Pages

5 ok, hogy miért kell elolvasnod a Persepolist

2020. május 31., vasárnap

Marjane Satrapi perzsa származású grafikus, akinek a leghíresebb műve a Persepolis, amely a saját életét feldolgozó graphic novel. Először Emma Watson könyvklubja keretében hallottam róla, és ez volt az a könyv, ami képes volt teljesen eloszlatni a képregény műfajával kapcsolatos negatív előítéleteimet. Marjane Satrapi megmutatta ezzel a megrajzolt önéletírásával, hogy ez a műfaj lehet komplex és szólhat igencsak súlyos dolgokról. Mint a háború borzalmai, a diktatúra begyűrűzése a hétköznapokba, milyen idegenként élni egy idegen országban és aztán idegenként élni a sajátodban. Milyen nehéz is megtalálni, illetve végig hűnek maradni önmagadhoz, az identitásodhoz. 

Marjane gyermekként volt tanúja annak, ahogy a polgárok személyes szabadsága egyre jobban szűkülni kezdett: egyik évben még olyan ruhákban járt a francia tannyelvű iskolájába, mint bármely európai diák, a következő tanévben pedig egy nemek által szeparált iskolában találta magát, ahol kötelezővé tették a csador viselését minden lány számára. A világi tanítás a múlté lett, a vallás lett az élet középpontja - Marjane európai gondolkodású, felvilágosult családja nehezen élte meg ezt a változást. Sok évnyi háború és egyéb borzalmak után végül szülei úgy döntenek, hogy Marjane csak úgy maradhat meg szabadgondolkodó büntetlenül, ha nem Iránban, hanem Európában folytatja tanulmányait. Így Ausztriába megy, ahol egy teljesen másféle világot tapasztal meg, mint eddig. De a kívülállóság, a kulturális magány nem kedvez az éppen önkereső tinédzser Marjane lelki világának. Pár év után végül hazatér, de az otthon-érzést továbbra sem találja: régi barátai és ő teljesen más dolgokat éltek meg az elmúlt években, másképp gondolkodnak a legelemibb dolgokról is. Marjane a saját hazájában lesz kívülálló, amit még nehezebben képes megemészteni. Képes lesz-e megtalálni önmagát? És biztosan a régi hazájában kell keresni azt? 

Mivel pár évvel ezelőtt már írtam mind a két részről egy-egy alaposabb blogbejegyzést (ITT és ITT), ahol bővebben kifejtettem a véleményemet róla, most inkább összeszedtem öt okot, hogy szerintem miért is érdemes megismerkedni Marjane Satrapi többszörösen díjnyertes művével.


1. Ha azt hiszed, egy képregény nem képes annyit mondani, mint egy regény. A Persepolis újraolvasása során megint csak rájöttem, hogy ez az egyik legzseniálisabb, legerőteljesebb graphic novel valaha. Bár tudom, hogy túlzás ilyesmiket kijelentenem, főleg, hogy azért még mindig keveset olvastam ebben a műfajban, de nekem ez az egész kötet annyira egyben van mindenféle szempontból, annyira szíven üt, nem hagy nyugodni és olyan sokat gondolkodom rajta az olvasások között, hogy ezt az élményt regényektől is ritkán kapom meg. Sok fontos témát feldolgoz benne, mint a háború, a nők helyzete vagy az emigráció (hogy csak párat említsek), és olyan erőteljesen tud ezekről a dolgokról beszélni - írással és képekkel egyaránt - , hogy nyoma marad. Majdhogynem fizikailag érezhető nyoma. 

2. Ha szeretnéd megérteni, milyen átélni, ahogy a vallási fanatizmus és diktatúra begyűrűzik a hétköznapokba. Mármint persze, ezt senki se szeretné átélni nyilvánvaló okok miatt. Azonban szerintem azért is fontos ilyen műveket olvasnunk vagy ilyen szempontból is nézni a történelmet, illetve a környezetünket, hogy még idejében észbe tudjunk kapni. Mert a diktatúra ritkán mondja ki magáról, hogy az. Álarcok mögé bújik, amik hol nyilvánvalóak, hol kevésbé. Ami Marjane-nal és Iránnal történt igencsak szélsőséges példa arra, hogy a vezetők mennyire képesek uralni az emberek személyes szabadságát is - de ez bárhol megtörténhet, nemcsak a Közel-Keleten.

3. A történet remekül bemutatja a keleti és nyugati nőiség közötti különbséget. Az olvasmányaim női vonatkozásai számomra mindig kardinálisak, szeretek ezen elgondolkodni, hogy ki hogyan éli meg a saját nőiségét vagy éppen milyen problémákkal, örömökkel szembesül ennek kapcsán. Marjane élt irániként Ausztriában, majd aztán Ausztriát megjárva Iránban. Mindkét esetben a keleti és nyugati nőiség összeütközését kellett megélnie: a különböző erkölcsöket; azt, ahogyan a nők ebben a két kultúrában mennyire különféleképp tekintenek a testükre, saját magukra, vagy hogy mit várhatnak az élettől, mi teszi őket sikeres nővé. Érdekes volt ezeket a különbségeket megtapasztalni Marjane szemén keresztül.

4. Ha szereted az önkeresés történeteket. Marjane a történet kezdetén, tízévesen,  pontosan tudta, mi akar lenni: próféta. Azonban az évek során lassan ráébred, hogy ez mégsem ilyen egyszerű, főleg nem egy ilyen országban. Mikor szülei jobbnak látják, hogy tanulmányait külföldön folytassa, Marjane lába alól kicsúszik a talaj. A biztos, családi háttér messzire került. A jól ismert kultúra, ami bár egyre kevesebb szabad mozgást biztosított mindenki számára, mégis csak ismerős volt, otthonosan mozgott benne, sokakkal félszavakból is megértette magát. Az új országban, azonban minden biztos, ismert dolog eltűnt, s helyette teljesen új helyzetekkel, új kultúrával találja szemben magát, a nyelvi nehézségek pedig csak fokozzák a bonyodalmakat. Marjane-nak pontosan azok az évei telnek ebben a környezetben, amikor a tinédzserek egyébként is önmaguk meghatározásával vannak elfoglalva, amikor éppen keresik, hogy kik is ők valójában. Ám neki, így csupaszon, kiragadva - tágabb és szűkebben vett - otthonából még nehezebb. A Persepolis harmadik és negyedik részében Marjane először dekonstruálja, majd szépen - lassan darabról darabra újraalkotja magát: beépítve magába mindazt, amit átélt és tapasztalt. Ez az út sok szempontból tanulságos lehet számunkra is, akik bár nem küzdünk ugyanazokkal a problémákkal, mégis találunk közös pontokat Marjane énkeresésében.

5. A képi narrációs technikák zseniálisak. Képregényeknél is - akárcsak a regényekben - szeretem, ha a történet elmesélése nemcsak az események időrendi elsorolását takarja, hanem beleadnak valami pluszt, valami egyediséget. A Persepolis erőteljessége nemcsak az általa felvetett témákban, hanem a narrációjában is rejlik. Szeretem, hogy érdekesen közelít meg egy-egy témakört, hogy kis történeteken keresztül beszél nagyobb dolgokról, és hogy ilyen egyszerű rajzokkal képes arra, hogy az embert mellkason rúgja a megdöbbenés, átérezze a tehetetlen dühöt vagy éppen horkantva felnevessen a legváratlanabb helyzetekben. 

De száz szónak is egy a vége: ismerjétek meg Marjane Satrapi élettörténetét. Maradandó élmény lesz.

Marjane Satrapi: Persepolis
Fordította: Rády Krisztina
Libri Kiadó
352 oldal

Síkvándor

2020. május 29., péntek


Ian McDonald, ahogy tudom, egészen jó renoméval rendelkezik sci-fi olvasói és kritikusi körökben, mindenféle neves díjra jelölték már, én meg már régóta szeretnék az írásaival megismerkedni - persze, leginkább a jó olvasói visszajelzések miatt. A Síkvándor a szerző egyetlen young adult, azaz ifjúsági regénye, ami mellesleg egy trilógia első része. Bár elsősorban nem emiatt került fel anno a radaromra, hanem mert a párhuzamos univerzumok, mint téma mindig is izgatott, és hát igazán kíváncsi voltam arra is, hogy egy sci-fi szerző mit tud kihozni ebből a műfajból egy ilyen témával. 

A Síkvándor azzal veszi kezdetét, hogy főhősünk, Everett édesapját egy este a fia szeme láttára elrabolják, és amikor ő a rendőrségen erről bejelentést tesz, mindenki elég furcsán reagál. Nem igazán hisznek a fiúnak, és ahogy halad előre a nyomozás, Everett észreveszi, hogy a rendőrség - vagy valakik - bizonyítékokat hamisítanak meg az üggyel kapcsolatban.
Azonban Tejendra - Everett apja - mégsem tűnt el teljesen nyomtalanul: az elrablásának estéjén egy titokzatos program, az úgynevezett Infundibulum érkezik a fiú számítógépére. Everett sejti, hogy ez Tejendra jelenlegi munkájával lehet kapcsolatban, aki kísérleti fizikusként a párhuzamos világok elméletével foglalkozott. Hamarosan Everett azt is megtudja, hogy az Infundibulum nem más, mint a multiverzumok könyvtára, amely az ismert párhuzamos univerzumok pontos helyét tartalmazza. Ez a program felbecsülhetetlenül értékes, amire mindenki vadászik. Hiszen akinek a birtokába kerül, bármit megtehet, nemcsak ezen, hanem bármelyik világon.

Alapvetően egy rendkívül izgalmas koncepciót láthatunk itt, és McDonald elképesztően érdekesen és érthetően magyarázza el a párhuzamos univerzmok elméletét. Nincs benne túl sok tudományos leírás, ami elvinné a történet akciódús voltáról a figyelmet, viszont van annyi benne, hogy jobban elkezdje érdekelni az olvasót.
De az első nyolcvan oldallal rendesen meggyűlt a bajom. Mert hiába az emberrablás, a bizonyíték hamisítás, az üldözések, a titkok és egyebek, számomra érdektelen maradt az egész. Mert minden annyira klisés és kiszámítható volt, Everett egy totálisan egydimenziós karakter, akiről nem lehet elmondani semmit azonkívül, hogy nagyon okos és az apját akarja megtalálni. És hát itt jött a másik nagy problémám, amin aztán végig nem tudtam túllépni: mégis ki az, aki egy ilyen programot a tizenöt éves fiának ad oda és nem pedig valamelyik munkatársának? Milyen munkatársai lehetnek az embernek, akik ezzel nem tudnának mit kezdeni, de egy tizenöt éves fiú pedig igen?
És ha ilyen munkatársai vannak, akkor mégis miért dolgozott ott? Vagy egyáltalán: hogy volt képes ott dolgozni? A történet alapmotivációja vagy kezdőmezője egyszerűen nem volt egyben.

Aztán jött egy pont, amikor Everett megfejtette az Infundibulum titkát és átkerült az egyik párhuzamos világba, ahol a történet izgalma annyira a tetőfokon volt, hogy minden hiányosságát és klisésségét feledtette velem. Végre kezdtem élvezni a történetet úgy igazán.
Egészen addig, amíg fel nem bukkant Sen, az Örökkévaló nevezetű léghajó kormányosa, aki akkora Mary Sue karakter, mint a ház. Már amikor Everett először megpillantja, megtudjuk, hogy ennek a lánynak mindene különleges. "... a lány különleges volt. Különlegesek voltak a ruhái: minicsizmába tűrt macskanadrág, katonás stílusú dzseki a köldökmagasságig felhasított póló felett. Különleges volt a haja is: hófehér, hatalmas afrofrizura. Everett még soha nem látott ilyen világ bőrt, ilyen, a sarkvidékek fagyát igéző kék szempárt. "  Számomra már itt túl sok volt a különlegességből, de hát természetesen ebből aztán a későbbiekben is bőven kapunk. Mert Sen mindenben fantasztikus: cseles, bátor, eszes, vakmerő, remek kormányos, jó harcos és még mennyi minden. Sen különlegessége aztán annyira kitöltötte a sztorit, hogy jó pár fejezeten keresztül el is feledkeztünk arról, hogy úgy egyébként miről is szólna a történet. A regény végére már teljesen el is vesztettem az érdeklődésemet, mert már tényleg túlságosan is sok került a mérleg negatívumokkal teli serpenyőjébe, és az a kevéske pozitív dolog a történettel kapcsolatban teljesen eltörpült mellettük.

Őszintén remélem, hogy McDonald felnőttek számára írt regényei azért megvalósításukban eredetibbre sikerültek és a karakterei is összetettebbek. A Síkvándor nagy csalódás lett végül számomra, a folytatásai teljesen hidegen hagynak.
Kár érte, mert azok a pillanatok, amikor önfeledten élveztem a történetet, tényleg fantasztikusak voltak. Még Everett semmi-karakterét talán el is viseltem volna ezekért cserébe vagy a kiszámíthatóságot. De Sent és az utána következő történéseket már képtelen voltam.



Ian McDonald: Síkvándor
Planesrunner
Fordította: Sziklai István
Gabo Kiadó
331 oldal

Egérőrség - 1152. ősz

2020. május 26., kedd

A Ciceró Kiadó egy igazi különlegességet hozott el a képregény kedvelők számára 2020-ban, mégpedig David Petersen Eisner-díjas Mouse Guard-sorozatának első részét, amely magyarul Egérőrség címmel jelent meg. Már legalább egy éve pakolgattam ki-be a virtuális kosaramba az angol változatát, hiszen a neten található belső illusztrációk annyira gyönyörűen kidolgozottak voltak, hogy rögtön felkeltették az érdeklődésemet a történet iránt.
S kézbe véve a kötetet pedig azt mondhatom, hogy az általam eddig látott legszebb képregények egyike.

Nem az számít, mivel harcolsz, hanem az, hogy miért.


Maga a történet egy olyan fiktív világban játszódik, ahol az egerek az emberi társadalomhoz hasonlóan szerveződnek az erdő mélyén: városaik, falvaik vannak. Ám lakói kis méreteinél fogva folyton tartaniuk kell a ragadozók támadásaitól. Városaikat védett helyekre, rejtekekbe építették, hogy képesek legyenek a túlélésre. A városok között azonban nagyon veszélyes utazni, a nyílt vidéken, hiszen akkor könnyen szabad prédává válhatnak.
Az egérőrség feladata megvédeni a birodalom polgárait a rájuk leselkedő veszélyektől: ők a kísérők és védelmezők egy személyben. 
A történet elején az őrség három tagját, Saxont, Kenzie-t és Lieamet azzal a küldetéssel bízták meg, hogy kerítsenek elő egy útközben eltűnt gabonakereskedőt. Amikor azonban rátalálnak, megdöbbentő felfedezést tesznek: árulás és egy új, felbukkanó hatalom fenyegeti az egérőrséget.

David Petersen ezt a három testőr történetre hajazó kaland(kép)regényt egy csodálatos középkori miliőbe helyezte - maga a címben megjelenő 1152.-es év se véletlen. Gótikus építészeti jegyek köszönnek vissza a kőépületeken, a városképek is árasztják magukból a középkori hangulatot, sőt pár oldal elképesztően gyönyörű kódexes tipográfiát is kapott iniciálékkal, miniatúrákkal ékesítve.
Egérábrázolásáról annyit, hogy egyszerűen cuki. A képregény első átlapozásakor képtelen voltam a történetet a maga kalandosságában kezelni, mert muszáj volt olvadoznom ezektől a köpönyeges, kardozós egerektől.



Az elolvasása után pedig azt kell mondanom így a történet első kötetével kapcsolatban, hogy Petersen igazi erőssége a grafikai megjelenítés, ami akkora csillagos ötös, mint a kölni dóm - képtelen vagyok olyan mennyiségű és mértékű szinonímát találni a lenyűgöző szóra, ami képes lenne leírni ezt. Az egész oldalakat elfoglaló, nagy illusztrációk olyan részletesek és olyan minőségűek is, hogy akár a szobám falán is szívesen látnám őket.
Az általam eddig olvasott képregényekhez képest szerintem kevés szöveggel dolgozik, bár maga a történet is inkább akciódús: tettekben és nem szavakban létezik leginkább. A fejezetek elején vannak egy-két bekezdésnyi bevezető szövegek ugyan, de a szereplők közötti párbeszéd egészen minimálisnak mondható. Petersen ebben a könyvében szerintem inkább a világépítésre helyezte a hangsúlyt, betekintést ad abba, hogy ebben az alternatív középkori világban, hogyan is néz ki az egerek birodalma és társadalma. Milyen érzés lehet ilyen kis lényként élni a nagy ragadozók között, milyen érzés ennyire kiszolgáltatva létezni a világban.

Felhő, levél, föld és szél mind jelként szolgál, milyen lesz az idő. Ám nem lehet az élet minden viharát előre jelezni.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a későbbi kötetek miképp tágítják tovább ezt a világot vagy éppen mélyítik az itt bemutatott karaktereket, akik személyiségügyileg azért itt nem kaptak akkora szerepet. Külföldön elég nagy sikere van a Mouse Guard-univerzumnak, nagyon remélem, hogy idehaza is rátalál az olvasóira, és a többi kötetet is hamarosan a kezünkbe foghatjuk. 

David Petersen: Egérőrség - 1152. ősz
Mouse Guard - Fall 1152.
Fordította: Tamás Gábor
Ciceró Könyvstúdió
200 oldal



Eleanor Oliphant köszöni, jól van

2020. május 22., péntek

Gail Honeyman regényét, ha egy szóval kéne jellemeznem, talán a keserédes lenne a legmegfelelőbb rá. A középpontjában egy különc hölgy áll, aki legtöbbször nem igazán van tisztában a társadalmi szokásokkal, azokkal a kimondatlan dolgokkal, amiknek a segítségével valaki képes betagozódni az őt körülvevő környezetbe. Ez számos komikus jelenetben meg is mutatkozik a történet során. Ám mindemellett végig ott van az az érzés - hol gyengébben, hol erőteljesebben -, hogy rettenetesen magányos. Nem azt értve ezalatt, hogy nincsen párkapcsolata. Eleanor egy sokkal mélyebb, sokkal kilátástalanabb magányt él meg minden egyes nap, amikor végez a munkával. Nincsenek barátai, senkije sincs - amikor péntek délután végez a munkában és hazamegy a lakására, ő egészen hétfő reggelig nem szólal meg, mert nincs kihez.
Az erőteljes városiasodás következtében sok fiatal lehet Eleanorhoz hasonló helyzetben, akik messzire kerülve családjuktól, idegen környezetben kezdve újra életüket - főleg, ha introvertált, esetleg szociálisan szorongó típusok - magányosan élnek. Akik számára a hétvége egyedül telik, akik ha éppen nem dolgoznak, valóban nincsenek emberek között. Eleanor történetét egy, a fiatalok magányáról szóló cikk ihlette, amit az írónő rendkívül érdekesnek talált. Ám jópár évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy Eleanor annyira kikristályosodjon előtte, hogy valóban beszélni kezdjen Honeymanhez.

Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor-formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék.

Eleanor a regény elején köszöni, jól van. Bár kicsit magának való, az állása fizethetne kicsit jobban, illetve azt is megtudjuk, hogy a munkája is kicsit túl hétköznapi egy valamirevaló hősnőhöz képest: irodista. Nem mintha baj lenne ezzel, de lássuk be, nem pályázhat érte senki a legizgalmasabb állás címért. Ám ahogy Eleanor mesélni kezd magáról, rájövünk, hogy mégsincs annyira rendben minden az életével, sőt. Ahogy mélyebbre és mélyebbre ássuk bele magunkat Eleanor életébe, rájövünk, hogy nagyon-nagyon nincs rendben itt semmi sem, és főhősnőnk sincs jól.
Eleanorral egy terápiás beszélgetéshez hasonlóan megjárjuk életének sötét, rejtett völgyeit is, megkapjuk a miérteket különcségére, és közben észrevétlenül belebújunk a bőrébe. Megtapasztaljuk azt a fajta magányt, amiről sokunknak eddig elképzelése se lehetett.

Ám mindezek ellenére nem szabad azt gondolni, hogy Honeyman regénye olyan olvasmány lenne, ami napokon keresztül lehozná az embert az életről. Valahogy olyan jól lavírozik a humoros jelenetek és gondolatok, valamint a komoly dolgok között, hogy alapvetően mégis egy könnyed regény benyomását kelti nagyon sokáig, ami mégis nyomot hagy bennünk. Amin olvasás közben fuldokolva nevetsz, ám ha nincs a kezedben a könyv, mégse bírod kiverni a fejedből, hogy Eleanor helyzete mégis mennyire szomorú.
És hát mindemellett nemcsak főhősünk számára terápiás ez az olvasás, hanem mi olvasóként is kapunk ezáltal egy alapos leckét arról, hogy mennyire nem érdemes bárkit is felszínesen megítélni. Mert hogy sose tudhatjuk, mi történt vele, mit élt át, mi vezetett odáig, ahol most van. Sokszor változik az, ahogy Eleanorra tekintünk a történet során: fokozatosan mélyül előttünk a karaktere, és a végére eljutunk egészen odáig, hogy teljesen megértjük őt, például hogy miért táplál kissé elrugaszkodottan plátói szerelmet egy vadidegen iránt vagy miért is szinte betegesen szűkmarkúskodik a pénzzel, ami szintén számtalan vicces helyzetet teremt. Nem azért, mert Eleanor változik, hanem azért, mert olyan dolgokba nyerünk bepillantást, olyan lelki mélységeket járunk meg Eleanorral karöltve, hogy azok után már tényleg nem is tehetünk másképp. Hiszen végre teljesen megismerjük.

Honeyman egy olyan modern Jane Eyre-t alkotott meg ebben a történetben, aki ugyan Rochester híján van, ám ez nem válik kárára, hiszen az önmegismerése és önelfogadása kerül jobban a középpontba. És zseniális könyvnek tartom ezért is, mert gyönyörűen modernizálta ezt a klasszikus nőalakot, aki finom utalások szintjén bújik meg a szövegben - ugyanakkor Eleanor mégis kapott egy sajátos színezetet is, ami miatt mégis túllép a "csak" modernizáláson.

Nem igazán szoktam olyasmit írni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia, ám ha valaha írnék is ilyet, akkor az Eleanor Oliphant köszöni, jól van című regény kapcsán biztosan megtenném. Mert a főhősnő szórakoztatóan különc és a legbátrabb ember egyszerre. Mert a történet nem fél lerántani olvasóját a mélységekbe, ugyanakkor tudja, hogyan kell nevetésre is késztetni. És ezt igen gyakran meg is teszi.
Számomra maradandó élmény volt. Ha jelenik meg még valaha Honeymantől történet, én biztosan az olvasói között leszek. Hiszen ha egy szerző első könyve ilyeneket tud, akkor el nem tudom képzelni, hogy a továbbiak már miket.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Eleanor Oliphant is Completely Fine
Fordította: Szalai Virág
Ventus Libro Kiadó
398 oldal

Dűne

2020. május 16., szombat

Az 1950-es években az Oregon állambeli Florence környékén levő homokdűnék terjedése felkeltette egy szabadúszó újságíró figyelmét, aki aztán egy cikket is írt arról, hogy miként lehetne megakadályozni a környék elsivatagosodását, illetve hogy a további terjedés milyen hatással lenne a környezetre. A cikk végül nem jelent meg, viszont a probléma, amivel az újságíró szembesült, ihletet adott számára mindenidők egyik legismertebb sci-fijének a megírásához, amely aztán a Star Wars világ alapja lett. 

Frank Herbert Dűne című sagája egy elsivatagosodott bolygón, az Arrakison játszódik, ahol a víz a legértékesebb kincs, amivel az ember rendelkezhet. Minden formájában, minden cseppjében valódi vagyont jelent, hiszen ez az itt élők, azaz a fremenek túlélésének kulcsa. S hogy mégis miért akarja annyira magának a Császár, az Űrliga és a Nagy Házak, azaz szinte mindenki az Impériumban ezt az isten háta mögötti, kegyetlen bolygót? Azért, mert a fűszer - az univerzum legfontosabb terméke, amely lehetségessé teszi az űrutazást és egyben tudattágító hatása van - egyedül itt lelhető fel. S azé a valódi hatalom, aki a fűszert birtokolja.
A bolygó gyarmatosításáért folytatott harcok nem ismernek kegyelmet, és a kocka is nagyon gyorsan fordulhat, minél közelebb kerül az ember a fűszerhez. A Császár által az Arrakisra küldött Atreides-ház végül egy összeesküvés áldozata lesz,  ám Paul, a trónörökös titokban mégis megmenekül. A bolygó mélysivatagja felé veszi az irányt, ahol óriási homokférgek teremnek mindenhol, ahová csak lép az ember, és a fremeneken kívül senki sem tudja, mit is lehet ott találni pontosan.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Bár Herbert művére a sci-fi egyik alapköveként szokás tekinteni, ám a világ sokkal erőteljesebben magán hordozza a sivatagi kultúrák, azon belül is leginkább az arab világ jellegzetességeit, mint a távoli jövő - feltételezhető - űrkultúráiét. A tudományos feltételezések és elképzelések is inkább az ökológia témájában mozognak, mint az elméleti fizika vagy az ilyen-olyan kütyük körül. Potya sci-fi olvasóként ezek a dolgok megleptek, ugyanakkor sokkal inkább megkönnyítették a helyzetemet, hogy gondtalanul lubickolhassak Herbert világában.
Mindemellett maga a történetvezetés is gondoskodott arról, hogy ezen a közel hatszáz oldalon egy oldalnyira se lankadhasson el a figyelmem, hiszen udvarbeli ármánykodások, összeesküvések és hatalmi játszmák bőven tartogattak annyi izgalmat és feszültséget, hogy a könyv szabályosan hozzáragadjon a kezemhez. Herbert végig olyan mesterien szövögette a szálakat, olyan átgondolt motivációkat adott még a mellékszereplőknek is, hogy tényleg tűkön ülve vártam a végkifejletet, azt, amikor minden szál végre összeér, és minden titok kiderül mindenki számára.
Az egyetlen kivetni valóm ezzel kapcsolatban talán az lenne, hogy egy picit zavart, hogy a szereplőket tekintve igen nagy részük fekete-fehér karakter: hogy a Harkonnenek minden szempontból elfajzottak és a lehető legtaszítóbbak, míg az Atreidesek az eszményi jófiúk, a nemesek, tisztaszívűek, akiket mindenki sajnál az őket ért sorscsapás miatt. Jó lett volna picit árnyalni őket, kis szürkét is bele-beleszínezni a két oldalba - én legalábbis jobban szeretem, ha az író nem mindenkivel kapcsolatban akarja megmondani nekem, hogy kinek is érdemes drukkolnom a történet folyamán.  

Persze, ez a klasszikusnak nevezhető Jó és Rossz felállás egy kiváló mód arra, hogy elmesélhesse nekünk ezen keresztül Paul Atreides élő legendává válásának történetét, akinél pont ez a fajta, egyértelmű szembenállás tette lehetővé, hogy beteljesíthesse végzetét, és azzá váljon akinek lennie kellett.
Paul az egyedüli karakter, aki fejlődik ebben a regényben, a többi szereplő igencsak statikusnak mondható. Ám Paul történetén keresztül rengeteg fontos téma kerül kibontásra, amik így is bőven hagynak gondolkodnivalót számunkra. Igencsak összetett filozófiai és morális kérdések egyaránt felvetődnek, amelyek átcsapnak már-már vallásos irányba is. A vallás egyébként egy másik fontos támpillére a történetnek: általánosságban vett működési elvük és mozgatórugóik kerülnek a középpontba, és hogy ezek mentén miképp lehetséges felemelkedni.
Hogy Paul valóban kiválasztott volt vagy ő tette magát azzá, nehéz kérdés, és szerintem nincs is feltétlenül rá egyértelmű válasz. Tudta, miket kell tennie ahhoz, hogy a fremenek mögé sorakozzanak teljes vállszélességgel - ugyanakkor ezeket valóban meg is tette, tehát valóban teljesítette a kiválasztottsághoz szükséges feltételeket.
S Paul mindemellett valódi vezetőjükké is vált, aki nem akarta saját magára formálni ezt az idegen népet, hanem volt bátorsága megismerni őket, s hamarosan egy lett közülük. Hatni ugyan hatott rájuk, de nem változtatta meg őket, s így mindannyian megerősödtek ettől a kapcsolattól. A Dűne még számos vezetői attitűdöt felmutat más uralkodókon, vezetőkön keresztül, ám Paul stílusa a leggyümölcsözőbb mind közül.

Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet.

Frank Herbert könyve elképesztően összetett, ugyanakkor rendkívül olvasmányos is. Az Arrakison élni hatszáz oldalon keresztül rendkívül izgalmas, ugyanakkor kemény is. Mert borzalmas elképzelni ezt a sivatagi életet, ahol minden csepp víz felér egy egész világgal: a túléléssel. Az arrakisiak azonban bíznak abban, hogy egyszer növények és állatok népesítik be a bolygót és víz hullhat az égből. Én pedig végig csak arra tudtam gondolni, hogy itt és most mi pedig mennyire nem törődünk azzal, hogy milyen szerencsések vagyunk - egyelőre - itt a Földön. 
 
 

Frank Herbert: Dűne
Dune
Fordította: Békés András
Gabo Kiadó
594 oldal

Howl's Moving Castle | A vándorló palota

2020. május 7., csütörtök


Dianne Wynne Jones regénye már legalább tíz éve ott lebegett az olvasói horizontom szélén valahol, hogy jó lenne megismerkednem vele. Hiszen ahol az egyedi mesevilág és a humor találkozik, az egy igazán nekem való történetnek tűnik. 
A vándorló palota ötletét egy iskolai látogatás alkalmával az egyik diák adta az írónőnek, akinek az volt a kérdése hozzá, hogy írni fog-e valaha egy történetet egy vándorló palotáról. Nos, a végeredmény ez a kritikusok és olvasói berkekben egyaránt osztatlan sikert aratott történet lett, amiből aztán a legendás Miyazaki készített animációs filmet, ami még nagyobb ismertséget hozott Howl és Sophie történetének.

“Interesting things did seem to happen, but always to somebody else.” 

Történetünk egy fiktív városban, Market Chippingben veszi kezdetét a mesebeli Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tevő köpenyek valóban léteznek. Egy ilyen mesebeli földön igazán balszerencsének mondható, ha valaki három testvér közül a legidősebbnek született. Hiszen a mesékből tudjuk, hogy a legidősebb az, aki legelőször kudarcot vall, és sose ő éli a legizgalmasabb életet. 
Főhősünk, Sophie mint a legidősebb a három testvér közül, éppen ilyen életre számít. Szürkére és unalmasra. Édesapja halála után igazán természetesnek veszi, hogy míg testvérei elkezdik alapozni életük izgalmait valahol máshol, ő a családi kalapboltban marad, hogy élete végéig kalapokat készítsen a városbelieknek. S talán így is történt volna, ha a rettegett Puszták Boszorkánya (Witch of Waste) egy napon fel nem tűnik az üzletben és öregasszonnyá nem változtatja Sophie-t.
Sophie attól való félelmében, hogy szeretett testvérei nem fognak ráismerni a legközelebbi látogatáskor, otthagyja az üzletet és nyakába szedi a világot. Végül a rettegett Howl varázsló vándorló palotájában köt ki, és úgy határoz, hogy beáll hozzá házvezetőnőnek. Itt alkut köt a varázsló tűzdémonával, Calciferrel, hogy amennyiben képes őt megszabadítani a Howllal kötött egyezségtől, visszaváltoztatja őt fiatal lánnyá.

"I'm dying of boredom," Howl said pathetically. "Or maybe just dying.” 
A vándorló palota minden mulatságos részletével együtt egy nagyon szép történet a bátorságról, a végzetről és az önmagunk elfogadásáról. Sophie a regény elején egyáltalán nem volt megelégedve önmagával és azzal a szereppel, amiről úgy gondolta, hogy meghatározza a végzetét. Úgy érezte magát, mint aki csapdába került. Akinek mintha nem szánt volna egyebeket a sors, minthogy élete végéig csak kalapokat készítsen és fenntartsa mostohaanyjával a családi üzletet. A Puszták Boszorkánya által rámért átok azonban kimozdítja ebből a szerepből: Sophie hátrahagyja ezt az életet és valami más, valami új felé veszi az irányt, megváltoztatva ezzel azt a végzetet, amit előtte úgy gondolt, hogy a sajátja. 
Az átokból így válik a történet során inkább áldás, hiszen olyan dolgokat mozgat meg Sophie-ban, amiről úgy gondolta, hogy nem az ő életébe való. Sophie öregasszonyként sokkal inkább képes lesz elfogadni önmagát, hiszen olyan történetet él ebben a testben, amire mindig is vágyott a kalapüzlet szürkeségében és magányában. 

Howl sorsa se sokban különbözhet ettől. Hiszen a hétköznapi, varázstalan Wales-ből érkezett erre a mesebeli helyre, ahol a vidék legnagyobb varázslójaként éli életét az emberek csodálatának és rettegésének árnyékában. Howl szintén menekült a saját valósága elől, akárcsak Sophie - ám Howl nemcsak a valóságot, hanem önmagát sem képes elfogadni. Ezért terjeszt magáról rémhíreket és ezért igyekszik úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi önmagán kívül. Pedig ha figyelünk, akkor láthatjuk, hogy Howl  valójában egyáltalán nem ilyen.
Ez a két ember első pillantásra nem is különbözhetne jobban egymástól, ám valójában nagyon is egyfelől jönnek és miután találkoznak, ugyanarra tartanak. Nem feltétlen a fizikai utat értve ezalatt.

Dianne Wynne Jones regényének zsenialitása szerintem abban áll leginkább, hogy a tündérmesékből, ifjúsági regényekből ismert trópusokat és szokásos fordulatokat ugyan tényként adja elő az olvasónak, ám aztán mégis csavar egyet rajtuk. És ez fontos üzenet szerintem az olvasók számára. Hogy a jövőnk, a sorsunk nincs megírva sehol sem. Mégha nagyon is egyfelé mutatnak a csillagok állásai, akkor is lehet változtatni az életünk történetén.
Mindig lehet. Csak elhatározás kérdése, hogy végül hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtón. 

“You've no right to walk into people's castles and take their guitars.” 

Dianne Wynne Jones: Howl's Moving Castle
Harper Collins
301 oldal

#április

2020. május 2., szombat


Áprilisban esténként valahogy még kevésbé találtam a helyem. Ha lehetett választani, hogy sorozatot nézek vagy olvasok, akkor mindig az előbbire szavaztam. A posztírást már meg sem említem. Mindenesetre eltelt ez a hónap egy szempillantás alatt, és sok csodás élményt is kaptam, amiért nem lehet eléggé hálás, főleg ezekben a covidos időkben. 

Ebben a hónapban számos kiadói akció csábította vásárlásra a kiéhezett és az elemadt Könyvfesztivál miatt szomorkodó könyvmolyokat - nyilván én sem úsztam meg a vásárlást. A Gabo és Ciceró kiadó közös akciójára esett végül a választásom, bár a beszerzéseim nagyja mégsem a hihetetlen 999 Ft-os árú kötetekből került ki, hanem azért itt is megmaradt bennem a tudatosság (és erre azért picit büszke vagyok), mert olyan könyveket vásároltam, amik valóban a kívánságlistámon voltak. Így lett új polclakóm David Petersen: Egérőrség képregénye, Frank Herberttől a Dűne és James Herriot egy másik kötete, az Ő is Isten állatkája. Egyetlen olyan beszerzésem lett, ami kizárólag az akciónak volt köszönhető, ez pedig Sam J. Miller Orkavárosa, ami egyébként is eléggé izgatott a fülszöveg alapján, plusz Amadea jókat írt róla. Könyvtári kölcsönzésként szerepelt is a majd-egyszer-szeretném-elolvasni listámon, de gondoltam, ha már bizonytalan ideig nincs könyvtár, plusz szinte hozzám akarják vágni a Gabósok, akkor egyefene, megrendelem. Továbbá megért bennem az az elhatározás is, hogy a továbbiakban is megpróbálok inkább közvetlenül a kiadóktól rendelni - már ha van webáruházuk -, hiszen nagyjából alapállapotban megadják ugyanazokat a kedvezményeket, és így mégis őket támogatom közvetlenül. Persze, nem azt mondom, hogy soha többé nem rendelek a Bookline-tól vagy a Könyvtündértől, de ha éppen úgy van, hogy egy kiadótól több könyvet  is szeretnék a polcomra, akkor miért ne venném meg közvetlen tőlük*. Komoly felfedezések időszaka számomra ez, kérem.

Áprilisban nem nagyon haladtam az olvasással, összesen négy könyvet sikerült befejeznem. Köztük volt legújabb kedvencem, James Herriottól a Minden élő az ég alatt. Őt követte egy másik várólistacsökkentős könyv Diana Wynne Jones Howl's Moving Castle (magyarul A vándorló palota) című regénye, ami nem volt rossz ugyan, de nem hozta magával azt a rajongást, amire számítottam vele kapcsolatban. Nem úgy Robin Stevens imádnivaló sorozatának a második része, az Arsenic for Tea, amit rekordidő alatt bepusziltam, és akkora rajongója lettem, mint a ház. Júniusban több részt fogok berendelni magamnak ebből a sorozatból, mert nagyon nehéz otthagyni ezt a két lányt. A negyedik könyv pedig a #haviegyujraolvasaskihivas keretén belül A. A. Milne: Micimackó című örökbecsű írása lett, ami számtalan kedves emléket idézett fel bennem gyerekkoromból. 

Posztírásban sem jeleskedtem a számokat tekintve, ha a márciusi havizárást nem számítjuk, akkor összesen négy darab bejegyzés került a blogra áprilisban. Kicsit úgy érzem, továbbra is, hogy nehezen jönnek a gondolatok, vagy ha jönnek is, nem nagyon tudnak koherens szöveggé válni bennem. Itt is vissza kell rázódni a régi kerékvágásba, majd talán májusban sikerül is.
Írtam a Betolakodók című megrendítő ifjúsági regényről, Khemiri családregényéről, az Apazáradékról valamint a kissé csalódást okozó Sarah Addison Allen regényről, A csodálatos  Waverley-kertről, ami egy újraolvasás volt még márciusban. Mindemellett pedig ismét csak témáztam a lányokkal, ahova most utóvédként csatlakoztam be - szintén egy kisebb alkotói válság miatt. Áprilisban a kabátkönyveinkről meséltünk, vagyis azokról a könyvekről, amelyek képesek beborítani a világukkal és segítenek lelkileg kicsit egyensúlyba kerülni.  Nagyon szerettem a többiek posztját olvasni a témában, sok könyvhöz kedvet csináltak a lányok. Ha esetleg lemaradtatok volna erről a posztsorozatról, a bejegyzésem végén linkeltem őket - tényleg olvassátok el őket, érdemes. :)

Hogy a május mit hoz, nem tudom. Mindenesetre posztötletek már vannak a fejemben, meg néha fogalmazódnak bekezdések bennem az üresjárataimban, szóval azért valószínűleg aktivabb leszek most már kicsit. De ez persze, majd kiderül. 
Kitartást mindenkinek addig is és vigyázzatok nagyon magatokra most is, sőt.
Különösen most. 

A többiek áprilisa:
PuPilla
Amadea
Theodora
Nita


*korábban ugye a munkahelyemnek köszönhetően nagyon barátságos áron tudtam könyvekhez jutni, de sajnos ezt a hajót is magával rántotta a járvány, legalábbis nagyon úgy tűnik.

Minden élő az ég alatt

2020. május 1., péntek

James Herriot szinte minden második történetében könyékig benne van egy éppen ellő tehénben. Mindemellett ez az egyik leggyönyörűbb könyv, amit az utóbbi hónapokban olvastam. Hogy Herriot történeteivel való megismerkedésemet miért is húztam idáig, fogalmam sincs, de most már roppantul örülök, hogy megismertem, mert ennél remekebb kabátkönyvet keresve sem találhattam volna.

Talán a legelső mondatomból mégse a kabátkönyv kifejezés jutna először az ember eszébe. Egy herriottalan olvasó talán nem is érti, hogy egy tehén megelletésének vagy egy ló patkójából egy tályog eltávolításának leírása hogyan és miképp is melengetheti meg az ember szívét olyan módon, hogy utána napokig kereknek érzi a körülötte lévő világot.

Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány és bizsergető közelségben éreztem a világ összes teremtményét.

A Minden élő az ég alatt nem egy egybefüggő regény, sokkal inkább novellafüzérnek mondanám, amiben az egyes epizódok nem igazán vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Valamiféle kronológiát azért követ persze, de alapvetően inkább történetek gyűjteménye ez egy yorkshire-i állatorvos tollából. S mégis, ezek a lazán egymásba kapcsolódó rövid kis írások gyönyörűen kibontják előttünk ennek a yorkshire-i kisvárosnak és a benne élő, dolgozó (kissé különc) emberek képét. És persze a hamisítatlan yorkshire-i hangulat és táj erőteljesen utat tör magának a történeteken keresztül.
Hogy ennek a könyvnek a titka miben áll is pontosan? Talán abban, ahogy a világot látja maga körül. Hogy az állatok és a hozzájuk kapcsolódó emberek olyan tiszteletteljes, őszinte és szeretetreméltó portréjait tárja elénk a lehető legegyszerűbben. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Herriot folyton azon fáradozna a sztorizgatásai alatt, hogy jól meghassa olvasóját. Mert egyáltalán nem fáradozik, a sírás néha csak úgy kibuggyan az emberből, amikor állat és ember különleges kapcsolatáról olvas. De a könyv emellett - sőt leginkább - tele van számtalan humoros jelenettel is, mint például maga a kezdő történet is.
Ám a szórakoztatás mellett a szakmai alázat, az állatok tisztelete és szeretete is átsüt minden során. S mindezt úgy képes átadni, hogy az ember míg olvassa valóban elhiszi, hogy bizony nincs a világon szebb dolog egy tehén elletésénél. 

Mindenfajta szórakoztatás mellett azért szerintem egy meglehetősen valós képet fest a vidéki állatorvosi pályáról, ahol bizony adódnak olykor nehézségek: előfordul, hogy az orvosnak fogalma sincs, mi lehet a beteg valódi baja, vagy hogy számos sérüléssel is járhat egy-egy állat ellátása. A bűzről vagy a kételkedő gazdákról nem is beszélve.
S mégis... nincs is annál csodálatosabb, mint James Herriottal barangolni a yorkshire-i gazdaságokon, érezni, ahogy a csípős reggeli levegő az arcunkba fúj és újra és újra ráébredni vele, hogy mennyire csodás és lenyűgöző igazából minden élő az ég alatt.
Ha ez utóbbit esetleg néha elfelejtenétek, vegyetek kezetekbe ti is egy Herriot könyvet. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt
Every Living Thing
Fordította: Majsai Erzsébet és Szentmiklósi Tamás
Ciceró Kiadó
436 oldal

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS