internáló táborba deportálták őket családostul. Háttérinformációkat ad hozzá a narratívához és olyan formán tálalja őket, hogy igazából bármilyen származásúként és akár tinédzserként is felfogható az, amin a Takei család sokezer sorstársával együtt keresztülment ebben az időszakban. 


Már Lucy Strange: A világítótorony legendája című regényében is mélyen megdöbbentett, hogy egyes országok hogyan álltak a bevándorlóikhoz háború esetén. És itt most nem a pár hónapja kivándoroltakról, hanem az évtizedeket ott élő, vagy akár már eleve odaszületett, elvileg teljes jogú állampolgárokról beszélek, akiket egy háború miatt máris jogaiktól megfosztva, népellenségként felcímkézve elkülönítik a lakosságtól. Ez rávilágított számomra arra, hogy bár élhet az ember bármennyire demokratikus országban, elég valami rajtunk kívül álló ok, és máris kívül találjuk magunkat a körön. Hogy sose szűnünk meg idegennek lenni, bármennyi éve is élünk valahol, és ki tudja, hány odaszületett generáció kell ahhoz, hogy az ország is a sajátjának tekintsen minket minden körülménytől függetlenül. 


De George Takei mégsem erre a következtetésre jut, ő sokkal pozitívabban, megbocsátóbban áll ehhez az időszakhoz. Bár évek kellettek hozzá, hogy utólagosan is (amikor felnőttként már tudomást szerzett a velük történt megalázottságról és kisemmizésről) feldolgozza azt, amin átment ő és a családja. Graphic novelje azonban nem egy gyászfolyamat, hanem sokkal inkább egy kerek egész, önmagában lezárt történet. Amiben ott a düh, majd végül a megbocsátás. George Takeiben már letisztázódtak ezek az események, történetének célja inkább a megismertetés. Hogy ez is hozzáíródjon a történelemhez, el legyen beszélve, ki legyen mondva, hogy sok-sok évvel ezelőtt az amerikai japánokra ellenségként tekintettek és ennek megfelelően is bántak velük. 


George Takei: They Called Us Enemy

Illustrations: Harmony Becker

Top Shelf Production

224 oldal

Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

2022. február 14., hétfő

 

V


annak ezek az irreális és teljesen alaptalan félelmeim a hosszú történetekkel kapcsolatban. Pedig alapvetően, ha belegondolok, egészen sokszor olvasok 400 oldalnál hosszabb könyveket, mégis gyakran félek nekivágni ezeknek a regényeknek, ki tudja, miért. Michael Chabon neve nem volt ismeretlen számomra, annak ellenére, hogy semmit sem olvastam tőle korábban, viszont a végtelen várólistámon továbbra is ott csücsül tőle a Jiddis rendőrök szövetsége. Ám váratlan fordulatként az olvasói létemben, mégsem azzal a könyvvel kezdtem az ismerkedést az írásaival, hanem a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaival.


Hogy erre a kötetre felfigyeltem, azt teljes mértékben Theodorának köszönhetem, aki olyan lelkesen írt erről a regényről, és ráadásul megtudtam, hogy a képregény műfajának keletkezésének idejében játszódik a történet, akkor rögtön pakoltam is fel a kívánságlistámra. Persze aztán ahogy távolodtam el időben a hirtelen feltámadt lelkesedésemtől és kíváncsiságomtól, úgy rémített meg egyre inkább ez a majdnem 900 oldalas regényhosszúság.


Pedig igazán kár volt, mert így utólag azt tudom mondani, hogy gyorsan repültek az oldalak. Különösen az első száz oldal volt számomra az, ami igazán behúzott a történetbe, és onnantól kezdve tudtam, hogy nekem innen nincs menekvésem, meg kell tudnom, hogy végződik ez a történet. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy aztán egy rész se volt, ami annyira magával ragadott volna, mint a prágai epizód, mert az úgy hangulatilag nekem nagyon-nagyon betalált. Persze, aztán voltak benne még izgalmas vagy éppen hangulatos momentumok, meg aztán olyanok is, amiket egyáltalán nem olvastam szívesen. Utóbbi kategóriába egyértelműen az antarktiszi rész tartozik, mert hogy utálok az állatokkal történt kegyetlenségekről olvasni. Persze, nem mintha egyéb kegyetlenségekről szeretnék, nyilván mindegyik felkavar kellőképpen, de a gyerekekkel vagy állatokkal szemben elkövetett dolgok különösen. 


De engem felkavaró tartalmak ide vagy oda, érdekes volt ott lenni a képregény aranykorának kezdetén, a szuperhősök megszületésének és felemelkedésének idején. Bármennyire is irodalmi szemétnek, nem komolyan vehető műfajnak gondolták ezt akkori alkotói és kiadói, mégis sok fontos dolgot képviselt ez a II. világháború kétségbeesett időszakában. Amikor a kimenetel annyira bizonytalannak tetszett, és az egész háború végét még egyáltalán nem lehetett látni, jó és fontos volt arról ábrándozni, hogy egy szuperhős képes lenne véget vetni ennek az egésznek. Jó lehetett arról álmodozni, hogy létezik még az az abszolút Jó, aki mindenféle nemes eszmékkel van felvértezve, és képes a valóságot olyan mesévé változtatnia, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. 


Erre különösen Joe-nak, a Szabadulóművész grafikai megalkotójának volt első látásra szüksége. Ő, aki saját börtönében rekedt egészen attól a pillanattól kezdve, hogy hátrahagyta zsidó családját a nácik által megszállt Prágában. Aki bármennyi évet élt is Amerikában, mindig idegennek érződött számára az a világ. Hiába találta meg ott önmagát, hiába bontakoztathatta ki ott tehetségét, hiába talált társakra és barátokra. Képtelen volt elszakadni attól a tudattól, hogy mit hagyott maga mögött. 

A regény narrációjában különösen érdekes volt, ahogy ez a képregényszerűség megjelent Sam és Joe történetében. Különösen Joe alakja hasonlított egy bosszúálló szuperhős történetéhez, akit hiába vesznek körbe hűséges segítői, mégis a magány az egyetlen társa. Aki igazságot oszt, és minden sarkon ellenséget lát maga körül. S ha már elfogytak, akkor felkutatja őket, bárhol legyenek is a világban, még az Antarktiszon sem menekülhetnek előle. Joe addig nem találhat otthonra, amíg lelke nem lel békét, nem talál megnyugvást. 

Sammy ezzel szemben pont hogy ebből a nyugalomból, az egyhangúságból szeretne szabadulni, de erről ő sem tud mindig. Sammy életének nagy nehézsége, hogy képtelen elbírni azt, hogy ő kicsoda valójában. Az átlagosságba menekül inkább, beletakarózik, annyira amíg végül már valóban kényelmesnek érzi azt. Vajon lesz-e mersze ahhoz, hogy a saját maga alkotta szuperhőshöz hasonlóan, kiszabaduljon ezekből a láthatatlan béklyókból? 



Chabon regénye egyszerre mesél a képregényes szuperhősök aranykoráról és egy, a menekülésben létező generációról. Bevallom, nem mindig voltunk azon a hullámhosszon, amin szerettem volna, hogy vagyunk, de alapvetően azt mondom, hogy örülök, hogy elolvastam ezt a történetet. Bámulatosan megidézte az az érát, amikor a szuperhősök először mentettek világokat. 


Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

The Amazing Adventure of Kavalier and Clay

Fordította: Soproni András

21. Század Kiadó

848 oldal


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS