"A könyvek által hihetetlen kalandokat éltem át. A takaróm alatt üldögéltem, alig moccantam és senki sem tudhatta, hogy az elmém együtt sodródott és a szívem megtelt a történetekkel. Bármilyen világba belecsöppenhettem, és minden külön értesítés nélkül eltávozhattam.."

Előfordul olykor olyasmi, hogy az ember szinte biztos benne, hogy egy bizonyos könyvért totálisan odáig lesz. Mert olyanok szeretik, akikkel általában megegyezik az ízlése vagy mert olyan dologról szól, ami már önmagában is instantszerelmet kéne kiváltson a fülszöveg elolvasásánál. De aztán nem jön az a bizonyos szikra, nem jön az önfeledt belefeledkezés boldogsága, csak valami megmagyarázhatatlan távolságtartás, és a hűvös idegenség érzése. Paula McLain regényével pontosan ez esett meg. 

Mit lehet tenni ilyenkor? Egyszerű: vagy becsukni az x. oldal után vagy kitartani a végsőkig, "hiszen olyan ígéretesen indult minden" és ebbe az ígéretbe kapaszkodni. Kitartottam Hemingway miatt, a korábbi vélemények miatt. De sajnos nem okozott nagyobb katarzist nekem, mint anno a Napkeringő című regénye. Nem volt rossz, de nem érzem az élmény maradandóságát vagy azt, hogy több lettem volna az elolvasásával.

Paula McLain regénye az egyik legnagyobb amerikai író, Ernest Hemingway első házasságának állít emléket Hadley, a feleség szemszögén keresztül. Elmeséli megismerkedésük történetét, végigkövetjük Hemingway-t az íróvá válás rögös útjain, és mesél azokról a legendás párizsi évekről, amikről maga Hemingway is írt a feledhetetlen Vándorünnep című írásában. 

Beszél a boldogságukról és a nehézségekről is: amikkel együtt néztek szembe, és azokról is, amik közéjük álltak. Hiszen nem könnyű egy olyan ember feleségének lenni, aki az irodalom halhatatlanjai közé szeretne bekerülni. Ez Hadley-től is sok lemondást, türelmet és áldozatot követelt, olykor túl sokat is. De ő vállalta, még ha nehéz is volt - egészen addig, amíg Ernestnek szüksége volt rá.  Két nem éppen átlagos ember kapcsolatának, házasságának a története ez a könyv egy nem éppen átlagos korban. Szabadságok és kötöttségek, célok és áldozatok, hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatják egymást az évek alatt, míg végül a mérleg megállapodik az egyik oldalon. 

"Ernest egyszer azt mondta, hogy a paradicsom perzsa eredetű szó, és azt jelenti „fallal körülzárt kert”. Akkor tudtam, hogy érti, milyen fontosak a boldogságunkhoz az egymásnak tett ígéreteink. Az ember csak akkor lehetett valóban szabad, ha tudta, hol áll a fal, és ezt tiszteletben tartotta. A falaknak nekidőlhettünk, mert léteztek; azért léteztek, mert nekik dőltünk. "

Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Már a Napkeringőnél is kicsusszant a kezei közül Beryl Markham alakja, és most Hadley-vel és Ernesttel kapcsolatban is ezt éreztem kicsit. Bár itt nem volt olyan vészes a helyzet mint a másik regényénél, mert alapvetően jó irányba puhatolózott szerintem, de valahogy mégse sikerült őszintén átadnia a két ember lelki rezdüléseit. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.

Most már világossá vált előttem, hogy Paula McLain egyáltalán nem nekem ír, még akkor sem, ha a könyveinek témáit érdekesnek találom. Van valami, ami nem passzol nálunk sosem, nem találjuk meg azt a közös hangot, ami megalapozhatná a boldog belefeledkezésemet a történeteibe. A párizsi feleség egy tényleg nagyon szomorú csalódás volt nekem, mert annyian szeretik ezt a történetet. Szeretni akartam én is, de nem igazán ment.
Ha Párizsról és Hemingwayről akarok olvasni, inkább megmaradok a Vándorünnepnél.

"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs." (Ernest Hemingway: Vándorünnep)

Paula McLain: A párizsi feleség
The Paris Wife
Fordította: Csonka Ágnes
Alexandra Kiadó
376 oldal

Vándorünnep

Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele anno két évvel ezelőtt. Az öreg halász és a tenger amolyan kötelezőszagú és muszájolvasmány volt, s valószínűleg ennek - vagy éppen akkori éretlenségemnek köszönhetően -  nem nyert meg magának. Ám a Vándorünnep más volt. Ahogy kinyitottam a kötetet, megcsapott az őszi, eső utáni Párizs levegőjének illata, s körbevett az akkori bohém művészvilág színes kavalkádja. Már a második oldal után szerelmes lettem. Párizsba és Hemingway írásába is.

Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. 

Kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. A könyvben megjelenő alakokat éppen csak nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz. 

Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Hemingwayt igazából egy varázslónak mondanám. Hiszen látszólag játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

A hangulatok és gyorsan felskiccelt alakok mellett a művészetekről és a művészéletről megosztott

gondolatait is üdvözítve fogadtam. Ezt a kötetet akár ars poeticaként is felfoghatjuk, s persze szételemezhetjük irodalomértő emberek módjára, hogy Hemingway vajon mit is gondolt az írásról mint olyanról. De olvasó emberként inkább csak azt éreztem, hogy gondolatfolyamokat indított el bennem egy-egy jól irányzott mondatával. Hemingway -nél szerintem látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.

Két éve volt szerencsém ehhez a könyvhöz, de még a mai napig sokszor eszembe jut. Nagyon kevés olvasmányom volt eddigi életem során, ami egyszeri olvasás után ennyire beleégett volna az emlékezetembe. Idézetek és impressziók jutnak eszembe, akárhányszor ránézek a könyv fedelére. Vagy csak meghallom azt a szót, hogy Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen más értelemben.

A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.

S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )