Pages

Emlékek

2014. december 14., vasárnap



Egy darabig azt gondoltam, hogy ez a könyv hozzám szól a sorok közül. De ez azért mégis csak túlzás. Nem mindig szólt hozzám, de olykor azért elfogott az az érzés, hogy ez a könyv megért engem. Tavaly olyasmivel kellett szembesülnöm az életemben, ami mélyen megrázott és még ma sem hevertem ki. Egyáltalán nem. Talán azért, mert igazából beszélni sem tudok róla azóta sem. Foenkinos regénye olykor mélyen megérintett: voltak mondatai, bekezdései, amelyek a csontomig hatoltak, belülről emésztettek - én meg csak nyeltem a könnyeimet. Könnyebb lett azóta? Nem, egyáltalán nem. De azért valahol mégis jó dolognak tartom, hogy végül elolvastam, és kitartottam. Pedig az első pár fejezet után komolyan elgondolkodtam azon, hogy félbehagyom, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy belépjek ebbe a világba. Ezek szerint mégiscsak az vagyok. És ez jó dolog. Mármint jó, hogy ezt legalább tudom most már magamról. 

Az Emlékek talán kicsit túl személyes élménnyé vált, nehéz róla "csupán" könyvként beszélni. Mélyen melankolikus hangulata kicsit már-már depissé tett olvasás közben, szóval hiába alig 300 oldal, elég sokáig tartott mire a végére értem, mert egyszerűen muszáj volt tartanom a távolságot - így sokszor több napra is félretettem, és feléje se néztem. Amúgy ez ne tévesszen meg senkit: bár alapvetően nem egy vidám regény, de azért nem is egy érfelvágós. Inkább azt mondanám, hogy szép a maga búskomor módján.

Az Emlékek éjszakai portásként kallódó elbeszélője írónak készül. A nagyapja halálával induló történetet a szereplők emlékei színesítik. A kisemmizett és öregotthonba kényszerített nagymamáé, aki egy szép napon megszökik, az unokáé, aki a keresésére indul, hősünk katasztrofális házasságból hol depresszióba, hol új szerelembe menekülő, bizarr anyjáé és rémes apjáé...
Vajon mire jók ezek az emlékek? És egyáltalán: jók-e valamire? Hősünk mindenesetre gyűjti őket, s talán a végén még választ is kap kérdéseire.

Alapvetően más élményre számítottam, mielőtt nekiveselkedtem. Még pár hónappal ezelőtt beleolvastam a szintén Foenkinos által írt Nathalie második életébe (még nem olvastam el, de erősen tervben van), aminél rögtön megfogott finom, ironikus stílusa. Az Emlékekben ennek nem nagyon láttam a nyomát, amit talán egy kicsit bántam is. Az Emlékek az elmúlást, a halált veszi górcső alá, miközben a főtörténetet színesítik és mélyítik az emlékmozaikok, egy egészen különös képet rajzolva ki ezáltal - olyan ez az egész könyv, mint az emlékek panthenonja.

Elszalasztott lehetőségek, rossz döntések, félbemaradt sorsok, feladott álmok, szótlan kapcsolatok lebegnek a sorok között az olykor ólomsúlyúvá váló szavakon. Nehéz könyv volt ez, legalábbis számomra. Szerintem most egy darabig nem szeretnék ilyesmiről olvasni. Úgyhogy lelkem gyógyításaként bele is vetettem magam a Rosie-projektbe, ami eddig abszolút beválni látszik. Ebből a könyvből pedig ma már csak pár fekete-fehér jelenet maradt meg bennem, és a hangulata is szépen-lassan kikúszott a mindennapjaimból. Talán így a legjobb mégis.
Azért egy értelmesebb és összeszedett véleményt mégis szívesen összehoztam volna erről a könyvről, de majd inkább egy másikról. Ez maradjon meg inkább egy könyv által dühítő némaságra ítélt élmény mementójának. 

David Foenkinos: Emlékek
Les souvenirs
Fordította: Kamocsay Ildikó
Oldalszám: 330
Európa Kiadó



Könyvesbolti morzsák

2014. december 9., kedd



- Szia! Ezt a könyvet szeretném kicserélni, mert rájöttem, hogy nincs rá szükségem.
- Őőőő... oké. A blokkod megvan?
- Igen, persze - átnyújtja. Nos, a blokk dátuma 2011. március 16....


Mondtam neki, hogy ennyi év után még egy mosógépet sem cserélnek vissza, nemhogy egy könyvet. Az értetlenkedő tekintetéből ítélve, szerintem nem jutott el hozzá az információ veleje.

Könyvesbolti morzsák

2014. december 2., kedd


Az utóbbi időben rájöttem, hogy a könyvesboltban elhangzó: "Egy olyan könyvet keresek, aminek kék borítója van... de a címét nem tudom" -típusú mondat nem csak amolyan urbán legenda.



p. s. : a huszadik ilyen mondat után javaslatot tettem a főnökségnél, hogy a könyveket ne téma szerint, hanem szín szerint rendezzük. Érdemi válasz még nem érkezett tőlük erre vonatkozóan.

How to Train Your Dragon

2014. november 30., vasárnap



Nem hiszem, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna az Így neveld a sárkányodat! című Dreamworks mesefilmről. Első vallomás: nekem az egyik legnagyobb kedvencem. Második vallomás: mikor először hallottam róla, nem akartam megnézni, biztos voltam benne, hogy egy újabb gagyi mese, és hát... abszolúte rosszul gondoltam. Annyira beleszerelmesedtem ebbe a történetbe, hogy amint megtudtam, hogy egy könyvsorozat alapján készült, éreztem, hogy ezt nekem meg kell kaparintanom, de nagyon gyorsan. Ám egyúttal azonnal rájöttem, hogy hiába létezik magyar kiadása, egyszerűen a kaphatatlan kategóriába tartozik, és oltári szerencse - vagy legalább egy gyilkosság vagy egy mesteri módon elkövetett rablás - szükségeltetik ahhoz, hogy magadnak mondhass egy példányt.
Nos, a saját balszerencsém tudatában - illetve potenciális áldozat hiányában - végül az angol kiadás mellett döntöttem, s az idegennyelvű könyvek Valhallájából, a Bookdepositoryról zsákmányoltam magamnak egy példányt. 

Nem mondanám, hogy túlságosan rezignáltan fogadtam volna azt a tényt, hogy végre kézhez kaptam...


És persze, azt sem mondanám, hogy nem voltak a film miatt elvárásaim a könyv felé. (nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire rajongok a filmért...) Voltak előzetes elképzeléseim, ó, de még mennyire! Nos, a könyv ezekkel totálisan szembement, és az eredmény.... így is fenomenális! Cressida Cowell regénye igaz, hogy sokkal egyszerűbb - ám jóval könnyedebb és sokkal humorosabb. A történet egy kicsit máshonnan indul, más utat jár be, ám az egyik legfőbb üzenete mégis ugyanaz: tűnhetsz bármennyire hétköznapinak és mások szemében haszontalannak, akkor is különleges vagy. 

Oké, szögezzük le az elején, hogy ez egy gyerekkönyv. Lehet, hogy az én megfogalmazásomban kicsit coelhosnak tűnik ez az üzenet, ám higgyétek el, a könyv tényleg imádnivaló. Én komolyan indítványoznám, hogy felkerüljön az alsó tagozatosok kötelező olvasmányai közé, hiszen megvan itt minden, amiért egy gyerek rajongani tud: kaland, izgalom, humor és persze a sárkányok.

A történet ott veszi kezdetét, hogy Hablatynak és tizenkilenc társának egy beavatási szertartáson kell részt venniük, hogy igazi viking harcosok legyenek. A beavatás első feladata mi sem egyszerűbb, mint egy saját sárkányt zsákmányolni az éppen téli álmukban szendergő bestiák barlangjából. Hablatyéknak naná, hogy nem megy ez olyan egyszerűen, és naná, hogy felébresztik a szendergő sárkányokat, így nincs mese: menekülniük kell. A nagy forgatagban és sikoltozásokban Hablaty a sötétben végül felkarol egy sárkányt, akiről kiderül, hogy.... nos, nem éppen olyan fajta, amelyikkel hencegni lehet mások előtt.

Nos, ebből a rövid és (lustaságból) összecsapott történetleírásból is látható, hogy itt totálisan más a történet, mint a filmben. Amúgy meg kell jegyeznem, hogy a film a könyv fényében is zseniális maradt - sőt, még zseniálisabb, hiszen egy csomó plusz réteget adott hozzá a könyvhöz, és sokkal komolyabbra is sikerült. Én tényleg mind a kettőt szívből ajánlom megtekintésre illetve elolvasásra, szerintem a szórakozás mindenféleképpen garantált. És a következő bookdepository-s rendelésemben tutira benne lesz a sorozat második kötete, mert ezt eléggé megszerettem. És csak azt tudom még mondani, hogy tényleg sajnálom a magyar kiadást, mert szerintem a gyerekek eléggé imádnák idehaza is.



Cressida Cowell: How to Train Your Dragon
Hodder Children's Book
Oldalszám: 229




Óceán az út végén

2014. november 27., csütörtök



Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azt, amikor úgy kezdek bele egy regénybe, hogy szinte semmit sem tudok a történetéről. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy az a könyv a szemem láttára kel életre. Persze, az ilyesfajta olvasáshoz némi bátorság is szükséges vagy legalább valami fogózópont (mint például az író maga), amitől legalább tudom, hogy milyen típusú történetre számíthatok. Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy az ilyen olvasások nem sülnek el mindig jól (sőt, legtöbbször egyáltalán nem...), hiszen elég nagy a mellényúlás veszélye. Gondolok itt például a legutóbbi ilyenre, a Házasság céljából című remekre...
Gaiman regényéről szintén semmit sem tudtam, csak annyit, hogy vonzott a címe. Számtalan történetet képzeltem mögé, ám az az igazság, hogy ezekre már nem emlékszem igazán, mert a Gaiman által írt történet vette át saját fantáziám termékeinek a helyét. 
S hogy milyen volt a könyv? Sötét, mágikus és valahogy idegenül ismerős...

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Amúgy meg letehetetlen. Talán ebben közrejátszott a rövidsége is ( hiszen alig 180 oldal), de tény, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.  Gaiman mágiával és csodákkal átitatott világa - ahogy már a többi regényeinél megszoktam - néhol fojtogatott a sötétségével, ám most úgy bevont magához, hogy egyszerűen képtelen voltam becsukni a könyvet és kilépni a történetből. Számomra ez a kisregénye sokkal jobban működött, mint az Amerikai istenek. Ott túl sok volt az üresjárat, és eléggé túlírtnak is éreztem. Az Óceán az út végén pont a rövidsége folytán működött ennyire - nem éreztem, hogy Gaiman plusz 60 oldalt ki akarna sajtolni a történetből, mert az mégis csak jobban mutat. (vagy nem tudom, hogy ilyenkor mi lehet benne a mozdító erő...)  Ez a története amúgy eredetileg egy novellának készült, s írás közben teljesedett ki egy kisregénnyé.

Most gondolom, írnom kéne valamit a történetről, de az az igazság, hogy szerintem ezt mindenkinek magának kéne felfedeznie, így lenne a legizgalmasabb. Oké, tudom... ez most eléggé lustaságnak tűnik, de tényleg nem erről van szó. Higgyétek el, úgy lesz a legjobb, ha kinyitjátok a könyvet, és követitek ezt a névtelen narrátort az út végén lévő farmra, gyerekkorának meghatározó helyére, ahol a kis tó magában rejti az óceánt; s engeditek, hogy magával ragadjon benneteket is gyerekkori emlékeinek mágiával és ősi titkokkal átitatott, sötétlő örvénye.

A regény tele van jól célzott metaforákkal - amiket mindenki megnyugtatására itt most nem fogok boncolgatni (igen, ez viszont a lustaság) - , amelyek a történetet csak tovább mélyítik. A másik legnagyobb erőssége szerintem az, ahogy a névtelen narrátor hétéves kori énjének szemén keresztül láttatja a felnőttek sokszor érthetetlennek tűnő világát, és a teljes alárendeltséget. Illetve ahogy rámutat a két világ -mármint a felnőttek és gyerekek világa - közti különbségekre, hogy mennyire más prioritásaink voltak egykoron, s mennyire másképp láttuk akkoriban a minket körülvevő világot. 
"A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig is voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."
Gaiman kisregénye szerintem elég jól sikerült, és elolvasása után még napokig járt a fejemben. Igaz, bevallom nem szerettem ebben a sötét, titkokkal teli világban tartózkodni (olykor szabályosan rettegtem), de mégsem engedett el engem. Egyszerűen lenyomott a víz alá, bele egyenesen az óceánba. S még a mai napig is motoszkálnak a fejemben a kérdések... ám a legfőbb mégis talán az, hogy kik lehettek valójában Hempstockék? Ez egyszerűen nem hagy nyugodni.

Neil Gaiman: Óceán az út végén
The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Oldalszám: 192



Könyvesbolti morzsák

2014. november 25., kedd



Azért jó könyvesboltban dolgozni, mert amikor megérkezik a nagykeres szállítmány, az tökre olyan, mintha vagy tíz ládányi könyvet rendeltem volna....



Pokoli szerkezetek - trilógia

2014. november 23., vasárnap



A Pokoli szerkezetek - trilógia már a megjelenése óta nagyon birizgálta a fantáziámat, több okból is:
1. elvégre Cassandra Clare írta, és anno a Végzet ereklyéi-sorozatért is odáig meg vissza voltam.
2. mert steampunk, és ezt úgy fokozott mértékben szeretem.
3. mert izgalmas és pörgős YA-ra vágytam, ami nem terheli le túlságosan az agysejtjeimet esténként. 

Nos, azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy eléggé deja vu -érzésem volt: mintha csak a három évvel ezelőtti önmagamat láttam volna, aki a Csontváros világába mélyed bele, egyre inkább kiszakíthatatlanul. Az első kötet úgy megnyert magának, mint annak a rendje. Nem számított, hogy esténként mennyire fáradt voltam, és hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani, egyszerűen muszáj volt elővennem, és belemerülnöm, mert egyszerűen kellett és szükségem volt arra az érzésre, amikor nyakig benne vagyok a történetben. Úgy körülbelül annyira, hogy nappal munka közben olyan fontos és eget rengető kérdések jártak a fejemben, mint milyen tervei vannak a Magiszternek Tessával? Vajon hol van Tessa bátyja? És vajon, ha Willel összetalálkoznék, rögtön belezúgnék-e vagy inkább felképelném először?



Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Mint kiderül, Tessa korántsem olyan hétköznapi lány, mint ahogy az ember első ránézésre gondolná. Valami úton-módon  egy különleges képesség birtokában van, ez pedig az alakváltás. A lány képességénél csupán múltja a titokzatosabb. Mindenesetre egy szerencsés véletlen folytán bekerül a londoni intézet árnyvadászainak körébe, akik oltalmat nyújtanak a lánynak, nehogy a Magiszter felhasználhassa őt és különleges képességét önnön ördögi céljaira. 

Clare igazából a Végzet ereklyéi-sorozatnál bevált receptet hozta itt is, sok hasonlóság felfedezhető szerintem a két trilógia között, ám ezért mégsem tudtam haragudni, mert a humor, az árnyvadászok világa és az itt felvonultatott karakterek igazából bőven kárpótoltak mindenért. Sőt, szerintem a titkok eltitkolása itt már sokkal jobban ment az írónőnek. Engem legalábbis meglepetésként értek a csavarok, és a legtöbb dologra most tényleg csak akkor derült fény, amikor az írónő valóban leleplezni szándékozta azokat. Ezt még anno a Csontvárosnál és társainál kicsit nehezményeztem, de úgy tűnik, az írónő sokat fejlődött e tekintetben (vagy csak én voltam fáradtabb olvasás közben), szóval a történet így aztán még jobban vitt most magával. 

Jace Wayland után pedig ismét csak sikerült egy olyan karaktert alkotnia, nevezetesen Will Herondale-t, aki szemtelen rosszfiúságával abszolút és visszavonhatatlan rajongást váltott ki belőlem, no meg persze hangos romantikus sóhajtozásokat. Azt hiszem, Cassandra Clare az ilyen típusú férfikarakterek mestere. Olyan vonzóvá tudja varázsolni a bunkó srácokat, hogy az ember kis híján beléjük habarodik.

Igazából a rajongásom és a lelkesedésem végig töretlen volt, úgy beszippantott ez a világ magába, mint annak a rendje. Egyedül egy kifogásolni valót éreztem a második kötettől, ez pedig a young adultok kötelező eleme, a híres-hírhedt szerelmi háromszög. Innen pedig némi SPOILERes rész következik...  Szóval, Tessa és Jem... Ne haragudjatok, de nekem ez egyáltalán nem működött. Számomra totálisan hiteltelen volt, és körülbelül úgy pislogtam, akárcsak Will, mikor Tessa bevallotta, hogy ő egyébként Jembe is szerelmes. Olyan hirtelen jött ez az egész, és persze a szerelmi vallomások sorrendje is megkérdőjelezte bennem Tessa érzéseinek valódiságát. A vele való kapcsolata szerintem eléggé erőltetett volt, inkább volt ez barátság mint valódi szerelmi viszony. Clare mégis erőltette ezt az egész dolgot, és igazából nem értem, miért... jó, persze értem én, hogy miért, csak éppen felfogni nem vagyok képes. Will és Tessa működött, abszolút működött, én totálisan elhittem a köztük lévő vonzalmat, azonban a Jem iránt érzett érzései szerintem elég hamiskásak voltak, talán inkább volt ez a barátság és szánalom meg a zavarodottság különös keveréke, mint igaz szerelem. Csakhogy erről nemhogy Tessa, de még az írónő sem tudott. Ezt meg eléggé nehezményeztem. Spoileres rész vége.


Mindenesetre akár így, akár úgy, de jó kis kikapcsolódást nyújtott ez a trilógia számomra. Jó volt egy kicsit dagonyázni Clare fantáziavilágában, ami egy young adult regényhez képest elég jól kigondolt. Az írónő könyveiben amúgy leginkább a humort szeretem a legjobban, az úgy tényleg mindig betalál nálam a legváratlanabb helyzetekben is, és azt hiszem, ilyen könyvekkel jó kiszakadni igazán a szürke hétköznapok világából. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit már a Csontváros olvasása alatt mondogattam magamban: ha nagy leszek, árnyvadász szeretnék lenni. De most már azzal a kiegészítéssel, hogy "lehetőleg a viktoriánus kori Londonban."

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal, A herceg, A hercegnő
Infernal Devices - Clockwork Angel, Clokwork Prince, Clockwork Princess
Fordította: Kamper Gergely
Kiadó: Könyvmolyképző


Kakukkszó

2014. november 20., csütörtök


Rowling és Harry Potter története számomra annyira összefonódott, hogy az írónő újabb felnőtteknek íródott regényeinek híre hallatára mindig csalódottan konstatáltam, hogy "már soha nem tudhatok meg új dolgokat a Harry Potter-univerzumról". Persze, ettől függetlenül begyűjtöttem magamnak ezeket a regényeit is, de a késztetés mindig hiányzott belőlem, hogy Rowling nevét leválasszam a fantasztikus regényfolyamáról. Úgy tűnik, tényleg nehéz kitörni a skatulyából. Cormoran Strike története azonban mégis megfogott, sőt mi több, bebizonyította számomra, hogy Rowling nem csak a Roxfort falai között zseniális író, hanem bizony mást is tud mutatni.

Az, hogy az írónő kiváló krimiíró, ehhez korábban sem fért kétségem, elvégre már Harryék története alatt is bebizonyította, hogy milyen zseniálisan képes elterelni az olvasó figyelmét a nyomokról, milyen könnyen tévútra tudja vezetni az embert. Így hát a Kakukkszó kiválasztásánál valamiképp biztosra mentem, tudtam, hogy a krimiszállal semmi probléma nem lesz, bőven okoz majd nekem fejtöréseket. S ez így is lett. 

Igazából már az első pár oldal után megvett magának a könyv, valami olyan atmoszférát teremtett Rowling, hogy úgy éreztem, mintha csak egy jobbfajta Agatha Christie - regényt olvasnék. Megérintett a takaróbaburkolozós-teátszürcsölgetős olvasás hangulata, amit annyira nagyon imádok, és igazából két fejezet után már totálisan ki is zártam magamból a külvilágot - ami szerencsére, azon a hétvégén különösebben zaklatni sem akart. 

A történetről igazából annyit, hogy adott egy bűneset - jelen esetben egy híres modell gyanús körülmények között elhalálozott - mindenki öngyilkosságra gyanakszik, ám a modell mostohatestvére mégis felkéri Cormoran Strike-ot, az Afganisztánban megsérült háborús veteránt (aki nem mellesleg egy adósságokban úszó magánnyomozóirodát működtet), hogy vizsgálja meg újra az ügyet, mert ő úgy véli, gyilkosság történt. Cormoran kelletlenül belefog a nyomozásba - hiszen a pénzre szüksége van - ideiglenes titkárnőjével közösen. Azonban ahogy egyre inkább bogozza ki a modell halálát körülövező szálakat, hamarosan ráeszmél, hogy talán tényleg nem csupán öngyilkosságról van szó...

 Én mindig azt mondom, hogy a jó krimihez nem csupán a jó helyen elhelyezett nyomok és feszültség kettőse kell, hanem egy olyan alak is, aki kellően érdekes, akinek a karaktere átüt a sorok közül. Cormoran Strike szerintem pedig pont ilyen: nem csupán gondolkodásmódja, nyomozási technikája az, ami lenyűgözi az olvasót, hanem a múltja is, amely a nyomozás alatt szépen, lassan feltárul előttünk. Cormoran Strike szerintem egy klasszikus Sherlock Holmes-figura, szóval bármennyire is modern a történet köntöse, alatta mégis egy ízig-vérig hamisítatlan brit krimi rejtőzik. Rowling azonban még ennél is messzebb ment, hiszen a társadalomkritika sem elhanyagolható mértékben van jelen a regényében. A hírességek kívül csillogó-villogó, azonban belülről rothadó világa szerintem krimi műfajához képest szépen terítékre kerül - nyilván nem egy Bret Easton Ellis szinten, de azért mégis csak hitelesnek tűnően ad bepillantást a szemfényvesztés és áskálódás világába, ahol a hírnévnek bizony komoly ára van.

Nem tudom amúgy, hogy csinálta, de olyan plusz dolgokat adott hozzá,, hogy több lett ez számomra egyszerű kriminél. Rowling, megint megcsináltad! Visszavonhatatlanul a rajongód lettem. És türelmetlenül várom az újabb Cormoran Strike-könyvet.

Robert Galbraith: Kakukkszó
Cuckoo's Calling
Fordította: Nagy Gergely
Oldalszám: 546 oldal

Csillagainkban a hiba

2014. november 17., hétfő



Hát oké, elolvastam, mert kíváncsi voltam. A divatkönyveket, a fanatikus hisztériákat és a kihagyhatatlan újdonságokat már jó ideje nem követem figyelemmel, ám ennek a híre mégis csak eljutott hozzám valahogy, fogalmam sincs hogyan. Mindenesetre tudtam erről a könyvről - úgy, hogy direktbe semmit se olvastam vele kapcsolatban - és úgy beférkőzött a tudatomba az, hogy John Green írta a Csillagainkban a hibát, mint ahogy Jane Austen a Büszkeség és balítéletet. Oké, ez nyilvánvalóan költői túlzás, de azt hiszem, értitek mit akarok ezzel mondani.

Az az igazság, hogy hiába voltam kíváncsi erre a könyvre, hiába vágtam bele az olvasásába előítéletmentesen, egyszerűen nem... Ez a könyv és én nem illünk egymáshoz. Mintha egy tutireceptes bestsellert olvastam volna, amiből hiányzott a lélek. Éreztem, hogy pontosan mely' bekezdéseknél vagy mondatoknál várja el tőlem a könyv, hogy most jól meghatódjak vagy éppen elgondolkodjam az életem mulandóságán és egyebeken, de nem ment egyszer sem. Igazából azt éreztem, hogy ez egy tiniknek írott Coelho könyv, tele szépnek hangzó, ám de üres frázisokkal, és bölcsességeknek álcázott közhelyekkel. Sajnálom, ez van. Úgy tűnik, kezdek finnyásodni...

Igazából a legborzalmasabb részek azok voltak, amikor van Houten tartalom nélküli, cikornyás mondatait kellett csodálnom a szereplőkkel együtt, és átérezni velük, hogy a Mennyei megbántás című fantasztikus regény mennyire sorsfordító mérföldkő. Mert igen, szerintem is szép gondolat, hogy valakinek egy könyv ad erőt ahhoz, hogy elviselje a körülötte történő dolgokat; hogy az olvasmányon keresztül elkezdi szemlélni saját magát és az életét, de a jó elgondolásnál több kell. És ez nagyjából igaz John Green regényére is. A történet felépítésével, a karakterek ábrázolásával nincs gond, és maga az alapötlet se rossz. Csak tényleg a lélek hiányzott nekem a sorok közül... számomra inkább olyan volt, mintha csak megrendelésre írta volna. Egy gyógyíthatatlan betegség, tinédzserek, szerelem és a halál közelsége - hát mi lehetne ennél sikeresebb?...

Amúgy korábban még valahol olvastam egy beszélgetést a neten - pont ezzel a könyvvel kapcsolatban - , hogy bizonyos emberek nem értik, hogy mások miért akarnak szomorú történeteket is olvasni, miért jó mások szenvedésébe belemerülni. Nyilván ez amúgy lelki alkat kérdése is valahol, illetve én azt mondom, hogy számomra mindig azok voltak a legkatartikusabb olvasmányélmények, amelyek kifacsarták a lelkemet; amelyek után napokig döbbenten meredtem magam elé elgondolkodva. S elárulom, ezek közül egy sem volt éppen vidám könyv. Valahol ez is kell szerintem, az ilyen könyvek mozdítanak meg bennünk leginkább valamit, ezek visznek előrébb. Én alapvetően ilyen katartikus élményeket várok el egy "szomorú" könyvtől. A Csillagainkban a hiba pedig bár ezt ígérte, mégsem tudta megadni ezt számomra. 

Úgy tűnik John Green nem az én íróm, úgyhogy fel is függesztem a vele való barátkozást. Nem volt ez amúgy borzalmasan rossz könyv,  voltak jó pillanataink is ( a humort azt olykor értékelni tudtam benne), de úgy érzem, ez az egész túl kevés volt számomra ahhoz, hogy kedvelni tudjam ezt a regényt.


John Green: Csillagainkban a hiba
Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
Oldalszám: 296

Vándorünnep

2014. szeptember 12., péntek



Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele anno két évvel ezelőtt. Az öreg halász és a tenger amolyan kötelezőszagú és muszájolvasmány volt, s valószínűleg ennek - vagy éppen akkori éretlenségemnek köszönhetően -  nem nyert meg magának. Ám a Vándorünnep más volt. Ahogy kinyitottam a kötetet, megcsapott az őszi, eső utáni Párizs levegőjének illata, s körbevett az akkori bohém művészvilág színes kavalkádja. Már a második oldal után szerelmes lettem. Párizsba és Hemingway írásába is.

Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. 

Kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. A könyvben megjelenő alakokat éppen csak nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz. 

Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Hemingwayt igazából egy varázslónak mondanám. Hiszen látszólag játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

A hangulatok és gyorsan felskiccelt alakok mellett a művészetekről és a művészéletről megosztott
gondolatait is üdvözítve fogadtam. Ezt a kötetet akár ars poeticaként is felfoghatjuk, s persze szételemezhetjük irodalomértő emberek módjára, hogy Hemingway vajon mit is gondolt az írásról mint olyanról. De olvasó emberként inkább csak azt éreztem, hogy gondolatfolyamokat indított el bennem egy-egy jól irányzott mondatával. Hemingway -nél szerintem látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.

Két éve volt szerencsém ehhez a könyvhöz, de még a mai napig sokszor eszembe jut. Nagyon kevés olvasmányom volt eddigi életem során, ami egyszeri olvasás után ennyire beleégett volna az emlékezetembe. Idézetek és impressziók jutnak eszembe, akárhányszor ránézek a könyv fedelére. Vagy csak meghallom azt a szót, hogy Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224

Befejezetlen történetek - A különös grófnő

2014. augusztus 26., kedd


Mert hogy az utóbbi egy évben arra az elhatározásra jutottam, hogy ami nem tetszik, azt nem erőltetem. Azóta lazán képes vagyok félbehagyni valamit akár már az első 30 oldal után - sőt, olyan is előfordult már, hogy az utolsó fejezet előtt hajítottam valamit a sarokba, mert nem bírtam tovább. Ezekről eddig sosem írtam itt a blogon azt hiszem, mindig csak a befejezett - tehát a jónak vagy éppen fantasztikusnak talált - könyvekről, mert azt gondoltam magamban, hogy valódi véleményt egy könyvről csak úgy tudok alkotni, ha azt végigolvastam. Nos, a Befejezetlen történetekben ezentúl azokat az okokat fogom felsorolni, hogy miért is csattant a falon nagy káromkodások közepette az a bizonyos könyv. Mert hogy egyébként  olykor gyakrabbanmintszeretném akad olyan könyv a kezembe, amit képtelen vagyok végigolvasni, ám a blogom mégis csak azt az illúziót kelti, hogy én aztán mindig hihetetlenfantasztikus könyvekkel találkozom, pedig valójában csak arról van szó, hogy rengeteg csalódásról - a befejezetlen olvasás miatt - nem írok. 

A különös grófnő kapcsán valami jó kis Agatha Christie-szerű, hangulatos krimire számítottam. Valami olyan atmoszférát reméltem ettől a könyvtől, ami az izgalmak mellett kicsit kirángat a szürke hétköznapokból: kis szoknyasuhogás a fűzők szorítása között. De ha már a jó krimialapot képes lett volna megadni, én azzal is bőven beértem volna. Bevallom, nem néztem utána, hogy mikori könyv vagy hogy pontosan ki is az az Edgar Wallace (oké, itt nyugodtan fel lehet hördülni), egyszerűen csak rábíztam magam a címre meg a borítóra - bár a fülszöveg azért ébresztett bennem némi kétséget, de gyorsan el is hessegettem a dolgot.
Nos, körülbelül az első fejezet után bekapcsolt a vészvillogóm, hogy én valójában nem is igazi krimit, hanem egy filléres ponyvát tartok a kezemben. És ez, ahogy haladtam előre a történetben, egyre csak erősödött.

A párbeszédek annyira hihetetlenül mesterkéltek és műviek, mintha csak egy írásgyakorlatos fogalmazást olvastam volna. A rosszabbik fajtából. 
A szereplők pedig olyan hihetetlen egyszerűek voltak, mint egy faék - persze a mély jellemrajzok nem szükséges kellékei egy jó kriminek, de az, hogy például a szereplők belső tulajdonságai kiütköznek külsejükön az úgy eléggé mellbevágó ilyenkor, amikor a regénynek az lenne a lényege, hogy rájöjj, kinek van vaj a füle mögött. S a másik pedig, én szeretem a krimiknél is, ha van legalább egy olyan szereplő, aki képes elvinni a hátán a történetet, aki kicsit zizeg a sorok között. De itt egy se volt. Komolyan, egy sem. Mindegyik szürke, kiszámítható, papírmasé figura, akik maximum csak egy ásítást váltanak ki belőlem.
És persze, a fárasztó véletlen fordulatokról és a naiv történetvezetésről még nem beszéltem. Csak nem az árva főszereplőnek mondják el, hogy a gyilkosként elítélt nő, aki büszke fejtartásával rögtön fel is keltette a főszereplő érdeklődését (és aki miután őt meglátta, hogy milyen peckesen lépked a fejlehorgasztó rabok között, természetesen, rögtön tudja, hogy ez a nő nem lehet gyilkos... értitek... ), elmondják neki, hogy a nőnek valójában volt egy lánya, akinek természetesen volt egy különös ismertetőjegye, és óó, lámcsak, hát de hát pont ilyenje van a főszereplőnek is! Jujdeizgi... nem is tudom, hogy fog folytatódni ezután a történet...  



Nos, persze pótoltam egy idő után a hiányosságaimat, és miután megtudtam, hogy a regény 1925-ös, próbáltam magamban revideálni az eddigi észrevételeimet, de az az igazság, hogy nem ment... Ilyenkor mindig eszembe jut az az örök irodalmi kérdés, hogy vajon számít-e hogy ki, mikor és mit írt. Talán, lehet érdemes lenne ennek kapcsán elfilozofálni ezen a kérdésen (majd egyszer talán megteszem), de tudjátok, nem bírom kiverni azt a fejemből, hogy mennyire nem mozgatott meg ez a regény, mennyire kiszámítható volt sokszor (legalábbis ameddig olvastam), és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem hajítom most a sarokba....
Nem olvastam végig, így az egészről én nem mondanék véleményt. Ameddig jutottam benne az számomra jellegtelen volt és unalmas és kiszámítható. Egy jó krimihez pedig ez elég kevéske.

Kérem a következőt!


Meddig jutottam: 9. fejezet

Edgar Wallace: A különös grófnő

A nagy kvízválasztó

2014. július 18., péntek


Az utóbbi időben egyre szkeptikusabban állok a Válaszokhoz. Tudjátok, amik az Élet nagy kérdéseit akarják megoldani. (nem mintha korábban annyira hittem volna bennük, de mostanában még úgysem.)  Érdekes, mert egyre több kérdőjel van bennem, egyre inkább bizonytalan vagyok a világban, és úgy általában magamban is, és talán éppen az lenne a természetes, hogy még több Válasz után kutassak. Én mindig azt mondom, hogy minden problémára létezik egy könyv, ami segít valami módon kilábalni a problémákból, s hát nekem David Nicholls könyve ilyen volt. Ez lett a bibliám, de tényleg. Brian pedig a legjobb haverom. Mert pont olyan lúzer, mint én.

Bevallom őszintén, Nicholls könyvének nem éppen előítéletmentesen vágtam neki, hiszen az Egy nap című regénye - finoman szólva - nem igazán nyerte el a tetszésemet. Bridge kolléganő lelkes beszámolói azonban meggyőztek (és természetesen a könyvből készült filmben főszerepet játszó James McAvoy csodálatos kék szemei is azt pislogták nekem, hogy először olvassam el a könyvet, aztán nézzem meg a filmet). Hát így történt. Először angolul vágtam neki, ám kölcsönkönyv volt, és pofátlanul lassan haladtam vele, és nem volt szívem tovább magamnál tartani a könyvet. Így végül most születésnapomra megleptem magamat a magyar kiadásával - és bár a filmet azóta vagy ötször megnéztem -, mégis ugyanolyan lelkesedéssel vetettem bele magam Brian szerencsétlenkedéseibe, mintha csak most először hallanék róluk. Igazából abszolút értetlenül állok a dolog előtt, hogy egy író, aki olyan semleges regényt írt mint az Egy nap, hogy tudott magából egy ennyire zseniális, humoros és lenyűgöző könyvet írni, mint A nagy kvízválasztó. Mármint tényleg, ég és föld a kettő között a különbség - szerintem. 


A magyar kiadással azonban ismét csak akadtak problémáim. Kezdjük azzal, hogy a romantikus részlegen kellett rábukkannom... Miért? MIÉRT?? Úgy értem, ez egyáltalán nem egy kizárólagosan nőknek szóló regény, és a romantikus regényekhez meg bátran állíthatom, hogy köze nincs. Természetesen, van benne egy plátói szerelmi szál (ah, de könyörgöm: ettől kapná meg egy regény a romantikus címkét?) , de a könyv lényege teljesen és totálisan más. Hát elolvastam a fülszöveget.... pfff.... hát ez az, amit még inkább nem kellett volna. Ha úgy olvasom el ezt, hogy semmit, de semmit nem tudok erről a könyvről, hát úgy hajítottam volna vissza a polcra, hogy biztosan levertem volna vele még pár Danielle Steel kötetet. Komolyan, dühös vagyok. Dühös vagyok azért, mert itt van ez a 20-30 év közötti korosztály, akiket az Élet legalább annyi - ha nem több - kérdés elé állít, mint a kamaszokat. Ez a korosztály is találkozik új helyzetekkel az életében, ők is keresik valahol még önmagukat és a világban elfoglalt helyüket, és egyszerűen nincs nekik szóló regény, ami ezzel a témával foglalkozna. Vagyis hát nagyonnagyonnagyon kevés. És erre itt van David Nicholls könyve, amely nem csupán a témaválasztását tekintve egyedi, hanem még ráadásul jól megírt és igen szórakoztató is. És mi történik ezzel a könyvvel? Adnak neki egy rózsaszín borítót, beállítják romantikus könyvnek, aztán kész. Találja meg a közönségét. 



"Tudom az összes francia rendhagyó igét, hogy honnan ered a "Rossz az, aki rosszra gondol" kifejezés, mire szolgál az epehólyag, hogyan alakultak ki a holtágak, el tudom mondani az összes brit uralkodó nevét, a Rózsák háborújának összes fontosabb csatájának dátumát, az "albédo", "peripatetikus" és a "litotész" szavak jelentését, a hajszálak átlagos számát az emberi fejen, tudok horgolni, tudom mi a maghasadás és a nukleáris fúzió, minek a rövidítése a DNS és az RNS, ismerem a csillagképeket, tudom, mekkora a Föld népessége és a hold tömege, és értem az emberi szív működését. Mégis úgy tűnik, hogy a fontos és legalapvetőbb dolgok - mi a barátság, hogyan tegyem túl magam apa halálán, mit jelent valakit szeretni, vagy egyszerűen csak jónak, tisztességesnek, méltóságteljesnek és boldognak lenni -, mindezek tökéletesen meghaladják a képességeimet. És ekkor ráébredek, hogy egyáltalán nem vagyok okos, sőt, kétségkívül én vagyok a legtudatlanabb, legostobább és legreménytelenebb hülye az egész világon."

Persze, aztán beszéltük, hogy valószínűleg az lehet a baj ezzel a regénnyel, hogy nehéz rá címkét találni. Olyan mint Hornby Pop, csajok, satöbbije. Leginkább reményekről, álmokról szól és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve. Főhősünk, Brian egy kissé naiv és abszolút lúzer. Az egyetemet egyfajta kiugrási lehetőségnek tekinti, hogy kiszakadhasson gyermekkora proli légköréből, és végre szabadon idézhessen egy beszélgetésben Kanttól vagy Heideggertől, anélkül hogy hülyének néznék; hogy az egyetem folyosóin sétálva felszabadultan szavalhasson Shakespeare szonetteket és egy korsó sör mellett megoldhassa a globális felmelegedés és a jelenkori politika problémáit - hát legalábbis Brian valahogy így képzeli el az egyetemi életet. Persze, valójában mégsem teljesen így vannak ott sem a dolgok. A dolgot még nehezíti Alice, a szőke szépség felbukkanása is, aki beindítja Brianben a hősszerelmest, és így az emelkedett tónusú társalgás, a tanulmányi eredmények háttérbe szorulnak. Ám gyerekkori álma, hogy részt vehessen az Egyetemi Kvíz versenyen, mégiscsak megvalósulni látszik – hacsak Brian emberi kapcsolatokra és a saját életére kiterjedő szerencsétlenkedése nem szól közbe. 

"... inkább kezembe veszem Jaques Derrida Grammatológiáját. Felötlik bennem egy gondolat az olvasás hat korszakáról: első a képeskönyvek, aztán jönnek az olyan könyvek, amelyekben több az illusztráció, mint a szöveg, majd az olyanok, amelyekben több a szöveg, mint az illusztráció, aztán az illusztráció nélküli könyvek, amelyekben jó, ha van egy térkép vagy egy családfa, maximum rengeteg párbeszéd, az olyan könyvek, amelyekben hosszú bekezdések vannak, és alig valami párbeszéd, végül pedig az olyanok, amelyekben se párbeszéd, se történet, csak hatalmas, hosszú bekezdések, lábjegyzetek, irodalomjegyzékek, függelékek és mindez igen apró betűkkel. Derrida Grammatológiája alapvetően a hatodik típusba tartozik, én pedig intellektuális értelemben lényegében valahol megragadtam négy- és ötéves korom között."

Nos, Brian alapvetően szívemből szólt különösen, amikor az egyetemi tananyagra (vagy úgy egyáltalán az egyetemi életre) tett megjegyzéseket. Valahogy én is így éreztem magam, mikor elébem toltak anno Lévi-Strauss, Heidegger vagy Paul de Man tanulmányokat, hogy kezdjek velük valamit. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy bárcsak visszatérhetnék inkább a Tesz-Vesz városhoz...
Amúgy szerintem a legérdekesebb témája ennek a könyvnek - ha már itt tartunk - maga az egyetemista lét. Amikor ebben a fura köztes állapotban vagy, hogy gyakorlatilag már felnőtt vagy, és már valamennyire önálló, de közben azért valahol mégse vagy még teljesen érett a totális önállósodásra. Elcuccolsz a szüleid házából, amit először csak egy újabb kalandnak fogsz fel, egy kis lépésként az önálló élet felé - de szépen, lassan, szinte észrevétlenül áthelyeződik az egész életed az új helyre, és a hátrahagyott emberek néhány év múlva már úgy hathatnak, akár Brian gyerekkori repülőgépmodelljei a régi, otthoni szobájában. Szomorú sajnos, de valahol ez van. Persze, az igazi barátságok ezt is túlélik, ahogy Brian és Spencer esetében is, de azért semmi sem lesz már olyan, mint régen. S igazából, amikor egyszer egy váratlan pillanatban szembesülsz azzal a dologgal, hogy gyakorlatilag az életed már nem a régi otthonodban éled; hogy az Otthon és az Átmeneti Szállás megnevezés tulajdonképpen az évek során szépen, lassan átcserélődik. Szerintem ez az egyik legsokkolóbb ráismerés az életben. 

"A fiatalok folyton aggódnak. Ez a felnőtté válás természetes, elkerülhetetlen velejárója, és tizenhat
éves koromban leginkább amiatt szorongtam, hogy soha többé nem érek el semmit, ami olyan jó, tiszta, nemes és igaz, mint az alapszintű érettségi vizsgám eredménye. És továbbra is úgy gondolom, hogy esetleg ez a helyzet. Mára ez persze a múlt ködébe vész. Tizenkilenc éves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy az ilyesmivel kapcsolatban időközben jóval bölcsebb, lazább ember lettem."

Nicholls könyve tényleg nagyon jó és szuper - legyen az akár téma, stílus vagy humor tekintetében. Én tényleg mindenkinek ajánlom elolvasásra, még olyanoknak is, akik nem voltak egyetemisták, mert szerintem elég fontos gondolatokat fogalmaz meg sok dologgal kapcsolatban. A könyvet tekintve egyedül a befejezéssel nem vagyok kibékülve - szerintem ezúttal a film jobban sikerült ebből a szempontból. Nem spoilerezem el, aki kíváncsi, majd meglátja mire gondolok. Amúgy, akinek a könyvhöz egyelőre nincs kedve - mert elrettenti a fülszöveg, vagy a rózsaszín árnyalatú borító vagy nem igazán keltette még fel az érdeklődését, annak szívből ajánlom a filmet megnézésre, mert tényleg egy nagyon jó adaptáció. Jól elkapta a hangulatát a dolognak, és a humoros helyzetek sem hiányoznak onnan sem. Ja, és hát persze a szuper színészek miatt is érdemes megnézni! Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy szívszerelmem James McAvoy és Benedict Cumberbatch is a szereplőgárda tagja! 
Szóval, vagy a könyv vagy a film, akár mindkettő - de tényleg ismerkedjetek meg ezzel a történettel, szerintem.

David Nicholls: A nagy kvízválasztó
Starter for Ten
Fordította: Lázár A. Péter
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 409







Szerencsére a tej

2014. július 15., kedd


Gaiman és én valahogy sose tudtunk igazán jól összebarátkozni. Úgy értem, olvastam a könyveit - így például a Soseholt, a Csillagport vagy az Amerikai isteneket - , de mégse tudott egyszer sem úgy igazán magával ragadni. Miután elolvastam őket mindig jó könyveknek tartottam őket, viszont úgy éreztem, hogy hiányzott belőlük az a bizonyos plusz. Szerencsére ez most másképp történt. Gaiman Skottie Younggal karöltve most valami olyat alkotott, aminek a zsenialitásától eldobtam az agyam. De tényleg. Totálisan telitalálat.

 A könyvheti árusítás közben kezdtem bele az olvasásába, és aztán egy idő után csak azt vettem észre, hogy amikor van egy kis üresjárat, rögtön lekapom a polcról, és belemerülök. Ez lett az én könyvheti bestsellerem, és őszintén remélem, hogy annak a kisfiúnak is legalább ennyire tetszett, aki végül hallgatott az ajánlásomra, és megvette magának.

A történet igazából annyi, hogy az anyuka elutazik pár napra, és így a gyerekek a kissé habókos apukával maradnak otthon. Természetesen, így már nem mennek annyira zökkenőmentesen a dolgok, kezdve például azzal, hogy a reggelinél észreveszik, hogy elfogyott a tej. Apuka így kénytelen elmenni érte a boltba, és ez a bevásárlás kicsit hosszúra nyúlik - mikor hazaér, a gyerekek megkérdezik tőle, hogy mégis mi tartott eddig, és itt veszi kezdetét a kellően furcsa történet, amelyben űrlények, kalózok, pónik, wámpírok forgataga és egy időutazó Stegosaurus is szerepel...

Az egész könyv annyira eredeti és vicces és eredetien vicces, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Ez van, sajnálom. Kezdve a kissé szórakozott apukával és a gyerekeinek elmesélt történetével, ami már önmagában is iszonyatosan humoros és fantáziadús, és én ráadásul simán el tudom képzelni (már a saját apukámból kiindulva), hogy bizony vannak ilyen - jó értelemben vett - hantás apukák.
Azt is szerettem ebben a könyvben, hogy Gaiman nem felejtette el közben, hogy ez egy ilyen "történet a történetben"-dolog, így az apuka meséjét folyton megszakítják a gyerekek, akik a mesehallgatás közben kérdésekkel - vagy éppen a logikai bakiknál az észrevételeikkel - bombázzák édesapjukat, aki ilyenkor kénytelen megszakítani a történetet, és válaszolni a kérdésekre vagy éppen olyan irányba terelni a dolgokat, hogy elnyerje a tetszésüket.

Gaiman most tényleg megmutatta számomra, hogy mekkora zseni tud lenni. Nagyon jól áll neki a rövid gyermekregény műfaja: el tudta kapni a humort és a hangulatot is, és az alakjai is telitalálatok. Tényleg egy nagyon rövid történet - alig 128 oldal, rengeteg illusztrációval - , de abszolút nem volt hiányérzetem. Pont annyit kaptam belőle, amennyi kellett, és minden, de tényleg minden abszolút a helyén volt - kerek, egész, jól megkomponált sztori lett, amely tökéletes szimbiózisban él a képekkel. 

Skottie Young illusztrációiba totálisan beleszerettem: a stílusa szerintem iszonyatosan megy ehhez a kissé bohókás, nem mindennapi meséhez, és bizonyos megoldásaiért pedig teljesen odáig voltam (például mikor a gyerekek beleszólnak az apuka történetébe). Gaiman szövegét tényleg nehéz elképzelni Skottie Young képei nélkül, annyira egymásba szövődtek: sokszor a történet már-már képregénybe hajlik át, ám így sem veszít varázsából, inkább más dimenziókat nyit meg az olvasó előtt.

Pék Zoltán pedig ismét csak remekelt a fordításban, szóval én a magyar kiadást is szívből ajánlom. 


Neil Gaiman - Skottie Young: Szerencsére a tej
Fortunately, the Milk
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 128

Pop, csajok, satöbbi

2014. július 4., péntek



"Akarod tudni, életem nagy szakításai közül melyik öt volt a legemlékezetesebb? Hát tessék, időrendben: 1. Alison Ashworth 2. Penny Hardwick 3. Jackie Allen 4. Charlie Nicholson 5. Sarah Kendrew 
Úgy bizony, ezek fájtak a legjobban. Látod a nevedet közöttük, Laura? Azt hiszem, a legjobb tízbe még éppen beleférnél, de az ötös listán nincs helyed. (...) Rég elmúlt az az idő, hála a mennybéli magasságosnak, amikor a boldogtalanság még valóban jelentett valamit. Ma már csak drekk, mint egy megfázás, vagy amikor nincs pénzed. Ha tényleg szeretted volna szétcseszni az életemet, előbb kellett volna megkaparintanod."

Van az úgy, hogy az életben semmi nem jön össze. Legalábbis nem úgy, ahogy eltervezte az ember. Igazából, ilyesmi elég gyakran előfordul; és egyszer eljön az a pont, amikor megállunk, és körbenézünk, hogy hol is vagyunk, és mégis hogy a fenébe kerültünk ide. Nincs meg a fehér kerítéses házacska, nem Johnny Depp vagy Jennifer Aniston a házastársunk, és a francba is, még csak színészek vagy híres írók se lettünk, és még egy rock bandánk sincs. Mindezek helyett itt állunk az Életnek nevezett valami előtt, ami mégse olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltük, és még egy használati utasítást se csatoltak mellé.

Főhősünk, Rob pont ebben a szakaszban tart. Barátnője, Laura elhagyta, és így rászánja magát, hogy áttekintse az eddig kisiklott kapcsolatait. S persze, valahol a szerelmi életének romjai felett, a saját, zsákutcába jutott életére is rácsodálkozik.  A mid-life krízisében fetrengő Robot egyébként furábbnál furább arcok veszik körül, akik amellett hogy szórakoztatóak, szívesen osztoznak főhősünk mániákus zenerajongásában. Az egész könyvnyi önvizsgálatot áthatja a basszus és a dallam, illetve a bakelitlemezek és a válogatáskazetták retro hangulata.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Amúgy azt hinné az ember, hogy elég depresszív könyv, hiszen a "hol csesztem el az életem?" - című önvizsgálat nem tartogat alapvetően kéjes örömöket és önfeledt kacagásokat. Ám Hornby ezt mégis olyan öniróniával képes tálalni, hogy igazából végigröhögjük az egészet. Rob - aki már-már karikatúrába illően folyton az életen és szerelmein agonizál, és szilárd meggyőződése, hogy a világon igazából mindenki csak kicseszett vele - egy igazán mulatságos görbe tükröt tart elénk, miközben olyan gondolatokat és kérdéseket fogalmaz meg, amelyek mindannyiunkban ott munkálkodnak valahol.


Az egyáltalán nem elhanyagolható mennyiségű és minőségű humor mellett a másik dolog, amivel ez a könyv levett a lábamról az a hamisítatlan retro hangulat és a keményvonalas, zenei geek kultúra. Rob lemezboltja valahol a könyv világában is egy kis szigetet alkot - egy olyan szigetet, amely nem igazán áll a realitás talaján. Egy érdekes és kicsit bogaras mikrovilág ez, amely összegyűjti a könyv fura fazonjait, akik mániákusan top5 -ös listákat gyártanak és minden érzést, gondolatot, eseményt zeneszámokban mérnek, s valahol egyikük sem tud mit kezdeni a zene nélküli mindennapi élettel. Rob tisztában van ennek a helynek a bogaras voltával, ám szerintem ő pont ezért szeretne ettől távolodni, ezért panaszkodik és elégedetlenkedik folyton a boltjával kapcsolatban.
Pedig az az igazság, hogy Rob - akármennyire is különbnek tartja magát Dicknél vagy Briannél - pont annyira bogaras és fura, mint ez a hely. S szerintem a lemezboltra igazán szüksége van ( néha még ő sem tudja, hogy mennyire), hiszen ez az a hely, ahol igazán alámerülhet a zenei geek kultúra ritmussal és dallamokkal teli bugyraiba - főleg amikor a való élet csak a csöndet visszhangozza.

 Hornby regényének alapvető üzenete szerintem az, hogy mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor rá kell döbbennie, hogy az álmainkat és az elképzeléseinket bizonyos mértékben fel kell adnunk, mert egyszerűen valóságidegenek. Persze, nem kell teljesen lemondanunk róluk, egyszerűen csak képesnek kell lennünk arra, hogy hozzáidomítsuk a hajlíthatatlan külső világhoz. Ez Rob igazi ráismerése, s vele együtt az olvasóé is.


Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

High Fidelity
Fordító: M. Nagy Miklós
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 283

A sikító lépcső esete

2014. június 26., csütörtök


"A kandallóban a narancssárga lángok alacsonyan táncoltak. Sötétség lopakodott a szoba mennyezetén, ült meg a lépcső zugaiban. Na és? A nappal kimúlik, beáll az éjszaka, de a Lockwood és Társa felkészült. Együtt dolgozunk, nem félünk."

Ha young adult könyvekre gondolok, eléggé felemás érzéseim vannak. Bár egy nagyon fontos műfajnak tartom a mai populáris irodalom berkein belül, de mivel népszerű műfajról beszélünk, ezért (magától értetődően) elég vegyes a felhozatala, amit bizony erősen meg kell szűrnöm magamnak, hogy tényleg az értékes és eredeti gyöngyszemek jussanak el hozzám. Olykor persze hiába az előrelátás és sok utánanézés - mégis sikerül mellényúlnom. 
Mindenesetre a young adult könyvek szerintem igenis fontosak egy bizonyos korosztálynak. Úgy értem: jó, hogy vannak. Ezek a művek kitűnően reprezentálják a tinédzserkor küszöbén jelentkező meg nem értettséget, és a még hosszú évekig eltartó identitáskeresést, amikor nem csupán az önkifejezés, az önmagunk megtalálása a feladatunk, hanem a világot, a környezetünket és az abban elfoglalt helyünket is újra kell értékelnünk. Van egy pont az életünkben, amelyben minden megváltozik, és a boldog tudatlanság állapota után rá kell jönnünk, hogy kik is vagyunk mi valójában - ahogy ez a YA főhősökkel is történik.

Jonathan Stroud zseniális regénye is a young adult kategóriába tartozik, sőt továbbmegyek: ez bizony egy igazi gyöngyszem! Bár jóval könnyedebb témát dolgoz fel, mint a disztópiák - nincsen benne társadalomkritika s egyéb ilyesmi - , ennek ellenére azért a sorok között mégis megbújik az önállósodás és az önmagunkba vetett hit kissé elcsépelt, ám valahol mégis érdekes kérdésköre. Persze, nyilván nem elsősorban ezért estem mérhetetlen szerelembe ezzel a könyvvel: Stroud regényének felépítésében, stílusában egyszerűen semmi kivetnivalót nem találtam - nem mintha kerestem volna... hogy őszinte legyek körülbelül a 40 oldal után csak úgy sodródtam a történettel, és meglehet, hogy mindenféle kritikai érzék kiveszett belőlem az olvasása alatt, szóval nem feltétlen kell hinnetek nekem, vállalom, hogy elfogult vagyok.

Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.

A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefont olvasás közben - mintha csak egy ajtót nyitogattam volna a lapokkal. Nem volt szükséges egyszer sem semmiféle ráhangolós oldalpörgetés. Csupán kinyitottam, és ezzel a mozdulattal már be is léptem Stroud világába. Így, ennyire egyszerűen. S igazából már vagy 2 hónapja elolvastam, de akárhányszor megpillantom a borítóját nem csupán jelenetek, helyzetek ugranak be, hanem maga a hangulata is bekúszik a bőröm alá. Ez pedig ennyi idő elteltével nálam elég ritka.

Maga a történet és a létrehozott alternatív világ szintén érdekes és izgalmas, bár a történet talán annyira nem eredeti, de hogy őszinte legyek nem igazán érdekel, mert nálam simán elérte, hogy lélegzetvisszafojtva és a körmömet tövig rágva olvassam el az utolsó 40 oldalt. Mindezek mellett pedig A sikító lépcső esete bebizonyította, hogy bizony nem szükséges kellékei egy jó ifjúsági regénynek a hormontúltengéses szereplők és a szerelmi szál. Ezek nélkül is lehetséges egy igazán erős, belevaló és élvezetes regényt írni. Bár a szereplők közötti dinamika talán lehetett volna kicsit hangsúlyosabb is, hiszen a jellemek bőven elbírták volna szerintem, mert mindegyikük izgalmas és árnyalt, de azt mondom, egyefene, talán a következő részben. Nem is siránkozom ezen igazából, mert érdekes háttértörténeteket kaptam, s Deryn Sharp mellé most már Lucy Carlyle is felsorakozott a példás női főszereplők névsorába. (szerintem amúgy ők ketten egészen jól kijönnének egymással)

Én mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit elvártam, sőt: többet is. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. Minden adva van tehát ahhoz, hogy tűkön ülve várjam a folytatását. Mert ez jó. Tényleg nagyon jó.

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
The Screaming Staircase
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 318

Ottolina és a Sárga Macska

2014. március 16., vasárnap


Egyszerűen bájos és gyönyörű. Ezzel a két szóval tudnám leginkább jellemezni Chris Riddell meseregényét, az Ottolina és a Sárga Macskát. A kiadó 8 éves kortól ajánlja ezt a könyvet, amivel amúgy egyetértek. Bár ha a szülők felolvassák, akkor akár már fiatalabbaknak is nyugodt szívvel ajánlható. 

 Ottolina Brown a Borsszóró Toronyban lakik szőrös kis barátjával, Mr. Munroe-val, s együtt gondozzák a különleges gyűjteményeket, míg Ottolina szülei világ körüli úton vannak. A két jó barát egy nap azonban a tócsábatoccsanós játék közben furcsa dologra figyel fel: eltűnt ölebek plakátja lógnak városszerte, s emellett még értékes ékszerek is nyomtalanul tűnnek el. Vajon milyen összefüggés van a bűnesetek között? Ottolina és Mr. Munroe ennek járnak utána....

Chris Riddell, aki nem csupán írója, hanem illusztrátora is a kötetnek, egy igazi vizuális csodát hozott össze. Az illusztrációk olyan részletgazdagok és frappánsak, hogy akár percekre is elnézegethetik őket a gyerekek. A képek szerves részét képezik a szövegeknek, plusz jelentéseket adnak hozzá, sőt olykor a képek veszik át az uralkodó szerepet, s a szöveg csak képaláírásként szolgál. Az illusztrációk olykor képregényszerűen is működnek: feliratok garmadája ad további böngészési lehetőséget a gyermekeknek. 

A könyv nyelvezete is külön említést érdemel, hiszen igazán választékos és ötletes, plusz még nyelvi humorban sem szűkölködik. Gondolok itt például a Shika-Mikah Takarító Szolgálatra vagy a Ruhabehajtó Vállalatra – utóbbi feladata Ottolina ruháit szépen összehajtogatni. S ez még csak pár példa a vicces nevekből. A fordító, Ludman Anita, egy igazán igényes és szórakoztató magyar fordítást hozott össze, amit tényleg öröm olvasni. 







Nagybetűk, szellős sorközök, sok-sok kép és egy igazán mulatságos és izgalmas történet: minden adva van, hogy nagy kedvence legyen egy kisiskolásnak. Talán a könyvben olykor előforduló angolszász nevek miatt (Mr. Munroe, Jansen-Smith stb.), amik bár nem gyakoriak, de egy igazán kezdő olvasónak talán megnehezíthetik a dolgát, ha önállóan akar nekivágni az olvasásnak.  Ezért is írtam az elején, hogy egyetértek a kiadó által megjelölt korosztállyal. Szerintem 8 éves kortól már bátran ajánlható.

Chris Riddell: Ottolina és a Sárga Macska
Ottoline and the Yellow Cat
Fordító: Ludman Anita
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 171

Előttem az élet

2014. március 13., csütörtök


"Az élet az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Ha igazán őszinte akarok lenni, ez a könyv átszáguldott rajtam. Néha-néha megállt, hogy egy kicsit jobban rám lépjen; hogy valami nyomot hagyjon mégis a sima felszínen. Reméltem, hogy erőteljesebb hatást fog gyakorolni rám. Tudjátok, azt az igazi kifacsarós, falhoz kenős élményt vártam, helyette viszont... nos, nem is tudom, pontosan mit is kaptam.

A regény főhőse és egyben elbeszélője Momo, aki - hát ne szépítsünk - egy "kurvagyerek". Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - kurvagyerekek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.

Lehet, hogy az előzetes elvárásaimmal voltak gondok. Mert akárhányszor elgondolkodom rajta, hogy mégis miért nem vált számomra ez a könyv A Regénnyé - így nagybetűvel - , nem tudok rá magyarázatot. Viszont azt megértem, hogy másoknak miért tetszhetett annyira: hiszen úgy szól a szeretetről, hogy az mentes mindenféle giccstől és nyáltól, s a haláltusáról sem egy piedesztálra emelhető, romantikus elképzelésekkel tarkított dologként beszél, hanem úgy, ahogy az megtörténik az életben: nincs benne semmi szép. Az emberi méltóság valahol elveszik ilyenkor az életben maradásért.

Érdekes volt ez a miliő is, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel,
különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. Tetszett ez a kulturális és vallási sokszínűség, és a sorokból áradó halvány mélabú is. 
S látjátok, mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy valahogy mégsem találtunk egymásra. Nem is tudom, mit vártam vagy mit kerestem, de egy icipici plusz hiányzott. Talán Momo hangja. Az az igazság, hogy nem mesélt számomra hallhatóan. Mert hát biztos nálatok is van ilyen olykor bizonyos könyveknél, hogy valóban megszólal az elbeszélő: ott duruzsol a füledbe, és szinte megbabonáz. Az ilyen típusú könyvek nekem mindig "hűha"-élmények - függetlenül a tartalomtól. S valahogy itt ez most nem történt meg. Ezt eléggé sajnálom. 

Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet
La Vie devant soi
Fordította: Bognár Róbert
Kiadó: Ulpius-ház Kiadó
Oldalszám: 300


A férfinak szex kell, a nőnek szerelem

2014. február 25., kedd


Nem létezik, hogy Mr. Darcy vagy Wentworth kapitány a szexre hajtott volna... egyszerűen nem lehetséges. Ez a könyv (Allan Pease és Barbara Pease tanulmánya) egy kicsit összetörte bennem a romantikát. Utolsó, elkeseredett lépésként elővettem a férfi ismerőseimet, és megkérdeztem tőlük: nekik mit jelent a szerelem? Nos hölgyeim, a válaszok tényleg kiábrándítóak valahol.

Jó, az tény, hogy a szerelmet mindig is túlgondoltam - velem sose volt egyszerű. Ha maradt egy percnyi szabadidőm, azt agyalással töltöttem ezekben az időszakokban. Mindent túlkomplikáltam mindig. Ha az én szerelmi életemről van szó, egy romantikus, naiv fruska vagyok, aki elhiszi azt a szerelmet, amiről a könyvekben olvas. Hogy például nehéz rátalálni az Igazira, s ha megtaláltad, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad. De a kutatások szerint egy emberre másfél millió (!) Nagy Ő jut. A tudomány mindig is lelombozott... 

"... a mai férfi a vizuális ingereket, a nő egészségének, termékenységének, fiatalságának jeleit, a nő a férfi hatalmának, társadalmi helyzetének, elkötelezettségének, vagyonának külső jeleit találja izgatónak."

Röviden ez lenne a vonzódás kulcsa a könyv szerint, plusz a kémia. Mintha minden nőben ott lakozna valahol egy dopaminnal és oxitocinnal elöntött Mrs. Bennet.
Hogy valójában mi késztetett mégis ennek a könyvnek az elolvasására, az az volt, hogy tényleg kíváncsi voltam, hogy a tudományos világ szerint mi ez az érzés, amit mindenki ismer vagy ismert valaha, de szavakba önteni mégis csak kevés kivételes embernek sikerült. Mi ez az érzés, ami képes ennyire felforgatni a hétköznapjainkat; amiről sokan azt hiszik, hogy ez az élet egyetlen értelme, s persze az is érdekelt, hogy valójában hogyan is gondolkodik erről a másik nem.
Nos, a könyv már a címével félig le is lőtte a poént az utolsó kérdésemnél.

Amit felvázolt a szerelemmel kapcsolatban a könyv - hogy a férfiak szemében elsősorban vizuális ingerek, a kémia és a gondoskodással kapcsolatos vágy keveréke; a nők szemében pedig az erőforrások, a kémia és a számukra tökéletes apakép megtalálásának olvasztótégelye - , én ezt valahol el tudom fogadni, tényleg. De valahogy mégsem ennyire egyszerűnek látom. Valahogy úgy gondolok erre inkább mint valamifajta alapra, amire még legalább tíz emeletnyi tégla kerül. Mert valljuk be őszintén, ha ennyire egyszerű lenne ez az egész szerelem dolog, akkor nem lenne olyan nehéz megfogalmazni ezt az érzést, nem? vagy csak próbálom ezzel vigasztalni magam

A Pease házaspár a szerelmet a bedrogozottak állapotához hasonlítják, MRI és egyéb vizsgálatokkal kimutatták, hogy egy szerelmes agya nem igazán különbözik egy kokainfüggőjétől: ugyanazok az agyi áramkörök gyulladnak fel, mintha drogot használnának. A kutatók a szerelmet azokkal a biológiai folyamatokkal hozták kapcsolatba, amelyek az eufóriához, a farkaséhséghez és az addikcióhoz szorosan kapcsolódó dopamin kiválasztását kísérik. 

Maguk a kémiai folyamatok tényleg érdekesek voltak, illetve az is, ahogy boncolgatni kezdték a modern kor hatását a szerelem ideájára. Hogy tulajdonképpen az utóbbi 50 évben - leginkább a média és azon belül is a romantikus filmek hatására - mennyire megváltozott a szerelem felfogás, mennyire mást várnak manapság a férfiak és a nők egyaránt a másik nemtől. A férfiak szépségről alkotott fogalmát ugyanis iszonyatosan megváltoztatták az agyonphotoshoppolt, a soha nem létező tökéletességet képviselő bombanők, akik tulajdonképpen még a való életben sem léteznek, csupán a képeken. Egy illúzió az egész, aminek a csapdájába rengeteg férfi belesétál. 
S ott vannak még a kifejezetten nőknek készült romantikus filmek is, amiket azért tartanak károsnak a szerelmet illetően, mert szintén egy nem létező férfiideált állítanak a mozivászon élére: olyan férfiakat, akik hajnalig lelkiznek és rágódnak az érzéseiken, akik a szerelmet nőként fogják fel. Csakhogy - mint mondják - ilyen férfi ugyanúgy nem létezik, ahogy a tökéletesen hibátlan kinézetű bombanő sem.

Annak ellenére, hogy a könyv néhol eléggé lelombozott, mégis azt mondom, hogy voltak igazán érdekes és megszívlelendő részei, s a kérdéseimre a válaszokat nagyjából úgy vélem, hogy megtaláltam benne. A nyelvezete nagyon egyszerű, nem igényel semmiféle előzetes ismereteket - mondhatni konyhanyelven van megfogalmazva, és emellett még el is szórakoztatott. Szerintem időkitöltésre - ha éppen nincs ötlete az embernek, hogy mit olvasson - vagy kíváncsiság kielégítésére egészen megfelelő könyv. 
Azért a romantikus lelkületűeknek csak óvatosan ajánlott!

Allan és Barbara Pease: A férfinak szex kell, a nőnek szerelem
Why Men Want Sex & Women Need Love
Fordító:  Sóvágó Katalin
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám:  296

Hogyan legyünk tökös csajok?

2014. február 23., vasárnap


A magyar címmel vannak fenntartásaim. Gondoltam, ezt már az elején közlöm mint tényt. Kiegészítve azzal, hogy körülbelül ez az egyetlen dolog, amit kifogásolok ebben a könyvben. 
Meg még pár meredekebb dolog.
De lényegében azt mondhatom, hogy képzeletben eléggé lepacsiztam Caitlin Morannel. 

A feminizmus valódi szellemisége Virginia Woolf írása óta érdekel. Azóta gondolkodom rajta, olvasok és befogadok. Sok könyv szerepel még a terveim között ebben a témában, s a tételek egyre csak gyarapodnak az idő előrehaladtával, ám Moran könyve most kicsit beelőzte mindet, és felborította a nem létező ütemtervemet. Ám kezdjük azzal, hogy miért nem akartam ezt a könyvet se megvenni, se elolvasni: először is maga a cím. Mikor először megláttam a boltok polcain, azt gondoltam, hogy köszönöm, én már pedig nem kérek olyan könyvet, aminek a borítójára olyasmit nyomatnak, mint a Hogyan legyünk boldogok, szerelmesek, sikeresek, családanyák, feleségek stb. ... vagy jelen esetben éppen tökös csajok. Mert hogy az elvek, ugye. Nekem ne akarja megmondani egy totál ismeretlen ember, hogy hogyan éljem az életem helyesen vagy hogyan teljesítsem be önmagam meg a hasonló blablák. Mert ezt így ne már... Tökös csaj meg köszönöm, végképp nem akarok lenni. Először is azért, mert nos...vagyok. Töketlenül. S ez így nekem teljesen megfelel. Se fizikailag, se lelkileg nem akarok tökös lenni. Egyszerűen nem szerepel az önmegvalósítási listámon.
Szemforgatva és fanyalogva hagytam ott érintetlenül a bolt polcán, s inkább továbbálltam a gyerekkönyves részlegre.

S aztán hogyhogy nem, egy nap mégis egyszer a pénztár előtt találtam magam, ahogy ezt a könyvet szorongatom. Mert hogy hallgattam az okosabbakra (jelen esetben Bridge-re és Lobora), és hajlandó voltam egyáltalán leemelni a polcról. Most mondanám, hogy már az első oldalak megfogtak, mikor leültem a boltban beleolvasni, de nem mondom, mert nem így volt. Inkább az segített a mérleg serpenyőjét elbillenteni, hogy fellapoztam a későbbi oldalakat, ahol ha jól emlékszem éppen a pornóiparról és annak hatásairól elmélkedett. Ebből elolvastam féloldalt, majd határozott mozdulatokkal a pénztárhoz battyogtam. Hát valahogy így volt. 

Nos, a címével ellentétben Caitlin Moran nem kívánja megmondani, hogy hogyan legyél tökös csaj. Vagy bármi más. Legalábbis nem egészen. Ő csupán mesél a saját élményeiről, miközben elmélkedik a nőiség mibenlétéről és a nők jelenlegi, illetve múltbéli helyzetén. Könyvében végigjárja a nőiség legfontosabb állomásait - az első menstruációtól kezdve a karrieren, a szerelmeken, a házasságon és a gyerekszülésen át egészen az öregedésig - , s minderről saját szemszögén keresztül beszél, ám mindezt valahogy mégis úgy teszi, hogy a sok röhögés közepette (mert bizony elég gyakran sitcomba illő jelenetek bukkannak fel), azért mégiscsak elgondolkozzon az ember egy-két dologról. 



Moran nyíltan beszél mindenről: nem szépít, nem hallgat el. Még az olyan kínos témánál sem mint az abortusz, a szexuális zaklatások vagy éppen a a rejtett szexista megjegyzések, amik lehet hogy elsőre nem is esnek le nekünk - vagy akár később se. Volt hogy szinte pofán csapott, megijesztett, megdöbbentett, de a legtöbb esetben mégis csak hevesen bólogattam. Utóbbit leginkább az esküvő témája váltotta ki belőlem. Sokáig én is úgy voltam, mint a legtöbb lány és nő: hittem, hogy ez lesz a legszebb nap az életemben, aminek "meg kell adni a módját." Az utóbbi hónapokban valahogy mégis inkább úgy vagyok, hogy egyszerűen sajnálnám azt a rengeteg pénzt egyetlen nap alatt elbulizni. Főleg úgy, hogy belegondolok, hogy azt mennyi minden más, értelmesebb dologra is elkölthetném. Utazásra (egy angliai körtúra simán kijönne belőle!), bútorokra, házra vagy akár fotós felszerelésre is. Bár ez eléggé prózai, és talán jogosan kérdezhetitek tőlem, hogy hova tűnt belőlem a romantika... De ez a nap szerintem nem erről szól. Erről kéne, hogy szóljon valóban, de a gyakorlatban mégsem így van. A gyakorlatban tényleg az van, hogy mindenkitől csak azt hallgatod, mit és hogyan kéne csinálnod, hallgatod a fanyalgásokat, és igen, a vendégek 75%-a az óráját fogja bámulni, hogy mikor léphet már le valami kifogással... s persze, a tervezgetés és megvalósítás fázisaiban rá kell hogy jöjj, hogy bizony ha egyediséget szeretnél vinni az esküvődbe (és nem a szocis művházas, piros-fehér szalagos, mulatós zenés, pörköltes és töltött káposztás hagyományos valamit szeretnél), akkor 
1. menj hozzá egy milliomoshoz 
2. legyen lelkierőd megküzdeni a hagyománypártolókkal

... és akkor még nem is beszéltem arról, hogy úgy egyébként is mekkora lehúzás ez az egész esküvő dolog. Minden tekintetben. Egyszerűen illúzióromboló. Akárhányszor ezt előadtam valakinek vagy komplett idiótának tartottak vagy nem vettek komolyan. Tényleg kezdtem furának érezni magam és nem normálisnak, aki folyton csak a problémát és a kifogásokat keresi mindenben, de most azért egy picit megnyugodtam, ahogy olvastam Moran eszmefuttatását a témában. Legalább nem egyedül vagyok nem normális.





 Bár az öltözködés... az öltözködés más kérdés. Itt valahogy nem mindig értettünk egyet. Félre ne értsetek, nem vagyok az a fajta, aki hetente tesz egy nagy bevásárló körutat, s hazaérkezik egy lényegesen vékonyabb pénztárcával és vagy tíz, nadrágokkal és szoknyákkal tömött szatyorral. Nem. Viszont szeretek öltözködni - s az utóbbi évben jöttem rá, hogy igazából mennyire. Bár továbbra is az ésszerű határokon belül vagyok, ám ha belebotlok egy olyan igazán nekem való darabba, nem sokáig gondolkodom, hogy megvegyem-e. Mert tényleg rájöttem, hogy szeretem kifejezni magam a ruháimon keresztül; önmagam minden árnyalatát, amit csak ismerek: s ehhez nem elég egy négy darabból álló ruhatár.  
S talán azóta szeretem ezt, mióta kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában. S a legújabb felfedezésem, hogy a magassarkúkat is szeretem. Sokáig lázadtam ellenük a lábammal együtt, de az utóbbi időkben nem csupán megbékéltem velük, hanem egyenesen imádom őket. Tényleg. Valahogy magabiztosabbnak érzem bennük magam; kecsesebbnek és nőiesebbnek. Lehet, hogy ez hülyeség egyébként, és túl sok mindent próbálok ebbe belemagyarázni, de tényleg így érzem. 
A táskamániám pedig egyidős velem, de sose volt rá lehetőségem, hogy igazán megéljem. 
De amúgy a méregdrága cuccok feleslegességét tekintve egyetértek. 

S itt van az anyaság kérdése is, ami egyszerre megrémít és érdekel. Megrémít, mert iszonyat felelősséget és odaadást követel, és mert tudom, hogy az egész nem csupán rózsaszín csillámpor. Tudom, hogy fel kell adni érte a jelenlegi életemet, és tudom, hogy meg kell erősödjek annyira önmagamban, hogy az évek alatt később ne vesszen el a személyiségem az anyaság dzsungelében. Szeretnék még akkor is önmagam maradni, de úgy, hogy emellett jó anya is legyek. Jelenleg ez az egész még ijesztőnek tűnik számomra.
Viszont olyan szempontból nagyon is érdekel, hogy vajon milyen érzés lehet valakit annyira és feltétel nélkül szeretni. Milyen érzés, ha valaki ennyire tőlem függ. Ha valakinek én vagyok a példakép, és ameddig csak lehet, a kezét fogva vezetem az útvesztőkön keresztül. Az anyaság megváltoztatna, egy új arcomat mutatná (önmagamnak is), és egyre kíváncsibb vagyok erre a soha nem látott oldalamra. 
Moran se a szülést, se az anyaságot nem csomagolta rózsaszín díszdobozba, ahogy a legtöbben teszik. Nyíltan beszélt a nehézségekről - amik engem leginkább érdekelnek - , s persze arról, hogy vajon egy nőnek mennyiben lehet kizárólagos életcélja a gyerekvállalás. Erről sokat beszélgettünk korábban egyik barátnőmmel - aki azóta boldog anyuka lett :-)  - , s valahogy sose tudtunk dűlőre jutni a kérdésben. Mert bizony ketyeg az a biológiai óra, tehát van egy időintervallum, amin belül meg kell hozni ezt a döntést. Ám ha az ember nem biztos magában, nem feltétlen jó, ha mégis a gyerekvállalás mellett dönt, mert nem biztos, hogy úgy fogja megélni, ahogy azt kell. S az se neki nem jó, se a gyereknek. Másfelől viszont az is igaz, hogy ebben a kérdésben bizony nehéz magabiztosnak lenni... ördögi kör.

Moran a könyvében egy egészen érdekes és szimpatikus női képet állított elém. Magyarán, "legyél az, aki lenni akarsz" - ami bár eléggé közhelyesnek hangzik (és hát valahol tényleg az is), de ha jobban belegondolunk, a társadalmi elvárások miatt ez mégsem olyan egyszerű. Tetszett a nyíltsága és szókimondása - pedig voltak fenntartásaim, hogy be tudom- e fogadni ezt a fajta kendőzetlenséget -, és elég sok gondolata beindította a fogaskerekeimet, méghozzá annyira, hogy aztán még napokig kattogott rajtuk az agyam. A humora és a stílusa pedig csak hab volt a tortán. Nekem totálisan bejött, és tényleg egy percig nem bántam meg, hogy végül a vásárlás mellett döntöttem.

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok?
How To Be a Woman?
Fordította: Bakonyi Berta
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 311

Maléna kertje

2014. január 18., szombat



Maléna kertje különös világ, amely mégis valahogy ismerős. Kellemesen elringató, nosztalgikus érzéseket kelt az emberben, szinte észrevétlenül befészkeli magát az olvasó fejébe, s mire észbe kapna, már ott ücsörög az illatozó hársfa tövében, és tücsökciripelést hallgat. 

Ez a könyv egyszerűen tünemény, a szó legszorosabb értelmében. Ráérősen, lassan folydogál - már egy mai ifjúsági regényhez képest -, s talán pont ebben rejlik a titka. Vagy is ebben is.  Ahogy beléptem Maléna kertjébe, mintha kiléptem volna egy picit az időből, s talán ebből a világból is. 
Kicsit olyan, mintha a mágikus realizmus begyűrűzött volna a lapok közé: ott is van a mesei varázslat, meg nem is. Éppen csak egy leheletnyi finomság ez benne - Szirillt, a beszélő tücsköt leszámítva szinte észre sem vehető.  Pedig ott van a véletlen  találkozásokban, a nagy egymásra találásokban, a régi idők történeteiben, melyek át - meg átszövik a jelent. S talán egy kicsit magában Malénában is ott van ez a pici mesei varázslat.

Magáról a történetről annyit, hogy a főszereplő kislány, Maléna nagyon sokat van egyedül, mert szülei folyton dolgoznak - elhivatottságból, és persze azért is, hogy megteremtsék maguknak és gyermeküknek azt az életszínvonalat, amiről álmodtak. Maléna igazán felelősségteljes, komoly kislány, aki anyukája reggel sebtiben a cetlire firkantott utasításait mindig betartja, ám eközben iszonyatosan magányos. Nagy vágya, hogy a tengerparti nyaralása helyett inkább a kert végében levő hársfa ágai közé épített bunkerben töltse a nyarat a szüleivel, nyugalomban és békében. Egyetlen barátja, Szirill, a beszélő tücsök, aki nem csupán társaságot nyújt neki, hanem sok bölcsességre is megtanítja. Egy nap azonban véletlenül találkozik a maszatos, szintén magányos és kissé elveszett Janóval, s hamarosan barátok lesznek. Maléna tiszta, rendben tartott kis életébe ekkor belépnek azok az apró kis kalandok, amely egy gyermekkorból sem hiányozhatnak, s az álmok szépen, lassan valósággá kezdenek válni. 

Igazából az is tetszett a könyvben, hogy tele volt azzal a jóleső harmóniával. Úgymond klasszikus gonosz szereplők egyáltalán nem voltak, s lám mégis folyt ez a gyermeki történet a jó és a rossz összecsapása nélkül - itt csak emberek voltak, köztük olyanok is, akik olykor rossz döntéseket hoztak ugyan, de azt is a mások boldogulása, remélt boldogsága miatt hozták. S persze ott voltak a gyermekek, akik ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit elszenvedték. Kicsit kesernyés volt néhol emiatt a történet íze, de éppen hogy csak pár csepp - pont annyi, amennyi kellett belőle.

Az írónő stílusa egészen különleges, azt mondanám, kicsit olyan montgomery-s. Valahogy mindig Anne Shirley világát idézte meg bennem, pedig ha jobban belegondolok, nem sok köze van a két regénynek egymáshoz. Talán egy picit a hangulatuk hasonlít. Talán. Simonyi Cecília illusztrációi pedig egyszerűen lenyűgözőek és elvontak - tényleg igazán művésziek. Hosszú perceken keresztül nézegettem a képes oldalakat, s az illusztrációkba legalább annyira belemerültem, mint magába a szövegbe. Azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a gyerekregény egy igazán, de igazán kellemes meglepetés volt számomra. Kár, hogy csak ennyire szedett-vedetten sikerült írnom róla. 

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje
Illusztráció: Simonyi Cecília
Kiadó: Naphegy
Oldalszám: 240





 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS