Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?

Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 

 

Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.

Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

Pokoli szerkezetek - trilógia

A Pokoli szerkezetek - trilógia már a megjelenése óta nagyon birizgálta a fantáziámat, több okból is:

1. elvégre Cassandra Clare írta, és anno a Végzet ereklyéi-sorozatért is odáig meg vissza voltam.

2. mert steampunk, és ezt úgy fokozott mértékben szeretem.

3. mert izgalmas és pörgős YA-ra vágytam, ami nem terheli le túlságosan az agysejtjeimet esténként. 

Nos, azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy eléggé deja vu -érzésem volt: mintha csak a három évvel ezelőtti önmagamat láttam volna, aki a Csontváros világába mélyed bele, egyre inkább kiszakíthatatlanul. Az első kötet úgy megnyert magának, mint annak a rendje. Nem számított, hogy esténként mennyire fáradt voltam, és hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani, egyszerűen muszáj volt elővennem, és belemerülnöm, mert egyszerűen kellett és szükségem volt arra az érzésre, amikor nyakig benne vagyok a történetben. Úgy körülbelül annyira, hogy nappal munka közben olyan fontos és eget rengető kérdések jártak a fejemben, mint milyen tervei vannak a Magiszternek Tessával? Vajon hol van Tessa bátyja? És vajon, ha Willel összetalálkoznék, rögtön belezúgnék-e vagy inkább felképelném először?

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Mint kiderül, Tessa korántsem olyan hétköznapi lány, mint ahogy az ember első ránézésre gondolná. Valami úton-módon  egy különleges képesség birtokában van, ez pedig az alakváltás. A lány képességénél csupán múltja a titokzatosabb. Mindenesetre egy szerencsés véletlen folytán bekerül a londoni intézet árnyvadászainak körébe, akik oltalmat nyújtanak a lánynak, nehogy a Magiszter felhasználhassa őt és különleges képességét önnön ördögi céljaira. 

Clare igazából a Végzet ereklyéi-sorozatnál bevált receptet hozta itt is, sok hasonlóság felfedezhető szerintem a két trilógia között, ám ezért mégsem tudtam haragudni, mert a humor, az árnyvadászok világa és az itt felvonultatott karakterek igazából bőven kárpótoltak mindenért. Sőt, szerintem a titkok eltitkolása itt már sokkal jobban ment az írónőnek. Engem legalábbis meglepetésként értek a csavarok, és a legtöbb dologra most tényleg csak akkor derült fény, amikor az írónő valóban leleplezni szándékozta azokat. Ezt még anno a Csontvárosnál és társainál kicsit nehezményeztem, de úgy tűnik, az írónő sokat fejlődött e tekintetben (vagy csak én voltam fáradtabb olvasás közben), szóval a történet így aztán még jobban vitt most magával. 

Jace Wayland után pedig ismét csak sikerült egy olyan karaktert alkotnia, nevezetesen Will Herondale-t, aki szemtelen rosszfiúságával abszolút és visszavonhatatlan rajongást váltott ki belőlem, no meg persze hangos romantikus sóhajtozásokat. Azt hiszem, Cassandra Clare az ilyen típusú férfikarakterek mestere. Olyan vonzóvá tudja varázsolni a bunkó srácokat, hogy az ember kis híján beléjük habarodik.

Igazából a rajongásom és a lelkesedésem végig töretlen volt, úgy beszippantott ez a világ magába, mint annak a rendje. Egyedül egy kifogásolni valót éreztem a második kötettől, ez pedig a young adultok kötelező eleme, a híres-hírhedt szerelmi háromszög. Innen pedig némi SPOILERes rész következik...  Szóval, Tessa és Jem... Ne haragudjatok, de nekem ez egyáltalán nem működött. Számomra totálisan hiteltelen volt, és körülbelül úgy pislogtam, akárcsak Will, mikor Tessa bevallotta, hogy ő egyébként Jembe is szerelmes. Olyan hirtelen jött ez az egész, és persze a szerelmi vallomások sorrendje is megkérdőjelezte bennem Tessa érzéseinek valódiságát. A vele való kapcsolata szerintem eléggé erőltetett volt, inkább volt ez barátság mint valódi szerelmi viszony. Clare mégis erőltette ezt az egész dolgot, és igazából nem értem, miért... jó, persze értem én, hogy miért, csak éppen felfogni nem vagyok képes. Will és Tessa működött, abszolút működött, én totálisan elhittem a köztük lévő vonzalmat, azonban a Jem iránt érzett érzései szerintem elég hamiskásak voltak, talán inkább volt ez a barátság és szánalom meg a zavarodottság különös keveréke, mint igaz szerelem. Csakhogy erről nemhogy Tessa, de még az írónő sem tudott. Ezt meg eléggé nehezményeztem. Spoileres rész vége.


Mindenesetre akár így, akár úgy, de jó kis kikapcsolódást nyújtott ez a trilógia számomra. Jó volt egy kicsit dagonyázni Clare fantáziavilágában, ami egy young adult regényhez képest elég jól kigondolt. Az írónő könyveiben amúgy leginkább a humort szeretem a legjobban, az úgy tényleg mindig betalál nálam a legváratlanabb helyzetekben is, és azt hiszem, ilyen könyvekkel jó kiszakadni igazán a szürke hétköznapok világából. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit már a Csontváros olvasása alatt mondogattam magamban: ha nagy leszek, árnyvadász szeretnék lenni. De most már azzal a kiegészítéssel, hogy "lehetőleg a viktoriánus kori Londonban."

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal, A herceg, A hercegnő
Infernal Devices - Clockwork Angel, Clokwork Prince, Clockwork Princess
Fordította: Kamper Gergely
Kiadó: Könyvmolyképző

"Felfelé szállnak a parázs szikrái"

Cassandra Clare: Üvegváros

Elolvastam: 2011. június 4.

Egyszer minden jó véget ér, így van ez ezzel a trilógiával is. Emlékszem, hogy tavaly nyáron ennek a sorozatnak az első része rángatott ki az olvasási válságomból, méghozzá annyira, hogy egy nap alatt befaltam az egész könyvet. Nos, ez történt most is, a harmadik rész is túllendített az egyéb dolgok okozta stressz miatti holtpontomon, bár mielőtt kinyitottam volna a könyvet erősen kételkedtem ebben a képességében, elvégre extra nyűgös voltam.

Aztán mikor elolvastam az első sort, rájöttem, hogy én bizony már nem nagyon emlékszem az előző rész történéseire (ez egyrészt annak köszönhető, hogy már elég régen olvastam, másrészt pedig híres vagyok fantasztikus amnéziámról), és hát az úgy meg milyen dolog lenne már, ha csak úgy belevágnék a várva várt harmadik részbe... Szóval levettem a polcomról a Hamuváros kötetét és random módra beleolvasgattam a soraiba, és szépen lassan megint összeállt a kép, mi is történt pontosan Jace - szel, Clary-vel és Simon -nal...

Aztán belevetettem magam az Üvegvárosba, és onnantól kezdve nem volt megállás: olyan otthonosan mozogtam ebben a világban, mintha ténylegesen most olvastam volna ki az előző két részt, bár az írónő ismét sikeresen lenyűgözött a fantáziájával, a szereplőivel és a humorával. Egyszóval megvett kilóra, már valahol az első fejezet elején, miközben az ujjaim között csak úgy pörögtek a lapok, és az egész történet filmként elevenedett meg előttem.

Igazából az olvasás alatt nem nagyon volt időm a gondolkodásra, de aztán ahogy az utolsó oldal utolsó szavát is elolvastam, feltettem magamnak azt a kérdést, hogy vajon mégis hogy csinálja ezt az írónő? Hiszen a titkok eltitkolása láthatóan nem megy neki igazából, messze van J. K. Rowlingtól ebben a tekintetben. Legalábbis nekem nem okoztak meglepetést a fordulatai. Ennek ellenére mégis lekötött, sőt elvarázsolt, és egy rossz szót sem tudnék mondani a sorozatra, még akkor sem, ha megerőltetném magam.

Cassandra Clare nagyon igényes stílusban írta meg könyveit, legalábbis a mai young adult könyveket tekintve mindenképp: nem használ tőmondatokat, nem ismételget kedvenc szavakat, sem gondolatmeneteket(és milyen szomorú dolog, hogy ezeket ki kell emelni...) , pörgős a cselekménye, de azért tájleírások is találhatók benne - éppen annyi, amennyit a mai fiatalság még képes befogadni. S ami még egy hatalmas plusz pontot érdemel, hogy hiába egy tinédzser lány a főszereplője a történetnek, mégsem megy át nyavalygásba és nyálcsorgatásba, a neme és a kora nem szorítja háttérbe ezt a fantasztikus világot, amit az írónő megálmodott - hál' Istennek! A szereplők mind szerethetőek a maguk módján, nagyon karakteresek, sajátos stílussal rendelkeznek, amely tetteikben és beszédükben egyaránt kiütközik (azaz, még egy jó pont, hogy a narrátor nem rágja az olvasó szájába, hogy most melyik szereplőről pontosan mit is kell gondolnunk), és akkor még nem is beszéltünk az írónő kiváló humorérzékéről, ami a legváratlanabb helyeken bukkan fel, a sok hűűűűű meg háááááh között egy kis kuncogást produkálva.

A Végzet Ereklyéi világa talán annyira nem újdonság, hiszen démonok, tündérek, vámpírok és még ki tudja miféle lények manapság szinte minden fiataloknak szóló kalandregényben megtalálhatóak, szóval nem mondhatnánk, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, de ennek ellenére, vagy éppen ezért, mégis működik a dolog, mert beszippant, mert elvarázsol, és képtelenség szabadulni ettől az érzéstől még napokon keresztül.

Az Üvegváros olvasása közben szintén gyakran hűűűűű -ztem meg hááááááh-ztam meg nevettem, meg visszatartottam a lélegzetem, akárcsak az előző részeknél, mégis valamiért úgy gondolom, hogy ez sokkal jobban sikerült az előzőeknél. Talán, mert annyi akciót és lelepleződést sűrített bele ebbe kötetbe? Vagy mert végre megpillanthattuk az Árnyvadászok városát? Vagy mert a múlt sötét titkaira végre fény derült? Tényleg, ez a rész kiváló befejező része a trilógiának, ezzel valóban feltette az írónő a koronát! Most legszívesebben kezdeném elölről az egészet. Mármint az egész trilógiát...

Rajongásom jelenleg az egekbe szökő, szóval a kedves Olvasók érdekében most be is fejezem a bejegyzést. Utolsó szó jogán még annyit mondanék, hogy aki még habozik a trilógia elolvasásával kapcsolatban, azoknak üzenem: ne tegyék, tényleg fantasztikus! 10 Cassandra Clare olvasóból 9 ezt ajánlja! (a maradék egy csak azért nem, mert nem hallotta a kérdést, túlságosan lefoglalta az olvasás ;-) )

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: City of Glass
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 499
Eredeti ár: 2999

(képek forrásai:
1. http://myvintagefairytales.tumblr.com/
2. fanpop.com

Világok harca vol. 2

Cassandra Clare: Hamuváros

kiolvastam: 2010. október 19.

Akik rendszeresen olvasnak, azok tudják, hogy milyen az ízlésem a könyvek terén... Remélem, Ti is úgy látjátok, hogy szívesen olvasok szórakoztató irodalmat és klasszikust is egyaránt. Mindkettőnek van létjogosultsága nálam, hiszen mindkét fajta irodalom képes számomra olyat adni, amire szükségem van. Ám azt viszont nem szeretem annyira, ha az olvasmányaim kezdenek egyfelé orientálódni, hiszen abba is bele lehet szürkülni - legalábbis én biztosan.

Egyfelől ott van a szórakoztató irodalom, ami tényleg arra van kitalálva, hogy szórakoztassa az embert, hogy feledje e világi gondjait, s valami ismeretlen tájon, képzeletszülte világban kalandozzon, s rácsodálkozzon az ismeretlen lényekre és a varázsra, ami megtölti azt. Ilyenkor az ember kilép ebből a szürke kis világból, mindent maga mögött hagy, s nem gondol semmivel, ami a valóéletben nyomasztja.

Ám néha azért arra is szükségünk van, hogy elgondolkodjunk, hogy igenis szembenézzünk a problémákkal - nem feltétlen a mieinkkel, inkább úgy az emberek/emberiség problémáival. Arra is szükség van, hogy az ember rácsodálkozzon egy-egy gyönyörűen megfogalmazott mondatra, amit aztán perceken keresztül ízlelgetünk magunkban, hogy végre azt érezzük, hogy a nyelv igenis képes pontosan közölni a gondolatainkat.

S jó, ha ezt váltogatja az ember - vagyis nekem biztosan jó- , hiszen így aztán tényleg mindent megkapunk a könyvektől, amit csak adhatnak nekünk. Szeretem azt is, ha valami csak szórakoztat, de azért gondolkodni is szeretek, s ezt csak úgy tudom maradéktalanul kiélvezni, ha nem ragadok le egyetlen fajta könyvnél.

Igazából, ennek semmi köze nincs a Hamuvároshoz, ez csak úgy kikívánkozott belőlem, még hozzá azon apropóból, hogy az utóbbi három olvasmányom szigorúan szórakoztató volt, s most úgy érzem, ezek után tényleg szükségem van valamire, ami egy picit komolyabb, ami valamennyire elgondolkoztat, hogy aztán újult erővel visszatérhessek egy varázslatos birodalomba, s képes legyek arra őszintén rácsodálkozni.

Vigyázat, a bejegyzés spoilerelemeket tartalmaz azok számára, akik nem olvasták az előző részt!

Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy az ember akkor kezd felnőni, amikor visszanézve azt kívánja, bárcsak megváltoztathatna dolgokat. Gondolom ez azt jelenti, hogy felnőttem.

Szóval, az előző rész (Csontváros) végén mindenkit letaglózott az a tény, hogy Clare és Jace mégsem lehetnek egymáséi, mert rokoni kapcsolatok fűzik őket egymáshoz. Természetesen, ebben a részben ezt a problémát továbbra sem tekinthetjük megoldottnak, hiszen a szerelem nem múlhat el csak úgy egy csettintésre, bármennyire bizarr is a helyzet. Mindketten próbálják feldolgozni ezt az egészet, de ez rendesen rányomja a bélyegét a kapcsolatukra: ahelyett, hogy jó testvérként viselkednének, kerülik egymást, nemcsak személyesen, de még a telefonban is.

Közben, persze az az elvarratlan szál sem tűnhet el nyomtalanul, hogy kiderült mindenki számára, hogy Jace nem más, mint Valentine (ő a főgonosz) fia. A felháborodás természetesen hatalmas, méghozzá annyira, hogy a Klávé egy inkvizítort küld, hogy kihallgassa Jace-t. Persze, ez a személy nem éppen a kedvességéről híres, sőt, igazán hű a szakmája nevéhez. Jace -nek meg kell győznie őt arról, hogy nem került apja befolyása alá, s még mindig a Klávé mellett áll.

Közben, az ezidáig halottnak hitt főgonosz, Valentine egyre inkább mozgolódik, sőt egy igazán ördögi tervet eszelt ki, hogy hogyan is ragadhatná magához a hatalmat. Szóval, van min izgulni ebben a részben is.

-Viszont kell, hogy legyen valamid, ami minden Árnyvadásznak van. -Undok és bunkó modor?-érdeklődött Simon.

Persze, az írónő itt is pedzeget olyan titkokat, amiről csak sejtésünk lehet, gondolom majd az utolsó részben hullik le róluk a lepel. Ezt a részt egyébként sokkal kiforrottabbnak éreztem, mint a Csontvárost. Ott ugye, ha emlékeztek (ha nem, elmondom) panaszkodtam arról, hogy eléggé kiszámítható volt a történet, nem igazán okoztak meglepetést az írónő fordulatai. Nos, szerintem itt már valamivel jobban oldotta meg a dolgokat, bár tény, hogy itt kevesebb titok lepleződött le. Ez a rész, inkább az előző lecsengése volt, illetve előkészítette az Üvegváros számára a terepet. Amolyan kiváló átvezető könyvként szolgált.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem volt benne izgalom. Abból tényleg nem volt hiány: minden egyes fejezet valami új akcióval szolgált - ami, bevallom, néha túl sok is volt. Jó lett volna, ha legalább egy-egy fejezetben megpihennek a szereplők, s velük együtt én is.

– Hogy csinálod, hogy sosem sározod össze magad? Isabelle mindentudó mosollyal rántott egyet a vállán. – Tiszta a szívem. Taszítja a koszt.

De a sok izgalom mellett azért továbbra is jót szórakoztam, hiszen az írónőnek remek humora van továbbra is! Jace és Magnus beszólásai tényleg mindig telitalálatok, s megnevettetik az embert. Viszont Simon most már tényleg egyre kevésbé szimpatikus szereplő számomra... Már az első részben se volt kedvenc, de itt már tényleg az agyamra ment. Azt a sok hisztériát még egy lány is megirigyelné...

Egyszóval, kiváló kikapcsolódást ígérő könyv került ki ismét Cassandra Clare kezei közül, s remélem, hogy az Üvegváros még ennél is kiforrottabb lesz, s majd ott magyarázatot kapunk most már mindenre, s nem maradnak megválaszolatlan kérdések.
Kalandokkal teli, humoros könyv, s egy csodálatos világ - ez lenne hát a Hamuváros.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: City of Ashes
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 416 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN szám: 97 89632 452722

Hivatalos fülszöveg:
Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Világok harca

Cassandra Clare: Csontváros

kiolvastam: 2010. augusztus 11.

Tegnap tanácstalanul álltam a könyvespolcaim előtt, hogy na mégis mit olvassak, s mikor megpillantottam ezt a könyvet egyre jobban felkeltette a kíváncsiságom, s pár perc után egyértelmű lett számomra, hogy nekem most ezt kell olvasnom. Annyira vágytam már egy kis könnyed, izgalmas történetre, hogy ma reggel sikeresen be is fejeztem. Szintevégig faltam az oldalakat, és nem tudtam letenni a kezemből! Régen éreztem már így egy könyvvel kapcsolatban! De ne szaladjunk ennyire előre! Kezdjük magával a könyvvel és a témájával! (Figyelem, lehet enyhén rajongó poszt következik)

"Vetett egy gyors pillantást Jace-re, aki néhány lépéssel előttük baktatott, és a jelek szerint a macskával társalgott. Clary kíváncsi lett volna rá, miről beszélgetnek. Politikáról? Operáról? A tonhal áráról?"

Igazából, a könyv címe nem mond valami sokat. Legalábbis, én amikor jó pár hónapja találkoztam ezzel a felirattal, nem mozgatott meg bennem semmit se. Valami thrilleres könyvre számítottam, aztán jó nagyot koppantam, mikor elolvastam a fülszövegét...

A Csontváros című regény, mint oly' sok urban fantasy esetében, egy egész hétköznapi képpel indul: egyedül élő anyuka, aki tinédzser lányát igyekszik nevelni, miközben a művészetnek is él. Clary, a fentebb említett tinédzser lány, nem tartozik annyira a problémás egyedek közé - bár, mint minden anya-lánya (vagy gyerek-szülő) kapcsolatban, itt is akadnak olykor összetűzések. Például olyan esetben, ha az ember lánya elmegy szórakozni egy diszkóba, s későn jön haza. Ugye milyen hétköznapi helyzet?

Hát, igen az lenne, ha azon a szórakozóhelyen Clary nem lenne egy igen furcsa gyilkosság szemtanúja: egy különös, kékhajú srácot a szeme láttára szúrnak le titokzatos alakok a diszkó hátsó részében, de ahelyett hogy ezt egy hulla és egy tekintélyes méretű vértócsa bizonyítaná, nem marad semmi. Clary szeme láttára válik semmivé a kékhajú srác, s egy vércsepp nem sok, de még annyi se marad utána. S ráadásul az is eléggé furcsa, hogy a gyilkosokat csak ő látja... a többi ember számára, mintha láthatatlanok lennének. Na, ez már nem történik meg mindenkivel a sarki zöldségesnél, ugye?

S pár jelenettel később Clary belecsöppen ebbe a furcsa világnak a kellős közepébe: megtudja, hogy azok a gyilkosok tulajdonképpen Árnyvadászok voltak, akik a démonok elpusztítására vannak specializálódva. Sőt, ez még nem minden! Megtudja azt is, hogy igenis léteznek tündérek, vámpírok, boszorkánymesterek, vérfarkasok meg csupa-csupa olyan varázslatos lény, akiket eddig csupán mesealakokként vagy mitológiai lényként ismert.


"– Vannak démonok a Fehér Házban?
– Vicceltem – mondta Jace. – Illetve azt hiszem. – Elgondolkodva vonta meg a vállát. – Valaki biztosan említette volna."


Az írónő nagyon jól felépíti a hétköznapi élet mellett húzódó varázslatos világot! Saját történelmet is alkot hozzá: megtudjuk mi a különbség egy démon és egy Alvilági közt, honnan jönnek egyáltalán a démonok, kik az Árnyvadászok, hogyan jöttek létre, stb stb. Ez az egész annyira lenyűgözött, s annyira rabul ejtett, hogy csak na! Maga a világ tényleg varázslatos!

A regény alaptörténete sem rossz, egyébként, bár amit kicsit nehezményeztem, hogy annyira kiszámítható volt az egész. Maga a végkifejlet és a közben felfedezett "titkok" nem okoztak olyan meglepetést, mert elég könnyen rá lehetett jönni hogyan csavarja a szálakat az írónő, s a szereplőket meg sokszor tartottam agyalágyultnak, hogy a legalapvetőbb dolgokra se jöttek rá. Szóval, a krimi vonalat tényleg nem ajánlom az írónőnek!


"– Jézusom! – kiáltott fel Luke. – Á, igazából csak én vagyok – mondta Simon. – Bár már többen mondták, hogy elképesztő, mennyire hasonlítunk. "

De persze, ez ne vegye senki kedvét, mert attól, hogy kiszámítható, még jó történet (de még mennyire)! A szereplők is elnyerték a tetszésemet: mert bár igaz, hogy a várva várt fordulatokra, a nem is olyan nagy titkokra nem jöttek rá, de ettől független mindegyikben volt valami, ami miatt megkedveltem. S ami meglepő, még a női főszereplő is szimpatikus volt! És hát Jace.... hát ő Jace!

Vicces is, izgalmas is, lenyűgöző, borzongató és varázslatos is! Ezek a jelzők jutnak most eszembe a Csontvárosról. S még az is, hogy vissza akarok térni ebbe a világba, minél hamarabb!

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: The Mortal Instruments Book One- City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 469 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 978 963 245 0957


Fülszöveg: Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék… Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.