Kathryn Stockett: A segítség
kiolvastam: 2011. február 5.
Hierarchia sok helyen lehet az életünkben, s valahol szükséges is: például egy ország irányításánál, a munkahelyen vagy éppen a családban – hiszen itt mindig szükséges olyan ember, aki felülről látja a dolgokat, aki átfog és egybefog mindent és mindenkit -másként nem működnének a dolgok. De ettől ez a vezető nem lesz emberileg több, és az alárendeltek nem lesznek kevesebbek – csak maga a munkakör vagy a szerepkör más. Bár, ezt néha mégis elfelejtik, és hajlandóak egybemosni ezt a két teljesen különböző dolgot: a szerepkört és az embert.
De vajon miért van az, hogy egyes emberek többnek gondolják magukat másoknál? Vagy hogy létezhet olyan, hogy bizonyos emberek kevesebbnek számítanak, mint a többiek? Hogy létezhet ilyen határvonal emberek között? Stockett regénye kapcsán sokszor gondolkodtam el ezeken a kérdéseken, de választ nem találtam rájuk – talán azért, mert nem is léteznek. Csak azt tudom, hogy ez egy olyan probléma, ami soha sem fog megszűnni, akármennyire is hirdetik az „egyenlőség” meg a „modern kor” szavakat. Ez inkább csak álomkép marad, ami jó lenne ha létezne.
Stockett regénye az 1960-as évek Amerikájába kalauzol el minket, annak is a déli részére, ahol hiába szűnt meg a rabszolgaság, helyette a szegregáció uralkodik, ami éles különbségeket tesz a feketék és a fehérek között. Elképesztő elgondolni, hogy alig ötven évvel ezelőtt a szabadság és egyenlőség országában a színes bőrűek nem használhatták ugyanazt a kórházat, illemhelyet vagy éppen könyvtárat mint fehér embertársaik – és ez még csupán a jéghegy csúcsa.
Felnevelnek egy gyereket, aztán húsz év múlva a gyerekből lesz a munkaadójuk. A sors iróniája, hogy szeretjük őket, és ők is szeretnek minket, mégse…- Nyeltem egy nagyot, a hangom megbicsaklott. – Még azt sem engedjük meg nekik, hogy a benti vécét használják.
A regényben három elbeszélő szájából ismerhetjük meg azt az érzést, hogy milyen
lehetett ebben az időben élni – Minny és Aibileen mindketten bejárónők, akik örömöknek és megaláztatásoknak egyaránt ki vannak téve munkájuk során, míg a fehér lánynak, Skeeter – nek minden vágya, hogy író lehessen, ugyanis távol áll tőle a háziasszony szerep. Barátnői házában nap mint nap szembesül a bejárónőket ért megaláztatásokkal – ő azon kevesek közé tartozik, akik hajlandóak észrevenni ezeket - , és egyszer az az ötlete támad, hogy talán a feketék életéről kéne írnia könyvet. Kezdetben csupán az hajtja őt, hogy nyomtatásban láthassa a nevét, de ahogy Minny, Aibileen és más fekete nőkön keresztül megismeri a helyzetüket, már többről kezd szólni, mint a karrierjéről.
lehetett ebben az időben élni – Minny és Aibileen mindketten bejárónők, akik örömöknek és megaláztatásoknak egyaránt ki vannak téve munkájuk során, míg a fehér lánynak, Skeeter – nek minden vágya, hogy író lehessen, ugyanis távol áll tőle a háziasszony szerep. Barátnői házában nap mint nap szembesül a bejárónőket ért megaláztatásokkal – ő azon kevesek közé tartozik, akik hajlandóak észrevenni ezeket - , és egyszer az az ötlete támad, hogy talán a feketék életéről kéne írnia könyvet. Kezdetben csupán az hajtja őt, hogy nyomtatásban láthassa a nevét, de ahogy Minny, Aibileen és más fekete nőkön keresztül megismeri a helyzetüket, már többről kezd szólni, mint a karrierjéről.
A segítség tökéletes ötvözete a komoly mondanivalónak és a könnyed, olvasmányos stílusnak. A könyv tényleg olvastatja magát, bár eleinte nehézséget okozhat megszokni Aibileen és Minny fejezeteinek a stílusát – ugyanis az elbeszélésmódjuk leginkább az élőszóhoz közelít – de aztán ráhangolódunk ezekre is, és rájövünk, hogy tulajdonképpen pont ezek a legérdekesebb részek. S igazából én sokkal jobban örültem volna annak, ha kevesebb fejezet szólna Skeeter – ről és inkább egyértelműen Aibileen -re és Minny-re helyeződött volna a hangsúly. Persze, ez valószínűleg még nagyobb felháborodást keltett volna Amerikában, ahol szóvá tették Stockett – nek, hogy hogy merészelt fekete nők hangján megszólalni a regényében. Bár, ezt annyira nem értem, hogy miért probléma számukra: úgy gondolják, hogy esetleg túlzott ezzel kapcsolatban? Vagy más okai vannak?
Habár nagyon sok jó történet van, ami a nők egymás iránti együttérzését és a családi kötelékeket ünnepli, mégis a rossz történetek lesznek azok, amelyek megragadják majd a fehér emberek figyelmét. Forrni fog tőle a vérük, és a kezük ökölbe szorul.
Mindenesetre Stockett regénye szerintem akkor is lebilincselő – akármit mondjanak is az amerikaiak - , bár egy kicsit gyengének tartom ahhoz, hogy többnek tekintsük egy jó bestsellernél. Mert sajnos akármennyire is fontos és borzalmas a téma, ami végigvonul a könyvön, ezt mégse úgy teszi, hogy az embereket esetleg megossza vagy továbbgondolkodásra késztesse – egy lezárt mondanivaló, aminek szerintem nincs folytatása a regény alapján. S az az igazság, hogy én pont a témája miatt egy kicsit többet vártam a könyvtől – hogy ne csupán szörnyülködjek, hanem jobban megmozgasson, ne hagyjon nyugodni ez az egész még azután sem, hogy becsuktam a könyvet.
Bár, ez a fajta elvárásom, azért nem von le az élvezeti értékéből, se a mondanivalójából, hiszen, amikor olvastam nem tudtam letenni – csak az utolsó sorok után maradt egy kis hiányérzetem.
Stockett könyve mindenféleképp jó olvasmány azoknak, akik egy kis bepillantásra vágynak a szegregáció világába, vagy egy olyan olvasmányt szeretnének, amit élvezettel lehet forgatni és megható, olykor felháborító történeteket mesél el ezekből az időkből.
A regényben hamarosan film is készül Emma Stone főszereplésével, és várhatóan 2011. szeptemberében kerül majd a mozikba.
A könyv végül 8 pontot ért el nálam
Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: The Help
Fordította: Pálmai Katalin
Oldalszám: 590 oldal
Eredeti ár: 3400 Ft
