Katherine Rundell könyve már a magyar megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, mert a fülszövegéből ítélve egy nagyon különleges ifjúsági regénynek tűnt. És hát egyébként is bírom a kissé bogaras, habókos tudósokról szóló történeteket, úgyhogy a kiadó Díjnyertes Könyvek - sorozatában való megjelenés csak ráerősített arra az érzésre, hogy nekem ezt feltétlenül el kell olvasnom.
És a szimatom valóban nem csalt, mert egy valóban fontos és érdekes témájú regényről beszélhetünk a Sophie és a tetőjárók kapcsán annak ellenére, hogy a kivitelezés messze elmarad minőségben ettől.
Az árvaságra jutott Sophie-t egyéves korában vette magához Charles, a kissé bogaras, ám nagyon is szeretnivaló tudós, akinek igen sajátos elképzelései vannak a gyermeknek nyújtandó otthonról. Sophie tizenkét éves korára ugyan nem tudja megmondani mi a különbség az ing és a blúz között, képtelen felmondani a katekizmust, de számtalan Shakespeare drámát fúj kívülről és csellón játszik. Szereti Charlesot és az életet, amit mellette él. Mert az otthonuk legalább annyira fura és szórakozott mint Charles maga. Ám a Gyermekfelügyelőségi Hivatal nem igazán úgy látja, hogy ez az élet megfelelne egy fiatal hölgy számára. Egy nap levelet kapnak egy kisebb kivizsgálás után, hogy Charles alkalmatlan gyámnak, és Sophie-nek árvaházba kell mennie.
Charles és Sophie Párizsba szöknek, mert a kislány meggyőződése, hogy vérszerinti anyja életben van, méghozzá a francia fővárosban. Itt hamarosan megismerkedik Matteoval, az árva fiúval, aki a tetőkön él. Matteo feltárja Sophie előtt a tetők világát, és talán tud segíteni abban is, hogy megtalálja a lány édesanyját.
"... senki sem tökéletes. Shakespeare óta senki."
Charles elképesztően szerethető karakter, ezt mindjárt itt az elején le kell szögeznem. Imádnivalóan furcsa és habókos, és mindemellett hatalmas szíve van. Kreatívan megalkotott figura, aki a legüdébb színfoltja az egész történetnek. Bár sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy egyedül ő viszi hátán a sztorit. Mellette mindenki más színtelennek és unalmasnak tűnik, és ez sajnos Sophie-ra is nagyon igaz. Sophie kissé túl egyszerű Charles mellett, és olykor idegesítően egyszerű. Ha kicsit több energiát fektetett volna bele, szuperjó lehetett volna.
És sajnos, ez az egész regényre igaz. A cselekmény összecsapott, sok minden légből kapottnak tűnik. Mint például mégis hogyan emlékezhet Sophie egyéves kora előttről pontos részletekre édesanyja kinézetével kapcsolatban? Honnan és miért jön hirtelen az a bizonyosság, hogy édesanyja életben van? Miért pont tizenkét év után kapják az ellenőrzést a felügyelőségtől, mikor az ellenőr, aki minden nap járt hozzájuk, kezdettől fogva nem volt megelégedve Charles-szal? A dolgok, amik fordítanak a cselekményen, mind-mind kidolgozatlanul egyszercsak felbukkannak, minden magyarázat nélkül, és bizonyos jelenetek pedig feleslegesen túlírtak. Mintha ezzel nem akart volna igazán dolgozni a szerző, mintha csak a vázlatpontok lebegtek volna a szeme előtt. Teljesen eltolódtak a hangsúlyok. És a vége pedig abszolút dühítően le lett csapva. Még legalább két-három fejezet kellett volna, hogy minden rendeződjön, de ehelyett ott hagyja az olvasót, akiben ezután még több a kérdés, mint a feloldás. Mi lesz ezután Charles-szal? Mi lesz az árvaházzal? És Matteoval? Ezután is a tetőn fog élni? Csupa-csupa fontos kérdés, aminek a válaszaira még csak nem is következtethetünk, mert semmi korábbi utalás nem volt ezekre.
Amiért végigolvastam és amiért megértem, miért zsebelhetett be díjakat ez a Pán Péter-szerű történet, az a hajléktalansággal foglalkozó témája. Ami egészen merész és szokatlan egy middle-grade regényhez képest, de mégis fontos és jó, ha beszélhetünk a kiskamaszokkal erről (is). Matteo ugyanis - bármennyire is kalandos tetőjáró volta - hajléktalan. Árván és egyedül él a tetőkön hidegben, esőben, szélben, fagyban és forróságban. Galambokra vadászik, esővizet iszik, és bizony vannak olyan hetek, amikor csak két-három naponta jut ételhez. Testét sebek és zúzódások borítják, és egy galambtollakkal bevont sátorponyva alatt él. Matteo világa kegyetlen, ínséges és veszélyes.
Párizsban törvény tiltja, hogy valaki életvitelszerűen az utcán éljen. Sokan, különösen a gyerekek, hogy ne kerüljenek a siralmas árvaházakba, a fenti életet választották. Tetőkön, fákon élnek - nem az utcán. Ez a fent egy külön világ, aminek megvannak az íratlan szabályai; ami életet és otthont biztosít ezeknek a gyerekeknek, akik ilyen fiatalon kénytelenek megtapasztalni azt, hogy milyen a magány és a nélkülözés. Milyen úgy élni, hogy ki vagy szolgáltatva az időjárásnak.
A tetőjárók világa érdekes, izgalmas, és szerintem még több lehetőség rejlett bennük. Kár volt Sophie klisés és vértelen történetét megtenni központi témának, szerintem Matteo élete sokkal többet adhatott volna.
Katherine Rundell regénye számomra az elhibázott lehetőségek története volt. Túl sok lett az olvasói élményemben a volna, és ez teljesen elkeserített a végére, mert nagy kár érte. Mindenesetre Matteo világa miatt mégis azt mondom, hogy érdemes vele megismertetni a kiskamaszokat, mert egy jó beszélgetés elindítója lehet. És hát persze, ki tudja, lehet hogy a célközönség az általam vélt hiányosságokról teljesen másképp gondolkodna. Érdemes azért egy próbát tenni vele, mert a stílusa viszont elképesztően bájos és Charles-ot pedig mindenkinek meg kell ismernie.
Katherine Rundell: Sophie és a tetőjárók
The Rooftoppers
Fordította: Abrudán Katalin
Manó Könyvek
328 oldal
