Pages

Főszerepben: egy bolond kutya

2009. november 27., péntek


John Grogan: Marley meg én


Kiolvastam: 2009. november 27.


Sajnos, nekem sose lehetett kutyám, bármennyire is szerettem volna, mert sose laktam kertes házban. Gyerekként is mindig azzal nyúztam anyát, hogy legyen egy kutyám, és ilyenkor fűt-fát megígértem cserébe. De anya tudta, hogy egy kutya nem érezné jól magát egy lakásban, s ezért mindig ellenállt a könyörgéseimnek. Most, hogy a párommal összeköltöztünk, ugyancsak egy lakásba, a kutya már eszembe se jut, mert tudom, lesz még idő, amikor kertes házban fogok lakni, és akkor lesz két gyönyörű szép labradorom.

Nos, ennek a könyvnek is labrador a főhőse. De ne egy Lassie reinkarnációt képzeljünk el, aki ahol tud, segít. Marley-ra inkább az ahol-van-baj-van a jellemző. Javíthatatlanul kíváncsi, neveletlen, képes a gazdáját végighúzni a betonon sétáltatás közben ha meglát egy másik kutyát, szereti a vendégek sliccét szagolgatni, a kukában turkálni, az ajtón levő szúnyoghálót rendszeresen kiszakítja nekifutásból, retteg a vihartól és ilyenkor ijedtében szétkaparja a falat, ja és a kutyaiskolából is kirúgták, mert egy parancsot se volt hajlandó megtanulni. De mindezek ellenére (miatt) Marley mégis egy szeretnivaló kutya, aki viszontszereti gazdáit.

A fiatal Grogan-házaspár egyre csak pusztítja a cserepes növényeket, és végül úgy döntenek, hogy meg akarják tanulni a felelősséget. Így vesznek egy kiskutyát. A könyvben figyelemmel kísérhetjük Marley csínytevéseit, lükeségeit, miközben a házaspár életének a fontos eseményeinek is tanúi lehetünk: hogyan válik a feleségből anyáskodó nő, hogyan vészelik át az első vetélés nehézségeit, hogyan képesek megbirkózni két totyogós gyerek nevelésével, a munkahelyváltással, Marley nevelésével, a házasságban adódó hullámvölgyekkel, a költözésekkel.

A házaspár életének fontosabb eseményeinél mindig ott volt ez a szerethető, ám szertelen kutya. S a könyv végén az olvasónak is nehéz tőle búcsút vennie, mert ekkor már a saját kutyájának is érzi, nemcsak egy szereplőnek. Az író stílusa szerintem nagyon rendben van, habár néha idegesítettek a ritkán előforduló mintha-Marley-most-azt-mondaná-hogy típusú bekezdések, de ezek száma szerencsére nagyon kevés volt. A regény egyébként a férj nézőpontjából van megírva, szóval nem a beszélő kutya esete forog fenn.

Igazából ez az a regény, ami a legszélsőségesebb hangulatokat képes belőlem kiváltani: az egyik oldalon szabályosan bőgtem, de annyira, hogy a könnyeimtől nem láttam a betűket; aztán pár oldal után pedig hangosan felkacagtam.

A regényből egyébként film is készült Jennifer Aniston és Owen Wilson főszereplésével, amit tavasszal vagy nyáron adtak a mozikban. A filmről röviden annyi, hogy néhány humoros történetet nagyon jól vissza tudtak adni, de nekem nagyon nem tetszett, hogy a férj, John Grogan figuráját annyira megváltoztatták. Mondjuk annyira nem rossz film.

Fülszöveg:

Marley a világ legrosszabb kutyája, akit gazdái, John Grogan újságíró és felesége Jenny kölyökkorában vásárol. Hogyan lehet egy labrador, a legkezesebb és legszelídebb munkakutya ennyire nevelhetetlen? Ezt nem érti a fiatal házaspár sem. A Marley meg én egy gazdi könyve felejthetetlen kutyájáról mindenkinek.

Összegzés:

Meg kell valljam őszintén, nekem az olyan regények tetszenek, amik 1: van bennük valami fantasy elem vagy 2: nem ebben a korban játszódnak 3: humorosak. Nos, Grogan könyve egyik kategóriába se sorolható igazán, mondjuk a humorosnál rezeg a léc, mert nagyon sok kedves és vicces történet van benne, de összességében kevés ahhoz, hogy humoros könyvnek tituláljam az egészet (mert ami nálam humoros, az végig az, és nincsenek benne megszakítások). De ennek ellenére nekem mégis elnyerte a tetszésem, és bátran merem mondani, hogy ez egy jó könyv! A véleményem kialakulásához nagyban hozzásegített Marley, a bolondos kutyának az alakja, és hogy a könyvnek van valami mondanivalója, üzenete az olvasó számára. Szerintem mindenkinek megéri az elolvasást, akinek van kutyája vagy volt, vagy csak szeretne egyet. Az én értékelésemben végül 8 pontot ért el.

Színház az egész világ!

2009. november 23., hétfő


Agatha Christie: Tragédia három felvonásban

kiolvastam: 2009. november 23.

Szeretem a karácsonyi bevásárlásokat. Főleg, ha könyvajándékokat veszünk. Ilyenkor nem tudok ellenállni a kísértésnek, és elolvasom pimasz módon az előre megvásárolt könyveket. Most anyósom ajándéka volt soron.

Nos, ez volt életem második Agatha Christie regénye, habár most nem Miss Marple főszereplésével, hanem másik híres nyomozója kalauzolt végig a bűntényen: Hercule Poirot.

A történetben adott egy idősödő, híres színész, aki partyt ad vendégeinek kis vidéki vityillójában, ahová hogy hogy nem, Poirot is hivatalos. Ám az este balul sül el, mert a szintén meghívott tiszteletes váratlanul rosszul lesz, majd meghal. Természetes halál vagy gyilkosság? Hercule Poirot és a rendőrség az előbbire gyanakszik, míg a házigazda az utóbbira. És legördül a függöny, vége az első felvonásnak. Következik a második, majd a harmadik, mindegyikben főszerepet kap egy-egy hulla. Még szerencse, hogy Hercule Poirot a világosító, s így nem kell sokáig a sötétben tapogatóznunk!

Most hogy Agatha Christie mindkét regényalakjával találkoztam, meg kell valljam, valahogy Poirot stílusa jobban tetszik: jobban betekintést enged a logikájába, és vicces a franciás beszédmodora. Számomra Miss Marple sokkal inkább a háttérben maradt (persze lehet, hogy csak annál a regényénél, amit olvastam), míg Poirot jobban bekapcsolódott a nyomozásba.

Jó pörgős volt a cselekmény, pár óra alatt végezni tudtam vele. És külön tetszett ez a drámaírói hangnem: például a jelenetek (vagyis fejezetek) végén sokszor találkoztam ezzel a mondattal: "Sir Charles el." És a párbeszédek aránya is jóval nagyobb volt, tényleg akár egy drámában! Szerintem nagyon jó hangulatteremtőek voltak ezek a finom, kis árnyalatnyi apróságok.

Ja, és megint megdicsérem magamat, mert ismét hamar kitaláltam ki is követte el ezeket a bűntényeket! Lehet, hogy megkérem Poirot -t alkossunk nyomozópárost ;-) no, persze azért ennyire nem kiszámítható, én is volt amikor megingottam...

Összegzés:
Igazából, nem akarom tovább ragozni a dolgokat. Jó kis krimi volt, szerzett négy kellemes órát nekem, és megnyugodtam, hogy jó kötetet választottam anyósomnak (mondjuk a másik három kötetről nem nyilatkozom, amit még megvettünk. De lehet, hogy azokat is majd elolvasom :-) ) Szerintem Agatha Christie-hez nem kell ajánlólevél, aki szereti a regényeit és ezt még nem olvasta, tegye meg! :-) szerintem jó volt! Az értékelésemben 10 pontot kap

Feljegyzések egy bogaras bácsi naplójából... | A vakondherceg

2009. november 22., vasárnap


Mick Jackson: A vakondherceg

kiolvastam: 2009. november 21.

Amikor megláttam a boltban ezt a könyvet, nagyon megörültem! Nemcsak azért, mert 500 Ft volt az ára (habár ez elég sokat nyomott a latba. Legalábbis én ha tudtam volna, örömömben hátraszaltóztam volna), hanem maga a fülszöveg is rettenetesen felkeltette az érdeklődésem. Itt közlök belőle egy kis részletet (mert egyébként jó hosszú... mármint a fülszöveg)

Fülszöveg:

Egy Viktória korabeli brit herceg szerteágazó, tágas alagútrendszert építtet ki birtoka alatt, hogy észrevétlenül közlekedhessen kastélya és a környező települések között. Csakhogy viselkedésében nem ez az egyetlen furcsaság: a magányos különcöt földalatti kocsikázásai korántsem teszik boldoggá... aminthogy hatalmas vagyonának egyéb áldásai sem. Kerüli az embereket - vajon miért? Személyzetével szívélyes, a közrendűekkel közvetlen, mégis az tejed róla, hogy csúf, eltorzult arcú szörnyeteg, aki emiatt menekült a föld alá.

Értékelés:

Nos, ez a könyv abszolút megérte a vásárlást számomra. A történet fantasztikus, vagyis nem is inkább a történet... hanem a kivitelezés. Az egész regény napló formájában íródott (a herceg naplója), és a feljegyzések között itt-ott be van szúrva egy - egy visszaemlékezés is, szolgálólányoktól, falubeliektől, kertésztől, inastól és sok más embertől, aki valaha találkozott ezzel a bogaras öregúrral.

Ahogy olvassuk a naplót elénk tárul az öreg herceg alakja, bepillantást nyerünk elméjébe: mi foglalkoztatja, mire gondol stb. Ám amikor mások beszámolóit olvassuk, egy teljesen más herceg alakja tárul elénk: eleinte a beszámolók csak egy rokonszenves, ám kissé furcsa ember alakját idézik fel, majd ahogy haladunk egyre az időben és a hercegnek egyre több rigolyája lesz, a beszámolók egyre rosszindulatúbbá válnak, s sokszor kiderül, hogy félelmet kelt bennük az öreg herceg. Így a beszámolók egyre jobban eltávolodnak attól a képtől, amit a naplóból ismerhetünk. Azt hiszem, maga a herceg fogalmazta meg ezt a dolgot nagyon szépen:
"Milyen tanulságos, ha az ember a házát nézi, s nem a házából néz kifelé. Nem is azonnal ismertem fel az erkélyt (...) s a fürdőszobám ablakát sem. Most már látom, hogy sajátos gondolkodásmódot igényel, hogy az ember összeillessze egy szoba belsejéről való képét azzal a képpel, ahogy kívülről kinézhet."


Én nagyon megkedveltem ezt a herceget. Egy igazán aranyos, jószívű, jóhiszemű, kíváncsi öregemberként ismertem meg, akinek egy kicsit nyakatekert gondolkodása van. S ez persze nagyon jó humorforrás volt (legalábbis nekem mindenféleképp), s nem utolsósorban sok életigazságot mondott ki, amiken érdemes elgondolkodni. A beszámolókat olvasva nagyon sajnáltam szegényt, hogy ennyire félreismerik (de persze az elmesélt történeteken jókat derültem). Ezekből adódóan gondolkodtam el azon, hogy vajon hány embert ismer félre ennyire az ember? Hány embernél fordult elő, hogy ami benne van teljesen különbözik attól, amit láttat másokkal?

A történetét tekintve: igazából nem az a tipikus regény, ahol ez meg ez meg ez történik. Igazából a történet lényege (legalábbis az én olvasatomban), hogy bepillantást enged egy másik ember elméjébe, miközben a beszámolók egyfajta kontrasztot alkotnak vele. De persze, ettől még ne gondoljuk, hogy ez unalmas történet! A történések hiányát kárpótolja az öreg észjárása, s az ebből fakadó humor.

A könyv vége szerintem hagy némi kívánnivalót maga után. Meglepő volt a vége (jó persze, erre számítottam, de nem így...), és szerintem valahogy nem jó helyre csúszott be ez az egész. Még pár oldalt írni kellett volna, hogy kicsit teljesebb legyen a történet.

A regény egyébként valós eseményeket alapul. Ezt a szerző is elárulja utószavában: regényéhez Portland ötödik hercegének élettörténetét használta fel. A figura alapjául szolgáló herceg gazdag arisztokrata volt, s az alagútrendszer, amelyet a birtoka alatt építtetett, ma is megtekinthető a Clumber Park közelében.

Összegzés:

A könyvvel teljesen meg voltam elégedve. Egy nagyon jól megrajzolt szereplőt ismerhettem meg, s a maga nemében egy nagyon különleges regényt olvashattam. A végével volt egy kis gondom, de ezt viszont elkendőzi a szememben a korábbi oldalak olvasása közben kapott sok nagyszerű felismerés, és persze a humor. Gyorsan tudtam vele haladni, mert jó az író stílusa. A kiadóval is meg vagyok elégedve, szép munkát végeztek. Egyedül talán a túl apró betűket tudnám nekik felróni hibaként. De a könyv 10 pontot ért el a szememben. Egy élmény volt!

Ja, és majd' elfelejtettem mondani: a regényt 1997-ben Booker -díjra is jelölték.

Kell-e nekünk a kategorizálás?

2009. november 18., szerda

Tegnap összegyűlt egy nagyobb baráti társaság az éjszakában. Nevetgéltek, elmélkedtek, s egyszer csak felvetődött egy olyan kérdés, hogy mitől nevezünk egy könyvet szépirodalomnak? Létezik-e ma szépirodalom? Egyáltalán szükséges-e ez a kategorizálás? Miért nem mondja mindenki azt, hogy jó könyv vagy rossz könyv? És vajon csak a ponyva és a szépirodalom kategória létezik, vagy kell lennie egy köztes útnak?

Na, hát erre az én (teljesen szubjektív) válaszom az, hogy szépirodalom csak bizonyos idő távlatából létezik, mert az én fogalomtáramban a szépirodalom szó a maradandó értékek hordozója. Olyan, ami kétszáz sőt több száz év múltán is képes valamit mondani az olvasójának, képes őt megfogni. Tehát, szerintem mai szépirodalomról nem beszélhetünk (mert ugye ki tudja most megmondani, hogy száz év múlva mely' könyvek maradnak benn a köztudatban). És a szépirodalomnak még az is fontos sajátsága (szerintem), hogy nem elég egyszer elolvasni (nem azért mert érthetetlen :) ) , mert minden egyes olvasáskor más-más mondanivalóval szolgál az olvasója számára.
Hogy szükséges-e egyfajta kategorizálás? Szerintem szükséges (persze nem a mostani irodalomra gondolok), bár a szépirodalom-ponyva szembenállást kicsit erősnek tartom... inkább helyesebb lenne talán valami olyanfajta elnevezéssel illetni, hogy benne van-e az irodalmi kánonban vagy nincs. Ez szerintem máris elfogadhatóbb lenne.

Nektek mi a véleményetek a fenti kérdésekről?

A halál történetei | A holtak enciklopédiája

2009. november 17., kedd


Danilo Kis: A holtak enciklopédiája

kiolvastam: 2009. november 17.


A címe megkapó, és pont ebből kiindulva teljesen másra számítottam... Valami misztikus, thrilleres esetleg tanulságos történeteket felvonultató művet képzeltem el. Ehelyett teljesen mást kaptam. Ebből is látszik, hogy a cím mennyire képes befolyásolni az olvasót, mennyire meghatározza elvárásainkat, mennyivel másképp olvasunk valamit, pusztán a címéből kifolyólag....

A kötet kilenc történetből áll, melyeknek teljesen különböző a stílusuk, más a megjelenítésük, más a történetük, más időben játszódnak. A mű egyetlen központi témája a halál: a történetekben mindenki meghal, vagy már meghalt...

Persze, ettől még lehetne érdekes is a dolog. De engem valahogy nem tudott megfogni. A szereplők sokszor annyira személytelenül vannak ábrázolva (tényleg élettelenek). A sokszorosan összetett, egész bekezdéseket elfoglaló körmondatok is enyhén szólva idegesítettek. Ez talán a legjobban Az epheszoszi hétalvók legendájában érezhető a leginkább (én legalábbis itt vesztettem el teljesen a türelmemet). A címadó elbeszélés, A holtak enciklopédiájának alapötlete tetszett ugyan (egy könyvtár, ahol egy olyan enciklopédia található, ahol a már meghalt emberek életrajza fel van jegyezve. De nem csak évszámok halmaza, hanem minden egyes részlet az életéből feljegyzésre került: ki volt a padtársa a gimiben, hogy hívták a fodrászát gyerekkorában stb), de az egész elbeszélés egy adathalmazzá vált, és így nagyon nehezen olvastam, és kiveszett belőlem az érdeklődés...

Egyetlen elbeszélése tudott megfogni, A varázstükör. Na, ez egy pont olyan novella, amilyenekre én számítottam, hogy majd ilyeneket fogok én olvasni ebben a könyvben. Ez valahogy, szerintem ki is lóg a könyvből... Ez egy misztikus történet, amely során az anyukájával otthon maradt kislány az apjától kapott tükörben egyszer csak megpillantja azt, amikor apjával és két nővérével messze távol útonállók végeznek. Persze, senki sem hisz neki, csak másnap derül ki a kislány látomásának igaza.

Hát, dióhéjban ennyit tudok nektek erről a műről szólni. Nekem abszolút nem tetszett, de persze, lehet hogy valakinek bejön. Valószínűleg én voltam most ide kevés.

Fülszöveg:
A kitűnő szerb író külföldön is nagy sikert aratott elbeszélésfüzérének vezérmotívuma a halál, valamint a nép és a zsarnok viszonya. A zsarnok lehet maga az Isten, vagy a politikusok, illetve egy eszme vagy eszmeáramlat is, melynek segítségével másokon uralkodni lehet. A címadó elbeszélés valóságos szituációból indul ki, s ezt fejleszti aztán borgesi labirintussá. A kötet legszebb darabja, A vörös Lenin-bélyegek. A sztálinista időkbe ágyazódik bele egy gyönyörű és iszonytató szerelmi történet. Le tudja-e győzni a szerelem a hatalmi önkényt és a halált? A "farkas időkben" maga a szerelem is megtébolyodik, a halálra nyílik...

Összegzés:

Tisztán szubjektíven: rég olvastam már ilyen borzalmat... Egyáltalán nem jött be, nem felelt meg az elvárásaimnak. Az egyetlen történet, amit tudtam értékelni, az A varázstükör volt. Na, azt viszont élveztem! De sajna ez az egy elbeszélés se tudja úgy felhúzni ezt a művet, hogy jó pontszámot adjak neki. Így az értékelésemben 2 pontot kap... tudom, tudom! Irodalmárok, fogjátok csak a fejeteket! :-)

Elfeledettek legendái | A kilenc kapu

2009. november 15., vasárnap



Jiri Langer: A kilenc kapu

kiolvastam: 2009. november 15.

"Ezeken a könyvoldalakon csak ritkán fordulnak elő képek a mindennapi életből. Inkább úgy érzitek majd, hogy egy időre átköltöztetek valamely távoli, egzotikus országba, ahol másfajta virágok nyílnak, és másfajta csillagok ragyognak. Ősrégi időkbe, amikor a valóság álom volt, és az álom valóság.
És mégsem egészen így áll a dolog. Minden a mi közvetlen szomszédsáunkban történt, és nem is régen, úgyszólván egy perccel ezelőtt. Avagy nem csupán egy perc-e hetven, százötven év egy olyan kultúrában, amely több mint háromezer é
ves történelme tükrében szemlélheti magát?"

Fülszöveg:
Jiri Langer Kilenc kapu című műve a világirodalom egyedi darabja, amely angol, német, olasz és lengyel nyelven is napvilágot látott. Figyelemre méltó, humorral telített eredeti munka, a haszid zsidó kultúra autentikus dokumentuma. Nyugaton csak kevesen ismerték a haszidokat, s még kevesebb volt az olyan ember, akit a zárt haszid közösség be is fogadott. Egyedül Jiri Langer a csodatévő belzi rabbi tanítványa hozhatott hírt felőle, egyedül ő írhatta meg a Kilenc kaput, melyben minden egyes történ
et a megsemmisült haszid világ egy-egy gyöngyszeme.


Értékelés:
A haszidizmus a XVIII. század közepe táján született jámbor zsidó mozgalom, melynek alapítója Baál Sém Tóv. Sok tekintetben kiművelt engem ez a regény a zsidó kultúráról, leginkább a haszidizmusról. Jiri Langerről és könyvéről nem igazán hallani sehol, pedig könyve egy letűnt világ legendáit őrizte meg az utókor számára, hogy tanuljunk, okuljunk belőle.

A könyv elején Jiri, az író bátyjának előszavát olvashatjuk: bemutatja nekünk öccsének alakját, úgy, ahogy csak ő ismerhette és a családja és senki más. Beszél nekünk életéről, hogyan jutott el a haszidokhoz, milyen elhatározásból, s mikor visszatért, hogyan vált az átlagos prágai fiúból csodabogár a környezete szemében. Beszél nekünk magáról a könyvről is, elmondja hibáit is, s hogy ezeket miért nem javította ki. (ugyanis ő irodalmár, s Jiri erre kérte meg, hogy az esetleges stilisztikai hibáit javítsa)

Ezután Jiri hangját hallhatjuk az olvasóhoz intézett előszóban. Saját szemszögéből láttatja azokat a dolgokat, amelyeket bátyja már említett nekünk, s megtudunk olyan részeket is, amiket csak ő tudhatott életéből.

Ezután következik a kilenc kapu, amely kilenc fejezetnek felel meg, s a fejezetek köré egy-egy haszid szent alakja csoportosul: a róluk szóló legendákat ismerhetjük meg itt, s vele együtt a haszid szokásokat, s a szokások miértjeit. Az egész könyv az élőszó frisseségével hat az olvasóra: csapong ide-oda, jaj, még ez eszembe jutott, ezt feltétlenül tudnotok kell és ehhez hasonló
kiszólások. És az ember csak sodródik és sodródik a jobbnál jobb történetekkel és észre se veszi, hogy már mennyi oldalt átlapozott! Mintha olvasás közben megelevenedne a nagy mesélő alakja, aki csak mesél és mesél egész éjszaka és mi csüngünk rajta és mindig csak még egy utolsó történetecskét kérünk.

A történeteket olvasva (vagy inkább "hallgatva") sokszor elfelejtettem, hogy milyen korban is játszódik ez a történet. Ez a sok csoda, ez az idő nélküliség egy teljesen más idődimenziónak az érzetét váltotta ki belőlem. Egyszer egyszer ugyan feltűnt egy évszám vagy megemlítették Mária Terézia vagy II. József nevét, de ez nem volt jellemző. A térképzetem is teljesen más volt: a történetek mind egytől egyig Kelet-Galíciában történtek, de én mindig valami misztikus, varázslatos helyet képzeltem el helyszínként. Egy valami meghatározhatatlan, nem evilági helyet.

És még mindehhez hozzácsatoljuk az író stílusát, akkor egy nagyon jó könyvet kapunk! Egyszerű, nem túlcicomázott stílus ez, ami egy-egy szó kapcsán egy új történettel ismertet meg minket. A haszid szokásokat is olyan aprólékosan írja le és olyan jól magyaráz mellé, hogy még a legjáratlanabbak is megértik ezeket a konvenciókat.

A történetek változatosak, sok témát felölelnek, és ami meglepő, nagyon sok humoros történet bukkan fel, olykor a legváratlanabb helyzetekben, mikor az ember nem is számít rá.

Igazából, nehéz helyzetben vagyok a műfajba sorolásnál.... Regénynek nem tudom, hogy nevezhetném-e, mert a kapuk össze is függnek egymással, meg nem is... ha összevissza olvasod, akkor is van értelme, de lineárisan olvasva érzel valami kapcsot, de nem tudod megmondani, hogy mi az. Elbeszélés kötetnek nem tudom, hogy nevezhetném -e... mert a kapuk nem igazán úgy végződnek, hogy van egy kiindulási helyzetünk és onnan tartunk valahova. Egyszerűen csak van egy mesélőnk, aki leül mellénk és csak ontja, ontja a történeteit.

Összegzés:

Nehezen kezdtem hozzá, az elején nehezen haladtam. De aztán ahogy megszoktam ezt a furcsa (ám nem rossz stílust) már csak sodródtam a történetekkel együtt, és rengetegszer támadt nevethetnékem (ami egyszer-kétszer nyilvános helyeken érdekes szituációkat hozott ki). Voltak történetek, amik annyira nem fogtak meg (de szerencsére egyik történet se hosszú), de voltak amiket nagyon megkedveltem! Összességében elmondhatom, hogy jó és érdekes könyvvel volt dolgom, és sajnálkozom rajta, hogy jóval kevesebbet foglalkoznak vele, mint amit megérdemelne! Az értékelésemben 8 pontot kap!

"Embergyűlölők mennyországa ez a vidék" | Üvöltő szelek

2009. november 11., szerda



Emily Bronte: Üvöltő szelek

kiolvastam: 2009. november 11.

"Nem emberi lényt, hanem tulajdon ifjúságom megtestesülését láttam Haretonban: annyira zavarosak voltak iránta az érzéseim, higy képtelen lettem volna értelmesen szólni hozzá. Elsősorban hasonlatossága révén
emlékeztet ijesztően Catherine -re. Mégis, ez a körülmény, amelyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van a képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja az eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy ne az ő lábnyomá
t látnám. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett és én elvesztettem őt!"


Fülszöveg:

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor - egy esztendővel halála előtt - megírta ezt a regényt, a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és odaadás furcsa szövedéke a történet, egy magába forduló, romantikus írói lélek költői vallomása a szerelemről és a szenvedélyről. Elemzése kegyetlen mélységeket tár fel, és nyomasztó légkört teremt: titokzatosság, babonák homálya övezi szereplőinek jellemét, a romlás sötét erői csapnak össze és küzdenek egymással, míg végül a tragikus feszültséget ismét a szerelem, a fiatalok, az újabb nemzedék szerelme oldja fel.




Értékelés:

Nem most vettem először kezembe ezt a regényt, de a hozzáfűződő viszonyom jelentősen
megváltozott az évek alatt. Először, talán tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, mikor szokás szerint egy hetet az erdélyi rokonomnál töltöttem, és emlékszem, hogy ekkor végig csak szakadt az eső napokon keresztül, és nem lehetett menni sehova. Nem tudtam mivel elütni az időmet, így végül a kezembe nyomta egyik kedvenc olvasmányát, az Üvöltő szeleket. Megvallom őszintén, nem sokáig jutottam benne (kb. 50 oldal), mert nem igazán volt ínyemre a regényre annyira jellemző borongós hangulat. Túl komolynak tartottam.

Aztán eljött a mostani pillanat. Kicsit félve vettem kezembe, mert még bennem volt, hogy mennyire nem tetszett. De most, csodálatos módon, az első oldalak után belefeledkeztem és a régen nem tetszett borongós hangulat, most igenis kedvemre való volt. Nagyon jól passzolt ehhez az esős, szürke időhöz is.

A regény időkezelése retrosektív, hiszen a regény pár első oldalán már egy kialakult furcsa helyzetet ismerhetünk meg Lockwood úr szemén keresztül, aki most érkezett erre a helyre, hogy a szomszéd birtokot kibérelje Heathclifftől, a földesúrtól. Lockwood meglehetősen irónikusan beszél Heathcliff, illetve hozzátartozói jelleméről (akik enyhén szólva bunkók...) Egyre
inkább érdekelni kezdi enneka családnak a korábbi élete (hogy s miként történt) így megkéri az egyik cselédet, hogy meséljen el róluk mindent, amit csak tud róluk. Így hát kezdetét veszi a regény szinte egészét átfogó visszaemlékezés. Itt meg kell jegyezzem az írónő zsenialitását, hiszen a regény írása közben nem felejtette el, hogy ez az egész egy visszaemlékezés és így a cseléd csak olyan dolgokat tud elmesélni neki, amiknek ő is szemtanúja volt, és ha esetleg mégis mond olyan dolgot, aminél nem lehetett jelen, hozzáteszi, hogy kitől hallotta. Ugyanis sok író el szokott szerintem feledkezni erről írás közben, hogy egy visszaemlékezésről van szó, és sokszor olyan dolgokat ad az elbeszélője szájába, amit nem tudhat.

Ám pont ebből a visszaemlékezős, elbeszélős dolog miatt tettem fel magamnak a kérdést az olvasás során, hogy vajon a szereplők tényleg, valójában olyanok, amilyennek leírja őket? Hiszen nem egy független elbeszélőről van szó, hanem olyanról, aki igenis sokszor kinyilvánítja
szubjektivitását. Pl. Heathcliffet és az idősebb Catherine-t is gyerekként kis megátalkodott rossz gyerekeknek tituálja, pedig csak elevenek voltak, és az elbeszélésből is kiderül, hogy akkor semmi rosszat nem tettek, amiért így kellett volna illetni őket. És akkor felmerült bennem a kérdés a többi szereplők, illetve ugyanezen szereplők lefestésének hitelességével kapcsolatban is. Vajon mennyire lehet hinni Ellen Dean elbeszélésének?

A jellemekkel kapcsolatban, egyébként Bronte kellemes meglepetést okozott! A szereplők nem feketék vagy fehérek, igenis árnyalva vannak, méghozzá életszerűen. Például ott van Heathcliff jelleme: a regény kezdetén egy meglehetősen faragatlan, dühöngő személyként ismerhetjük meg, ám a regény során kiderül az olvasó számára hogy miért is tart ott, ahol most, illetve hogy Catherine -nel kapcsolatban képes még az emberi érzelmekre. Nem igazán tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá a regény során: volt, hogy nagyon szántam, néha jogosnak éreztem bosszúvágyát, meghatott Catherine iránti vonzódása, de volt hogy utáltam, igazságtalannak és túl kegyetlennek éreztem tetteit. És a legtöbb szereplővel így voltam: nem tudtam szeressem -e őket, szánjam vagy utáljam. Egyedül Hareton volt, aki abszolút megnyerte rokonszenvemet már a kezdettől fogva. Ő egy jobb sorsa érdemes gyerek volt, akinek megvolt a magához való esze, a büszkesége, de ezeket nem tudta kamatoztatni, mert a nevelése nem engedte, hiába igyekezett később behozni lemaradását, próbálkozásai mindig gúny tárgyává tették.

Ez kicsit spoileres rész, szóval csak az olvassa, akit nem zavar:
Amit érdemesnek tartok még megjegyezni, az a regényben létrejövő újjászületés. Először ott kezdődik, hogy Earnshaw úr egy gyermeket talál Londonban, akit halott fiáról nevez el, így lett ő Heathcliff. Majd Catherine és Linton házasságából megszületik Cathy, s a szülés közben anyja belehal (tehát, ő Catherine új megszemélyesítője), majd Heathcliff elveszi feleségül Linton húgát (aki később ugyan megbánja ezt) és megszületik fiúk, Linton ( ő az idősebb Linton megtestesítője, habár kicsit elsatnyult változata), és megszületik Hindley Earnshaw fia, Hareton , akit Heathcliff "nevel" apja halála után (ő pedig Heathcliff megszemélyesítője). Ebben az újjászületett személyek történetében végre megtörténik az a dolog, aminek eredetileg kellett volna, hogy mindeki békében és nyugalomban éljen: Heathcliff és Catherine megtestesülései végre egymásra találnak, és ezután béke fog honolni Szelesdombon


Összegzés:

Örülök, hogy végülis nem futamodtam meg ettől a regénytől! Fantasztikus vadromantikus regény. Az értékelésemben 10 pontot kap

Milyen lehet gyereknek lenni? | A képzelgő

2009. november 5., csütörtök


Ian McEwan: A képzelgő

kiolvastam: 2009. november 4.

"Péter tizenegy éves volt, amikor -épp itt Cornwallban- először kezdett rádöbbenni, milyen rettentően is más a felnőttek világa. Azt nem lehetett volna mondani, hogy a felnőttek nem élvezik igazából az életet. Mentek úszni, például -de mindig csak bő negyed órát töltöttek a vízben. Kedvtelve strandröplabdáztak - ám csak félórákat. Néha még arra is ráálltak, hogy beszálljanak egy kis pindúr-pandúr játékba, netán homokvárat építsenek. Tény volt viszont, hogy a felnőttek, ha nem gyötörték őket a gyerekek valami jobb ügy érdekében, naphosszat csak ücsörögtek, újságot, könyvet olvastak, társalogtak -lopták a napot."


Fülszöveg:
A sajátos látásmódú zseniális író ezen - gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló -könyve a gyermeki lét félelmeit, titkos vágyait, mesebeli világát eleveníti meg hét egymással összefüggő történetben. A főhős Péter gyermekkorának titkos utazásait, kalandjait és metamorfózisát ismerhetjük meg. Álom és valóság között lebegve Péter különböző mágikus átalakuláson megy keresztül: az őt körülvevő személyek és tárgyak "bőrébe bújva" számára igen különösnek tűnő világokban találja magát.





Értékelés:

Ian McEwan műve igyekszik újra felidézni az olvasójában azt, hogy milyen is volt gyereknek lenni: hogyan gondolkodtunk, hogyan fantáziáltunk, hogyan játszottunk... Főhőse, Péter kicsit különbözik a saját korabeli gyerekektől: hatalmas képzelőereje van, ami sokszor eltaszítja a valóságtól. A tanárai emiatt butának gondolták, mert sokszor elkalandozott az órákon, és emiatt nem tudta megoldani a feladatait. Ám ahogy elbeszélőnk Péter szemével kezdi láttatni a világot, rájövünk, hogy Péter világa mennyivel különlegesebb. Pétert és gondolkodását szerintem A verőgyerek című történetben lehet a legjobban jellemezni, amikor is azon kezd el gondolkodni, hogy mi van akkor, ha ez az egész élet csak egy álom? Igen, Péter élete pontosan ugyanilyen. Bármilyen apró kis dolog is beindítja a fantáziáját, és akkor kiszakad a világból és a sajátjában létezik tovább.

A könyvben nyolc kedves kis történet van, amik lazán kapcsolódnak csak egymáshoz, s középpontjukban Péter és az ő képzeletének szüleményei állnak. Mind különleges történet: nagyon gyermekiek, mégis komoly dolgokról szólnak. Szó van itt a testvérharcokról, a halál elfogadásáról, vagy egy újonnan odacsöppent kisbaba elfogadásáról, a felnőttekről. Minden, ami egy gyermek fejében lejátszódhat, s a felnőtt korukban is igen fontos kérdések maradnak. Csak most más szemszögből látjuk őket. Egy gyerek szemével. Nekem a legkedvencebb (mert mindegyik kedvenc volt) a legutolsó kis történet volt, A felnőtt. Itt Péter azon morfondírozott, hogy milyen unalmas lehet felnőttnek lenni. Nem játszhatnak, nem futkározhatnak, állandóan csak újságot olvasnak, cigi vagy kávé nélkül létezni se tudnak és állandóan csak ülnek és beszélgetnek. Ám egyszer úgy ébred, hogy borostás az arca, szőrös a keze és mély hangja van. Felnőtt lett! Kimegy a konyhába, tölt magának egy csésze kávét, és miközben azt kortyolgatja, elolvasssa a híreket... egyszóval olyan lett, mint a többi felnőtt. Megtapasztalja a szerelmes csók érzését, és rájön, hogy ezt a valaha volt legjobb játszásai se tudják felülmúlni. Ám ezután Péter újra visszatér a valóságba, újra gyermek lesz, aki ott fekszik az ágyán és bámulja a plafont. S Péter itt értette meg, hogy semmi se maradhat ugyanaz, minden változik az életben és ez így is van rendjén. Tudta, hogy egyszer neki is eljön az az idő, amikor felnőtt lesz. De még nem. Így elindult játszani a többiekkel.
Azt hiszem, McEwan ennél szebb történettel nem is zárhatta volna le ezt a kis kötetet. Egy könnycseppet is sikerült kicsikarnia belőlem.

Megemlíthetném még az átváltozás (metamorphosis) fontosságát a műben és annak irodami hagyományait (hogy esetleg legitimizáljuk megérdemelt helyét az élvezhető szépirodalom fényes polcán), de erre most nem vetemedek. Olvassátok el, és meglátjátok!

Nagyon gondosan megírt könyvet tarthat kezében az olvasó. Egy felnőtt írását, aki valóban tud a gyerekek fejével gondolkodni, és jól megírni azt. Tele van bűbájos történetekkel, amik egyszerre viccesek, és filozófikusak, ötletgazdagok és mégis egyszerűek. Akárcsak a gyerekek. Mindenkinek ajánlom, aki szeretett gyereknek lenni, vagy lelkében még mindig az.

McEwan a könyv előszavában kifejti hogy tulajdonképpen minek is, kinek is szánta ezt a művet. Az írja, hogy " gondolkozni kezdtem azon is, hogy nem volna-e jobb elfelejteni a gyerekirodalom hagyományát, s írni egy könyvet is a felnőtteknek gyerekekről, de olyan nyelven, hogy a gyerekek is értsék. Hemingway és Calvino századában az 'egyszerű' próza nem ijeszti el a vájtfülű olvasót." S valóban: ez a könyv, nekünk, volt-gyerekeknek szól gyerekhangon. Hogy máshogy? Gyermeki hangokkal emlékeztet elfeledett éveinkre, álmainkra.

Összegzés:

Örülök, hogy a kezembe vehettem ezt a könyvet. Erre tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy csodálatos, lenyűgöző. Értékelésemben 10 pontot kap, mert fantasztikus volt.



A gyerekkor visszaidézése | Váratlan utazás

2009. november 2., hétfő


Lucy Maud Montgomery: Váratlan utazás 1.

kiolvastam: 2009. november 2.

"Sarah a nyakát nyújtogatta, miközben áthaladtak egy furcsa, elbűvölő falucskán. Látott egy fehérre festett, tornyos templomot, egy épületet Nagy Áruház felirattal, egy patikát, egy iskolát, egy újságárust, a városházát, a
kovácsműhelyt és egy béristállót.
- Ez Avonlea -közölte Alec King büszkén.
Sarah -t Avonlea arra a kis játékfalura emlékeztette, amellyel kiskorában szokott játszani. A házak fakockából készültek, és még fából faragott, apró fenyőfák is voltak benne...
Egy idő után befordultak egy kanyargós, fákkal szegélyezett útra, és rövidesen elhaladtak egy tavacska mellett, amelyet fák és bokrok vettek körül. Egy jókora fűzfa úgy hajolt a vízre, mintha inni készülne belőle.
-Milyen költői! -sóhajtotta Saah.
-Ez az Avonlea olyan apró kis sárfészek, hogy az ember jóformán észre sem veszi, máris áthaladt rajta -jelentette ki Louisa dadus, és újra helytelenítően elfintorította az orrát.
Alec King a bakon Andrew-hoz fordult.
-Mond csak, apád nem mesélte, hogy egyszer majdnem belefulladt ebbe a tóba?
Andrew elvigyorodott.
-Azt mondta azért akart átúszni, mert Alec bácsi azzal bosszantotta, hogy úgy sem meri megtenni. Tényleg így történt?
Alec nevettében a térdét csapkodta. Aztán hátrafordult és Sarah-ra pillantott.
-Ha nincs az anyád, Sarah, akkor Andrew papája ma nincs az élők sorában! Ruth, tetőtől talpig felöltözve utána ugrott a tóba, és a szárazra ráncigálta.
Sarah boldogan elmosolyodott. Jó érzés volt, hogy úgy gondolhat az anyjára, mint egy valódi hősnőre."

Fülszöveg:
Sara élete egy napon válságba kerül. Apja üzlete csődbe megy, és kénytelen kislányát vidéki rokonaihoz küldeni. A kislány ezidáig mindent megkapott, amire csak vágyott: érdekes utazások, vadonatúj játékok, szép ruhák. Jómódú apja semmit nem tagadott meg tőle. Barátai ugyan nem voltak, de eszébe se jutott, hogy hiányozna valami az életéből. Sarah most egyszerre idegen és ellenséges világban találja magát, ahol úgy tűnik senki sem örül az ő érkezésének. Nehezen birkózik meg az új kihívásokkal: az iskolával, a házimunkával, és főleg csöppet sem kedves unokatestvéreivel és nagynénjével, Hetty nénivel. Életében először érzi a társak hiányát. Hogy bizonyítsa be, hogy méltó a bizalmora és a szeretetre?

Értékelés:

Gyerekkorom legkedvesebb ifjúsági sorozata a Váratlan utazás volt (egyébként most újra elkezdték adni az Mtv1-en), s be kell valljam mai napig is az. Van benne valami megfoghatatlan báj, ahogy a falusi életet ábrázolja, s ilyenkor fel-felrémlenek bennem gyerekkori nyaraim, amit unokatestvéremmel mamámnál a falun töltöttünk. Ott is megvoltak (és gondolom a mai napig is megvannak) a cserfes vénasszonyok, akik minden nem megszokott dologtól botrányt kiáltanak, a folytonos pletykálások, az összetartozás, a közvetlenség, hogy mindenki mindenkit ismer... és azok a gyerekkori csínytevések, amik csak falun történhettek meg, és amik még mind a mai napig is kellemes emlékeket idéznek fel bennem és rettenetesen sajnálom, hogy elmúltak, nincsenek többé.

Mivel a sorozat olyan közel áll a szívemhez, gondoltam kezembe veszem a könyvet is, amiből ez az egész kiindult. Meg kell mondjam, nem csalódtam benne semmit: ugyanazok az érzések éledtek fel bennem az olvasás közben, visszavágytam újra. Nekem ez is elég volt ahhoz, hogy ez a könyv
tuti befutó legyen nálam.

Ez egy rettentően bájos, aranyos ifjúsági regény, ami nem is akar ennél több lenni. Nincsenek benne filozófikus mélységek, egyszerűen csak itt van ez a bűbájos történet, amit olvasni kell. S miközben olvassuk megelevendnek előttünk Avonlea szereplői, akik egyaránt beszélnek nekünk a családi összetartásról, a befogadásról, az emlékezésről, a beilleszkedés nehézségeiről, a gyermeki civakodásokról és csínytevésekről. Bátran ajánlom minden kisgyereknek, akik még csak barátkoznak az olvasással, hiszen nincsenek benne hosszú tájleírások, egyszerű nyelvezete van, sok párbeszéddel, és ezek a kedves kis történetek biztos elnyerik a tetszésüket (persze, gondolom főleg a lányoknak... a fiúknak nem hinném). De persze, a felnőtteknek is ajánlom, akik ki akarnak kapcsolódni egy pár órára.

Összegzés:
Kicsit elfogult vagyok, tudom, de ez ellen sajnos nem tehetek semmit se. Mivel a gyerekkorom világát kevés könyv tudja így felidézni bennem, ezért az ilyet meg kell becsülnöm. Alig várom, hogy a következő köteteket is kézhez vegyem. Az értékelésemben 8 pontot ért el


Romantikus thrilleres krimi, Zafón módra | A szél árnyéka

2009. november 1., vasárnap


Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

kiolvastam: 2009. november 1.

"Ez a hely, Daniel, csupa rejtély, olyan mint egy szentély. Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mndazoké, akik olvasták, átélték, álmodtak róla. Ahányszor csak valaki kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újjáéled, erőre kap. Sok-sok éve már, hogy az apám először elhozott ide, és ez a hely már akkor is nagyon régi volt. Talán egyidős a várossal. Senki nem tudja mióta létezik, kik hozták létre. CSak annyit mondhatok, amennyit az apámtól hallottam. Amikor egy könyvtár megszűnik, egy könyvesbolt bezárja kapuit, vagy egy könyv a feledés homályába merül, mi, akik ismerjük és őrizzük a helyet, biztosan tudjuk, hogy itt rátalálunk. Ezen a helyen továbbélnek azok a könyvek, amelyekre már senki nem emlékszik, amelyek eltűnnek az idő süllyesztőjében, s türelmesen várják, hogy egy szép napon egy új olvasó, új szellem kezébe kerüljenek Az itt látható könyvek mindegyikéről elmondható, hogy egyszer a legjobb barátja volt valakinek. Most már csak ránk számíthatnak, Daniel. Ugye meg tudod őrizni a titkot?"

Fülszöveg:
A tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi a regényt, mely döntő hatással lesz a sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden újabb fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait, és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes, romantikus jelenetek váltakoznak rémregénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának szálai.

Értékelés:
Ez azt hiszem az első könyv, ami abszolút és teljes mértékben a könyvesblogok olvasása miatt került fel a várólistámra, méghozzá igen lelkesen tettem fel rá. A rengeteg kedvcsináló bejegyzés gondoskodott erről a lelkesedésről.
 Már nyáron meg akartam venni magamnak, de nem találtam egyik könyvesboltban sem, az meg eszembe se jutott, hogy interneten is megrendelhető... (ritkán veszem igénybe ezeket a virtuális könyvesboltokat) így végül kivettem könyvtárból, mert ott legalább megvolt. :)

Nos, bevallom töredelmesen, először itt is az volt a helyzet, mint az Imprimaturnál: annyian áradoztak róla, hogy milyen jó könyv, így nálam megint sikerült valami mitikus mű magasságába emelkednie és amikor elkezdtem olvasni, akkor kicsit csalódtam. Annyira nem jött be az író stílusa, kicsit olyan coelhos beütésű kriminek éreztem az egészet, s nem igazán voltam ráhangolódva a nagy életbölcsességekre. Aztán ahogy haladtam a könyvvel, egyre jobban éreztem, hogy nem tudom letenni a kezemből, egyre több ideig olvastam és mindig halogattam a letevését (csak még egy fejezet! -mondogattam). Szóval, szépen lassan bekapcsolódtam a könyv sodrásába és már úton-útfélen a kezemben volt. Megtetszett, na! :)

Talán Zafón azért is képes volt megnyernie a közönség tetszését, mert minden szórakoztató műfajt belekevert ebbe a regénybe, és így mindenki megtalálhatta a neki tetsző elemeket: van itt romantika, krimi, fejlődésregény, egy család borzalmas történetét is megismerhetjük , de a thrillerek kedvelői sem maradhatnak ki a sorból, nekik is van mit csipegetni. Szóval, ebben a regényben felvonul a szórakoztató irodalom műfajainak színe-java! (Engem leginkább a nyomozás része fogott meg, illetve a rémregényes jeleneteknél sikerült tövig rágnom a körmömet. Kedvenc szereplőmmé természetesen Fermín vált, aki nagyon sokszor képes volt megnevettetni a regény során. )

Ha nagyon irodalmárosan fogalmaznék, azt mondanám, hogy a regény az intertextualitás mikéntjét önti regénybe, azaz bizonyos szövegek hogyan alakítanak más szövegeket. Jelen esetben szövegnek tekintjük Daniel történetét is, hiszen, mint a végén megtudjuk, ez is egy visszaemlékezés, amelyet írott formába önt melyet Carax regénye, A szél árnyéka inspirált, és ha a végét Carax regénye mintájára fejezi be, akkor valószínűsíthető, hogy a korábbi történetek is e regény nyomán lettek megírva. Minden egyes szálból újabb és újabb történetek bontakoznak ki: érdekes emberi sorsok, életszerű figurák és a spanyol történelem komor korszaka is felsejlik a sorok között.

A történet szövevényes, elgondolkodtató, lebilincselő. Szeretném hinni, hogy valóban létezik egy Elfeledett Könyvek Temetője, és egyszer én is rátalálok arra a regényre, ami igazán és kizárólagosan az én számomra íródott, ami iránt felelősséggel viseltethetek. Zafónnak ez az ötlete minden könyvszerető ember szívét megindíthatja.

Mivel egyáltalán nem egy mindennapi regényről van szó, különösen sajnálom, hogy a mű vége sablonosra sikeredett.
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS