Hangozzék bármennyire is klisésen, de - mint minden évben, így idén is - be kell vallanom, hogy az ősz a lehető legkedvesebb évszakom. Ilyenkor újra felélénkülök, jönnek a tervek és a megvalósítások, sokkal produktívabb vagyok minden téren és sokkal, de sokkal vidámabb is. Az ősz az én forró teás, kötött pulcsis, almás fahéjas illatú nyaram, amit legszívesebben egy befőttes üvegbe zárnék, hogy a lemerült időszakaimban is tudjak töltekezni belőle. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig próbálom minden évben kihozni az őszömből a maximumot.

Ahogy egyre másra olvasgatom másoknál az őszi terveket, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy bejegyzésbe foglaljam azokat a must have dolgokat, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni. Ezekből a legtöbb nem annyira szociális dolog, hiszen az ősz amellett hogy felélénkít, kis elcsendesedésre, befelé fordulásra is késztet. Ilyenkor sokkal jobban esnek például a férjemmel kettesben töltött napsütéses, erdei séták, mint a nagy társasági kávéházas traccspartik. Talán ezért is van az, hogy ősszel újra nekilódul az olvasási kedvem is, sokkal inkább igénylem ezeket az énidőket. Plusz a klasszikusok vagy a komolyabb könyvek is ilyenkor törnek utat maguknak nálam - talán, jól áll nekik a kötött takaró vagy nem tudom. 

De mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk rá a listáimra, vagyis azokra a dolgokra, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni.

Őszi nemkönyves terveim:

• megtanulni kenyeret sütni. Régóta dédelgetett álmom ez, főleg mióta igazán normális és finom kenyeret szinte sehol se lehet kapni. Már kiírogattam Limarától pár receptet, már csak egy pár fokos lehűlésre várok, és akkor nekiesek a projektnek. 
• nagyokat sétálni valamelyik közeli arborétumban. Ez minden ősszel kötelező programelem, így idén se maradhat ki. 
• Pitéket sütni. Almás-fahéjas, sütőtökös, szilvás vagy bármi más. Régi vagy új íz, igazából mindegy, de pite nélkül nincs ősz nálunk.
• őszi dekor készítése itthonra
• sétálni egy ködös reggelen
• őszi termések gyűjtése a séták alkalmával
• kipróbálni egy új helyen a forró csokit
• kötni egy sálat
• természetfotókat készíteni 

Őszi könyves terveim

Úgy döntöttem, nem viszem én se túlzásba a könyves őszi bakancslistát. Inkább kevesebbet válogatok össze, viszont tényleg olyanokat, amiket mindenképp most ősszel szeretnék olvasni. Bár a képzeletbeli listámon ezeken kívül még vagy öt cím rajta van, de legyünk reálisak: ennyire előretervezni még ősszel se tudom magam. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek - régóta halogatott újraolvasás, viszont amikor megláttam Nikkincs listájában, mostmáraztántényleg én is kedvet kaptam hozzá újra. És hát mi lehetne őszibb helyszín Szelesdombnál? Még szeretnék Charlotte-tól is olvasni valamit. Mondjuk valami olyan művével megismerkedni, amit még nem olvastam (hello, Shirley és Villette! ) vagy visszatérni a jól bevált történetéhez, a Jane Eyre-hez. Ez majd még kiderül.

Elena Ferrante: Az új név története - A Nápolyi sorozat első részét tavaly szeptemberben olvastam, amikor éppen csak beköszöntött a reggeli orcacsípős idő, de délután még kellemesen, ráérősen sütött a nap. A folytatását is valami ilyen időben tervezem olvasni, szóval hamarosan sorra kerül. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a lányokkal.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - idei várólista csökkentős könyv, plusz már hetek óta szemezek vele, de az általam elképzelt lelassulás még csak most kezdett magamban utat törni, szóval eljön lassan most már tényleg a mi időnk. Kábé hat éve várok erre, remélem, megérte.

Sarah Perry: Az essexi kígyó - amit már szinte mindenki olvasott ebben az univerzumban, csak én nem. Most már aztán tényleg kíváncsi vagyok, hogy én melyik csoportba fogok tartozni: akik unják a sztorit és nagyobb durranásra számítottak vagy azok közé, akik szeretnek elmerülni ebben a viktoriánus történetekre hajazó regényben. Őszintén remélem, hogy az utóbbiban leszek. Drukkoljatok!

A többiek őszi tervei:

Theodora

Nikkincs

PuPilla

Sister

Nita

"Kint a zordabb ég alatt" - Emily Brontë versei

Akárhányszor belegondolok, mindig elképedek azon, hogy csupán harminc évet élt, ám e rövid élete alatt - hozzáteszem: egyetlen regényével - is olyan nyomot hagyott az irodalmi univerzumban, hogy neve a mai napig nem merült feledésbe. A Brontë-nővérekkel kapcsolatban az életrajz és a műalkotások összefüggéseit vizsgáló irodalomtudósok valahogy mindig a fejvakarásnál kötnek ki végül. Hiszen hogy lehet az - mondják ők -, hogy három ilyen ingerszegény környezetben élő, szerelmi afféroktól, botrányoktól, éjszakai tivornyáktól elhatárolódó papkisasszony mégis ilyen realisztikusan és mély érzéssel volt képes írni a szerelemről. 

"Magányos hegyormok ugyan mit érnek?

Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol - 

s a földön, hol csak egyetlen szív ébred

érzésre: egyesül Menny és Pokol"

(Stancák - Ferencz Győző ford.)

Ennek a titoknak a nyitjára valószínűleg én sem fogok rájönni, bár szerintem nem kell feltétlen megtapasztalni mindent, amiről írni akar az ember - elég az is, ha jó megfigyelő.  Ám én a testvéreket nem is emiatt csodálom elsősorban, hanem azért, hogy tudtak és mertek szakítani a lányregényes konvenciókkal: nincsen rózsaszín, cukormázas szerelem; nincs lélegzetelállító szépségű főhősnő vagy makulátlan múltú álomlovag sem. Merték bírálni az érdekházasságokat, és a szerelemnek nem csupán a szívdobogtatós oldalát mutatták. Modernségük, komorságuk és szókimondásuk miatt - az akkori nőirodalom tükrében - valahol nem is csodálom, hogy a korabeli olvasók valóban férfinak gondolták őket.

S ez a "férfiasság" szerintem többszörösen igaz Emily lírájára. Verseit olvasva valahogy nem éreztem a nőiséget, a lágyságot, s a bennem megszólaló dallam is egészen más volt mint eddig, amikor nők verseit olvastam. Nem mondom, hogy rossz - inkább csak meglepő. A verseskötet némely darabját inkább el tudnám képzelni egy Byron-Shelley-Keats kötetben, mint..... akármelyik női lírikus mellett.

Verseinek nagyon gyakori témája az elmúlás, a halál - a kései munkáira ez fokozottan igaz -, a veszteség, melyet hol szinte sztoikus nyugalommal szemlél, hol pedig kiérezni belőle a mély fájdalmat. S ebből következően az uralkodó hangulat itt leginkább a zordság, komorság - ritka a kellemes hangulatú verse. Ám minden sorából süt a természet élménye, mely gyanítom, hogy Emily-nél nem annyira a korszak divatját hivatott képviselni, hanem ennél sokkal többről szólt: az őt körülvevő vidék, amelyet oly' szívesen járt be nap mint nap akár órákon keresztül, szinte beleivódott a bőre alá, a lelkébe - s ez köszön vissza regénye, versei soraiból.

Charlotte annak idején rajongva beszélt Emily lírikusi képességeiről, én azonban nem is tudom hova soroljam a magam véleményét. A Gondal-ciklust valahogy képtelen voltam megkedvelni, mint verseket - bár érdekesnek tartottam ez az iciripiciri betekintést a testvérek közös képzeletbeli világába még úgy is, hogy nem nagyon tudtam ezeket hova helyezni. S voltak még emellett olyan versek, amelyek nem annyira jöttek be (S mint én magam, oly magányosan; Az éji szél vagy A hónapra hónap... stb.), mert azoknál úgy éreztem, hogy inkább talán az írhatnék dominált, mintsem a valódi - vagy éppen egyedi - mondanivaló; mintha csak stílusgyakorlatokat olvastam volna. S végső soron nem tudhatjuk: lehet, tényleg azok is voltak. De szerencsére ezek mellett jó pár olyan vers is akadt, melyeket igazán megkedveltem, és többször is elolvastam. (Erdők zordan ne nézzetek; Csak értem nem fog sírni szem; Kedvet nem álmodom; Nem érhet kétségbeesés vagy a Stancák) Ezek szerintem képileg is, mondanivalóban is szépek és feledhetetlenek - legalábbis számomra. Ám amiért leginkább érdemes volt ezek között a versek között tölteni azt a közel egy hónapot az az, hogy valahogy úgy érzem, picit jobban megismerhettem, közelebb kerülhettem ehhez a titokzatos papkisasszonyhoz. S ez számomra tényleg sokat jelentett.

A kötetet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm itt is az én karácsonyi angyalkámnak! :-)

Emily Brontë válogatott versei - Lyra Mundi

Fordítók: Csengery Kristóf, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Hárs Ernő, Kiss Zsuzsa, Radnóti Miklós, Szegő György, Tandori Dezső, Tapfer Klára, Tótfalusi István

Kiadó: Európa

Oldalszám: 166 

"Embergyűlölők mennyországa ez a vidék" | Üvöltő szelek

Emily Bronte: Üvöltő szelek

kiolvastam: 2009. november 11.

"Nem emberi lényt, hanem tulajdon ifjúságom megtestesülését láttam Haretonban: annyira zavarosak voltak iránta az érzéseim, higy képtelen lettem volna értelmesen szólni hozzá. Elsősorban hasonlatossága révén

emlékeztet ijesztően Catherine -re. Mégis, ez a körülmény, amelyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van a képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja az eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy ne az ő lábnyomá

t látnám. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett és én elvesztettem őt!"

Fülszöveg:

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor - egy esztendővel halála előtt - megírta ezt a regényt, a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és odaadás furcsa szövedéke a történet, egy magába forduló, romantikus írói lélek költői vallomása a szerelemről és a szenvedélyről. Elemzése kegyetlen mélységeket tár fel, és nyomasztó légkört teremt: titokzatosság, babonák homálya övezi szereplőinek jellemét, a romlás sötét erői csapnak össze és küzdenek egymással, míg végül a tragikus feszültséget ismét a szerelem, a fiatalok, az újabb nemzedék szerelme oldja fel.

Értékelés:

Nem most vettem először kezembe ezt a regényt, de a hozzáfűződő viszonyom jelentősen

megváltozott az évek alatt. Először, talán tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, mikor szokás szerint egy hetet az erdélyi rokonomnál töltöttem, és emlékszem, hogy ekkor végig csak szakadt az eső napokon keresztül, és nem lehetett menni sehova. Nem tudtam mivel elütni az időmet, így végül a kezembe nyomta egyik kedvenc olvasmányát, az Üvöltő szeleket. Megvallom őszintén, nem sokáig jutottam benne (kb. 50 oldal), mert nem igazán volt ínyemre a regényre annyira jellemző borongós hangulat. Túl komolynak tartottam.

Aztán eljött a mostani pillanat. Kicsit félve vettem kezembe, mert még bennem volt, hogy mennyire nem tetszett. De most, csodálatos módon, az első oldalak után belefeledkeztem és a régen nem tetszett borongós hangulat, most igenis kedvemre való volt. Nagyon jól passzolt ehhez az esős, szürke időhöz is.

A regény időkezelése retrosektív, hiszen a regény pár első oldalán már egy kialakult furcsa helyzetet ismerhetünk meg Lockwood úr szemén keresztül, aki most érkezett erre a helyre, hogy a szomszéd birtokot kibérelje Heathclifftől, a földesúrtól. Lockwood meglehetősen irónikusan beszél Heathcliff, illetve hozzátartozói jelleméről (akik enyhén szólva bunkók...) Egyre

inkább érdekelni kezdi enneka családnak a korábbi élete (hogy s miként történt) így megkéri az egyik cselédet, hogy meséljen el róluk mindent, amit csak tud róluk. Így hát kezdetét veszi a regény szinte egészét átfogó visszaemlékezés. Itt meg kell jegyezzem az írónő zsenialitását, hiszen a regény írása közben nem felejtette el, hogy ez az egész egy visszaemlékezés és így a cseléd csak olyan dolgokat tud elmesélni neki, amiknek ő is szemtanúja volt, és ha esetleg mégis mond olyan dolgot, aminél nem lehetett jelen, hozzáteszi, hogy kitől hallotta. Ugyanis sok író el szokott szerintem feledkezni erről írás közben, hogy egy visszaemlékezésről van szó, és sokszor olyan dolgokat ad az elbeszélője szájába, amit nem tudhat.

Ám pont ebből a visszaemlékezős, elbeszélős dolog miatt tettem fel magamnak a kérdést az olvasás során, hogy vajon a szereplők tényleg, valójában olyanok, amilyennek leírja őket? Hiszen nem egy független elbeszélőről van szó, hanem olyanról, aki igenis sokszor kinyilvánítja

szubjektivitását. Pl. Heathcliffet és az idősebb Catherine-t is gyerekként kis megátalkodott rossz gyerekeknek tituálja, pedig csak elevenek voltak, és az elbeszélésből is kiderül, hogy akkor semmi rosszat nem tettek, amiért így kellett volna illetni őket. És akkor felmerült bennem a kérdés a többi szereplők, illetve ugyanezen szereplők lefestésének hitelességével kapcsolatban is. Vajon mennyire lehet hinni Ellen Dean elbeszélésének?

A jellemekkel kapcsolatban, egyébként Bronte kellemes meglepetést okozott! A szereplők nem feketék vagy fehérek, igenis árnyalva vannak, méghozzá életszerűen. Például ott van Heathcliff jelleme: a regény kezdetén egy meglehetősen faragatlan, dühöngő személyként ismerhetjük meg, ám a regény során kiderül az olvasó számára hogy miért is tart ott, ahol most, illetve hogy Catherine -nel kapcsolatban képes még az emberi érzelmekre. Nem igazán tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá a regény során: volt, hogy nagyon szántam, néha jogosnak éreztem bosszúvágyát, meghatott Catherine iránti vonzódása, de volt hogy utáltam, igazságtalannak és túl kegyetlennek éreztem tetteit. És a legtöbb szereplővel így voltam: nem tudtam szeressem -e őket, szánjam vagy utáljam. Egyedül Hareton volt, aki abszolút megnyerte rokonszenvemet már a kezdettől fogva. Ő egy jobb sorsa érdemes gyerek volt, akinek megvolt a magához való esze, a büszkesége, de ezeket nem tudta kamatoztatni, mert a nevelése nem engedte, hiába igyekezett később behozni lemaradását, próbálkozásai mindig gúny tárgyává tették.

Ez kicsit spoileres rész, szóval csak az olvassa, akit nem zavar:
Amit érdemesnek tartok még megjegyezni, az a regényben létrejövő újjászületés. Először ott kezdődik, hogy Earnshaw úr egy gyermeket talál Londonban, akit halott fiáról nevez el, így lett ő Heathcliff. Majd Catherine és Linton házasságából megszületik Cathy, s a szülés közben anyja belehal (tehát, ő Catherine új megszemélyesítője), majd Heathcliff elveszi feleségül Linton húgát (aki később ugyan megbánja ezt) és megszületik fiúk, Linton ( ő az idősebb Linton megtestesítője, habár kicsit elsatnyult változata), és megszületik Hindley Earnshaw fia, Hareton , akit Heathcliff "nevel" apja halála után (ő pedig Heathcliff megszemélyesítője). Ebben az újjászületett személyek történetében végre megtörténik az a dolog, aminek eredetileg kellett volna, hogy mindeki békében és nyugalomban éljen: Heathcliff és Catherine megtestesülései végre egymásra találnak, és ezután béke fog honolni Szelesdombon

Összegzés:

Örülök, hogy végülis nem futamodtam meg ettől a regénytől! Fantasztikus vadromantikus regény. Az értékelésemben 10 pontot kap