A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült. 

A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.

Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét. 

Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.

Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban ? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk ? Nem sok. Csak minden. Minden.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet. 

A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez. 

Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása. 

Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.

Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett. 

A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá. 

Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát. 

Kár volt ezért.

Fredrik Backman: Egymás ellen

Vi mot er

Fordította: Bándi Eszter

Animus Kiadó

414 oldal

Mi vagyunk a medvék

Backman új regénye az a könyv volt, amitől kicsit féltem. Ugyan nagyon szerettem az általam eddig olvasott regényeit, azonban itt már a fülszövegnél éreztem, hogy nagyon más lesz, mint az eddig megszokottak. Backman eddig egy olyan szerző volt számomra, akitől valahol mindig tudtam, hogy mit várhatok egy-egy új megjelenése kapcsán. Őszintén mondom, szeretek kényelmes olvasó lenni. Hogy vannak ilyen biztos pontnak tekinthető szerzők, akiktől ezt vagy azt kapom a történeteiken keresztül, és hogy ezzel mindig biztosra megyek. De az indokolatlan félelmem a csalódástól elég hamar elillant, mert Backman megint lazán megmutatta, hogy milyen nagyszerű író.

Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

Szerkezetében nagyon hasonlított Rowling Átmeneti üresedés című regényére, hiszen itt is több szálon futott a történet, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódtak egymáshoz. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az ilyen több nézőpontból összeálló történeteket, amelyeknek egy közösség áll a középpontjában. Érdekes megtapasztalni egy könyvben ezeket a különböző életeket, gondolatokat és az egymás közötti interakcióikat vagy éppen viszonyulásaikat. Backman ráadásul nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel könyvében, és annyira backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Björnstad
Fordította:Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébredt ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:
- Ne félj!

Fredrik Backman már Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével végérvényesen belopódzott a szívembe, és innentől kezdve akármit ír, nekem azt egyszerűen olvasnom kell. Ez volt az egyetlen könyvheti megjelenés, amit vártam szerintem, és amit azonnal meg is vettem magamnak, azonban az olvasással még kénytelen voltam várni kicsit, hogy legyen végre egy csöndes, nyugodt délutánom, amikor átadhatom magam teljesen ennek a picike történetnek. És végre, ez is eljött.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyve egy olyan ember elméjébe invitál utazásra, akinek az emlékei szépen-lassan eltünedeznek valahol, és már képtelen megtartani őket. Egy elme utolsó pislákolásai ezek, utolsó kapaszkodásai az élete illataiba, képeibe, érzéseibe, mielőtt elmossa őket örökre az eső. Napról napra nehezebb számára felvenni a fonalat, napról napra nehezebb hazatalálni elméjének el-eltünedező helyeiről. Mindig is hitte, hogy a számok képesek hazavezetni az embert bárhonnan - ám az elme egy olyan hely, amelynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen és egyetlen térképen sem lelhető fel. Innen nem olyan könnyű csak úgy hazatalálni, ha elveszünk benne.

Nehéz erről a könyvről beszélni, ugyanakkor szó nélkül is nehéz elmenni mellette. Akárcsak akkor, ha valakitől búcsúznunk kell. Rövid novella ez, ugyanakkor súlyos dolgokat cipelnek magukon a lapok - s Backman mindezt elegánsan, ám mégis megindítóan tálalta nekünk. Szerettem a történetben használt megoldásait, az elbeszélés töredezett stílusát illetve ahogy az emlékképeket használta. Néha jelenetek, párbeszédek, olykor illatok, máskor csupán jácintok a pad alatt lettek a mementói egy át- és megélt életnek. S ha megkérdezitek, hát persze, hogy voltak olyan pillanataim, amikor muszáj volt sírnom. Backman még az ilyen rövidke könyvecskéiben is képes ezt belőlem kihozni, és ez jó. Jót tesz néha az ember lelkének. 

Olykor azonban ülepedniük kell a dolgoknak. Most például így jártam. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy ez jóval kevésbé tetszik nekem, mint az eddigi Backman kötetek. Ám ahogy a korábbiakat, ezt se tudtam sokáig kiverni a fejemből az elolvasása után. Sokat gondolkodom rajta a mai napig, és bizony sokszor eszembe jutnak bizonyos mondatai. Úgyhogy a mai napon kénytelen voltam revideálni ezt a korábbi álláspontomat, és mégis azt mondom, ez is egy ugyanolyan szuper Backman kötet. Máshogy jó, kicsit talán kevésbé katartikus, de legalább olyan fontos.  

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
96 oldal

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

Az ember, akit Ovénak hívnak

Azt hiszem, talán nem túlzás kijelentenem, hogy megtaláltam 2016. legkedvencebb olvasmányát. Ove jött, látott és végül beférkőzött minden morcosságával és érdességével a szívembe, ahol innentől kezdve biztos helye van. Backman valami olyasmit alkotott ezzel a regényével, amiről jelenleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és folyton azon sajnálkozom azóta is, hogy miért nem találtam rá hamarabb. 

Vannak ezek az igazságtalan helyzetek, amikor a kezünkbe kerül egy hihetetlenül szuper könyv, ami nem csupán jó, hanem tényleg meg is mozgat az olvasójában valamit, és egyszerűen csak annyit tudunk mondani róla, hogy jaaajolvasdelmertannyirajóóóóó! És kész, ezen kívül más szavak nem is találnak a nyelvünkre, mert egyszerűen.... too much feelings! És ez mindig, de mindig az ilyen jaaajolvasdelmertannyirajóóóóó -knál fordul elő... A világ igazságtalan! 

De próbáljunk először is a hideg és száraz tényekre szorítkozni! Miért Ove a legjobb választás?

a) van egy macskája! Pontosabban -  elnézést Ove! -  neki nincs macskája, mert hát nem az övé, hanem senkié, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy szerepel a történetben egy macska. 

Bár igazából ezután minden pont szinte felesleges is, de azért mégis csak írogatok még:

b) egy svéd könyvről van szó. S mint tudjuk, a svédek nagyon királyul tudnak írni! Gondoljunk csak Jonas Jonassonra! Vagy Fredrik Backmanra! Hah, na ugye?

c) Amennyiben szeretsz nevetni és sírni - és ha mindezt felváltva vagy akár egyszerre is képes vagy művelni, akkor ez tényleg a te könyved! Ha azt hiszed erre képtelen vagy, akkor olvasd el ezt a könyvet - és hidd el, megtanulod!

 

Pedig Ove a legkevésbé sem nevezhető kedves vagy éppen szeretni való karakternek: mogorva, rigolyás és idegesítően szabálykövető, és persze mindenkiről megvan a maga lesújtó véleménye. Leginkább az, hogy mindenki egy idióta. Ám Ove valahogy - ki tudja, hogy - mégis szépen-lassan befurakszik az ember szívébe, és mire az utolsó oldalakra érsz, egyszerűen érzed, hogy menthetetlenül és visszavonhatatlanul megkedvelted, mi több, megszeretted őt.

"Épített a feleségének egy könyvespolcot, ő pedig megtöltötte olyan könyvekkel, amelyeket az emberek teleírtak érzésekkel. Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett."

 

 Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet, de talán a legfontosabb üzenete mégis az, hogy ha valaki az élet göröngyös útjain mégis becsületesen jár és soha nem tér le a helyes útról, az előbb-utóbb, valamilyen formában kifizetődik, és mi is nyugodt szívvel léphetünk át egy másik világba, amikor legördül végül a függöny. 

Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett - igazi érzelmi hullámvasút! Backman ezzel a könyvével engem totálisan meggyőzött, hogy remek író, és egyszerűen muszáj lesz elolvasnom a többi könyvét is. Mert aki egy Ovét meg tud írni, nos.... az biztosan beléphet a kedvenc íróim csarnokának előszobájába.

Ove, te vén morgós medve! Még biztosan találkozunk!

 

 

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

En man som heter Ove

Animus Kiadó

Fordította Bándi Eszter

336 oldal